Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 208 találat lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-208
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Ábrám Zoltán

2013. december 26.

Sárközi Lajos élete és munkássága
Sárközi Lajos (1884. január 26. – 1964. január 5.) református lelkész, egyházi író, Szatmárnémeti jeles közéleti személyisége születésének 130. és halálának 50. évfordulója időszerűvé teszi a megemlékezést. Igen gazdag és sokoldalú egyházi, irodalmi, közművelődési, közösségi, jótékonysági tevékenységet folytatott. Prédikációs- és imádságoskönyvek, saját maga által kiadott káté, elbeszélések és karcolatok, humoros írások szerzője, de írt mesejátékot és színművet is. Harmadmagában szerkesztette és kiadta a Protestáns Naptárt, valamint a Szatmári Református Híradót. Tucatnyi közéleti tisztséget töltött be: a Kölcsey Kör, a Magyar Párt, a Dalárda, a Jótékony Nőegylet elnöke, a Református Gimnázium igazgatótanácsi tagja, az Iparos Otthon vezetőségi tagja satöbbi.
Tanulmányait a debreceni református teológián kitűnő minősítéssel végezte, ezért szenior lett, és ösztöndíjjal külföldi tanulmányokat végezhetett Berlinben és a bázeli teológián. Nagykolcs (1911-1919), Szatmárnémeti (1920-1953) és Szinérváralja lelkésze (1953-1958). Szegénynek született, majd ígéretesen felfelé ívelő életpályáját megtörve, nélkülözve kellett leélnie élete utolsó esztendeit. Bár harmadik letartóztatását követően is bebizonyosodott ártatlansága, ennek ellenére élete végéig szóló szolgálati helyéről eltávolították. Együttesen volt szüksége hitre, emberszeretetre és humorérzékre ahhoz, hogy az élet nehéz pillanatain túltegye magát.
Gondviselő Atyja kegyeibe fogadta benne hívő szolgáját, mert egyik elbeszélését parafrazálva, „Sárközi Lajos nemzetsége” nem veszett el, nem pusztult el. „… most már az ő szívükön nyugszik a hitünk, a nyelvünk, az imádságunk, a megtartásunk, a jövőnk.”
Egyházi és világi beszédei megszívlelendő gondolatokat, hitvallásokat fogalmaznak meg. Szatmárnémetii beiktatása során mondott prédikációjában a fő gondolat: az áldozatosságban is a szeretet a lelkipásztorkodás lényege.
A Kölcsey Kör elnöki székfoglaló beszédében szép gondolatok sorakoznak a kultúráról, egyik-másik személyes vallomás: „Én a mi kisebbségi sorsunk borulatában is törhetetlen derülátó vagyok abban a tekintetben, hogy éppen a kultúra, a közös hazában élő valamennyi nép kultúrájának szent egységbe tömörülése hozza meg a belső és külső kiegyensúlyozódás sóvárgott boldogságát.”
A legjellemzőbb és legátfogóbb ábrázolás a palástos Sárközi Lajos. Aki leginkább olyan történelmi korokban szolgált, amikor a kisebbségi sorsban élő magyarság számára az egyház nemzetmentő és identitást megőrző szerepe felértékelődött. Amikor színházainkban és társas összejöveteleinken csakis cenzúrázott szövegeket lehetett tolmácsolni a hallgatóság felé (ezt tette az irodalmár és közéleti tisztségeket elvállaló Sárközi Lajos is). Amikor lapszerkesztőinknek fanyalogva bár, de kötelező módon a Satu Mare hivatalos megnevezést kellett használniuk szülővárosuk megnevezésére.
Ekkor a templomokban vasárnapról vasárnapra, alkalomról alkalomra és kiemelten ünnepeink alkalmával csorbítatlanul hangzottak el Jézus példabeszédei, költőink üzenetei, papjaink – akár madárnyelven kimondott – vigasztalásai Szatmárnémeti hívei számára. Az akkori nemzedékek a templom és az iskola holdudvarában tudták megtartani magyarságukat és emberségüket. A sziguránca, a szekuritáté emberei is jól tudták, hogy papjaink a nemzet óriásai, vagy legalábbis azok lehetnek. Ezért tartóztatták le és küldték vizsgálati fogságba három ízben.
Sárközi Lajos életének a közelebbi megismerése, szavainak és gondolatainak a megértése a jövőbe mutat. Sokat tanulhatunk tőle. Értékeink megbecsülését, az áldozatkész feladatvállalás szükségességét és kihívásait, a közösség szolgálatának felemelő szépségeit. Élete és munkássága hitet, reményt és mindenekelőtt szeretetet sugároz.
Halálának 50. évfordulóján, 2014. január 26-án Szatmárnémetiben, egykori szolgálati helyén emléktábla felavatásával és könyvbemutatóval összekötött megemlékezésre kerül sor.
Ábrám Zoltán
Erdély.ma

2014. január 7.

Kik osztják meg a magyarságot?
Az idei január elsejei Petőfi-megemlékezésekkel kapcsolatos beszámolókra és véleménynyilvánításokra, valamint az esti előadáson nyilvánosan elhangzó megjegyzésre reagálva, miszerint „egyesek megosztják a magyarságot, mert nem engedték, hogy közös rendezvény legyen”, az alábbiakat közlöm:
1. Nevetséges és infantilis arra gondolni, hogy az EMKE, annak tisztségviselői „megosztanák a magyarságot”, hiszen a Petőfi-szobrot, előtte pedig a Teleki-házon a Petőfi-emléktáblát éppen azért állítottuk, hogy legyenek olyan emlékhelyeink Marosvásárhelyen, ahol a város lakossága Petőfi születésnapján, március 15-én, július végén és más alkalmakkor megemlékezhessen. Lehetőleg együtt. 2. Kezdetekkor az együttes ünneplés, az egyház–iskola–civil szféra hármasságán alapuló megemlékezés szellemében szerveztünk néhány március 15-i rendezvényt, majd csalódottságunk miatt kiléptünk a szervezők sorából. Éppen a megosztottság miatt. Sajnos, elképzeléseinkkel ellentétben, március tizenötödike sokszor a politikai kampányszereplésről, a koszorúzási sorrend körüli vitákról, Petőfi szellemiségével ellentétes versengésről és magamutogató hazafiságról szól. 3. A hagyományoknak megfelelően 13. esztendeje január elsején délben, fél egykor az EMKE Maros megyei szervezete ünnepséget tart a Petőfi-szobornál a költő születésére és szellemiségére emlékezve. Egyáltalán nem tartom tragikusnak, hogy az EMKE szokásos újévi Petőfi-ünnepségén száz-százötven személy szokott jelen lenni, akik sajátos élményt nyújtó lelki örömmel közösen Petőfi-dalokat énekelnek és boldog új évet kívánnak egymásnak.
4. A fiatalok távolmaradását sem tartom elítélendőnek, hiszen ilyenkor a szilveszteri mulatság fáradalmait pihenik Marosvásárhelyen vagy távol a várostól. A kérdést azonban fel kell tennem: miben nyújtott mennyiségileg és minőségileg többet és hogyan mozgatott meg több fiatalt az idei délutáni rendezvény? Hiszen szervezőinek ez volt a célja, ezért nem csatlakoztak a megszokott időpontban zajló megemlékezéshez.
5. Azt viszont szomorúnak tartom, így visszaemlékezve, hogy a Petőfi-szoborállítás évében, 2000 márciusában az EMKE által szervezett jótékonysági előadáson, amelyen Kozsik József színművész Petőfi-műsorát adta elő, a Kultúrpalota nagyterme kongott az ürességtől. Pedig nyilvánosan megadatott a lehetőség Marosvásárhely polgárainak, hogy eljöjjenek az előadásra, és adományaikkal segítsék a szoborállítást.
6. A megosztás kritikája éppen az önmagukat Vásárhelyért Társaságnak megnevezőknek szól, akik egy, már hagyományosan zajló rendezvény mellé a megszokottól más időpontban saját rendezvényt szántak, és ezáltal újító jó szándékuk inkább megosztó akarnokságba torkollott. Ráadásul a legelemibb szervezési alapelvet sem tartották be, hiszen a mai napig sem keresték a kapcsolatot a legilletékesebb személlyel, a Petőfi-szobrot állító és a Petőfi-ünnepségeket szervező Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (és nem Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület – ahogyan ők megnevezik) Maros megyei elnökével.
7. Részemről csak köszönet illeti Kilyén Ilka színművésznőt, megyei EMKE-alelnököt, aki – az idei Petőfi-ünnepség megszervezésén túl – megteremtette a kapcsolatot Lakó Péterfi Tündével és társaival, és egyeztetni próbált. Sajnálatosak a kialakuló személyes nézetkülönbségek, de a sport nyelvén csak annyit mondhatok: a kesztyűt nem szabad felvenni, amikor a felek más-más „súlycsoportban” vannak.
8. Persze, bárkinek jogában áll megszervezni a maga rendezvényeit. Szavainak és önzetlen akaratának a hitelességét azonban a sikeres rendezvények és a mögöttük álló sok száz és sok ezer óra adja. Közösségünket mindenekelőtt áldozatot is ismerő tettekkel kell szolgálnunk. Ebben mindannyian egyetérthetünk.
9. Talán még azok is, akik – tisztelet a kivételnek – honlapokon olvasható színvonalon aluli hozzászólásaikkal szomorúvá tesznek. Vajon ők hányszor vettek részt például Petőfi-ünnepségen és vajon milyen szervezőmunka áll mögöttük?
10. Az idei ünnepségeken én sem vettem részt. Feleségemmel és öt gyermekem közül a három kiskorúval a hó birodalmába látogattunk, hogy közösségünk egészséges tagjaivá nevelődjenek. Megvallom, dilemma előtt álltam: családom igényeinek tegyek-e eleget, vagy közösségi feladatvállalásomnak. Úgy látom, jól választottam…
Prof. dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke 
EMKE-állásfoglalás
Népújság (Marosvásárhely),

2014. január 8.

Doni megemlékezések
A történelmünk egyik legtragikusabb eseményének számító Don-kanyari offenzíva 71. évfordulójára emlékezve a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport és az EMKE Maros megyei szervezete megemlékezéseket szervez, együttműködve a Nyárádszeredai Polgármesteri Hivatallal és a programban szereplő egyházközségekkel. Szombaton, január 11-én 10 órakor Marosvásárhelyen, a római katolikus temetőben, a doni áldozatok emlékművénél tartanak megemlékezést. Aznap 17 órakor Nyárádszereda unitárius templomában ökumenikus istentiszteletre kerül sor, január 12-én 11 órakor pedig a nyárádandrásfalvi református templomban emlékeznek a doni áldozatokra.
A megemlékezések mellett a Maros megyei katonai hagyományőrző csoportok emléktúrát szerveznek, melyen a résztvevők többek között második világháborús hagyományőrző egyenruhákban vonulnak majd, a 2. magyar hadsereg téli meneteléseit idézve fel. A részletes programtervezet: I. Megemlékezés a doni áldozatok marosvásárhelyi emlékművénél – január 11., szombat 10 óra – Gyerő Attila unitárius teológiai hallgató imája – ünnepi beszédet mond Benkő József történészdoktorandusz – Pál-Antal Sándor történész előadása – Ábrám Noémi műsorvezető éneke – koszorúzás – himnuszok eléneklése II. Megemlékezés Nyárádszeredában – január 11., szombat – gyülekezés a központban – 17: ökumenikus istentisztelet az unitárius templomban: Sándor Szilárd unitárius lelkész, dr. Köllő Gábor római katolikus plébános – dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei elnöke köszöntőbeszéde – Benkő József történészdoktorandusz előadása a Don-kanyari csatákról – Benkő Zsolt hagyományőrző őrvezető előadása az erdélyi katonai hagyományőrzésről – fellép a nyárádszeredai kórus Ferenczi Csaba vezetésével – a székely himnusz eléneklése – 18.30: Székely Endre református lelkész imája a református templomban – koszorúzás a nyárádszeredai világháborús emléktáblánál – a magyar himnusz eléneklése – 19: vacsora, emléklapok átadása – Tóth Sándor polgármester, házigazda köszöntőbeszéde – Miholcsa József hagyományőrző alezredes előadása a huszáréletről – ismerkedés, közös hagyományőrző eszmefuttatások, zene-ének, katonadalok – 24: takarodó január 12., vasárnap – 7: ébresztő – 8: reggeli – 9: felvonulás a hagyományőrző csoportokkal – 9.30: koszorúzás a nyárádszentannai háborús emlékműnél – 11: istentisztelet a nyárádandrásfalvi református templomban – 13: hazaindulás előtt falatozás és nótázás III. Megemlékezés az andrásfalvi református templomban – január 12., vasárnap 11 óra – istentisztelet – Gecző András református lelkész köszöntője – dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei elnöke köszöntőbeszéde – Benkő József előadása a Don-kanyari csatákról – Benkő Zsolt hagyományőrző őrvezető előadása az erdélyi katonai hagyományőrzésről
Népújság (Marosvásárhely),

2014. január 12.

„Lelkünkben van az emlékezés”
A marosvásárhelyi megemlékezés után a Nyárádmente felé vette útját a Don-kanyari áldozatokra emlékezők egy része, többségük gyalog tette meg a távot Székelybőig, ahol Nyárádszereda vezetői várták őket. A világháborús hősök emlékművének megkoszorúzása után Székelytompára indultak.
Január 12. gyásznap – kezdte ünnepi beszédét Gáspár István tompai református lelkész, aki a szép számú helyi és gyalogló emlékező előtt azt hangsúlyozta: 71 évvel a katasztrófa után is feltehető a kérdés: mi lett volna, ha a történelmi események másként alakultak volna, ha Magyarország nem a németek, olaszok és japánok mellé sodródott volna a második világháborúban, ha a kétszázezres magyar honvédségnek nem a keleti frontra kellett volna menni, hanem a Kárpátok határait őrizte volna. Valószínűleg másként alakultak volna a határok is. De ma azokra gondolunk, akik hősök és áldozatok lettek, és akik esetleg még hazatértek. És egymás kezét fogva az ige és szeretet fegyverével kell megharcoljuk a mi Don- és Kárpát-kanyarjainkat – mondta a lelkész, mielőtt az emlékezők koszorút helyeztek volna el a háborús hősöknek a templom falán álló emléktáblájánál.
Hősök, áldozatok és emlékezők
A marosvásárhelyi 23. határvadász zászlóalj hagyományőrző csoportjának gyalogosaihoz Nyárádszeredában csatlakozott a magyar királyi 9. marosvásárhelyi hagyományőrző huszáerzred, a gyergyói 11. székely huszárezred, a 15. Mátyás huszárezred gernyeszegi, sárpataki és havadi csapatai, valamint az erdőszentgyörgyi 6. Württemberg-huszárok. Az unitárius templomban Sándor Szilárd lelkész köszöntötte az ünneplőket, míg Köllő Gábor nyárádremetei plébános kiemelte: a hős azért hős, mert vállalja önmagát, és felkiáltó jel minden olyan ember, aki nemzetiségét nemcsak nyelvével, hanem hőstettével mutatja ki, mi pedig ma minden háborút csak a gyermekáldással tudunk megnyerni.
Benkő József hadtörténész, a határvadász csapat vezetője részletesen felidézte a Don-kanyari csata előzményeit, körülményeit és következményeit, míg Miholcsa József huszár alezredes a hagyományok és hitünk megőrzéséről szólt.
Vannak a magyar történelemben Golgoták, ezek közé tartozik a Don-kanyar is, ahol mintegy kétszázezer magyar katona fele elesett, eltűnt vagy fogságba került – mondta Ábrám Zoltán, az EMKE elnöke, aki a 2003 óta tartó évenkénti megemlékezésekről is szólt, kiemelve: ezek nemcsak a múltba, hanem a jövőbe is mutatnak, felhívva a figyelmet a hazaszeretetre és a szeretetre, amelyre nagy szükség van ebben az elértéktelenedő világban.
Még mindig fél az állam?
Az államhatalom még mindig félni látszik az ártatlan hagyományőrző megemlékezésektől. Az ünnepség előtti napokban Csíkfalván, Nyárádgálfalván is érdeklődtek a rendőrök az esemény felől, míg Nyárádszeredában azt is szerették volna tudni, hogy hány megemlékező érkezik, és hol lesznek elszállásolva. Állítólag a megyeközponti feletteseik kérték az információkat. Ennek ellenére a nyárádszeredai megemlékezés helyszínén szombaton csak egy szolgálatos rendőr volt jelen, bár az emlékezők némelyike azt állítja, hogy Marosvásárhelyen végig figyelték ismeretlenek az ünneplést.
Az ünneplés a református templomnál folytatódott, ahol Székely Endre lelkész arról beszélt, hogy a múlt és az emlékezés a lelkünkben van, mert enélkül gyökértelenné válik egy nemzet. A háborús hősök emléktáblájánál koszorúkat helyeztek el a határvadászok, a huszárok és az EMKE, majd Ábrám Zoltán emléklapokat nyújtott át a lelkészeknek, szervezőknek, elöljáróknak, de nem feledkezett meg két idős helyiről sem, akik a második világháborúban megjárták a poklok poklát: Rigmányi József 43. határvadász és Iszlai Albert egykori katonák is oklevelet kaptak. Este az emlékezők huszár- és katonadalokat énekeltek, míg Balogh József huszárkapitány bemutatta azt a kardot, amellyel állítólag Bem apó aprította Erdélyben az ellenséget.
Fontos és hasznos volt Nyárádszeredának
A megemlékezés vasárnap is folytatódott, a hagyományőrző katonai és huszárcsapatok a város szentannai részén gyalogoltak végig, ahol a világháborús hősök emlékművénél koszorúztak, majd az andrásfalvi városrészbe mentek át, ahol a református templomban Gecző András lelkész tartott ünnepi istentiszteletet, míg a vendégek itt is emlékeztek a doni eseményekre, majd koszorút helyeztek el a templom portikusában álló háborús emléktáblánál.
Tóth Sándor polgármester, házigazda elmondta: a tavalyi emlékezés után eldöntötte, hogy idén Nyárádszereda szívesen ad helyet a rendezvénynek, és ezt fontosnak is tartja, mert sokan szerezhettek így tudomást és hasznos információkat a felidézett világháborús pillanatokról.
Gligor Róbert László |
Székelyhon.ro,

2014. január 22.

Rendezvények a magyar kultúra napja alkalmából
Egyháztörténeti előadás
A marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesülete könyvbemutatót szervez. Meghívott Nagy Alpár-Csaba református teológiai tanár. A Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész története 1940–1945 című, a L`Harmattan kiadó gondozásában megjelent könyvet Berekméri Árpád-Róbert levéltáros és hadtörténész valamint László Lóránt könyvtáros ismerteti január 22-én este 6 órától a Bolyai Klubban, a Mihail Kogalniceanu (Kazinczy Ferenc) utca 18b szám alatt.
Fotókiállítás Szászrégenben és Segesváron
Vasárnap nyílt Szászrégenben, csütörtökön pedig Segesváron lesz gyűjteményes fotókiállítása dr. Ábrám Zoltánnak, az EMKE Maros megyei elnökének. Szászrégenben szerdáig látogatható a kiállítás a DIO Házban, míg Segesváron a Gaudemus ház lesz a vendéglátó. A munkákat Szászrégenben Both Gyula, a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub elnöke méltatta.
Örökségünk védelme
A marosvásárhelyi Kultúrpalota mögé tervezett parkolóház kapcsán szervez szakmai kerekasztal- beszélgetést a Maros Megyei Múzeum Örökségünk védelme. Hogyan tovább, Kultúrpalota? címmel. Az akcióra január 22-én 18 órától kerül sor a Kultúrpalota kistermében. Meghívottak: Guttmann Szabolcs építész-urbanista, műemlékvédelmi szakember, Nagyszeben volt főépítésze, Hegedűs Csilla, a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium főtitkárhelyettese, műemlékvédelmi szakember, Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakember, Oniga Erika, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze.
Az ETV műsorán
Az Erdélyi Magyar Televízió ma 20 órától különkiadással jelentkezik, amelyben a kultúra területén jártas erdélyi magyar újságírókat lát vendégül. Antal Erika, Gergely Zsuzsa, Gy. Turoczki Emese, Kiss Dénes és Székely Blanka újságírókkal kulturális témákról, problematikáról, az erdélyi magyar kultúra helyéről, szerepéről, fontosságáról beszélget Máthé Kincső. Emellett több olyan dokumentumfilmet is műsorra tűzött a televízió, amelyek a magyar kultúra sokszínűségét, kiválóságait mutatják be.
Zongorajáték a Bolyai Klubban
Január 22-én a Kultúrstaféta vetélkedő eredményhirdetésével, díjazásával egybekötött rendezvényen hivatalosan is átadják a Bolyai Klub új elektromos zongoráját, amely ezentúl rendszeres időközönként várja majd a zenekedvelőket a klubba. 19 órától Andrada Badi, Osváth Hunor és Péntek Attila zongorajátékát, illetve Madaras Ildikó szopránénekesnőt hallgathatják meg az érdeklődők. Műsoron: D. Scarlatti, Fr. Chopin és G. F. Haendel szerzeményei.
Népújság (Marosvásárhely),

2014. január 23.

MOGYE: többismeretlenes németországi terjeszkedés
Bár a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusa egyöntetű szavazattal fogadta el a németországi tagozat létesítését, az intézmény oktatói nem sokat tudnak a majdani kihelyezett karról.
Mint kiderült, Leonard Azamfirei rektor még a kollégáinak sem volt hajlandó elárulni, melyik németországi egyetemi központban képzelte el az új tagozat beindítását. A találgatások közepette van, aki Hamburgot emlegeti, más viszont Bonnra vagy egy ahhoz közeli nagyvárosra tippel.
Azamfirei egyik bizalmi embere, Florin Buicu szenátusi tag is csak annyit volt hajlandó elárulni a sajtónak, hogy a MOGYE marosvásárhelyi tanárai majd angol nyelven fognak tanítani. Reményei szerint a tagozat várhatóan október elsejétől kezdené el működését.
Szilágyi Tibor, az egyetem rektorhelyettese sem rendelkezik szinte semmiféle információval. Mint mondta, a németországi kihelyezett tagozat megszervezése nem is tartozik a hatáskörébe, de felettese sem avatta be a kérdéskörbe. „Csak annyit mondhatok, hogy egy külföldi tagozat indítása nagyon nagy megterhelést jelent az egyetem számára. Nem tartozom abba a szűk körbe, mely a szervezéssel foglalkozik, nem is látom, miként lehet ezt kivitelezni” – nyilatkozta portálunknak Szilágyi.
Nem tudott konkrétumokról beszámolni a szenátus másik magyar professzora, Brassai Attila sem. Mint kifejtette, azon túl, hogy egy külföldre kihelyezett tagozat pénzt hoz az egyetem kasszájába, nem sokat lehet egyelőre tudni.
Értesüléseink szerint a tagozatalapítást az a németországi ügyvédi iroda rendezi, mely hónapokkal ezelőtt megkereste a marosvásárhelyi rektort a javaslattal. Információink szerint a cég négyezer eurós tandíjat fizetne hallgatónként a MOGYE-nak. Az esetleges tagozatindítás az akkreditálás kérdését is maga után vonja, ugyanis hiába azonos a tananyag és az azt leadó oktatók névsora a hazaival, a kihelyezett intézményrészt külön el kell ismertetni.
Kérdésünkre, hogy a magyar tanárok miért szavazták meg a rektor félinformációkra épülő javaslatát, Brassai elmondta, azt elviekben jónak tartották. „Ennek ellenére nem vagyok túlságosan derűlátó, ugyanis az már köztudott, hogy egyetemünkön a jó dolgok részleteiben is vannak gondok. Számos esetben kiderült, hogy a józan intézkedések mögött személyes érdekek húzódtak meg” – fejtette ki Brassai Attila.
Ábrám Zoltán professzor furcsállja, hogy az idegen nyelvű oktatás szempontjából az egyetem itthon is, külföldön is terjeszkedik, miközben a magyar nyelvű oktatás kérdését még mindig nem oldotta meg. Megítélése szerint a szenátusi döntésnek kizárólag anyagi vonzata van. Ábrám véleménye szerint a marosvásárhelyi egyetem kihelyezett tagozatára többnyire azok fognak jelentkezni, akik saját vagy választott hazájukban nem jutnak be rangosabb egyetemekre, vagy egyszerűen képtelenek kifizetni az ottani tandíjakat.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

2014. február 18.

