|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 202 találat | lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-202 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kovács Levente 2015. április 29.Elsők a színpadonAz egyetem napja A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem napjának megünneplésére került sor április 27-én a Köteles Sámuel utcai Stúdió Színházban, ahol az egyetem hét évtizedes évfordulója alkalmából érdekes rendezvénysorozatra várták az érdeklődőket. A program 10 órától az ötven éve végzett diákok dr. Kovács Levente által tartott osztályfőnöki órájával kezdődött, ezt követően a Stúdió előcsarnokában fényképkiállításra került sor. A román szakos díszlettervezők kiállításáról dr. Oana Leahu, a Román Művészeti Kar dékánja mondott néhány mondatot. A továbbiakban a Stúdió teremben folytatódott a rendezvénysorozat a két egyetemi hallgató, Gál Kriszta és Cristi Ghiciuc műsorvezetők konferálásával. Elsőként Pedro Negrescu dzsesszzenész, karmester, zeneszerző, az egyetem zenetanár szakának docense lépett színpadra együttesével. A kitűnő zenei előadás után a műsorvezetők dr. Sorin Crisanrektort kérték fel ünnepi beszéde megtartására, amelyet egy további, rövid előadás követett: a közönség nagyszerű tánckoreográfiát láthatott Tőkés Imola és Dabóczi Dávid másodéves koreográfia szakos hallgatók előadásában. Mint az dr. Kós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja ünnepi beszédében elhangzott, az elmúlt közel hetven év alatt sokat fejlődött az egyetem, és főként az utóbbi negyed évszázadban sok új szak jelent meg. Ez pedig a hallgatóknak és az intézmény támogatóinak köszönhető. – Erre az egyetemre olyan diákok jönnek, akik elfogadják, hogy a pályájukon csak a nagyszerű érvényesül. Akik tudják, hogy a középszerűséggel nem jutnak messzire, és ezt fel is vállalják – mondta a dékán. Muresan Alice másodéves hallgató és Claudiu Ionut Stian volt hallgató tánckoreográfiáját követően dr. Oana Leahu szólalt fel, majd a név nélküli együttes (Pásztor Márk, Indrei Ábel, Kádár Gellért, Esti Norbert, Bereczki Botond, a Művészeti Egyetem hallgatói) rövid, de igencsak dinamikus koncertje következett. Az ünnepi díjátadások sorát dr. Sorin Crisan rektor nyitotta, aki elsőként Jánosi Magdolnának, az intézmény főkönyvelőjének adott át érdemoklevelet sokévnyi áldozatos munkája elismeréseképpen. Ugyancsak érdemoklevelet vehetett át Bordi Aliz, az egyetem főtitkára, majd az intézmény szenátusa két új tiszteletbeli tagjának méltatása következett. Közülük Takács Csabát, a Communitas Alapítvány kuratóriumának elnökét dr. Balási András docens, rektorhelyettes méltatta, aki elmondta: az alapítvány mint kiszámítható és jelentős támogatásokat megítélő partner közel tizenöt éve versenypályázatok keretében segíti az intézményen zajló munkát, alkotófolyamatot. Köszönőbeszédében Takács Csaba kifejtette, az alapítvány azokat támogatja, akikre felnéz: művészeket, oktatókat, Embereket. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen nagyon sokan tanultak, tanítottak, közöttük számos híres és jelentős művész. Amikor színpadra lépnek és felhangzik a taps, annak pár decibelje az itt oktató tanároknak, az egyetemnek is szól – mondta Takács Csaba, majd bejelentette: a Communitas Alapítvány a jövő évtől minden tanévben két teljes értékű ösztöndíjat biztosít a Művészeti Egyetemen tanuló hallgatók számára. Az intézmény szenátusának másik megválasztott tiszteletbeli tagját, Dan Masca üzletembert, a REEA cég alapítóját és menedzserét Laurentiu Blaga méltatta. – Dan Masca életének egyik alapköve az adakozás. 1999-ben alapította IT és webdesign cégét, amely azóta 250 alkalmazottal működik. Számos jótékonysági projekt létrehozója és működtetője. Gyermekmentő programot tart fent, több száz, a közösséget, a nevelést, az oktatásügyet szolgáló projektet pro bono dolgozott ki, folyóiratokat, honlapokat támogat. Dan Masca hozzátette, a cége keretében dolgozó 250 kolléga körülbelül fele-fele arányban román és magyar, 200-an technikai szakemberek, 50-en művészek: írók, animációs szakemberek, művészek, és mindannyian saját örömükre használhatják a saját cég hang- és filmstúdióját. – A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen zajló munka azért is kiemelkedően fontos, mert az egyetlen dolog, amit nem lehet robotizálni, a művészi alkotás, a kreativitás. Gyakran álmodok egy olyan nagyszerű projektről, amelynek keretében a város szinte összes egyetemének a diáksága együtt dolgozik, a sapientiás műszaki hallgatóktól a Művészeti Egyetem hallgatóságáig – mondta Dan Masca, majd az ünnepség egyik fénypontja következett. Dr. Kovács Levente professzor mutatta be és szólította a Stúdió Színház színpadára az intézmény első, 1965-ben végzett évfolyamának jelen lévő tagjait: Bányai Irén, Botár Endre, Krausz Kuti István, Mihály Pál, Óss Enikő, Stief Magda, Széles Anna és Vásárhelyi Katalin színművésznőket és színművészeket, akik közül sokan külföldről tértek haza: Bányai Irén a nagyváradi színházi élet legendás alakja, Botár Endre a Pesti Magyar Színház társulatának tagja, Vásárhelyi Katalin sepsiszentgyörgyi, majd Los Angeles-i színművésznő, Krausz Kuti István szintén sepsiszentgyörgyi, majd németországi színművész, Mihály Pál a kolozsvári színház örökös tagja, a Pesti Magyar Színház művésze, Óss Enikő a Los Angeles-i magyar színjátszás megteremtője, az ottani Thália Stúdió alapítója, Stief Magda kolozsvári színművésznő, németországi egyetemi tanár, Széles Anna kolozsvári színművésznő, majd a magyar és román filmgyártás sztárja. – Különleges társaság ez az osztály. 1961-ben kerültek ide, és azzal kezdték egyetemi éveiket, hogy felépítették a Stúdió Színházat: ástak, lapátoltak, falat emeltek és időkapszulát helyeztek el alatta. Elsőéves koruktól minden előadásban szerepeltek, közülük többen felléptek az első, legendás Tartuffe-ben. Kovács György, Lohinszky Loránd, Csorba András, Nagy Imre tanította őket. Harmadévesek voltak, amikor én mint tudatlan filológus ide kerültem, és egyből a mélyvízbe dobtak: rám bízták Harag György velük elkezdett előadásának végső megrendezését, befejezését. Ők barátként álltak mellém, holott teljes mértékben leégethettek volna. Ehelyett közös erővel, 1965. április 15-én, ötven évvel ezelőtt színre vittük az első előadásomat. Negyedévesen 77 produkcióban léptek színre 16.500 néző előtt: az az év a Stúdió Színház történetének mindmáig egyik legemlékezetesebb évadja – mondta dr. Kovács Levente, majd egyénenkénti kiértékelő mondatok és rövid beszélgetések sorozata vette kezdetét, amelyek során a hosszúra nyúlt, de nívós, érdekes és mindvégig igen jó hangulatban zajló ünnepség záróakkordjaként a marosvásárhelyi színházi oktatás első évfolyamának jelen lévő tagjai átvették aranyokleveleiket. (Szász Noémi-Henrietta, Török Anett, K. Nagy Botond) Népújság (Marosvásárhely) 2015. május 19.Magyar rendezvények a marosvásárhelyi városnapokonA május 18-24. között zajló Marosvásárhelyi Napok keretében a hét minden napján magyar kulturális rendezvényekre kerül sor a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület, a Helikon – Kemény János Alapítvány, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Marosvásárhelyi Magyar-Örmény Kulturális Egyesület (MÖMKE) szervezésében. Az eseménysorozat hétfőn Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina előadásával kezdődött, akik a Zanza kávézőban léptek fel a Helikon – Kemény János Alapítvány szervezésében és a Hajdani derűs Marosvásárhely című műsorukkal Molter Károlyra emlékeztek. Nagy Olga magyar szakos tanárnő beszélt Molter Károlyról, azt követően az író műveiből Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina olvasott fel. Gitáron játszott Pethő Csaba a Művészeti líceum XI-es tanulója. Ma délután 5 órától a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület szervezésében az Apolló palotában (Rózsák Tere 5 sz.) kiállítás nyílik: Albert Olga - magyar népművészeti festményei, Mózes Katalin - üvegre festett képek, Tóth Csilla - gyöngyök, fülbevalók, karperecek és Gellért Márta - női díszmagyar ruhák. Egész héten megtekinthetők a helyszínen naponta 14-17 óra között. Ugyancsak ma este 6 órától a Marosvásárhelyi Napokkeretében az EMKE és a Lorántffy Zsuzsanna kulturális Egyesület szervezésében a Kultúrpalota nagytermében vidám jelenetek és magyar nóták hangzanak el Szabadi Nóra,Vígh Ágnes, Ritziu Ilka Krisztina, Kilyén Ilka, Buta Árpád Attila, Cseke Péter, Szőlősi-Pénzes Szilárd, Ábrám Tibor, Tollas Gábor és Ördög Miklós Levente előadásában. Táncolnak Ritziu Ilka Krisztina és Mészáros Zoltán. Művészeti tanácsadó Kovács Levente Koreográfus: Eötvös Mária. A belépés ingyenes. Azt követően dél 9-től az Amnessia Klubban kortárs népdalfeldolgozások koncertje lesz. Fellép a Dzseztán együttes: Hána László - dob, Ila Gábor - zongora, Molnár Ede - basszusgitár, Ségerc Ferenc - furulya, Szász Csaba - gitár, Ritziu Ilka Krisztina - ének. A belépés ingyenes. Május 20-án, szerda este 7-kor a Kultúrpalota nagytermében Köszönöm, hogy imádott címmel operett részletek, couplék, chansonok, filmbetétek hangzanak el a Varieté Expressz közreműködésével. Fellép: Boros Emese, Buta Árpád, Szabó Levente, Trozner Kincső, zongorázik Páll Erzsébet. Aműsorban szerepel a Tonight Jazz Quartet előadása is: Gombócz Avar, Puja Barna, Trozner Szabolcs, Zonda Attila. Este 9 órakor a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület szervezésében egy rendkívüli kulturális eseményre kerül sor: a Bernády-építtette Városháza tornyából Toronymagasra hangolva címmel „torony koncert” lesz, ahol klasszikus zene, opera-operett részletekés sanonok hangzanak el. Közreműködnek: a Varieté Expressz: Boros Emese, Buta Árpád, Szabó Levente, Trozner Kincső, zongorán kísér - Páll Erzsébet, Trozner Szabolcs,Jakab Roland - hegedű, zongorán kísér László Cristina és Quartet: Sipos Péter, Csibi Dávid, Magyarosi Szilárd, Gyárfás Blanka. A szervezők minél több zenekedvelőt várnak a Városháza elé. Csütörtökön 18 órakor az EMKE, a Marosvásárhelyi Magyar-Örmény Kluturális Egyesület és a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület az örmény genocídium 100. évfordulójára emlékezik Várady Mária színművész Üvöltő kövek birodalma című örmény irodalmi alkotásokat és népdalokat tartalmazó előadóestjével az Unitárius templomban. Szombaton délelőtt 11 órától a az EMKE Maros megyei szervezete a magyar közösségért végzett munkáját köszöni meg Sebestyén Júlia tanárnőnek, Bandi Árpád tanárnak, valamint Kuti Márta publicistának, az Értékteremtől gálája rendezvényen. A művészi műsorral egybekötött eseményre a Vártemplomi Diakóniai Otthon Bocskai-termében – (Jókai-Eminescu utca 28. sz.) kerül sor. Ugyancsak szombaton 17 órakor a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület szervezésében a Maros Művészegyüttes termében (Kövesdomb) Néptánc- és népdalestre várják a közönséget a Napsugár Néptáncegyüttes, a Csernakereszturi Hagyományőrző- és a Kecskeméti Néptánccsoport előadásában. Az egész hetes kulturális rendezvénysorozatot a Helikon – Kemény János Alapítvány szervezésében a Helikonisták a fasizmus karmaiban című előadás zárja a zsinagógában, ahol Spielmann Mihály művészettörténész életútjáról tart előadást Kilyén Ilka és Szabó Dániel, valamint Lokodi Károly (hegedű) és Zágoni Előd (cselló) együttműködésével. Antal Erika maszol.ro 2015. május 22.Csillagok, csillagok, tovább ragyogjatok!Hálásak lehetünk mi, marosvásárhelyiek, hogy bővelkedünk magyar vonatkozású rendezvényekben, kiváltképpen ilyenkor, a városnapok alkalmával. Azért is hálásak lehetünk, hogy vannak lelkes emberek, civil szervezetek, akik/amelyek felvállalják kulturális események szervezését és lebonyolítását, hiszen be kell vallanunk, nem kis munkát, szervezőkészséget, türelmet és hozzáértést igényel egy délutánt vagy estét betöltő színvonalas műsor összeállítása. Nem mintha a nyilvánosságra tartozna, de kedden este fárasztó munkanap, majd szülői értekezlet után rohantam be a Kultúrpalotába. Nótaestre. A Marosvásárhelyi Napok kiemelkedő és várt eseménye ez minden évben. A főpáholy oldalsó zugában kaptam helyet, s mielőtt kifújtam volna magam, a műsor el is kezdődött. Kilyén Ilka Magyar Örökség díjas színművésznő mint főszervező a tőle megszokott tartással és eleganciával állt színpadra. Köszöntője után a város két alpolgármesterét, Peti Andrást és Claudiu Maiort szólította pódiumra. Nem nótázni, hanem azért, hogy a hivatal üdvözletét tolmácsolják a város magyar ajkú, fiatalos, de többnyire tisztes kort megélt nótakedvelő hallgatóságának. Értelmezés kérdése, de mindenképpen méltányolandó, hogy Claudiu Maior magyarul szólt a közönséghez. Ifj. Jánoska Béla és népi zenekara kíséretében csendültek fel az ismert nóták Ritziu Ilka Krisztina, Ördög Miklós Levente, Vígh Ágnes, Szabadi Nóra, Kilyén Ilka, Ábrám Tibor, Tollas Gábor, Buta Árpád Attila tolmácsolásában. A közönség előbb csak dúdolt, de ahogy egyre jobban ráhangolódott az éneklésre, fellángolt a nótázási kedv, s Buta Árpád nótáit már együtt fújták. Végül nem is lehetett tudni, Buta Árpádot szereti-e a közönség annyira, vagy a közös nótázást. Annyiban maradtunk, hogy mindkettőt. Bevallom, én is szívesen énekeltem a kis kút, kerekes kútról, a zavaros Nyárádról, a százados úrról, aki felül a lovára, s végül a szépen ragyogó, utat mutató csillagokról. De nem ragadtatom el magam, inkább arról is szólok, hogy a muzsika és nóták közé vidám jeleneteket iktattak: Szőlősi Pénzes Szilárd és Cseke Péter, a Hahota színtársulat tagjai, majd Kilyén Ilka és Ritziu Krisztina nevettették meg a közönséget. S tették mindezt Kovács Levente művészeti tanácsai alapján. S ha nóta volt, vidámság volt, nem hiányozhatott a tánc sem, Eötvös Mária koreográfiájára perdült táncra Mészáros Zoltán és táncospárja. S akkor még nem szóltunk a szervezőkről, a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesületről, az EMKE Maros megyei szervezetéről és a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalról, amelyek idén is kiváltották a közönség elismerését. Azét, amely hűséges még a magyar nótához, a magyar hagyományokhoz, s amelyet értékelni kell, mert nem biztos, hogy húsz év múlva lesznek még annyian, hogy benépesítsék a Kultúrpalotát. Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely) 2015. június 4.Felemás ítéletek a csendőrök elleni perbenMint arról annak idején beszámoltunk, tavaly augusztus 23-án éjszaka a kézdiszentléleki falunapokon a brassói 0758-as csendőralakulat tagjai súlyosan bántalmaztak három helybeli fiatalt, Kovács Gábort, Kovács Leventét és Páll Zoltánt, akiket csendháborításért fejenként ezerlejes pénzbüntetéssel is sújtottak. A Háromszéki Közösségi Alapítvány anyagi támogatásával a kézdiszentlélekiek megfogadták Imre István védőügyvédet, és 2014. szeptember 8-án pert indítottak bántalmazóik ellen. Habár a három periratot egyszerre iktatták, a tárgyalásokra más és más időpontokban került sor. Az első alapfokú ítélet két tárgyalás után ez év január 15-én született meg, amikor a kézdivásárhelyi bíróság helyt adott Kovács Levente felperes panaszának, és eltörölte a büntető jegyzőkönyvet. A csendőrség fellebbezett, mire a megyei törvényszék megsemmisítette az ítéletet, és visszautalta a periratot alapfokú újratárgyalásra június 16-ára. Kovács Gábor ügyében hat tárgyalás, illetve halasztás után május 27-én alapfokon döntött a bíróság: eltörölte a pénzbüntetést, amelyet írásbeli figyelmeztetéssé alakított át. Tegnapig a csendőrség nem fellebbezett. Páll Zoltán esetében tíz halasztás, illetve tárgyalás után a bíróság június 2-án helyt adott a felperes kérésének, és eltörölte a pénzbüntetést. A brassói csendőrség ebben az esetben is fellebbezhet. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. június 8.Nemzedékek Találkozója TemesváronMeglepetésdíjak a legjobb bartókos diákoknak! Temes megye legnagyobb magyar iskolájában, a Bartók Béla Elméleti Líceumban június 6-án, szombaton 22. alkalommal tartották meg a hagyományos Nemzedékek Találkozóját. A Diákházban sorra került megnyitóünnepség keretében megemlékeztek a temesvári önálló magyar iskola létrehozásának, illetve névadásának 25. évfordulójáról, és díjazták a Bartók Béla Líceum kiemelkedő eredményeket elért diákjait. A legjobb diákoknak meglepetésdíjakat adott át Tamás Péter, Magyarország temesvári tiszteletbeli konzulja és Naszvadi György, az MNB PADOC Alapítványának kuratóriumi elnöke. A Nemzedékek Találkozója a sajátos bánsági szórványhelyzet szülte találmány: mivel a magyarul érettségizettek szétszóródtak az országban és a nagyvilágban, nehezen jönnek össze akár a kerek évfordulós osztálytalálkozók is. A június első szombatján megtartott Nemzedékek Találkozójára hivatalos minden magyar vén diák, aki valaha magyar iskolát végzett Temesváron és minden tanár, aki valaha magyar iskolában tanított. A Diákházban összegyűlt mintegy 300 vén diákot dr. Erdei Ildikó, a Bartók Béla Líceum igazgatója köszöntötte. „Május utolsó péntekje hagyományosan a ballagási ünnepség, június első szombatja a nemzedékek találkozójának a napja. A ballagók előrenéznek, a látóhatárt, az égboltot kémlelik, a vén diákok inkább visszatekintenek, számot vetnek. Ezek az ünnepek az iskola számára is rendkívül fontosak, hiszen értelmet, tartalmat adnak az iskolai mindennapoknak, és visszajelzést kapunk arról, hogy az elballagók batyujába elhelyezett tudás hogyan érett tapasztalattá az elmúlt évtizedekben” – mondta ünnepi köszöntője során dr. Erdei Ildikó. Halász Ferenc volt iskolaigazgató felidézte a 25 esztendővel ezelőtti eseményeket, amikor az 1990. január–március időszakban, a Bánsági Magyar Demokrata Szövetség kezdeményezésére sikerült létrehozni az önálló magyar középiskolát, amely felvette Bartók Béla bánsági születésű világhírű zeneszerző nevét. „Akkori döntésünk fő érve az volt, hogy Bartók Béla ember tudott maradni egy elembertelenedett világban – mondta Halász Ferenc –, a mi fő célunk pedig az, hogy embert faragjunk a diákjainkból”. Az 55 éve érettségizettek nevében Gáspári Katalin ny. magyartanár, a 20 éve érettségizettek nevében dr. Kovács Levente egyetemi docens osztotta meg ünnepi gondolatait az egybegyűltekkel. „A Bartók Béla Líceum számunkra több mint egy egyszerű iskola: úgy működik, mint egy alternatív közösségi központ, ahol a csecsemőktől a nyugdíjasokig mindenki számára szerveznek rendezvényeket – mondta Marossy Lóránt –, ezért közös felelősséget kell vállalnunk az iskola jövőjének biztosításáért.” A Bartók Béla Alapítvány minden évben díjazza a különböző területeken (tantárgyversenyek, irodalmi versenyek, hagyományőrzés, sport stb.) terén kiemelkedő eredményeket elért diákokat. Az alapítvány díjait Halász Ferenc elnök és dr. Toró László fizikus, a kuratórium képviselője adtak át a legjobbaknak. Az elmúlt iskolaévben elért kiváló eredményeik alapján összesen 28-an kaptak pénzdíjat az Alapítványtól, a díjak oroszlánrészét a kiválóan teljesítő V–VIII. osztályosok érdemelték ki. Következtek a meglepetésdíjak: Tamás Péter tiszteletbeli konzul első alkalommal adta át a Magyar Nyelv Ápolásáért járó díjat a XII. osztályos Kovács Boglárkának, aki a második-harmadik helyezett Fodor Zsófiával és Stan Krisztinával együtt egy 10 napos németországi jutalomkiránduláson is részt vehet. Az ünnepségen részt vett Naszvadi György, a Magyar Nemzeti Bank PADOC Alapítványának kuratóriumi elnöke, aki köszöntőjében így fogalmazott: „Ezeket a gyönyörű népdalokat, szavalatokat, fuvolásokat, citerásokat hallgatva, a táncosokról nem is beszélve, úgy érzem, hogy mi, „odaáti” magyarok magyarságból leckét kapunk. /…/ A PADOC Alapítvány célja a határon túli magyar oktatás támogatása, többek között azért, hogy az itthon maradás reális alternatíva legyen az itt élő magyarok számára. A magyarság fogyása megállításának legfontosabb eszköze, hogy mindenki a szülőföldjén találja meg a boldogulását.” Naszvadi György végezetül bejelentette: a Bartók Alapítvány díjazottjainak kiegészítésképpen fejenként 25 000 forintos díjat ajánl föl a PADOC Alapítvány részéről, ugyanakkor felkészítő tanáraik fejenként 100 000 forint jutalomban részesülnek. A megnyitóünnepség résztvevőit és díszvendégeit színes és színvonalas műsorral ajándékozták meg a Bartók Líceum diákjai: Szabó Abigél népdalcsokrát, Kovács Boglárka, Stan Krisztina és a Marasztalók zenekar dalait, a Harmónia csoport társasági táncát, Andrásy Nóra és Kele Noémi szavalatát, a Szabó tanító bácsi vezette furulyások és citerások műsorát és az Eszterlánc kalotaszegi táncát nagy tapssal jutalmazták a vén diákok. A találkozó a Bartók Líceum dísztermében kötetlen beszélgetéssel folytatódott, miközben a kerek évfordulós érettségi találkozók résztvevői osztályfőnöki órákat tartottak. Szombat este az érdeklődők megtapsolhatták a Bartók Diákszínpad évadzáró Csongor és Tünde újratöltve című előadását, Molnos András Csaba színművész rendezésében. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2015. június 9.Évadot zárt a Szigligeti SzínházVasárnap este A szabin nők elrablása című darab bemutatásával illetve a díjátadással zárta 2014-15-ös évadját a Nagyváradi Szigligeti Színház. Szép számú közönség látta vasárnap este a Szigligeti Színház miniévadjának utolsó előadását, A szabin nők elrablása című zenés bohózatot, mely ezúttal is sok örömet okozott a publikumnak. A hagyományokhoz híven ezúttal is a miévadnak, és magának a színházai évadnak a zárásaképpen osztották ki a Szigligeti Színház által alapított díjakat. Új díjként jelent meg a legjobb gyerekszereplőnek járó elismerés, amelyet a Diótörő és egérkirály című előadásban nyújtott alakításáért Nagy Tímea érdemelt ki. Szintén új elismerés az Arany Körte Díj, amelyet a színház háttérdolgozóinak adományoz a társulat. Ebben az évben a díszletező munkások kapták ezt a díjat, míg a Kulissza Díjat Varga Imre korrepetítor vehette át. Díjeső A 2014-2015-ös évadban nyújtott teljesítménye alapján a közönség által legjobbnak ítélt Tóth Tünde kapta meg a közönségdíjat. A Földes Kati díjat a Szigligeti Színház táruslatának 35. életévüket még be nem töltött tagjai kaphatják meg a társulati tagok szavazatai alapján. Az idén ezt a díjat Tasnádi-Sáhy Noéminek ítélték oda. Ezt követően a nívdíjak kiosztása következett, melyet háromtagú szakmai zsüri ítélt oda a miniévadban látott tizenkét előadás alapján. A Legjobb bábművész díját Csepei Róbert kapta meg, a Legjobb táncművész díjjal ezúttal Brugós Sándor Csaba büszkélkedhet, a Legjobb mellékszereplő díját Gajai Ágnes vehette át, a Legjobb női szereplő díjával Tóth Tündét jutalmazták, míg a legjobb férfi szereplő díját ifj. Kovács Levente érdemelte ki a zsűritől. Életműdíj Ezek után hátra volt még az Életmű díj átadása, melyet ebben az évben Bányai Irénnek ítéltek oda. Laudációt mondott Hajdu Géza színművész, aki többek között kiemelte: Bányai Irén „1965-ben jött a színművészeti főiskola elvégzése után színházunkhoz. A rövid szentgyörgyi és egy hosszabb temesvári kitérő után huszonöt évet szolgálta a nagyváradi közönséget.” A színművésznő a Micsoda zűrzavar című darabban debütált, majd a Salemi boszorkányokban lehetett csodálni alakítását. A továbbiakban Hajdu Géza kiemelte: „Drámai alkatával, hangjával szinte berobbant az akkori eléggé poros váradi színjátszásba. Nem csoda, hogy rövidesen megkapta Lavinia szerepét a nagy horderejű darabban, Az amerikai Elektrában. az újságok dicshimnuszokat zengtek alakításáról, a közönség rajongott érte, mindenki érezte, hogy egy ritka drámai tehetség jelent meg színpadunkon, Sulyok Mária erdélyi utódja. Fitalságának ereje, belső mondanivalója nem elégedett meg évi egy-két szereppel. Férjével irodalmi műsorokat készítettek, kétszemélyes darabokat játszottak. (…) Mintha róla szólt volna Sorescu Édesanyánk című darabja, amelyért a legjobb női szereplő díját kapta Sepsiszentgyörgyön 1978-ban a nemzetiségi színházak fesztiválján. Drámai erejét olyan szerepekben csodálhattuk, mint Alma Winemiller a Nyár és füstben, Rhédey Eszter az Úri muriban, Eleonóra a Tangóban, Margaret a Macska a forró bádogtetőnben, Kriegsné a Fatornyokban, Karola a Tűzmadárban, Anca a Megtorlásban, Loncka a Papucshősben, Mary Tyrone az Utazás az éjszakában. (…) De voltak kedvenc szerepei a gyerekeknek játszott mesejátékokban is. Több víjátékban is játszott, a Döglött aknákban, a Róza néniben, A nagymamában, a Műtétben, Számomra felejthetetlen a Nem élhetek muzsikaszó nélkül süket Mina nénije. Kirajzolódik előttünk egy pályakép, egy nagyszerű színésznő életútja. Már a felsorolt szerepek és címek is elbűvölnek, de a lényeg a mögöttük álló művész, aki megálmodta, fantáziájával életre keltette ezeket az alakokat, néha örömmel, néha kínkeservesen, de mindig hittel, odaadással. Alkotókedvét, fegyelmezett munkáját mindig tehetsége és a színház szolgálatába állította.” A díj átvételekor Bányai Irén meghatódva mondott köszönetet. Mint fogalmazott: „nagyon szépen köszönöm ezt az életműdíjat, és azt, hogy lehetőséget nyújtottatok arra, hogy újra együtt lehessünk ezen a drága színpadon.” Színészbál Ugyancsak hagyománya a nagyváradi Szigligeti Színháznak, hogy az évadot az intézmény művészeinek, munkatársainak, dolgozóinak, illetve a színház támogatóinak szervezett bállal zárják le, illetve koronázzák meg; így volt ez az idén is. A színészbálra ebben az évben a Lotus bevásárlóközpont báltermében került sor. Itt a színház munkáját segítő fiatalokból álló Szöcskék kiosztották saját, humoros díjaikat, majd Peller Károly, a Budapesti Operettszínház művésze szórakoztatta az egybegyűlteket operettslágerekkel. A jó hangulatú vidám mulatozás hajnalig tartott. Pap István erdon.ro 2015. július 18.Dr. Kovács Levente paradigmái25 + 25 + 25 = 25 Egy közismert söröző teraszán ülünk a Tanár úrral, és számolunk: 25 + 25 + 25. Még nem adjuk össze. Nincs végeredmény. De a felosztás jó. Olyan, mint egy nagy habos torta, amit születésnapon négyfelé vág az ünnepelt. Hármat elfogyasztunk közösen. Beleharapunk. Milyen az íze az első szeletnek? – kérdem a Mestert. – Az első szelet az első 25 év, amíg kijártam az iskolát és az egyetemet. Azután következett az az időszak, amikor a Marosvásárhelyi Diákház színjátszó csoportjával foglalkoztam. A második, amikor eljutottam oda, hogy 25 éves koromban megrendezhettem az első darabomat a színművészeti főiskola Stúdió termében. Ez a szakasz a magánéletemben is jelentős. Akkor született a fiam, s akkor találtam rá harmadik feleségemre, Katira, aki mind a mai napig társam, és velem volt a szakmai és magánéleti harcaimban. A harmadik? 50 éves koromban, 1990-ben a Színművészeti Egyetem magyar tagozatának tanszékvezetője lettem. Ekkor alakult újra az oktatás. A '90-es évektől kezdődően én feleltem a színészképzés metodikájáért, az oktatási intézmény átszervezéséért. Akkor indult az új nagy létszámú évfolyam, olyan nyomorúságos évek után, amikor négy, három, majd végül egy-két végzős hallgatónk volt. Ez a 25 év begyűjtötte a termést, azt a tapasztalatot, ami felhalmozódott az egyetem vezetése alatt azokban a pályázatokban, amelyek az egyetem gyarapodását segítették. – Maradjunk a hármas felosztásnál. Egy ember életét meghatározzák a találkozások, a helyszínek, a történetek... – Az első 25 év két meghatározó korszaka a gyerekkorom (a 7 – 15 éves kor közötti időszak) volt, amikor sokat betegeskedtem. Az ágyon ülve rengeteget olvastam, s így már abban a zsenge korban 4-5 évvel megelőztem gondolkodásban, tájékozottságban, olvasottságban kortársaimat. Ez mind a mai napig meghatározta az életemet. A másik az egyetemi diákévek helyszíne, Kolozsvár volt. Olyan időszakban jártam a Bolyai egyetemre – mert akkor még megvolt –, amikor a kincses várost különleges hangulat, szellemiség jellemezte. Az egyetem szellemi légköre nagy hatással volt rám. A tanárok közül Szigeti József, Csehi Gyula, az idősebb kollégák közül Szilágyi Domokos, Kántor Lajos voltak rám hatással, olyanok, akiknek nemcsak a gondolkodásmódja, hanem az életsorsa is példaértékű volt. Csoporttársaim között is olyanok voltak, akik azóta sokra vitték: írók, költők. Egy egész életre való szellemi útravalót kaptam a kolozsvári egyetemről. Ami a találkozásokat illeti, gyerekkorban sok benyomás ért. A családom egy része a kommunizmushoz fűződött az orosz hadifogság miatt, a másik fele pedig a Nyugat, a kapitalizmus felé irányult az amerikai hadifogság hatására. Nagy ideológiai viták voltak a családban, amelynek én is tanúja voltam. Például már 10 évesen tudtam, hogy mi a helyzet a kurdokkal, kik a szunniták és a síiták. De az örök város Marosvásárhely maradt. A kolozsvári öt évet leszámítva én vásárhelyi vagyok, voltam és az is maradok. Vásárhely a világ igazi közepe. Ezzel, igaz, nem mindenki ért egyet az utóbbi időszakban, de én már ilyen romlott maradok... – A második 25? – Ez az időszak jórészt a diákszínjátszó csoporté. Az a munka, amit ott végeztem, a haladó szellemiséget, az akkori avantgárdot jelentette. A diákszínjátszó mozgalomnak voltam az elkötelezettje, azzal foglalkoztam a legtöbbet. A korabeli kultúrpolitika lehetővé tette egy darabig, hogy a színházi fesztiválok révén a műkedvelő színjátszás csúcsteljesítményei beolvadtak a hivatásos szakma világába. Ezáltal vált lehetővé, hogy a román szakmai elit is a diákszínjátszó csoport által színre vitt előadásaim által ismert meg. Így kerültem kapcsolatban akkori hírneves román rendezőkkel és színházi emberekkel, köztük Ion Cojarral, Gelu Colceaggal, Irina Petrescuval vagy Harag Györggyel, aki az egész csoportot leszerződtette Madách darabjába, Az ember tragédiájába. Úgy éreztem, olyan útra léptem, ami egy kicsit más volt, mint a színházakban dolgozni, és ezt jól fogadták szakmai téren is. Egyes előadásoknak, mint a Luzitán szörny, a Tiszta földet vagy a Mahagonny igazi rockfesztiválokra emlékeztető hangulata volt. Tömegeket vonzottak a nézőtérre, és a szakmai kritikák is borsot törtek a hivatásos színházak orra alá. Akkor a diákszínjátszás és a Stúdió színház repertoárjával megelőzte a hivatásos színházakat. Olyan dolgokat lehetett játszani, amelyekre csak később figyelt fel a szakma, és némiképp ki lehetett cselezni a hatóságokat is. Igaz, később voltak letiltások, kerékbe tört életek, de mindenesetre ebben az időszakban a fiatalság a szellemi frissességért járt előadásainkra vagy az ezt követő beszélgetésekre a Hargita vendéglőben. Visszagondolva erre az időszakra, talán azért voltunk érdekesebbek a hivatásos színházi produkcióknál, mert az általunk színre vitt előadások rólunk szóltak, a fiatalság életérzéseit fejezték ki. Arra vigyáztunk, hogy sose rugaszkodjunk el a valóságtól, és ne szálljon a fejünkbe a dicsőség. Pedig rendkívül jó színjátszók jártak hozzánk, de 90%-uknak eszébe sem jutott, hogy színész legyen, és ezért is felszabadultan játszhattak. A Mahagonny című előadásunkat egy fesztiválon, amelyre a színiakadémia is benevezett egy Aurel Baranga- előadással, a bukaresti akadémia tanára az intézet produkciójának vélte, és megdicsérte a színészképzésünket, szemben a műkedvelőnek vélt színis előadással. S olyanról is tudok mesélni, amikor egy előadásunkat letiltották az egyik fesztiválról, és azért, hogy jelen legyünk, összeültünk pénteken délután, és hétfő reggelig egy új produkciót állítottunk össze, amivel a fesztiválra mehettünk. Azok voltak a szép idők... – A harmadik 25? – Nagyon sokat tanultam az előző 25 évben. A diákszínjátszó csoportban sokkal szabadabban tudtam dolgozni, és ott alakítottam ki az improvizáció módszertanát. Később, amikor a 90-es években elindult az első bővített létszámú – a későbbi aranyosztály –, akkor az egyetemen hasznosíthattam, továbbfejleszthettem azokat a gyakorlatokat, amelyeket a diákszínjátszó csoportban alkalmaztam. Majd a későbbiekben következtek azok a találkozók, amelyeknek köszönhetően mi is bekapcsolódhattunk az európai színészmesterség-oktatás vérkeringésébe. Ennek eredményeként dolgozhatta ki Kovács Kati, aki a diákcsoportban is munkatársam volt, az improvizáció tudományos módszertanát. A diákszínjátszó csoportban zenés előadásokat is színre vittünk, olyan elismert zeneszerzőkkel, zenészekkel dolgoztunk, mint Sárosi Endre, Elekes Csaba, Szőcs János, Sólyom Sándor, akiknek sikerült a zenés előadások kollektív hangulatát megteremteniük, amelyekben a korszerű zene ritmusa, belső energiája odafejlődött, hogy zenével, tánccal fejeztünk ki bizonyos érzelmeket, gondolatokat. Ezeket átvittem az egyetemre is, ahol Hencz Józseffel együtt a főiskolán megrendezhettünk olyan nagy musicaleket, mint a My Fair Lady, a Cabaret vagy a Chicago. Majd később az intézet zene-, táncprofilját is megalakítottuk. Ezzel Bukarestben sem foglalkoztak. És ott volt az egyéni műsorok menedzselése is. Tehát a diákszínjátszás termékeny időszaka nagy hatással volt színészpedagógiai pályámra. Persze rendezőként más forrásokból is "táplálkoztam". Kilenc évig voltam az asszisztense az öreg Tompának, dolgoztam Harag Györggyel is. Új színházi nyelvezettel is kísérleteztem. Voltak programjaim. Öt Brecht-darabot rendeztem, aztán következett