|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 283 találat | lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-210 ... 271-283 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kodály Zoltán 2014. április 15.Az örökséget tovább kell adniA Gyergyói Népzenészek Találkozóján, a gálaműsort megelőzően a gyergyószentmiklósi művelődési ház Karancsi Sándor-termében mutatták be Mezei Magdolna Szivárvány havasán – Gyergyóban gyűjtött népdalok című könyvét. Páll Levente, a kulturális intézmény igazgatója köszöntötte péntek délután az érdeklődőket, kiemelve, rég volt, hogy ilyen zsúfolásig telt háznyi kultúra-, népdalkedvelőt üdvözölhetett. Páll Ibolya zenetanárnő a népdal születéséről, továbbadásának fontosságáról, több évtizedes pedagógusi pályája során a gyerekektől kapott visszajelzésekről szólt, többek között kiemelte egykori tanítványa, Magdolna különös kapcsolatát a népdallal, a zenével. A kötet szerkesztője, Mezei Magdolna mielőtt a daloskönyvről szólt volna, köszönetet mondott tanítóinak: „szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan tanítóim voltak, akik megszerettették a népdalt”. „Oktató-nevelő munkám folyamán mindig fontosnak tartottam a zenei anyanyelv értékeinek tudatosítását. Hiszek a zene személyiségfejlesztő, értékrendteremtő erejében, abban, hogy javítja a gyerek iskolai teljesítményét, gondolkodását, emlékezetét, összpontosító figyelmét, mozgását, kreativitását. Feladatomnak érzem, hogy mindezeket kihasználva, olyan generációkat neveljek fel, amelyek felnőtté válva nemcsak tetteikben, de érzelmi és erkölcsi mivoltukban is hasznos tagjai lesznek a társadalmunknak. Ezért döntöttem el, hogy részt vállalok a nemzeti műveltség terjesztésében, a néphagyomány, a zenei anyanyelv ápolásában és továbbadásában, ott ahol ezt leginkább megtehetem, az iskolában” – mondta a fiatal tanítónő. Kiemelte, Kodály Zoltán zenepedagógussal együtt vallja: „a gyermekek elsőre annak a tájegységnek a dallamvilágát kell megismerjék, amelyben nevelkednek, mert ez áll hozzájuk minden tekintetben a legközelebb. A zenei anyanyelv szerepét a népzene tölti be, melyben egy nép múltjának legnemesebb értékei őrződnek meg”. Kisné Portik Irén néprajzkutató a tanító szerepéről, az egyházi, népdalok ismeretének fontosságáról szólt: „a zenei anyanyelvet komolyan kell venni, népi értéket, zenei kincset ad át a szerkesztő e kötettel, melyet különösen a pedagógus kollégák használhatnak kézikönyvként”. A népdaltár hiánypótló, a könyvhöz tartozó hanganyag, cédé éppen a gyerekek által legkedveltebb, legnépszerűbb dallamokat tartalmazza. A Gyergyóban gyűjtött népdalok egy csokrát, őseink egyik legféltettebb, legdrágább kincsét menti a kis könyv az utókor számára. A kötet megjelenésében segített: Balázs Gyönyvér, Kolcsár Árpád, Lovász Árpád, Gáll Beáta, Tatár Attila, Páll Ibolya, Kisné Portik Irén, F&F nyomda. A könyvbemutatón gyergyói dalokat énekeltek a tanítónő tanítványai, népdalos csoportja, illetve a Hóvirág Néptánccsoport tagjai. Találkoztak a gyergyói népzenészek Gyergyói Népzenészek Találkozóját Bartók Béla-mottóval szervezték meg a művelődési központban: „A népzene tehát a természet tüneménye. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei, a virágok, az állatok. Éppen ezért olyan gyönyörű, olyan tökéletes a népzene. Ezek a dallamok a művészi tökéletesség megtestesítői. Példái annak, miként lehet legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot legtökéletesebben kifejezni.” A négy év kihagyás után újra megszervezett rendezvény célja az évek múlásával mit sem változott: legalább ezen a napon felhívni a vidék figyelmét a gyergyói népzenei hagyományokra. „Gyűjtsék össze a környezetünkben még meglévő értékeket, tanulják meg és adják tovább a fiataloknak” – biztatta a jelenlévőket Kelemen László, a budapesti Hagyományok Háza főigazgatója. Kisné Portik Irén Mezei János gondolatait tolmácsolta a telt házas rendezvényen, mellyel a szervezők a híd szerepét vállalták fel a népi zenészek és a közönség között. Péntek este több mint négyórás gálaműsor keretében mutatkoztak be a zenekarok: csomafalviak, alfalviak, újfalviak, ditróiak, remeteiek, szárhegyiek és gyergyószentmiklósiak. A táncházzenészek közül a Heveder Zenekart, habár már éjfélre járt, nagy tapssal fogadta a közönség. Táncházzal zárták az ünnepséget. Baricz Tamás Imola. Székelyhon.ro 2014. május 7.Átadják az RMDSZ és a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíjaitIdén tizenkettedik alkalommal részesít támogatásban fiatal erdélyi magyar alkotóművészeket a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Az alkotói ösztöndíjak ünnepélyes átadására május 9-én, pénteken 18 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház Stúdiótermében (Emil Isac utca 26-28 sz.) kerül sor. A szövetség az elmúlt évtizedben több mint 300 művésznek adott alkotói ösztöndíjat. Ez évben 42 fiatal művésznek biztosítja az egy évre szóló, havi 720 lejes támogatást. Az ösztöndíjbizottság tagjai film és televízió kategóriákban hat, irodalom, zene, képzőművészet és fotográfia, valamint színház kategóriákban egyenként kilenc ösztöndíjat ítéltek meg. A film és televízió kategóriában Erőss László, Gaál Csaba-József, Gergely Tünde, Kővári Szabolcs Olivér, Máthé Kincső és Moldovai Katalin nyert. Irodalom kategóriában André Ferenc, Borbély András, Dimény Lóránt, Győrfi Kata, Kovács Adél-Evelin, Láng Orsolya, Váradi Nagy Pál, Potozky László és Szabó Róbert Csaba pályázata részesült kedvező elbírálásban. A képzőművészet és fotográfia kategória nyertesei: Bajkó Blanka- Alíz, Fábián Emőke, Haáz Sándor, Hodgyai István, Kispál Ágnes-Evelin, Máthé László, Orosz Annabella, Sipos István Márton, valamint Tódor Tamás-Attila. Színházművészet kategóriában Benedek Zsolt, Erdei Gábor, Kányádi Szilárd, Kupás Anna, Lukács Emőke, Mosu Norbert-László, az Osonó Színházműhely, P. Magyarosi Imola és Pál Emőke pályázatát fogadták el. Zene kategóriában Demény Balázs, a Funkorporation, Kiss Levente, Lokodi Károly-Levente, a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar, az Operettissimo Együttes, Pakot István, Sipos Dávid, valamint a Tokos Zenekar nyert. A díjátadón kiállítás nyílik a 2013-as képzőművészeti díjazottak munkáiból, az alkotásokat Sipos László festőművész, grafikus, az ösztöndíjbizottság tagja méltatja, ugyanakkor fellépnek a többi kategória tavalyi nyertesei is. Köszöntőbeszédet mond Markó Béla, az ösztöndíjbizottság elnöke. Az est házigazdája Dimény Áron, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze lesz. Népújság (Marosvásárhely) 2014. június 4.Együvé tartozunk (A Nemzeti Összetartozás Napja )Trianon vad kegyetlenséggel, bosszúsággal, rosszindulattal darabolta fel anyaországunkat, és szórta szét nemzetünket. Azóta a tenyérnyire összezsugorított anyaföld igyekszik összetartani az árnyékába került, s ott meghúzódott nemzet részeit. Nem könnyű feladat. Őseink nem az égből jöttek, nem hoztak magukkal angyali ajándékokat, csak az istenadta tehetséget, rátermettséget, észjárást hozták magukkal, s ha élni akartak a történelem viharaiban, boldogok lenni, akkor megteremtették, megalkották maguknak a boldogulás eszközeit, megkeresték s megtalálták a módját annak, hogy megőrizhessék elődeik hagyományait, azokat új és új elemekkel gazdagítsák. A tudományok terén például olyan nevezetességeket sorakoztattak fel, mint a „svéd” Bárány Róbert orvos, az „angol” Gábor Dénes fizikus, az „amerikai” Békésy György fizikus, Hevesy György kémikus, Szilárd Leó fizikus, Teller Ede atomfizikus, Oláh György kémikus, Neumann János matematikus, Wigner Jenő fizikus, az erdélyi Bolyai János és Farkas matematikus, az anyaországi Szent-Györgyi Albert orvos, biokémikus...; a művészetek világában: Liszt Ferenc, Kodály Zoltán, Erkel Ferenc, a nagyszentmiklósi Bartók Béla, a márkosfalvi Barabás Miklós...; az irodalom területén: Ady Endre, Arany János, Petőfi Sándor, József Attila, Tamási Áron, Benedek Elek... Hogy csak néhány nevet említsünk a hosszú névsorból... És végül jöjjön a sport, melynek nagyjai beírták nevüket a „halhatatlanok”, az örökké élő legendák névsorába: Hajós Alfréd, Gerevich Aladár, Rejtő Ildikó, Gyarmati Dezső, Székely Éva, Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás, Kubala László, Bozsik József, Puskás Ferenc... az erdélyiek közül: Balázs Jolán, Jencsik Katalin, Orbán Olga, Bölöni László, Pecsovszky József, a zágoni Szabó Katalin, a teleki Nagy Irén, az imecsfalvi Kicsid Gábor, a baróti Derzsi Ede... Valamennyien a magyar nemzet tagjai, függetlenül attól, hogy hol éltek, élnek, milyen ország színeiben léptek küzdőtérre. Csak a testük viselte az illető ország címeres mezét, a lelkük mélyén valamennyien magyarul éreztek, szívük magyarul dobogott, hiszen a vér, mely ereikben csörgedezett, csörgedezik, soha nem változott vízzé, s nem változik ma sem. Igen, a magyar nemzet tagjai ők. Éppen ezért kötelességünknek érezzük megőrizni s feleleveníteni világraszóló győzelmeik, tetteik emlékét, s ily módon is példát szolgáltassunk gyermekeinknek, fiainknak, leányainknak. És még valami: jó, ha tudják, mi, magyarok együtt jöttünk a Kárpát-medencébe, s bár külön-külön élünk, mégis együvé tartozunk! Áros Károly. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. június 4.Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (május 28.-június 3.)Szász Jenő: „Isten a Földet az emberre, a Kárpát-medencét a magyarokra bízta.” Megszólalt a héten Szász Jenő, a budapesti székhelyű Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke és a Felvidék.ma portál által közreadott, Kárpát-medencei rendszereket épít ki a NSKI című, videofelvétellel is kiegészített tudósításában arról számol be, hogy az általa vezetett Nemzetstratégiai Kutatóintézetet Orbán Viktor miniszterelnök „a Magyar kormány legfontosabb háttérintézményének nevezte”. Szól arról is, az intézménynek küldetése van, a Kárpát-medencét a Fennvaló csak és kizárólag miránk, magyarokra bízta, majd megvallja: „minél nagyobb a kereszt, annál jobban kell ölelni.” Botor módon, és ezzel vélhetően nemcsak mi voltunk így, a közelmúltig fenntartások nélkül hittünk az Orbán-kormány hivatalos honlapjának. Naiv módon azt gondoltuk, hogy a Magyarország Kormányának megbízásából készített, Mányai Zoltán főszerkesztette és a Miniszterelnökség kiadásában megjelenő www.kormany.hu/hu/miniszterelnokseg hivatalos portál csak hiteles adatokat közöl a nagyérdeművel. E weboldal szerint és a dolgok jelen állása alapján, a magyar kormányzati központ fontosabb háttérintézményei az Információs Hivatal, a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal, a Magyar Nemzeti Digitális Archívum, a Nemzeti Külgazdasági Hivatal, a Nemzeti Örökség Intézete és a Széchenyi Programiroda Nonprofit Kft. lennének. Ha netán valaki rangsorolni akarná őket, akkor minden bizonnyal a legfontosabbnak tartható közülük kerülne ki. Mi tagadás, alaposan melléfogtunk Aztán továbblépve e logika mentén, még azt is megkockáztattuk, hogy amennyiben mégsem a kormányzati centrumban, akkor olyan minisztériumi háttérintézmények között kellene keresnünk a legfontosabbat, a legjobban teljesítőt, mint például a Nemzeti Adó- és Vámhivatal vagy a Magyar Turizmus Zrt., valamelyik szintén ilyen státusú nagyhírű egyetem, az Országos Mentőszolgálat, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár esetleg éppen az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság. De ebben is tévedtünk. A héten egy nagyon felelős kormányzati tényező alkalmi megszólalásból megtudhattuk, hogy a kormányzati döntések megalapozását szolgáló polgári hírszerző szolgálatnál, az Információs Hivatalnál, a magyarországi kis- és középvállalkozások külgazdasági tevékenységét támogató és a külföldi cégek magyarországi befektetéseinek ösztönzését hivatott Nemzeti Külgazdasági Hivatalnál vagy éppen a 19 megyében 39 irodát és 161 szakterületekre specializálódott tanácsadóval működő, az Új Széchenyi Terv pályázóinak szakmai támogatást nyújtó Széchenyi Programirodánál meg a többieknél is, azokénál melyekről fentebb szó esett, meg azokénál melyeket most elhallgattunk, működik egy, az előbb felsoroltaknál is fontosabb háttérintézmény. Ez nem más, mint a Szász Jenő vezette Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI). Minderről magától az érintettől értesülhettünk, akinek szavait a pozsonyi Felvidék.ma tolmácsolta a napokban. A videofelvétellel is hitelesített tudósításban Szász jóleső örömmel, megelégedéssel és jogos büszkeséggel osztotta meg az olvasókkal a magyar kormányfő által végzett rangsorolás eredményét és elmondta: az általa irányított Nemzetstratégiai Kutatóintézetet Orbán Viktor miniszterelnök „a Magyar kormány legfontosabb háttérintézményének nevezte.” Nem jelentősnek, nem csak dicséretes teljesítményűnek és nem is egyiknek a fontosak közül, hanem így szól a leginkább rangsorolni hivatott véleménye: az NSKI a legfontosabb valamennyi közül. Hogy hol, mikor tette ezt meg a miniszterelnök, az egyelőre nem publikus – legalábbis ezt a beszámoló nem tartalmazza. Most tekintsünk el attól, hogy más, Orbán miniszterelnök által kevésbé fontosnak tartott, a kabinetje munkáját segítő és azt kiszolgáló háttérintézmények mindegyike tények, adatok és információk sokaságával kívánja láttatni a munkáját a világhálón és így szolgálni a közérdeket, addig a „legfontosabbnak” ítéltnek e téren hosszú ideig csak egy honlap kísérletre futotta. Ahogy már e rovatban korábban megírtuk, az ott fellelhetők alapján nem véletlenül jut eszünkbe a hámozott léggömb. (Sajnos az azóta elkészült intézeti honlapot se tudjuk másnak, mint kísérletnek tekinteni, hisz bár első látásra látványosnak tűnik, hamar kiderül: az nem terheli meg az olvasót érdemi információkkal. Arra viszont mindenképpen jó, hogy újra megerősítse korábbi meggyőződésünket: Méry Gábor, a somorjai Méry Ratio könyvkiadó vezetőjét joggal tartják a Dunától északra a fotóművészet egyik legjobbjának, mert az általa készített felvidéki vár fotográfiák valóban lenyűgözőek. Legyünk ezúttal bizalommal és most, e megszólalás alakalmából szintén tekintsünk el attól, amit nemrég egy laptársunkban olvashattunk: a mintegy 1,3 milliárd forintos (4,3 millió euró) éves költségvetéssel működő Nemzetstratégiai Intézet egy „elefánttemető”, szakmai körökben ajakbiggyesztéssel szemlélt „anekdotává vált fantomintézet”, mi több, állítólag „az sem világos, mivel foglalkozik.” Lássuk most, amikor sokadjára, ezúttal a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal is megköttetett az a bizonyos MEGÁLLPODÁS, az eddig mindig általános lózungokkal felvezetett, már-már mitizált, ún. „hálózatépítés” érdekében, mi újat tudhatunk meg erről a hálóról, mely, mint közismert, a gyöngyhalászoknál mindig szükséges és hasznos munkaeszköz. Mindenekelőtt értesülhettünk arról, hogy a hálózatot javában szövik: „Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke elmondta, a legfőbb feladat maga a nemzetegyesítés, az anyaországban élő és a külhoni magyarság összefogása, ezáltal egy összefüggő rendszer létrehozása, egy szociális háló szövése a Kárpát-medencében. E hálózat kiépítése folyamatosan tart, több hazai és határon túli intézménnyel, egyetemmel már folyamatos az együttműködés és továbbiakkal egyeztetés folyik.” Az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának csütörtöki ünnepélyes alakuló ülésén Kövér házelnök „célként jelölte meg „a nemzet szövetének újraszövését”. Az itt felszólaló NSKI elnök szólt a szövőtevékenységről, meg arról is, hogy a 100 főre tervezett és jelenleg 61 főt foglalkoztató szövőműhelyében” megszőtték a Kárpát-medence 2030-ig szóló fejlesztési koncepcióját. Ebben bizonyára komoly szerepet játszott az a Gyurcsány-kormány idején feltűnt volt és az akkori Fidesz által joggal bírált Kormányzati Tanácsadó Jósdára emlékeztető, érdekes elnevezésű NSKI szervezeti egység, a Jelen- és Jövőkutatások Osztálya, bár hadd jegyezzük meg, hogy másokkal egyetemben mi boldogabbak lennénk, ha meg is tudhatnánk, mit tartalmaz ez a koncepció. Az újonnan kialakított 2.0 verziójú intézeti honlap ebben nem volt segítségünkre. Jut eszünkbe a szövögetés kapcsán, hogy amennyiben azt a bizonyos szőttest színesre tervezik, ehhez a tevékenységhez elegendő tud lenni egyetlen szövőnő. Úgy látszik viszont, ha ezt a textíliát mindössze csak háromszínűre tervezik, akkor már egy egész apparátus, maga a „legfontosabb kormányzati intézmény” és persze, többtucatnyi munkaerő szükségeltetik. A hálószövögetőknek, de nemcsak nekik, küldetésük van – derül ki a további fejtegetésből, majd azt is megtudhatjuk, hogy mi magyarok e küldetést Istentől kaptuk, aki „a Kárpát-medencét a magyarokra bízta.” Hetvenöt évvel ezelőtt a kor jeles magyar gondolkodói közül tizenhárman – k Babits Mihály, Keresztúry Dezső, Szekfű Gyula, Eckhardt Sándor, Kodály Zoltán, Gerevich Tibor, Zolnai Béla, Viski Károly és mások – az irodalomtörténet, történelem, zenetudomány, a művészettörténet, a néprajz, nyelvtudomány meg egyéb tudományok művelői vállalkoztak arra, hogy ki-ki a maga szempontjából megkíséreljen választ adni arra az örök kérdésre: mi a magyar és a mi a magyarság, ez milyen szellemi tartalmat jelent és mennyiben magatartást is? Ez a tudósi kísérlet, a Magyar Szemle Társaság által 1939 őszén kiadott, azóta is haszonnal forgatható, Szekfű Gyula szerkesztette, 558 oldalra rugó könyvet, a Mi a magyar? -t eredményezte. Ezelőtt majd tíz évvel pedig, 2005-ben, korunk tudós elméi, úgy gondolták, hogy érdemes más helyzetben és más szakmák művelőinek a bevonásával megkísérelni ismét a „magyar"-fogalom újradefiniálását. Ebből is könyv született Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály szerkesztésében. Ez volt az újabb Mi a magyar? kötet, ezúttal feleannyi terjedelemben, 296 lapoldalon. Most, „a Magyar kormány legfontosabb háttérintézményének” tudós stratégája számára a Mi a magyar?