Összefogást szorgalmaznak ismert erdélyi személyiségek
Az erdélyi magyarság fennmaradásának és megerősödésének legfőbb zálogát a Kós Károly által közel egy évszázada meghirdetett, az egész Erdélyt átszövő közösségi autonómia jelenti – áll a több ismert erdélyi magyar értelmiségi által megfogalmazott keddi felhívásban.
A magyar politikai elit akkor tudja elérni ezt a célt, ha egységesen tesz azért, hogy megszerezze a magyar közösség feltétlen támogatását, és maga mellé állítsa a demokratikus román értelmiséget, valamint a mérvadó európai intézményeket – olvasható a felhívásban, amely leszögezi, hogy az elvszerű és racionális magyar–magyar, illetve román–magyar kapcsolatépítés érdekében továbbra is szükség van egy hiteles, erős és demokratikus európai képviseletre.
A felhívást megfogalmazók meggyőződése, hogy szükség van az egyházi és civil szervezetek támogatására, a politikai alakulatok választási koalíciójára és minden erdélyi magyar választópolgár bizalmára, valamint szavazatára – mert a nemzeti érdeknek előbbre valónak kell lennie a pártérdekeknél.
Meggyőződésük továbbá, hogy az erdélyi magyarság európai képviseletét a jövőben is annak a Tőkés Lászlónak, az Európai Parlament korábbi alelnökének kell fémjeleznie, aki a magyar közösség világszerte ismert és elismert egyénisége, és aki már a 80-as évektől ellenáll minden politikai nyomásnak és megfélemlítésnek.
Aláírók:
Dr.Ábrám Zoltán orvos, egyetemi tanár Dr. Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár Bíró Edit, Udvarhely Városi Székely Tanács elnöke Boros Zoltán zeneszerző, ny. tévészerkesztő Dr. Bodó Barna politológus, egyetemi tanár Dr. Brassai Attila orvos, egyetemi tanár Dr. Brassai Zoltán akadémikus, ny. egyetemi tanár Dr. Csiszár Anna orvos, ny. előadótanár Csinta Samu újságíró Dr. Dávid László egyetemi tanár, a Sapientia-EMTE rektora Demény Attila zeneszerző, rendező Dr. Farkas Csaba fogorvos Ferenczes István költő Fodor Imre, Marosvásárhely ny. polgármestere Fülöp G. Dénesné Suba Ilona, a Lazarenum Alapítvány intézetvezetője Fülöp Lajos tanár, ny. múzeumigazgató Gazda József író Gergely István „Tiszti”, a Csibész Alapítvány elnöke Dr. Geréb Zsolt teológus, ny. egyetemi professzor, a Partiumi Keresztény Egyetem volt rektora György Attila író Dr. Hollanda Dénes ny. egyetemi tanár, a Sapientia Egyetem volt dékánja János Szabolcs egyetemi tanár, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora Dr. Juhász Tamás teológus, ny. egyetemi professzor, a Protestáns Teológiai Intézet volt rektora Kallós Zoltán néprajzkutató Katona Ádám tanár, az Orbán Balázs Közművelődési Egyesület elnöke Kónya Hamar Sándor író, filozófus, volt parlamenti és európai parlamenti képviselő Dr. Kincses Előd ügyvéd Dr. Kincses Mária ny. egyetemi tanár Kincses Elemér rendező, író Kozsik József színművész László János üzletember Lászlóffy Zsolt zeneszerző Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke Lakó Péterfi Tünde civil- társadalmi aktivista Márton Zoltán, Makfalva polgármestere Meleg Vilmos színművész, a nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatának tagja Murádin Jenő művészettörténész, egyetemi tanár Nagy Pál ny. ideggyógyász főorvos Nagy László unitárius lelkész Dr. Pálosi Csaba állatorvos Dr. Papp Kincses Emese író, publicista Dr. Péntek János akadémikus, nyelvész, ny. egyetemi tanár Pillich László közíró Sánta Imre református lelkész Somai József közgazdász, az RMKT tiszteletbeli elnöke Székely Attila ny. régész-tanár Szőcs Géza költő Tolnay István, a Partiumi Keresztény Egyetem megbízott elnöke, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület világi főjegyzője Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár
Székelyhon.ro,

2014. február 28.

EMKE, a magyar nemzeti öntudat ápolója
„Ki a köznek él: annak élni érdemes!” (Szász Károly)
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 1885-ben alakult Kolozsváron, azzal a céllal, hogy ápolja a magyar nyelvet, érősítse a magyar nemzeti öntudatot, kulturális intézményeket hozzon létre és segítse a gazdasági felemelkedést az erdélyi magyar közösség körében. Magyarország szétdarabolása után, az 1920–1940 közötti időszakban, az Erdélyt megszálló hatalom gáncsoskodása miatt az egyesület működése ellehetetlenedett, de az intézmény nem szűnt meg. 1941–1944 között, Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása révén az igában tartott magyar kultúra újra fejlődésnek indult, így az EMKE is szabadon fejthette ki a tevékenységét. A második világháború befejeztével a kommunista berendezkedés és hatalomátvétel után az egyesület nem folytathatta tovább munkáját, 1948–1990 között nem működött. Az újraindulásra 1991-ben adódott lehetőség, április 20-án Brassóban újraalakult az EMKE, beindultak a megyei szervezetek.
Az egyesület Maros megyei szervezetének elnöke 2001-ig Szabó György Pál volt, 2001-től 2014 áprilisáig dr. Ábrám Zoltán töltötte be ezt a tisztséget, napjainkban Kilyén Ilka színművésznő megyénk EMKE elnöke. Dr. Ábrám Zoltán volt elnök, jelenlegi alelnök a helyi szervezet gazdag tevékenységéről számolt be lapunknak.
„Az EMKE tevékenységeire fordított minden perc és lej sokszorosan megtérült”
„Ha egy múltba tekintő rövid összegzést végezve néhány eredményt számba veszek, akkor a következőkről kell beszámolnom:
Március 15-én évről évre három helyszínen ünnepel Marosvásárhely magyarsága, kettőt közülük az EMKE hozott létre: Petőfi-plakett a Teleki-házon, Petőfi-szobor a Kossuth és Arany János utcák találkozásánál.
Maros megyében 1991 óta immár több mint száz Gyöngykoszorú néptánc-, népdal-, népzene- és népviselet-találkozóra került sor, az EMKE szervezésében.
A Don-kanyari emlékmű felállításával nemcsak egy nálunk is elhallgatott tragédiára emlékezünk évről évre, hanem az 577 Maros megyei áldozaton túl minden erdélyi áldozat számára emlékművet emeltünk.
A Marosvásárhelyi Napok kulturális eseményeinek a bővítésén, minőségi és nagy tömegeket megmozgató események szervezésén túl – nótaest, testvérvárosi kapcsolatok stb. – tisztelettel emlékezünk több évtizedes kulturális tevékenységet folytató, közművelődés-szervező személyiségekre. Javaslatunkra öt személy vált Marosvásárhely díszpolgárává.
Maros megyében elsőkként szerveztünk ünnepi műsort a Magyar Kultúra Napja tiszteletére.
A számadatok, az aktivitás, a pénzügyi mutatók azt bizonyítják, hogy nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk: az EMKE Maros megyei szervezetére, annak tevékenységeire fordított minden perc és lej sokszorosan megtérült” – mondta el dr. Ábrám Zoltán.
A magyar közösség szolgálatáért
Továbbá megtudtuk, hogy az EMKE 2008-tól ünnepli minden év április 12 körül születésnapját – 1885. április 12-én alakult meg az EMKE – valamint az Erdélyi Közművelődés Napját, melynek keretén belül Maros megyei személyiségeket tüntet ki. 2008-tól a következő személyeknek nyújtottak át oklevelet:
2008
Mester Zoltánnak, a szovátai Bernády Közművelődési Egylet elnökének közösségmegtartó, népművelő tevékenységéért.
Jenei Sándornak, Szabéd unitárius lelkészének és az egész faluközösségnek a Szabédi László emlékének a megőrzéséért kifejtett tevékenységért.
Barabási Attila tanárnak, a kibédi Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Lukácsy Szilamér lelkésznek, az erdőcsinádi Gyöngykoszorú-találkozók lelkes szervezőjének.
2009
Nagy Lászlónak, Marosvásárhely unitárius lelkész-esperesének az EMKE működésének támogatásáért.
Sinkó András tanárnak, a Cinige és a Picinige ifjúsági-gyermek népi zenekarok megalapításáért és fenntartásáért.
Papp György kultúrigazgatónak, a holtmarosi Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Hajdó Károly karnagynak, a marosvásárhelyi és marosszentgyörgyi zenei kultúra és kórusmozgalom fellendítésére irányuló tevékenységéért.
2010
Tófalvi Zoltán újságírónak, az EMKE működése elősegítéséért.
Szekeres Erzsébetnek, az EMKE társult szervezeteként működő Lórántffy Zsuzsanna Egyesületben kifejtett áldozatos tevékenységéért.
Szász Teréz tanítónőnek, a görgényüvegcsűri Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Bartha József holtmarosi református lelkésznek, Wass Albert irodalmi és szellemi hagyatékának ápolására irányuló tevékenységéért.
Keresztes Géza műépítésznek, a Kelemen Lajos Társaság működése gazdagításáért.
2011
Kovács András karnagynak, a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Vegyeskar, valamint a Psalmus kórus irányítójának.
Ötvös József lelkész-esperesnek, a marosvásárhelyi Vártemplomi gyülekezet keretében zajló közművelődési események méltatásaként.
Suba Gyöngyi kultúrház-igazgatónak, a néptánc értékeinek a megőrzése érdekében kifejtett erőfeszítéseiért.
2012
Bíró István lelkésznek, a segesvári közművelődési életben való részvételéért.
Tóth Sándor tanárnak, közművelődés-szervezőnek, a marosludasi Hajdina néptánccsoport vezetőjének.
Demeter József vállalkozónak, a marosvásárhelyi Jazz & Blues Klub működtetőjének.
2013
Gagyi Zoltán közösségszervezőnek, a dicsőszentmártoni és környékbeli közművelődési életben való részvételéért.
Both Gyula fotóművésznek, a Marosvásárhelyi Fotóklub elnökének, az egyesület tagjai által elért sikerek méltatásaképpen.
2014
Mezei Ildikónak, a Mustármag közösségben vállalt szolgálataiért.
Demeter József lelkésznek, a szászrégeni Diakónia-Ifjúság-Oktatás Háza (DIO-Ház) megálmodójának és megalkotójának.
Farkas Miklós tanárnak, a Gaudeamus Alapítvány létrehozójának.
Ugyanakkor az EMKE neves személyiségek születésnapját is megszervezi, melynek keretén belül méltatások hangzanak el. Ilyen esemény volt például az idén Asztalos Enikő néprajzkutató, Boros Zoltán televíziós szerkesztő, és Tófalvi Zoltán újságíró-történész születésnapjának ünneplése a Vártemplomi Diakóniai Otthon Bocskai-termében.
A jövőbeni kihívásokkal kapcsolatban Ábrám Zoltán alelnök a következőket mondta: „A civil szférában a közművelődési szervezet megmaradása és fennmaradása minél jobban kibontakozó intézményes kereteket, közművelődési szakembereket, a mai elvárásokhoz igazodó pályázatokat kíván meg. Ezért fontos feladatunknak tekintjük az intézményesülés folytatását, ami az igazi fellendülést jelenthetné, és biztosíthatná a meglevő, sikeresnek bizonyuló programok folytatását, a hagyományos rendezvények megtartását, sőt újabb tevékenységek beindítását is.”
kozpont.ro,

2014. április 28.

EME-orvoskongresszus Marosvásárhelyen
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya április 24–26-án Marosvásárhelyen tartotta 24. tudományos ülésszakát.
„Az elmúlt négy év alatt úgy éreztem, hogy ez az orvoskongresszus eseményszámba megy az erdélyi magyar orvostudomány életében. Minden erdélyi kolléga számon tartja, és éves programját is úgy alakítja, hogy részt vehessen az ülésen” – mutatott rá a kongresszus jelentőségére Egyed-Zsigmond Imre, az EME leköszönő szakosztályi elnöke.
A kongresszus csütörtökön délután kezdődött továbbképző előadásokkal, majd a Nemzeti Színházban tartott ünnepélyes megnyitó keretében átadták a Lencsés György–Ars Medica díjat. Idén a 85 esztendős Péter Mihály nyugalmazott egyetemi tanár, a Magyar Akadémia külső tagja részesült az elismerésben.
„Nem számítottam arra, hogy még eszébe jutok a fiataloknak, ezért számomra nagy meglepetést jelentett ez a díj. Örvendek az elismerésnek, és úgy tekintek rá, mint munkásságom megkoronázására és záróakkordjára, bár hozzá kell tennem: öt éve hangoztatom, hogy éppen a legutolsó dolgozatom írom” – nyilatkozta a Székelyhonnak az orvosprofesszor. A péntek délelőtt plenáris ülésekkel folytatódott, ezt követően szekcióülések zajlottak, ahol sor került a különböző szakterületek tudományos beszámolóira.
Az orvoskongresszuson könyvbemutatók is zajlottak, Egyed-Zsigmond Imre a Kun Imre Zoltán–Szántó Zsuzsanna szerzőpáros Neuroendocrinologia című hiánypótló szakkönyvét mutatta be, hangsúlyozva a tényt, hogy a könyvet tömör, de érthető nyelvezete miatt nemcsak endokrinológusoknak, hanem többek között idegsebészeknek, gyerekgyógyászoknak is hasznos lehet. Veress Albert pszichiáter két könyvét Ábrám Zoltán mutatta be. A 65 éves elmegyógyász Életszilánkok című könyve önéletrajzi regény. A felcsíki öngyilkosságokon túl című munka áttekintően foglalja össze az öngyilkosság kultúrtörténetét, de a könyvben kiemelt helyet kap a szerzők saját kutatásának ismertetése is, amely négy felcsíki község, Szentdomokos, Karcfalva, Dánfalva, Madaras öngyilkossági mutatóit vizsgálja.
A záróünnepélyen Sipos Emese, a szervező bizottág elnöke megköszönte a szervezésben résztvevő kollégái segítségét, majd a szakosztály új elnöke, Szabó Béla vette át a szót, és beszédében sikeresnek értékelte az idei orvoskongresszust. „A rendezvénynek 520 résztvevője volt, ebből 27 külföldi regisztráló. Hozzávetőlegesen lebontva 300 orvos, 150 fogorvos és 70 gyógyszerész vett részt a konferencián. A színvonalas plenáris előadások mellett, 13 szekcióban összesen 122 dolgozatot mutattak be” – számolt be az idei konferencia statisztikáiról az orvosprofesszor.
A záróülésen díjazták az orvosi és gyógyszerészeti szekciók legjobb előadásait. Előbbinek kitüntetettje Szász Iringó Andrea volt, a gyógyszerészeti szekcióban felajánlott pénzösszeget három részre osztották Rédai Emőke, Török Tamás illetve a Bucur Pálma–Fülöp Ibolya–Croitoru Mircea szerzőtrió között. A záróülés utolsó mondata így hangzott: viszontlátásra jövőre, Kolozsváron!
A kongresszus utolsó programpontjaként az orvosok ellátogattak a Gernyeszegi Teleki-kastélyhoz.
Vass Gyopár. Székelyhon.ro

2014. május 19.

EMKE- köszönetünnep
Asztalos Enikő néprajzkutatót, illetve Boros Zoltán televíziós szerkesztőt és Tófalvi Zoltán újságírót köszöntötte szombat délelőtt a Vártemplomi Diakóniai Otthon Bocskai-termében az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület. A városnapi rendezvénysorozat részeként szervezett ünnep házigazdája az EMKE elnöke, Kilyén Ilka volt.
– A minőségi munkát teremtő emberek köszönetünnepe ez az alkalom – hangsúlyozta a színművésznő, majd Csegzi Sándor üdvözlő szavai után el is kezdődött a laudációk sora.
A lehetetlen ostroma
Az idén 70 éves Asztalos Enikő munkásságát Bodolai Gyöngyi újságíró méltatta.
…"Nem hangsúlyozom, hogy Asztalos Enikő magyar szakos tanár és néprajzkutató hány évet tölt 2014-ben, mert néha úgy érzem, hogy nincsen kora. Amikor tanít, bizonyosan így van, és akkor is, amikor hozzáértéssel és konok kitartással idős emberek emlékezetéből csalja elő azt, ami az esetek többségében elveszettnek látszik. (…) Pályája során győztesen került ki olyan helyzetekből is, ahol mások lemondással vetették alá magukat a felsőbb utasításnak. A múlt rendszer legnehezebb éveiben is megtalálta a módját annak, hogy tanítványait nemcsak az anyanyelv és irodalom, hanem a tárgyi és szellemi népművészet ismeretére és szeretetére oktassa. Vidéki szülőktől, nagyszülőktől származó tanítványainak néprajzi szakkört szervezett, és néprajzi múzeumot rendezett be. (…) Munkásságának eredményét 11 kötet jelzi… (…) Könyvei mellett 1993–2002 között néprajz témájú önálló rovatot vezetett a Marosvásárhelyi Rádióban" – emelte ki egyebek mellett a gazdag életpályát körvonalazó újságíró, aki 2009-től a Harmónia rovata legkitartóbb, lehetetlent ostromló munkatársának tekinti Asztalos Enikőt.
– Váratlanul ért ez a jelölés, sőt, először megijedtem tőle – árulta el az ünnepelt, aki szebbnél szebb kézimunkáiból hozott el jó párat, de a válaszúti iskolából maradt palatábláját és a negyedik osztály végén varrt kötényét is megmutatta az egybegyűlteknek.
A valóság parancsa
Az idén 75 éves televíziós szerkesztő, filmrendező, zeneszerző pályájára Ábrám Noémi tekintett vissza. A papi családból származó, Gyantán született Boros Zoltán számára meghatározó volt az 1944-es év, amikor a román hadsereg átvonult a falun, és felégette a papi lakot – emelte ki a méltató, majd a tanulmányok ismertetése után a kommunista diktatúra idején és azt követően az országos televízió magyar adásainak szerkesztésében betöltött munkáról, illetve a karmesteri és zeneszerzői feladatokról szólt. Boros Zoltán a forradalomi eufóriában elsőként szólalt meg magyarul a szabad Román Televízióban, majd 1990 januárjában pár kollégájával újraindította az 1985-ben beszüntetett magyar adást. "Szókimondásáért gyakran érték támadások a hatalom részéről. Követendő értékrendnek, életmodellnek a keresztény erkölcsi normákat tartotta. Célközönségnek nemcsak a magyarokat tekintette, hanem általában a magyarul beszélőket és a románul értőket" – mondta a laudáló, majd Boros Zoltán számos dokumentumfilmjének és tévéműsorának felsorolásával teremtett sokak számára nosztalgikus hangulatot. Természetesen az életpályát végigkísérő díjak – A legjobb szerzemény, Aranypillangó, A Magyar Televízió Nívódíja, EMKE-díj, Varadinum, A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje stb. – sem maradtak említés nélkül.
Boros Zoltán így foglalta össze a média mai képviselőinek szóló üzenetét:
– A valóságot próbálják megérteni és elmondani, függetlenül attól, hogy az tetszik-e másoknak. Ne anyagi érdek vezesse a kezünket, amikor a billentyűzetet ütögetjük.
"Most mi rehabilitálunk…"
A szintén 75. esztendejében járó Tófalvi Zoltánról dr. Ábrám Zoltán szólt a hallgatósághoz.
A laudáló azt a négy évvel ezelőtti rendezvényt idézte fel, amelyen Tófalvi Zoltán EMKE- díjat kapott, majd lépésről lépésre tárta fel a korondi származású újságíró, riporter munkásságát, amely szorosan összefonódik szülőföldjével – melyről több mint félezer tudományos dolgozatot írt –, illetve az erdélyi forradalmak áldozatainak sorsával, amelynek megszállott kutatója.
– Miközben erdélyi koncepciós perek iratait tanulmányozta, ő maga is áldozattá vált. Éreztették vele, hogy nem szívesen látott vendég, így áttelepedett Magyarországra. Zoltán, sokak rehabilitációján fáradoztál, vedd úgy, hogy most mi rehabilitálunk téged – zárta köszöntőjét Ábrám Zoltán.
– Ritkán találkozni ilyen értő, hálás közönséggel – jegyezte meg Tófalvi, majd az áttelepedésről elhangzottak kapcsán pontosított, hangsúlyozva, hogy most is folyamatosan jelen van az itteni térben, őt nem lehetett úgy megsérteni, hogy elmenjen.
– Nagyon foglalkoztat az, hogy hol rontottuk el mi, erdélyi magyarok – tette hozzá, aztán terveiről, jövendő munkáiról beszélt, és arról, hogy vannak feladatok, amelyekről időnként le kell mondani.
Az együttlétet Ritziu Ilka Krisztina, Trózner Szabolcs, illetve Samu Etel Imola, a tavalyi Széllyes Sándor- népdalvetélkedő egyik győztese tette igazi köszönetünneppé.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

2014. május 26.