az "elvágott dramaturgiai köldökzsinór" összefűzése. Elővettem a kommunizmus idején tilos, elfelejtésre ítélt magyar szerzőket: Szomory Dezsőt, Szép Ernőt, Füst Milánt, Molnár Ferencet és másokat. Az 1980-as években rendezőhiány volt. Tompa Gábor, Kincses Elemér, Parászka Miklós és én rendeztünk az erdélyi magyar színházakban. Ez nehéz időszak volt. Emlékszem arra, amikor próbáltam Szatmárnémetiben, majd onnan "le kellett ugornom" Sepsiszentgyörgyre darabfelújításra, aztán onnan vissza a zsúfolásig telt vagonokban. Dolgoztunk -12 fokos színpadon, ahol a színésznő kezére fagyott a mikrofon, s öltöttünk bundát laza hippi jelmez helyett a fűtetlen téli gyergyószentmiklósi teremben. Olyan hőskor volt ez az 1960 – 1980-as évek közötti, amikor az ideológiai vizionálások kényszere mellett ráadásul a színházak önellátók kellett legyenek. Ilyen körülmények között olyan előadásokat is színre vittünk, amelyekkel 150-200-szor is színpadra léptünk. Az emlékek kávéházának a főpróbája december 26-án volt. A színház köré rendőrkordont húztak, mert mindenki be akart jönni a 600 férőhelyes terembe, ahova úgy is 800-an zsúfolódtak be. A nyilvános főpróba bevételéből kihoztuk a román tagozat egyhavi fizetésalapját. Az előadást 172-szer játszottuk. Nehéz ma már kiemelnem egy előadást a több mint 180 rendezésem közül. A nagy kiugrás 1976-ban volt, amikor a főiskolán színre vittük az Egy fő az egy fő című Brecht-darabot. Aztán jött – szintén a főiskolán – a Szürke délután, a Káin és Ábel, amellyel a sepsiszentgyörgyi kollokviumon két díjat is nyertünk. Megemlíthetném a Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabot, amelyet a Stúdióban 50-szer, a Sepsiszentgyörgyön rendezett változatot 100 alkalommal játszottuk el. A marosvásárhelyi színházban volt egy feledhetetlen trió: Az emlékek kávéháza, a Lila ákác és a Kakuk Marci, amelyek összesen több mint 500-szor kerültek közönség elé, és a szakmai siker is jelentős volt. Legnagyobb szakmai sikeremet Nádas Péter Találkozás című darabjával értem el. A kolozsvári rendezéseim közül Paul Foster I. Erzsébetére, Sepsiszentgyörgyön még Csehov Három nővérére, Szatmáron ugyancsak Csehov Platonovjára és Zágoni Hippolyt, a lakáj című darabjára emlékezem szívesen. A diákszínjátszó csoporttal pedig a Luzitán szörny, a Tiszta föld és a Mahagonny volt az abszolút csúcs. Az utóbbi időben pedig az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban színre vitt Az emberke tragédiája felnőttelőadásba lophattam be mindazt, amit annak idején a színjátszó csoporttal is kikísérletezgettem. S talán premierként árulom el, hogy rendeztem egy játékfilmet is, aminek a címe Imola mosolya volt. Ezt Huszár Ilona, a producer úgy elvitte Magyarországra, hogy azóta sem kapja a kazettát. Ez tanulságos és érdekes szakmai kísérlet volt. – A következő 25? – A színház életcél, hivatás és hobbi is egyben. Az első 25 évben életcél, aztán hivatás lett, most hobbi. Hobbiból dolgozom együtt a Hahota színtársulattal. Nagyon kedves, alázatos és összetartó társaság, akiknek hihetetlen közönségsikerük van, és én ezt nagyon élvezem. Közben írogatok. Már 15 éves koromban írtam novellákat és két regényt is. Az egyikért most "megbűnhődnék", mert egy olyan iszlám államról szól, amelyet arab terroristák hoztak létre. Egyik álmom volt, hogy Kelet- és Szahara-kutató legyek, aztán ebből csak egy tinédzserkori regény lett. De így, 75 évesen meg akarom ajándékozni magam egy regénnyel, amelyet a napokban fejezek be. A története a '60-as évekről szól. Azt hittük, hogy ez a korszak egy történelmi mélypont, de tulajdonképpen csak ezután kezdődtek az igazi megpróbáltatások, mert jött a Ceausescu-féle "arany-korszak". Tulajdonképpen a művészet és politika összefonódásáról szól a regény, amelynek munkacíme: És akkor jött az aranykor, vagy Honduras messze van... Aztán van egy paranormális élményem is, amiből lehet, hogy valamikor sci-fi regény lesz. Ha megérem. A személyazonossági igazolványom 2065-ben jár le. Elgondoltam, milyen jó kabaréjelenet lenne, ha miután lejár, beállítanék a lakosság-nyilvántartóba, hogy cseréljék ki. Ez igen varázslatos esemény lenne, mert jelenleg én vagyok a marosvásárhelyi Gyűrűk ura, ugyanis a kiváló kardiológus Benedek Imre barátom kilenc sztenttel stafírozta a szívemet. – Lehetett volna más 75? – Nem. Elég jó labdaérzékem volt. Kiváló labdarúgókapus voltam 12 éves koromig, aztán, miután megbetegedtem, nem mertem többet vetődni. A 46-os lábammal, csavarosan a pálya bal széléről jobb lábbal íveltem be a labdát, mint Czibor az Aranycsapatból... Mégsem lettem focista. Nagyon érdekelt a földrajz, az utazások, a műépítészet és a zene. Hét évig tanultam zongorázni. Ma is felfedezem, ha hamisan szól a dal, de nem tudom reprodukálni a zenét. A sors iróniája, hogy én rendeztem először a Stúdióban zenés darabokat. Az irodalom, az írás mindig jelen volt az életemben. 10 éves koromban saját darabomat mutatták be egy pionírünnepségen. 15 évesen kabarét írtam, amit előadtunk az osztályban. Édesapám orvost akart "csinálni" belőlem, de meglepetésére nem az lettem. Igaz, doktor vagyok. Emlékszem, egy hétfő reggel cseng a telefonunk, egy hölgy van a vonal másik végén, megkérdi: dr. Kovács Leventével beszél? Miután válaszoltam, elmondta, meghívnak a Duna televízióba egy élő beszélgetésbe, fizetik az utat és némi honoráriumot is. Mi a beszélgetés témája? – kérdeztem. Az otthon szülés – jött a válasz. Kiderült, egy címtárban bukkant a nevemre, ahol úgy szerepeltem: doktor Kovács Levente. Nem mentem Budapestre. Utólag megbántam. Ez is kabaréba illő jelenet lett volna, ha elbeszélgetek a témáról, s majd a végén elmondom: színházművészetben vagyok doktor. Ha még egy felkérés jön, elvállalom. De csak a móka kedvéért... A beszélgetés dr. Kovács Levente közelgő 75. születésnapja alkalmából készült. Az interjú (idő)beosztása a véletlen műve. Az élet rendezte... Vajda György Népújság (Marosvásárhely) 2015. szeptember 2.Őszi felvételi a Marosvásárhelyi Művészeti EgyetemenAz ez évi nyári, júliusi felvételi vizsgákat követően őszi felvételit hirdet a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. A szabadon maradt helyekre e hónapban jelentkezhetnek az érdeklődők a Köteles Sámuel utcai intézményben, a beiratkozási időszak szeptember 7-én veszi kezdetét. Amint azt az intézmény közleményében olvashatjuk, a felvételizők az alábbiakban felsorolt szakokra iratkozhatnak. Alapképzés esetén: bábszínészet (hat tandíjas hely) – osztályvezető tanárok: Bonczidai Dezső, Máthé Rozália; teatrológia; dramaturgia (két tandíjmentes és két tandíjas hely) – osztályvezető tanár: Lázok János; audiovizuális kommunikáció – multimédia (három tandíjas hely) – osztályvezető tanár: Szász Attila; koreográfia (két tandíjmentes és hét tandíjas hely) – osztályvezető tanár: András Lóránt; rendező szak (három tandíjmentes és hét tandíjas hely) – osztályvezető tanárok: Sebestyén Aba, Kovács Levente; zenetanár szak (egy tandíjas hely). A tanulmányi idő három év nappali képzés mindegyik szakon. A beiratkozási díj 100 lej az első szakaszra és 100 lej a második szakaszra, a tandíj pedig a következőképpen alakul: román állampolgá-rok, valamint az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárai részére – színpadi művészetek (színművészet, bábművészet, mozgásművészet, rendező szak): 3000 lej/tanév, teatrológia szak: 2000 lej/tanév, audiovizuális kommunikáció-multimédia szak: 2400 lej/tanév, zenetanár szak: 2000 lej/tanév, látványtervező szak: 3000 lej/tanév. Külföldi állampolgároknak (kivéve az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárait): 750 euró/hó (színpadi művészetek szakon), 420 euró/hó (látványtervező és zenetanár szakon), 750 euró/hó (audiovizuális kommunikáció- multimédia szakon). A felvételi vizsgára érettségi diplomával (vagy ezzel egyenértékű irattal) rendelkezők jelentkezhetnek. A beiratkozási időszak szeptember 12-ig tart, a felvételi vizsgára szeptember 14-e és 17-e között kerül sor. A magiszteri képzés esetében a következő szakokra jelentkezhetnek az őszi felvételizők: színművészet (egy tandíjas hely); rendezés művészete (három tandíjas hely) – osztályvezető tanárok: Bocsárdi László, Harsányi Zsolt; művelődésszervezés. Impresszárió (három tandíjmentes és hét tandíjas hely) – osztályvezető tanár: Kuti Csongor; drámaírás (két tandíjmentes és hét tandíjas hely) – osztályvezető tanár: Albert Mária; alkalmazott bábművészet (három tandíjas hely) – osztályvezető tanár: Kozsik Ildikó; korszerű zenei koncepciók (egy állami és hét tandíjas hely). A roma nemzetiségű jelentkezők szeptember 7–12. között kérvényben igényelhetik a számukra fenntartott helyeket. A felvételi vizsgára ugyancsak szeptember 14-e és 17-e között kerül sor. A tanulmányi idő mindegyik szak esetében két év, nappali tagozaton. A beiratkozási díj 100 lej az 1. szakaszra és 100 lej a 2. szakaszra, a tandíj a román állampolgárok, valamint az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárai részére: 3000 lej/tanév, a külföldi állampolgárok részére (kivéve az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárait) 750 euró/hó. A felvételi vizsgára bármilyen szakterületen szerzett alapfokú egyetemi oklevéllel vagy azzal egyenértékű okirattal lehet jelentkezni. A felkészítőkről, illetve felvételi vizsgákról további információk a www.szini.ro honlapon, illetve az egyetem hirdetőfelületein, székhelyén: Marosvásárhely, Köteles Sámuel utca 6. sz. Knb. Népújság (Marosvásárhely) 2015. szeptember 12.Premierek, turnék és vendégjátékokMásodik évadát kezdi a marosvásárhelyi Spectrum Színház Két bemutatón ugyan már túl van, hivatalosan azonban tegnap, péntek este kezdte évadát a marosvásárhelyi Spectrum Színház. A főtéri magánteátrum második évada különös jelentőséggel bír a társulat számára: az állandósodást, a stabilitást jelképezi. Erről és a várható előadásokról, programtervről csütörtök délelőtt tartottak sajtótájékoztatót a színház előcsarnokában. A résztvevőket Jakab Orsolya közönségszervező üdvözölte, majd Török Viola rendező, művészeti vezető vette át a szót. – Második évadunkat kezdjük ezen a hétvégén, nagyon fontos számunkra, hogy a közönség tudjon rólunk, hogy érezze: valóságos színház vagyunk. Nagy reményekkel kezdjük az új évadunkat, holott már két bemutatónkat megtartottuk – igaz, nem Marosvásárhelyen, hanem a mikházi Csűrszínházban: ott adtuk elő júliusban Molière A nők iskolája című vígjátékát, augusztusban pedig a Gogol Egy őrült naplója című elbeszélése alapján írt monodrámát. Jelenleg a harmadik előadásunk próbái zajlanak. Harold Pinter egyik, meglepetésnek szánt drámáját visszük színre Kovács Levente rendezésében – ennek bemutatójára október folyamán kerül sor –, majd Csehov születésének 155. évfordulója alkalmából Matei Visniec Sirály- utángondolását, a Nyina, avagy a kitömött sirályok törékenységéről című darabot visszük ősbemutatóként színpadra novemberben, az én rendezésemben. Decemberben szilveszteri vígjátékkal készülünk, januártól pedig régebbi előadásainkat újítjuk fel, olyanokat, amelyeket eleddig csak a Csűrszínházban játsztunk. A soron következő esztendő nagy újdonságaként a gyerekeket is meg kívánjuk szólítani, ennek érdekében rendezem majd a Tündér Míra című mesedrámát, amelynek erdélyi bemutatójára nálunk kerül sor. Az évad folyamán több meglepetéssel, újdonsággal is szolgálhatunk. Vendégrendezőként nálunk alkot majd Kovács Levente, Kincses Elemér, Porogi Dorka és Anca Bradu, ami pedig a társulatot illeti, jelenleg hét stabil és öt bedolgozó színészkolléga viszi színre előadásainkat. Színházunk három új, fiatal taggal bővült: Nagy Bea, Sebestyén Hunor és Márton Katinka színművészekkel. Jakab Orsolya hozzátette, ugyancsak a változatosság jegyében több vendégelőadást is meghívtak Marosvásárhelyre: ez év szeptember 31-én és október elsején Juhász Róza veszprémi színművésznő egy Jászai Mariról szóló egyéni előadással lép fel, folyik továbbá az egyeztetés a budapesti Nemzeti Színházzal is, amelynek igazgatója, Vidnyánszki Attila pár kisebb előadást szeretne elhozni Marosvásárhelyre. Kiszállásokban is gondolkodnak, Erdélyben, Székelyföldön és Magyarországon szeretnék bemutatni előadásaikat. A jövő évben pedig, Szélyes Ferenc színművész ötlete nyomán, egy különleges Őrült naplója-fesztivált terveznek: Gogol műve több színház műsorán is szerepel, a többnapos fesztivál keretében ezen előadásokat hívnák meg egy-egy Spectrum színházbeli vendégszereplésre. – Próbálunk szervezettebben működni, ennek egyik jele az immáron elérhető internetes jegyeladási opciónk. A biletmaster.ro oldalon ezentúl a Spectrum Színház előadásaira is válthatnak jegyet az érdeklődők, természetesen a telefonos jegyrendelés és a helyszínen zajló jegyeladás a továbbiakban is megmarad. Az internetes opció sikerét jelzi, hogy háromnapos jelenlét után már volt online jegyeladásunk. Szeretnénk nyitni a fiatalok és a fiatal családosok irányába, a netes jegyrendelés mellett színházas gyerekprogramokat is tervezünk, amelyekre a Spectrum előcsarnokában kerül majd sor. Elkészült a havi műsortervünk, december végéig látjuk pontosan az évadot, amely sok bemutatót, színes kínálatot tartalmaz, az új előadások mellett olyan, múlt évadbeli sikerdarabokkal, mint a Boszorkány vagy a Szomorú vasárnap. Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 3.Művelődés/szeptemberA Kultivál elnevezésű Kárpát-medencei ifjúsági fesztivál esélyeit latolgatja vezércikkében Dáné Tibor Kálmán. A Közösség rovatban P. Buzogány Árpádnak a szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetőjével, id. Haáz Sándorral készített interjúja, valamint Katus Józsefnek a nyugdíjasok hasznos és kellemes időtöltésével kapcsolatos írása olvasható. A Kibeszélőben Laczkó Vass Róbert beszélget Lukács Csaba világjáró riporterrel. A Galéria rovatban Szabó Attila a kalotaszegi alkotótábor friss albumát méltatja, az Enciklopédia rovatban Kovács András művészettörténész professzor az erdélyi Mária-kultuszról értekezik, Kovács Levente pedig az erdélyi gombfocizás történetéről cikkezik. Szabadság (Kolozsvár) 2015. október 6.Harmincéves a HahotaEzelőtt harminc évvel és két hónappal lépett először „színpadra” a marosvásárhelyi Hahota társulat a Kárpátok sétányának 35-ös háztömbje és az árvízvédelmi töltés között. A társulat most egy jubileumi előadással készül megünnepelni a kerek évfordulót, az október 10-ei bemutatón eljátsszák a hajdani első előadás egyik jelentét is. Az Ariel színház próbatermében Ölvedi Antónia, Puskás Győző, Kelemen Barna és az immár három éve „saját rendezőnk”, Kovács Levente épp próba utáni megbeszélést tart, amikor érkezünk. Mintegy végszóra toppan be Szőcs János, kezében egy CD-vel, ami a jubileumi előadás zeneanyagát rejti. Akkor, 1985. augusztus 10-én a Kárpátok sétányán volt az első előadásuk. A „színpad” az árvízvédelmi töltés és a 35-ös háztömb közötti füves rész, két fűzfa között volt. A közönség a 35-ös és a 35A tömbházak lakóiból állott, akik a gát oldalán ültek. „Az előadás egyik jelenetét a Kovács Levente által rendezett Emlékek kávéházából loptam ki, a szó legszorosabb értelmében. Annyira tetszett az előadás, hogy többször, úgy is mondhatom, nagyon sokszor megnéztem, aztán azt a jelenetet memorizáltam – már amennyire tudtam – megtanultuk, próbáltuk s aztán eljátszottuk” – emlékezik a kezdetek kezdetére Puskás Győző. Ezt a jelenetet most újra fogják játszani a Humor forte, válogatás a legjobb pirulákból című ünnepi műsorban. Erre jött haza Spanyolországból Ölvedi Antónia, aki Puskás Győzővel játssza ezt a jelenetet. De visszatérve a kezdetekhez: az első évben volt még egy előadás, utána következtek a nyári évadok. Merthogy a „terem” teteje a csillagos ég volt, előfordult többször, hogy szünet után távozni kellett, mert akkora zápor kerekedett, hogy képtelenség volt folytatni a szabadtéri előadást. Ekkor már reflektoruk is volt. Elverte hát az eső az előadást. Akkor még csak az eső... Mert 1988 május 9-én a szeku verte szét a társulatot. Betiltották a további előadásokat. Az aznapit nem lehetett, ötszáz néző ült ugyanis a „nézőtéren”, ennyit azért mégsem lehetett szétkergetni – meséli a társulatalapító frontember. Itt szól közbe Kovács Levente: „Május 9. ugyanis a győzelem napja volt, lehet, hogy rosszul időzítették az előadást. Akkor még a szeku győzött.” Akkoriban már a helyi sajtó is gyakran cikkezett róluk. A szép emlékű Oltyán László Társulat a gyepen és A közönség kitart címmel írt róluk a Vörös Zászlóban. A betiltás után nem látszott az alagút vége, a folytatás lehetősége. Bár Puskás Győző titokban reménykedett valamiben. A kényszerszünet vége A rendszerváltozást követően újra összeállt a társulat. ’90. márciusában lett volna az első újkori bemutató, ezt a „sajnálatos márciusi események” verték szét, illetve hát azok miatt maradt el a bemutató. Végül 1991. március 11-től a Szakszervezetek Művelődési Házában, a MADISZ védnöksége alatt indultak újra. Most már tető volt a fejük fölött. Aztán ’95 elején Fúró Attila segítségével magánszínházként folyatták. Előbb a Kultúrpalotában, utána a Nemzeti Színházban, majd az Arielben. ’92-ben Jakab Zsombor a társulathoz szerződött – szervezőnek. Innen kezdődik a társulat főnixmadár-története. 