-kérdés sokkal egyszerűbben volt megfogalmazható, mint a két eltérő korszak vívódó-töprengő szellemi nagyságainak: a Mindenható küldetéssel ruházott fel bennünket, a javunkra döntött azzal, hogy ránk bízta a Kárpát-medencét és punktum. „Szász Jenő szerint magyarnak lenni küldetés. A közösség boldogulásán keresztül kell keresni az egyén boldogulását. A közösségben való gondolkodás magában foglalja a külhoni magyarság összefogását is, a szervezettség elérése azonban a határokon túl több nehézséggel, még nagyobb kihívással jár. Viszont „minél nagyobb a kereszt, annál jobban kell ölelni." A külhoni magyar közösségek sorsáért is felelősséggel tartozunk. Az egyik kulcsszó tehát a felelősség. Isten a Földet az emberre, a Kárpát-medencét a magyarokra bízta, ezért minden egyes magyar felelősséggel tartozik egyenként és közösségi szinten is. Ennek a közösségnek az összefogása és megtartása a feladat. A másik kulcsszó a hűség, amely Isten viszonyulását jelenti az általa teremtett emberekhez. Erre az Istentől kapott küldetésre adott emberi válasz a felelősség - hangsúlyozta Szász. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet ezt a felelősséget vállalja magára a határokon átívelő közös nemzeti ügy képviseletével. A „kereszt ölelése” nemcsak az édes terhet, hűséget, hanem felelősséget, a távlatos gondolkodást is jelenti és persze új stratégiai kitekintést. Mi magyarok, akikre a Fennvaló ránk bízta a Kárpát-medencét, élni fogunk a küldetésünkkel és csak és kizárólag az összefogásnak áldozzuk életünket. Ennek a felismerésnek már a megnyilatkozó eddigi politikai múltja maga a bizonyosság. Mintha a Fidesz-KDNP EP-lista frissen a pannonhoni voksokkal uniós mandátumhoz juttatott, Erdély földjéről származó jeles személyisége mondta volna, az akkor még MPP-elnökként regnáló Szász Jenőről: „A párt alapító elnökének újabb ámokfutása késztet ismételt megszólalásra: menteni, ami még menthető.” Mivel pedig a szép szavak mellé tettek is dukálnak és a hálószövés meg a hálózatépítés anyagiakon is múlik, tehát jöhet a lényeg, az uniós pénz: „Szász Jenő kiemelte, a regionális határokban való gondolkodásnak ma már nincs létjogosultsága. Fontos, hogy minden együttműködő közigazgatási intézmény egy nagy magyar világban gondolkodjon, ne pedig anyaországi és határon túli magyarságban, az együttműködésnek a Kárpát-medencében kell megvalósulnia. Következő lépés pedig a nemzeti törekvések európai dimenzióba való beillesztése. A hálózat kiépítésére és működésére uniós forrásokat lehet igényelni - mondta. A nyugati diaszpóra és a Kárpát-medence magyarságával együtt a magyarság tíz országban képviselteti magát, így ez a közösség az Európai Unió transznacionális projektjeinek keretei között joggal kaphat finanszírozást a későbbiekben, mellyel ez a hálózat tovább erősíthető.” Amíg ennek eljön az ideje, addig a Nemzetstratégiai Kutatóintézet az „egy nagy magyar világban gondolkodó” és „minden együttműködő közigazgatási intézmény” közül a kedvencekkel, a tűzoltókkal foglalkozik behatóbban. Ha már a „távolságot, mint üveggolyót megkaphatta” valaki és „óriás lehetett”, mint József Attila kis Balázsa, akkor az Altató ringatója felkínálta három, „mi leszek, ha nagy leszek”-jéből jöjjön a kedvenc, a nemzetünk hálóba szövését a tűzoltók egybeterelésével indító Szentegyházán megkezdett Kárpát-medencei szintű fejlesztési együttműködés újabb, történelmi áttörést hozó újabb eheti konkrétuma. A Vajdaság.ma délvidéki portál tudósított arról alig két napja: Szerbia Magyarország felé vezető legforgalmasabb közúti határátkelőhelyén, Horgoson létrehozták a délvidéki önkéntes tűzoltó hálózatot. A helyi tűzoltóotthonban, – mint olvashattuk –„a vendégeket a házigazdák egy szép szavalattal valamint a horgosi néptáncosok rövid műsorával köszöntötték. Az alakuló ülésen megjelent 36 vajdasági tűzoltó egyesület vezetőinek és képviselőinek elsőként Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke gratulált elhatározásukhoz, hogy létrehozzák a vajdasági hálózatot, majd röviden felvázolta azokat a konkrétumokat, amelyeket az intézet megtehet a hálózat működése érdekében.” Pásztor István portré a HVG-ben: „Nem akartam afféle díszmagyarrá válni a belgrádi kormányban.” Megszólalt a héten a HVG-ben Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke a nyomtatott hetilap Portré rovatának vendégeként elmondta, hogy miért nem akart miniszterelnök-helyettes lenni az új belgrádi kormányban, miért nincs kisebbrendűségi érzése amiatt, hogy „miközben a Parlamenten kint van a székely zászló s minden nagyobb kormánypárti rendezvényen felhangzik a székely himnusz, a vajdaságiakról, a felvidékiekről senki sem emlékszik meg” és miért gondolja azt, hogy az összes külhoni magyar szervezet közül a VMSZ teljesítménye a legjobb. „A politika szempontjából a választási eredmény és annak következtében kiharcolható politikai pozíció számít, az összes többi csak mellébeszélés – fogalmazta meg a HVG friss lapszámában politikai hitvallását a VMSZ elnöke. A most 57 éves, Szabadkától 15 kilométerre, egy tanyán élő Pásztor Istvánt „a tanyasi életmód, a nyugalom és a csend” kapcsolja ki leginkább. Ez életforma már csak azért is kedves az vajdasági parlament elnöki tisztségét is betöltő délvidéki magyar politikus számára, mert itt élhet a hobbijának: „van pár lovam, s ha van kis időm meg szoktam próbálkozni a lovaglással is” –mondja el a vele interjút készítő Dobszay János-Kelemen Zoltán kettősnek. A bánáti Törökkanizsán született és Szabadkán felnőtt Pásztor 1980-ban az Újvidéki Egyetemen szerzett jogászi oklevelet. Előbb vállalati jogászként dolgozott, majd hét éven keresztül a szabadkai Közgazdasági Kar Informatikai Intézetének volt az igazgatója. Ezt követően teljes váltásra kényszerült. A miértre a válasza önmagáért beszél: „politikai indíttatású támadás miatt álltam föl az igazgatói székből, pedig szerintem nem csináltam rosszul.” Kénytelen–kelletlen a vendéglátás felé fordult és megpályázott egy éttermet, amit vállalkozóként aztán évekig sikeresen üzemeltetett. A kezdetek nem éppen voltak megnyugtatóak, nem ígértek biztos megélhetést. A „profilváltásról” utólag így vall: „Úgy kerültem bele, mint Pilátus a crédóba.” „Már 25 éve jelen vagyok a magyar politika színeiben” – számol be az életútja közéleti szerepvállalásairól szólva az őt kérdezőknek. Ennek állomásai előbb egy képviselőség volt a szabadkai önkormányzatban, később pedig a Vajdasági Képviselőházban és a jugoszláv szövetségi törvényhozás alsóházában is. A tartományi és országos választásokon elnyert ismertsége okán Pásztor egyre több megbízatást kap: előbb a vajdasági kormány gazdasági kérdésekkel megbízott alelnöke, majd ugyanitt a privatizációs és vállalkozásfejlesztési ügyek titkára (miniszter) lesz, majd 2012 júniusában a vajdasági parlament (Tartományi Képviselőház) elnökévé választják. A VMSZ-nek 1994 óta tagja és 2007 óta elnöke. Szerepet játszott a Magyar Nemzeti Tanács létrejöttében is, hiszen az alakulás éveiben az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács Intézőbizottságának elnöke volt. Majd az országos politikában is következik egy előzménytelen megmérettetés: 2008 elején első magyarként egyike lesz a szerbiai államfőválasztáson résztvevő kilenc jelöltnek, ahol 93 ezer szavazatot begyűjtve a hatodik helyen végez. Utóbb Pásztor 2012-ben ismét szerbiai államfőjelölt lesz, ezúttal mindössze 63 és félezer voksot szerez meg birtokában a tizenkét jelöltből a kilencedik helyen végez. A Portré rovat párbaj-csörte jellegéhez híven az asszóindításnál a kérdés rögtön a lényegre tör. Sokak számára, főleg, mivel egy korábbi időszakban Kasza József egykori VMSZ elnök személyében már volt magyar kormányfő helyettes egy belgrádi kormányban, logikus lett volna az újrázás. Pásztornak erről egészen más a véleménye: „Én a vajdasági parlament elnöke vagyok. A koalíciókötésnél az volt a szempont, hogy választási programunk legyen a kormányprogram része, nem pedig, hogy személyi jelenléttel tegyük láthatóvá kormányzati szerepünket. Nem akartam afféle díszmagyarrá válni a belgrádi kormányban.” A vajdasági magyarok 1992 óta nem értek el olyan sikereket választásokon, mint legutóbb, idén márciusban. Hogy ehhez a jó szerepléshez mennyiben tud hozzájárulni a mindenkori vezető, azt a HVG beszélgetőpartnere így látja: „A siker mindenki érdeme, a kudarc pedig a vezető bűne. Ebből a logikából kiindulva ez erőteljes, sok ember által kifejtett munka eredménye, de az biztos, hogy a vezetőségnek fel kell hoznia a VMSZ-t arra a szintre, hogy képes legyen kormányzati tényezővé válni.” A közelmúltban tévéhíradók élén, lapok címoldalain szerepelt napokon keresztül az a Pásztort ért inzultus, amikor a budapesti parlament alakuló üléséről távoztában a Gaudi-Nagy Tamás által felheccelt Jobbik szimpatizánsok, emberi mivoltukból kivetkőzött nők szidalmazták, leköpdösték a VMSZ elnökét. Erre hetekkel később is a közéletben negyedszázados tapasztalatokkal rendelkező és magát „edzett állapotúnak” tartó Pásztor élete talán legmegalázóbb pillanataként emlékszik vissza. Bár nem volt számára könnyű a helyzet, de örül, hogy indulatait legyűrte és helyesen tudott reagálni: „Egy pillanat alatt végiggondoltam a lehetséges viselkedési formákat, és úgy döntöttem, verbális és fizikai értelemben is teljesen passzív leszek.” A közügyek, a politika iránti fogékonyság Pásztor számára a szülői házból eredeztető, bár azt is bevallja: nagyon sokáig a fogékonyság nála nem járt együtt az ambícióval: „Mindig érzékeny voltam a köz ügyei iránt. Ez nem volt távol a családban uralkodó hangulattól, igaz, apám még az állampárt, a Jugoszláv Kommunista Szövetség tagja volt. A politika így bekerült a házba, amivel én is együtt nőttem fel. Ennek ellenére nem volt olyan ambícióm, hogy profi politikus legyek. Ha Milosevics alatt valaki arról beszélt volna, hogy a vajdasági parlament elnöke leszek, és olyan pártot vezetek, amelyik a szerb parlament részét fogja képezni, biztosan bolondnak nézem.” Terjedelmi okokból nem térhetünk ki az egész interjú ismertetésére. Ha a teljességre nem is vállalkozhatunk, de kihagyhatatlannak tűnnek a következő kérdések és az azokra adott válaszok: „Nincs kisebbrendűségi érzése amiatt, hogy miközben a Parlamenten kint van a székely zászló s minden nagyobb kormánypárti rendezvényen felhangzik a székely himnusz, a vajdaságiakról, a felvidékiekről senki sem emlékezik meg? Nincs. Ettől függetlenül már több mint egy évszázada jelenség az, amit a kérdésében megfogalmazott. Mi vajdaságiak olyanok vagyunk, mint a 13. malac, akinek folyamatosan küszködni kell, hogy a 12 csöcs közül az egyikhez hozzájusson. Erdély vezető szerepe becsült állapot, függetlenül attól, hogy ki milyen eredményeket tud nemzetpolitikailag felmutatni. De emiatt nem siránkozni kell, hanem dolgozni. a határon túli magyar szervezetek közül a mi utolsó tízéves teljesítményünk a legjobb. Pártját az első Orbán-kormány idején még nem igazán kedvelte az akkori Fidesz. Mit tett, hogy azóta ennyire megkedvelték? Sok víz folyt le azóta a Dunán és nem vagyok kompetens, hogy a 16 évvel ezelőtti történéseket megítéljem. Ez legyen inkább a történészek, illetve a VMSZ akkori vezetésének a feladata. Én a saját regnálásom kezdetétől, a 2007 óta eltelt időről tudok beszélni. Amiben azóta megállapodtunk, azt mindenki teljesítette, a Fidesz az általa nyújtott segítséggel, mi pedig az elért eredményekkel. Ha már elődjére utalt: Kasza Józseffel még kapcsolatban van? Amikor találkozunk, üdvözöljük egymást. Ennyi. Ő már nem tagja a VMSZ-nek, mivel szembement minden döntésünkkel, kizártuk sorainkból. A mai VMSZ teljesen más, mint az ő idejében, igaz a mozgástér is megváltozott.” Bálint-Pataki József. maszol.ro 2014. július 1.Budapesti kórusok emlékezetes fellépéseiKét magyarországi kórus, a budapesti Fővárosi Énekkar és a Budaörsi Sapszon Ferenc Kórus lépett fel Kolozsváron a Szent Mihály templomban, a vasárnap reggel 10 órás szentmisén. Műsorukon főleg magyar szerzők művei szerepeltek, azaz Halmos László Minden földek Istent dicsérjétek, Bárdos Lajos Szentlélek Isten, szállj reánk (Veni creator), Liszt Ferenc O salutaris hostia, Kodály Zoltán Szép könyörgés, Erkel Szózata Bárdos Lajos feldolgozásában. Vezényelt Krasznai Gáspár, közreműködött Illés Péter (ének). Szabadság (Kolozsvár) 2014. július 16.Bartók-emlékév JobbágytelkénAz idei esztendőt Bartók-emlékévnek nyilvánították Jobbágytelkén, a település a nagy népzenegyűjtő faluban tett 1914-es látogatását több kulturális rendezvénnyel készül megünnepelni. Bartók Béla népzenei gyűjtőmunkája során 1914-ben járt a Nyárádmentén, többek között Jobbágytelkén. Az Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő című népdalt az egész magyar nyelvterületen ismerik, de nagyon kevesen tudják, hogy Bartók azt éppen Jobbágytelkén gyűjtötte a 16-17 éves Balog Teréz, Sebesi (más források szerit Berecky – szerk. megj.) Mária és Kiss Anna lányoktól. Itteni munkája során, 1914 áprilisában Bartók tizenkilenc dalt rögzített fonográffal, az eredeti felvételeket a budapesti Magyar Néprajzi múzeum őrzi. A százéves évforduló nem múlhat el nyomtalanul Jobbágytelkén, a kultúraszerető emberek több rendezvénnyel is emlékeznek Bartók ittjártára. Sűrű program lesz A legjelentősebb ilyen jellegű rendezvényt idén a Kisboldogasszony napi nagybúcsúkor tartják a faluban. Ekkor Jobbágytelkére látogat a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) néprajz-népművészeti tagozatának mintegy negyven fős küldöttsége. A szeptember 6-án érkező vendégeket helyi zenével fogadnák a település bejáratánál, majd másnap a faluban tartaná meg kihelyezett ülését az MMA. Ezt követően a Falumúzeumba látogatnának, ahol megtekintenék a Bartók-kiállítást és felavatnák az emlékfalat. Délután lovas szekerezés, szalmafonó céh, maszkurások várnák a vendégeket, este pedig kulturális emlékműsort tartanának, amelynek keretében az Öves zenekar, a Bekecs néptáncegyüttes, magyarországi zenészek és jobbágytelki táncosok is színpadra lépnének, de szakmai előadást tartana a kolozsvári Almássi István zenekutató is. Szeptember 8-án kerül sor a faluban a nagybúcsús ünnepre, szentmisére, majd felvonulnak a helyi fiatalok és este szüreti bált rendeznek. Napközben a faluban kézműves vásárt tartanának bemutató oktatással egybekötve, de a Maros Művészegyüttes is fellépne nyárádmenti táncműsorral, továbbá meg szeretnék hívni a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkórust is – avatott bele az alakuló program részleteibe Ila Gábor, a jobbágytelki kulturális egyesület elnöke. A helyi kultúrélet másik nagy mozgatója, a budapesti Stoller Antal tagja az MMA néprajzi és népművészeti tagozatának, amelyet élete munkásságának elismeréseként fog fel, ezért is örült annak, hogy sikerült egy kis pénzt szereznie tavaly, hogy Bartók jobbágytelki gyűjtését dokumentálja és a helyi falumúzeumban egy kis emléksarkot hozzon létre. „Hadd menjen híre Jobbágytelkének a magyar művészeti életben” – fogalmazott portálunknak a helyiek által Hubaként ismert egykori táncos. Emlékjel Bartóknak Bartók Béla 1898-tól kezdődően látott neki tudatosabban Marosszék népzenei kutatásához, és útjai során Szovátán, Kibéden, Nyárádremetén, Nyárádköszvényesen, Mikházán, Deményházán, Székelyhodoson, Jobbágytelkén, Ehedben, Ákosfalván, Kisgörgényben, Székelycsókában, Székelyvajában, Somosdon, Marosvásárhelyen és Mezőszabadon töltött el huzamosabb időt. Munkássága révén a magyar kamara- és komolyzene megújult és hangsúlyosabb nemzeti jelleget kapott. Ma Erdélyben és Magyarországon táncházak százai teszik újra élővé a népzenét. Mindezt tudatja az érdeklődőkkel az a kerámia emlékfal, amelyet a jobbágytelki falumúzeum udvarán állíttatott tavaly a székelyhodosi önkormányzat és a Marianum egyesület, és amelynek darabjait a sárszentlőrinci Nagy Zoltán fazekas készítette el. A népi motívumban gazdag kompozíción az Erdő, erdő, erdő című népdal kottás jegyzete is megjelenik. Gligor Róbert László, Székelyhon.ro 2014. augusztus 29.Partiumi néptánctábor BiharfélegyházánIdén hatodik alkalommal rendezték meg augusztus 11. és 15. között a Partiumi néptánctábort Biharfélegyházán, ahol, az előző évekhez hasonlóan, két csoportban zajlott az oktatás. A néptánctábor kezdő csoportban Erdei Sándor és Hodgyai Edit vezetésével szatmári táncokkal ismerkedtek, míg a haladók Nyerges László és Sipos-Hodgyai Edit irányításával mezőségi táncokba, énekekbe kaptak betekintést. A tánctábort Hodgyai Edit főszervező nyitotta meg, köszöntve a Szatmár, Szilágy és Bihar megye képviseletében érkezett csoportokat. Kodály Zoltán gondolatával indított, a népből átvett hagyományt majd egy új formába öntve fogják átadni „a nemzeti közösségnek, a nemzetté vált népnek”. Így kívánt jó tanulást a tehetség kiteljesedéséhez és jó szórakozást az elkövetkező hétre. A megnyitó alkalmával Cseke Attila képviselő köszöntő beszédében hangsúlyozta néphagyományaink ápolásának és megtartásának fontosságát. A viszont látás ünnepi hangulatában osztozva köszöntött mindenkit Kelemen Zoltán, Biharfélegyháza polgármestere. Az ünnepi hangulatot Demeter Krisztina népdalcsokra, illetve a Görböc néptánccsoport kalotaszegi tánca tette színesebbé. Az idei táborban a visszajáró biharszentjánosi Szentjánosbogarak, a belényesújlaki Rezgő, a szilágyszéri csoport, illetve a házigazda micskei Görböc tagjai köszönthették a hadadnádasdi együttes tagjait is, akik első alkalommal vettek részt a rendezvényen, melyen egész idő alatt a talpalávalót a Soroglya zenekar szolgáltatta. Záróünnepség A napi programban délelőtti és délutáni néptáncoktatás, népdaltanítás, illetve esti táncházak szerepeltek, de bemutatták a mezőségi népviselet is. Egy heti tanulás után a táborzárón nyújtottak ízelítőt a csoportok az elsajátítottakból: a kicsik szatmári verbunkot, csárdást és ugróst adtak elő, míg a nagyobbak sűrű magyart, csárdást, szökőst