Erőltetett emlékeztetés
A bukaresti Elie Wiesel Nemzeti Holokausztkutató Intézet és a közlekedési minisztérium emléktáblákat helyezett el 12 vasútállomás homlokzatán az onnan deportált zsidók emlékére. Rendkívül szomorúnak tartom, hogy az emléktáblák „a fasiszta Horthy rezsimre” emlékeztető szövegük által magyargyűlöletre és történelemhamisításra szólítanak fel, ráadásul a táblaavató akció csupán Észak-Erdély vasútállomásaira vonatkozik.
Még elszomorítóbb, hogy mindez akkor történik, amikor európai parlamenti választásokra készül Románia is, ráadásul az RMDSZ kormányzati szerepvállalása mellett asszisztenciájával és egyelőre tiltakozása nélkül.
Fájdalom és ítélet társítása
A holokauszt hetvenedik évfordulója alkalmából Marosvásárhely és annak lakossága is újabb emléktáblával „gazdagodott”. Ezúttal a nagyállomás kétnyelvű felirata közelében szintén román és magyar nyelven hirdeti a szöveg az utazó vagy az emléktábla iránt érdeklődő számára az észak-erdélyi holokauszt fájdalmát és egyúttal az akkoriban hatalmon lévő horthysta-fasiszta magyar csendőrség embertelenségét.
A pontos szöveg: „A magyar csendőrség a Horthy-rezsim fasiszta jellegű uralma alatt álló Észak-Erdélyből 131 639 zsidót – férfiakat, nőket, gyerekeket – deportált 1944 május-júniusában. A náci hatóságoknak átadott zsidók többsége haláltáborokban pusztult el. Marosvásárhely vasútállomásáról 1944. május 27-én és 30-án összesen 6386 zsidót deportáltak. Emlékezetünkben őrizzük e szörnyű tragédiát a jövő generációk okulására. Elie Wiesel Romániai Holokausztkutató Intézet – 2014. május”.
A közösségi fájdalom és a közösségi ítélet társítása nem idegen a marosvásárhelyiek számára. A Kossuth (bocsánat: Călăraşilor) utcában, nem messze a világszabadság diadalában bízó Petőfi szobrától, a 2003. május 3-án felállított holokauszt-emlékmű, a zsidó származású Izsák Márton szobrászművész alkotása mellett román nyelvű fekete márványtábla emlékezik meg a marosvásárhelyi és környékbeli zsidó áldozatokról, „akiket a fasiszta Magyar kormány deportált 1944 tavaszán”.
Megjegyzendő: bár a tavalyi emlékmű-felújításkor az illetékesek eltüntették az eredeti gyalázó szöveget, és úgy tűnt, hogy „lemondanak róla”, mindez csak az ígéret megszokott be nem tartásának bizonyult. És ha visszamegyünk az időben, egyéb emléktáblák már román közösségi hősiességről és fájdalomról szólnak, miközben szándékos társításképpen a magyargyűlölet éppúgy közvetlenül felsejlik bennük. Horthysta-fasiszta ősei bűneiről a Bernády György polgármester által építtetett egykori városháza, mai megyeháza bejárati falára elhelyezett „emléktábla-gyűjtemény” emlékezteti az egykori székely főváros arra haladó magyar polgárait.
A főbejárat két oldalán elhelyezett két márványtábla az első és a második világháborúban a nemzet újraegyesítéséért küzdő román katonáknak állít emléket. Mivel 1918. december elsején még nem lehetett szidni sem Horthyt, sem a magyarok fasiszta ideológiáját, ezért az emléktábla felállítói szokatlan „bravúros húzással” csempészték üzenetüket a szöveg utolsó részébe.
Azt tudatván, hogy az emlékművet 1919. december 2-án állították fel Marosvásárhely polgárai, majd 1940 őszén megsemmisítették a horthysták, végül 1991. szeptember 28-án újraállították. Ugyanaznap, egyszerre avatták a második világháborús emléktáblát, amelynek főszövegébe már be lehetett írni a „horthysta terror” és a „4 év megaláztatás” üzeneteit.
Érdekes egybeesés, hogy egy héttel a marosvásárhelyi holokauszt-emlékmű avatása előtt jelent meg egy újabb tábla a megyeházán. Ez az itt raboskodó 35 román személynek állít emléket, miközben nem felejtkezik el megemlíteni, hogy az eredetileg 1936-ban, a szomorú esemény húszéves évfordulóján emelt táblát a horthysták 1940 szeptemberében megsemmisítették. Hogy a megnevezettek léteztek-e, vagy sem, azt nem tudom, de valószínűleg azok állíthatták az emléktáblát, akik akkoriban negyvenezer román áldozatot sirattak el a kossuthista (-horthysta-fasiszta) magyar kormány bűneként. Érdekes egybeesések, szomorú hasonlóságok...
Kivándoroltak „népszámlálása”
Kérdem én: az emléktábla-állíttatók számára mi volt fontosabb: az őszinte megemlékezésre, „a jövő generációk okulására” való felhívás vagy a horthysta gyökerű-ősű magyarok, a leszármazottak számára frusztráló üzenet megfogalmazása? Szeretném hinni: az előbbi volt az indíték. De miért van szükség Marosvásárhelyen, az együttélés és együttgondolkodás szempontjából amúgyis „beteges” városban a hasonló szöveg- és képzettársításokra?
Akár akarva, akár – legyünk jóhiszeműek – akaratlanul, a válasz borítékolható: mert az 1992 és 2011 közötti népszámlálások huszonötezres vesztesége ellenére még mindig sokan élünk magyarok ebben a városban. Vagy más szavakkal: a legtöbb magyar egy tömbben még mindig Marosvásárhelyen él a magyar államhatárokon túl.
Esetleg továbbgondolva: miközben nekünk minden itthon maradt magyar számít, addig a román nacionalizmus azokat számlálgatja, akik tudatos-tudattalan megalázottságukban, frusztráltságukban, másodrendűségükben örökre elhagyják a várost. Akik nem azért akarnak gyermeket maguknak, hogy emléktáblák szövegei üzenjenek számukra az idők végtelenségéig, felelevenítve nagyapáik, dédapáik, ükapáik bűneit.
A román grandomán, történelemhamisító, hangulatkeltő törekvéseket már jól ismerjük. A legnagyobb nemzeti zászló birtokosaként Guiness-rekorderek lettünk, kétezer-ötszáz éves történelmet kreáltunk, kitaláltuk a kontinuitáselméletet és az utólag tudatosult nemzetegyesítő törekvéseket – sorolhatja büszkén az elmúlt száz év propagandapolitikáján nevelkedett hazafi. Sajnos kevesen hallgatnak az eszükre a szívük helyett.
Pedig nemcsak a román állampolgárokról kialakított külföldi összkép szégyellnivaló időnként, hanem az is szegénységi bizonyítvány, hogy a román nemzeti hősökre leadott szavazatok listáján 4. helyezett Nicolae Ceauşescu, 6. Vlad Ţepeş és 10. Ion Antonescu.
Bár a történelem egy rendkívül képlékeny és politikafüggő tudományágazat, engedtessék megjegyezni, hogy azért történelmi tények is léteznek. Ilyen vitathatatlan történelmi tény, hogy Ion Antonescu tábornokot háborús bűnösként kivégezték. De az is, hogy miközben Nürnbergben a fasiszta bűnösök felett ítélkeztek, a német, majd amerikai fogságba került Horthy Miklóst tanúként hallgatta ki a nemzetközi törvényszék.
Sokféle érzés, vélemény fogalmazódhat meg románnak, magyarnak, zsidónak, németnek, cigánynak a szívében és az agyában, de aki a történelmi tényeket nem tiszteli, vagy legalábbis nem veszi figyelembe, akár Antonescuról vagy Horthyról legyen szó, az történelemhamisító. Képviselhet bármely hatalmat, mégis saját árnyékának a korlátai között él.
De lépjünk csak ki városunk nacionalista, az európaiságtól távol álló szűklátókörűségéből! Vajon az Európai Unió világháborút viselt országainak a vasútállomásai és megyeházai a fasiszta terror túlkapásaira figyelmeztetik lépten-nyomon saját lakosaikat és egyúttal az európai polgárt, a világpolgárt is? Vagy közelebbről: hol található vagy mikor lesz felállítva az Észak-Erdély nélküli Románia zsidó áldozatainak az emléktáblája?
Hirsch Lili hajtincsei
Nemrég jártam a Suceava megyei Radócon (Rădăuţi), és megcsodálhattam a Tăriceanu-kormány által felújított zsinagógát – másokat gyalázó emléktábla nélkül.
Az éjszakát Hadikfalva utolsó zsidó lakosánál, a bukovinai magyar értékeket mentő Furman Radunál töltöttem, vendégszeretetét és barátságát élvezve. Jeruzsálembe is elzarándokoltam, keresztyén emberként Krisztus útját járva.
De nem feledkeztem el magammal vinni néhány kavicsot az udvarunkról, melyeket az Aranykapu megnyitására, a Messiás érkezésére váró holtak sírjára helyeztem el.
És elérzékenyültem a Yad Vashem Holokausztmúzeumban, amikor Radnóti Miklós kézírását és a szilágysomlyói Markovits család szomorú történetét olvastam, de legfőképpen akkor, amikor a tizenkét éves marosvásárhelyi kislány, az ártatlan áldozat, Hirsch Lili gyönyörű hajtincseit szemléltem a tárlóban.
Horthyról sem Jeruzsálemben, sem Auschwitzban nem írnak annyi rosszat, mint Marosvásárhelyen. Még ott is elismerik, hogy amíg ő volt az ország valós ura, az 1944. március 19-ei német megszállásig a zsidók viszonylagos biztonságban, bár kétségtelenül hátrányosan megkülönböztetve élhettek Magyarország területén. Az erőskezű tengernagy kormányzói gyengesége ütközött ki, amikor a nyilas hatalomátvételig elfogadta a kompromisszumot és annak deportálási szörnyűségeit, képtelen volt kitörni ebből a kényszerhelyzetből. Vajon az ő helyében más mit tehetett, mit tett volna?
Miért emlékeztetnek engem mások büntetlenül az őseim állítólagos bűneire? Éppen ott, ahol élek. És ha igen, számukra – legyenek keresztyének vagy zsidók – miért nincs bűnbocsánat? A győztes szégyenét meddig kell még elhordoznia a vesztesnek? Vajon a valós megbékélést vagy a szélsőjobboldali eszmék ellenreakciószerű terjedését szolgálják az ilyen és ehhez hasonló tettek, emléktábla-avatások?
Mi, észak-erdélyi és dél-erdélyi magyarok nem ilyen egyenjogúságot és nem ilyen kétnyelvűséget akarunk! A „strada Gării utcán” nem óhajtunk olyan kétnyelvű táblát, amilyet a minap avattak! Mint jogállamban élők, uniós tagország polgárai nem szeretnénk az elítélteket összemosni a tanúkkal. Mélységesen szégyelljük, közösségünkre nézve rendkívül megalázónak tartjuk, hogy negyedszázados demokrácia és tizenöt éves kormányzati szereplés után Ion Antonescu és nemzeti költőnk-írónk, Wass Albert közzé még ma is egyenlőségjelet tesznek: háborús bűnösök mindketten!
Nem hinném, hogy nekünk is provokáló emléktáblákat kellene felállítanunk, vagy eltüntetett szobrainkat lépten-nyomon megjelölnünk olyan feliratokkal, miszerint a nacionalista román kormányzat semmisítette meg azokat. Sokkal inkább békességre, szeretetre, egymás tiszteletére kellene felszólítanunk embertársainkat. Nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül. Békességet! Shalom!
Dr. Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár. Krónika (Kolozsvár)

2014. június 12.

„Szelíd emberek közt a legkeményebb”
Csíki Sándor (1958. május 6. – 2014. június 9.) testnevelő tanárként, önkormányzati képviselőként, de a toll embereként is a székely közösségi tudat megerősítését szolgálta. Megdöbbenten fogadta halálhírét a közvélemény.
Az 56 éves, Bálint András-díjas Csíki Sándor halála sokakat megrendített, többen tollat ragadtak, hogy ezt ki is fejezzék. A Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs úgy fogalmaz: az alkatuknál fogva szelíd, csendes emberek közt nem ismert elszántabbat, keményebbet nála. Csíki Sándor ugyanis aktív részese volt a Székely Kupa futball bajnokság megszervezésének, a nyárádszeredai Csaba királyfi szobor felállításának, kezdeményezte, hogy Bocskai Istvánról nevezzék el azt a teret, ahol valamikor Erdély fejedelmi székébe emelték, és több kötetnyi írást közölt a székely autonómiatörekvés szolgálatában.
Aktív szerepet vállalt nagycsaládosként az Erdélyi Családszervezetek Szövetségében, s hirdette, hogy csakis a gyerekvállalás, a népes család lehet a biztos jövő alapja. Kiállta a bátorság, a hűség és a szolidaritás próbáját, amikor Nyárádszereda főterét kellett megvédeni, küzdött a székely zászló elterjesztéséért Marosszéken. Az SZNT elnöke megjegyzi, Csíki Sándor halálával pótolhatatlan veszteség érte a Székely Nemzeti Tanácsot. „Barátai, harcostársai dolga, a mi dolgunk, hogy a Csíki Sándor gyújtotta lármafák világítsanak továbbra is a székely ormokon. Ne csak metaforikus értelemben, de valóságosan is a székely emberek lelkében. Világítsák be Nyárádmentét, Marosszéket és egész Székelyföldet, s a szelíd harcos biztató szavai, írásai ösztönzői legyenek továbbra is az autonómiaküzdelemnek” – fogalmaz Izsák Balázs.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei alelnöke, Ábrám Zoltán szerint Csíki Sándor Székelyföld egyik leghitelesebb és legnemesebb képviselője volt. „Négy gyermek, hat könyv, számtalan újságcikk, gazdag közösségi ténykedés és megüresedett tanári katedra, népnevelői pulpitus maradt utána. Nagycsaládos szervező tevékenysége, kisebbségi sorsunkért érzett felelőssége és küzdelme, értelmiségi igazmondása, népéért aggódó féltő szeretete kisugárzott a környezetére. Igaz ember volt, igazat szólt. Egészségében és betegségében méltósággal viselte a sorsát. Példát mutatott mindazok számára, akik ezt igényelték” – fogalmaz Ábrám. Hozzáteszi: Csíki Sándor lármafái, értelmiségi üzenetei örök érvényűek a hátramaradottak számára. Megmaradásunk lényegére tapintanak. „Tanuljunk Csíki Sándor intelmeiből: Azé lesz a nemzet, aki többet nemzett! Tartsatok kicsi gyermeket! Engedjétek hozzám jönni a sokgyermekeseket! Vándor, térj haza!” – írja Ábrám Zoltán.
Csíki Sándor súlyos betegség után távozott az élők sorából, temetését június 13-án, pénteken 15 órától tartják a nyárádszeredai városi temetőben. Székelyhon.ro

2014. június 23.

Egészségmegőrző program a Csángóföldön
Negyedik alkalommal fordult elő, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Közegészségtani Tanszéke és a Diakónia Keresztyén Alapítvány Marosvásárhelyi Fiókszervezete szervezésében, ezúttal a Vitalion cég támogatásával, egészségnevelési programot szerveztünk a Csángóföldön. Ennek során kollégáimmal együtt (dr. Bálint József, dr. Ferencz József Loránd és Filep Róbert, Ortoprofil) tematikus egészségügyi felvilágosító előadásokat tartottunk a helyes táplálkozásról, a dohányzás (pipálás) káros hatásairól, a daganatos és a szív-érrendszeri megbetegedésekről, a helyes testtartásról. Továbbá vérnyomást és testsúlyindexet mértünk, járási és testtartási vizsgálatot végeztünk, tanácsokkal szolgáltunk, kérdőíveket töltöttünk ki az egészséges életmódról, valamint a táplálkozási szokásokról. A gyermekek egy kis ajándékcsomagot kaptak, míg a felnőtteknek tombolasorsolást szerveztünk.
A június 15-17. közötti kiszállás során mintegy háromszázötven személlyel "találkozhattunk" (főleg gyermekekkel, de szülőkkel és nagyszülőkkel is) az öt helyszínen: Ferdinándújfalu, Lujzikalagor, Klézse (Buda, Tyúkszer, Pokolpatak), Dumbravén és Külsőrekecsin. Mindenhol nagy vendégszeretettel fogadtak.
Következtetésképpen kiemelendő, hogy Csángóföld szociális gondjai nagyobb figyelmet érdemelnek a Kárpátokon túli részek, így az Erdélyben élők részéről is. Az elszigeteltség, a szegénység, a munkanélküliség, az egészségügyi biztosítás hiánya, a helyenként gyakorlattá váló hátrányos megkülönböztetés miatt keveseknek adatik meg, hogy szakszerű orvosi véleményért és ellátásért fordulhassanak, ráadásul mindezt időben tegyék. Megállapítható továbbá, hogy a vizsgált közösségekben a szokásosnál nagyobb az igénytelenség a helyes higiéné iránt, gyakori a gyermekek helytelen lábbelihasználata, és feltűnően sok a kezeletlen magas vérnyomásos és a májcirózisos beteg.
A mi hozzájárulásunk egy csepp volt a tengerben. De úgy láttam, érdemes folytatni, más helyszíneken is jelen lenni, a kínálatot bővíteni. Rendszeres szűréssel, valamint az egészségnevelő-egészségfejlesztő tevékenység kiterjesztésével esély teremtődik a helyiek életminőségének a javítására, a távolság és a szegénység által létrejött esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölésére.
Prof. dr. Ábrám Zoltán. Népújság (Marosvásárhely)

2014. július 29.

Magyar nyelvű orvosképzés a felvételi eredmények tükrében
A politika kudarca
A magyar közvélemény természetszerűleg még mindig sokat foglalkozik a marosvásárhelyi orvosképzés ügyével. Sajnos, egyáltalán nem tapasztal jobbulást a magyar nyelvű oktatás terén. Annak ellenére, hogy a legutóbbi kormányba (is) immár tartósan belépő RMDSZ állítólag "feltételnek" szabta az előrelépést. Igaz, még sok minden megvalósulatlannak bizonyult; ahogy mostanában mondani szokás: meghatározatlan időre "jegelték".
Ráadásul a felvételi eredmények ismertetésekor a szülők, barátok, rokonok mély csalódással értesülhettek arról, hogy az orvosi és a fogorvosi szakok tandíjköteles helyeire idén sem került be egyetlen magyar hallgató sem. A román végzősök több mint ötszörös túljelentkezése miatt annak a 134 magyar orvostanhallgatónak is örülni kell, akik tandíjmentes helyre jutottak be, egyesek alacsonyabb médiával, mint a legjobb kieső román felvételizők.
Három évvel ezelőtti, akkor még a vészesen hallgató médiában (szerkesztő megjegyzése: a szerző figyelmen kívül hagyja, hogy a Népújság 1990 első napjaitól részletesen követte a MOGYE sorsát és minden véleménynek teret adott, amely a magyar oktatás ügyét szolgálta) szókimondónak bizonyuló elemzésemben (Önálló magyar tagozat: közeledünk vagy távolodunk? – Népújság/www.e-nepujsag.ro 2011. július 27/28.) jó néhány olyan megállapításra jutottam, ami azóta sem változott. Oktatótársaim és a magyar hallgatók nevében ma is azt vallom: mi szinte minden lehetségeset megtettünk a demokrácia keretei között, szűkösnek bizonyuló eszköztárunkból ennyire tellett. A helyzet meghaladott bennünket. Mi, tanárok és diákok, elsősorban a magyar oktatás lehetőségének a megteremtésében vagyunk, lehetünk felelősek, hogy legyenek magyar jelentkezők és a bejutási- továbblépési feltételeknek megfelelő tanárok, hogy létezzen megfelelően színvonalas magyar oktatás és kutatás. És negatív megkülönböztetés, jogmegvonás esetén szavunkat hallathatjuk, különböző módon felléphetünk –akár a politikusokkal, szülőkkel, értelmiségiekkel, újságírókkal együtt.
A kisebbség számára az oktatás, kiemelten a felsőoktatás, legfontosabb igényeinek a teljesítése elsősorban politikai kérdés. Igazi jogállamban lehetne jogi alapon meghozott döntés, szakmai indoklással. Közelmúltbeli példákat adhatunk a Bolyai Egyetem létrehozásától és beolvasztásától a Sapientia-EMTE megteremtéséig, a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosképzés történetén át. Ezért három évvel ezelőtti megállapításom időszerűségéből semmit sem veszített: "politikusainkon áll vagy bukik: a gyakorlatban is be tudják- e bizonyítani, hogy a tanügyi törvény valóban előrehaladást és nem visszafejlődést jelent a magyar nyelvű orvosképzés részére."
Az autonómia diadala
És miközben az erdélyi magyar politika kudarcán és saját tehetetlenségünkön túl a cikkben emlegetett stratégiahiányra és a széthúzásra sem találtunk gyógyírt, az egyetemi autonómia és a román jogalkotás diadalmenetének asszisztálhatunk. Ennek egyik jó példája a 2003-ban elfogadott 1432. számú kormányhatározat által az 2004/2005-ös tanévtől a marosvásárhelyi orvosegyetem magyar hallgatói számára érvénybe lépő, külön beiskolázási számokon túli fizetéses helyek betöltése. Eleinte az utolsó magyar hallgató nagyobb médiával jutott be, ezért az egyetem szenátusa a tandíjköteles helyeket megfelezte a román és a magyar hallgatók között. Néhány éve a helyzet megváltozott, ezért ugyanazon szenátus autonóm döntése alapján a médiák sorrendjében történik a helyek betöltése. Ez azt jelenti, hogy harmadik éve a román hallgatók viszonylagos túljelentkezése miatt a tandíjas helyekre csak román diákok kerültek be. Két éve sikerült fele-fele arányban újabb tandíjas helyeket kicsikarni a tanügyminisztériumtól, míg a tavaly óta a MOGYE szenátusa a külföldi diákoknak kijáró 5000 eurós tandíjas helyeket hozott létre a román és a magyar nyelvű oktatás keretében. A tavalyi gyakorlat szerint a hazai és a magyarországi szülők szegényebbeknek bizonyultak, mint a spanyolhoniak és az Itáliába kerültek, akik könnyebben kigazdálkodták a busás tandíjat csemetéik számára.
A marosvásárhelyi magyar oktatás helyzetének az elemzése alapos tanulmányok tárgyát képezi (meg is kellene írni őket!). De tekintsünk kissé a felvételis jelentkezési arányok mélyére! El kell fogadnunk, hogy a románul felvételizők magasabb aránya miatt az orvosi karon 9,67-es osztályzattal esett ki elsőként az a jelentkező – itt fogytak el a fizetéses helyek –, aki a magyar tagozatra simán bejutott volna (9,44 volt az utolsó bejutó átlaga). Azt is kiszámíthatjuk, hogy a magyar jelentkezők középmédiája valamivel alacsonyabb, mint a román jelentkezők középmédiája. De gondoltunk-e arra, hogy mi rejlik a háttérben, hogy ez időben mi történik a körülöttünk működő orvosegyetemeken? Bár a vizsga mindenhol ugyanakkor zajlott, miért lett nagyobb a túljelentkezés Marosvásárhelyen? Első rálátásra ellentmondásosnak tűnik a helyzet, hiszen az orvosegyetem körüli elmarasztaló híradások, feszültségek nem bizonyulhatnának vonzónak a jelentkezők számára.
Az országos adatok azt bizonyítják, hogy az utóbbi években nőtt az érdeklődés az orvosképzés, az egészségügyi pálya iránt. Vajon a szakma megbecsültsége emelkedett, vagy az orvosi diploma lett kiváló útravaló az országból elkívánkozó fiatalok számára?
Továbbá, két olyan fontos megállapításunk lehet, ami mások számára a MOGYE-autonómia sikerét bizonyítja. Hiszen a felvételi módszertanának az elfogadása mindenhol és mindenkoron az egyetem szenátusának a kompetenciája, a törvényes keretek betartásával. És itt formailag egyáltalán nem marasztalható el a kétharmadnál nagyobb többséggel rendelkező MOGYE-szenátus. Esetleg szakmailag, erkölcsileg.
Egyrészt Marosvásárhelyen az orvosi és fogorvosi karra még mindig egyetlen tantárgyból kell tesztet írni. Amikor az egykori három kötelező tantárgy kettőre, majd egyre csökkent, Marosvásárhely orvosegyeteme együtt lépett, rögtön követte a bukaresti, jászvásári, kolozsvári, temesvári és krajovai egyetemek határozatait. Másképpen a szigorúbb elvárások miatt felvételizőket veszített volna. Amikor viszont a már említett egyetemek a színvonal emelése miatt bevezették a két tantárgyra alapuló tesztvizsgát, akkor Marosvásárhelyen a kezek nem lendültek magasba. És így nyertek újabb jelentkezőket, akiknek nem kell a biológia mellett a kémiát is bebiflázniuk. Ugyanúgy alacsonyabban határozták meg az elvárásokat, mint az utóbbi huszonöt évben alakult, 1989-ben még nem létező orvosképző egyetemek.
Másrészt Marosvásárhelyen az írásbeli tesztkérdések 90 százaléka pontosan megtalálható Barron`s idén románra és magyarra lefordított anatómia és élettan könyvében, és csupán 10% új kérdés. Mondhatni, a gyengébb képességűek számára is bemagolható. A legtöbben anatómiát választanak, és ha viszonylag jó az érettségi jegyük (10 százaléka a végső jegynek), akkor eséllyel pályáznak. Nehezebb viszont a bejutás a kevésbé magolósak és a rosszabb érettségijük miatt hátrányosabb helyzetből indulók számára.
Megállapításaimat az idei statisztikák is alátámasztják. Szeben "engedékenyebb", kevesebb történelmi múlttal rendelkező orvosi karán összesen 136 diákot vettek fel az orvosi és a fogorvosi képzésre 9,48-as és 9,43-as utolsó bejutó jegyekkel, miközben 5,3-szoros volt a túljelentkezés. Az adatok hasonlítanak a marosvásárhelyiekhez. Teljesen eltérőek viszont a kolozsvári adatok: csupán háromszoros túljelentkezés az orvosira, kilenc olimpikon után az első bejutó 9,73-at ért el, a 290 tandíjmentes hely utolsó bejutója 7,36-ot. Közben aránytalanul kevés, csupán 20 a tandíjas helyek száma (ugyebár, itt nincs numerus clausus), és csupán egy moldáviai diákot vettek fel a kivételezettek sorában (Marosvásárhelyen két tucatnyi moldávot, romát és katonaorvost). Mellesleg, a fogorvosira az első helyezett 8,89-et, az utolsó bejutó 6,01-et ért el.
Az adatok nyilvánosak, az interneten megtalálhatóak. Elemzésünknél viszont már el kell gondolkodnunk. Vajon az A kategóriás kolozsvári orvosegyetem kevésbé színvonalas és kevésbé vonzó lenne, mint a B besorolású marosvásárhelyi? Vagy ők a minőséget fontosabbnak tartják, mint a nemzetiségi érdekek diktálta mennyiséget?
A remény sugara
Végül, milyen tanácsot adhatnék a kétségbeesett kiesőknek, leendő felvételizőknek és szüleiknek? Bár a magyar felvételizők idén (is) csak maguk között versengtek az orvosi és a fogorvosi karok tandíjmentes helyeire, a viszonylagos bejutási arány mégis jobb volt, mint az írásomban említett egyetemek románul felvételiző hallgatói esetén. És bár a helyzet kétségtelenül előnytelennek tűnik, hiszen kisebbségi létünk akár pozitív diszkriminációt kíván, semmiképpen se legyünk kishitűek! Éltessen a remény sugara! Talán készüljünk fel jobban, és másfelé irányulás helyett mégis fogadjuk el: Marosvásárhely orvosegyeteme szakmai, közösségi szempontból még mindig többet nyújt a magyar diák számára. Ezért érdemes jobban ráhajtani az érettségin és a tesztvizsgán.
Egyébként a mi időnkben, a nyolcvanas években szinte íratlan szabály volt, hogy a magyar diák jobban készüljön fel a felvételire. Az én 40-es létszámú osztályomból az akkori 5. számú Ipari Líceumban Szatmárnémetiben (előtte és utána Kölcsey nevét hordozta az iskola) mindenki egyetemre jutott, ami akkoriban sokkal nagyobb teljesítménynek bizonyult.
Dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár
*
Dr. Ábrám Zoltán újabb írását vitaindítónak szántuk. Ugyanis a szerző nem beszél az oktatók felelősségéről, akik közül sokan, a szerzőt is beleértve, az elmúlt negyedszázadban aktívan politizáltak, politizálnak mind az RMDSZ- ben, mind más magyar pártban. Vagy arról, hogy a magyar oktatók némelyike, a saját karrierépítését előtérbe helyezve, mennyit ártott a közös ügynek. Mindeddig kerülendő témának tartották az oktatói utánpótlás rossz stratégiáját, a román utódokat kinevelő magyar professzorok eseteit. De az oktatás minőségét, a kivándorlást elemző cikkeknek is teret adunk.
Karácsonyi Zsigmond, Népújság (Marosvásárhely)