1999-ben megalakult a Hahota Kft., ami már rangot jelentett, annak ellenére, hogy sokan távoztak a társulattól. De jöttek segíteni a hivatásos színészek (Nagy József, Szabó Mária, Csergőffy László, Székely Éva), s velük együtt az újabb sikerek. ’97-ben Kovács Levente kitiltotta a társulatot az amatőrök fesztiváljáról. (Muszáj volt nekem – mondja a két éve a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett rendező – mert már nem voltak műkedvelői szinten, minőségileg kilógtak a sorból. Nem ugyanabban a súlycsoportban játszottak.) Újra a régi... A harminc éves évfordulóra olyan műsort állítottunk össze, amelyben csak olyan jelenetek vannak, amelyekkel nagy sikert ért el a társulat az elmúlt három évtized folyamán, amelyek a közönségnek is nagyon tetszettek, de hozzánk is igen közel állnak. Persze, egy kicsit újra hangszerelve, Kovács Levente által időszerűsítve – mondta el Puskás Győző. A régebbiket veszik elő, hogy ne keltsék a nézőkben a „déjà vu” érzést. A társulatot immár három éve rendező Kovács Levente úgy véli: „Az utóbbi évek tapasztalata azt mutatja, hogy van egy műfaj, amely megkerülhetetlen, annak dacára, hogy színházi körökben jelentős fanyalgás tapasztalható vele szemben. Ez az a műfaj, amit a hahotások művelnek. A nézőszám olyan csúcsokat döntöget, amit hivatásos társulatok is megirigyelhetnek.” Úgy látja, hogy jelenleg a kis létszámú magántársulatokat (lásd még nálunk: Spektrum, Yorick) jobban elfogadja a közönség. Ha egy merész vállalkozás egy színházi társulat mögé áll, az szinte biztos, hogy siker lesz, és ezt számtalan példa igazolja. Ami pedig konkrétan a Hahotát illeti, ekképpen vélekedik: ártatlannak tűnő kicsi hülyeségből lesz egy színház. Ez azt jelenti, hogy a művészetben a belső akaratból, elszántságból születik – minden gátoló körülmény ellenére – valami, jelen esetben egy működő társulat. És egy színházi vállalkozást az tesz érvényessé, hogy állandóvá válik. Puskás Győző ehhez még annyit tesz hozzá, hogy a vállalkozást, a társulati életet, a színházat – nevezzük bárminek, egyaránt érvényes rá – az teszi élővé, sikeressé, hogy a közönség szereti, és ez adja az energiát a további munkához is. Közönség nélkül nincs előadás, a közönség szeretete nélkül pedig nincs siker – olyan axióma ez, ami megkerülhetetlen. Erdélyben immár mindenütt otthon érzik magukat, mindenhova haza mennek. „Koncerteken, a nemzeti színház előadásainak szünetében, de a piacon, az utcán, az üzletben megállítanak, kérdik, hogy mikor lesz a következő előadás. Teszi ezt ügyvéd, postás, mindenféle rendű és rangú ember, akiket egyetlen dolog köt össze – a színház szeretete” – osztja meg kellemes tapasztalatát velünk a Hahota frontembere. Az ünnepi díszelőadás október 10-én, szombaton este 7 órától a Maros Művészegyüttes kövesdombi előadótermében lesz. (ismétlések: október 11., 18. és 25-én). Hahotások három évtizede Akik ott voltak a kezdet kezdetén: Ölvedi Antónia, Lengyel Gabriella, Moldován Sándor, Kopacz András, Filcz Zoltán, Toldi Levente, Puskás Győző. Ők voltak a legeslegelsők, akik megértek sikert és hatóság-generálta kudarcokat. A jelenlegi jubiláló csapat pedig: Székely M. Éva, Gönczi Katalin, Ritziu Ilka Krisztina, Cseke Péter, Kelemen Barna, Szőlősi Pénzes Szilárd, Puskás Győző, és fellép „az ideiglenesen hazánkban tartózkodó” veterán, Ölvedi Antónia is. Bakó Zoltán Székelyhon.ro 2015. október 6.Bemutatkozik az András Lóránt TársulatA tragikus múltú épület, Marosvásárhely egykori ortodox zsinagógája ezentúl összművészeti központtá válik – tájékoztatott András Lóránt, a róla elnevezett társulat vezetője. Zsinagógának épült a most háromszintes épület még az 1930-as években, amelyet csak 1944-ig használtak, befejezni már nem tudták, a holokauszt utáni megfogyatkozott közösségnek pedig már nem volt szüksége rá – ismertette a hely történetét András Lóránt. A társulatvezető elmondta, Tánc és kortárs művészetek háza a neve annak a projektnek, amelyet szeretnének megvalósítani az egykori szakrális helyen, a befejezetlen téglaépítménynek egy újabb hivatást adni, lelket lehelni belé, újabb, támogatói téglák hozzáadásával befejezni. Október 9. és 11. között Moving bricks (Mozgó téglák) címmel évadnyitó rendezvénysorozatra, nyilvános bemutatkozásra várják a marosvásárhelyieket. Öt előadás lesz látható, kettő a tavaly bemutatott produkciók közül, két új darab, illetve egy bemutató, amely betekintést nyújt abba a folyamatba, ahogyan megszületik egy táncszínházi előadás. A nagyközönség ebből az alkalomból megismerheti az összművészeti központnak elképzelt épületet is, bejárhatja annak három szintjét. A legfelső emeleten egy stúdió működik, ahogyan a földszinten is, ez szolgál továbbá előadások, bemutatók helyszínéül. A középső szinten workshopokat, szakmai képzéseket szerveznek, amelyekre a marosvásárhelyi közösséget várják. Az épületben a tánc mellett minden olyan kortárs művészetnek szeretnének helyet adni, például képzőművészetnek, zenének, színháznak, amely a dinamikáról, mozgásról szól. Október 9-én, pénteken indítja az új évadot a társulat, de egyelőre fűtetlen körülmények között folyik a munka – mutatott rá a társulatvezető, aki elmondta, amennyiben az önkormányzat nem áll melléjük, a megnyitó után kénytelenek lesznek bezárni, ugyanis hidegben nem tudnak és nem is akarnak dolgozni. Az önkormányzat támogatását májusban kérték, ígéretet kaptak is, de még semmi nem történt. Eddig az anyagiakat András Tünde, a társulatvezető húga biztosította saját vállalkozása, illetve emberi hozzáállása révén. Kovács Levente, a társulat szakmai támogatója ezt a helyzetet úgy jellemezte, hogy az utóbbi 150 esztendőben, ami a színházművészet támogatottságát illeti, szinte semmi nem változott. Mindig voltak hőskorok az erdélyi színjátszásban, amikor ilyen „szent őrültek”, mint a társulat jelenlegi tagjai is, vállalták, hogy mostoha körülmények között küzdenek azért, hogy a tervük ne csak egy romantikus ábránd maradjon – mutatott rá Kovács Levente. Antal Erika Székelyhon.ro 2015. október 8.Tánc és kortárs művészetek háza nyílikÉvadnyitó és bemutatkozó sajtótájékoztatót tartott kedden Marosvásárhely (és tágabb környéke) egyetlen táncszínháziformációja, az András Lóránt Társulat. A Knöpfler Vilmos (Braila) utcai egykori ortodox zsinagógában székelő független táncszínházi csoportosulás vezetősége nagyszabású rendezvénysorozattal indítja idei évadát, ugyanakkor egyúttal segélykiáltást is hallatott: ha nem jutnak támogatáshoz, a tél folyamán fűtés hiányában nem tudják folytatni igen sikeresnek mondható előadás- sorozatukat. A sajtó képviselőit a fiatal táncosok és művészeti tanácsadójuk, Kovács Levente rendező jelenlétében András Lóránt, a társulat névadó vezetője, koreográfusa fogadta. – Szeretettel üdvözlünk mindenkit ebben a csodálatos, tragikus és groteszk sorsú épületben, amelyet optimista fénybe, díszbe, közhasznú szolgálatba szeretnénk átmenteni. A háromszintes épületet a harmincas években építették, 1944-ig használták zsinagógaként, befejezni azonban sohasem tudták. A második világháború után megfogyatkozott marosvásárhelyi zsidóságnak már nem volt szüksége rá. A kommunista uralom alatt az épületet átalakították, ipari létesítményként, raktárként használták. Az András Lóránt Társulat 2010 végén őszén jött létre, miután a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen létrehozták a koreográfia szakot. Sok hallgató végzett akkor, és óhatatlanul feltevődött a kérdés: mi lesz velük azután? Hiszen rajtunk és a sepsiszentgyörgyi M Stúdión kívül nincsen ilyen profilú intézmény az országban. Ez okból született a társulatalapítás ötlete. A marosvásárhelyi zsidó szövetség felkarolta a társulatot, és átadta nekünk a zsinagógát, székhely gyanánt. Az épület téglából készült, ezért az évadnyitó háromnapos rendezvénysorozatunk címe: Moving Bricks. Támogatási téglákat helyeztünk el, amelyekre felírjuk a leendő támogatóink nevét. A rendezvénysorozat október 9-e és 11-e között zajlik, jellegében idézi azt a koncepciót, amelyet a továbbiakban meg szeretnénk honosítani: egy színes világot, amelyben helyet kap a tánc, a színház, a kortárs művészetek összessége. Pénteken 17 órakor kezdődik az ünnepélyes megnyitó, a továbbiakban az előadások mellett tánckurzusok, workshopok és koncertek várják az érdeklődőket, olyan előadókkal, mint Koszika, Kevin & The Roots, a Moonfellas vagy Dénes József, a dzsesszmanipulátor. A koncerteket követően Traila, Karak és Wrk biztosítják a zenei aláfestést. A székhelyünkből a továbbiakban kortárs művészeti teret kívánunk alakítani, amely fedelet biztosít az oktatásnak, a tehetséggondozásnak, a művészi alkotásoknak, produkcióknak. A tánc és kortárs művészetek házát kívánjuk létrehozni az egykori zsinagógában, és reméljük, hogy állandó, fizetett munkahelyet tudunk biztosítani lelkes, fiatal táncosainknak. Ez az intézmény erről szólna. Hogy ne pincérként, rúdtáncosként dolgozzanak külföldön, hanem művészemberként itthon. A rendezvényünket is két okból szervezzük: egyrészt tudatosítani szeretnénk a nagyközönségben, hogy létezünk, hogy nomád éveink sikeres előadásai után megnyitottuk a székhelyünket, ahol folyamatosan játsszuk majd táncszínházi előadásainkat. Szeretnénk bővíteni Marosvásárhely kulturális életét, felkelteni az emberek érdeklődését. A másik ok: támogatókat szeretnénk szerezni. A téglák "megvásárolhatók". A fal, támogatói névjegyekkel ellátva, folyamatosan emelkedni fog. Ebben reménykedünk. Nagy szükségünk van rá, mert ha november közepéig nem fűtünk, akkor bezárhatjuk a beharangozott intézményt. Kovács Levente hozzátette: e pillanat fontosságának valószínűleg senki sincs tudatában. – Ezek az emberek szent őrültek! Nagy tiszteletet és megbecsülést érdemelnek, mert egy olyan helyen, ahol a tötyörgés nemzeti sporttá vált, megpróbálnak létrehozni valami maradandót, értékeset. A városi tanács májustól képtelen volt az ügyükben határozatot hozni! Szervezik az európai kulturális fővárosi kampányt, holott egy kulturális intézményük sincsen. Mindegyik megyei, állami vagy magánkézben van. Itt lenne az alkalom, hogy felkaroljanak, támogassanak egy fiatal, tehetséges – és az országban szinte egyedi – társulatot, amelyre büszkék kellene legyenek. Amely Marosvásárhelyt választotta! Ehelyett az ígért támogatás folyamatosan késik. Pedig úttörő intézményről van szó, amely a mi tájainkon egyedülálló. A táncosaik nálunk úttörő munkát végeznek, külföldön cseppek lennének a tengerben. Tehetséges csapat, nagyszerű vezetővel, lelki, szellemi potenciállal, és segítségre várnak, vágynak, hogy a művészet egy nagyon gazdag központját Marosvásárhelyen hozhassák létre! Olyan központot, amely kelet-európai viszonylatban is páratlan lehet – mondta Kovács levente, majd András Lóránt ismertette a további terveket. – A székház új neve: tánc és kortárs művészetek háza. Közéleti haszna is lenne: az előadásaink mellett a harmadik emeleten táncoktatást folytatnánk, szakmai workshopokon keresztül, nem kezdő, nem amatőr szinten. A középső szintet a nagyközönség számára nyitjuk meg, itt tánckurzusokat tartanánk komoly szakmai hátterű oktatókkal, a társulat tagjaival. Az alsó szint minden, színházzal, tánccal, mozgással, dinamikával rokon kortárs művészeti ágat befogadna, és itt is kialakítunk egy stúdiót. Nyugaton ilyen célokra épp ilyen jellegű épületeket vásárolnak meg és újítanak fel. Mi a húgom, András Tünde és cége segítsége nélkül idáig sem jutottunk volna el – mondta a társulatvezető, majd újságírói kérdésekre válaszolva hozzátette: az András Lóránt Társulat független színházi csoportosulás, amely a jövőben is önálló kíván maradni. Jól tudják azonban, hogy állami, pályázati támogatás nélkül nem tudnak sokáig működni, és a mostoha körülmények ellenére is itthon, Marosvásárhelyen kívánnak maradni, táncosaiknak munkát, fizetést biztosítani, művészeti központot létrehozni. Először bizonyítani kívántak, amit eddigi nomád éveik során meg is tettek. Mostantól támogatókat szeretnének szerezni mind az állami, megyei, városi hivataloktól, mind a civil szférából. Keveset pályáztak, mert a pályázataikat nincsen aki megírja, fizetni pedig nem tudnak érte, ilyen szempontból patthelyzetben vannak. Évadkezdő fesztiváljukkal szeretnék felhívni magukra és értékteremtő munkájukra a figyelmet, hogy mindaz, amit létrehoztak, ne kárba vesszen, hanem gyarapodjon. És ez okból is várnak minden művészetszerető marosvásárhelyit e hét végén a Knöpfler Vilmos utcai régi zsinagógába, az új tánc és kortárs művészetek házába! Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 10.Marosvásárhelyi előválasztás: felrúgná a szabályokat az RMDSZA Néppárt megijedt a szavazóktól címmel adott ki közös közleményt pénteken Brassai Zsombor, a Maros Megyei RMDSZ vezetője, valamint Biró Zsolt, az MPP elnöke. Portik Vilmos határozottan elutasítja a közleményben megjelenő vádakat, és az előválasztások leszögezett szabályainak betartását kéri versenytársaitól – írja a kronika.ro. „Örvendetes tény, hogy a marosvásárhelyi előválasztás megmozgatta a magyar politikai közösséget, a választópolgárok közel egynegyede regisztrált. A folyamat dinamikája azt mutatja, hogy az elmúlt napokban ugrásszerűen megnőtt az érdeklődés" – olvasható a Brassai Zsombor és Biró Zsolt által aláírt közleményben. Mint írják, az RMDSZ ennek ismeretében fordult kedden előbb informálisan, majd formálisan is az előválasztást lebonyolító többi politikai párthoz: „A Magyar Polgári Párt támogatta, a Néppárt azonban határozottan elutasította, hogy lehetővé tegyük a pótlistás szavazást azok számára is, akik valamilyen oknál fogva nem tudtak regisztrálni, vagy regisztrációjukat nem rögzítették a rendszerben. Még sajnálatosabb, hogy a párt polgármesterjelöltje is elutasította kezdeményezésünket". Szerintük Portik Vilmos a jelek szerint megijedt a szavazóktól, különben nem volna oka megakadályozni annak lehetőségét, hogy a marosvásárhelyiek minél nagyobb számban vehessenek részt az előválasztáson. „Bár az előválasztási bizottság a többségi szavazás elvén működik, az MPP és az RMDSZ álláspontja szerint egy ilyen súlyú kérdésben csak konszenzussal lehet dönteni. Ezért sajnálattal tudomásul vesszük a Néppárt döntését. Ha meggondolnák magukat, vasárnap reggelig bármikor szívesen leülünk egy újabb tárgyalásra" – fogalmaznak a közlemény aláírói, akik az urnáktól elzárt magyar polgárokért a néppártot tennék felelőssé. „Ami a személyemet is érintő sajtóközleményt illeti, két dolgot szeretnék világossá tenni! Elsősorban azt, hogy a marosvásárhelyi polgároktól nincs okom félni, sem megijedni. Attól a várostól nem kell félni, amelyiknek tízezreket megmozgató rendezvényén tapasztaltam az erejét, élni akarását és megbecsülését – írja a Facebookon közzétett reagálásában Portik Vilmos, a marosvásárhelyi EMNP elnöke. – Itt és most nem a jelöltek, így tehát nem is az én személyes sikerem a fontos, hanem az, hogy a város érezze: mindannyian, közösen hoztunk döntést a jövőre nézve. Tekintettel arra, hogy mindhárom jelölt az új nemzedéket képviseli, az előválasztáson a marosvásárhelyi magyarok számára csak jó vagy jobb döntés születhet. Az ő akaratukat senki nem fogja kétségbe vonni." Szerinte egyébként a Magyar Polgári Párt elnökének a véleménye számít ugyan, de akkor számítana igazán, ha az előválasztások szervezéséből, annak minden anyagi és emberi erőforrást igénylő munkájából ugyanolyan mértékben venné ki a részét, mint amilyen mértékben megnyilatkozik. Portik Vilmos közzétette azt a levelet is, amelyet az RMDSZ és az MPP csütörtöki javaslatára küldött. Ebben kifejti, hogy az eredeti megegyezett szabályszerűségekhez képest elég sok mindenben eltérés volt tapasztalható az elmúlt időszakban. „Az előválasztás regisztrációhoz való kötése volt az egyik legszilárdabb szabály, amit lefektettünk. Maga az a tény, hogy az