és sűrűcsárdást. Énektanulásban is jeleskedtek, Antal Emese szatmári, míg Varga Izabella, Demeter Krisztina, Szabó Amália és László Renáta mezőségi népdalcsokorral örvendeztette meg a záróünnepségre ellátogató szülőket, illetve Szabó Ödön képviselőt, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnökét, aki örömének adott hangot, hogy az utóbbi évtizedekben a hagyományápolás, a hagyományőrzés egyre népszerűbb Bihar megyében is. Számos néptáncot kedvelő szerveződött csoportokba, időt és energiát fordítva a hagyományok, a néptánc, a népdal elsajátítására, fontosnak tartva, hogy a népviseletek elmaradhatatlan színfoltjai legyenek a megyei rendezvényeknek. A táborzáró ünnepség búcsú-momentumaként Kelemen Zoltán polgármester megköszönte úgy az oktatók, csoportfelelősök, valamint a táborlakók munkáját, hangot adva annak a meggyőződésének, hogy a hagyományőrzés manapság mindannyiunk számára kötelező, ugyanakkor meghívta a tábort jövő évre is Biharfélegyházára. A rendezvény támogatója a Communitas Alapítvány, otthont adója Biharfélegyháza önkormányzata és a Jakó Zsigmond Általános Iskola volt. erdon.ro 2014. szeptember 14.A romániai magyar pedagógusok első országos évnyitója CsíksomlyónHáromnapos rendezvénysorozattal búcsúztatták a vakációt és töltődtek fel az új tanévre a romániai magyar pedagógusok Csíksomlyón. A szeptember 11–13-án a dévai Szent Ferenc Alapítvány, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) és Hargita megye tanácsa közös szervezésében megtartott hiánypótló eseménysort hagyományteremtő céllal kezdeményezték. A rendezvénysorozat szeptember 11-én, csütörtökön 19 órától a csíksomlyói kegytemplomban Böjte Csaba celebrálásával megtartott szentmisével kezdődött. Pénteken délelőtt 10 órától minikonferencia kezdődött Hargita Megye Tanácsa volt tanulmányi központjában, amelyen oktatáson kívüli programokat szervező pedagógusok tartottak előadást. A konferencián elsőként Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke köszöntötte a jelenlevőket, útravalóul Márton Áron püspök örök érvényű gondolatait idézte: „A leghatékonyabb nemzetalkotó és fenntartó erő maga a kultúra: a nemzet kultúrájában él.” A megnyitón a megyei tanács képviseletében Barti Tihamér alelnök mondott köszöntőt. Beszédében a pedagógusok nagyon fontos és hálás munkáját méltatta, amelyet csak hivatással lehet végezni, hiszen minden gyerekből a legjobbat igyekeznek kihozni. Hiánypótló kezdeményezésnek nevezte a mostani találkozót, hiszen mint mondta, az oktatóknak is fel kell töltődniük, meg kell kapniuk azt a megfoghatatlan valamit, amit tovább tudnak adni. Végül Hargita Megye Tanácsának alelnöke sok sikert és kitartást kívánt minden pedagógusnak a kezdődő tanévhez. A minikonferencián előadást tartott Sándor Csaba Lajos Balánbányáról, aki néptáncra tanítja a gyerekeket több táncegyüttest is vezetve, köztük az Ördögbordát, amely közönségdíjat nyert a magyarországi Fölszállott a páva tehetségkutató 2012-es kiadásában, Haáz Sándor karnagy, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia létrehozója és vezetője, valamint Nagy Éva Vera és Czakó Gabriella iskolanővérek, akik a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkart vezetik. Ezeket az iskolán kívüli, közösségformáló és –megtartó tevékenységet folytató pedagógusokat munkájukért Majláth Gusztáv-díjjal tüntette ki Hargita Megye Tanácsa. A tanárok munkáját és eredményeit Lukács Levente, a megyei tanács munkatársa mutatta be, a díjakat Ferencz Salamon Alpár megyei tanácsos, a megyei tanács oktatási szakbizottságának elnöke adta át. Sándor Csaba Lajos elmondta, ő a közösségformálás útját a néptáncon keresztül találta meg, Haáz Sándor pedig annak fontosságát hangsúlyozta, hogy a gyerek megtalálja azt a közösséget, amelyben jól érzi magát. Az iskolanővérek az erőszakmentes légkör létrehozásában, a jó erősítésében a gyermekben látják a hatékony nevelés útját, hangzott el az előadások alkalmával. Széll Adél óvodai tanfelügyelő a pedagógus a tananyag átadásán kívüli nevelő munkájáról beszélt, arról a felelősségről, hogy példaképek kell legyenek a gyerekeknek, majd megköszönte a szervezőknek a hagyománypótló rendezvény kezdeményezését. Utolsó előadóként Ferencz Levente alapítótag a Kalibáskő Erdei Iskola tevékenységét mutatta be, amelynek célja hatékonyabbá tenni a környezeti nevelést, és a gyakorlati tevékenységre fekteti a hangsúlyt. Végül zárszóként Böjte Csaba testvér a társadalmi munka fontosságát hangsúlyozta, amelynek során felkeltik a gyerekek érdeklődését, ez elengedhetetlen emberré válásukhoz. Minél több szabadidőközpont, a szervezetek közötti partnerségek létrehozására bíztatta a jelenlevőket, amelyekhez, mint mondta, meggyőződése, hogy támogatóra találnak a megyei tanács vezetőségében is. Országos tanévnyitó ünnepség Szombaton délelőtt 11 órától a csíksomlyói kegytemplomban ünnepi szentmisével kezdődött a magyar iskolák országos tanévnyitó eseménye. Ezt követően Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke, megyei tanácsos a szakmai szolidaritás és az összefogás fontosságát hangsúlyozta köszöntőjében, majd eredményekben gazdag, sikeres tanévet kívánt, akárcsak Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete. Nagy Éva, Király András, az Oktatási, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztérium RMDSZ-es államtitkár kabinetjének vezetője köszöntött minden magyar tanintézetbe járó óvodást, iskolást és szüleiket, illetve azt hangsúlyozta, hogy legnagyobb kincsünk az anyanyelvünk. Dávid László, a csíkszeredai Sapientia EMTE rektora szintén az értékek megőrzésére hívta fel a figyelmet, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja pedig az iskolai tapasztalatok egy életre szóló hatásáról beszélt. Hargita Megye Tanácsa prioritásként kezeli az oktatás kérdését, az intézmény képviseletében Borboly Csaba elnök mondott ünnepi beszédet. Mint fogalmazott, a tanintézetek feladata megtanítani beszélni, tanulni és cselekedni a gyerekeket. És ha mindez a hit, a remény és a szeretet jegyében történik, itthon maradásra sarkallja gyerekeinket, hiszen jelenleg a legnagyobb problémánk nem a beolvadás, hanem az elvándorlás, mondta a megyeelnök. - Az erdélyi magyar iskolai rendszer számára a piaci igényeknek megfelelő képzettség nyújtása az egyetlen módja annak, hogy ez a rendszer hosszútávon megmaradjon. A tudás piacképessége nem feltétlenül a megszerzett diploma szintjétől függ. Példa erre, hogy a Hargita megyei munkaügyi központnál egy tavaly meghirdetett portási állásra ketten is jelentkeztek, akik az európai tanulmányok karán szereztek felsőfokú diplomát, ugyanakkor a képzett szakmunkásokból hiány van. Különösen a szakoktatás területén évről évre fontosabbá válik a képzettség. A jövőben ez méginkább így lesz, elsősorban a számítástechnika fejlődése és az ezzel járó automatizáció terjedése miatt. Hozzá kell járulni a szakoktatás persztizsének növeléséhez, akár a jó példák hangsúlyozásával, már a családban megerősíteni a hagyományos mesterségek iránti megbecsülést. Ebben a folyamatban a pedagógusok meghatározó szerepe mellett a szülőkre is jelentős feladat hárul – mondta Borboly Csaba, majd kitartást és eredményes tevékenységet kívánt mindenkinek. Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere a házigazda szerepében köszöntötte az egybegyűlteket, és gratulált a kezdeményezéshez, majd Ráduly Róbert Kálmán polgármester üzenetét is közvetítette. Jókai Tibor, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke szintén elhozta kollégái jó kívánságait. Végül a fiatal, pályakezdő pedagógusokat Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke köszöntötte, a nyugdíjba vonuló kollégákat pedig Ferencz Salamon Alpár megyei tanácsos. Az esemény ünnepi hangulatát diákok szavalatai, valamint a Codex régizene együttes kórusművei emelték. Közlemény Erdély.ma 2014. október 21.Kórustalálkozó DicsőszentmártonbanNem mindennapi élményben volt részünk ezen a meleg, napsütéses október délelőttön. Kórustalálkozóra készülődtek a házigazda Sipos Domokos Művelődési Egyesület tagjai. A meghívott vendégeket a Magyar Házban fogadták a dicsőiek, ahol alkalom volt ismerkedni, beszélgetni forró kávé, tea mellett. A rendezvényt a helyi református templomban tartották, ahova kóruszászlóval vonultak be a kórusok. Az istentisztelet után a lelkipásztor áldását adta a kórustalálkozóra. A meghívott vendégek, a szászcsávási dalárda – karnagya Ugron Noémi –, a nagyenyedi református vegyes kar, a székelykocsárdi Kochárda női kar – közös karnagyuk Basa Anna –, a vámosgálfalvi Magvető ifjúsági kórus és a házigazda Sipos Domokos Művelődési Egyesület vegyes kara – mindkét kórus karnagya Szabó Gyula – bemutatták műsorukat. A dal az életünk része, nagyon fontos a hagyományőrzésben, a dalkultúránk, nyelvünk megőrzésében. Kötelességünk őrizni és ápolni. Ez a kórustalálkozó is ezt a célt szolgálta. A zsúfolásig megtelt templomban változatos, sokszínű műsort hallhattak a jelenlevők, elhangzottak egyházi, világi kórusművek és népdalfeldolgozások. A vendégek távozáskor úgy vélekedtek, hogy hasznos volt és öröm volt együtt lenni, együtt énekelni, egymástól tanulni, hiszen Kodály Zoltán híres zeneszerzőnk megállapítása most is beigazolódott: "A magyar zenét nem mi találtuk ki, megvan az már ezer éve, mi csak ápolni, őrizni akartjuk a régi kincset, és ha olykor megadatik nekünk, gyarapítani." Szakács Márta kórustag Népújság (Marosvásárhely) 2014. november 1.Hagyományőrzés korhatár nélkül (XXVI. Népzene- és néptánctalálkozó)Gyermekeket és idős hagyományőrzőket egyaránt színpadra szólít a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes a jövő hétvégi (november 7–9.) XXVI. Népzene- és néptánctalálkozón. Idén a Gyergyói-medence falvaiból érkező adatközlők fellépése számít újdonságnak, ennek a vidéknek a hagyományos tánca és zenéje kevésbé ismert még szakmai körökben is, de Sepsiszentgyörgyre érkezik gyimesiek egy csoportja is, valamint a nyárádszeredai Bekecs és a kosteleki Szellő Néptáncegyüttes, a gyermeknapon pedig háromszéki települések gyermektánccsoportjai mutatkoznak be. Kodály Zoltán és Bartók Béla múlt század eleji gyergyói gyűjtéseiből következtetni lehetett, hogy ha a hanganyag olyan gazdag, akkor a táncnak is annak kell lennie – hangsúlyozza Ivácson László, a Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője, aki ismertette, hogy a korán polgárosodó vidék régi stílusú néptánchagyományairól csak egy 1953-as filmfelvétel maradt hátra, majd a jelenkori állapotokat Berecz András és Farkas Tamás kezdte rögzíteni, az ő gyűjtésük nyomán indult el a Háromszék Táncegyüttes is a Gyergyói-medence falvaiba. A hétvégi találkozóra autóbusznyi hagyományőrző érkezik többek között Gyergyóditróból, Alfaluból, Csomafalváról, Újfaluból, akiknek táncában régi és új stílusú elemek keverednek. Az együttes gyimesi hagyományőrzőket is meghívott a szombat esti gálaműsorra, amelyen a házigazda társulaton kívül fellép a nyárádszeredai Bekecs Néptáncegyüttes (a 2014-es Fölszállott a páva tehetségkutató vetélkedő különdíjasa), amely pénteken önálló produkcióval, a Hagyatékok című folklórműsorral mutatkozik be az új stúdióban, és színpadra hívják a kosteleki Szellő Néptáncegyüttest (a 2012-es Fölszállott a páva vetélkedőn a legjobb határon túli produkció díjat kapta). Zenél a Heveder zenekar. Pénteken Ádám Gyula gyimesi fotóiból nyílik kiállítás, szombaton Kelemen László, a budapesti Hagyományok Háza gyergyóditrói születésű igazgatója tart előadást Gyergyóditró népzenéje címmel. Mindkét este táncházba várják az érdeklődőket, zenélnek a meghívott hagyományőrző zenészek, az Üver, a Zerkula, a Folker és a Heveder zenekar. Az új stúdióban és a színház előcsarnokában rendezendő gyermeknap kézműves-foglalkozásokkal kezdődik, közreműködik a Guzsalyas Alapítvány, a Bodvaj és a Zöld Egyesület. A gyermekgálán gelencei, nagybaconi, sepsiszentgyörgyi, kézdiszentkereszti, erdőfülei és vargyasi tánccsoportok lépnek fel. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. november 10.Restaurálták az Emberek a havasontA restaurálást követően DVD-n is megjelenik Szőts István 1941-es klasszikus filmremeke, az Emberek a havason, a DVD jövő héttől vásárolható meg – közölte a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) az MTI-vel. A MaNDA gyűjteményének egyik legértékesebb darabja a havasi favágók életét mutatja be. A balladai szépségű alkotás Nyirő József novellái alapján készült. Az irodalmi alapanyag, a felesége miatt bosszúálló szegény Csutak Gergő drámája Szőts kamerája előtt a felhők, a fák, az állatok, az ember kozmikus filmjévé vált, amely új, természetes vizuális nyelvet hozott nemcsak a magyar, hanem a világ filmgyártásába is: az 1942-es velencei fesztivál művészeti díja után az olasz neorealisták Szőtsöt irányzatuk elindítójaként tisztelték – írják közleményükben. A MaNDA kezdeményezésére 2014-ben a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával valósulhatott meg a film teljeskörű digitális restaurálása, melyben részt vett Sára Sándor operatőr, Szőts István tanítványa is. A fél évig tartó felújítási munkálatok során elkészült digitális hordozók biztosítják a film hosszútávú megőrzését. A DVD-kiadványon a restaurált film mellett helyet kap Szőts István kivételes szépségű kísérleti filmje, a Kádár Kata (1944) is, amelyet Szőts István szintén az erdélyi havasokban, a Gyilkos tónál forgatott. A 11 perces rövidfilm zenéjét Kodály Zoltán szerezte, és a zenefelvételt is maga vezényelte. A súlyosan sérült alkotást a MaNDA saját filmátíró műhelyében restaurálta. A másik egyedi extra Szőts István és Csoóri Sándor beszélgetése 1988-ból, amelynek nyers változatát az OSZK Történeti Interjúk Tára bocsátotta a filmarchívum rendelkezésére. Ebből a mintegy tízórás életműinterjúból készült egy egyórás, gazdagon illusztrált film a DVD-re, ahol a rendező torzóban maradt életművéről, Erdélyről és az Emberek a havason keletkezéséről és sorsáról vall. Díszvetítés Az Emberek a havason DVD-bemutatóval egybekötött díszvetítése november 21-én, jövő pénteken lesz az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A vetítés előtt a mozi kávézójában beszélget Szőts Istvánné Gyenes Mária, Sára Sándor, Gazsy Csaba, a film főrestaurátora és Fazekas Eszter kiadványszerkesztő. A film digitális mozikópiájának ingyenes vetítése 17 órakor kezdődik. erdon.ro 2014. november 16.Történészeknek, lelkészeknek és volt képviselőnek ítélte oda a Bethlen Gábor-díjatEgyed Ákos történettudósnak, az Erdélyi Múzeum Egyesület volt elnökének, Sir Bryan Cartledge angol történésznek, diplomatának, egykori nagykövetnek, Markus Meckel evangélikus lelkésznek, a Német Demokratikus Köztársaság utolsó külügyminiszterének, valamint Zétényi Zsolt ügyvédnek, volt MDF-es parlamenti képviselőnek ítélte oda idén a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma az erdélyi fejedelemről elnevezett díjakat. Az elismerést minden évben azok kaphatják meg, akik életművükkel, áldozatos munkájukkal sokat tettek a magyarság értékeinek megőrzése, gyarapítása és Közép-Európa népeinek békés együttélése érdekében. Az elismeréseket vasárnap este a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban adta át a megjelenteknek Lezsák Sándor, az alapítvány kuratóriumi elnöke, az Országgyűlés fideszes alelnöke, valamint az erdélyi fejedelmet ábrázoló érem alkotója, Péterfy László szobrászművész. Sir Bryan Cartledge és Markus Meckel az ünnepségen nem tudtak megjelenni, így nem vették át személyesen a kitüntetést. Lezsák Sándor, amikor Zétényi Zsoltnak a díjat átadta, megjegyezte: a jogvédő "következetes igazságtételi és emberi jogi munkásságával elérte, hogy mindeddig semmilyen állami kitüntetésben ne részesülhessen", ugyanakkor elérte azt is, hogy a Bethlen Gábor-díjat kiérdemelje. A Bethlen Gábor-díjak mellett az ünnepségen adták át a Márton Áron-emlékérmet Árva Lászlónak, a hódmezővásárhelyi Németh László Gimnázium igazgatójának és Pawel Cebula lengyel ferences szerzetesnek, "a lengyel-magyar barátság éltetőjének". A kuratórium az erdélyi katolikus egyház püspökéről elnevezett emlékérmet - az időközben szeptemberben elhunyt - Saáry Éva geológusnak, költőnek, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör volt elnökének is odaítélte. A díjat – Szervátiusz Tibor szobrászművész bronzból készült alkotását - a művész lánya vette át. A rendezvényen adták át a - Kossuth-díjas magyar íróról elnevezett - Tamási Áron-díjat is, amelyet a kuratórium Margittai Gábor író, tanárnak a Magyar Nemzet szerkesztőjének ítélt oda. A Bethlen Gábor Alapítvány honlapján egyebek mellett az olvasható, hogy az alapítványt 1979-80-ban a magyar szolidaritás hívei hozták létre, és a korabeli kommunista vezetés ellenzése közepette, hatéves küzdelemmel vívták ki működésének hivatalos jóváhagyását. A 65 kezdeményező és a később csatlakozott támogatók révén a térségben elsőként létrejött legális új polgári összefogás alapítói: Illyés Gyula, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánné és Csoóri Sándor. (MTI), Budapest 2014. december 2.A csángó sors útjain – Domokos Pál Péter: Moldvai útjaimA magyar tájak és népcsoportok igazán hivatott kutatói az általuk vizsgált területben és közösségben sosem pusztán a kutatási témát látták, de valamiként a magyar sorskérdések megtestesülését is. Ilyen, önmagán messze túlemelkedő jelentésű kutatási terrénum volt például Kós Károly számára Kalotaszeg, Bálint Sándornak Szeged és népe és ilyen volt Domokos Pál Péternek Moldva földje, a legelhagyatottabb magyarok, a csángók népe. A zenetanár, népzenekutató Domokosnak a húszas évek végén került a kezébe Bartók Béla A magyar népdal (1924) című könyve, amelyben szerzője arról panaszkodott, hogy Kodály Zoltánnal az egész magyar nyelvterület népzenéjét föltérképezték, csupán egyetlen nagyobb fehér folt maradt, a moldvai csángó vidék. Ez indította a székely