2014. augusztus 27.

Borbély: erős, hagyományokkal rendelkező orvosi egyetemünket nem szabad feladni!
Viszonylag rövid időn belül két, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügyével foglalkozó írást is megjelentettünk lapunkban.
Vitaindítónak szántuk dr. Ábrám Zoltán professzor cikkét, amit dr. Kincses Előd ügyvéd helyzetelemzése követett. A szakmai szempontok taglalása mellett a szerzők az RMDSZ-re hárítják a felelősséget amiatt, hogy a mai napig sem sikerült a 2011-ben megjelent tanügyi törvénynek az anyanyelvi oktatás kiterjesztésére vonatkozó rendelkezéseit az egyetemi chartában rögzíteni és azokat alkalmazni, nem sikerült megalakítani a MOGYE önálló magyar tagozatát. A MOGYE és a magyar orvosképzés kapcsán beszélgettünk Borbély László parlamenti képviselővel, az RMDSZ politikai alelnökével.
– Az elmúlt 24 év során nem történt jelentős előrelépés a magyar nyelvű oktatás terén a MOGYE-n – állítja írásában dr. Ábrám Zoltán professzor, hozzátéve, hogy a magyar egyetemi oktatók minden lehetségest megtettek az önálló magyar tagozat létrehozása érdekében. Nekik „ennyire tellett az eszköztárukból”, az RMDSZ pedig „jegelte” a kérdést. Valóban „hidegre tették” a MOGYE-ügyet?
– Jó dolog, hogy vitázunk a MOGYE helyzetéről, nincs azzal semmi baj, ha cikkek jelennek meg, és minél többen elmondjuk véleményünket, viszont úgy vélem, hogy mindenkinek ott kell tennie a dolgát, ahol van. A tanároknak azzal kellett volna és kell foglalkozniuk, azt kell elemezniük, hogy ők mit tettek az utóbbi 24 évben, hiszen az egyetem vezetésében rektorhelyettesi szinten is képviselve voltunk. Aki ügyvéd, végezze a dolgát, és képviselje a MOGYE érdekeit a perekben, a politikus is végezze a dolgát, a tanárok foglalkozzanak a szakmai résszel, a kutatás, az oktatás minőségének javításával, az utánpótlás kinevelésével. Azt, hogy 24 év alatt semmi sem történt, szerintem senki nem állíthatja, aki ezt mondja, valótlanságot mond.
Tudjuk, hogy mi volt 1990-ben, tudjuk, hogy Ceauşescu idejében mennyire elsorvasztották a magyar oktatást, hogy már alig volt magyar diák, nem lehetett magyarul tanulni. Politikai megközelítésből nézve a dolgokat, 1990 után volt egy első szakasz, amikor ellenzékben voltunk – apropó, Bolyai Egyetem, amelynek létrehozására közel 500.000 támogató aláírást gyűjtöttünk és adtunk be a tanügyminisztériumhoz 1994-ben, és e célról azóta sem mondtunk le –, megszületett egy rossz tanügyi törvény, az RMDSZ külön tanügyi törvényét „visszavágta” a parlament, és most van a 2011-es tanügyi törvény, ami egy jó törvény, és áttörés olyan szempontból, hogy első alkalommal meg is nevezi a multikulturálisnak számító egyetemeket. E folyamat végigvitele nagymértékben az RMDSZ-nek köszönhető. Nem volt könnyű, felelősségvállalással lehetett csak átvinni a parlamenten, hiszen ha plénum elé kerül, szétcincálták volna. A 90-es évek végétől már voltak külön helyek a magyar tagozat számára, a 2000-es évek elején az RMDSZ-nek köszönhetően a magyar tagozaton a helyeket kormányhatározattal biztosították, a magyar oktatást azonban továbbra is intézményesített kereteken belül, önálló magyar tagozat létrehozásával képzeljük el, és nyilván ezen dolgozik mindenki, aki jóhiszemű.
Visszatérve a kezdeti gondolatra, a tanároknak folyamatosan az oktatás minőségének javításán, az utánpótlás kinevelésén kell fáradozniuk, és meg kell jegyeznem, akkor is, ha mostoha körülmények voltak, lett volna lehetőség több fiatal tanárt kiképezni, pozícióba juttatni. Hogy miért nem így történt? – Ezt az elemzést végezzék el ők, hiszen ez szakmai kérdés. 2012-ben, amikor az RMDSZ ellenzékben volt, sikerült Marosvásárhelyre elhívnunk a miniszterelnököt és az akkori tanügyminisztert, sikerült elfogadtatni a szenátussal és a magyar oktatókkal a hétpontos egyezményt a MOGYE magyar tagozatának további alakulásával kapcsolatosan.
– Amelyet, mondjuk ki, a román fél azóta sem tartott be…
– Erre visszatérek. Részben nem tartották be, van olyan pontja, amit később sikerült betartatni, például azt, hogy a román és a magyar tagozaton a tanári állásokat külön, lebontva határozzák meg. Ez a tavaly augusztusban megtörtént, szenátusi döntés alapján. Sajnos, csak a helyek egy részét tudtuk betölteni. Ez megjelenik az egyetemi oktatást minősítő hivatal (ARACIS) véleményezésében is. Ami az egyetemi oktatást illeti, hasonlítsuk össze, hány magyar diák tanul most magyarul, és hányan tanultak 1990-ben, 1995-ben vagy 2000-ben, így láthatjuk, hogy a statisztika pozitív ilyen szempontból. – Attól is az, hogy közben létrehozták a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet is… – Így van, itt van a Sapientia is, amit a magyar állam jóvoltából sikerült létrehozni, de az RMDSZ-nek is volt bizonyos szerepe abban, hogy akkreditálták, hiszen a politikum nélkül az akkreditációs folyamat sokkal nehezebben ment volna. Össze kell fogni tehát a tanároknak, ügyvédeknek, politikusoknak, hiszen mindannyian a barikád ugyanazon oldalán vagyunk. Elszomorít, hogy egyeseknek az a véleménye, hogy mi itt nem képviseljük úgymond a magyar oktatás érdekeit. Egyeseknek, akik az évek során kikoptak a politikából, s teljesen egyoldalúan, hamis adatokat közölve írásaikban úgy állítják be, hogy az RMDSZ semmit nem tett az önálló magyar tagozat létrehozásáért a MOGYE-n.
– Ha már összefogást említ, hadd jegyezzem meg, hogy erre kitűnő példa lett volna, hogy az RMDSZ támogató félként belép a 2011-ben az RMOGYKE és az MMDSZ által indított közigazgatási perbe. Nem tette meg, legalábbis nem az elején.
– Az utóbbi időszakra utalok, mert az előbbiről már beszéltem – úgymint aláírásgyűjtés a Bolyai Egyetemért, hogy hány magyar iskola működik '90 óta és arról, hogy tovább kell menni ezen az úton. Mindezt elfelejtik egyesek, vagy nem foglalkoznak ezzel, mert ha valami megvalósul, akkor már nem érdekes. Ha nincs az a „csúnya” RMDSZ, és nem teszi be tételesen a tanügyi törvénybe a multikulturális egyetemekre, az anyanyelvi oktatásra vonatkozó szakaszokat, akkor míg a világ s két nap, saját maguktól nem hagyták volna jóvá, hogy a Babeş–Bolyain megalakuljanak a magyar főtanszékek, amelyeknek a tanügyi törvény szellemében kidolgozott chartájuk van, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen pedig a tagozatok cirkusz nélkül különváltak.
Ami az RMDSZ hozzáállását illeti a MOGYE ügyében, ismételten hangsúlyozom: az RMDSZ elment a falig az Ungureanu-kormányban akkor, amikor kierőszakolta azt a kormányrendeletet, amely kimondta a külön tagozatok megalakítását. Amíg érvényben volt a kormányhatározat, mi ezt tartottuk fenn. Választási év volt, és az Ungureanu-kormány – amelynek az RMDSZ is tagja volt – emiatt megbukott. Nyilván utána ellenzékbe kerültünk, és ezt követően, amikor láttuk, merrefelé halad a MOGYE-ügy, beavatkoztunk a perbe. És beléptünk a Diszkriminációellenes Tanácsnál is partnerként, amikor az ARACIS döntést hozott az anyanyelvhasználat ellen a gyakorlati oktatásban, ami teljesen jogtalan volt. Szó sincs arról, hogy nem fogtunk össze akár a civilekkel, amikor kellett, a diákszövetséggel, vagy azokkal, akik képviselték a szóban forgó ügyet a perekben. A 2012-ben létrejött hétpontos egyezmény része a legutóbbi kormányba lépésünkkor kidolgozott protokol-lumnak, amit feltételként szabtunk meg koalíciós partnerünknek és kiemelten kezelünk.
A cél az, hogy a külön magyar csoportok a gyakorlati képzésben is megalakuljanak, a gyakorlati oktatást illetően azonban felmerült, hogy kétnyelvű legyen a képzés, de mindenképpen magyar nyelven is történjen. Úgy tudom, végül ezt elfogadták a magyar oktatók, és ehhez majd szenátusi döntés kell. A politikum ilyen esetben legtöbb, amit tehet, hogy nyomást gyakorol a Szociáldemokrata Párton keresztül. Azokat a pereket, amelyek a törvény be nem tartását sérelmezték, jogosan, tovább kell vinni, bár megtapasztaltuk, hogy az igazságszolgáltatásban mi van. Azért, hogy eddig a bíróságok visszautasították a jogos igényeinket, hogy az igazságszolgáltatás egy követ fúj a MOGYE szenátusi többségével, gondolom, nem az RMDSZ a hibás… Legutóbb, pár napja tárgyaltam Mihnea Cosmin Costoiu tanügyminiszterrel arról a lehetőségről, hogy – akárcsak 2012-ben – húsz-húsz hellyel kibővítsék mind a román, mind a magyar tagozaton az általános orvosi karon a tandíjköteles helyek számát. Egyelőre nem tudunk többet tenni, és visszamenve az időben, felmerül a kérdés: miért van az, hogy ezelőtt 6-7 évvel több magyar jelentkezett a MOGYE-ra, az általános orvosi karra, mint román, jobb médiákat értek el a tandíjköteles helyeken? Akkor ugye nem volt érdeke a magyar oktatóknak, hogy legyen egy ilyen kvóta, néhány éve visszafordult a helyzet, és most próbáljuk megváltoztatni a játékszabályokat.
– Nem lehet leszögezni a játékszabályokat még a játék előtt? – A játékszabályokat nem a politikum szögezi le, az oktatóknak kell ezekről dönteniük. Idén nem kértek plusz tandíjas helyeket a magyar tagozat számára, de felvetésünkre, hogy kérünk 20 helyet, Szilágyi Tibor volt rektorhelyettes azt mondta, támogatja az indítványunkat.
– Sok a szemrehányás és a nézetkülönbség a MOGYE kapcsán, gyakorlatilag azt látjuk, hogy nem alkalmazzák a tanügyi törvénynek az anyanyelvű oktatásra vonatkozó részeit. Látjuk, és nem értjük, hogyan lehetséges ez? A jogszabály lenne rossz, azaz értelmezhető, ellentmondásos? Egy valós jogállamban ugyanis elképzelhetetlen, hogy egy rangos egyetem vezetése ellenszegül annak, hogy egy törvényt alkalmazzon, miközben az összes többi felsőoktatási intézmény betartja azt. Érthetetlen, hogy egyezkedni, alkudozni kell a különféle cikkelyek gyakorlatba ültetésén. Önnek mi a véleménye?
– A tanügyi törvénnyel nincs gond, de egyébként lehetőség sincs jelenleg, hogy megváltoztassuk. A MOGYE szenátusa szerintem egyértelműen rosszhiszeműen alkalmazza a törvényt, és a bíróság is beállt az egyetem szenátusa mögé ebben a kérdésben. Azt mondják, az igazságszolgáltatást nem kell bírálni, de igenis, ki kell mondani: az igazságszolgáltatás a MOGYE ügyében nem jól döntött, pedig a törvény egyértelmű, mégpedig úgy kell alkalmazni, ahogy tette a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem.
– Mit tart a legsürgősebb teendőnek a MOGYE kapcsán?
– Nagyon fontos mozzanat, hogy itt volt az ARACIS, és világosan kimondta, hogy a magyar tagozatot külön akkreditálják. Nagyon fontos, hogy az ARACIS által észrevételezett gondokat, úgymint a kurzusok hiánya, oktatói létszám, egyéb szakmai dolgok, megoldják. A tanárutánpótlásról még csak annyit, hogy folytak tárgyalások a minisztériumi illetékesekkel, és tudomásom szerint nem zárkóznak el attól, hogy évente ne csak egy, hanem több, három-négy alkalommal hirdessék meg a magyar tagozaton az oktatói állásokat. A legfontosabbnak most azt tartom, és ez a szakmai grémium feladata, hogy mikor visszajön az ARACIS – az ősz folyamán – e problémák legyenek megoldva, és akkor lehetőség nyíljon a végleges akkreditációra.
– Elfogadható-e Ön számára az a Kincses Előd által felvetett – és esetleg másokban is egyre gyakrabban felmerülő – gondolat, miszerint a magyar orvosképzésre a megoldás a Sapientia keretében vagy az anyaországi egyetemek kihelyezett tagozataként képzelhető el?
– Ezt a kijelentést nagyon súlyosnak tartom, és remélem, hogy nem ez a tanárok és a magyar tagozat véleménye, mert ez azt jelentené, hogy feladjuk a vásárhelyi magyar orvosi egyetemet. Közép- és hosszú távon lehet beszélni bármiről, de jelenleg úgy látom, hogy van egy erős, hagyományokkal rendelkező orvosi és gyógyszerészeti egyetemünk Marosvásárhelyen – még akkor is, ha a gyakorlati képzés egyelőre nem magyarul zajlik –, amit nem szabad feladni! Tovább kell menni ezen az úton, és addig ütni a vasat, amíg meglesz az önálló magyar tagozat intézményes formában, hiszen most is sok száz magyar fiatal tanul magyarul Vásárhelyen, és végzi el az egyetemet mint magyar orvos.
Más kérdés – és meg kell vizsgálni az okokat –, hogy mi történik azokkal az orvostanhallgatókkal, akik elvégzik az egyetemet, és fiatal orvosként külföldre távoznak. Egy új orvosi egyetemet nem lehet egyik napról a másikra létrehozni, ugyanazok a jogszabályok érvényesek a működtetésére, mint a többi egyetem esetében, és nem mellékes, hogy óriási költségei vannak a vendégtanárokkal való oktatásnak – nem is lehet 90 százalékban vendégtanárokkal működtetni egy egyetemet. Ezzel a gondolattal nem tudok egyetérteni, és remélem, ez csak egy felvetés, aminek nincsen támogatottsága, sőt, úgy tudom, a magyarországi politikusok sem támogatják ezt a változatot.
Antalfi Imola, Népújság (Marosvásárhely)

2014. szeptember 3.