eredetileg májusra tervezett előválasztást egészen mostanáig halasztottuk, eléggé megtépázta a kezdeményezés hitelességét, de a regisztráció tekintetében legalább utolsó pillanatig következetesek maradtunk. Éppen ezért nem tudok partner lenni egy olyan döntésben, amivel saját magunk által állított szabályokat nem veszünk komolyan, és magunk által hónapokon keresztül hangoztatott, kizáró jellegű aktust a sutba vágunk" – írja válaszlevelében Portik. Hozzáteszi, nem ért egyet a pótlisták alkalmazásával azért sem, mert egy fél éven keresztül alkalom és lehetőség nyílt a névjegyzékbe való jelentkezésre. Szerinte nem szerencsés a marosvásárhelyiek bizalmával játszadozni: „Mivel a pótlisták alkalmazása voltaképpen a teljes eddigi regisztráció szükségszerűségét kérdőjelezné meg, illetve a gyakorlatban azt jelentené, hogy előzetes regisztráció nélkül is részt lehet venni az előválasztásokon, helytelen döntés lenne" – fogalmaz. Portik továbbá nem szeretné, ha pártoktól független erők tömegével szervezhetnek be résztvevőket, hogy a választás eredményét befolyásolják, elérve ezzel azt, hogy a végeredmény eltérjen a résztvevő polgárok által kifejezett véleménytől. Mivel ennek a lehetősége továbbra is fennáll, ezért helyteleníti a javaslatot. „Távlati terveinknek sem tesz jót, ha menet közben, de főképp utolsó percen hozunk olyan szabálymódosításokat, amelyek azt sugallják, hogy sem stratégiában, sem koncepcióban nem tudunk gondolkodni. Az összefogáshoz, a jó együttműködéshez kiszámíthatóság, tervszerűség és következetesség szükséges" – zárul Portik Vilmos válaszlevele. Amint arról beszámoltunk, a közelmúltban a szervezők – az RMDSZ és az MPP képviselői is – többször közölték, hogy mindenkinek be kell tartania az előválasztás szabályait, és csak azok voksolhatnak, akik előzetesen regisztráltak. Múlt hétvégén kérdésünkre, hogy mi történik abban az esetben, ha olyanok, akik elmulasztottak október 8-áig regisztrálni, mégis beállítanak a szavazási körzetekbe, az RMDSZ megyei ügyvezetője, Kovács Levente leszögezte: játék közben senkinek a kedvéért nem változtathatnak a szabályokon. „Aki valóban részt szeretne venni az előválasztáson, annak tavasztól mostanáig szinte fél év állt rendelkezésére, hogy regisztráljon. Ha még nem tette meg, csütörtökig megteheti, de utána semmi szín alatt” – fejtette ki az RMDSZ ügyvezető elnöke – adja hírül a kronika.ro. Erdély.ma 2015. október 11.Nagyszínpadi évadnyitó: vígjáték és társadalomkritikaCsiky Gergely Buborékok című vígjátékával nyitotta 2015-16-os nagyszínpadi évadját a nagyváradi Szigligeti Színház. A premiert október 9-én, pénteken este láthatta a közönség a színházban. A nagyváradi Szigligeti Színház nem feledkezik meg a klasszikus magyar drámai művekről, hiszen az elmúlt évek Liliomfi, majd Liliom előadása után ismét egy jelentős klasszikus magyar színházi szerző, Csiky Gergely egyik darabját, a Buborékokat mutatta be az idei évad első nagyszínpadi premierjeként. És ezúttal sem a nosztalgia, az irodalomtörténeti vagy pedagógiai szándék vezette a társulatot, hanem az a jól felfogott, és a színpadon láthatóvá tett belátás, hogy a klasszikus műveknek van mondanivalójuk a ma embere számára is. A Buborékok ugyan a 19. század második felének Magyarországán, az úgynevezett békebeli időkben játszódik, amikor még Pankota is Magyarország volt, és amikor a Muresan Dumitrukból lettek a Morosán Demeterek nem pedig fordítva, de az alapvetően vígjátéki felütésű, idillikus hangulatú darabban kirajzolódik egy társadalmi osztály, sőt, egy ország válságának a tragikuma, ami könnyen transzponálható a huszonegyedik század Romániájába is. Párhuzamok Hogy a Buborékok a mának is szól, az a társadalom működési mechanizmusainak párhuzamából adódik: hiszen ma is, csakúgy mint régen, befolyásos szülők tökkelütött fiaiból lesznek képviselők (ha van elég pénz a megválasztásukhoz), az önzetlen barátok(nők) ajándékai valójában a megvesztegetés eszközei, de a kivagyiság, a rongyrázás is ugyanolyan igénye ma a sekélyes lelkeknek, mint volt egykoron. Csak egyvalamiben látok éles különbséget a Buborékokban megrajzolt akkor és a jelenben tapasztalható most között: a köztisztviselő Rábay Miklós (Csatlós Lóránt) kínosan és érdemben is ügyel a jó hírére, ezért a Körös-szabályozási munkálatok közbeszerzési eljárása során a megvesztegetettségnek pusztán a gyanújára is lemond hivataláról. Ma már a köztisztviselőket nem kínozzák effajta skrupulusok, az ő lemondatásukhoz nem tisztességre, becsületre, lelkiismeretességre, hanem alapvetően a korrupcióellenes ügyészség kényszerítésére van szükség. A darab rendezője, a Szigligeti Színház Magyarországról érkezett új művészeti vezetője Novák Eszter nem aggályoskodott egy ennyire áthallásos művel bemutatkozni a váradi publikum előtt, és azok, akik érintve érezhetik magukat, tőle könnyebben elfogadhatják a fricskát, még ha magukra venni az inget eszük ágában sincs. Víg dráma Mindezek után még inkább fontos hangsúlyozni, hogy a darab társadalomkritikai éle ellenére mégiscsak egy vígjáték, mert ugyan érzékelteti a talaját vesztő nemesség drámáját, viszont az összes galiba okozója az ostoba Solmay Ignácné, azaz Szidónia (Molnár Júlia), aki terrorizálja urát és félreneveli gyermekeit, mert úgy véli, számukra csakis a fényes parti jelenti az egyetlen elképzelhető jövőt. És hogy a baj a lehető legsúlyosabb legyen, Szidónia hajszolja a külsőségeket, nehogy megszólja őt az úri társaság. Realitásérzék hiánya olyan mértékű, hogy azt már nem is lehet másként, mint vígjátéki formában közvetíteni, csakúgy mint Solmay Ignác (ifj. Kovács Levente) gyávaságát, meghunyászkodását felesége akarata előtt. Heppiend A család rohamléptekkel halad a csőd felé, és Solmay hiába tesz néhány erélytelen próbálkozást arra, hogy megmentse azt, ami még menthető, az előre látható vég elkerülhetetlen. A szerző azonban a darab végére megtorpan: vagy nem nézett szembe a következményekkel, vagy nem akarta túlságosan felzaklatni korabeli közönségét, ezért a távoli rokon, az idők folyamán nagy vagyont szerzett Morosán Demeter (Kardos M. Róbert) kihúzza a vagyonát vesztett családot a sárból, ami jelenti azt is, hogy a korabeli Magyarországon a lesüllyedő nemesség helyét a vállalkozó kedvű polgárság veszi át. A váradiak darabja megtartja ezt a megoldást, ami itt és most üzenetként vagy diagnózisként csak részben állja meg a helyét, hiszen az igaz, hogy Pankotán már rég nem a Solmayk, hanem a Muresanok az urak, akik viszont távolról sem olyan jószándékúak a mai Solmaykkal, mint az egykori Morosánok, ráadásul a mai társadalomnak egyetlen olyan rétege sincs, amelyikhez bármiféle reményt lehetne fűzni atekintetben, hogy az éppen regnálókhoz képest jobban ellátnák a közéleti feladatokat. De legalább ez a heppiendes befejezés, csakúgy mint az egész darab vígjátéki hangvétele, tetézve az operettekből vett zenei aláfestéssel könnyebben elviselhetővé teszi a mai néző számára azt a megérzést, hogy amikor a színpadon látott sorsokon kacag, valójában önmagán nevet. Múlt, jelen, jövő A korhű díszletek és a jelmezek idillikus környezetet teremtenek (Florina Bellinda Vasilatos ezúttal is szép munkát végzett) a nagyszámú szereplőgárdást felvonultató előadáshoz. Rég nem láttuk már Molnár Júliát főszerepben, így szinte ismeretlen ismerősként nézhettük a felfedezés erejével ható alakítását: a művésznő meggyőzően, magabiztosan játszott, jól megragadta és megjelenítette Szidónia karakterét. A férjét játszó ifj. Kovács Leventét sokkal gyakrabban látjuk a színpadon, talán ebből kifolyólag kevesebb meglepetést nyújtott egyébként szintén hiteles alakításával. Az előadásban játszó többi színész teljesítményét is dicséret illeti, mert egységesen magas színvonalon domborítottak. A legidősebb Somlay utódot, Bélát alakító Balogh Attilát azért említem meg külön, mert őt az idei évadtól szerződtette a Szigligeti Színház. Meglepően érett és magabiztos volt Nagy Tímea színpadi teljesítménye, aki az Ady Endre Elméleti Líceum diákjaként egyenrangú partnere volt diplomás kollégáinak. Kisebb szerepet kapott Kőrösi Kristóf, aki ugyancsak az Ady Endre Líceum diákja. A két tanuló szereplése pedig újabb bizonyítéka annak, hogy a Szigligeti Színház minden lehetőséget megragad arra, hogy kinevelje saját utánpótlását, így a társulatnak ez az előadása a múltból felénk intve szól a jelenhez és mutat a jövő felé. Ebből a szempontból is értékes vállalkozás tehát a Buborékok, ami remélhetőleg nem fog egyhamar elpattanni, mint a Solmay család vagyona, és sok váradi fogja igényelni ezt a bájos burokba csomagolt társadalmi (ön)kritikát. Pap István erdon.ro 2015. november 20.A Nagyváradi Szigligeti Színház előadása AradonA magyar drámairodalom egyik klasszikus darabjával, Molnár Ferenc Liliomjával folytatódik az Aradi Kamaraszínház évada. 2015. november 25-én és 26-án, 19 órakor a Nagyváradi Szigligeti Színház előadását tekinthetik meg a nézők a Ioan Slavici Klasszikus Színház nagyszínpadán. A Liliom egy külvárosi legenda, ballada két, egymásra utalt ember néma szerelméről. Ének a Paradicsomból való kiűzetésről. A végzet játéka egy olyan emberrel, aki nem ismert megalkuvást, kerülte a törvényt és a hétköznapokat. Molnár Ferenc vurstli áhítatú, édes-bús legendája a maga kedvesen líraizáló érzelmességével, a tiszta szívű vagányok és a szerelmes kis cselédek kétségkívül hatásos sablonromantikájával a magyar drámairodalom egyik legtöbbet játszott darabja. Az előadást Szikora János Jászai Mari-díjas rendező, a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója állította színpadra. „A színészi játék mindvégig erős, a díszlet kimondottan eredeti, és visszafogottságával még inkább a színészi teljesítményre irányítja a nézők figyelmét” – írja az előadásról Balogh Levente. Szereplők: Kardos M. Róbert, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tóth Tünde, Szotyori József, Hunyadi István, Meleg Vilmos, Fodor Réka, Magyari Izabella, Hajdu Géza, Ababi Csilla, Csatlós Lóránt, Dobos Imre, ifj. Kovács Levente, Kiss Csaba, Kocsis Gyula. Nyugati Jelen (Arad) 2015. november 21.A Tamási Áron-díjas Török Viola dicséreteA marosvásárhelyi rendező november 14-én a Pesti Vigadóban vehette át az eddigi munkásságát elismerő rangos művészeti kitüntetést. Laudációját az ünnepségen dr. Kovács Levente, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyugalmazott konzulens professzora terjesztette elő. Az alábbiakban a szöveg rövidített változatát közöljük. Laudáció 1983 óta ismerem Török Viola művészi tevékenységét. Első alkalommal a sepsiszentgyörgyi zeneiskola növendékeivel színre vitt, igen költői, légiesen képzeletdús Szentivánéji álom című zenés színpadi játékát látva figyeltem fel különleges képességeire, melyek révén igen egységesen társította a szöveg, a zene, a mozgás kifejezőeszközeit, ugyanakkor erőteljes pedagógusi rátermettséggel irányította a többnyire 10-14 éves gyerekek népes, közel 50- főnyi csapatát (melyből később több jeles színész nőtt ki, pl. Váta Loránd, Márkó Eszter és mások). Ez alkalommal kialakult kedvező benyomásaim is segítettek abban, hogy Németországból való visszatérése után örömmel fogadjam jelentkezését az általam irányított rendezőosztályban, a marosvásárhelyi – akkoriban még – Színművészeti Egyetemen. Ebben az osztályban kiemelkedő tehetsége, rátermettsége a legjobb eredmények elérését eredményezte. Ő nyerte el az egyetem vezetősége által kiírt pályázatot, melynek alapján megrendezhette a Stúdió Színházban nyilvános vizsgaelőadásként Shakespeare Othello című színművét. Az egyetem elvégzése után fokozatosan alakult ki sajátos rendezői nyelvezete, melyben eredeti módon ötvöződik a darabok szövegének egyéni olvasata, valamint a filozófiai és költői rétegek feltárása. A személyes stílusjegyek egyre határozottabb érvényesítése során rendezői művészetében sajátos színpadi látványvilág megteremtését tapasztalhattuk sokszínűen kibontakozó alkotómunkájában, melybe sajátosan eredeti látásmódja révén szervesen épülnek be az erdélyi irodalom, költészet és folklór alapos ismeretéből táplálkozó néptánc- és népzenei elemek. Rendezői stílusának ezek a jegyei külön színt képviselnek az erdélyi magyar színházművészetben. Felsorolt erényei talán a legjellemzőbb módon Tamási Áron darabjainak színrevitele során érvényesülhettek, mivel az író sajátos, erdélyi ízekben bővelkedő költői világának színpadi nyelvre való átültetése kínálta Török Viola számára a legszervesebb megoldásokat. Sorolhatjuk akár a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál, akár a Spectrum Színház és a Csűrszínház közreműködésével színpadra állított előadásait (a Hullámzó vőlegény, illetve a Vitéz lélek című sikeres produkcióira utalhatunk), vagy a Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen rendezett Boldog nyárfalevél, illetve Tündöklő Jeromos című előadásokat. Különösen a mikházi Csűrszínházban a zárt színpad és a különleges természeti szépségű nyitott tér egyidejű használata adott alkalmat számára egy varázslatos színpadi atmoszféra kialakítására. Az itt kihasznált kivételes lehetőségek révén rendezői világa változatos gazdagsággal bontakozott ki az említettek mellett olyan előadásokban is, mint a Szép magyar komédia, a Vérnász, a Vihar vagy a saját adaptációban színre vitt, Móricz-szöveg alapján rendezett Boszorkány. Török Viola sorozatos törekvései szükségszerűen vezettek egy saját színházi műhely, a magánintézményként működő Spectrum Színház megteremtéséhez. Itt a módosult, stúdiószínházi környezetben, saját társulattal nyílik alkalma olyan műhelymunka kiteljesedésére, melyben az igényes irodalom, az erdélyi szellemiség és az egyetemes értékek egyaránt otthonra lelnek. A Spectrum Színháznak ez a felvállalt missziója egyedi hangulatával, stílusával, tartásával – akár saját produkciói, akár befogadott előadásai révén – új színt képviselhet nemcsak a város gazdag színházi életében, hanem tágabb értelemben az erdélyi magyar színházkultúrában is. A produkciók fogadtatása, a közönség fokozódó érdeklődése és elismerése már most, a kezdetekkor igazolja a bátor kezdeményezés létjogosultságát. Mindezeket összevetve: az intézményteremtés elkötelezettsége, az igényes kultúra szolgálata és művelése, az erdélyi hagyományok ápolása és az egyetemes kultúra (Shakespeare, Csehov, Ibsen, Molière, Gogol és mások) értékeinek felmutatása olyan áldozatos életmű kiteljesedését jelzik, amelynek alapján messzemenően indokoltan méltónak tarthatjuk Török Violát, a határozott küldetéstudattal és a hivatás iránti példás alázattal megáldott mandátumos művészembert a jeles elődök által megtisztelő rangra emelt Tamási Áron-díjjal való kitüntetésre. Kelt: Marosvásárhelyt, 2015. október 4-én Dr. Kovács Levente rendező, egyetemi tanár, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem professor emeritusa Népújság (Marosvásárhely) 2015. december 9.Orvos- és gyógyszerképzés MarosvásárhelyenMagyar est nyitotta az egyetemi napokat Hetven éve indult a magyar nyelvű orvosképzés Marosvásárhelyen. Erre az évfordulóra emlékeztek december 7-én a MOGYE Fogorvosi Karának előadótermében, ami kicsinek bizonyult az oktatói kar egy része és a szép számban összesereglett diákság befogadására. A Gáspárik Attila színházigazgató vezette műsor kezdetén a szervezéssel megbízott dr. Mártha Krisztina egyetemi előadótanár leszögezte: céljuk az volt, hogy nem elsősorban a tudomány, hanem a művelődés, sport és egyéb területek felől elevenítsék fel az egyetemet múltját, mutassák be jelenét és tekintsenek a jövőbe. Az eseményen jelen volt a MOGYE egész vezérkara, dr. Leonard Azamfirei rektorral az élen, akinek kérésére az estet megszervezték. Részvételük a tisztelet jele – mondta a rektor, aki ezennel megnyitotta az egyetemi napok rendezvénysorozatot is. A kötekedők ellenére, a magyar kulturális est a normalitás, egymás kiegészítésének és nem az egymás mellett állásnak a jele – értékelte az eseményt, a szervezők munkáját az egyetem vezetője. A normálist fogjuk hát ünnepelni, ami ritka madár tájainkon manapság – csavart egyet a gondolaton a műsorvezető, majd részletek következtek az egyetem első rektorának, dr. Csőgör Lajos fogászprofesszornak a vallomásából. Őt az alapításkor orvoskollégái közül többen elítéltek amiatt, hogy kiállt a Kolozsvári Állami Magyar Egyetem, később Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának a Marosvásárhelyre költöztetése mellett. Egy háború és annak következményei után rendkívül nehéz, de ugyanakkor örömteli feladat volt a semmiből egy egyetemet tervezni és