tanárt, hogy magára vállalja e Kárpátokon túli táj ősi zenei anyagának fölgyűjtését. Csakhogy a fonográffal rögzített népzenei felvételek mellett más hozadéka is volt két kutatóútjának. A fiatal Domokos Pál Péter ugyanis fölismerte, hogy a moldvai csángók archaikus népi kultúrája olyan kincs, amely tudományos jelentősége mellett az egyetemes nemzeti kultúra szempontjából is hihetetlenül fontos, mert szinte kövülete, zárványa a koraközépkori magyarság nyelvének, mentalitásának, gondolkodásának, folklórjának. Másik ráismerése pedig az volt, hogy a román hatalom a csángók teljes beolvasztására törekedvén olyan múltat hazudik a csángóknak, amilyen jövőt szán nekik: románt. A fölfedező úton járó, mélyen hívő Domokos Pál Pétert mégis az rendítette meg legjobban, hogy a csángók erőszakos románosításában a román katolikus egyház viszi a főszerepet. A krisztusi szeretet tanát hirdető egyház szinte brutális módon tette és teszi lehetetlenné, hogy a csángók anyanyelvükön gyakorolják vallásukat, hogy a maguk nyelvén imádhassák az Istent. Domokos Pál Péter két, egyenként három hónapos kutatóutat tett Moldvában: 1929-ben a magyar nyelvterület tömbjében elhelyezkedő településeket kereste föl, 1932-ben – Laczkó László nevű egyetemi hallgató útitársával együtt – a szórványfalvakban járt. Mindkét alkalommal az Ojtozi szoroson lépte át a történelmi országhatárt, első útján gyalogosan, utóbb kóberes szekérrel indult útnak, fazekas székelynek álcázva magát a már akkoriban is gyanakvó és sűrűn kellemetlenkedő hatósági emberek megtévesztése végett. Két útjának jegyzeteiből készítette el a Moldvai útjaim című hosszabb írását, amely a szerző A moldvai magyarság (1941) című nagyszabású művében látott először nyomdafestéket. Ezt a mintegy öt ív terjedelmű dolgozatot nyújtja át most az olvasóknak Halász Péter szerkesztésében és előszavával a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal, éspedig két nyelven. A román fordítás (amely Bartha György munkája) arra szolgál, hogy a magyarul már nem értő, nem olvasó csángók is megismerhessék a róluk szóló alapvető művet, illetve, hogy nem egészen elfogult román anyanyelvű olvasók is autentikus forrásból tájékozódhassanak ebben a „kényesnek” mondott kérdésben. A Moldvai útjaim műfaját elég nehéz meghatározni. Vannak részei, amelyek útleírásra emlékeztetnek, bizonyos passzusai adatokkal, táblázatokkal, névsorokkal kiegészített tanulmányként olvashatók, más részeiben folklorisztikai értekezésnek mutatkozik, miközben szépirodalmi ihletésű részeit is élvezheti az érdeklődő. Abban a tekintetben viszont egységes a szöveg, hogy szerzője szinte kínosan ügyel a tárgyilagosságra, csak a legritkábban engedi érzelmeit, megrendülését kifejeződni. (Ritka kivétel, amikor a csángók elpanaszolták neki, hogy még az idős haldoklók sem gyónhatnak anyanyelvükön a magyart üldöző román papoknak.) Domokos Pál Péter nem követ időrendet, nem követi bejárt útja vonalát, mert egyszerre utazott térben és időben, bebarangolta egész Moldvát az Ojtozi szorostól Jászvásárig (Iasi), miközben visszanyomozott időben az etelközi emlékmaradványokig. Írásában folyvást a megismert jelenkori állapotot a múlt dokumentált tényeivel szembesíti. A szerző a két utazás alkalmával – vagyis fél esztendő alatt – összesen 52 moldvai településen fordult meg. Az 1920/30-as évek fordulóján még csaknem romlatlan, csorbítatlan gazdagságában találta a moldvai magyar nyelvterület hagyományos közösségi műveltségét. Az utazása óta eltelt háromnegyed évszázad alatt számos faluból kiveszett a magyar szó, sok helyütt némult el a magyar ének és imádság. Joggal mondhatjuk, hogy Domokos Pál Péter volt a moldvai csángó-magyar élet teljes gazdagságának utolsó hírmondója. A kutatóutak legfőbb hozadéka természetesen – a szerző célja szerint is – a gyűjtött népzenei kincs volt, amely a Rajeczky Benjáminnal közösen összeállított Csángó népzene három kötetében (1956, 1961, 1991) látott napvilágot. Vagyis a Moldvai útjaim afféle „ráadása” lett e fontos gyűjteménynek. Domokos minden fontos tényt, érdekes megfigyelést, tanulságos tapasztalatot lejegyzett a csángók életéről: megörökítette a szellemi és tárgyi néprajz emlékeit, a halottas szokásokat és hiedelmeket, a történelmi események folklorizálódott emlékeit, a viseletek sajátosságait, az eszközök és tárgyak (pl. szövőszék, szekér) alkatrészeinek névanyagát, a ballada születésének rekonstruálható mozzanatait, a kender megmunkálásának menetét, a falvak lakóinak személynév-anyagát, a családtörténeti tényeket, a népszámlálási eredményeket és így tovább. (Itt érdemes idézni egyik, ma már hihetetlennek tetsző megállapítását: az 1920-as évek végén Bákó (Bacau) megye minden hatodik lakosa magyar anyanyelvű volt!) És persze lejegyezte a csángók mindennapi életének jellemzőit, a maga utazásának fontosabb epizódjait, ismétlem, szinte sosem adva hangot érzelmeinek, megrendülésének. A szerzőt a tudományos megismerés vágya fűtötte, ezért vállalt minden veszélyt, megpróbáltatást, elismerést nem remélve fáradozott, fagyoskodott, kutatott fél éven át. Két utazása során bejárta a Tatros völgyét, Bákó megye magyar falvait, bebarangolta Román és Jászvásár környékét. Áttekintette a plébániák és filiák híveinek névsorait, elemezte a csángó népesség névanyagát. Méltatta a magyar kántorok (a „diákok”) túlbecsülhetetlen szerepét az anyanyelvű vallásgyakorlásban, számba vette a házak berendezését, az emberek viseletét, az eszközöket és szerszámokat. Szomorúan állapította meg, hogy sok helyütt már csak az asszonyok tudtak magyarul. Lejegyezte a román nyelvre „térítő” papok működésének legfölháborítóbb eseteit, fölmászott a templomtornyokba a harangok föliratait megörökíteni, leírta az értékesebb oltárképeket, számba vette a magyar nyelvű énekeskönyveket, megörökítette a kevés számú magyarul tudó pap érdemeit, lemásolta a román nyelv kötelező használatára fölszólító rendeletet. Domokos Pál Péter tehát minden fontos és jellemző tényt, mozzanatot, adatot híven megörökített, valamennyi megállapítását gondosan dokumentálta, a számsorokat összevetette, forrásait szembesítette, vallomástevőit szó szerint idézte, és csak a legritkább esetben fűzte mindehhez a maga személyes érzelmeit. A ritka esetek egyikeként megjegyezte: „A harangozónál nagy lelki szükségletet és a magyar szó utáni vágyakozást látva, mélységesen megindultam…” És följegyezte azokat a fájdalmas epizódokat is, amikor lehetséges adatközlői, énekesei nem mertek magyarul megszólalni, nehogy a páter vasárnap kiprédikálja őket a templomban. Bánatosan rögzítette azt is, hogy Prezest községben ellenségesen fogadták, még az éjszakai szállást is megtagadták tőle. Egyszóval Domokos Pál Péter híven és pontosan rögzítette dolgozatában mindazt, amit a moldvai csángók körében 1929-ben és 1932-ben tapasztalt, ahogyan maga írta: „a csángómagyar sors keserű képét erőtlen szavaimmal próbáltam láttatni.” Azt, hogy mit jelent a magyar tudományosság számára Domokos Pál Péter munkássága, ma már jól tudjuk. És hogy mit jelentett a csángók számára a működése? Nos, ezt jelképezheti az a legenda, amely utazását követően több helyütt is fölbukkant Moldvában: álruhában itt járt a magyar király, hogy megismerje a csángó-magyarok nehéz sorsát… (Domokos Pál Péter: Moldvai útjaim. Kétnyelvű kiadás. Csíkszereda, 2005. Hargita Kiadóhivatal, 340 p. /Bibliotheca Moldaviensis/) Mezey László Miklós www.irodalmilap.net / Polísz, 2006. 88. szám Erdély.ma 2014. december 4.Eleve elrendelt etnomuzikológusAlmási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta. – Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt? – Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem. – A zeneakadémia már logikus folytatás volt? – Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek. – És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus? – A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben. – Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára. – Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem. – Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon? – Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell. – Hol gyűjtött a legszívesebben? – Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is. Almási István Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt. – Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták? – Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem. – A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története? – A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát. – Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba? – Megvalósításai közül mire a legbüszkébb? – Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek. Dénes Ida | Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. december 9.Szolgálatban hűséggel és alázattal…Hajdó Károly marosszentgyörgyi zenetanár-karnagy Kodály, Bartók, Bárdos szellemiségétől áthatott, sikerekben is gazdag 50 éves pályájának élményeit elevenítette fel Ki hűséget vet, életet arat című könyvében (50 év hűség és alázat a kóruséneklés és a közösség szolgálatában). A képekkel gazdagon illusztrált kötet példa arra, hogyan lehet és érdemes a zenetanári-karnagyi munkát felelősségtudattal, hozzáértéssel, ügyszeretettel, sikerélményekben is gazdagon végezni. Szakmai munkájában is segítő társa fél évszázadon át hűséges párja, Hajdó Mária Magdolna. Sófalvi Sándor marosszent-györgyi polgármester, volt tanítvány javaslatára 2014. április 27- én, a Szent György-napok záróműsoraként a Soli Deo Goria egyesített vegyes kar a tavaszi kórusfesztivál keretében adott rangot a – karnagy és együttesei által előidézett – kulturális pezsgésnek Paul Kickestat, Hajdó Károly, Caleb Simper, Grdadolnik, Kodály Zoltán, Pitoni, Birtalan József, Csire József, Nicolae Lungu, Kozma Mátyás, Bárdos Lajos, Tore W. Aas alkotásaival. Jellemző, hogy a Marosvásárhelyhez simuló településen több mint tíz kórus, ének- hangszeres, hagyományőrző és -ápoló zenei együttes működik rendszeresen, lelkes kántorok, lelkészek és zenetanárok irányításával. * A Soli Deo Gloria egyesített vegyes kar szolgálatát szeptember 26-án a marosvásárhelyi unitárius egyházközség Bolyai téri templomában folytatta rangos együttesek, művészek társaságában az In memoriam Kozma Mátyás – a születésének 85. és halálának 20. évfordulója alkalmából rendezett – koncerten, ahol a zeneszerző, orgonaművész Három válaszúti népdalát, Caleb Simper – His name is excellent – Az ő neve csodálatos című alkotását szólaltatta meg Molnár Tünde orgonaművész és Simon Csenge, Simon Janka, Vizi Emese hegedű szakos hallgatók közreműködésével. * A jubileumi év fontos állomása volt az együttes ditrói szolgálata november 23-án, a szentmise liturgiájában Krisztus Király ünnepén, a római katolikus plébániatemplomban. A Soli Deo Gloria kórus Petres Lajos kitűnő ditrói gyermek- és leánykarának egy régebbi marosszentgyörgyi látogatását is viszonozta ez alkalommal. * November 30-án, advent első vasárnapján a marosszentgyörgyi római katolikus plébániatemplomban, a szentmise liturgiájának kezdetén meggyújtották az első adventi gyertyát. * December 6-án, szombaton 18 órai kezdettel részt vett a vegyes kar a marosvásárhelyi Szent Miklós görög katolikus gyülekezet által szervezett adventi, karácsonyi hagyományos kórustalálkozón. * Köszönet és hála a Maros-szentgyörgyi Tanácsnak, a Polgármesteri Hivatalnak, Sófalvi Sándor Szabolcs polgármesternek az önzetlen, folyamatos anyagi és erkölcsi támogatásért. Bereczki Sándor adminisztrátor és kórustag Népújság (Marosvásárhely) 2014. december 23.Roma gyermekeket ajándékozott meg az EMNTAjándékcsomagokkal kereste fel Nagyvárad, illetve a partiumi régió legnehezebb sorsú gyermekeit az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). Tőkés László elnök és Nagy József Barna régióelnök a szilágysági Menyőbe jutatott el csomagokat, tegnap pedig a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházközpont alagsorában fogadták a nagyvárad-velencei Ioan Slavici iskola roma tanulóit. Az EMNT elnöke a karácsonyról, Jézus születéséről beszélt, illetve arról, hogy Jézus mennyire szerette a gyermekeket. Ezt dolgozza fel Kodály Zoltán Jézus és a gyermekek című kórusműve is, mesélte, melyet meg is tanított a gyerekeknek. Krónika (Kolozsvár) 2015. január 31.Almási István 80 évesDr. Almási István erdélyi magyar népzenetudós 1934. december 8-án született Kolozsvárt. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában, a Református Elemi Iskolában végezte 1945-ben. Utána a nagy múltú Református Kollégium diákja, majd a tanügyi reform után a 2. számú Fiúlíceum tanulója volt, ahol 1951-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1951 és 1956 között a kolozsvári George Dima Zeneművészeti Főiskolán folytatta, ahol akkor Jagamas János folklórt, Major Ferenc szolfézst és zeneelméletet, Nagy István pedig karvezetést oktatott. Már diákévei alatt cselekvően bekapcsolódott a Jagamas János által irányított erdélyi terepkutatásokba. A hírneves zenetudós irányításával első ízben, 1953-ban a Nádas menti Türében gyűjtött népdalokat, majd a következő évben közölte első szakcikkét a Művelődési Útmutatóban. Habár már 1956-ban zenetanári és karvezetői oklevelet szerzett, a jól ismert kisebbség- és tudománypolitikai viszonyok miatt végül is csak 1989-ben nyerhette el a zenetudományok doktora címet a kolozsvári zeneművészeti egyetemen. A Romeo Ghircoiaşiu professzor irányításával megvédett disszertáció címe Az erdélyi magyar népzenekutatás kezdeti korszaka (1920-ig). Almási István fél évszázadon át, 1957-től egészen 2004-es nyugdíjazásáig a Román Akadémia kolozsvári Folklór Intézetében dolgozott. Annak keretében 1957 és 1960 között előbb próbaidős kutató, 1960 és 1969 között szakkutató, majd 35 éven át I. fokozatú tudományos főmunkatárs volt egészen 2004. december 1-ig. Népzenekutatóként elsősorban olyan tájegységeken gyűjtött, ahol korábban mások kevésbé vagy egyáltalán nem folytattak kutatásokat: például az Érmelléken, a Szilágyságban, a Lápos mentén, Aranyosszéken, a Nyárád mentén, a Kis-Küküllő–Maros közén, a Homoród mentén és Háromszéken. Több mint 130 erdélyi és partiumi faluban végzett rendszeres, szakszerű terepkutatásokat. Összesen 5000 vokális és hangszeres dallamot gyűjtött össze, közülük körülbelül 4000 dallamot és szöveget jegyzett le magnószalagról, azokat pontosan tipologizálta. Szakszerűen összeállított kartotékai a kolozsvári Folklór Intézet aranytartalékát alkotják. Tudományos kutatásai során elsősorban a népi dallamok osztályozásával, rendszerezésével és tipologizálásával, az etnikai kölcsönhatásokkal, a népdalgyűjtés módszertani problémáival és az erdélyi népzenekutatás történetével foglalkozott. Terepgyűjtéseiből és tudományos kutatásaiból 11 egyéni, részben társszerzőkkel írott könyve jelent meg az Irodalmi, a Kriterion, az Európa Könyvkiadónál, illetve az Európai Tanulmányok Alapítvány kiadójánál. A rendszerváltozás előtt írásait rangos hazai szaklapok (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Revista de Etnografie şi Folclor) publikálták, majd utána különböző magyarországi és európai tudományos periodikák. Összesen 157 tanulmányt, szakcikket, könyvismertetést közölt elsősorban tudományos és művelődési kiadványokban. Különböző hazai, magyarországi, ausztriai és németországi tudományos, közművelődési és oktatási rendezvényeken 166 előadást tartott a népzenetudomány, a zenetörténet és az egyházi zene kérdéseiről magyar, német, angol és román nyelven. Kiemeljük, hogy idegen nyelvű tanulmányait és előadásait saját maga állította össze, fordította. Különböző folkloristák és muzikológusok 33 tanulmányát és szakcikkét fordította le németből magyarra vagy románra és viszont, illetve magyarból románra és viszont. Az 1989-es rendszerváltozást követő évtizedekben ritka pontossággal és szakmai igényességgel összeállított előadásaival már különböző hazai és külföldi tudományos rendezvényeken is részt vehetett. Számos kiváló népzenei tárgyú műsort készített a kolozsvári és a budapesti rádió hallgatóinak. A kolozsvári bábszínház rendezőinek felkérésére népi dallamok felhasználásával összesen 7 bábjáték kísérőzenéjét állította össze. Népzenei gyűjtéseit különböző forráskiadványokban adta közre. 1957-ben jelentette meg Szenik Ilonával és Zsizsmann Ilonával közösen A lapádi erdő alatt című nagysikerű gyűjteményét. 1969-ben pedig Olosz Katalinnal együtt adta ki a Magyargyerőmonostori népköltészet című kötetét. Iosif Herţeaval közösen jelentette meg 1970-ben Marosvásárhelyen 245 melodii de joc. 245 népi táncdallam. 245 Tanzmelodien című gyűjteményét. Tudományos igénnyel szerkesztette meg az 1971-ben kiadott Dalosfüzet-ét, valamint az 1972-ben és 1982-ben megjelentetett Tavaszi szél vizet áraszt című nagysikerű népzenei antológiáját. Almási István gondozta a Kányádi Sándor által magyarított Erdélyi jiddis népköltészet (Európa Könyvkiadó, Budapest 1989) című kötet zenei anyagát. Bogdán János 1906-os magyargyerőmonostori gyűjtését Monostori sugár torony című kötetében adta közre 2003-ban, a Kriza János Néprajzi Társaságnál Kolozsvárt. Nagyfokú igényességgel és szakszerűséggel összeállított tanulmányaiban elsősorban az erdélyi népzenei örökség rendszerezésével, kölcsönhatásaival, gyűjtési módszereivel, valamint a magyar népballadákkal foglalkozott. Almási István egyik kedvelt területe az erdélyi népzenekutatás története. Benkő Andrással és Lakatos Istvánnal együtt készítette kiadásra Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése című nagysikerű kötetet, mely 1974-ben jelent meg. Ő rendezte sajtó alá Jagamas János A népzene mikrokozmoszában című, 1984-ben kiadott tanulmánykötetét. Bartók Béla erdélyi népzenekutatásaival kapcsolatban számos kiváló tanulmányt közölt a Korunkban (1965/10), Zenetudományi írások (1977), valamint a Bartók dolgozatok (1974) című tanulmánykötetekben. A népzene jegyében című, nemrég (2009) kiadott könyvében gyűjtötte, válogatta össze legkiválóbb írásait, tanulmányait és dolgozatait. A magyar népzenekutatás egyik legsikerültebb regionális népzenei szintézisét a Szilágysági magyar népzene (1979) című könyvében valósította meg. Két év múlva, 1981-ben a Román Akadémia a rangos Ciprian Porumbescu-díjjal jutalmazta szakszerű, tudományos monográfiáját. A rendszerváltozás után Almási István cselekvően bekapcsolódott a hazai, a magyarországi és az európai szakmai életbe. 