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nagy romlása
(1990–2014 között)
Dr. Ábrám Zoltán professzornak nemrégiben a Népújság hasábjain megjelent, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar nyelvű oktatását elemző írását a szerkesztőség – jogos igénnyel – vitaindító anyagnak szánta. A vita mindeddig elmaradt, az egyetem magyar oktatásának súlyossá, már-már válságossá vált helyzete valódi okainak elemzésére mindeddig nem került sor. Borbély alelnök úr a Népújságban közzétett interjújában a kérdéskörre reflektálva vádol, hárít, másra mutogat. Elemzése szerint a romániai magyar politikum hibátlanul működött/működik, csak eredményeket ért el, minden lehetőt megtett a teljes körű magyar oktatás visszaállításáért. Az említett interjúban Borbély úr így fogalmaz: „Úgy vélem, mindenkinek meg kell tennie a maga dolgát. A tanároknak azzal kellett volna és kell foglalkozniuk, hogy ők mit tettek az utóbbi 24 évben, hiszen az egyetem vezetésében rektorhelyettesi szinten is képviselve VOLTUNK” . A továbbiakban felhívja a figyelmet arra, hogy a tanárok végezzék a dolgukat, foglalkozzanak a szakmai résszel, az utánpótlás kinevelésével, az ügyvédek is tegyék a dolgukat, de az RMDSZ felelősségéről egy szót sem szól. 56 év egyetemen eltöltött szolgálati idő alatt összegyűjtött tapasztalatom felhasználásával szólok hozzá e témához. Előrebocsátom, ha valaki is hajlandó tükörbe nézni és képes őszintén elemezni, akkor meg kell állapítania, hogy minden fél felelőssége fennáll. A tanári kar az 1990-es kezdeti lendületben ígéretes, biztató magatartást tanúsított. Rövidesen megjelentek a régebbről ismert „fizetett tanárbérencek”, a kollaboránsok, akik megosztották, megfélemlítették az akkor még tenni akaró magyar diákokat, megtörték a Diákszövetség erejét, ellenállását. Mint tudjuk, a diákság emlékezetes, többhetes ülősztrájkkal követelte az előző rezsim által elsorvasztott magyar tagozat visszaállítását, valamint a paritás elvének alkalmazását, vagyis fele-fele arányú képviseletet az oktatói karban, a diáklétszámban, a vezetői struktúrákban és az adminisztrációban. Már a kilencvenes évek elejétől a politikum tudtával és támogatásával az egyetemi vezető pozíciókba zömmel arra nem érdemes magyar oktatók kerültek, akik a hatalom, a román vezetés, a szenátus feltétlen kiszolgálóivá váltak. Az utánpótlás kiválasztásában nem az értékek mentén szelektálták az új oktatókat, hanem politikai megfelelés, protekcionizmus és etnikai kritériumok szerint. A tanszékek élére román oktatók kerültek, akik a legritkább esetben vettek fel magyar anyanyelvű tanerőt, így jó néhány tanszék magyar oktatók nélkül maradt. Ugyanakkor a legjobb fiatal magyar oktatók egy része, az intézetben kialakult nyomasztó atmoszféra, a feszültség, a minden vonalon megnyilvánuló diszkrimináció (előléptetés, vezetői posztok elfoglalása, ösztöndíjak elnyerése), valamint az oktatás, kutatás minőségének lezüllése, a laboratóriumok felszereltségének kritikán aluli állapota okozta kiábrándultság miatt eltávoztak egyetemünkről. Megjegyzem, java részük nem külföldre ment, itt az országban talált jobb érvényesülési lehetőséget. Megemlíthetném tanszékünk (toxikológia) legjobb oktatóját, aki már mint adjunktus hagyta el az egyetemet, Kolozsváron viszont országos hírű gyógyszerellenőrző laboratóriumot tudott felállítani/működtetni. A tanári kar kontraszelekciója következtében a konformista, kollaboráns oktatói gárda arányaiban megerősödött, a szélsőségesen nacionál-kommunista, agresszív román vezetésnek, szenátusnak ellenállni képtelenné vált.
Bár a 2011. évi 1-es tanügyi törvény megjelenése után a magyar tanári kar java része megértette, hogy össze kell fogni, egyelőre úgy néz ki, hogy ez nem járt eredménnyel, és túl későn jött, annak ellenére, hogy Ábrám Zoltán professzor szerint a tanári kar „elment a falig”. Így állt elő az a helyzet, hogy az egyetemi szenátus román kétharmada, a törvény betűjét és szellemét semmibe véve, nem alkalmazza a teljes körű magyar oktatás visszaállítására vonatkozó törvényt. Ebben a közel negyed évszázadot felölelő időszakban az RMDSZ a MOGYE ügyét „jegelte”. Már a kilencvenes évek közepétől kezdve több alkalommal személyes kihallgatáson is jeleztük az akkori elnöknél az egyre súlyosbodó problémákat, de a politikum nemigen lépett, a kérdéskört az aktuális politikai konjunktúrának rendelte alá, egyszerűen nem tekintette a MOGYE-t az erdélyi magyar oktatás kulcskérdésének. Ne felejtsük el, ebben a periódusban az RMDSZ általában a kormánykoalíció tagja volt, sőt akkori elnöke az oktatásért is felelős miniszterelnök-helyettesként tevékenykedett. Súlyos mulasztás az is, hogy a MOGYE helyzetét nem tették közbeszéd tárgyává, nem ismertették az egyetemen uralkodó áldatlan állapotokat, a magyar oktatás és oktatók diszkriminálását. Ezért a közvélemény, még a marosvásárhelyi is, csak a 2011-es tanügyi törvény megjelenése után szerzett minderről tudomást, amikor nyilvánosságra került a törvény alkalmazásának szomorú kálváriája és csúfos gáncsolása, valamint az ezzel kapcsolatos perekben született, súlyosan törvénysértő ítéletek meghozatala.
Borbély úr az inkriminált interjúban az elért „eredményeket” kitartóan hangoztatja. Azonban ha az általa sikerként említett adatot elemezzük, például hogy hányan tanultak magyarul a MOGYE-n a kilencvenes évek közepén, és hányan tanulnak most, kiderül, hogy állításával szemben igencsak negatív a statisztika. A 2000-es évek második felében a kizárólag román nyelven létrehozott új karok következtében a magyar-román diáklétszám aránya egyharmad-kétharmad szintre süllyedt, tehát alacsonyabb, mint amilyen a kétezres évek elején volt (fele-fele). Ugyanez a helyzet a tanerők arányával is, a kilencvenes évek elején létező 40 százalék ma még a 30 százalékot sem éri el! Ezért mondják a felkészült elemzők, hogy a magyar oktatás helyzetében nincs érezhető javulás. Kétségkívül eredményként értékelhető a 2011-es tanügyi törvény megalkotása, amely – betartatása esetén – jelentős előrelépést hozhatna a teljes körű magyar oktatás visszaállítása terén (magyar karok létrehozását, záróvizsgák, gyakorlatok stb. anyanyelven történő megtartását tenné lehetővé). A kormány és az egyetemi szenátus között több egyeztetés zajlott, amely tavaly szeptemberben egy igen gyenge, a törvényhez viszonyítva hátralépésnek számító, hétpontos áthidaló protokollumot eredményezett. Jellemző módon még ezt sem tartotta be az egyetem vezetése. A MOGYE működési chartája ma is illegális, törvénysértő, a magyar nyelvet diszkrimináló elveken alapszik. Ezzel szemben az angol karon az angol nyelv teljes körű használata kötelező!? Az RMOGYKE és a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség által a magyar oktatást diszkrimináló ARACIS-szabály hatályon kívül helyezéséért indított perbe az RMDSZ minden indok nélkül megtagadta a támogató perbe lépést, noha ez az eljárás az utolsó esély az ARACIS tiltó rendelkezésének jogi úton történő megsemmisítésére. A döntés annál inkább elfogadhatatlan, mivel ők is tudják azt, hogy a Ponta-kormány politikai megoldást nem vállalhat fel, hiszen épp a MOGYE miatt benyújtott bizalmatlansági indítvánnyal került hatalomra. Ismétlem, a pervesztés következtében a charta a jelenlegi, a magyar oktatást súlyosan diszkrimináló formájában marad. A tárgyalásra szeptember 19-én kerül sor Bukarestben, a Legfelső Ítélőtáblán. Hasznos lenne az elnökválasztási kampány során nyomatékosan felhívni a belföldi és nemzetközi közvélemény figyelmét a fentiekre és arra, hogy a MOGYE-perekben milyen törvénytelen ítéletek születtek. Ugyanakkor végre ki kellene dolgozni az egyetemmel kapcsolatos stratégiát, azt, hogy hogyan tovább a meglévő vagy új keretek között.
Dr. Kincses-Ajtay Mária ny. egyetemi professzor
Népújság (Marosvásárhely)

2014. december 30.

Marosszéki magyar intézményvezetők a megvalósításokról, tervekről
Intézmények, szervezetek vezetőit faggattuk az idei év megvalósításairól, jövőbeni terveikről. Gáspárik Attila elégedett a színházi élet alakulásával, Kilyén Ilka a lehetőségekhez mérten, az eddiginél is színvonalasabb EMKE rendezvényeket szeretne szervezni a jövőben, Soós Zoltánék többek között folytatják a Kultúrpalota felújítását, Tamási Zsolt pedig jövőben is szeretne az általa vezetett gimnázium diákjaival a közösség elé lépni.
Kilyén Ilka, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezetének elnöke szerint az EMKE gazdag évet zárt. Az Ábrám Zoltánt váltó elnök elmondta, igyekeztek a jól bevált programjaikat fenntartani. „Gondolok itt a Gyöngykoszorú-találkozók megszervezésére, a január elsején  szervezett  Petőfi-megemlékezésre, könyvbemutatókra, kiállításokra, a Don-kanyarban elveszettekről való megemlékezésre. De megtartottuk a Magyar Kultúra Napját, ezenkívül idén is önálló programokkal voltunk jelen a Marosvásárhelyi Napokon” – sorolta idei tevékenységeiket a színművész, aki szerint ezek a rendezvények még most is meg tudják szólítani a marosvásárhelyieket, még nem futották ki magukat. „Továbbra is szeretnénk ugyanazt a nívót nyújtani, mint eddig, és a lehetőségekhez mérten még színvonalasabban” – hangzott az összegzés.
Minőségi oktatást szeretnének
Tamási Zsolt, az újjáalakult Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója szerint az idei esztendő sikeres volt, mert hosszú készülődés és próbálkozás után sikerült elérni, hogy elinduljon az iskola. „Sok buktatóval járt, több akadályt is le kellett küzdeni, de mindez forgatókönyvszerűen benne volt. Nem könnyű önálló magyar iskolát létesíteni Marosvásárhelyen” – foglalta össze tételesen az utóbbi hónapokat az igazgató.
„A jövőben azt szeretnénk, ha ez az iskola, mely most már a szerződés aláírásával is hivatalossá vált, tovább tudna fejlődni, hogy haza tudjunk költözni a saját épületünkbe. Azt szeretnénk továbbá, ha diákjaink és megfelelő tanári karunk lenne ahhoz, hogy előkészítő, ötödik és két kilencedik osztályt  indíthassunk. Olyan körülményeket szeretnénk teremteni, gondolok itt a bútorzatra, felszerelésre, amelyek révén megvalósulhat a minőségi oktatás” – fogalmazott Tamási. Hozzátette: szeretné, ha többen hallanának az iskolájukról, ezért azokat a tevékenységeket, amelyeket elkezdtek, például a karácsonyi vásárt, a jövőben is folytatni szeretnék.  
Cél a közönségközpontúság
Gáspárik Attila, a Nemzeti Színház igazgatója szerint az idei év színház szempontjából nagyon jó év volt. „Ha jövőben mindez csak megismétlődhetne, már akkor is nagyon-nagyon boldogok lennénk. Az összes jelentős magyarországi és romániai fesztiválra eljutottunk, sikerült a nézőszámot tovább növelni. 1989 óta ennyi nézője nem volt a színháznak, mind a román tagozaton, mind a Tompa Miklós Társulat esetében. A főiskolára jelentkezők száma is növekedett, ami azt jelenti, hogy Marosvásárhelyen a színházi élet vonzóvá vált” – vélekedett az intézmény vezetője, akit azonban elkeserít, hogy például a városban a Félsziget fesztivált nem lehet újraindítani, és egyáltalán: úgy véli, hogy városi, helyi szinten hiányzott az egész évből a fantázia. A Nemzeti vezetője szerint Marosvásárhely sokkal többet megbírna, és sokkal többet tudna  megemészteni kultúrából, de ilyen hozzáállással még az Európa Kulturális Fővárosa címet is nehéz lesz megpályázni, nemhogy megnyerni. A színházra visszatérve, az igazgató kifejtette: „Szeretnénk tovább építeni a közönséghez közel álló színházunkat”.
Budapestről érkező tárlat
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatójától megtudtuk: több nagyobb beruházásuk a vége felé közeledik, ezen belül nagyobb műemlék épületek felújítását fejezték be, például a Toldalaghy-palotát  és a múzeum várbeli épületét. 2014-ben kiállítások előkészítését is elindították, többek között jövőben fogják kiállítani Románia ókori ezüst- és aranyleleteit, ezenkívül be szeretnék mutatni a Mantegnától Hogarthig címet viselő metszetgyűjteményt, melyet a Budapesti Szépművészeti Múzeumtól kölcsönöznek.
Jövőre a terveik között szerepel a Kultúrpalota felújítási munkálatainak befejezése, és a Természetrajzi Múzeum, illetve a görgényszentimrei kastély felújítása. „Összességében az idei év a múzeum fejlesztése szempontjából közepesnek mondható,  elsősorban az adatbázisaink frissítésén dolgoztunk, de mindenképpen fontosnak tartom megemlíteni, hogy a vár felújítása nagyrészt készen van, és ami mindenképp kiemelkedő az a műkincsvásárlás, sikerült néhány különleges és értékes alkotást  venni az intézmény számára” – summázta az igazgató.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

2015. január 12.

A doni tragédiára emlékeztek
A hét végén a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményére, a második világháborúban történt, 1943. január 12- i doni frontvonaláttörésre emlékeztek, amikor a náci Németország oldalán harcoló 2. Magyar Királyi Hadseregnek a Don-kanyarnál felállított védvonalát áttörték az oroszok. Mint ismeretes, a 72 évvel ezelőtti hadműveletben súlyos vereséget szenvedett a magyar hadsereg. Az áttörésben és az azt követő napok csatájában mintegy 120.000-en vesztették életüket, köztük erdélyi magyarok is.
A marosvásárhelyi megemlékezést először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezte, negyedik éve bekapcsolódott a szervezésbe az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. A rendezvény az idén is a marosvásárhelyi katolikus temető bejáratánál felállított emlékműnél kezdődött, majd a visszavonulást idéző gyalogtúrát követően Nyárádszentmártonban folytatódott, ahol a Csíkfalvi Polgármesteri Hivatal volt a rendezvény házigazdája.
Marosvásárhelyen szombaton délelőtt kezdődött a rendezvény. Imre Jenő református lelkész a Bibliából vett idézettel kezdte beszédét: "Ha Isten velünk, ki ellenünk!" Majd kifejtette, a hadba vonuló honvédek, bár sejtették, hogy milyen sors vár rájuk, kötelességtudóan teljesítették a parancsot: a hazáért, a szabadságért, az anyanyelvért szálltak képletesen síkra. Áldozatuk nem volt hiábavaló, hiszen az utókor példaértékűnek tartja hősiességüket. Ennek a gondolatnak a mentén folytatta vallási jellegű megemlékező beszédét Gyerő Attila unitárius tábori lelkész, aki többek között elmondta, hogy egy tragikus eseményre emlékezünk ugyan, de miként "az Isten az életre teremtette az embert", úgy nekünk is ezen felülkerekedve, a történelem leckéiből tanulva kell emlékeznünk és erősítenünk hitünket Istenben, hazában, a szebb jövőben.
A lelkipásztorokat követően Kilyén Ilka színművész, az EMKE elnöke – a rendezvény műsorvezetője – elszavalta Dsida Jenő Harangszentelésre című, igen találó versét, majd átadta a szót dr. Csige Sándor Zoltánnak, Magyarország csíkszeredai konzulátusa vezető konzuljának, aki tolmácsolta dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul üzenetét. Rövid történeti emlékeztető után kifejtette, hogy tulajdonképpen a katonák mindent megtettek annak érdekében, hogy teljesítsék a parancsot. Esküjükhöz híven harcoltak, felelősségteljesen vállalták a küldetésüket, bár lehetett tudni, hogy gyenge fegyverzettel, a többszörös létszámbeli fölénnyel szemben kaotikus irányítással nem lehet sokáig tartani a frontot.
A magyar királyság minden tájáról voltak katonák a hadseregben, ami megerősítette a közösen vállalt felelősséget. A mai magyar kormány is, akár a kettős állampolgársággal, ezt erősíti, és "teszi a dolgát, azért, hogy mindenki rendben legyen". Hiszünk abban, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát, és az elődök áldozata példát mutat az összetartozásra, egymás megerősítésére – zárta gondolatait a konzulátus képviselője.
Ifj. Benkő József történész- doktorandusz, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport vezetője kiegészítette a konzul történelmi ismertetőjét. Többek között elmondta, hogy a magyar hadsereget a hadba lépés előtt tulajdonképpen frontvonal mögötti rendfenntartó erőnek képezték ki. A második világháború fordulata a sztálingrádi csatát követően azonban megváltoztatta a helyzetet, és a náci Németország politikai nyomására vezényelték ki a keleti front védelmére a mintegy 220.000 fős állományt. 1943 szilveszterétől 90.000 gyengén felszerelt katonára bízták 200 km frontvonal védelmét, ami igen kemény feladatnak számított. Ezt használta ki az orosz hadsereg, s az áttörés tragikumát fokozta az is, hogy a közelben levő német hadsereg nem vonult a magyarok segítségére. A veszteség elkerülhetetlen volt.
Folytatva az EMKE által kezdeményezett megemlékező sorozatot, örömmel kapcsolódott be az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. Azóta a csoport fiataljai nemcsak a rendezvényeken vettek részt, hanem zászlót is avattak és katonasírok ápolásával is foglalkoznak, mi több, ösztönzésükre a marosvásárhelyihez hasonlóan Kézdivásárhelyen, Nagyváradon és Nagykárolyban is megemlékeztek a második világháború tragikus eseményeiről, áldozatairól. Ifj. Benkő József megköszönte mindazoknak, akik évről évre bekapcsolódnak a rendezvényeikbe, s azoknak is, akik a nagy téli menetelésre emlékezve részt vesznek a négy évvel ezelőtt kezdeményezett gyalogtúrán és a vidéki megemlékezéseken is.
A felszólalásokat követően a jelenlevők megkoszorúzták az emlékoszlopot, majd a rendezvény a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult.
Az idén a túra kora délután Székelysárdról indult Nyárádszentmárton felé. A zuhogó esőben mintegy húszan tették meg a közel 10 km-es utat. A túrázókat fél ötkor a faluban Balogh István, Csíkfalva polgármestere fogadta, majd a művelődési otthonban átadták a részvételi emléklapokat. Miholcsa József hagyományőrző Mátyás-huszár köszöntőjét követően a székesfehérvári Kákics népzeneegyüttes katonadalokat adott elő.
Vasárnap délelőtt a hagyományőrző alakulatok képviselői a nyárádszentmártoni unitárius templomhoz vonultak, ahol megkoszorúzták a világháborús emlékoszlopot, majd a templomban ünnepi istentiszteletet tartottak. Kiss Sándor Loránd unitárius lelkipásztor köszöntője után dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének alelnöke szólt az egybegyűltekhez. Ifj. Benkő József bővebben ismertette a 72 évvel ezelőtt történteket, majd Miholcsa József huszár és Benkő Zsolt, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport tagja arra a kérdésre válaszoltak, hogy mit tesznek, tehetnek ezek a csoportok a 21. században a katonai hagyományok megőrzéséért. A történelem alakulását befolyásoló események felidézése mellett igen hasznos a katonai sírok gondozása, a relikviák összegyűjtése, népszerűsítése és nem utolsósorban a történelmi kutatás, amely még így is, több mint 70 év távolából előhozhat érdekes mozzanatokat, meglepetéseket a második világháborúról. S ha néhány évvel ezelőtt alig egytucatnyian vállalták, hogy elkészítik eleink egyenruháját, hogy az akkori erkölcsi normáknak megfelelően ápolják a rég- és a közelmúlt emlékeit, ma már több mint 500-an vannak, többségükben fiatalok. Tevékenységük is része annak a kulturális örökségvédelemnek, amellyel megmaradásunkat erősítik. Ennek a szellemében szervezték meg a megemlékezést is. A hagyományt folytatják…
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

2015. január 13.

Keresztes Gyula emlékére
2015. január 10-én örökre eltávozott közülünk Keresztes Gyula építészmérnök, Marosvásárhely díszpolgára, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság, valamint a Református Kollégium Öregdiákok Baráti Körének tagja, a Népújság állandó külmunkatársa.
Keresztes Gyula közösségünknek a példaképe volt és az is marad mindörökre. Amit elért az életében, azt valós munkával, személyes hozzáállással tette, tekintélyt kikövetelő személyisége gyümölcsének tekinthető. Nem külső, hanem belső hatalom eredménye. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a szervezet jelmondatával méltatja Keresztes Gyulának a köz szolgálatába állított életpályáját, kiemelten a műemlékvédelem terén kifejtett szakmai és közérdekű tevékenységét: "Ki a köznek él, annak élni érdemes".
1921. augusztus 7-én született Marosvásárhelyen. Nemcsak hosszú és boldog élettel ruházta fel a sors, hanem időskorában is figyelmet érdemlő testi, lelki és szellemi frissességgel rendelkezett. Már a reggeli órákban mozgékonyan járt-kelt a városban, vasárnaponként megszokott helyén ült a templomban, és továbbra is alkotott.
Éppen "magyar időben" volt egyetemista, tanulmányait az akkori fővárosban, a M. kir. József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen (Műegyetemen) végezte és fejezte be 1944-ben. 1946-1950 között Budapesten dolgozott építészmérnöki irodákban, majd a Fővárosi Tervező Intézetnél, de hazatért Marosvásárhelyre. Szakmai és családi életét idehaza alapozta meg, mondhatni "Kós Károly-i" helytállással.
Kós Károlyhoz nemcsak az a párhuzamos életút köti, miszerint az építészet egyetemes értékeinek budapesti kamatoztatása helyett a kisebbségi sorsot, annak bánatait és örömeit választották mindketten, hanem nyilvánvalóan a szakma is. Továbbá az írás, a magyar nyelv művelésének a szeretete, a közösség szolgálata.
Hazatértét követően tervező, a Vártemplom restaurálását vezeti, az Építészeti Technikum tanára, 1955-58 között Marosvásárhely főépítésze, majd nyugdíjazásáig a Maros megyei Tervezőintézet főtervezője. A hatvanas évek elején a Maros Magyar Autonóm Tartomány területén számba veszi a műemlékeket, felméri, tanulmányozza, tervezi a helyreállítási munkálatokat. Később munkaterülete leszűkül Maros megyére. Munkássága feldolgozásával öt könyvet jelentet meg, és számos más könyvben társszerzőként van jelen.
Önálló könyvei: Maros megyei kastélyok és udvarházak (1996), Vásárhelyen vásár tartatik (1996), Marosvásárhely régi épületei (1998), Marosvásárhely szecessziós épületei (2000), Maros megye középkori templomai (2011).
Több helyi, országos és külföldi szaklapban ismerteti műemlékeinket, közöl a műemlékvédelem és a művészetek tárgyköréből. Mintegy négyszáz cikke jelent meg.
Annak újjáalakulását követően az EMKE tagja lesz, a kilencvenes években aktívan részt vesz a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tevékenységében, valamint a Református Kollégium Öregdiákok Baráti Körében. És bár testi-szellemi energiáit egyre inkább be kell osztania, hosszú és eredményes nyugdíjas évei során továbbra is műemlék jellegű munkát végez, sok egyháznak ad szakmai tanácsot helyreállítási munkáknál.
Főbb kitüntetései: 1997 – Marosvásárhely díszpolgára, 2001 – A város neves személyisége cím a Marosvásárhelyi Rádiótól, 2003 – a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány emlékplakettje, 2006 – a Református Kollégium Bolyai Farkas-emlékplakettje, valamint az Európai Bolyai Társaság elismerő oklevele, 2011 – az EMKE Maros megyei szervezete emléklapja.
Köszönjük, Gyula bácsi, hogy mindenkoron követendő példa maradtál, hogy helytállásból, szülőföldszeretetből és -ismeretből, pontos munkából és hívő emberi méltóságból örök érvényű útravalót adtál nemzedékek számára!
Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének alelnöke
Népújság (Marosvásárhely)

2015. január 23.