megvalósítani – mondta Csőgör professzor, aki a minisztérium által kinevezett szervezőbizottság tagjaként a rektori teendők mellett az orvostudományi kar vezetését vállalta. Kiemelte Groza Péter volt miniszterelnök letagadhatatlan szerepét abban, ahogy 1945 nyarán az egyetem megalakult. A történelem az egykori rektort igazolta, hiszen 1948-ban az egyetemi és főiskolai reform során a kar önálló orvostudományi egyetemmé alakult több fakultással. Börtönéveire pedig mint a rendszerezés, a megnyugvás időszakára tekintett vissza, amelyek után megerősödve lépett vissza a közéletbe. Az egyetemmel 300 család költözött Marosvásárhelyre, ahol akkoriban hetente kétszer adtak fejenként 25 deka húst – mondta a műsorvezető, majd a rendezvény meghívottai közül egy sebészgeneráció harmadik tagját, legifjabb Száva János szájsebész rezidenst szólította színpadra. A fiatal orvos, akinek bevallása szerint a génjeiben van a sebészet, nagyapjára, dr. Száva János ortopéd sebészprofesszorra emlékezett, aki világszenzációnak számító műtétekkel szerzett hírnevet az általa vezetett klinikának és az egyetemnek. A következő vendég Bölöni László sokszoros válogatott labdarúgó, világhírű edző volt, aki a marosvásárhelyi egyetem fogorvosi karán végzett. Elfoglaltsága miatt nyolc év alatt vizsgázott le az öt év anyagából, de egykori tanára, Bocskay István professzor szerint kitűnően. A neves sportember elmondta, hogy azért ragaszkodott Marosvásárhelyhez, mert az egyetemen toleránsak, segítőkészek voltak iránta. Időközben képek peregtek, amelyek a tanulás mellett, az egyetemen folyó élet változatosságáról, a híres Tympanon zenekarról, a közmunkáról, mezőgazdasági gyakorlatról, a kantinszolgálatról, a színvonalas sportéletről és a szórakozásról, sítáborokról, csónakázásról, az "életre nevelés" mozzanatairól szóltak. Az emlékezők során dr. Mühlfay György előadótanár következett, aki mondhatni édesapjától örökölte az orr-fül- gégészeti szakmát. Gyermekkorára emlékezve Vendég Vince professzorról beszélt, aki a rosszindulatú daganatok virális eredetét akarta bizonyítani. Humoros történet után szólt a klinika fejlődéséről, a mind szélesebb körben tartott tudományos rendezvényekről. Az 1948-ban alakult gyógyszerészeti tanszék története a dr. Rácz Gábor egyetemi tanárral készült beszélgetésből bomlott ki, aki a világhírű dr. Kopp Elemér professzor munkáját folytatta a gyógynövények kutatásának, nemesítésének terén. A filmben fiatal munkatársként dr. Péter Mária tanárnő, illetve frissen végzett gyógyszerészként dr. Pokorny László beszélt. A kar alapítójára, dr. Hankó Lászlóra, dr. Spielmann József lebilincselő orvos- és gyógyszerészetörténeti előadásaira, Ajtay Mihály gyógyszerészre, lányára, dr. Kincses Ajtay Mária professzorra dr. Gyéresi Árpád egyetemi tanár emlékezett, aki az első leckekönyvről, gyógynövénygyűjtésről, kirándulásokról, találkozókról mutatott be képeket. Kovács Levente, a színművészeti egyetem nyugalmazott professzora az egyetemi diákszínjátszás sikereiről számolt be; a csapatban, amely 1972–84 között 16 előadást mutatott be és országos díjakat nyert, orvostanhallgatók is szerepeltek. Az egyetem, a marosvásárhelyi orvosok szimfonikus zenekarának sikereire Bocskay István professzor emlékezett, akinek a hallását a "vinnyogó turbina" megviselte ugyan, de ma is azt vallja, hogy nyugtató hatásával a zene szerves része kell legyen az orvos életének. Az RTV magyar adásában hangzott el a Csáky Zoltán készítette interjú néhai dr. László János professzorral, a romániai bakteriológia kiváló képviselőjével, aki 1965–66 között munkatársaival bebizonyította, hogy lehetőség van a fertőző májgyulladás elleni védőoltás kifejlesztésére. Tubák Nimród, a Diákszövetség volt elnöke beszámolt arról a szándékukról, hogy a közösségért is folyton tenni kell valamit. A szövetség munkájából kiemelte a tudományos tanácskozások szervezését, és a vidám versengést, szórakozást jelentő diáknapokat. 1980-ben még arra tanították a hallgatókat, hogy az az orvos, aki nem művelt ember, csak egy kreatúra – mondta dr. Nagy Attila. Ennek szellemében a műsoron orvos költők fellépése is szerepelt, dr. Puskás Attila érgyógyász főorvos adventi ihletésű és dr. Nagy Attila laboratóriumi főorvos a hivatásról szóló verseit mondta el, s megemlítette az irodalom terén jeleskedő orvosok nevét is. A Művészeti Egyetem ajándéka egy duett volt, Ilyés Alexa és Kiliti Krisztián előadásában. A műsor végéhez közeledve Gáspárik Attila műsorvezető Kós Károlyt idézte: "Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk." Ha a Kiáltó szó szövegének egészét tekintjük, akkor igazat kell adnunk a műsorvezetőnek. Pozitív üzenet közvetítését tűzte ki célul, amikor felkérték, hogy megszervezze a magyar kulturális estet – mondta Mártha Krisztina tanárnő. Szereti a vásárhelyi egyetemet, azzal a céllal vállalkozott a 70 éve anyanyelven folyó oktatás hagyatékának a felgöngyölítésére, hogy továbbadják azt a hallgatóknak, akiknek a sorsáért felelősséget vállaltak. Ezt követően a rektor örömét fejezte ki azért, hogy Bölöni László, a románok által legkedveltebb magyar büszkén említette az orvosi egyetemet, amelynek hallgatója volt. A neves sportembert a MOGYE oklevelével és az évfordulóra készült fotóalbummal ajándékozta meg, Gáspárik Attila műsorvezetőt úgyszintén. Figyelemre méltó volt Bölöni László válasza, aki azt mondta, hogy jólesik számára a figyelmesség, amit szeretne megosztani a teremben levő, nála sokkal értékesebb emberekkel, majd azzal a kívánsággal zárta mondanivalóját, hogy az egyetem 70 év múlva is létezzen. A magyar estet a különböző tájegységek gyönyörű eredeti népi ruháját viselő egyetemi hallgatók fergeteges táncműsora zárta. Az orvosok sokoldalúságát bizonyító csodaszép fényképkiállítást, amelyen dr. Fodor István, a csíkszeredai kórház orr- fül-gégészeti osztályának vezetője és dr. Münzlinger Attila családorvos állította ki képeit, dr. Madaras Sándor idegsebész főorvos mutatta be. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely) 2015. december 9.Illyés Kingára emlékezik Gáspárik AttilaIllyés Kinga (Bereczk, 1940. december 10. – Marosvásárhely, 2004. július 28.) előadóművész, színésznő, pedagógus. Marosvásárhelyen végezte színi tanulmányait 1961-ben. Majd ugyanitt élt és alkotott élete végéig. Színészként dolgozott többek között Kovács György, Harag György, Radu Penciulescu, Tompa Miklós, Kovács Levente, Tompa Gábor keze alatt. Előadóművészként korszakalkotó műsoraival, mint A kis herceg (Antonie de Saint-Exupèry), Lírai oratórium (Szilágyi Domokos), San Gennaro vére (Márai Sándor), A nő, aki virágot akart szakítani (Oriana Fallaci) stb. több száz teltházas sikert aratott itthon, Magyarországon, Nyugat-Európában, Amerikában, Ausztráliában. 1989 a román titkosszolgálat évtizedekig zaklatta és próbálta beszervezni. Sikertelenül. Napok óta próbálom kitalálni a megszólítást. Annyira lejárattuk a nyílt levelet meg a rokonait, hogy egyszerűen nem tudom, hogyan szólíthatom meg, hogyan szólíthatlak meg, Kinga. Ne legyen patetikus, ne legyen túl alázatos sem, ugyanakkor jó lenne eredetinek lenni. Jaj, kedves Kinga, most is annyi gondot okozol. Persze-persze, személyes hiányod okozza a nagyobb űrt. Na, más nem jut eszembe, akkor marad a: Kedves Kinga, Ma hetvenöt éve sírtál fel (először), jelezve a világnak, hogy megérkeztél. Háromszor huszonöt éve. Igen, még itt lehetnél köztünk hetvenöt évesen. Mondhatnád a verseket, énekelhetnél, játszhatnál, bosszankodhatnál a középszerűek diadalán, örülhetnél a neked örvendezőkkel. A Nagy Rendező azonban más szerepet osztott neked, mi, hűtlen kortársakból lett utódok pedig ritkán gondolunk rád. Ne vedd személyesnek, nem csak te vagy a felejtés listáján. Nagy erőket vetünk be a múlt elsötétítésébe. Nekünk nem sikerült huszonöt év – viszonylagos – szabadság alatt Kőszegi Margit utcát, Harag György teret vagy Csorba András dűlőt elneveznünk Marosvásárhelyen. Sem szobrot, sem emléktáblát (egy-két kivétellel) nem állítottunk, múzeum sem őrzi volt színészeink, rendezőink, drámaíróink hajdan volt emlékét. Mit mondjak, kurvára jók vagyunk. Kit érdekel itt Kovács György vagy Delly Ferenc? A közös Európába lépve bélyegünk maradt: határon túli. Miközben írom ezt a nem tudom mit, Molter Károly születésének 125-ik évfordulóján, a helyi rádió Claude Monetről emlékezik, a helyi sajtó Vörösmartyt érzi a legfontosabbnak a közlésre. Valószínűleg ezt írta az MTI. Ő fogja a sajtó ceruzáját. Kedves Kinga, néha azt hiszem, hogy mi itt befejeztük. Mintha mindenki azt várná, hogy mikor léphetne le. Mintha már mindenki a becsomagolt bőröndön ülne. Minek már nekünk a múlt? Néhány fájdalmas múltbéli seb felvakarása a gyűlölet fenntartásához elég. A ködös múlt? Azok emléke, akik a nagy gúzsbakötés idején hittek, mertek, tettek – lényegtelenné vált. Sőt még a közelmúlt sem érdekel minket. „Hát persze, hogy nem történt semmi, sör habzik, folyik az ulti-parti, kockázatnak elég is ennyi, minek a sebeket fölvakarni, minek akarni, fényesen hasítani bizonytalanba! Bizony, az élet nem hagyja abba, a síron a bogarak összeragadva sürgenek, apró piros vonatok, pirosul a dinnye, mosolyt von a tök, együtt vidulnak a vevők s kofák, rogyásig telve az uborkafák. De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen? Hogy ekkora alázat már gyalázat?” (Nagy László: Gyászom a színészkirályért) Emlékszel, mikor a nagy szabadulásnak hitt 1989 decemberében mindenki arról beszélt, hogy ha egyszer kiderülne, kik voltak a besúgók, ha egyszer megtudjuk, kik okoztak annyi, de annyi kellemetlenséget a hírhedt Securitatéval, a Ceaușescu-i titkosrendőrséggel való együttműködéssel… akkor, akkor… Nos, ma ott van a nyomozati, a követési jegyzőkönyvek nagy része. Kutatható… A szájhősökről, a kilencvenes évek eleji nagy antikommunistákról megtudható, hogy remekül működtek együtt a megtorló szervvel, az áldozati szerepben szenvelgők egy része pont és vessző nélkül, elszabadult hegyi vízfolyásként kollaboráltak. Csak remélni lehet, hogy vehemens magatartásukat a bűntudat mozgatta. Gondoltam, többet megtudok, ha elolvasom az akta-köbmétereket, hátha jobban megértem a jelent, és hátha sikerül kikerülnöm egy-két hibát, amin mások már átestek. Így akadtam az Ileana, illetve Theodora, illetve a Poeta dossziéra, ugyanis három névvel is illet téged, a szerte a Kárpát-medencében ünnepelt színésznőt a szekuritáté. A rettegett román szeku?: Ágoston Sándor, Kiss-Miki Mihály, Makkai Ernő tiszturak… Nos Kinga, mondtam az elején, hogy most is sok gondot okozol. Olvasva a még el nem sárgult titkosrendőrségi feljegyzéseket, állíthatom, sokszor, sokaknak okoztál gondot. A kisvárosi középszer, akikkel gyakran egy színpadon léptél fel, nehezen viselte a sikereidet, a tudatos, energikus karrierépítésedet. Milyen egészségeseket nevetnél, ha olvasnád például az egyik feljegyzést, amit az egykori szatmári színházigazgató küldött marosvásárhelyi kollégájának, arról, hogy te a magyar televízióban, Sütő András hatvanadik születésnapján verset mondtál. A vásárhelyi direktorod meg nagyon fontosnak tartotta a szekunak is elmondani. Természetesen a „fiúk” gyorsan elkezdtek nyomozni, hogy volt-e engedélyed egy baráti szocialista ország állami tévéjében verset mondani… Azon gondolkozom, hogy ilyen hatalmas nyomás alatt hogy is tudtál alkotni, gyerekeket nevelni, élni, a külvilágnak mosolyogni… Pihenj, rád fér, habár szívesen fárasztanánk… Nyugodj békében. maszol.ro 2016. január 8.Madéfalvától a migránsokigA holnapért cselekedjünk Vízkereszt napján emlékeztek meg Marosvásárhelyen is a madéfalvi veszedelem 252. évfordulójára. A Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett rendezvényt a Kultúrpalota nagytermében tartották. A felszólalók párhuzamot vontak a székelység, az erdélyi magyarság hajdani és jelenlegi megpróbáltatásai, jogsérelmei között, hangsúlyozva, hogy csak jogaink kitartó követelése, az összefogás, az autonómia hozhat megoldást, jelenthet biztos jövőképet a régiónak. A rendezvény vetítéssel kezdődött. A régi székely himnusz bejátszott akkordjainak kíséretében térképekkel, fotókkal próbálták elmesélni dióhéjban a magyarság őstörténetét az őshazától a letelepedésig. Ezt követően a két műsorvezető: Kilyén Ilka és Kilyén László színművészek az 1764. január 7-i, vízkereszt utáni nap előzményeiről, majd a történelmi eseményről, illetve az ezt követő megtorlásról szóló részleteket olvastak fel a témát kutató neves történészek, levéltárosok munkáiból, irodalmi alkotásokból. Mindezt úgy, hogy közben a történet fonalát a rendezvényen fellépők szakították meg. Először az egyházak képviselői (Domahidi Béla református, Nagy László unitárius lelkész és Ferencz István katolikus pap) szóltak az egybegyűltekhez. Mindhárman a lelki, szellemi és gazdasági összefogásra ösztönözték a hallgatóságot, hiszen a történelmi múlt igazolja, hogy enélkül nehéz ellenállni a megpróbáltatásoknak. A felszólalók sorában elsőként dr. Csige Sándor, Magyarország csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja tolmácsolta dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul üzenetét. A jelen kihívásainak bölcs megoldására intette a politikusokat. "2016 választási év, amely nagy kihívás egy közösség számára. Dilemma, hogy külön-külön vagy összefogva keressük a válaszokat" – mondta a konzul, s ehhez kívánt egyetértést, nyugalmat és megfelelő bölcsességet a döntéshozóknak. Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke szerint "az igazságtalanság és a jogfosztás" ellen tiltakoztak a madéfalviak, mint ahogyan az 1990-es véres márciusi eseményeket megelőzően a marosvásárhelyi magyarok is, akik tulajdonképpen a minket megillető kisebbségi jogokért vonultak az utcára. A hatalom egyik estben sem a megoldást, hanem a véres megtorlást választotta, s ennek eredménye a régmúltban az elvándorlás (ezután létesültek a moldvai csángó települések), valamint a ’90-es években tapasztalható nagyméretű vásárhelyi magyar exodus lett. "Elege lett a Székelyföldnek az 1918-ban és az 1990-ben tett ígéretekből!" – mondta az elnök, majd hangsúlyozta: közösségi jogokat, egyenlő bánásmódot kérünk, ezért szállunk síkra ma is. Majd üdvözölte a jelen levő Soós Zoltánt, Marosvásárhely magyarságának "közös polgármesterjelöltjét". Meghívottként jelen volt Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere is, aki kifejtette: "nem az a fontos, hogy a múltat búsuljuk, hanem az, hogy a holnapért cselekedjünk! A XVIII. század közepén és most is Madéfalvát szorgos székelyek lakják, akik gyerekeiket becsületre és munkára nevelték, nevelik". Ahogy sikerült az emlékművet felújítani (tavaly ősszel avatták újra), úgy továbbra is szót emelnek a jogsérelmekért – mondta többek között a fiatal elöljáró. Tőkés László európai parlamenti képviselő betegsége miatt maradt távol a rendezvénytől, szavait Cseh Gábor, az EMNT országos alelnöke tolmácsolta. Tőkés László a madéfalvi eseményt a "nemzeti önvédelem hősi példájaként" említette. Akkor az állami hatalom kizárólagos elvárásokat fogalmazott meg, amelyeket a szabadságukhoz ragaszkodó székelyek nem voltak hajlandók teljesíteni. Ma sincs másként, amikor nemcsak egy országon belül, hanem Európában is egymásnak feszülnek az érdekellentétek. Olyan globális kihívásokkal kell szembenézni, mint a migránsjelenség, amely veszélyezteti a nemzeti érdekeket és értékeket. Ezzel és a minket, erdélyi magyarokat ért sérelmekkel szemben a nemzeti önvédelmet az autonómia jelentheti. "Nem akarunk a világ migránsaivá válni, mi itthon keressük a boldogulást" – üzente – többek között – Tőkés László. Végül Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke a bukovinai székelyek vándorlására utalt, majd beszédében kiemelte, hogy a madéfalvi megemlékezés Marosvásárhelyen egy eseménysorozat zárómozzanata. Azért Maros megye székhelyén, mert ez volt a Székelyföld fővárosa, és itt kell a leghangsúlyozottabban megfogalmazni azt a közös célt, amely Székelyföld területi autonómiája. A múlt tanulsága, kollektív értékeink, hagyományaink, közös kultúránk, a közös jövő gondolata kötelez minket arra, hogy ezért együtt cselekedjünk. Majd a marosvásárhelyi kétnyelvű táblák kihelyezéséért vívott "küzdelmet" említette, amikor a "megfélemlítés hálójában" többen voltak azok, akik elzárkóztak az akció elől, mint azok, akik cselekvően az ügy mellé álltak. Az SZNT elnöke szabadságharcra, nemzeti ellenállásra buzdított felekezeti, pártbeli hovatartozás nélkül, mert csak így érjük el céljainkat – jegyezhettük le egyebek mellett az elnök szavait. A rendezvényre várták Budapestről Csibi Krisztinát, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnökét, aki végül nem jött el. A meghívott vendégek között jelen volt dr. Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke, Kovács Levente ügyvezető elnök, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere és Soós Zoltán, Marosvásárhely polgármesterjelöltje. Fellépett a marosvásárhelyi Vártemplom Kovács András vezette kórusa és a Domahidi testvérek (Anna, Kata, Sára, Zsuzsa) kamaraegyüttese. Ugyanakkor bejátszottak egy rövid jelenetet Sára Sándor Sír az út előttem című dokumentumfilmjéből, amely a madéfalvi eseményekről, illetve a bukovinai székelyekről szólt. A rendezvény a székely himnusz eléneklésével ért véget. Vajda György. Népújság (Marosvásárhely) 2016. február 15.Egy gyermekszínész emlékei a marosvásárhelyi Székely SzínházrólVirág György emlékirata A gordiuszi nézőpont A marosvásárhelyi Székely Színház köré szövődő legendáriumba – Kovács Levente monografikus tanulmányának gondolatmenete szerint – valóban létező, szemtanúk és résztvevők által megerősített és hitelesnek mondott elemek és motívumok épülnek be: "Csupa olyan tényező, amelyeket akár egy romantikus rege kellékeként értelmezhetnénk". E legendáriumban tulajdonképpen az a gyönyörű – állapítja meg az idézett szerző –, hogy mindezek "jórészt valóban megtörténtek, vagy hasonló módon történtek, csupán a funkciójuk más kissé a valódi történetekben" (lásd Kovács Levente: i.m. 14–15.). Virág György itt következő visszaemlékezéséről már bevezetésként elmondható: emlékírói bravúrral oldotta meg a legendák oszlatásának, az alkotóelemek közötti hiteles arányok kiválasztásának és megmutatásának nehéz munkáját. Mesterfogása tulajdonképpen egy gordiuszi csapást helyettesítő gordiuszi nézőpont kiválasztását jelenti emlékiratában: gyermekkori-gyermekszínészi tapasztalatait felidézve a szerző programszerű tudatossággal csak az egykori eseményeket és értékítéleteket fűzi össze az emlékeket hálóként befogó epikus narratívába, és – ugyancsak tudatosan – védekezik a felnőttkor diktálta minden utólagos hatás és szempont korróziója ellen: "téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhethitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról". Olvasóként és szerkesztőként társai lehetünk az emlékirat szerzőjének ebben az időutazásban, ha időnként szerepet cserélünk egymással és/vagy vele. Felhívás ez valamiféle interaktív együtt olvasásra és szerkesztésre, de leginkább a Székely Színház történetével kapcsolatos lappangó dokumentumok feltárására. Ha olvasóink közül bárki egykori fényképek, újságkivágások, dedikált műsorfüzetek stb. birtokában van, fölkérjük: legyen egy másolat erejéig ennek a visszaemlékezés-sorozatnak a szerkesztője is. Minden, a Népújság szerkesztőségébe behozott és itt lemásolt dokumentum végállomása – akár közlésre kerül, akár nem – a méltó és egyetlen jogutód, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat archívuma, hiszen értelemszerűen ott a helye. Lázok János Előszó A marosvásárhelyi Kultúrpalota pódiumából átalakított színpad alatti szobában-pincében három gyerek játszik. Magukra vannak, és azzal szeretnék meglepni a Városba távozott szüleiket, hogy elrejtőznek. Az egyik sarokban nagy ruhásláda. Nagyszerű búvóhely! Ki gondolta volna, hogy mikor magukra hajtják a láda fedelét, a rajta lógó horog beakad, és a láda börtönébe zárja őket? Pedig ez történt. A fogyó levegő hiányában már fulladoznak, amikor betoppan Serbán Gyula díszletező. Csak éppen beütötte az orrát Virágékhoz, az egyszobás "komfortba", hogy némi savanyúcukorkával kedveskedjen a gyerekeknek. Az ajtó nyitva volt, de sehol senki. Ekkor figyel fel a motoszkálásra. Gyanút fog, felnyitja a láda fedelét. A ládában, félig aléltan, egymás hegyén-hátán a három Virág gyerek: Pista, Emi és Gyuri. Én a legkisebb voltam, akkor talán négyéves. Így maradtunk meg mindhárman. Ennyire közel voltam a Székely Színházhoz, ennek a közelségnek köszönhetem az életem! Édesapám kárpitos volt, kommandói (1911, Háromszék megye, Magyarország) születésű. Kolozsvárra került, ott szagolta meg a masztikot (szakáll és bajusz ragasztására használt színházi kellék). 1944-ben, amikor én születtem, már színházi ember volt, a Kolozsvári Nemzeti Színháznál, díszletező-, majd színpadmester. Édesanyám (1912, Szentkatolna, Háromszék megye, Magyarország) akkor még "csupán" három gyerekük nevelésével bajlódott. Később, 1957-ben lépett a Székely Színház alkalmazottai közé, amikor velünk együtt nőttek a gondok is. Ruhatárosként 1970-ig, nyugdíjazásáig, fél normával ott dolgozott. Én a színházban gyermekeskedtem. Első színházi szereplésemre Kolozsváron nem is emlékezhetem, hiszen csecsemőként vittek a világot jelentő deszkákra, és olyan éktelen sápítozást rendeztem, hogy az alakításnak emlékezetes sikere lett. Még nem voltam hároméves, amikor a gázfűtés csábításának és az újonnan alapított Székely Színház igazgatójának, Tompa Miklósnak a hívására Marosvásárhelyre költöztünk. Előbb a tanklaktanyában egy függöny választotta el a kétgyerekes (Miki és Jutka) igazgató "lakását" a mienktől, majd rövid ideig a Berek utcában, a kisállomás környékén laktunk. Ezután kerültünk a színpad alatti pincébe, még később a Kultúrpalota egyik emeleti tantermébe. Ott zajlott körülöttünk a színház élete, helyesebben a mi életünk a színpad, az öltözők, a raktárak, a társalgó, a palota rejtelmes félhomályba vesző folyosói, beugrói, rekeszei között. Én ezeknek az éveknek vagyok mind a mai napig elfogódott lelkű és elfogult szem- és fültanúja. Az én történetem gyakorlatilag ott kezdődik, ahol a színházé: zsenge gyermekkorom Vásárhely állandó "játékháza" csodájával egyszerre indult, s téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhet hitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról. A parókát, bajuszt, szakállat ragasztó masztikot én is megszagoltam. Még a siker ködös felhője is meglegyintett. Megfertőzni azonban nem tudott, de illata ma is át-átdereng emlékeimen, mint egykori szerelmes képzeletén a jázminbokor tavaszi lehelete. Az emlékek Ülök egy halom tárgyi emlék közepén, és megpróbálom gondolatokba fogalmazni mindazt, amit számomra a huszadik század ötvenes éveinek Marosvásárhelyi Székely Színháza jelentett. Forgatom a megsárgult újságkivágásokat, fényképeket, plakátokat, drága jó édesanyám féltve őrzött "kincseit", melyek egykori "tündöklésem" megörökítői a világot jelentő deszkákon. Meghatottan nézegetem a nagyméretű fényképet, amely a színház szinte teljes személyzetét örökíti meg a Kultúrpalota színpadán, a korszak egyik fényes esztendejében. Büszkeséggel fedezem fel rajta újra és újra felejthetetlen édesapámat, mint egyikét a sok-sok lelkes műszakinak. Minél mélyebben merülök el a tárgyi emlékek szemlélésében, annál inkább erőt vesz rajtam a bizonytalanság, hogy nem tudom átadni olvasóimnak mindazt az élményhalmazt, amely meghatározta gyermekkoromat és bizonyára egész további életemet is. A feladvány annál nehezebbnek tűnik, mivel elsősorban nem a társulat történetét írnám meg, arra nem vagyok felkészült vagy elhivatott, hanem szívem szerint inkább azoknak szánom írásomat, akik nem élhették át azt a varázslatos időszakot, amelyben Marosvásárhely hangulatát alapvetően a színházban és körülötte történtek határozták meg. Bizonyára sokan fogják túlzásnak vélni ezt az állítást. Bevallott elfogultságom számlájára is írhatják, de nekem meggyőződésem, hogy ritkán adódik egy város történetében olyan időszak, amelyben a művelődés (nem csak a színház!) ilyen fontos szerepet tölt be. Ráadásul egy olyan korban, amelyet proletárdiktatúraként tart számon, joggal, a történelem. A bevezetőben említettem, hogy 1944-ben, Kolozsváron (akkor Magyarország) születtem, de írásom szempontjából fontos, hogy a sétatéri színház gondnoki lakásában töltöttem első éveimet. Édesanyám finom főztjét a mindig éhes művészek gyakran dicsérték, amikor próbák szünetében egy kis kóstolóra beugrottak hozzánk. Természetesen minket, a három Virág gyereket is cirógattak (István bátyám 1940-ben, Emília nővérem 1942-ben született) vagy éppen bosszantottak egy-egy vicces kiszólással. Engem Andrási Marci bácsi bosszantott folyton azzal a kérdéssel, hogy van-e tej, amire én toporzékolva válaszoltam: nincs! Legalábbis később Marosvásárhelyen sokszor emlegette mind a népszerű Marci, mind szüleim ezt a történetet. Akaratos, kissé talán elkényeztetett gyereknek számítottam, mint általában a legkisebb testvér. Nem hiszem, hogy pólyásként megjelenve érthetően visítottam volna a színpadon, de tény, a későbbi években Marosvásárhelyen a mindenható direktor, Tompa Miklós, a "gazda", ahogy székely színházi körökben mondták, azzal bízott rám néha szöveges szerepeket is, hogy úgymond jöjjön az a szép beszédű gyermek! Könnyű dolgom volt, mert mindig "kéznél voltam", hiszen a színpad alatti lakásunkban színházi kellékek, ruhák és az ezzel járó naftalinszag közelében éltük mindennapjainkat. Nem csoda talán, hogy később sem sikerült pirospozsgássá nevelkednem, megmaradtam sápadt arcúnak. De hát hogyan is lesz valaki gyermekszínész? A közelség a színházhoz csak az egyik oka volt "elkötelezett-ségemnek", a másik, hogy tulajdonképpen minden gyerek szívesen szerepel, bizonyos határokon belül pedig bármelyikük képes eljátszani megírt, betanított szerepeket. Fontos megjegyeznem, hogy az akkori művészeknek szinte egyáltalán nem voltak gyerekeik, így a műszakiak gyerekei kapták a legtöbb esetben ezeket a szerepeket. Visszatekintve azt is meg kell említenem, hogy édesapám nagyon közeli kapcsolatban volt Tompa Miklós igazgatóval, akinek egyik kedvelt sakk- és kártyapartnere volt, ezért talán még gyakrabban kaphattam olyan (gyermek)színészi feladatokat, amelyek még pénzt is jelentettek a család számára. Bizony, akkoriban elég szépen jutalmazták az ilyen, alkalmazottakon kívüli fellépéseket, ami családunk szűkös körülményei közepette igencsak jól fogott. Azt is hozzá kell tennem, hogy az áldott emlékezetű báró Kemény János, a színház alapítója is arra törekedett, hogy a társulat valamennyi tagja jól érezze magát az intézetben, és ez a légkör valóságos családdá forrasztotta azt a közösséget. Így történhetett meg, hogy nem ritkán testvéreimmel együtt léphettünk fel, de a többi műszaki (Bereczki Károly asztalos, Huszti György főszabász, Gáll Mózes díszletező, Köpeczi Jenő fodrász, de akár Bordi András festőművész, a Kultúrpalota gondnoka, Nagy András, a Palota kapusa) gyerekei is ott toporogtak a színpadon, amikor erre alkalom nyílott. Összefoglalva tehát, nem valamilyen különleges színészi tehetség teremtett alkalmat a sokszori fellépésre, hanem az adott színházközeli állapot. Jellemző egyébként, hogy az egykori gyermekszínészekből, minden előnyük ellenére, Nagy András és Huszti Zsuzsa kivételével, egyikük sem jutott be az 1954-ben Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöztetett színiakadémiára, de belőlük sem vált színész végül. Ki tudja, talán ők is folyamatosan azt a varázst keresték próbálkozásaik során, amelyet átélhettek a Székely Színházban, és ezt nem találván, másként alakult a sorsuk. Ezen is el lehetne merengeni egy kicsit! De: valamennyien boldogok voltunk, és büszkék vagyunk arra, hogy az akkori idők legnagyobb színművészeivel együtt szerepelhettünk. Számomra legendák, felülmúlhatatlanok maradtak mindmáig azok, akiket akkoriban csodálhatott Marosvásárhely színházjáró közönsége és a gyakori turnéknak köszönhetően a Magyar Autonóm Tartomány kisvárosai vagy akár a Zsil völgye hálás nézői. Az állítólag szép kiejtésem ellenére sem mondhatom, hogy akár mozgásban, akár "helyezkedésben" meghaladtam volna a "népség-katonaság" fogalomkörébe sorolt statiszták színvonalát. Ez persze nehezen mérhető, hiszen gyermekek esetében a mindenkori kritika sokkal elnézőbb, mint a színművészetet magas szinten, hivatásként végző felnőttekkel. Ezzel együtt arra is emlékszem, hogy szüleim nem elsősorban annak örvendtek, hogy szerepléseimmel "pénz áll a házhoz", hanem büszkék és elégedettek voltak a gyakori fellépések okán. Mint minden szülő, ők is reménykedve hittek abban, hogy gyerekeik többre viszik majd az életben, mint ami számukra sikerült. Igaz ez akkor is, ha nem feltétlenül a színművészet felé irányítottak egyikünket sem. Szándékom szerint azonban csak a magam nevében írok, azért hát másra bízom az elmélkedést afölött, hogy miért alakult így az egykori gyermekszínészek életpályája. Ha egyáltalán foglalkoztatni fog bárkit is ez a gondolat a leendő színháztörténészek közül. A kedves olvasót tehát arra kérem, legyen megértő, ha most következő értékítéleteimet a bevallott elfogultság befolyásolja, hiszen a bevezetőben is említett gyermek minősíti az egykorvolt legendákat, nem az időközben sok évtizedet maga mögött hagyott felnőtt. Mindössze tehát azt kísérelem meg, hogy gyermeki emlékeimet idézzem fel azokkal kapcsolatban, akik egykoron a Marosvásárhelyi Székely Színház meghatározó személyiségei voltak: színművészek, műszakiak, irodai alkalmazottak vagy a segédszemélyzet tagjai. (Folytatás a 2016. február 22-i lapszámunkban) Népújság (Marosvásárhely) 2016. február 19.A mi osztályunkkal vendégszerepel Szatmáron a Szigligeti SzínházA Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának meghívására a szakszervezetek művelődési házának nagytermében vendégszerepel a nagyváradi Szigligeti Színház társulata Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk című előadásával. A produkciót a szatmári társulat azon bérletesei tekinthetik meg, akik az ősszel megváltott bérletcsomagjukban ezt az előadást jelölték meg választható vendégelőadásként. A 2016. február 20. - szombat 19 órától és a 21. - vasárnap szintén 19 órától kezdődő előadásokra korlátozott számban még belépőjegyek is kaphatók. Egy szűk osztályközösség találkozik, hogy az érettségi évfordulóját megünnepelje, lengyel és zsidó diákok vegyesen. Annak a generációnak a képviselői, akiknek sorsát megpecsételték a második világháború borzalmai. S bár maga a találkozás ünnepi esemény, a háború traumatikus emlékei felkavaróak, és drámai felismeréseket idéznek elő. A dráma a tolerancia és a megbocsátás szükségességének üzenetét hordozza. A különbségek, a másság elfogadásának védelmét, az agresszív impulzusok meghaladását, a történelmi sorsszerűség elfogadását, egy felvilágosult, kiegyensúlyozott, az igazra nyitott nézőpontból. Az előadás rendezője a nagyváradi születésű Anca Bradu, aki a bukaresti Színház- és Filmművészeti Akadémián végzett 1994-ben. Az 1992/93-as színházi évadban a Casandra stúdióban debütált Massimo Dursi: Bertoldo az udvarnál című előadással, amelyet a marosvásárhelyi Európai Színházi Iskolák Találkozóján díjaztak. Frank Wedekind: A tavasz ébredése című előadása 2000-ben a legjobb rendezésért járó UNITER-díjat kapott. Több magyar társulatnál dolgozott, többek között a veszprémi Petőfi Sándor Színházban, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, az Újvidéki Színházban, a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban. Az előadás szereplői: Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Fodor Réka, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kardos M. Róbert, Kiss Csaba, ifj. Kovács Levente, Szabó Eduárd, Szotyori József, Tóth Tünde. maszol.ro 2016. március 24.Templomaink – Kökös (Református hírnök)A sepsiszéki és környékbeli egyházaink reformáció kori átalakulása eléggé ismeretlen, így a kökösi református egyházközség keletkezéséről is keveset tudunk. Ennek két nyomós oka van: egyrészt a régi feljegyzések olvashatatlanok, másrészt 1953-ban az állami apparátus megfosztotta az egyházat levéltári irataitól, a múlt írott bizonyságaitól. A református egyházközség életéről egészen bizonyosat az irattárban található Libellus című könyvből tudunk, amely 1745-tel kezdődik, s amelyben a református egyházmegye akkori főjegyzője, Vásárhelyi Sámuel vezette be a székelyföldi egyházakat érintő rendtartásokat és a kepefizetést illető rendszabályokat. A 18. század közepén, 1760-ban az egyházközség kilenc ősi székely családból állt, és e kilenc család utódai alkotják javarészt ma is a kökösi reformátusságot. E maroknyi közösség tagjai 1745–46 körül templomot építettek, amelynek hossza 6,5 öl, szélessége pedig 3 öl volt. E kis templom kőből készült. A hagyomány szerint ezt megelőzően a reformátusok egy fatemplomban dicsérték az Istent. 