1990. március 18-án ő is aláírta a Kriza János Néprajzi Társaság alapító okiratát, 1990 és 1992 között annak tiszteletbeli elnöke volt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes (2005), a Magyar Kodály Társaság tiszteletbeli (2007), a Magyar Néprajzi Társaság levelező (1989), a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja (2000). Továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság, a Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetsége, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság cselekvő tagja. Fiatalabb korában a kolozsvári Kétágú református templom kántora volt, majd éveken át vezette a Farkas utcai református templom dalárdáját. Közvetlenül a hazai rendszerváltozást követő bonyolult években, 1990-1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt. Almási István három hazai középiskolai zenei tankönyv fordításában működött közre. Az 1990-es években igen jelentős szerepet játszott a Péntek János által alapított néprajzi és magyarságtudományi doktori iskola tevékenységében, melynek keretében számos disszertáció, referátum, vizsga igényes, objektív és szakszerű referense volt. Almási István az 1989-es fordulat után szakszerű előadásokat tartott Nagyváradon, a Partiumi Keresztyén Egyetem Egyházzene, illetve Zenepedagógiai Tanszékén (2001–2005), Kolozsvárt a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Református Teológiai Karának Zenepedagógiai Intézetében (2003–2013), a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén (1993–1994, 2006–2007), valamint Marosvásárhelyen a Színművészeti Egyetem Zeneművészeti Karán (2005–2010). Rendszeres egyetemi előadásaival jelentős szerepet vállalt az erdélyi magyar zenetanári képzésben, egy újabb népzenekutató nemzedék kinevelésében. 2004-ben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklór Tanszékén, 2011-ben pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Intézetében tartott rendszeres egyetemi előadásokat a magyar népzene stílusrétegeiről és a népzenekutatás történetéről. Felkért, hivatalos opponensként összesen 17 véleményezést írt doktori disszertációkról, ugyanakkor 11 végzős egyetemi hallgató diplomadolgozatát irányította. Kivételes szakmai tudását és megbecsültségét tükrözi, hogy ő lektorálta a Magyar Népzene Tára Domokos Mária által szerkesztett XI., valamint a Paksa Katalin által szerkesztett XII. kötetét. Almási István kórusvezetői tevékenységét 1970-ben Romániában a Kulturális Érdemrenddel jutalmazták. A Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2001-ben Szabolcsi Bence-díjjal tüntette ki zenetudományi munkásságának elismeréseképpen. A Romániai Magyar Dalosszövetség 2004-ben, újraalakulásának 10. évfordulóján, a Jagamas Jánosról elnevezett díjat adományozta Almási Istvánnak. A Magyar Művészetért Díj Kuratóriumának elnökétől 2007-ben, Kodály Zoltán születésének 125. és halálának 40. évfordulója alkalmával a Kodály Zoltán-emlékdíjat vehette át a budavári Mátyás-templomban. A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága 2009-ben Arany János-éremmel jutalmazta tudományos eredményeit, munkásságát. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szenátusa 2010-ben a doctor honoris causa (tiszteletbeli doktor) címet adományozta neki. Nyolcvanadik születésnapja alkalmával a kolozsvári Folklór Intézet, a Kriza János Néprajzi Társaság, valamint a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék tagjainak nevében Almási Istvánnak jó egészséget, hosszú életet kívánunk. Művelődés (Kolozsvár) 2015. február 23.A forrás őrzőjeKallós Zoltán kincsei a Spectrum Színházban A visszafogott, csendes mezőségi ember érzelem- és hitvilágának gazdagságát ismerhette meg szombat délután a marosvásárhelyi Spectrum Színház közönsége. A népi értékeket előtérbe helyező társulat székhelyén ezúttal nem színpadi produkcióra, hanem egy igazi folklórkincsnek számító mű, Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató balladagyűjteménye legújabb kiadásának bemutatójára várták a nagyérdeműt. Török Viola rendező, színházalapító a rendezvény házigazdájaként elmondta, hogy mennyire fontos mozzanat ez a bemutató a nemrég alakult Spectrum Színház életében, majd azt is elárulta, hogy az 1970-ben megjelent Balladás könyv meghatározó élmény volt számára, és a népköltészetet, ezen belül pedig a balladát azóta is egy olyan forrásnak érzi, amelyből munkája során mindegyre megpróbál meríteni. A tavaly decemberben Kolozsváron újra kiadott gyűjteményről dr. Pozsony Ferenc akadémikus, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének vezetője értekezett. – Miért tartották fontosnak Kolozsváron 2014 végén kiadni a Kallós Zoltán gyűjtötte legszebb balladákat? Ezeknek a népi alkotásoknak igenis helyük van posztmodern életünkben, hiszen emberek alkotásai, és emberekről szólnak. A földi ember életéről, tiltott szerelemről, gonosz anyáról és anyósról, megesett leányról, a hűség és a szeretet próbájáról, rossz vagy jó feleségről – mondta elöljáróban dr. Pozsony Ferenc, majd időben és térben is elhelyezte a ballada műfaját. – Az európai balladaköltészet a reneszánsz korban jött létre, akkor, amikor Nyugat-Európában a közösségi értékrend összeütközött az egyéni vágyakkal. A közösségi rend és az egyéni érzelemvilág közötti szikrázásból született a ballada. A műfaj elsőként Franciaországban alakult ki az elit rétegnél, majd más társadalmi rétegek is átvették, így a nemesi és a földműveskultúra elemeit ötvözi. Ahogy a földrajzi térben is elterjedt, nemzeti változatai alakultak ki. A magyar balladaköltészet integrálta a honfoglalás kori és a látomásos középkori kultúra elemeit, de elsősorban a reneszánsz ember érzelemvilágának tükröződése. A magyar nép a 19. század közepén fedezi fel. Az első autentikus gyűjtés 1841-ből származik Petrás Incze János katolikus paptól, aki moldvai balladákat jegyzett le. Kriza János 1863-ban a Vadrózsák című, balladákat is tartalmazó népköltészeti gyűjteményével lázba hozta az értelmiséget. Büszkeség töltötte el az értelmiségi réteg képviselőit, akik rádöbbentek arra, hogy nemcsak más népeknek vannak ilyen kincseik. Ezután az Arany János által Vadrózsa-pörnek nevezett eredetvita következett, amely szerepet játszott abban, hogy a műfaj nemzeti szimbólummá vált. Másodízben 1970-ban Kallós Zoltán hozta lázba gyűjtésével az értelmiségieket. Balladás könyve a táncházmozgalom jelké- pévé vált, és igazi bestsellerként számtalan kiadást élt meg. Az akadémikus a továbbiakban az újonnan kiadott gyűjteményt ismertette. A könyv a Kallós Zoltán gyűjtötte legszebb, legpatinásabb balladákat tartalmazza. 550 ballada és balladás ének található benne, és 528 változat dallamát is közzéteszi. Egy DVD is tartozik hozzá az eredeti gyűjtésekkel, a húszórás hanganyag 348 balladaváltozatot szólaltat meg. Ami a kivitelezést illeti, az 1970-ben kiadott Balladás könyv szerkezetére álmodták, tervezték meg. Az első fejezet a régi balladákat – 37 altípus 319 szövegváltozatát –, a második fejezet az új stílusúakat – 16 altípus 187 változatát – tartalmazza. Az első kiadáshoz hasonlóan a kötetet balladás dalok zárják, ezekből 56-nál többet találunk. Ami az 528 szöveg dallamát illeti, minden változatnál az eredeti kotta leltári száma is megtalálható, ezeket a kottákat ugyanis Kallós Zoltán a kommunizmus éveiben a Magyar Néprajzi Múzeumba menekítette. Az új kiadás újdonságának számít az eredeti dallamkották rajza, továbbá Kallós Zoltán 1942-es gyűjtőfüzetének képi megjelenítése, amely az 1926-ban született néprajzkutató már tizenévesen megmutatkozó világlátását, kivételes művészi érzékenységét és tehetségét tükrözi. A könyvet dokumentumértékű fotók egészítik ki, amelyeket Kallós Zoltán, Korniss Péter fotó- és Szervátiusz Péter szobrászművész készített. Az új kiadás, a régitől eltérően, nem tartalmazza Szabó T. Attila művelődéstörténeti tanulmányát, de megtalálható benne Kallós Zoltán vallomásos jellegű utószava a gyűjtés körülményeiről. Gazdagon összeállított szójegyzék kíséri, ugyanakkor újdonsága, hogy az adatközlők jegyzékénél a név, születési év, származás mellett az énekesek közötti baráti, rokoni szálakra is fényt derít, így nemzedékek sorát lehet belőle rekonstruálni. A méltató arra is felhívta a figyelmet, hogy a néprajzkutató soha nem részesült rendszeres anyagi támogatásban, morális támogatást viszont többek között Kodály Zoltántól is kapott. 1989-ig folyamatos zaklatások közepette végezte munkáját, gyűjtéseit Magyarországra menekítette. Adatközlői minden életkort átfognak, a legfiatalabb 9, a legidősebb 89 éves. – Kallós Zoltán szerencsés kezű gyűjtő. Emberi világa, személyisége meg tudta szólaltatni a zárkózott mezőségi embereket. Megszállottsággal végezte munkáját, és sosem törekedett a mennyiségre, mindig a legcsodálatosabb esztétikai minőséget hordozó alkotásokra összpontosított. (…) Klasszikus gyűjtőpontjai a Mezőség, Moldva, Kalotaszeg, illetve a Gyimesek voltak. Az ötvenes években olyan 60-70 éves adatközlőkkel is találkozott, akik a 19. században születtek. Hangfelvételei, gyűjtései jelzik, hogy a falusi emberek mély átéléssel, sokszor egymást segítve énekelték a balladát. Kallós Zoltán számára nem is a szöveg, hanem a dallam volt az elsődleges. A moldvai csángók érzelemvilága közel állt az ő mezőségi lelkületéhez. Az ismertető végén dr. Pozsony Ferenc a leggazdagabb magyar népballadai gyűjteménynek és európai ritkaságnak számító kiadványt Kallós Zoltán élete, munkája megkoronázásának nevezte. Az est második felében a népi kincsek védelmezője vette át az irányítást. Kallós Zoltán végtelen szeretettel szólította közönség elé a vele tartó adatközlőket, egy válaszúti "kislányt", a 22 éves Füleki Renáta Imolát – aki 7 évesen, a falu mindössze négy gyerekkel induló első magyar osztályának elsőseként Zoli bácsitól tanulta a szebbnél szebb balladás énekeket – és a visai 72 éves Kis (született Méhesi) Erzsébetet, aki 400-500 éneket tud. A néprajzkutató intésére egymás után csendültek fel a legváltozatosabb dallamok, középkori eredetű látomásének, nagyböjt előtti ének, katona- és szerelmes dal, és olyan ismert balladák helyi változatai is, mint a Kőmíves Kelemen vagy A halálra táncoltatott leány. Ezekben a percekben a nagyérdemű egy ezerízű, kiapadhatatlan forrásnál találta magát, és a forrás őrzője végtelenbe látó, csillogó szemmel kínált fel egyre többet a megtartó vízből. Végül így búcsúzott: – Nekünk kötelességünk ezeket a hagyományokat éltetni. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és táncolunk. Nagy Székely Ildikó Népújság (Marosvásárhely) 2015. február 23.Kultúrigazgató, akit Kodály „buktatott meg”„A táncházmozgalom tartalmában, világnézetében, magyarságtudatában egy teljesen új világot teremtett. (...) Olyan népzenekincse messze nincs senkinek, mint a magyarságnak” – beszélgetés Szép Gyulával, a Kolozsvári Magyar Opera vezetőjével. – Az opera igazgatásán túl rendkívül sokoldalú tevékenységet fejt ki Erdély művelődési életében. A kolozsvári zeneakadémián kapta útravalóul ezt a sokoldalúságot? – Rendkívül szerencsésnek tartom magam, amiért olyan tanári gárda oktatott minket, akikre mindig büszke lehetek: Jagamas János, Szenik Ilona, Márkos Albert, Vermessy Péter, Szalai Miklós, Demján Vilmos, Jodál Gábor, Pop Dorin, Florentin Mihăiescu. Zenei szempontból nagyon sok lehetőségre nyitották ki a szemünket, fülünket. Olyan helyzetbe kerültem, hogy a tanárkodás mellett válogathattam a karvezetés, muzikológia, folklórkutatás, netán könnyűzene között. Ennek következtében bátran, merészen, magabiztosan vágtunk neki az életnek. Bíztunk a tudásunkban, a felkészültségünkben, és úgy gondoltuk, megváltjuk a világot. – Kezdetben zenetanárként... – Az akadémia elvégzése után a Maros megyei Mezőszengyelre helyeztek ki zenetanárnak, az ottani román iskolába, ahol csak 1–4. osztály volt magyarul. Később Székelyudvarhelyen, a zeneiskolában, illetve Máréfalván kértem helyettes tanári állást, és hobbiból a helyi gépgyár férfikórusát vezényeltem. – A táncházmozgalom jelentős hatással volt a hetvenes évek fiatalságának életére. Ön mikor csatlakozott? – 1977-ben, amikor elindult. Kezdetben én is táncolni mentem, viszont kiderült, hogy hiányos a zenekar. Összeállt egy háromtagú együttes, ám a brácsás rövidesen kiszállt. Én zongorista voltam egész életemben, de arra nagyon büszke vagyok, hogy 25 évesen megtanultam brácsázni úgy, hogy addig soha nem volt vonó a kezemben. Nem volt könnyű feladat, éjjel-nappal gyakoroltam, egy egész nyaram ráment, mire rendesen megszólaltattam a hangszert. Így lettem a székelyudvarhelyi Venyige zenekar brácsása. Közben elindultam gyűjtőutakra, és szerencsésen tudtam ötvözni a gyűjtött anyagot az iskolai tanítással: amit hallottam a gyűjtőúton, azt szinte másnap megtanítottam a gyerekeknek. Udvarhelyszéken csupán Vikár Béla végzett komolyabb gyűjtőmunkát a 20. század elején. Az anyagokat átcsempésztük Budapestre, a Tudományos Akadémiára és a Folklórkutató Intézetnek. – Ön hogyan fogalmazná meg a táncházmozgalom hatását a kultúrára, a zenére, a fiatalok életére? – A táncház megjelenését a 20. század talán legnagyobb magyar kultúrtörténeti fordulatának nevezném. Értékfelismeréshez vezetett a fiatalok körében, egy elfeledett hagyatékról sikerült a port leseperni, így élő, funkcionális, hatalmas értékeket hordozó kultúrvilág került elő. Kiderült, nem véletlenül volt a magyarság mindennapjainak része ezer évig. A táncházmozgalom tartalmában, világnézetében, magyarságtudatában egy teljesen új világot teremtett. Szép Gyula 1952. február 2-án született a Kolozs megyei Szucságban. 1975-ben diplomázott a Gheorghe Dima Zeneakadémia Muzikológiai és Zeneszerzési Fakultásának pedagógia szakán. 2010-től a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója. Érdekes módon Erdélyben a zenészek irányították a táncházakat, belőlük lettek a táncoktatók is. Mi, zenészek, majdnem mind egyetemet végzettek, hamar rájöttünk, milyen kincset lehet kibányászni a népzenéből, hiszen itt hever a lábunknál, és sokkal szebb és értékesebb, mint a kétakkordos, gyenge diszkózene. Olyan népzenekincse messze nincs senkinek, mint a magyarságnak. Ne feledjük, a magyar népzene – Vikárnak, Kodálynak, Bartóknak, majd a tanítványaiknak köszönhetően – össze van gyűjtve, rendszerezve van. A fiatalok nemcsak táncoltak, többé-kevésbé felkészülten elindultak gyűjtőutakra, gyakorlatilag ebből is mozgalom lett. Tömegével kezdtek falura járni – volt, aki a viseletért, mások a táncokért, a buliért vagy csak azért, mert ment a babájuk is. A lényeg az, hogy közel negyven év után minden magyarok lakta településen igazi népzenére táncolnak, a táncoktatók már nem az egykori budapesti állami együttes koreográfiáit majmolják, hanem valós táji ismeretekre építik népzene- és néptáncműsoraikat. – Akadt meghatározó momentum az életében, amely a népzene oktatása és művelése mellett kötelezte el? – Egyik barátnőm mutatta meg Kodály Zoltán Székely fonó című lemezét. Amíg hallgattuk az operát, olvastam a lemez mellékletét, melyben le volt írva a szöveg, és rájöttem, az egész nem más, mint egy Kodály által feldolgozott népdalfüzér. Mivel már tanítottam, rádöbbentem, milyen kevés népdalt ismernek a székelyföldi gyerekek, és a felnőttek sem sokkal többet. Az új hangzást szokták meg, nehezen tudták befogadni a régi stílust, idegenkedtek tőle. Azáltal, hogy én színpadi előadásra tanítottam a népdalokat, lassan megszerették őket. Beigazolódott, amit Kodály mondott: a népdalokat nem kell kiszakítani a környezetükből, hanem abban a talajban kell megmutatni őket, amelyben születtek, éltek. – Alig huszonkilenc évesen kinevezték a székelyudvarhelyi municípiumi Művelődési ház igazgatójává. Nem volt gyanús senkinek? – Valószínűleg sokféle tevékenységem miatt figyeltek fel rám a város és a megye vezetői. Elvállaltam, és volt is megbotránkozás Udvarhelyen: mi az, hogy egy tisztességes tanító bácsit, aki amúgy jól vezette a művelődési házat, felvált egy fiatal, hosszú hajú, nagy szakállú ismeretlen, aki még csak nem is székely? De hamar megszeretett a város, mert nyitottan közeledtem mindenkihez. Úgy éreztem, a hivatásos művészeket kell megmutatni az udvarhelyieknek, az ő jelenlétüket arányaiban kevésnek éreztem. A műkedvelő előadások mellett egyre sűrűbben léptek fel hivatásos művészek is. Kezdett úgy tűnni, hogy aki magyar, és Erdélyben számít, Udvarhelyen is be akar mutatkozni. Az udvarhelyiek több színházi előadást láttak, mint a kolozsváriak vagy a marosvásárhelyiek, hiszen itt felváltva vendégszerepelt mind a hat erdélyi társulat. Végül éppen Kodállyal ütöttem meg a bokámat Székelyudvarhelyen, gyakorlatilag miatta (is) rúgtak ki... – Mi történt? – Kodály születésnapjára fesztivált szerveztem. Egymás után mutattuk be Kodály mindhárom színpadi művét – a Székely fonót, a Háry Jánost és a Czinka Panna balladáját, utóbbit először Erdélyben. Főleg az utóbbi verte ki a biztosítékot, újra meg újra betiltották. Nem tudták megmagyarázni, miért, egyszerűen a hangulata nem tetszett. Végül kirúgtak, és el kellett hagynom a várost, mert Székelyudvarhelyen nem engedtek elhelyezkedni, noha több iskola is alkalmazott volna. – Mondhatni felfelé buktatták... – Igen, zenei szakirányító lettem Csíkszeredában, a Hargita Megyei Alkotások Házában. Rendezvényeket szerveztem, de a megye falusi zenekarainak repertoárját is ellenőriznem kellett: én voltam a zenei cenzúra. Jóvá kellett hagyni például, hogy egy zenekar mit játszik a lakodalomban. Azt például tilos volt, hogy Hétre ma várom a Nemzetinél, mert maga a nemzet szó – hiába tudjuk, hogy egy szállodára utal – nem lehetett benne. Ettől persze mindenki játszotta. Az egyik zenekar beírta a repertoárlistájába az Un pumn de secui című dalt. Ezt mindenki aláírta, mert hiszen románul volt. Persze a székely himnuszról volt szó. De Csíkból sem önként távoztam. A Kodály-fesztiválért magyar állami díjat kaptam, sok embert megismertem, állandóan jöttek a meghívók a magyar nagykövetségről mindenféle eseményre. Folyóiratokat, könyveket vittem onnan, Csíkban osztogattam őket. Egy szép nap letartóztattak, a Szeku elvitte a könyvtáramat, az állásomból pedig kidobtak. Egy napra a Gyimesbe helyeztek. Azért egyre, mert közben rájöttek, a magamfajtának Gyimes maga a paradicsom. – Hogy lett ebből opera? – Még udvarhelyi időszakomban, amikor az opera akkori zenei titkára beadta a kitelepedési kérelmét, megkérdezték, érdekel-e az állás? Négyszer versenyvizsgáztam, mind a négyszer megnyertem, de mivel nem volt kolozsvári személyim, és Kolozsvár zárt város volt, nem alkalmazhattak. Az opera pedig folyamatosan kiállt mellettem, és inkább nem vettek fel senkit. Félévente kiírták az állást, félévente jöttem versenyvizsgázni. Két évig ment ez így, végül 1988-ban kihallgatást kértem a pártbizottságnál. Elmondtam, hogy eredetileg nekem is kolozsvári személyim volt, csak a párt meg a haza érdekében oda költöztem, ahol megbíztak egy feladattal. Végül beleegyeztek, hogy elfoglaljam az állást. A rendszerváltás után élveztem azt a hatalmas területet, amit be lehetett lakni. Nem voltak még civil szervezetek, rendezvények, így részt vehettem a Kallós Alapítvány létrehozásában, a Németh családdal én szerveztem az első táncháztábort Erdélyben, sokat ügyködtünk azon, hogy minden település lehetőleg civil szervezetet hozzon létre. 