Csángó-est a Magyar Kultúra Napján
A Magyar Kultúra Napja alkalmából fotókiállításnak, könyvbemutatónak és néptáncelőadásnak adott otthont a Maros Művészegyüttes székháza. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Maros Művészegyüttes szervezte ünnepi esemény résztvevői a csángómagyarok életébe nyerhettek betekintést.
A marosvásárhelyi Marx József Fotóklub kiállításmegnyitójával indult az est, ahol Both Gyula, Bálint Károly, Haragos Zoltán és Ábrám Zoltán csángó fotóiból mutattak be egy válogatást. A színes felvételek a csángók népviseletét, tájait, építészetét, ünnep- és mindennapjait mutatja be, azt, hogy azok az emberek a szegénységben is képesek boldogok lenni, örülni az életnek. A kiállítást, amely január végéig látogatható, Both Gyula, a Marx József Fotóklub elnöke, Barabási Csaba Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója és Kilyén Ilka, az EMKE Maros megyei elnöke nyitották meg.
A Művészegyüttes nézőterét megtöltötte a többnyire idősebb generációt képviselő közönség, akiket Kilyén Ilka (képünkön) köszöntött. Lakatos Demeter csángó költő A nap fiai című versét a művésznő Czelecz Jenőnek ajánlotta, aki hosszú éveken át táboroztatta a csángó gyerekeket Erdélyben, hogy magyar szót halljanak, magyarul beszélhessenek. Ezt követte Brassai Zsombor Maros megyei RMDSZ-elnök ünnepi szónoklata. A politikus arról beszélt, hogy a Magyar Kultúra Napját reggel a prefektúrán kezdte, ahol arra kért magyarázatot, hogy a kormánymegbízott miért kifogásolja a nemzeti szimbólumainkat, miért akarja levétetni az erdőszentgyörgyi polgármesteri hivatalra kitűzött székely zászlót. Érdembeli választ a prefektus nem adott, a törvény betűi mögé bújva magyarázkodott – számolt be Brassai, aki a magyar identitásról, a kultúráról, annak jelentőségéről beszélt.
Oláh-Gál Elvira csíkszeredai rádiós újságíró A moldvai magyarokról című könyvét Bodolai Gyöngyi ismertette. Ő mutatta be a szerzőt és a szerző mellett ülő Borbáth Erzsébetet is, a csíkszeredai József Attila Iskola egykori igazgatóját, aki elsőként hívta meg a csángómagyar gyerekeket, hogy magyar nyelven tanuljanak. A kötet sok munka, sok terepjárás, beszélgetés eredménye, a szerző a Marosvásárhelyi Rádió, majd 2001-től a Kossuth Rádió munkatársaként készítette a tudósításait, interjúit.
A kötetet három részre tagolta: az elsőbe a tudósításait foglalta össze, amelyeket tömegrendezvényekről, például a csíksomlyói búcsúról, a csomafalvi napokról, a budapesti csángó bálokról készített. A második része a kötetnek azokat a portréinterjúkat tartalmazza, amelyeket csángóföldi útjai során készített a szerző. A harmadik részben azokkal beszélget, akik tanulmányaik befejezése után hazatértek, vagy akik vállalták, hogy ott tanítsanak. Oláh-Gál Elvira Pusztinától Magyarfaluig bejárta szinte az összes csángó falut, rádiós újságíróként kötelességének tartotta foglalkozni a csángók sorsával. Sokszor felmerült benne a kérdés, hogy a nagymama vajon miért nem beszél az unokával magyarul? Érdekességként elmondta, hogy míg a csángó gyerekek gyönyörűen énekelnek, vagy mesélnek a saját dialektusukban, nyelvjárásukban, ha megszólalnak, már nem azt a nyelvet beszélik, hanem amit az iskolában a magyar órán beszélnek, vagy még rosszabb esetben meg sem tudnak szólalni magyarul.
Az ünnepi rendezvényen fellépett még Kásler Magda, az Öves Együttes, a Napsugár táncegyüttes és a Maros Művészegyüttes.
Antal Erika
maszol.ro

2015. január 26.

Ünnep a nap fiaival
Csángók és magyarok a magyar kultúra napján
A Keleti-Kárpátokon túli, különös szépségű világban, Csángóföldön találták magukat csütörtök délután a Maros Művészegyüttes termét zsúfolásig megtöltő marosvásárhelyiek. Az együttes és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezetének sokadik közös, január 22-i rendezvényén dalok, táncok, képek és egy rendkívül gazdag tudásanyagot rejtő könyv hozta közel a sokszor, sokak által megvetett, elvetendőnek ítélt szellemi kincseket, amelyek nélkül szegényebb, színtelenebb lenne a Himnusz születésének napján ünnepelt magyar kultúra.
A kezdés előtti negyedórában pihenni, feltöltődni vágyó tömeg vette körül a művészegyüttes kövesdombi székhelyét. A nagyérdeműt Szöllősi Kata hangján csángó népdalok hívták az előtérbe, ahol a következő percekben Barabási Attila köszöntötte az egybegyűlteket.
– Minden magyarul beszélő embernek meg kell állnia ezen a napon. Nekünk, kultúra iránt elkötelezetteknek kötelességünk megállni, visszatekinteni a múltra és tervezni a jövőt. Ma megpróbálunk egy kicsit közelebb kerülni ahhoz a kultúrához, amely, ha távoli is, a miénk – mondta az együttes vezetője, majd Kilyén Ilka színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke vette át a szót.
– Ezek a népdalok, néptáncok, a képeken is megjelenített kultúránk képezhet hidat a hajdanvolt és az utánunk következő magyarok között – hangsúlyozta, majd arról tett említést, hogy Maros megyében elsőként az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület ünnepelte meg a rendszerváltás utáni időszakban a magyar kultúra napját. Az elkövetkezőkben a napokban elhunyt Kötő Józsefre emlékezett az EMKE-elnök. A Csángók és magyarok címet viselő rendezvény kapcsán Kilyén Ilka kiemelte, hogy a csángó kultúra rendkívül fontos, elválaszthatatlan része a magyar kultúrának.
– A csángó magyarok a Keleti-Kárpátokon túl, egy olyan helyen élnek, amely soha nem volt a történelmi Magyarország része. De megmaradtak, vannak, és reméljük, hogy még sokáig lesznek.
Arcok a "leszentülő nap" földjéről
A tulajdonképpeni rendezvény első mozzanata a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub csángó témájú képeiből összeállított kiállítás megnyitója volt. Both Gyula, a fotóklub elnöke elárulta, hogy számukra is újdonság ez a tárlat. Amikor megkapták a felkérést, egyből igent mondtak, és csak utána jöttek rá, hogy mennyire nehéz dió ez. Egy földrajzilag távol eső vidék nem éppen kézenfekvő téma, így a fotóklub mindössze négy tagjának sikerült találnia korábbi munkái között olyan fényképeket, amelyek a csángók világába nyújtanak bepillantást. De ezúttal is a mennyiség helyett a minőségen van a lényeg, a fotókon elénk tűnő univerzum, a csíksomlyói búcsún, illetve a saját otthonukban megörökített arcok az első pillanatban magukkal ragadják a szemlélőt. Az előtérben kiállított munkákat dr. Ábrám Zoltán méltatta. Az EMKE korábbi elnöke Halász Péter csángókutató gondolatait idézte, aki szerint egyrészt azért fontos foglalkozni a moldvai, gyimesi csángókkal, mert ők is a magyar családhoz tartoznak, másrészt azért, mert kultúrájuk rendkívül gazdag, és nem utolsósorban azért, hogy elkerüljük saját "elcsángósodásunk" veszélyét.
– Egy csepp a tengerben ez a kiállítás – jegyezte meg Ábrám Zoltán, majd a csángó lelkület olyan alapvonásait emelte ki, mint a vallásosság, illetve a boldogságra való képesség, amelyet a nagy szegénység sem tudott kikezdeni. A méltató "boldog és erős közösségeknek" nevezte a csángó falvak lakóit, majd arról is említést tett, hogy a legszebben a csángó ember szól a napnyugtáról, amikor azt mondja: "leszentül a nap". Amint a megnyitó végén is lehangzott, a csángó képek január végéig tekinthetők meg a Maros Művészegyüttes székhelyének előterében.
Taps Czellecz Jenőnek
A tárlatnyitó után a telt házas nagyérdemű a terembe vonult, ahol Kilyén Ilka a csángó naplemente képénél maradva Lakatos Demeter A nap fiai című versét szavalta. "...ott vagyon a mük országunk, messze, ahol a nap leszentül" – üzente a csángó költő a színművésznő tolmácsolásában. Mielőtt a függöny felgördült volna, Kilyén llka a marosvásárhelyi Czellecz Jenőről szólt, aki a 90-es években autóbusznyi csángó gyermeket táboroztatott Erdőcsinádon, vállalva a kezdeményezést ellenzők gáncsoskodásait, a hamis vádakat.
– Lepergett róla a sok mocsok, ment előre, és tette a dolgát. Reméljük, hogy az ő és a hozzá hasonlók munkája nem volt hiábavaló – tette hozzá az EMKE-elnök. Szavait taps kísérte.
Drágakő és katedrális
A függöny felgördülését megelőző percekben Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke lépett színpadra. Az elnök elmondta, hogy a magyar kultúra napját nem egy olyan szentélyben kezdte, mint amilyen a Maros Művészegyüttes terme, hanem a megyei főispánság irodájában, ahova azért ment, hogy megkérdezze, mi szükség volt kifogásolni nemzeti szimbólumaink jelenlétét az Erdőszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal épületén.
– Nekünk is rendületlenül kell lobognunk, úgy, ahogyan azok a zászlók – jelentette ki Brassai Zsombor, majd egy nyaklánc medáljában lévő drágakőhöz hasonlította a kultúrát, amely a nemzet fényét, patináját adja, a magyar kultúra napját pedig a nemzet katedrálisának nevezte, amelybe belépve megcsodálhatjuk azt a csodálatos, egyedi lelkiséget, amelyet úgy hívunk, hogy magyarság.
Régi mulatságok, szerelmek emléke
Az est egyik legszebb mozzanata Kásler Magda, a Napsugár együttes és az Öves együttes közös produkciója volt. A Maros Művészegyüttes népdalénekese csángó dalokkal, többek között csodaszép leánybúcsúztatóval szólaltatta meg a Kárpátokon túli különös lelkiséget, a művészegyüttes utánpótlás csoportjához tartozó gyerekek, a moldvai csángó viseletben körbe forgó "cinkák" és az ördöngösfüzesi táncot bemutató fiúk pedig azt a rég volt világot idézték meg, amikor még külön mulattak lányok és legények.
– Kell ennél szebb kézfogás? – tette fel a költői kérdést Kilyén Ilka a produkció végén, arra a jelenetre utalva, amikor a leánytánc után a cinkák a színpadra lépő legényeknek énekelnek.
Olvasóközelben a moldvai magyar
A rendezvény talán legizgalmasabb huszonöt percében A moldvai magyarokról című könyv szerzőjével, Oláh-Gál Elvira csíkszeredai újságíróval, rádiós szerkesztővel és az egyik kulcsszereplővel, Borbáth Erzsébet nyugalmazott tanárnővel, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola egykori igazgatónőjével zajlott beszélgetés. A könyv születésének körülményeiről, az ehhez fűződő élményekről, illetve a csángó magyar gyerekek sorsáról lapunk munkatársa, Bodolai Gyöngyi újságíró, szerkesztő kérdezte a meghívottakat.
– Úgy érzem, hogy mi Marosvásárhelyen adósai vagyunk a csángóknak. Az iskoláink tömegesen nem fogadtak be csángó gyermekeket, illetve Czellecz Jenő példáját leszámítva semmilyen segítséget nem kaptak – jegyezte meg Bodolai Gyöngyi a párbeszéd előtti percekben, aztán ismertette a rendkívül jól dokumentált könyvet.
– Amikor Oláh-Gál Elvira könyvét olvastam, végig arra gondoltam, hogy milyen temérdek munka, terepjárás, rendezvényeken való részvétel van mögötte. (…) A kötet három részre tagolódik. Az első a Tudósítások, beszámolók címet viseli, és beszámol többek között a pünkösdi búcsún való részvételről, a pusztinai szobor állításáról, a Csíkba férjhez ment chiar-magyar lányok helytállásáról, a csángó konferencia résztvevőinek szabófalvi látogatásáról, köztük az Európa Tanács finnországi jelentéstevőjének jelenlétéről, aki 2001-ben készített jelentést a csángó kultúra védelméről, a csíkszeredai és a csomafalvi csángó napokról, majd a budapesti nagy csángó ünnepekről. A Portrék, beszélgetések című második részben csángó emberekkel, Fehér Márton rekecsini prímással, a gyönyörű imákat tudó pusztinai László Józsefné Kiss Erzsébettel, Nyisztor Mihályné László Ilonával, az utolsó gorzafalvi fazekassal, Salamon József gyimesbükki plébánossal, a csángó rádiót tolókocsiból indító és működtető Lőrinc Celesztinnel, Domokos Mária népzenekutatóval, a csángóság budapesti képviselőivel, a moldvai csángó magyar értelmiséggel készült beszélgetések olvashatók. A könyvhöz tartozó CD-lemezen Oláh- Gál Elvira Domokos Pál Pétert szólaltatja meg, aki valóságos vándorapostolként járta be a csángóföldet, és összegyűjtötte annak népdalkincsét. Domokos Pál Péter szavait idézem: "Meg-próbálom láttatni az ő jelenükben a székelységnek szánt jövőt. Figyelmeztetek mindenkit, hogy a mi sorsunk is a mindennél rettenetesebb csángó-magyar sors lesz, ha sorainkban a szeretetlenség, egymás meg nem értése és a felekezeti ellentétek tovább nőnek". A Magyarul tanulni jó címet viselő harmadik rész a csángók vidékén 2000 óta tanító pedagógusokról, a moldvai magyar gyerekek csíkszeredai oktatásáról szól, amelynek úttörője és fontos személyisége Borbáth Erzsébet tanárnő. Ő fogadta be a csíkszeredai iskola igazgatójaként az első csoport csángó gyermeket, akik közül többen elkísérték a budapesti Sándor-palotába, ahol Mádl Ferenc köztársasági elnöktől Elnöki Érdemrendet kapott.
Székelyek között románokká váltak
A beszélgetés során Bodolai Gyöngyi először arról kérdezte a szerzőt, hogy milyen indíttatásból fordult a csángók felé. Oláh-Gál Elvira elmondta, hogy a Marosvásárhelyi Rádió csíkszeredai tudósítójaként szinte kötelességének érezte a szórványmagyarsággal, ezen belül a csángó népcsoporttal foglalkozni. 2001-től a Kossuth rádióhoz került, ahol szintén nagy érdeklődést mutattak a téma iránt.
– Hány csángó faluban járt, illetve vannak-e olyan települések, amelyek kimaradtak? – hangzott a következő kérdés. A szerző válaszában arra világított rá, hogy nemcsak Moldvában, a Gyimesekben és a Barcaságon, hanem a székelyek között, de Temesváron és Marosvásárhelyen is kereste a csángókat, a szocialista iparosítás során ugyanis egy részük erdélyi nagyvárosokba került.
– Nagy kérdés, hogy a székelység hogyan viszonyult hozzájuk, és miért váltak közülük sokan román identitásúakká – vetette fel a szerző, majd arra tért ki, hogy a csángók közül sokan igazgyöngyként, dalokban, mesékben őrzik, de mindennapjaikban nem beszélik anyanyelvüket.
A beszélgetés során az is felmerült, hogy a nagyszülők miért nem szólnak az ősi nyelven az unokákhoz, illetve hogyan kellene, lehetne "visszatanítani" saját nyelvükre a gyerekeket. Az iskolában választható tantárgy a magyar nyelv, amelyet iskolán kívül, magyar házakban is oktatnak, de ez a nyelv irodalmi változata, nem az, amit otthon hallanak, népdalaikban őriznek. Ezért van szükség arra, hogy a pedagógusok között hagyományőrzők is legyenek – fejtette ki Oláh-Gál Elvira. A kedvenc interjúalany kapcsán az első hegedűjét gyerekként maga készítő rekecsini prímást, illetve a bánatát, örömét az életébe beleénekelő klézsei Bálint Erzsi nénit említette a szerző.
Végül a jövő körvonalazására tettek kísérletet a beszélgetőtársak. Előrelépésnek számít, hogy magyarországi csoportok bármikor misézhetnek Csángóföldön, ahogy az is, hogy a vidéken vannak már olyan papok, akik magyarul is tudnak misét tartani – vélte Oláh-Gál Elvira, majd megjegyezte, az is egy lehetőség lenne, ha a Mária Rádiót hallgathatnák a csángóvidéki magyarok.
Magyarul "gondolkoztak hazafele"
Borbáth Erzsébet a kezdeteket, az első csángó szülőcsoport érkezését idézte fel. Az egykori igazgatónő tisztán emlékszik arra a szeptember 9-ére, amikor Beder Tibor akkori főtanfelügyelő behívatta az irodájába, és megkérdezte, hogy mit szólna ahhoz, ha 5-8. osztályos csángó diákok tanulnának a József Attila Általános Iskolában? Akkor már vártak is rá a román népviseletbe öltözött nők és civil ruhás férfiak, akiket a taníttatás anyagi oldala is nagyon érdekelt, hiszen a 10-11 gyermekes családok nem bírták meg a bentlakási költségeket (a gyerekeket a Márton Áron Gimnázium bentlakásában szállásolták el, költségeiket a katolikus egyház fizette). 23 nyolcadikos csángó gyermek kezdte a tanévet, számukra külön osztályt indítottak, és sikerült is őket felzárkóztatni. A székely diákok közé kerülő 5., 6., 7.-esek viszont a peremen maradtak – mondta Borbáth Erzsébet. Az egykori pedagógus azt is elmesélte, hogy egy évharmad alatt tanultak meg magyarul írni-olvasni a diákok. Az elmondottakat Borbáth Erzsébet az akkori iskolaújságban megjelent fogalmazásokkal, többek között egy "hazafele gondolkozó" hetedikes kislány soraival illusztrálta. Az első nyolcadikosok között volt Gábor Felícia költő, de orvosok, tanítók, ügyvédek és papok is kikerültek az évfolyamról. Hetedikesként került a tanintézetbe Iancu Laura, a Magyar Írószövetség tagja, akitől szintén felolvasott egy fogalmazást hajdani pedagógusa.
2000-ig 171 csángó diákja volt a csíkszeredai iskolának, közülük 163-an tanultak tovább, 42-en főiskolára, illetve egyetemre mentek. Ezt követően, miután a fiatal csángó értelmiség nagy része hazatért, Moldvában is elindult a magyar nyelv oktatása. Jelenleg 29 oktatási helyszínen foglalkoznak a gyerekekkel – hangzott el a beszélgetés során. Bodolai Gyöngyi a budapesti Sándor-palotában átélt pillanatokról is kérdezte beszélgetőtársát.
– A csángó gyermekek tanításával kapcsolatban ez volt a legszebb élményem. Én nem akartam, hogy kitüntessenek, úgy gondoltam, ez a diákjaimat illeti meg, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy elfogadjam. Végül azt mondtam magamnak, ha a gyerekek javasolják, akkor el kell fogadni, és együtt vettünk részt az ünnepségen – idézte fel Borbáth Erzsébet az Elnöki Éremrend átvételének pillanatait, majd az egykori tanítvány, Iancu Laura Archaikus ima a gyermekeknek című versével köszönt el a hallgatóságtól.
Ezt követően a Maros Művészegyüttes táncosai léptek színpadra. Az együttes az előkészületben levő folklórműsorából nyújtott ízelítőt, a fergeteges produkciót vissza is tapsolta a nagyérdemű. Az ünnepi együttlét nemzeti imánk közös eléneklésével zárult. A lábon állók tömegének látványa azt sugallta, biztonságban van Vásárhelyen a magyar nyelv, kultúra.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

2015. február 10.

Pár százan a gyertyás-könyves tüntetés megemlékezésén
A negyed évszázaddal ezelőtti gyertyás-könyves tüntetés évfordulója alkalmából szerveztek kedd este megemlékezést Marosvásárhelyen. Az akkori hangulatot azonban csak az időjárás és a harangok kongása idézte: az emlékezők néhány százas csoportja ugyanis szellősen elfért a virágóra szobor felőli részénél.
Mint ismeretes, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete a megemlékezést eredetileg a Színház térre tervezte, de Dorin Florea polgármester azzal az indokkal, hogy a Színház teret csak kulturális rendezvények megszervezéséhez bocsátják rendelkezésre, helyszíncserét javasolt: a főtéri virágóra és az Avram Iancu-szobor közötti részre „száműzte” a rendezvényt.
„Akkor szinte százezren voltunk, most pár százan” – summázta egy régi ismerős a vásárhelyi valóságot. A virágóránál megszólítottuk Ábrám Zoltánt, aki 25 évvel ezelőtt MADISZ-elnökként vett részt a felvonuláson. Elmondta, a szervezésben akkor nagy szerepe volt a fiataloknak. Ezzel szemben, ha végigtekintettünk a kedd esti jelenlévőkön, bizonyosra vehető, hogy az emlékezők nagy többsége a negyed évszázaddal ezelőtti tüntetésen is ott volt. „A jelenlegi helyzet azt bizonyítja, hogy a tüntetéseket folytatni kell, mert a 25 évvel ezelőtti álmok nem valósultak meg, sőt romlott a helyzet” – mondja Ádám Valérián, az orvosi egyetem magyar tanszékeinek megalakulásáért küzdő Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerészképzésért Egyesület titkára.
Cseh Gábor a szervezők részéről elmondta: „Az 1990. február 10-ei példátlan összefogásnak, tüntetésnek az évfordulójára gyűltünk ma itt össze. Ez a nap a marosvásárhelyi magyar összetartozásnak a napja. Sajnos elég kevesen jöttek el, nem lehet azt a hangulatot összehasonlítani, amikor szinte százezren voltunk, most pedig pár százan. Ennek a napnak az üzenete a marosvásárhelyi magyar összefogás, ezért szerveztük. Kezdeményezni is fogjuk, hogy február 10-ét a marosvásárhelyi magyar összefogás napjának nevezzék, ezzel kapcsolatban meg fogjuk keresni mind a politikai pártokat, mind a civil szervezeteket” – fogalmazott az EMNT Maros megyei szervezetének elnöke.
A hármas-négyes csoportokban gyertyáikkal, könyveikkel álló vásárhelyiek csendes megemlékezését csak egy kisebb incidens zavarta meg: egy férfi, amikor a sok csendőr közül az egyik megkérte, hogy álljon beljebb és ne zárja el a zebrán átkelő gyalogosok útját, kiabálni kezdett, dühét a román csendőrökre zúdította, de hamarosan megnyugodott.
Huszonöt évvel ezelőtt Sütő András felhívására körülbelül százezer magyar némán, kezében gyertyával és könyvvel demonstrált Marosvásárhelyen. A rendszerváltás után másfél hónappal forradalmi változások történtek Romániában, de magyar vonatkozásban, a kisebbségi ügyek rendezése terén szinte semmi. A vásárhelyi magyarság azért vonult utcára, mert nem sikerült visszaállítani a Bolyaiban az anyanyelvű oktatást, nem sikerült megfelelő kereteket teremteni a magyar nyelvű oktatásnak az orvosi egyetemen. A gyertyás-könyves tüntetés előtti napok közvetlen előzménye az volt, február 7-én megalakult a Vatra Românească kulturálisnak álcázott magyarellenes szervezet, és 9-én már román nemzetiségű diákok tüntettek Marosvásárhelyen a magyar nyelvű oktatás ellen.
„A Bolyai térről elinduló tömeg lassan, vontatottan és mindenek fölött nagy csendben hömpölygött alá a városba. A tüntetés mibenlétéről csak a magasba emelt táblák tájékoztattak – magyar iskolákért tüntetünk; magyar sulit, magyar szót; suntem maghiari din România; demokráciát kérünk, de nem fejadagra; egyenlő esélyeket mindenkinek. Valahol a cifra palota környékén kapcsolódtam a tömeghez, amikor néhányan azt suttogták – a tömeg a Bolyai téren még áll, annyian vannak, hogy nem tudnak elindulni. Amikor pedig a Sportcsarnok elé értünk, jött a hír – a sor vége még valahol a főtéren van. A felvonulók a templomok harangjainak zúgása közepette érkeztek, szervezetten és fegyelmezetten. Mindenkinek a kezében könyv és égő gyertya volt, a felvonulók a Sportcsarnok előtt imádkoztak, elmondták a Miatyánkot. Ott voltak a magyarság jeles képviselői, élükön Sütő Andrással, aki a néma tüntetés végén rövid beszédben köszönte meg a résztvevők fegyelmezett magatartását és a magyarság jogos ügyében kifejtett fáradozásait. Ezzel a némasággal, fegyelmezettséggel, példás emberi magatartással többet mondtunk el, mint szónoklatok egész sorával. Az el nem hangzott szónoklatok eszméi és gondolatai, törekvései, vágyai kinek-kinek a szívében élnek, elméjében és törekvéseiben hatnak a jövőben is” – olvasható kollégánk, Bakó Zoltán visszaemlékezésében.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

2015. március 11.