1990-től a Kolozs Megyei Művelődési Felügyelőségen az volt a feladatom, hogy a magyar kultúra gyakorlását szavatoljam a magyar közösségekben. Nem volt egyszerű, mert sok volt még a gyanakvó ember, éppen a néptánc kapcsán: azzal is vádoltak kutatók, hogy a román zenét magyarként adjuk el. Szívesen vállaltam 2000-ben az RMDSZ Művelődési és Egyházügyi Főosztályának vezetését, hiszen a képviselet infrastruktúrájával és háttérerejével lehetőségem nyílt a magyar kulturális életet átlátni. Az irodámban alkották meg az egyházak jogi képviselői és az RMDSZ politikusai azt az egyházi ingatlan-visszaszolgáltatási törvényt, amit egy az egyben átvett a román kormány. Megtisztelő volt, hogy megszervezhettem a Millenniumi Sokadalmat, ami megelőzte a Kolozsvári Magyar Napokat. – Előbb művészeti vezetőként dolgozott az operában, 2010 óta igazgatóként. Korábban milyen viszonyban volt a műfajjal? – Megvallom őszintén, annyit tudtam az operáról, hogy egyetemista koromban néhány bemutatóra elmentünk. Diákéveinkben nem voltunk nagy operába járók, a zenetörténeti órákon az operarészen éppen csak átfutottunk. Új világ tárult elém, de nagyon megszerettem... – Egészen egyedi produkciók fűződnek azóta a nevéhez. Hogyan született meg például az ötlet, hogy világpremierként az összes Erkel-operát bemutassa a kolozsvári opera? – 1991-ben született az ötlet, amikor a Hunyadi László című operával Gyulán, Erkel szülővárosában léptünk fel. A gyulai Várszínház akkori igazgatójának tettem egy viszonylag felelőtlen ígéretet, miszerint bemutatjuk mind a nyolc Erkel-operát. Az akkori igazgató, Simon Gábor, Hary Béla karmester és Dehel Gábor rendező is az ügy mellé állt, megszereztük a kottákat, és végül kultúrtörténeti sorozat lett belőle. Az egyedüli opera vagyunk, ahol 10–12 év leforgása alatt az összes Erkel-operát bemutatták. Arra is büszkék vagyunk, hogy 1990 óta kortárs magyar operákat is folyamatosan színre viszünk, programszerűen ezt sem teszi senki. – Közeledik a nyugdíjkorhatárhoz. A visszavonulás is közeleg? – Elég régóta foglalkoztat a visszavonulás gondolata. Telik az idő, ugyanakkor megnyugtató módon szeretném látni az opera vezetésének jövőjét. Szeretném, ha még aktív koromban felváltana valaki, akinek átadhatok valamennyit mintegy három évtizedes tapasztalatomból. Büszke vagyok a társulatra, jól érzem itt magam, de a dolgok rendje az, hogy egyszer átadjuk a helyünket. Nincs bennem hatalomvágy, nem futkosok a titulusok után. Sikerült egy fiatal, jó minőségű csapatot összehoznom az operában, amely mégiscsak a legnagyobb, Magyarország határain kívül működő, hivatásos magyar intézmény. A maga nehézségeivel és szépségeivel. Nánó Csaba Krónika (Kolozsvár) 2015. március 21.Átadták a Magyar Örökség DíjakatAz elismerést - többek között - Halász Judit énekesnő, Tolcsvay László zeneművész, valamint a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar kapta. A Magyar Örökség Díjakat azoknak ítélik oda, akik tevékenységükkel hozzájárultak a magyar társadalom erkölcsi és szellemi felemeléséhez. A díjazottak között van még Koncsol László szlovákiai magyar költő, aki sokoldalú közösségi szolgálatáért vehette át az elismerést. Csapodi Csaba és felesége, Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetes és Bálint Tibor erdélyi író munkássága is bekerült a „Magyarság Láthatatlan Szellemi Múzeumába". Tolcsvay László, a Tolcsvay Trió és Fonográf egykori tagja, a nemzeti hagyományt megújító zeneművészetéért vehette át az elismerést. A Híradónak nyilatkozó művész úgy nyilatkozott, hogy örömteli, ha érdemesnek tartják az ember munkásságát a díjra. „Ez egy ilyen állomáspont egy megállóhely. az ember egy pillanatra eltöpreng azon, hogy mit csinált eddig és hát ilyenkor tovább kell indulni. Ez az egyetlen lehetőség.” – fogalmazott Halász Judit színész-énekes a gyermekvilágot gazdagító művészetéért vehette át a kitüntetést. Az idén 73 éves művész, számos daloskönyvet, illetve gyermekeknek szóló lemezt jelentettet meg az elmúlt évtizedekben. Az énekesnő azt mondja; a legnagyobb öröm számára, ha mosolyt és tudást adhat a gyerekeknek. „Nagyon sok mindent tudok erről az országról, erről a világról, ami a miénk és, amit szeretné k tovább adni azoknak a gyerekeknek, aki minket követnek, akik utánunk jönnek. Azt a sok értéket, amit a kultúrából öröklünk, amit meg kell, hogy őrizzünk és tovább kell, hogy adjunk.” – emelte ki a művésznő A Magyar Örökség díjakat évente négyszer ítélik oda azoknak, akik tevékenységükkel hozzájárultak a magyar társadalom erkölcsi és szellemi felemeléséhez. A következő díjátadó június 20-án lesz. hirado.hu 2015. április 25.In memoriam – Élete a zene voltIn memoriam Selmeczi Marcella (Mikháza, 1923. ápr. 22. – Kolozsvár, 2015. ápr.) Most is magam előtt látom, amint törékeny alkatával, mégis serényen szaladt óvodából az iskolába, iskolából a rádióhoz, a rádiótól íróasztala mellé daloskönyvet szerkeszteni, hogy Kodály Zoltán pedagógiai elveinek hű követőjeként, a legzsengébb korú gyermekeket zenével, játékkal, verssel nevelje, a nagyobbakat pedig a zeneelmélet és zenetörténet bűvös világával megismertesse. Gyűjteményes gyermekdalain nevelkedve, ki tudja hány ezer gyermekből lett énekelni vágyó, dalolni szerető felnőtt? És Isten tudja, hogy a Csiga-biga palota, Vers, ének, játék, mese az óvodában, Szedem szép virágom, Nyitva van az aranykapu, Csodakürt című egyéni és társszerzőkkel kiadott gyűjteményes kötetei hány óvónőnek nyújtottak mindennapi szellemi-zenei táplálékot, módszertani ötleteket a tanításhoz, továbbképzéshez? Kulcsár Gabriella Szabadság (Kolozsvár) 2015. május 12.Háry János az operában – sírva kacagni önmagunkonA megújulás jegyében mutatja be Kodály Zoltán Háry János című daljátékát május 14-én, csütörtökön este fél 7 órától a Kolozsvári Magyar Opera. Az előadást Szabó Emese rendezi, aki a tegnapi sajtótájékoztatón megjegyezte: Háry János a jelenkor emberét szimbolizálja, magában hordozza azt a fajta fantáziavilágot, amely nélkül szegény, kopár és szürke lenne a valóság. – Ezt a művet csak úgy lehet színpadra vinni, s a történetet elmesélni, ha közben aktualizáljuk; fontos, hogy a ma embere milyennek érzi a valóságot, hogy milyenek az álmai, a vágyai, az illúziói, a képzelete – hangsúlyozta a rendező. A daljátékban közreműködik a Kolozsvári Magyar Opera ének-, zene- és balettkara, vezényel: Kulcsár Szabolcs; a díszleteket a németországi Ralph Zeger, a jelmezeket pedig Szabó Emese tervezte, koreográfus: Jakab Melinda. „1948. december 11-én este, a Magyar Népi Szövetség IV. országos kongresszusának záróakkordjaként, a Kolozsvári Magyar Színházban, Rónai Antal karmester beintésére felcsendült Kodály Zoltán halhatatlan daljátékának nyitánya, ami egyben az Állami Magyar Népopera megszületését is jelentette. (…) A Háry János színpadra állítását dr. Gróf László végezte, Török Sándor volt a segédrendező. A díszleteket Szakács György, a jelmezeket Szopos Klára tervei szerint készítették.” – olvasható a László Ferenc szerkesztésében megjelent Utunk Kodályhoz című kötetben (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984.). Erre a momentumra, a Háry János-bemutatóval egybekötött operamegnyitóra hivatkozott a sajtótájékoztatón Kosztin Áron aligazgató, majd a darab sorsának kolozsvári alakulását vázolta: 1982-ben a cenzúra úgyszólván „lebutította” az előadást, majd legközelebb 1992. december 11-én, Demény Attila rendezésében mutatták be. F. Zs. Szabadság (Kolozsvár) 2015. május 13.A magyar zenét népszerűsítik BukarestbenA Balassi Központ Bukaresti Magyar Intézete keddtől péntekig immár 11. alkalommal szervezi meg a Magyarzene-fesztivált. „A román főváros klasszikus zenei életében kulturális branddé alakult esemény a klaszszikus és kortárs magyar zenei értékek romániai megismertetését tűzte zászlajára, valamint olyan fiatal romániai tehetségek felfedezését és támogatását, akik magyar zeneművek előadását vállalják” – áll a szervező intézmény közleményében. A Magyarzene-fesztivál három versenynapján 24 fiatal muzsikus előadásában 18 versenyprogramot hallgat meg a zsűri és a közönség. A fellépőnként 20-25 perces program keretében a versenyzők a magyar zeneirodalom remekeit is megszólaltatják, így csendül fel – többek között – Kodály Zoltán gordonkára írt szólószonátája, Ligeti György gordonkára írt szólószonátája, Liszt Ferenc h-moll zongoraszonátája, Bartók Béla Két román tánca. A versenyprogram közönsége találkozhat a fuvolaiskola és -irodalom fontos alkotója, Doppler Ferenc műveivel, de olyan ritkán játszott opusokkal is, mint Liszt Ferenc A három cigány c. műve hegedűre és zongorára, vagy Kodály Zoltán Adagiója nagybőgőátiratban vagy Erkel Ferenc Ölj meg engemet, Bánk c. áriája a Bánk Bánból. A zsűri tagjai Bács Lajos karmester, zeneszerző, pedagógus, Valentina Sandu Dediu zenekritikus, a Bukaresti Nemzeti Zeneművészeti Egyetem oktatója, Stan Katalin zenekritikus, Ioan Dobrinescu zeneszerző, a román közszolgálati rádió munkatársa, és Tóth István zenetudós, a fesztivál alapítója. A versenyfesztivál zárómomentuma a díjazottak gálája, amelyen meghívottként fellép Borsos Edith énekművész, a Magyarzene-fesztivál egykori díjazottja, a brăilai Hariclea Darclee Nemzetközi Énekverseny nagydíjasa és a szegedi Nemzetközi Simándy József Énekverseny I. díjasa, valamint a marosvásárhelyi Állami Filharmónia vonósnégyeseként működő, a bécsi klaszszikusok kiváló előadásáért nemzetközi elismerésnek örvendő Tiberius Kvartett (Molnár Tibor, hegedű; Lokodi Károly, hegedű, Molnár József, mélyhegedű és Zágoni Előd, gordonka). A koncertekre május 12-én, 13-án és 14-én a Bukaresti Magyar Intézet székházában (Gina Patrichi 8.), május 15-én pedig a Cantacuzino-palota aulájában (Victoriei sgt. 141.) kerül sor minden nap 18 órától. Krónika (Kolozsvár) 2015. május 26.Ének csendül Szászcsáváson"Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben egyek lehetünk. Akkor mondhatjuk majd igazán: örvendjen az egész világ!" – Kodály Zoltán ezen szavai fogadtak bennünket a szászcsávási Belle József Általános Iskola tantermében. Immár 9. alkalommal szervezték meg a Dézsi Ferenc (1950–2002) karnagy emlékének szentelt népdalversenyt. A család, a szervezők meghívására idén is igennel válaszoltak a környékbeli pedagógusok, és legjobb tudásuk szerint készítették fel diákjaikat a versenyre. Dicsőszentmárton, Héderfája, Désfalva, Harangláb, Vámosgálfalva és természetesen Szászcsávás iskoláiból összesen huszonhét tanuló vett részt a versenyen. A gyermekek négy kategóriában versenyeztek: előkészítő, első, másodikos, harmadikos és negyedikes, ötödikes és hatodikos, valamint hetedikes és nyolcadikosok. Példaértékű a közösség összefogása – helyi cégek, az egyház, a Mikefalvi Polgármesteri Hivatal, a helyi nőszövetség, a helybéli pedagógusok segítsége – és a család tisztelete Dézsi Ferenc karnagy emléke iránt. Dézsi Ferencre én is nagy szeretettel emlékezem, hiszen a gimnáziumban zenetanárom volt, a népzene és népi hagyományok nagy tisztelője és továbbadója, aki szeretettel tanított és táplálta bennünk, diákokban a népzene iránti szeretetet. A versenyen részt vevő diákokat, pedagógusokat és a közönséget Gólya Melánia, Dézsi Ferenc lánya köszöntötte. Csengő gyermekhang töltötte be a szászcsávási református templomot. A háromtagú zsűrinek: Szabó Gyula karvezetőnek, Molnár Miklós zenetanárnak és Vass Sándornak – aki a híres szászcsávási dalárda oszlopos tagja – igencsak nehéz dolga volt, hiszen a gyermekek minden csoportban jól teljesítettek, a kis tehetségek közül jó néhányan hangilag és a megválasztott népdalok szempontjából is kiemelkedően szerepeltek, azok pedig, akik kissé elbátortalanodtak, a kedves biztatásra újból próbálkoztak, és sikeresen előadták a versenyre megtanult népdalt. Szép küküllőmenti népdalokkal örvendeztették meg a közönséget a gyermekek. Jó volt Szászcsáváson lenni, olyan közösségben, ahol a hagyományokat, a népzenét a mai napig ápolják és az ifjabb nemzedéknek továbbadják, ahol tisztelik a nagy elődöket, a falu szülötteit, ahol őrzik, büszkén vállalják és megbecsülik magyarságukat. Kívánom, hogy a népdalverseny hagyománya is élő maradjon, sőt évről évre több környékbeli iskola vegyen részt ezen a megmérettetésen, hiszen közösségápoló, az együvé tartozást erősítő, megtartó ereje van gyermekeink és a magunk számára is. A verseny közben Mezei Bálint tizenkét éves szászcsávási iskolás, helybéli zenészcsalád sarja nagyszerű hegedűjátékát hallgathattuk a szászcsávási cigányzenekar repertóriumából. Végezetül álljon az alábbiakban a négy kategória első három helyezettjeinek neve. Előkészítő és első, második osztály, I. díj: Doszlop Tamás, II. díj: Dézsi Dóra, III. díj: Hadnagy Jakab. Harmadik–negyedik osztály: I. díj: Florea Antónia, II. díj: Vinca Denisa, III. díj: Hidi Krisztina. Ötödik–hatodik osztály, I. díj: Gólya Kriszta, II. díj: Keszeg József, III. díj: Csizmadia Murvai Tünde. Hetedik–nyolcadik osztály: I. díj: Szántó Szabolcs, II. díj: Vass Imre Csaba, III. díj: Tóth Tímea. Doszlop I. Lídia Naómi Népújság (Marosvásárhely) 2015. június 2.Válaszok egy életút tapasztalataibólMitől más a székely? címmel tartott előadást szombaton szülőfalujában, Gyergyóalfaluban a 90 éves Ambrus András. A jelenleg Magyarországon élő színművész, író életútjának mozzanatain keresztül érzékeltette a székely ember jellemzőit. Írók, zeneszerzők adtak hangot a székely másságnak, általában különbnek tartva ezt a nemzetséget sok másnál – mutatott rá előadásában Ambrus András, saját tapasztalataival, élete bizonyos állomásainak elmesélésével nyomatékosította a Kodály Zoltántól és Mikszáth Kálmántól felolvasott idézeteket. Úgy értékeli, a székely ember jellemének formálásában az időjárás éppen akkora szerepet játszott, mint az, hogy katonanemzet lévén fegyelmet tanult. A közösség késztető erejének köszönhetően a munka nem volt idegen, szinte veleszületett képességük volt a régieknek – hallhattuk az előadásban. „Sokat gondolkodtam, hogy minket mivel neveltek munkára, de csak pár hónappal ezelőtt jöttem rá: a közösség késztetett erre. El nem tudom mondani, hogy milyen érzés volt az, amikor kaszával a vállamon végigsétáltam az utcán. Mintha minden ablak leányfejtől virágzott volna ki, és látnák, hogy én vagyok valaki: férfi vagyok” – példázódott az előadó. Felbecsülhetetlen értékként beszélt a székely közösség késztető erejéről, sajnálattal mutatott rá ennek szertefoszlására. „Egy kalász, ha lehullott a megrakott szekérről, lehajoltunk érte és visszatettük. Most ezeket az értékeket a modern világ döcögő szekeréről nem csak hogy hagyják lehullni, de ledobálják őket, és még rá is taposnak, nem tudván, hogy milyen kincseket hagynak kárba veszni” – fogalmazott. A „csak azért is” érzésről A gyökerek, a népi kultúra megőrzése minden időben fontos, ennek „motorja” Ambrus András esetében nemzeti érzelme volt. „Jó tanuló voltam, úgy tűnt, hogy gimnáziumba megyek, de az első világválság éreztette utóhatását, ezért román iskolába kellett menjek. Túléltem azt is, mint sok mindent. Ekkor támadt fel bennem a »csak azért is« érzés. Nem tudtak úgy belém sulykolni egy román verset, hogy mellette ne tanuljak meg két magyar verset. Nem tudtak egy, a román nemzetet dicsérő dalt úgy megtanítani nekem, hogy ne tanuljak meg két magyar dalt, és ne énekeljem folyton” – idézte fel élményeit. Életmentő leleményesség A székely leleményességet a második világháborúban átélt eseményeken keresztül érzékeltette Ambrus András. Katonaságának, fogságba esésének történetét ismertetve mesélte el, hogyan hasznosította az itthon tanult, ellesett fogásokat. Ausztriában esett fogságba, innen több ezer bajtársával együtt vonattal szállították egy lágerbe, a Szovjetunióba. „Isteni szerencsének köszönhetem azt, hogy épségben megúsztam az egészet. Megint csak a falumbéli tapasztalatokra kell hivatkozzak: negyvennél is többen voltunk egy vagonban, sűrűn feküdtünk egymás mögött. A vagonok ablakait