Fekete március: huszonöt év emlékezete
Ezerkilencszázkilencven fekete márciusa nagyon mélyen az emlékezetembe vésődött. Most, amikor emlékeimet igyekszem kibontani, mindenekelőtt az RMDSZ-székház ostroma jut eszembe: a vasszekrénnyel eltorlaszolt ajtóba hasító baltavas látványa, a vérszomjas tömeg ordítozása, a padlásfeljárót elzáró kazán alatti tűzgyújtási kísérletek, a padlásra menekülő 79 személy csendes számbavétele, nevünk jegyzetfüzetbe vésése az esetleges halál árnyékában.
Akkoriban az RMDSZ Maros megyei szervezete Intéző Bizottságának tagja voltam, a Maros megyei ifjúsági szervezet (Madisz) elnöke, az országos Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) elnökségi tagja. „Természetes" hát, hogy belekeveredtem az események sodrába.
Az előzményekhez tartozik, hogy főszervezője, házigazdája voltam a március 17–18-án zajló marosvásárhelyi MISZSZ-kongresszusnak, amely a romániai magyarság 1989 utáni történetének első kongresszusa volt, öt héttel megelőzve az RMDSZ nagyváradi kongresszusát. A szervezés lázában – a már jelentkező baljós előjelek ellenére – nem gondoltunk arra, hogy a MISZSZ marosvásárhelyi kongresszusát beárnyékolják majd az azt megelőző és azt követő tragikus események. A gyülekezés napján került sor a gyógyszertári verekedésre, amelyből a kíváncsiskodó MISZSZ-küldöttek egyike-másika szenvedő alanyként került ki.
Mindez rányomta a bélyegét a kongresszus munkálataira, mindannyiunk közérzetére. Mégis, ki gondolta volna, hogy Sütő András március 17-én reggel írt köszöntőlevele, amely felolvasásra került a megnyitón, talán az utolsó írás volt, amelyet a Herder-díjas író még két szeme birtokában alkotott? Mindannyiszor beleborzongok, ahányszor visszapergetem magamban a kongresszus másnapja, március 19-e eseményeit, az RMDSZ-székház padlására szorulva eltöltött végtelen órák félelmeit és szorongásait.
A tízéves évfordulón egy kis kötet megjelentetésével (Misszesek voltunk, szerkesztette Ábrám Zoltán, Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2000.) felidéztem az elfelejtett MISZSZ-kongresszust, amely fontos volt ugyan a romániai magyarság újkori történetében, az őt követő események miatt a közvélemény mégsem szerzett róla tudomást kellő mértékben. Ez érthető: a kongresszusi beszámolók, méltatások, interjúk helyett sajnos a márciusi véres események kerültek előtérbe. Pedig több mint 250 küldött, számos hazai és külföldi meghívott vett részt a kongresszuson.
„Az előző esti, rossz ómen ellenére a kongresszus megpróbálta a barátság, a türelem, az építkezés szellemében kifejteni munkálatait. Ehhez a hangot a református, katolikus és unitárius egyház három segédlelkészének imája, a cserealji templom kórusának dalai adták meg." (Nagy Miklós, Kund, Népújság, 1990. március 20.)
A megnyitón többek között felszólalt Szőcs Géza költő, akinek az emigrációt követően ez volt az első politikai közszereplése, valamint Smaranda Enache asszony és Emil Iovănescu emberjogi harcos, a budapesti 1988-as tüntetés szervezője. A kor hangulatára jellemző továbbá, hogy kongresszusi állásfoglalásainkban csatlakoztunk a Temesvári kiáltványhoz, nyíltan kiálltunk az ülősztrájkot folytató orvostanhallgatók, valamint a Pro Európa Liga mellett, elítéltük a Vatra Românească szervezet fasisztoid akcióit.
Marosvásárhely fekete márciusáról objektív módon emlékezem, amikor az események sodrában írott naplójegyzeteimből idézek (Pillanat c. ifjúsági lap, kiadja a Madisz Maros megyei szervezete, 4. szám): „Március 19.: Tíz óra: kétezer diák a Vártemplomban. Mennyire összefognak mindannyiunkat a gondolatok: magyarnak maradni, magyarul tanulni. Istentisztelet után felolvasom a MISZSZ nyilatkozatát. Annál nagyobb a rémületem, amikor alig két órával a templomozás után szinte az elvert fotósok feketelistájára kerülök.
[A megyeházával szemben a második emeleti segédlelkészi tömbházlakásból fényképeztem a függöny mögül a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöke tisztségét betöltő Kincses Előd lemondatását habzó szájjal követelő tömeget, de észrevettek, és öt-hat személy felrohant a lakásba. Az ütlegeléstől meglepő lélekjelenlétem mentett meg: mivel nem menekülhettem, a filmet villámgyorsan kivettem a gépből, és a filmtekercsnek, mint a düh tárgyának az átnyújtásával és azt követő kézszorítással vártam a meglepett és hirtelen lecsillapodó behatolókat. – szerző megj.]
Rémálom az egész: ordítozás, öklök, üvegek, eltorzult arcok. Hihetetlen. Nem vagyok bátor, de a »forradalom« alatt nyugodtan vegyültem el az emberek közé, csak utólag ütött ki rajtam a veríték, hogy lelőhettek volna. Most, az RMDSZ székházának középkori ostromát átélve viszont kísérget a félelem és iszonyat, hiszen minduntalan a történelmi véres példák jutnak eszembe. Szerencsére a több mint hetven bennrekedő között akadnak ügyes emberek, szerencsére a Fennvaló éppen a padlásfeljáró mellé rendelte azt a kazánt, amely megmenekülésünket szolgálja. Azaz... Sütő Andrást, a toll megszelidítőjét barbár eszközökkel megcsúfították, életére törtek. Remélem, mások is észreveszik a megaláztatásunkat: megveretve, az oldalsó kapun eliszkolva, tolvajok módjára hagyhattuk el saját házunkat.
Március 20.: Sokat írtak erről a borzasztó napról és sokfélét, újdonsággal nemigen tudok szolgálni. Próbáljuk elfeledni ezeket az órákat, gyötrődéseket, a nacionalista uszítás remekműveit. A romokból is próbálunk felépíteni valamit, ami a miénk.
Március 21.: Nehezen gyógyulnak a sebek. Az egykori Székely-Vásárhely, a mai Marosvásárhely sok-sok eseményt megélt az évszázadok alatt, de ilyen gyalázatot keveset. A feldúlt főtér, a rengeteg üvegtörmelék beszél helyettünk. Lépten-nyomon provokátorok, sértő jelszavakat ordítozó csőcselék. Melyik európai kormány tűri meg a kisebbségeinek ilyen fokú rágalmazását?
Március 22.: Megkezdődnek a tárgyalások a két „vétkes" szövetség, a Vatra és az RMDSZ között, bár előzőleg úgy fogalmaztak, hogy a románok és a magyarok képviselői fognak egymással párbeszédet folytatni. Végül sikerül kiizzadni egy közös nyilatkozatot, és ezzel elkerüljük a vésztjóslóan fenyegető katonai szükségállapotot. Az ifjúsági szervezetek egészen hamar megállapodtak a kormánybizottság előtt.
Március 23.: Teljes a zűrzavar: szobáinkat felfeszítették [a Madisz székhelyére máig ismeretlen tettesek betörtek – szerző megj.], a megmaradó holmikat ide-oda elmenekítettük. Az elkövetkező napokban tagságunk egy része gyakorlatba ülteti vágyait: Madisz-találka a Lánchídon. Felettébb elszomorító! Március 23.: Külföldi újságírók áradata. Elsősorban a szenzáció érdekli őket, leginkább az, hogy Európa keleti sarkán újraéledt a középkor. Szegények, honnan tudnák, hogy ki hazudik, és ki mond igazat? Azt a mondást sem ismerik, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. A százszorosan elferdített valóságot már nem tudjuk feltámasztani, nincsenek szövetségeseink hozzá. A józan észre hivatkozunk csupán, és szüntelenül kérdezünk: vajon miért dobálózott késekkel Sütő András a békésen baltáikra támaszkodó falusi gentlemenekre?"
A fentiekhez mit tehetnék még hozzá?
Marosvásárhely fekete márciusa a magyar történelem, az erdélyi magyarság történetének máig eleven, vérző fejezete. És élő történelem azok számára, akik átélték, akik részt vettek az események forgatagában. Az erdélyi, marosvásárhelyi magyarságnak nagyon mély csalódást és rettenetet jelentett. Még huszonöt év távlatában is felfoghatatlan, hogy a jogaiért békésen kiálló kisebbséget a harmadik évezred fordulóján, békeidőben ilyen barbár erőszakkal megfélemlítheti az államhatalom. Amely a visszarendeződés szolgálatába szegődött.
Marosvásárhely sokat szenvedett 1990 márciusa miatt, de fokozatosan (ha nem is végérvényesen és kitörölhetően) kiheverte a lelki sérüléseket. Napok, hetek alatt helyreállt a rend, évek múltán csökkent a szorongás a városlakókban. De emberöltőnyi idő sem volt elég ahhoz, hogy – mégha jóval kisebb mértékben és burkoltabban is – a román nacionalizmus és a diszkriminatív hatalmi törekvések megszűnjenek. Ma is virulnak, miközben a magyarság térvesztése napról napra érzékelhető.
Huszonöt év eltelt, elérkezett a számítógép és a mobiltelefon, a piacgazdaság világa, javult az erdélyi magyarság élethelyzetének potenciálja. De vajon boldogabbak vagyunk-e, megerősödött-e a belső összhangunk önmagunkkal és a világgal, gyűlölet helyett tudunk-e embertársaink iránti szeretettel feltöltődni?
Ma már nemcsak másokban kell keresni a hibát, hanem egészséges összegzést végezve szükség szerint önkritikusaknak kell lennünk. Fel kell tennünk a további költői kérdéseket: miért fogyunk napról napra (Marosvásárhely magyar lakossága mintegy harmincezer fővel csökkent a rendszerváltás óta), és miért csökken a magyar emberek közötti szolidaritás? Miért nem tudunk olyan értékrendet teremteni a sorainkban, amely legyőzhetné a balkanizmust? Miért vagyunk olyan széthúzók, és amikor hatalmi helyzetbe kerülünk, miért nem értjük meg saját kisebbségeinket? Miért nem tudunk eléggé örülni a mának, miért kívánkozunk máshová, más jövőbe?
Miért, miért, miért? Miért nem tanultunk eleget 1990 fekete márciusából?
dr. Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Krónika (Kolozsvár)

2015. április 8.

Művészetpártolók ma és egykoron
Alapításának százharmincadik évfordulóját ünnepli április 10-én és 11-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). A jubileum alkalmából kétnapos rendezvénysorozatot tartanak Kolozsváron, és kiosztják az idei EMKE-díjakat. 
Az egyesület az erdélyi kultúrához, művészethez és közművelődéshez való hozzájárulásáért tizenkét elimerést oszt ki. Bányai János-díjban részesül Zepeczaner Jenő néprajzkutató a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum szakszerű vezetéséért, gyarapításáért és működtetéséért. Gróf Bánffy Miklós-díjat kap Szebeni Zsuzsa a Bánffy Miklós-életművet bemutató, Ignácz Rózsa, Kiss Manyi, Szilvássy Carola hagyatékát feltáró kiállítások fáradhatatlan szervezéséért, Gróf Mikó Imre-díjat pedig Péter Pál szerteágazó, folyamatos és igényes mecénási tevékenységéért.
Kacsó András-díjjal jutalmazzák Könczei Csongort a néprajz- és néptánckutatás, valamint a néptáncoktatás területén elért kimagasló eredményeiért, Kovács György-díjjal pedig László Csaba színészt (portrénkon) elmélyült karakterformáló képességéért és a szerepformálásán átizzó személyességéért. Kőváry László-díjban részesül Vincze Zoltán odaadó oktatói munkásságáért, honismereti és helytörténeti ismeretterjesztő tevékenységéért valamint a kolozsvári régészeti iskola történetének feltárásában szerzett pótolhatatlan érdemeiért
Gróf Kun Kocsárd-díjat adományoz az egyesület Zsigmond Emesének a színvonalas erdélyi gyermekkultúra alakításában és szervezésében vállalt kiemelkedő szerepéért, az erdélyi gyermeklapok szerkesztőségi munkájának irányításáért. Monoki István-díjat kap Kelemen Katalin könyvtári gyűjtemény- és adatbázis-építő, valamint helyismereti munkájáért, a közművelődés szolgálatáért.
A Nagy István-díjat dr. Péter Éva kapja az erdélyi magyar kórusmozgalomban kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és önzetlen oktatói tevékenységéért. A Poór Lili-díjat idén Albert Csilla színművésznek ítélték oda változatos és ihletett szerepskálájáért, gazdagon kibontakozó színművészetéért. Spectator-díjat kap Tasnádi-Sáhy Péter közösségszolgáló riportjaiért és publicisztikai írásaiért, valamint Szolnay Sándor-díjat dr. Tosa Szilágyi Katalin kiemelkedő művészi és közművelődési tevékenysége elismeréseképpen. Az elismeréseket április 11-én osztják ki.
Társadalmi szerepvállalás és részvétel a 19. század végén: az EMKE indulása címmel jubileumi kiállítás nyílik az egyesület megalakulásának 130-ik évfordulójára április 10-én 5 órakor a szervezet Györkös Mányi Albert Emlékházában, Kolozsváron. A rendezvény a dualizmuskori Magyarország legnagyobb és hatásában legátfogóbb közművelődési egyesületének kezdeti időszakát eleveníti meg korabeli írásos és képi dokumentumok, valamint tárgyak révén.
Az 1885-ös alakulástól a század végéig számos korabeli politikus, művész, valamint művelődés- és művészetpártoló sorakozott fel az egyesület mögé, illetve azonosult az EMKE célkitűzéseivel az Európa-szerte uralkodó egységesítő-nemzetiesítő program korabeli szellemében. Mindezt tanúsítják a korai filléres adományok vagy a Kun Kocsárd gróf fejedelmi alapítványának dokumentumai, korabeli rangos és kevésbé ismert előadóművészek, műalkotások és művek EMKE-s kapcsolódásai, az egyesületi működést lehetővé tevő szereplők tevékenységi dokumentumai.
Ugyanakkor az EMKE-nek az erdélyi oktatásügyben, illetve gazdaságban betöltött korabeli szerepét is bemutatja a tárlat. A kiállított anyagok főként a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában található EMKE-levéltárban, családi, egyházi, egyéni és közgyűjteményekből származnak. A tárlatot megnyitja dr. Széman Péter EMKE-elnök, Gaal György irodalomtörténész és Bartha Katalin Ágnes, a kiállítás kurátora. A kiállítás 2015. május 15-éig látogatható.
Ünnep Marosvásárhelyen
A 130 éves EMKE szervezésében Marosvásárhelyen április 10-én délután 5 órakor a Bernády-házban tartják azt az ünnepséget, amelynek keretében a Marosvásárhelyi Örmény–Magyar Kulturális Egyesület (MÖMKE) átveheti az EMKE országos díját. „Nagy kitüntetés ez számunkra, remélhetőleg sokan ott leszünk, hiszen nekünk és rólunk szól” – mondta az eseménnyel kapcsolatban az egyesület elnöke, Puskás Attila. Az egyesületet dr. Pál-Antal Sándor akadémikus méltatja. További díjazott a Bandi Dezső Kulturális Egyesület, Erdélyi Kárpát-Egyesület, a mezősámsondi citera- és népdalcsoport. Vasárnap, április 12-én déli 12 órakor az unitárius egyházközség Dersi János Termében nyílik meg a genocídium emlékére Ábrám Zoltán Örmény múlt és jelen című fotókiállítása. Örmény, latin és magyar énekekkel közreműködik a Cantuale együttes.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2015. április 14.

EMKE-oklevelek a Magyar Közművelődés Napján
Az Erdélyi Magyar Közművelődés Napja tiszteletére szervezett marosvásárhelyi rendezvényen, amelyen a 130 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet ünnepelték, négy szervezet kapott EMKE-oklevelet.
A  Bernády Házban tartott ünnepségen az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület országos elnöksége részéről oklevelet kaptak az alábbi egyesületek: Marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület, a magyarörmény közösség identitása megőrzéséért szervezett rendszeres kulturális rendezvények lebonyolítása érdekében kifejtett áldozatos tevékenységéért, az Erdélyi Kárpát Egyesület marosvásárhelyi osztálya, az egyesület elöljárói és tagjai által elért sikerek méltatásaképpen, identitásmegőrző és kulturális értékeket közvetítő tevékenységük iránti elismerésül, a Bandi Dezső Kulturális Egyesület, az amatőr és hivatásos népművészet támogatása, a hagyományos értékek megőrzése, kiemelten a fafaragás oktatása területén elért eredményekért, a Mezősámsondi Dal- és Citeraegyüttes, a népzene iránti vonzódás, a citerázás élményének megtartása, a hagyományok ápolása terén kifejtett négy évtizedes tevékenységéért.
Ábrám Zoltán, a Maros Megyei EMKE alelnöke szerkesztőségünkbe hétfőn eljuttatott rövid beszámolójához az Erdélyi Kárpát Egyesület marosvásárhelyi osztályának laudációját is csatolta. „A rendszeres túrák szervezését, a természetvédelem és a honismeret fejlesztését felvállaló egyesület identitásmegőrző és kulturális értékeket közvetítő szerepe vitathatatlan. A marosi, marosszéki vagy hivatalosan: marosvásárhelyi osztály már 1947-es beszüntetése előtt nagy hangsúlyt fektetett a honismereti jellegű túrákra és kirándulásokra, a fürdők és gyógyhelyek megismertetésére, a fényképezés megszerettetésére, fontos személyiségek évfordulóinak a megünneplésére. Megjegyzendő és értékelendő: négy évtizednél hosszabb betiltása idején, a kommunista rendszer bukásáig sem állt le a többé-kevésbé szervezett természetjárás, a tagok nagy része továbbra is együtt túrázott, elsősorban a Szakszervezetek Háza turista körében Both Károly, Kiss Ernő, majd később Nagy Lajos vezetésével” – olvasható többek között az 1891-ben megalakult szervezetet méltató írásban.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

2015. április 18.

Méltatások, oklevelek a 130 éves EMKE ünnepén
(Ami dr. Ábrám Zoltán beszámolójából kimaradt)
Április 10-én furulya- és citeraszótól volt hangos a Bernády Ház. A Maros megyei EMKE átadta azokat az országos okleveleket, amelyeket olyan egyesületek érdemeltek ki az idén, amelyek sokat tettek a közösségért. A megyei elnökség ragaszkodott ahhoz, hogy egyesületeket méltasson, bízva az elismerés közösségépítő erejében. Az EMKE Hatlyukas névre hallgató, kisiskolás furulyaegyüttese derűs hangulatot teremtett már a közönség érkezésekor, a ház udvarán és később a teremben is. Ez volt első nyilvános fellépésük, egyben főpróbájuk a kreativitási verseny előtt, ahol első díjasok lettek. Gratulálunk a gyermekeknek és felkészítő tanáraiknak. Megérdemlik, hogy nevüket bár megemlítsük: Páckán Éva, Ségercz Ferencz, Samu Janka, Szőcs Kata.
A Csittszentivánon működő Bandi Dezső Kulturális Egyesület munkásságát Bandi Kati iparművész méltatta. Mondanivalóját a következő gondolattársítások köré csoportosította: örökség – örökítés, közösség – közösségépítés, fiatalság – fiatalítás, munka – szórakozás, hiszen ezek a fogalmak és tevékenységek jellemzik a híres iparművész nevét viselő egyesület munkáját. Az egyesület fő célja a gyermekek művészi készségeinek a fejlesztése és ezzel együtt nemzetünk, népünk hagyományainak megőrzése, népszerűsítése és átszármaztatása az utánunk következőkre. 2005-től minden évben megszervezik Bandi Dezső iparművész emlékére a faragótábort. Az ingyenes táborban évente egyre több helyi, illetve környékbeli gyermek és fiatal élheti ki alkotó szenvedélyét, bontakoztathatja ki tehetségét. A tábor mára nemzetközi szintű rendezvénnyé nőtte ki magát, és bővült a tevékenységi köre is. Az erdélyi résztvevőkön kívül anyaországi és felvidéki résztvevők is vannak. Nemcsak fafaragással, hanem szövéssel, hímzéssel, bútorfestéssel, gyöngyfűzéssel, néptánc-oktatással is foglalkoznak. Minden évben rangos kiállítással jelentkeznek. A gyermekek jövőjének alakulását tekintve ez a művészi alkotómunka segíthet számukra a pályaválasztásban is"– tudtuk meg Bandi Kati laudációjából. "Tanítványaink művészi szinten kezdenek dolgozni. Szép formájú, gazdag tartalmú, és ezáltal sugárzó erejű, sok ezer éves motívumok továbbélését látjuk a faragványaikon. Olyan motívumokat fogalmaznak meg vésőikkel kis művészeink, melyeknek nagy részét Bandi Dezső gyűjtötte. Nem is annyira faragókat, mint inkább a művészetet szerető-értő-fogyasztó embereket nevelünk" – vallja Székely Lajos, az egyesület elnöke.
A csittszentiváni dalcsoport lánykái tiszta, csengő hangon előadott, jól megválasztott népdalcsokrát az Üver zenekar kísérte.
A Marosvásárhelyi Magyar – Örmény Kulturális Egyesület gazdag tevékenységét dr. Pál-Antal Sándor akadémikus méltatta. Kiemelte, hogy "az egyesület felkarol és műsorra tűz olyan kérdéseket, amelyeket más civil szervezeteink nem vagy csak érintőlegesen vállalnak magukra. És mindezt olyan körülmények között teszi, amikor az a többségi közösség, amelynek az idők folyamán részévé vált, ma maga is kisebbségben él. Célkitűzéseinek megvalósítása érdekében tevékenysége rendkívül szerteágazó. Kiemelkedik ezek közül az ismeretterjesztés, főként az örmény történelem, kultúra és hitélet gazdag világának megismerése. Az elmúlt évek során ebben a kérdéskörben elhangzottak olyan tudományos értékű előadások, ismertetések, amelyek előrelépést jelentettek a kettős identitású közösségi múlt mélyebb megismerése útján, nemcsak általában, hanem az egyes erdélyi – erzsébetvárosi, gyergyószentmiklósi és marosvásárhelyi – örmény-magyar helyi közösségek vonatkozásában is. Különösen hangsúlyosnak tekinthető az örmény kultúra napja alkalmából 2014. október 11-én tartott Együttélési modellek a történelmi Erdélyben c. konferencia, ahol tudományos kutatók ismertették az Erdélyben élő népcsoportok – románok, székely-magyarok, szászok, örmények és zsidók – önkormányzatiságát. Rendezvényeik sikere érdekében az egyesület szervezői és vezetői – dr. Puskás Attila elnök, Szász Ávéd Rózsa titkár és dr. Nagy Attila alelnök – kihasználnak minden adódó lehetőséget, amellyel kielégíthetik nemcsak a tagság, hanem egy szélesebb érdeklődési kör művelődési igényeit is."
Bordi Teréz, a Bolyai líceum XII.-es diákja Kányádi Sándor Örmény sírkövek című versét mondta el nagy érzékenységgel, Kántor Anna pedig egy gyönyörű örmény altatóval bűvölte el a hallgatóságot.
A mezősámsondi dal- és citeraegyüttest Fazakas Ildikó, a megyei EMKE alelnöke méltatta. Megtudtuk, hogy a mezősámsondi citeraegyüttes 1976 telén alakult, tehát 40 éve működik a dimbes- dombos székely-mezőségi falu hagyományait éltetve, művelődési életét gazdagítva. Alakulásakor előszedték a régi citerákat, majd újakat készítettek. A falu asszonyainak kórusa is csatlakozott hozzájuk, és együtt énekeltek, muzsikáltak. Az együttes műsoraiból több alkalommal készült rádiófelvétel. Többször nyertek rangos versenyeken értékes díjakat. Repertoárjuk változatos, Maros menti, alföldi, szilágysági, csíki, mezőségi csokrok alkotják. Hallották őket énekelni Magyarországon és Európa különböző országaiban is.
Résztvevői voltak a Gyöngykoszorú- találkozóknak Mezőbándon és Erdőcsinádon, láttuk őket a Szabédi László-emléknapokon, az EMKE különböző rendezvényein, a ,,Ki mit tud?" országos döntőjén, a mezőségi ifjak találkozóján Nagyölyvesen, valamint a magyarországi testvértelepülésen, a Baján tartott Európai Kisebbségek V. Fesztiválján. Nem hiányoztak a marossárpataki tánc- és huszárfesztiválról, a vajdaszentiványi néptánc- és népzenetáborból, a mikházi A faluban muzsikálnak című néptánc- és népzenefesztiválról. Az erdőcsinádi citeraoktató tábor záróműsorának állandó díszvendégei.
Az együttes közösségformáló ereje példaértékű. Erőteljes, szép hangzású dalaikkal, kiforrott előadásukkal, öltözetükkel, kiállásukkal és víg kedélyükkel mindig lenyűgözik a közönséget.
Az oklevelet átvevő Sikó Domokos sámsondi református tiszteletes köszönő szavait a citerák hangja tette értékesebbé. Hangulatos, szép népdalcsokorral és citeramuzsikával ajándékozták meg a népes hallgatóságot. A rendezvény végén dr. Szász Pál szavai, egyben az EMKE mottója jutott eszembe: "Ki a köznek él, annak élni érdemes".
Kilyén Ilka, a Maros megyei EMKE elnöke
Népújság (Marosvásárhely)

2015. április 20.