tüskés dróttal zárták le, megláttam, hogy 4-5 méter drótot otthagytak. Eszembe jutott, hogy van nekem egy jó pokrócom, készítek egy függőágyat. Otthoni tapasztalat volt, hogyan kell a drótról a tüskét lecsavarni két bicskának a fokával, akárcsak az, hogy a drótot hogyan kell puszta kézzel eltörni. Ezt apámtól láttam. Addig hajtogatta, amíg eltörött. Én is ezzel a módszerrel készítettem függőágyat, ahol harminc napon át fekhettem, mintha üdülnék. A többiek ott izzadtak, és éjfélkor oldalra fordultak vezényszóra” – idézte fel az előadó. A fogolytábor felé vezető út egy másik eseményét elmesélve érzékeltette, leleményességével hogyan lett kiváltságos fogságba esett társai között. „A nővéreimtől láttam, hogyan készítik a lisztes zsákot: egy nagy téglalap alakú vásznat összevarrnak, kifordítják, és újra összevarrják. Ezt a tudást is hasznosítottam. Egyik bajtársamnak volt egy kendő nagyságú, gumírozott vászna, amit azért akart hazavinni, hogy a gyereke bölcsőjébe tegyék, de mivel otthona helyett a lágerbe tartott, sírva várta, hogy kinyissák az ajtót és kidobhassa a vásznat. Elkértem tőle. Első gondolatom az volt, hogy ha Szibériába kerülünk, magamra terítem, és megvéd az esőtől, a hótól. De aztán más jutott eszembe, és csináltam két vizes zacskót belőle. A bajtársak nem győztek röhögni rajtam, de lett két, egyenként tíz literes zsákocskám. Még korcot is varrtam rájuk, mint a gatyának otthon a hölgyek, spárgát tettem beléjük, hogy fel lehessen akasztani a szegre. Így történt, hogy amíg más vagonban negyven embernek egy napra húsz liter volt az adagja, addig nálunk ennek duplája lett. Olyan tekintélyt szereztem a vagonban, mint senki más, hisz én voltam a vízosztó. Ráadásul mozoghattam egy kicsit, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy én legyek a vízhordó. Ennek fejébe néhány civil ruhát kaptam, mert bajtársaim gondolták, hogy mivel Románia felé megyünk, ott akarok megszökni valahol. Ez be is következett. A iaşi-i lágerből indítottak el egy szerelvényre való foglyot. Amikor kanyarodott a sor az állomás felé, én nem kanyarodtam. Egyenesen mentem tovább. Az egyik őr meg is látott, de a köpenyemet és a hátizsákomat már a sorban levetettem, és civil sapkám is volt, úgy léptem ki a sorból. Megrántott és eltaszított, még fenéken is rúgott, úgy hogy szó szerint elkergettek engem a lágerből” – mesélte szabadulása történetét Ambrus András. „Fölszedtem sátorfámat, és világgá mentem” A visszaemlékezésben hallhattuk, Alfaluban a művelődési élet szervezésére kapott megbízást a hazaérkezett fiatal férfi, három évig zajlottak felügyelete alatt a kulturális és szórakoztató programok. Ebben az időszakban érezte meg a kommunizmus előszelét, és az új rendszer elől Magyarországra menekült. „A faluban is megalakult a Magyar Nemzeti Szövetség, tagja és ifjúsági vezetője lettem. Mint ifjúsági vezetőt, továbbképzésre küldtek Marosvásárhelyre, ahol egy kommunista tartott előadást a jövőről. Világosan és tisztán elmondta, hogy az fog következni, ami a Szovjetunióban van. Ez megrendített. Amikor hazajöttem, nem győztem biztatni a gazdákat, akik a közbirtokosságokat vezették, hogy adjanak el mindent, és építsék a falut. Vakarták a fejüket, de nem hallgattak meg.... Amint Petőfi mondja: fölszedtem sátorfámat, és világgá mentem” – osztotta meg közönségével Alfalu szülöttje. Felnőtt életének itthon töltött szakaszából egyetlen negatívumot emelt ki. Mint fogalmazott: „Egyet nem tudtam elintézni, pedig mennyit fáradoztam rajta! Azt, hogy minden mulatság verekedéssel végződött. Már gyermekként is ezt tapasztaltam, és a nagy verekedéseknél azon tűnődtem, hogy honnan tudják, kit kell ütni? Mert mindenki verte a másikat.” Budapesten lett színművész Az előadás további részében Ambrus András röviden vázolta élete alakulását. Elmondta, egy hirdetésre jelentkezve vették fel a Színművészeti Főiskola kollégiumába, ahol hovatartozása miatt élt át kellemetlenséget. „Egyszer az egyik, azóta jó nevet szerzett filmrendező, aki velem együtt vezetőségi tag volt, felolvasott egy felsőbb utasítást, amely úgy szólt, hogy azokat a kollégistákat, főiskolásokat, akik a határon túlról jöttek ide, haza kell küldeni, mert most már ott is szocializmus van, tehát nem kell félniük. Mély csönd lett. Jancsó Miklós innen volt, Kovács András is, akárcsak Fehér Imre. Egyikük sem tudott szóhoz jutni. Végre kénytelen voltam én megszólalni. Azt mondtam az illetőnek: Péter, ha ezt még egyszer felveted, én a beledet kivetem. Nem vetette fel, hát így lett belőlem színművész” – hallhattuk Ambrus Andrástól. Illyés Gyula A munka és a halál között című verséből idézve köszönt el közönségétől: Ahogy a két kezem tudta,/ hát készen itt a munka./ Jó volna tán, ha itt-ott/ pántjain még javítok –/ Még jobb volna elölről/ kezdenem az egészet!/ De íme rámsötétlett – /Kifogytam az időből – /Hát, ha kész van, ha félben, /vén eset van, bevégzem./ S most, hogy szemem lezárom/ s fáj izzón ez a két szem:/ mi is a szép – most látom/ – mi is a jó, most érzem. Életútja Ambrus András Gyergyóalfaluban született 1925. november 29-én. Parasztcsaládból származott; szülei: Ambrus Lajos és Gergely Karolina. A második világháború miatt középiskolai tanulmányait nem fejezte be. 1945-1948 között a családi gazdaságban dolgozott, később Budapesten beiratkozott a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol diplomát szerzett 1953-ban. 1952-1953 között, valamint 1956-1961 között a Nemzeti Színház tagja volt. 1953-1956 között az Ifjúsági Színházban lépett fel, később a Jókai, illetve a Thália Színház társulatában (1961-1978). 1978-1985 között a Mafilm szerződtette. Főbb szerepei: Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk (Barabás); Bródy Sándor: A dada (Bolygó Lajos); John Steinbeck: Egerek és emberek (Gazda). Könyvei: Gyergyó (regény, 1959); Székely Trianon (2005); A Mindenható markában (2008). Pethő Melánia Székelyhon.ro 2015. június 4.„A népi műveltség megismerése a mai kultúra számára is fontos”Kedden este került sor a már hetedik néptáncgálára a nagyszínház színpadán. A rendezvénynek az Ide lábam, ne tova! – A hetedik… címet adták, hiszen éppen hét évvel ezelőtt mutatták be legelőször a Csiky középiskolás diákjai a Sztankó Károly, jól ismert néprajzkutató, néptánc- és drámapedagógus által betanított szatmári táncot. Idén a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki színpadra lépett: a nyitótáncot Szlávik Nóra és Bablina Norbert, valamint Gál Csilla és Sisa Richárd adták elő. A négy táncos közül három végzős volt (Richárd tizenegyedikes), és számukra ez volt az utolsó tánc, amit csikys diákként adtak elő. Sztankó Károly jelképes búcsúajándékkal engedte őket útjukra a nagybetűs életbe, azzal a reménnyel, hogy a néphagyományok továbbra is meghatározó szerepet töltenek be az életükben. Rögtön utánuk az előkészítősök következtek, énekes-táncos gyermekjátékokkal, majd az I. A osztály dél-alföldi játékokat, az I. B osztály felvidéki gyermekjátékokat mutatott be. A két első osztály közösen eltáncolt egy dél-dunántúli ugróst is. Sisa Richárd, Kecskés Lóránd (8. oszt.) és Magyar István (7. oszt.) Karsai Zsigmond lőrincrévi pontozósát járták el, és a tánc közben egyfajta versenyt is láthattunk az előadók között. A második osztályosok kalocsai lakodalmast táncoltak, majd nagyobbak és még nagyobbak, azaz általános és középiskolások vegyes csoportja mutatott be székely verbunkot, forgatóst és szöktetőst. Utánuk megint elemisek következtek, ezúttal a harmadik osztályosok, rábaközi táncokkal, dél-alföldi ugróssal valamint somogyi kanásztánccal, üvegessel és ugróssal. Ezek után a közönség megtekinthette a legelső táncot, amit hét évvel ezelőtt eljártak a diákok: a szatmári táncokat a licisták és a kicsit kisebbek mutatták be. Utánuk a negyedik osztályosok jöttek kalocsaival, csárdással és marssal. De hogy ne csak a tánc kapjon szerepet a folklórbemutatón, Szabó Csilla tanárnő karvezetésével az iskolai kórus Kodály Zoltán gyűjtéséből énekelt népdalokat. Az utolsó műsorszámban széki táncokat tekinthettünk meg a vegyes csoport előadásában, de még ezek előtt ünnepélyes pillanatnak lehettünk tanúi: Matekovits Mária, az EMKE Arad megyei elnöke és Khell Levente, az iskola vezetőtanácsának tagja átadta Sztankó Károlynak az EMKE országos kitüntetését az Arad megyében végzet munkájáért. Az délután végeztével a szervezők még egyszer köszönetet nyilvánítottak (diákoknak, tanítóknak, iskolának, szülőknek és) mindenkinek, aki hozzájárult és támogatta a munkát. Gál Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2015. június 15.Az anya vagy a tanár nyelvét tanulja-e a gyermek?„Diákjaink az iskolába lépés pillanatában ismerik anyanyelvüket, édesanyjuktól megtanulták azt, nem kell tehát mást tennünk, mint a tudat raktárából a részrendszereket felszínre emelni, a gyakorlatok segítségével műveleti szintre hozni és ismeretként tudomásul venni, tudássá nemesíteni” – beszélgetés Málnási Ferenc nyugalmazott kolozsvári magyartanár-nyelvészdoktorral. – Nem kérdéses, hogy az anyanyelv fogalma akkor is a családi környezetre utal, ha esetleg nem az édesanyjától tanulja a gyermek az első szavakat. A család viszont egy nagyobb közösségben él, úgyhogy mire iskolába kerül, már egészen szép nyelvi útravalóval rendelkezik a kicsi. Röviden: úgy beszél, ahogy az ő mikrokozmoszában (majdnem) mindenki. Az iskolában aztán megkezdődik ennek a gazdag útravalónak ha nem is a fosztogatása, de egyféle csereberéje. Egy-egy hangról kiderül, hogy nem úgy kell ejteni, az otthonos szavakat jobb, ha elfelejti, mondatának szórendje nyakatekert, helyére kell csavarintani. Adódik tehát a kérdés, hogy az anyanyelvének hitt hang-, szó- és fogalomhalmazból mi marad meg az édesanyától tanultakból, és mennyire változik át „tanárnyelvvé"? Más szóval: a sokat emlegetett globalizáció begyűrűzik-e az anyanyelvhasználat esetleges egységesítésébe, elszíntelenedésébe, vagy épp fordítva, megengedett lesz minden rendű és rangú beszédforma? – Már Apáczai Csere János is figyelmeztetett az „anyjok tejével szopott nyelv", illetve az „anyai nyelv" fontosságára: „...oly könyvet adnék a magyar ifjúságnak kezébe, melyben az anyai nyelvén többire minden szép és hasznos tudományokat olvashatna". A nyelv az ismeretszerzés, az ismeretközvetítés megkerülhetetlen eleme, s erre az anyanyelv, a beszélő elsődleges nyelve a legalkalmasabb, a leghatékonyabb. A világ birtokbavételét azonban megelőzi a nyelv birtokbavétele: az anya, a család anyanyelvére – vagy a családban használt nyelvekre – épül rá az óvoda és az iskola nyelve, amely egyben más világot is jelent, hisz a nyelv írott formája, s Erdélyben a második nyelv tanítása is belép a gyerek életébe. A feladat: úgy átvezetni a diákokat a közös nyelvi változatba, majd az írás-olvasásba, hogy ne sérüljön az elsődleges változat, a szűkebb anyanyelv, például a nyelvjárás. Később úgy ajánlatos átvezetni a második nyelvbe, majd a továbbiakba, hogy ne csökkenjen az anyanyelv elsődlegessége, fontossága, hiszen köztudott, hogy más nyelvet is csak az anyanyelvre építve lehet megtanulni. Ehhez rengeteg tanítói, tanári tapasztalat kell, megfelelő programok, tankönyvek, segédeszközök, térképek, szótárak stb. S itt kerül előtérbe a tanári nyelv kérdése, de ha az említett tankönyvek stb. nincsenek tekintettel a tanulók elsődleges nyelvváltozatára, nyelvjárására, akkor nagy baj van. Gondoljunk arra is, hogy vannak diákjaink, akik hallási, látási nehézségekkel küszködnek, beszédhibásak, később az olvasással, a szövegértéssel kapcsolatos nehézségek is előtérbe kerülnek/kerülhetnek. Péntek János professzor intelmét tartom irányadónak, aki az Anyanyelv és oktatás című művében feltett szónoki kérdésre, miszerint Milyen magyar nyelvet tanítsunk?, a következőket válaszolja: „Nem az üres, nem a konzerv, nem a túlszabályozott köznyelvet, hanem a változatos, a kifejező, a sokhúrú, a beszélőre, a tárgyra, a helyzetre szabott magyar nyelvet". Az ideál a természetes változatosság, a heterogén harmónia, vagyis összhang a változatosságban. – A nyelvjárásokkal kapcsolatban mi a legújabb nyelvművelési divathullám? Csak egyetlen példát említenék, az ikes igét: székelyföldi hajszálpontos használata maga mögött hagyja talán még az akadémiai előírásokat is. Az emigrációs, idegen nyelvi közegben Faludynak – tanúsítja az Óda a magyar nyelvhez című verse – épp az ikes ige az anyanyelvi szabadság egyik biztosítéka, Budapesten viszont egyértelműen nyelvjárási sallangnak tekintik, szinte tudomást sem véve róla – ezt pedig József Attila verse, a Tiszta szívvel igazolja, melynek rímhelyzetbeli, iktelenül használt „eszek"-je erősítette egyetemi elbocsátásának casus bellijét. Mit mond ezzel kapcsolatban a mai nyelvjárástan? – A nyelvjárásokkal kapcsolatban fel-felbukkannak nyelvművelési divathullámok, melyek feltornyosulnak, szökőárként letarolnak sok mindent, de a szüleink ajkán szóló magyar nyelv, az otthoni hangok íze, a nyelvi táj változatossága, ahonnan származunk, azt nem homályosíthatja el semmiféle divathullám, ha az oktatás megismerteti, felcsillantja, megőrzésre méltónak tartja a nyelvjárásokat. Kodály Zoltán „a magyar nyelvet is tanulni kell" gondolata mellett azt is írta: „A városi beszélő ajkán kopog a nyelv, mint a Morse-távíró. A falusiak ajkán zeng, ömlik, mint az orgonaszó. A városi ritmusa bizonytalan, ingadozó, a falusiaké acélos, rugalmas, törhetetlen. A városi hanghordozása tétova, nem mindig jellegzetes, néha idegenszerű, a falusiaké kristályos, tévedhetetlen. Minden hang a maga helyén, másképp nem is lehetne. Érezzük: ezt a beszédmódot követeli a nyelv természete, minden sajátsága. Így hangzik a legszebben." Ezt ajánlom fiatal kollégáim figyelmébe is, akik a globalizáció hatására beszélgetés közben angol vagy román szavakat idéznek rokon értelműként, holott használhatnának magyar tájszavakat is, különösen, ha mindketten székelyek, mezőségiek, kalotaszegiek, bihariak. És Reményik parancsszavát se feledjük: „Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, / Mintha imádkozna". – Málnási Ferenc munkásságának gerince a különböző osztályok számára összeállított munkafüzetsor. Nincs-e ezeknek is egységesítő, elszíntelenítő szerepe? Az általános iskolás ugrásra készen csap le minden újdonságra, és nagyon szívesen veszi, ha az órákon szabadon megnyilvánulhat, elmondhatja saját véleményét, vagyis ösztönösen hajlik az interaktivitásra. A félig-meddig „előrágott" feladatokhoz hogy viszonyultak? – Az anyanyelvi munkafüzet, tankönyv nekem vesszőparipám. Takács Etel ajándékozott meg anyanyelvi munkafüzeteivel, ennek nyomán sikerült a hazai tanterv alapján megírni és 1973–74-ben megjelentetni általános iskolai munkafüzeteimet. Abból indultam ki, hogy ma már az anyanyelvi nevelést biztosító tantárgy nem a nyelv leírása, hanem a nyelvről való helyes gondolkodás, a nyelvhasználati készség fejlesztése egy társadalmi nyelvművelés igényével. (Sajnos tankönyveink nem ilyen céllal készülnek.) Kuszálik Piroska 1975-ben javasolta, hogy a nyelvi feladatok, játékok, fejtörők megfejtése, a gyakorlatok megoldásainak számtalan variációja, az átalakítás, a hibás szövegek javítása, az átírás, a nyelvvel való bíbelődés, munka lehet csak a nyelvtanulás cselekvő útja. Ugyanakkor Szende Aladár szerint is az anyanyelvi nevelés-oktatás alapvető módszertani egysége a feladat. Diákjaink az iskolába lépés pillanatában ismerik anyanyelvüket, édesanyjuktól megtanulták azt, nem kell tehát mást tennünk, mint a tudat raktárából a részrendszereket felszínre emelni, a gyakorlatok segítségével műveleti szintre hozni és ismeretként tudomásul venni, tudássá nemesíteni. Már Comenius is hangoztatta: sapere, agere, loqui, vagyis megérteni, cselekedni, beszélni, egy kínai közmondás pedig azt tartja, hogy amit olvasok, elfelejtem, amit látok, arra emlékszem, amit csinálok, azt tudom. Nos ezen a nyomon elindulva, az anyanyelvi tankönyvek (olyanok, amilyenek) mellett kitűnő segédeszközként használtam és használom ma is a munkafüzeteimet, amelyek a tanításnak, tanulásnak és ellenőrzésnek is eszközei. A munkafüzet olyan készletet kínál, amelyből az osztály igényeinek, a tanulók munkatempójának megfelelően válogatni lehet. Megteremthető a szóbeli és írásbeli feladatmegoldás egyforma aránya, összhangja, hiszen a gyakorlatok megoldásakor, a különböző vélemények meghallgatásakor a tanulók körében kialakulhat beszélgetés, megbeszélés – ez a mozzanat fontosabb, hatékonyabb, mint önmagában a feladat megoldása, leírása. Véleményem szerint tehát az anyanyelvi munkafüzet akkor válik a tanár, az oktatás számára jó baráttá, ha meri és tudja a többi között eszközként, módszerként használni. A lényeg az alkotó felhasználás. A mai digitalizált világban Balázs Géza professzor például helyesírást is oktatott a televízióban, a világháló nyújtotta lehetőségekről nem is szólva. Nagyon széles körű, közös munka ez, melyben kísérletező kedvű tanerőkre, jobban megírt tankönyvekre, anyanyelvi munkafüzetekre van szükség, gyakorlati kipróbálásukra és ami mindennél fontosabb: anyanyelvünk és tantárgyunk szeretetére! – Saját tapasztalatból tudom, milyen titáni feladat magyart tanítani olyanoknak, akik nem magyar ajkúak. Olyan kérdésekkel lepik meg a tanárt, amelyek esetleg soha fel sem merültek benne, mivel édesanyjától tanulta a nyelvét. Segédeszköz viszont alig van, ami pedig van, azon megérződik, hogy a szerzők maguk sem sokat foglalkoztak más szerkezetű nyelvet beszélők magyarra tanításával. Ennek a hiányosságnak a pótlására nem gondolt, esetleg tegyem többes számba: nem gondoltak? – Igen, a nem magyar ajkúak számára írt magyar nyelvkönyvek – bár nem sok –, de léteznek. Balázs János kolozsvári tanár nyelvtankönyve mellett nekem is van egy háromkötetes, Erdős József, Kozma Endre, Prileszky Csilla, Uhrman György szerzők Színes magyar nyelvkönyve és munkafüzete. Magam is oktattam a révi román kollégáimat e könyv alapján. – Végezetül szeretném még az előbbiekhez nagyon sokban kapcsolódó fordításról, a köznyelvi, szaknyelvi, irodalmi fordításról megkérdezni, hogy ezek külön területei a nyelvművelésnek? Vagy oldja meg minden fordító, ahogy tudja? Nyelvészként mi erről a véleménye? – A fordításhoz is tanári szempontok alapján szólnék hozzá. A szövegértés itt még fontosabb, mivel a fordítónak egyszerre kell figyelembe vennie a két nyelv szerkezetét, rendszerét, hangállományát, szójelentéseit, mondatszerkesztését és a szövegek világát is a köznyelvi, a szaknyelvi és az irodalmi szövegek fordítása során is. Legendás annak a lengyel fordítónak az esete, aki elakadt a „Sári itatja az egereket" mondatnál. Szó szerint sehogy sem „akart" hangzani. Felhívta a szerzőt, aki érthetőre fordította, magyarról magyarra: Sári sír. A fordítónak pedig azonnal eszébe jutott az ennek megfelelő lengyel szófordulat. Málnási Ferenc 1940. július 14-én született Kolozsváron, 1965-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán. 1990-ig a Bihar megyei Gyantán és Réven, majd a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnáziumban tanított. 1998-ban szerezte meg a filológiai tudományok doktora címet. Nyugdíjba vonulása után óraadó tanárként dolgozik, illetve folytatja a hosszú évek óta kezdett munkafüzet-összeállítást, szakoktatással és nyelvműveléssel foglalkozó írásainak közreadását. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága és a Magyar Tudományos Akadémia határon túli köztestületének tagja a Kolozsvári Akadémiai Bizottság keretében. Molnár Judit Krónika (Kolozsvár) 2015. augusztus 11.Fontos, hogy hová tartozunk (A magyarság lelkiállapota a XXI. században)Beszélgetés Balog Zoltánnal, az emberi erőforrások miniszterével Volt református kollégista, esztergályos, teológushallgató, lelkipásztor, tanár, egyházpolitikai tanácsadó, miniszterelnöki főtanácsadó, parlamenti képviselő, államtitkár, jelenleg az emberi erőforrások minisztere a budapesti kormányban. Ismeri a vidéket, a várost, járatos az összes hozzájuk tartozó társadalmi, politikai, gazdasági, egészségügyi, szociális, kulturális kérdéskörben. Az emberi jogok elkötelezett harcosa. Bízik abban, egyszer még visszatér a lelkészi szolgálatra és betegeket látogat, gyermekeknek tanítja a Bibliát, prédikál és elmélkedik. A 26. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor alkalmával jelenkori magyar sorskérdésekről, a magyarság XXI. századi lelkiállapotáról beszélgettünk Balog Zoltán miniszterrel. – Kodály Zoltán azt mondta: „A magyar népdal az egész magyar lélek tükre. Benne mindannyian magunkra ismerhetünk, belőle mások is megismerhetnek bennünket.” Lükő Gábor pedig a népi jelképrendszerek alapján osztályozta a magyar lélek formáit. Nekünk, jelenlegi magyaroknak milyen eszközeink vannak, amelyek által megismerhető a magyar lélek? Egyáltalán, milyen a magyar lélek a XXI. században? Balog Zoltán: – A magyar lélek sokféle, de ma már óvatosabbak vagyunk, hogy olyan karaktervonásokat találjunk, amelyek csak ránk jellemzőek és másokra nem, vagy ránk jobban jellemzőek, bár másutt is megvannak. Minket a XVI. századtól elkezdve arra tanított meg a történelem, az élet, hogy a túlélési ösztönünk erős legyen, és ezt önmagában is értéknek tartjuk. Ez Nyugat-Európában egyáltalán nem természetes. A németeknek és a franciáknak eszükbe sem jut hálát adni azért, hogy még vannak. Nekünk viszont belső kényszer hálát adni azért, hogy még vannak magyarok a Kárpát-medencében, és nemcsak Magyarországon belül, hanem azon kívül is. Nem magától értetődő a mi helyzetünkben, tekintve azokat a történelmi, kulturális és politikai kihívásokat, sorstragédiákat, amelyek az elmúlt évszázadokban értek. Nagyon fontosnak tartom ezt a túlélési ösztönt. Ha egy kicsit a környező népekkel hasonlítom össze magunkat egy tágabb perspektívából, és az ezeréves magyar államiságra gondolok, elég megfigyelni, ahogy a szlovák, román, szerb, horvát, szlovén politikustársaim állnak hozzá a dolgokhoz. Azok, akik most tanulják a nemzetépítést, vagy most jutottak abba a helyzetbe, hogy ők építhetnek saját nemzetet, a saját államiságukat sokkal tudatosabban élhetik meg, mint korábban. Mögöttünk viszont ott van a több mint ezeréves államiság tapasztalata. Ez megjelenik az állampolgárok, a polgárok szintjén ugyanúgy, mint az intézményeinkben vagy éppen a kulturális és tudományos életünkben. Ez a történelmi tapasztalat, az ezeréves távlat eredményezi azt, hogy például mi az elmúlt huszonöt-harminc évben soha nem gondoltunk arra, hogy erőszakhoz folyamodjunk, amikor jogainkat megsértették, vagy nemzeti jogainkért álltunk ki. Ez nagyon fontos, gondoljunk csak a délszláv háborúra. – Pozitív kicsengése van e távlatból történő szemlélésnek, de azt sem felejthetjük el, hogy éppen történelmünk hozott a dicső korszakok mellett sok vereséget, veszteséget, megaláztatást is. Ön szerint ez hogyan nyilvánul meg a mai magyarságban? – Az említett távlati, tágabb perspektívát Európa kevéssé értékeli, és nem tud mit kezdeni vele. A magyarságnak saját helyzetéből adódóan a pozitív mellett negatív életérzés is kijutott. Érthető a megbántottságérzés és az áldozatszerep. Van ennek alapja. Objektív alapja például a nyelvünk, amely egyedi. Úgy szokta mondani a miniszterelnökünk, hogy egy titkos kód, amit senki nem ért rajtunk kívül, és ez a fajta meg nem értettség, elszigeteltség, rokontalanság, a kevés barát, kevés szövetséges, a magunkra hagyatottság érzése egyrészt erősíti a túlélési ösztönt, másrészt egy kicsit megrabolja az életörömünket, és ez kár. – Talán ennél többről van szó. Nem csak az életörömünktől von el egy szeletet az említett negatívérzés-csoport, hisz gyakran találkozunk önérzetükben meggyengült emberekkel, akik bár értékesek, saját maguk nem hisznek ebben. Túl peszszimistán látom? – Úgy van ez, ha azt sulykolják, hogy vesztes nép vagyunk, onnan csak egy kis ugrás az, amit nekünk a kommunizmus alatt sulykoltak, hogy bűnös nép. És akkor az ember azon gondolkodik, hogy mit rontott el, miért vagyok én a hibás. Fontos az önvizsgálat, de az önmarcangolás, amelybe sokszor belekerülünk, amit adott esetben elvárnak tőlünk, hogy mindig mi legyünk a fő hibásak mindenféle ügyben, az szerintem rossz karakterjeggyé tud válni. Nem segíti azt, hogy erősödjünk és gyarapodjunk. Hit és nemzet – Úgy tartják, a nemzet a hitet, a hit a nemzetet tarthatja meg. Hit Istenben, saját lehetőségeinkben és cselekvőképességeinkben, hit a jövőben. Hogy áll a magyarság a hitével? – Ha a csíksomlyói képeket nézem, akkor jó állapotban van a hitünk, és itt nyilván nemcsak a vallásos hitről van szó, hanem arról a nagyon jó találkozásról, amikor a magyarságtudatunk és a keresztény hittudatunk találkozik egymással, egymást erősíti, ugyanakkor korrigálja is. Fontos, hogy magyarságunkat a kereszténység alakítsa, mert akkor lehet igazán erős és értékes, és fordítva, hogy kereszténységünket soha ne állítsuk szembe magyarságunkkal. Nem véletlen, hogy az Úristen ezt az ajándékot adta nekünk. Ajándék, hogy magyarok vagyunk. Olyan feladat, olyan küldetés, amellyel nekünk tudnunk kell élni, és amelyben olyan lehetőségek vannak, amilyenek más népeknek nem adatnak meg. Ennek kell meghatároznia öntudatunkat, de a végletesség nem mindig szerencsés. Néha úgy gondoljuk, hogy mi vagyunk a világ legtehetségesebb nemzete, mi vagyunk a legjobbak, a másik véglet pedig, hogy azt gondoljuk, mindenki jobb nálunk. Példa rá, hogy amikor a magyar ember elmegy Nyugatra, és azt gondolja, ott minden jobb, és már szégyelli is, hogy magyar, ugyanakkor fordítva is igaz, azt gondolja, akik ott élnek, semmihez nem értenek, mi mindent sokkal jobban csinálunk. Fontos, hogy legyen arányérzék, legyen történelmi tudat, és legyenek olyan valós eredményeink, amelyek összehasonlíthatóak mások eredményeivel. Hála Istennek, vannak ilyenek. Csak egy példa: emlékszem, Indiában egy taxisofőr szabályosan kinevetett, amikor elmondtam, hogy Magyarországon tízmillióan laknak, és alig vagyunk közel tizenötmillióan az egész világon. Azt mondta, Bombayben húszmillióan élnek, ne viccelődjek azzal, hogy egy egész országnak feleannyi a lakosa. És akkor megkérdeztem: hány aranyérme volt Indiának a londoni olimpián? Nekik egy sem volt, nekünk meg nyolc. Ez objektív, a gazdasági eredmények szintén objektívek, tudósaink teljesítménye objektív. A kultúránál kicsit másként van. Bár a világ kultúrája, például a zene magyarok nélkül elképzelhetetlen. Szerintem ezek adnak nekünk egészséges öntudatot, olyan alapot, amelyre ráállhatunk, és közben elődeinkhez mérhetjük magunkat. Esetünkben igaz a mondás, ha néha nagynak látszunk, az azért van, mert óriások vállán állunk. Ezek az óriások a nagy előző generációk, a nagy reformkori nemzedékek, az ötvenhatosok, azok, akik 1920 után helyreállították Magyarországot, és akik a török hódoltság után újra tudtak kezdeni. Ezeknek a teljesítményeknek a fényében szerénynek és alázatosnak kell maradni, de ők a jó kiindulópont. Az értékes élet közösségi – Ma már mást kell tudni, más eszközökkel kell a tudást megszerezni és felhasználni, mint ezelőtt száz-kétszáz éve vagy akár fél évszázada. Relatív összehasonlításban: tudunk-e ma annyit, akarunk-e tudásban annyira gazdagok lenni, mint elődeink? – Nem biztos, hogy több a tudás, de az információ mindenképpen. De sokat tudni és bölcsnek lenni két külön dolog. Miközben lehet, hogy többet tudunk, és több információnk van a világról, aközben egy sor olyan dolgot felejtettünk el, ami nemcsak a túléléshez, hanem a valóságos, értékes élethez szükséges, és most hiányzik. Sohasem szabad az elődök tudását alulértékelni. Mi nagyobb kihívásoknak vagyunk kitéve, mint az előző nemzedékek. A globalizáció, a tömegmédia világa olyan életidegen, természetidegen, népidegen, földidegen embereszményt sulykol, amely, ha nem vigyázunk, morális csődbe vihet. Nagyon nehéz megvédeni magunkat ettől. Sokan áldozatul esnek, bedőlnek ennek a tömegkultúrának, vagy ahogy másként nevezzük, fogyasztói társadalomnak, az eldobhatóságnak, az egyszer használatos dolgok fogyasztásának. Ilyen veszéllyel eddig még nem néztünk szembe. Szembenéztünk diktatúrákkal, ideológiai kényszerekkel, de ez a fajta modern kapitalista fogyasztói kényszer, amely az embert az árura fókuszálja, és nem az emberi viszonyaira, értékeire, súlyos kihívás. – Említette az értékes életet. Milyen az? – Az értékes élet mindig közösségi, abban mindig van én-te viszony, és abban mindig megvan az identitás, hogy az ember tudja, honnan jön, hová megy és kikhez tartozik. Nekem teológusként egyszerű megfogalmazni, mert ezek a kérdések nem változtak. Két kérdése van a teremtés hajnalán az Úristennek. Az egyik: Ádám, hol vagy? Ez arról szól, hogy tudod-e, ki vagy. És nem véletlen, hogy amikor megkérdezi az Úristen, tudod-e, ember, hogy ki vagy azok után, hogy szakítottál a tiltott gyümölcsből, a lokalitására kérdez rá: hol vagy? Ez azt jelenti: annak, hogy ki vagyok, mindig köze van ahhoz, hogy hová tartozom. Ez az alapkérdés, ettől lesz értékes az élet, ha ezt tudom és vállalom. A másik pedig a következő kérdés, amit Káintól kérdez meg az Úristen: Hol van a te testvéred? Hol van Ábel? Tudni kell, hogy kihez tartozom, kinek és kiért tartozom felelősséggel. Az értékes élet az, ha megtalálom, akik értem felelősséget vállalnak, és akikért nekem felelősséget kell vállalnom. Felmutatni a pozitív példát – Az elmondottakból szinte következik a kérdés: hol tart ma a magyarság szociális érzékenysége, illetve érzéketlensége? Régebben kalákában dolgoztak az emberek, diakónusok segítették az elesetteket. Ma a civil szervezetek sok mindent megoldanak, az állam is teszi a dolgát bizonyos mértékig, pénzzel, programokkal. De változott-e az embertől emberig való érzékenység az idős, a beteg, az elesett, a rászoruló, a fogyatékos iránt? Úgy tűnik, a mai globalizációs eszközök inkább kisepernek, kilúgoznak ilyen érzéseket, érzékenységet, mintsem segítenének. Hogy látja ön? – Nehéz ezt mérni, mert megváltoztak a körülmények. Inkább azt mondom, ma is vannak olyan példák, amelyek inspirálhatnak bennünket, akiből hiányzik az együttérzés meg az érzékenység, abban is fel tud ébredni ez a magatartás. A médiának, a politikának, az egyháznak, a civil szervezeteknek, az oktatásnak nemcsak az a feladata, hogy ilyen dolgokat tegyen, hanem hogy felhívja ezekre az emberekre a figyelmet. Erdély vonatkozásában az, amit Böjte Csaba tesz az elhagyott és rászoruló gyermekekért, felekezettől függetlenül és a nem hívő emberek számára is olyan életpélda, olyan hatékonyság, amelyre a magyar történelem legszebb lapjain lehet példákat találni. Tehát ma is vannak olyanok, akikről példát vehetünk, mint ahogy az elmúlt évszázadokban mindig voltak. Nekünk az a feladatunk, hogy az ilyen példákat minél jobban középpontba állítsuk, és a valóságos értékeket honosítsuk meg. Kritikát is tudok mondani. Ma a jó és a rossz között, itt a jó a szolidaritás oldala, nehezebb különbséget tenni és dönteni, éppen az előbb említett tömegmédia miatt, de nem lehetetlen. Egyéni döntést hozni kordivatok, ízléskényszer ellenére úgy, hogy ez az én döntésem legyen, és kitartsak mellette akkor is, ha a környezetemben mindenki ellene van, sohasem volt könnyű, és a jövőben sem lesz az. De mindig megvan rá az esély, és mindig megvan a választás lehetősége a jó és a rossz között. Hűségesnek lenni a küldetéshez – A magyar lélekről, a mai életérzésekről, érzelmi és tudati kényszerekről, a választás lehetőségéről és sok más, a magyarság jelenlegi lelkiállapotát érintő kérdésről sokat lehetne még beszélni. Ki-ki maga tudja, hogy milyen szellemi, érzelmi batyut hord, milyen elődóriások vállára támaszkodik, milyen értékek mentén éli életét. Miniszter úr, arra kérem, ossza meg olvasóinkkal azt az értékrendet, amelyhez tartja magát, illetve amelyet fontosnak tartana az egész magyarság, a magyar nemzet számára. – Nehéz kérdés, mert nem szoktam magamnak megfogalmazni, ugyanis szerintem értékek önmagukban nincsenek. Értékek úgy léteznek, ha emberek képviselik őket. Ezért az életemet ember-ember viszonyban mérem. A legfontosabb értéknek azt tartom, hogy hűséges legyek a küldetéshez, a feladatokhoz, amelyeket az Úristen rám mért, hogy hajtsam végre őket. És minden, ami ezt segíti, az értékes, és ami ezt gátolja, az értéktelen, még akkor is, ha más emberek szemében nagyon értékesnek tűnik. Tehát az embernek a küldetéséhez kell hűségesnek lennie. Azt gondolom, az életprogram magasabb rendű dolog, forrása az az élet, amit mi kaptunk a Teremtőtől. Természetesen nem csak nekem, minden embernek van küldetése, minden ember kapott feladatot élete urától, és ha ezt megvalósítja, boldog lesz. Akkor értékes életet él. De ha csak meg akar felelni külső elvárásoknak, nem fogja tudni felszabadultan élni az életét. Akkor állandóan azt nézi, hogy mit szabad és mit nem. Én arra koncentrálok, hogy mi segít engem abban, hogy megvalósítsam azt, ami rám bízatott. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. augusztus 24.Antall Józsefre emlékeztek Kisborosnyón (Jeszenszky Géza Háromszéken)Antall József-emlékfát ültetett szombat délután a kisborosnyói Székely-Magyar Történelmi Emlékparkban Jeszenszky Géza történész, egyetemi tanár, 1990–1994 között az Antall-kormány külügyminisztere, 1998–2002 között Magyarország washingtoni, majd 2011–2014 között norvégiai és izlandi nagykövete és felesége, Héjj Edit, Antall József (1932–1993) néhai miniszterelnök unokahúga. A jeles vendégeket az emlékhely bejáratánál Damó Gyula ny. tanító, az emlékpark megálmodója és a nagyborosnyói Pakucs Etelka ny. tanítónő fogadta, majd a Jeszenszky házaspár egy mályvafacsemetét ültetett a rendszerváltás utáni Magyarország első szabadon választott miniszterelnöke emlékére. A volt külügyminiszter köszönetét fejezte ki azért, hogy Háromszéken halála után több mint két évtizeddel is tisztelik Antall Józsefnek, a lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének emlékét, aki írásaival ma is üzen számunkra: a tizenötmillió magyar – melynek létszáma, akárcsak más népeké, csökken – csak akkor maradhat fönn a következő évszázadokban, ha a bajban össze tud tartani. Ezen múlik az erdélyi, illetve az összmagyarság jövője. „Ez a kis fa még ebben a kis faluban is emlékeztessen arra, hogy a magyaroknak milyen nagy embereik voltak” – mondotta. Az emlékparkban a kopjafák és emlékkövek mellett többek között Mikes Kelemennek, Kőrösi Csoma Sándornak, Orbán Balázsnak, Benedek Eleknek, Dávid Ferencnek, Kodály Zoltánnak, Bartók Bélának, Csutak Vilmosnak, Haszmann Pálnak és Sylvester Lajosnak ültettek eddig emlékfát. Szombat este Jeszenszky Géza részt vett az imecsfalvi falunapokon. Tegnap délelőtt a Jeszenszky házaspár a kézdivásárhelyi református templomban istentiszteleten vett részt, és Beder Imre tiszteletes felkérésére ünnepi beszédet is mondott. Az istentiszteletet követően a volt külügyminiszter Kosztándi Jenő festő- és Vetró András szobrászművész műtermeit látogatta meg. Délután megkoszorúzta távoli rokona, Turóczi Mózes mellszobrát, majd a Bujdosó vendéglő különtermében a Turóczi nemzetség mintegy húsz tagjával találkozott. Jeszenszky Géza és felesége ma reggel utazott el. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. augusztus 25.Kórushangverseny a FőtérenMinden bizonnyal az égig szállt a fiatalok Istent dicsőítő éneke, amikor a 6. Kolozsvári Magyar Napok keretében vasárnap délben a Miskolci Református Gimnázium és a Kolozsvári Református Kollégium tanulóinak egyesített énekkara lépett fel. Az előadott művek többnyire vallásos jellegűek voltak, de akadt néhány világi jellegű kórusdarab is. Műsoruk főleg XX. századi magyar szerzők – Bárdos Lajos, Berkesi Sándor, Eisikovits Mihály, Karai József, Kodály Zoltán, Vavrinecz Béla – alkotásaiból állt. N.-H. D. Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