Egy véka tudomány mellé egy köböl erkölcsöt"
Orbán Balázs 1890. április 16-án írta alá végrendeletét. Az EMKE Maros megyei szervezete és a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség emlékünnepséget szervezett a legnagyobb székely halálának 125. évfordulója emlékére az egyházközség Dersi János-termében, április 16-án.
Sokan jöttek el emlékezni, tisztelettel adózni a legnagyobb székely emlékének. Nagy László unitárius lelkész Mikó Imre  A szülőföld szerelmese című 2011-ben megjelent könyvéből idézte Orbán Balázs unitáriussá válásának történetét, majd Kilyén Ilka színművész, a Maros megyei EMKE elnöke köszöntötte a jelenlevőket, méltatva az esemény jelentőségét, az egyházközség befogadókészségét és kultúratámogatását, hisz a falakon épp egy örmény múltat és jelent megelevenítő fényképkiállítás látható, dr. Ábrám Zoltán fényképei, amelyeket Örményországban készített, és ezzel is emlékezhetünk a 100 évvel ezelőtti örmény genocídiumra.
Kisgyörgyné Barla Júlia tanár színesen idézte fel Orbán Balázs életútját Lengyelfalvától – nagyon sok kitérővel – Budapestig, az örömöket és kudarcokat, és kiemelte azt az emberi nagyságot, amellyel Orbán Balázs fordult szeretett szülőföldje és népe felé. Végrendelete végrehajtójának az EMKE-t nevezte meg. Az 1890. április 21-én, két nappal Orbán Balázs halála után felbontott végrendelet a családja mellett a Musis et virtutibus szellemében gondol a székelykeresztúri unitárius gimnáziumra és az EMKE-re is.
Részlet a végrendeletből: "A mint egész életem küzdelem volt a jóért, az igazságért, a haza üdveért s a miként életemben soha se kerestem önfeláldozó odaadásomért az öntudatnál más jutalmat: akként már csak a következetességért is oda kell törekednem, hogy halálomból is némi haszon háromoljék e szegény magyar hazára, a melynek egész éltem tevékenységét szentelém; földi javaim egy részét, azt a részét, a mely leginkább szerzeményem, a hazai közművelődés és a faj megmentés oltárára szentelem, én családdal nem lévén megáldva a magyar népet tekintem családomnak s azt is kívánom fő örökösömmé tenni, míg más részről a testvéri szeretet adóját se kívánom megtagadni azon testvéremtől, ki arra reá van szorulva s ki gyermekei által családunk tovább folytatására hivatva van... A Szejke jövedelmezősége emelkedőben lévén, annak már fennebb a keresztúri iskolának rendelt évi 200 frton felül ugyanannyit rendelek az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület székely osztályának 20 éven át, míg az négyezer frt. tőkét fog kitenni".
Fekete Zsolt Az idő fényképei című könyvét színes, vetítéses előadással ismertette. Több mint tízévi odaadó munkával bejárta Orbán Balázs "nyomdokain" a Székelyföldet, felkereste azokat a helyeket, ahol Orbán Balázs és Veress Ferenc fényképeket készített (az 1860-as években), megkereste azokat a helyeket, szögeket, ahonnan akkor a fényképek készülhettek, és a jelenlevők összehasonlíthatták a múltat a jelennel. Ez az összehasonlítás a legtöbb alkalommal fájdalmas és nagyon szomorú. Templomok, kastélyok, udvarházak tűntek el, alakultak át és a természet is hatalmas erejével átalakította Erdély nagyon szép helyeit. Mindannyiunk nevében köszönjük Fekete Zsolt értékmentő és -teremtő munkáját. Úgy érzem, hogy a megemlékezők és tisztelgők méltósággal idéztük fel Orbán Balázs emlékét. Másként róla nem is lehet beszélni.
Nagy László
Népújság (Marosvásárhely)

2015. október 6.

Kései sirató Fodor Imréért
Hullnak, egyre hullnak színei az erdélyi magyarnak! Elment, az "örök vadászmezőkre költözött" Fodor Imre – a demográfiai adatok jelenlegi állása szerint – Marosvásárhely talán utolsó (?) magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács 2006 és 2008 közötti elnöke, az autonómiamozgalom egyik megtörhetetlen élharcosa. Az én drámám: túl későn értesültem a haláláról, és túlságosan messze voltam ahhoz, hogy ott lehessek a temetésén! Rendbontó nekrológomban nem a politikus, hanem Fodor Imre emberarcát próbálom meg- és felidézni.
Legutolsó találkozásunkkor, ez év májusában – az utóbb végzetesnek bizonyuló súlyos műtét után! – tele volt lendülettel, a Rá jellemző kifogyhatatlan optimizmussal: "Az emlékirataimat írom, és téged kérlek meg, hogy gondozd és lektoráld a kéziratomat!" – avatott be élete nagy titkába, és egyben azt is jelezte: több évtizedes meghitt barátságunk az évek múlásával semmit sem kopott, ugyanúgy megosztjuk lelkünk legbensőbb rezdüléseit, mint amikor áldott emlékű Édesapja, a huszonöt év kényszermunkára ítélt Fodor Pál és rabtársai, Csiha Kálmán, 1990 és 2000 között erdélyi református püspök, Hajdu Géza (Leander), Szőcs Ignác (Izidor), Stock Szentmártoni Bálint (Odorik) Ferenc-rendi szerzetesek golgotajárásáról szóló, a Korunk 2003. júniusi lapszámába szánt tanulmányt, illetve a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában 2010-ben megjelent 1956 erdélyi mártírjai sorozatom negyedik kötetét, a perirat monografikus feldolgozását készítettem. Megtisztelő volt számomra, hogy 2006-ban, mielőtt elvállalta a Székely Nemzeti Tanács hihetetlenül nehéz és emberpróbáló elnöki tisztségét, kikérte az én véleményemet is. Most, amikor az igaz barát elvesztése miatti fájdalmamat nem tudom és nem is akarom palástolni, megismétlem, amit akkor megfogalmaztam: »A székelyek Gondviselő Istene Téged predesztinált a Székely Nemzeti Tanács elnöki tisztségére! Az 1902. évi tusnádi székely kongresszus teljes anyagának, irodalmának közkinccsé tételével bebizonyítottad: még a történelmi Magyarország is – a hangzatos hazafias szólamok deklarálásán túl – valójában csak annyit tett a Székelyföldért, hogy időnként megszervezett egy-egy székely kongresszust, s aztán minden maradt a régiben! A nyomor, a gazdasági kilátástalanság elől menekülve tízezrek kerestek munkát, megélhetést a Kárpátokon túl, az Ókirályságban, derékba kapta őket a román asszimiláció, igen jelentős részük feladta identitását, őseinek a székely szabadságjogokért folytatott harcának még az emlékét is! Ugyancsak tízezrek – főleg Oklánd és Erdővidék, Székelyszenterzsébet régiójából – "tántorogtak ki" Amerikába, hogy aztán a román kommunista diktatúra az 1950-es években a hazamenekített tekintélyes vagyont könyörtelenül elkobozza! A két világháború között, majd a "létező szocializmus" negyvenöt éve alatt a tenyérből olvasott "székelyek román eredete" "gyufateória" felmelegítésén túl, a román nemzeti kommunizmus – miközben a román nép és az együtt élő nemzetiségek testvériségéről papoltak! – tűzzel-vassal irtotta a székely öntudatnak még az emlékét is, gondosan ügyelve arra, hogy Székelyudvarhely, Székelykeresztúr csak "Udvarhely"-ként, "Keresztúr"-ként rögzüljön a köztudatban. Székelyszentistván nevéért "névszörnyeteg" kitalálására is kaphatók voltak: így lett Atosfalvából, Székelyszentistvánból, Csókfalvából Hármasfalu! Az 1989. decemberi rendszerváltás utáni posztkommunista hatalom is annyira megszerette ezt a nevet, hogy az említett települések lakóinak többször megfogalmazott kérése ellenére sem hajlandó a több évszázados falunevek visszaállítására. Elsősorban azért, mert Székelyszentistván az egyetlen erdélyi település, amelynek neve az államalapító nagy királyra, Szent Istvánra utal! Imre! Neked kell vállalnod a Székelyföld területi autonómiájának zászlótartó szerepét!«
Fodor Imre kétévi székely nemzeti tanácsi elnöksége idején – hatalmi gáncsoskodások, megalkuvások, elbizonytalanodások, minden oldalról érkező fúrások közepette! – az egyik legnagyobb fegyverténnyel büszkélkedhetett: megszervezte az egész Székelyföldre kiterjedő mozgóurnás népszavazást. Kezünk aláírásával több mint kétszázezren igényeltük a Székelyföld területi autonómiáját! Drága Imre! Most, amikor úgy búcsúzom Tőled, hogy pontosan tudom, itt vagy közöttünk, vigyázó tekinteteddel csetléseinket, botlásainkat követed, megvallom: a Te ösztönzésed volt az egyik impulzus abban, hogy hozzáfogjak az erdélyi autonómiáknak – kezdve az Európában is páratlan, 1224. évi, az erdélyi szászoknak hatszáz éven át egyedülálló autonómiát biztosító Andreanummal –, az "erdélyi kérdés" kialakulásának, akuttá válásának, a megoldási kísérleteknek, tervezeteknek – beleértve a nagyhatalmak tervezeteit! – a teljességre törekvő, 1000 oldalas kötetben való bemutatásához. A történészszakmának, a hazai és európai politikusoknak, a magyar, román és német ajkú olvasóknak olyan "bedekker"-t szeretnék összeállítani, amelyben kibomlik előttünk az "erdélyi kérdés" ezeréves története.
Drága Imre! A nekrológ címét is – a fájdalmasan korai haláloddal! – a torzóban maradt emlékiratod telitalálat címéből kölcsönöztem: "Emlék-évgyűrűk"! Nagyon nehéz örökséget, feladatot testáltál rám: az időközben általam megtalált, Édesapádról, Rólad, ikertestvéredről, Palkóról összeállított megfigyelési és követési dossziék, ügynökjelentések, a csíkcsekefalvi Fodor családra vonatkozó levéltári kutatások alapján kell befejeznem a megkezdett krónikát! Az építész, az író Kós Károly intelmét követve: az erdélyi ember azt tanulta, hogy az apák dolgát folytatják az utódok. Édesapátok még a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiból is azt az életre szóló erkölcsi parancsot fogalmazta meg iker fiainak – négyévi kegyetlen börtönbüntetés után engedélyezték az első levelezőlapot, közben eltemettétek Édesanyátokat, amiről csak utólag szerzett tudomást! –: "vigyázzatok…a gerincetek egyenes tartására, ne hanyagoljátok… édesanyátok nyelvét!" Az üzenet akár mottója is lehetne a rendhagyó "Emlék-évgyűrűk"-nek! Édesanyátok, Annemarie von Dobschütz – ősnemes porosz család sarja, nagyapád, Karl von Dobschütz tábornok, a nácik hatalomra jutása után tiltakozásként nyugdíjaztatta magát! – Édesapátok hatására lett székely- magyarrá, vállalta a kisebbségi sorssal járó üldöztetést, a kilakoltatást, a saját bőrén tapasztalta meg az erdélyi magyar sorsot! Az "édesanyátok nyelve" egyaránt jelenti a magyar és a német nyelvet, de inkább az előbbit! Családi krónikád mindennél jobban bizonyítja: Erdélyben nincs – úgymond – jelentéktelen család! Sűrítve, borostyánként őrzi Erdély, a Székelyföld viharos történelmét! Dédnagyapád, Fodor Ignác huszártiszti iskolát végzett Kézdivásárhelyen. Az 1848-as magyar forradalom kitörése után ezrede a Csíkszéken állomásozó csapatokkal együtt csatlakozott Bem József seregéhez. Több véres csata, a magyar szabadságharc bukása után őrnagyként Bem seregével Vidinbe emigrált. A száműzetésből 1851-ben tért vissza Erdélybe. Dédnagyanyád, kászonjakabfalvi László Anna annak az idős László Józsefnek lánya, aki vajdahunyadi bányanagyként szolgálati lakásában, a vajdahunyadi várban fogadta 1849. április 14-én Bem Józsefet, az erdélyi hadsereg vezérkarának egy részét, és a legnagyobb magyar költőt, Petőfi Sándort! Kevés család büszkélkedhet ilyen felmenőkkel!
A dédnagyszüleid által 1875-ben Csíksomlyón épített házban – amelyet Édesapád huszonöt évi kényszermunkára való elítélésének "mellékbüntetéseként" 1958-ban elkoboztak, Édesanyádat, Téged és ikertestvéredet, a sepsiszentgyörgyi Textilgyár mindenki által tisztelt mérnökét, ifjabb Fodor Pált (Palkót) kilakoltattak, a 2001-ben visszakapott épületet 2002-ben átadtátok a tizennyolcadik életévüket betöltött árvaházi gyerekek gondozását felvállaló Csibész Alapítványnak – látta meg a napvilágot a nemrég elhunyt kiváló író, Fodor Sándor, alias: "Fodorúr". Külön fejezetet szenteltél az "Emlék-évgyűrűk"-ben az Outward Bound ifjúságnevelő mozgalomnak, amelynek erdélyi meggyökerezésében, a Szováta melletti tábor megépítésében oroszlánrészed volt! Több ezer erdélyi magyar fiatal – aki csodálatos élményeknek, kalandoknak volt a részese – most érzi igazán azt a pótolhatatlan űrt, amely haláloddal támadt! Szerencsére a nyugdíjazásom előtt – a Veled készített interjúval megkoronázva! – elkészítettem a dokumentumfilmet.
2015 májusának elején ott ültünk Simon Csaba vegyészmérnök hétvégi házában, és mindannyiunkat, Fülöp Gézát, az információk kutatóját, bibliográfust, Fülöp Mária és Ferenczi Klára könyvtárost, Maros megye szellemi múltjának búvárlóit, a témakörben több kötet szerzőit, Héjja Sándort, a vegyipari kombinát kiváló automatizálási mérnökét, Berecz Irén kötet- és tanulmányszerzőt és alulírottat – a legbensőbb barátaidat – a Rád jellemző következetességgel alkotó munkára, könyvek megírására biztattál! A közös barátaink ekkor mondták el: a marosvásárhelyi vegyipari kombinátban ma, ötven év után is, egykori részlegeden az Általad akkor lejegyzett, már-már tudományos igényű útmutatásaid szerint végzik a munkát! Immár történelmi hátszelet kap mindaz, amit röviden Fodor Imre életműveként aposztrofálunk. Biztos vagyok abban, hogy ez az életmű közkinccsé válik, beépül nemcsak a marosvásárhelyiek, hanem az erdélyi magyarság mindennapi életébe. Osztom közös barátunk, dr. Ábrám Zoltán marosvásárhelyi búcsúztatásodkor megfogalmazott gondolatait: "Tudom, érzem, hogy Fodor Imre megalkuvások nélküli igazmondását és helytállását nem értékelte és még nem értékeli eléggé Marosvásárhely, Erdély népe. De eljön az idő, amikor a Bolyaiak városában – a halálakor el nem ismert névadóhoz hasonlóan – többet fognak beszélni róla. Arról a példamutató személyiségről, aki egyelőre (vajon meddig?) Marosvásárhely utolsó magyar polgármestere".
Ringasson szelíden, mint az álom, a Téged felnevelő, dajkáló szülőföld, Csíksomlyó édes anyaföldje, római katolikus temetője. Emléked tetteidben és a megjelenésre váró "Emlék-évgyűrűk"-ben él tovább!
Tófalvi Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

2015. október 10.

XXIII. Báthory Napok Szilágysomlyón: tudomány, kultúra, sport és játék mindenkinek
Orvos- és pedagógus-továbbképző, anyanyelvi délután, sakkverseny, kerékpártúra, tűzzománc tárlat, díjátadó, vers-előadás, koszorúzás, fúvósok… – mindez lehetne címszavakban a 2015. szeptember 25–27. között lezajlott XXIII. Báthory Napok, amelynek mottója ez évben: 25 éves a Szilágysomlyó–Szarvas testvérvárosi kapcsolat.
Anyanyelvi játékokkal kezdődött idén is a Báthory Napok rendezvénysorozata Szilágysomlyón, az EMKE Magyar Házban. A közel félszáz iskolás (másodikostól tizenegyedikesig) játékos anyanyelvi feladatsorokat oldhatott meg, társasjátékozhatott, összemérhette tudását a csapatjátékok során: az elmúlt évben már megismert anyanyelvi licit mellett az ún. Varázsketyere (a tévében látotthoz hasonló nyomógombos játék) is része volt az anyanyelvi napnak. A szervező Anyanyelvápolók Szövetsége képviselői remélik, hogy legközelebb több család és felnőtt is részt vesznek ezen a programon.
Orvostovábbképző az egészséges életmódról
A program nyitónapján kezdődött a XXII. Orvostovábbképző, amelynek tematikája az Egészséges életmód volt. Az egyik előadás címe jellemezte azt, hogy mit gondolunk erről: Egészséges életmód – mondjuk vagy éljük is, de hogyan? (előadó Gyurkovits Kálmán). A nyitó előadást Kellermayer Miklós professzor tartotta A gyógyítás misztériumáról, amelyben hangsúlyosan megjelent a hit szerepe is a gyógyításban. A nevelés szerepéről, mely nem csak az egészséges életmód egyik alapja, hanem a legjobb nemzeti politika is, Kovátsné Német Mária, a Nyugat-Magyarországi (Győr) és a Selye János (Révkomárom) egyetem tanára tartott előadást. A péntek délutáni prezentációk sorát Ábrám Zoltán, a MOGYE professzorának előadása zárta: Kedvezőtlen népesedés, kisebbségi sors, egészségügyi helyzet; Székelyzászló – egészség-betegség.
Szabadság (Kolozsvár)

2015. december 14.

Petőfi és a trikolór
Egészen sajátos, más országok gyakorlatától idegen Románia nemzeti ünnepének időpontja és jelentése. A többség számára a kisebbség által hosszú századokon át uralt terület egyesítésének ünnepe, míg a kisebbség számára – belőle logikusan következik – annak a gyásznapja, hogy közel száz esztendeje Erdéllyel együtt bekebelezte őt is a többség homogenizáló törekvése. Papíron megadott, a gyakorlatban minél inkább leszűkített jogokkal. Megjegyzem: Európa szellemiségével elméletileg nem egyeznek az ehhez hasonló üzenetek.
A román nemzeti ünnepet követő napokban Szovátán jártam. Nicolae Bălcescu trikolórral feldíszített szobra előtt nyolc-tíz koszorú „büszkélkedett", de Petőfi Sándor kőszobra elé is elhelyeztek hármat. Kettőnek a nemzeti szalagja felirat nélküli volt, miközben a középsőn jól olvashatóan hivalkodott a tulajdonos, a megrendelő neve: Hotel Aluniş. Reklámnak vagy antireklámnak szánták a koszorúkat a szálloda elöljárói? A magyar turisták előtt nyitva áll-e az ajtajuk, vagy azt üzenik nekik: ki az országból!
Az természetes, hogy Bălcescut megkoszorúzták: ő is álmodott a román nemzeti egység ideáljáról, bár annak 1918. december elsejei megvalósulása még távolinak tűnt számára 1848–49 távlatából. A magyar önállóság és a világszabadság hirdetője szobrának az ilyenfajta megkoszorúzása viszont – provokáció. Eszme- és erőfitogtatás.
Amúgy támogatnám, sőt akár kezdeményezhetném is a Petőfi-szobor december elsejei megkoszorúzását. Két feltétellel. Egyrészt azt javasolnám a magát többnyire demokratikusnak valló román (politikai) elitnek, hogy december elsejét ezentúl Románia nemzeti ünnepnapja helyett a romániai nemzetiségek összetartozása napjává változtassuk meg. (Amiként június negyedike nemcsak a kesergés gyásznapja számunkra, hanem elsősorban a nemzeti összetartozás erősítésének a lehetősége.)
Másrészt, ha színeket társítunk Petőfihez, akkor a piros-fehér-zöld elsődleges, a többi esetleg kísérőszín lehet. (Vagy egyesek valóban csak három színt ismernek a világon?) Ugyanis Petőfi magyarnak vallotta magát, életében pedig Szováta Magyarország része volt.
Ahhoz, hogy a fenti vágyam teljesülhessen, azt kívánom, hogy grandoromán nacionalista szólamok helyett és egyoldalúságra hajlamosító szívügyek mellett minél több polgártársamnak „helyén legyen az esze".
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Krónika (Kolozsvár)



lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-208




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998