1798-ban azonban életveszélyes állapota miatt a kőtemplomot a polgári hatóság utasítására bezárták, mivel földrengés és villámcsapás következtében romokban állt. Brassóból érkezik Kökösbe 1799 karácsony napján Újjvárossy István, aki a lelkészi lakáson közgyűlést tart, ekkor születik határozat egy új templom építéséről. Rövid idő alatt, 1799 és 1803 között felépül a 18,80 méter hosszú, 10 méter széles, kőből és téglából álló templom. Belső berendezését 1808–1810 között alakították ki: Újjvárossy István készítette a karzatot és a födött padot, az orgona pedig a hívek adománya. A padokat a kilyéni Székely Antal adományozza az egyházközségnek azzal a feltétellel, hogy szegény és gazdag egyenlő joggal használja. 1877-ben elkészül az új szószékkorona is, alkotója Kopcsay János, adományozója Kincses János lelkipásztor és felesége, Móritz Sára. Felirata: „Légy hív mindhalálig és néked adom az életnek koronáját.” A toronyban két harang található: az 1792-es kisharang, amelyet Gyárfás Zsigmond lelkész és Tusnádi Györgyné saját költségén öntetett, valamint az 1955-ös, a hívek adományaiból készült 150 kg-os nagyharang. 1907. október 31-én, a reformáció ünnepén szólalt meg először az Einschenk Károly által épített szép kivitelezésű, a mai napig kellemes hangú orgona. A cinteremben található az 1848–49-es szabadságharcban és a II. világháborúban elesett hősi halottak kőbe vésett névsora. A kökösi református templom földrengések következtében többször is károsodást szenvedett, de a szolgáló lelkipásztorok és a gyülekezet tagjai mindig tudtak áldozni a népünk számára menedéket nyújtó szent helyre. Legutóbb 2013-ban sikerült a templom külső tatarozása, ekkor újult meg a hajlék tetőszerkezete, és sor került a falak külső felújítására is. A templomjavításban 123 községi lakos segédkezett közmunkával és 112 református család adománya biztosította a szükséges anyagi fedezetet. Ugyanebben az évben, október 6-án hálaadó istentiszteletre gyűlhetett össze a kökösi református közösség, hogy a templomjavítás befejeztével hálát adjon a gondviselő Isten megtartó kegyelméért. Kovács Levente. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 2.25 éves a MúzsaA legszebb kor, szoktam mondani, függetlenül attól, hogy éppen hányadik esztendejét tölti az ünnepelt. De ez tényleg az, én legalábbis úgy érzem. Huszonöt év nem semmi, pláne, ha figyelembe vesszük, milyen változásokon ment, megy át mostanság a sajtó. De ha valaki eléri ezt a kort, úgy is biztathatjuk, hogy előtte még az élet. Nyilván nem túl gyakori se itt, se másutt, hogy egy megyei napilap kulturális függeléke megérje a 25. születésnapját. Már magam sem tudom felidézni, gondoltam-e arra 1991. április 5-én, a Múzsa első számának megjelenésekor, hogy majdan a hétvégi irodalmi- művészeti melléklet negyedszázados évfordulójáról is megemlékezhetünk, de az biztos, hogy szép reményekkel indítottuk útjára. Annak ellenére, hogy tudtuk, létét majd sok bizonytalansági tényező fenyegeti a továbbiakban. Úgy is lett, az eltelt időszakot nem a szellem, a szépírás, a művészetek különleges társadalmi megbecsülése jellemezte Romániában, támogatottság tekintetében a kultúra a leghátsó sorokban kulloghat csupán, szerkesztőségünk azonban hitt abban, hogy a napi eseménykrónikákon túl érdemes külön figyelmet szentelnie az irodalmi-művészeti élet újdonságainak, és négy újságoldalnyi terjedelemben kiemelten tájékoztatnia olvasóit az igényes alkotómunkáról, a tehetség kivételes megnyilvánulásairól. Annál is inkább, mivel magyarságtudatunk megőrzésében, erősítésében az ilyesmi különösen fontos lehet. Szándékunk olvasóink körében kedvező visszhangra talált, a tollforgatók, művészek is mellénk álltak, támogatók is segítették a szerkesztőséget a melléklet megjelentetését célzó erőfeszítéseiben. Sikerült túllépnünk az ilyen-olyan gondokon, s mára immár az 1222. számunknál tartunk. Persze lehet, hogy szerkesztőként túlértékelem a Múzsa két és fél évtizedének a jelentőségét, és valószínű, hogy a melléklet szerkesztésében korábbi (Bölöni Domokos) és mai (Kaáli Nagy Botond) társamban is túlteng a jubileum kapcsán a szubjektivitás, de az se lett volna igazságos, ha csak úgy átsiklunk az évforduló fölött. A Múzsa 25 évének számadatai önmagukért is beszélhetnek. Összesen 4888 újságoldalon juttattunk el verset, rövidprózát, kritikát, interjút, önvallomást, megemlékezést, művészeti és színházi krónikát, más műfajú írást és számtalan festmény, grafika, szobor reprodukcióját, művészi és sajtófotókat lapunk sokezres közönségének. Szokványos könyvméretben ez 24 kétszáz oldalas kötetet tenne ki. Téves volna azt állítani, hogy a mellékletek teljes anyagát érdemes lenne könyvben is megörökíteni, elvégre az olvasók nagyon széles spektrumát próbáltuk megszólítani, s ennek megfelelően a közölt írások jellege, színvonala is igen változatos volt. De tény, hogy több igényes antológiát is összeállíthattunk volna a megjelentetett mintegy hét és fél ezer közleményből. Egy lehetséges ilyen kötet, a Volt jövőkbe nézve meg is jelent a Múzsa 10. évfordulóján, hamar el is fogyott. A tárlatkrónikákból is napvilágot látott már két kiadvány, több Múzsa-interjú szintén fellelhető különböző kötetekben. Mindez elsősorban a szerzők érdeme, akiknek ismételten köszönjük, hogy miközben a legrangosabb honi és anyaországi kiadványokban közöltek, a Múzsa- szerkesztő felkéréseire sem mondtak nemet. Remélhetőleg így lesz ezután is. Mert mondanom se kell, hogy folytatni szeretnők heti mellékletünk közzétételét, és jó lenne, ha a több száz szignó mellett, amelyekkel olvasóink az eddigiekben a Múzsa oldalain találkozhattak, újabbak is felbukkannának. Várjuk hát a fiatalokat, az ígéretes talentumokat, akikből a jelek szerint sohase fogy ki közösségünk. Marosvásárhely, Maros megye realitásainak ismerőiként bizton állíthatjuk, a korábbinál jóval gazdagabb, sokrétűbb, érdekesebb az itteni magyarság kulturális, művészeti élete. Ennek is hű tükre a Múzsa, amelyből lapunk on-line változatának köszönhetően azok is folyamatosan tájékozódhatnak az itt történtekről, akiket a világ más tájaira vetett a sors. Mellékletünk a továbbiakban is eleget kíván tenni ennek az informáló, érték-terjesztő, eseménygerjesztő szerepének is. Egymást követik a rendezvények, alig győzzük valamennyit bemutatni. Ezért se terheljük méltatásokkal, más alkalmi gondolatokkal e jubileumi lapszámunkat. Egy röpke visszapillantó számvetéstől még-sem tudtunk eltekinteni, elvégre nem véletlenül honosult, módosult tájainkon a szállóige ekképpen: Adjuk meg a Múzsának, ami a Múzsáé! Április 6-án, szerda délután 6 órától majd a Bernády Házban még alkalmunk lesz mindezt érinteni azon az irodalmi esten, amelynek szerkesztőségünk több régi, hűséges barátja, munkatársa, Kovács András Ferenc, Kovács Levente, Markó Béla, Nagy Attila és Sebestyén Mihály lesz a vendége. Minden érdeklődőt szeretettel várunk születésnapi rendezvényünkre. Nagy Miklós Kund Népújság (Marosvásárhely) 2016. április 13.Teatrológusok TalálkozójaMindent a színházról! Nagyszerű ötlettel álltak elő nemrég a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Karának tanárai, és ezen ötletet tett követte: szervezkedtek, Facebook-csoportot hoztak létre, majd olyan találkozót hívtak össze, amilyenre eleddig nem voltpélda az intézmény történetében – vendégül látták az összes, dramaturgia szakon végzett egykori hallgatójukat egy közös, kétnapos együttléten. "A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen az 1995/1996-os egyetemi évben kezdte el tanulmányait az első teatrológusosztály. A teatrológia nevet a francia kultúrából kaptuk, és bár sokszor használjuk mellette a dramaturgiát és a színháztudományt, hozzánk nőtt ez a név is, belaktuk, örömmel éljük meg különféle vonatkozásait, változásait. Amelyből van bőven. A kilencvenes évek közepén az irodalmi titkár főként a drámaszöveggel foglalkozott, a kritikus pedig kritikát írt. Később a dramaturg a rendező legelső, legbelső munkatársává vált. Az egységes pályamodell – mint a művészeti felsőoktatásban általában – mára a múlté, a teatrológus korábbi feladatai mellett pályázatot ír, honlapot szerkeszt, archívumot kutat, rendezvényt szervez, drámapedagógiai workshopot tart. Színpadi szöveget ír. Tévéműsort szerkeszt. Színházat igazgat. Húsz év nem nagy idő az egyetemi képzésben. Ahhoz azonban pont elég, hogy alkalmat kínáljon ránézni önmagunkra, rákérdezni eddigi eredményeinkre és további feladatainkra. Egykori diákjaink szakmai élete rendkívül sokféle, büszkeségre és önkritikára egyaránt ad számunkra okot. A Teatrológusok Találkozója a volt és jelenlegi teatrológus diákok, tanárok és az egyetem vezetősége közös ünnepe" – állt a meghívón, és nem véletlenül: az első évfolyam 1999-ben, a sorrendben eddig utolsó 2015-ben végzett a Köteles utcában. Összesen több mint hetven hajdani diákról van szó, és a hívásra igen sokan válaszoltak közülük: április hetedikén és nyolcadikán közel hatvan egykori teatrológus-hallgató érkezett a négy éven keresztül sokaknak második otthonként szolgáló egyetemre. A rendezvénysorozat csütörtökön indult, aznap este Sergi Belbel Halál című drámáját tekintették meg a résztvevők a Stúdió Színházban, Bocsárdi László rendezésében. A találkozóra pedig egy teljes, állófogadással záruló napot szántak mind a szervezők, mind az egymást nagy örömmel üdvözlő egykori hallgatók. Péntek délelőtt mindannyian az egyetem előcsarnokában gyűltek össze, ahol Kós Anna, a Magyar Kar dékánja üdvözölte a megjelenteket, majd a teatrológia szakon egykoron és ma tanító oktatók szólaltak föl: Balási András rektorhelyettes, volt diák Helyzet: pillanat és intézmény, Ungvári-Zrínyi Ildikó A dramaturg és a színházi látcső, Kovács András Ferenc Miscellaniae, Albert Mária Működés. Együtt. Diákok és tanárok közös munkájáról, Lázok János Az utókor és az utca pora, Boros Kinga pedig Akinek mindenhez kell értenie címmel tartotta meg rövid, gyakran interaktív előadását. A felszólalásokat a szak elindítóinak, Béres András egykori rektornak és Kovács Levente egykori tanszakvezetőnek visszaemlékezései zárták. Mindezt a végzett évfolyamok képviselőinek felszólalása követte, majd a szünet után igencsak építő jellegű, kötetlen, komoly, de mégis laza hangulatú, humorban és felröhejekben gazdag beszélgetés folyt a színháztudományról, dramaturgiáról, színikritikáról és teatrológiáról, a színház múltjáról, de inkább jelenéről és jövőjéről: az intézmény egykori és mai tanáraival, közel hatvan itt végzett, azóta is a színházművészet területén, illetve perifériáján tevékenykedő, avagy momentán éppen szaksemleges, de szakmabeli teatrológussal. Lett belőlünk dramaturg, irodalmi titkár, drámaíró, prózaíró, műfordító, egyetemi oktató, ismert szépirodalmi szerző, színházigazgató, rendező, színházi, művészeti referens, filmproducer, restaurátor, blogíró, közösségformáló csoportvezető, színikritikus, nyelvtanár, publicista, szerkesztő avagy műsorvezető az írott, a rádiós és a televíziós médiában, színházi szervező, könyvtáros, színházi levéltáros, díszlet- és jelmeztervező, produkciós szervező, avagy éppen társulatigazgató itthon és külföldön egyaránt. Megtudtuk mindezt egymástól és a TeatroLogin címmel szerkesztett, ízléses kiadvány lapjain megjelent önéletrajzokból. És ha szakmai kérdések mentén éles (de építő jellegű) viták is folytak, az egymásra találás örömének légkö-rében mindenki ugyanazon véleményen volt: pár esztendőn belül meg kellene szervezni a következő Nagy Találkozást! Kaáli Nagy Botond (egykori teatrológushallgató) Népújság (Marosvásárhely) 2016. április 16.Hetvenéves a színművészeti egyetemA művészetek igazi otthona Tegnap délelőtt rövid, tartalmas rendezvényen ünnepelték meg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem fennállásának 70.évfordulóját. Az ünnepi felszólalások és az egyetem diákjai által bemutatott művészi műsor mellett az esemény fénypontja az első évfolyam végzőseinek a kitüntetése volt. Rövid kortárs táncelőadás után dr. Sorin Crisan professzor, az egyetem rektora szólalt fel. Köszöntötte a meghívott egyetemvezetőket: dr. Dávid Lászlót, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának rektorát, dr. Kelemen András dékánt és dr. Tatiana Danescut, a Petru Maior Egyetem rektorhelyettesét. A Művészeti Egyetem rektora elmondta, I. Mihály román király 1946. április 9-én írta alá a 276-os törvényt, amellyel létrehozta a kolozsvári magyar művészeti konzervatóriumot, amelyet a későbbiekben Marosvásárhelyre költöztetett intézet elődjének tekintenek. Az évtizedek során sikerült tisztességgel és becsülettel képviselni és véghezvinni a felvállaltakat mind a magyar, mind a később megjelent román karokon, megfelelő versenyhelyzetet teremthettek a diákok között az oktatási folyamat minőségének megőrzése érdekében. Majd megköszönte Mihály királynak, hogy aláírta a dekrétumot, és büszkén jelentette ki, hogy ez a megemlékezés is méltó ahhoz az eseménysorozathoz, amelyet majd Marosvásárhely szabad királyi városi rangja elnyerésének 400. évfordulója alkalmából szerveznek. A felszólalók sorában Lucian Goga prefektus következett, aki biztosította a megjelenteket, hogy intézménye továbbra is támogatja az egyetemet, amely "megvalósította a multikulturalitást". Az ünnepi beszédeket megszakította az egyetem média szakos hallgatóinak az ünnepi alkalomra készített filmje, amely kiválóan tükrözte azt a hangulatot, amely az egyetemre jellemző. Ebben a "légkörben" lépett mikrofonhoz dr. Balási András rektorhelyettes, aki a rá jellemző humoros köszöntőben többek között kifejtette, nem kell a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet más, több száz éves, hasonló oktatási intézményekhez hasonlítani, hiszen 70 év alatt is lehet sikereket, eredményeket elérni. Sok hullámvölgy volt az intézet történetében, de mindig sikerült túlélnie és igazi otthont teremtenie a művészeteknek. A román zeneszakos kar másodéves hallgatói egy spirituálét adtak elő, majd dr. Oana Leahu professzor, a román művészeti kar dékánja üdvözölte a korábbi rektorokat, dr. Béres Andrást, dr. Gáspárik Attilát, volt tanárokat, kollégáit, többek között Rókay Vilmost, Dana Frentet, Oana Panat és külön Kovács Leventét, megköszönve, hogy jelenlétükkel megtisztelték a rendezvényt, és megerősítették azt a gondolatot, hogy az egyetem igazi alkotó családként működik. Orbán Beáta és George Pop másodéves táncművészeti hallgatók lírai etűdje következett, majd Illés Alexa és Kilitti Krisztián mesterképzős színművészetis hallgatók dr. Strausz Imre tanár zongorakíséretében Andrew Lloyd Webber Az operaház fantomja című musicaljéből adtak elő dalokat. Felszólalt dr. Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja, aki többek között kifejtette, nehéz lenne számvetést készíteni a 70 éves múltról, hiszen a színpadi művészet a pillanat művészete. Nehéz úgy oktatni, hogy mindig a trendet kövessék, mutassák meg a diákoknak. De az biztos, hogy a 70 év igazolja, olyan tanárok oktattak itt, akik nemcsak tudásuk legjavát adták át, hanem szakmájuknak fanatikusai voltak és most is azok. Azt is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az egyetem mindig is befogadó intézmény volt, a szó szoros értelmében, nyitott a fejlődés, a művészeti ágak, az új, a kísérletek irányába. Az említettek az oktatási intézmény erősségei – mondta. Meglepetés mozzanata is volt az eseménynek. Dr. Sorin Crisan rektor érdemoklevelet adott át az intézet két "háttérmunkásának", akik nélkülözhetetlenek a közös munkában. Az elismerés Sipos Leventének, az intézmény gazdasági igazgatójának és Szász Imre világosítónak járt. Végül, de nem utolsósorban Kovács Levente rendező-tanárnak jutott az a megtiszteltetés, hogy bemutassa az eseményen megjelent, 1965/66-ban végzett hajdani diákokat, akiket színpadra hívtak, és a mester külön-külön, személyes élményeit megosztva, humorosan is bemutatott. Név szerint Dobos Imrének, Miske Lászlónak, Székely M. Évának, Szélyes Imrének és Szőke Istvánnak tapsolhattak az intézmény jelenlegi tanárai, diákjai. Egészségi állapota miatt nem jöhetett el, de üdvözletét küldte a Budapesten élő – szintén ezen az évfolyamon végzős – Rajhona Imre. Mindannyian arany oklevelet vehettek át a rektortól. Végül az 50 évvel ezelőtt végzettek a mostani diákokkal együtt énekelték a Stúdió Színház színpadán a Gaudemus igiturt. Azok, aki pezsgőzés után visszatértek a nézőtérre, Apostolache Zénó együttesének tangóműsorát láthatták, hallgathatták meg. Vajda György Népújság (Marosvásárhely) 2016. április 17.Évfordulót ünnepeltek a Marosvásárhelyi Művészeti EgyetemenA Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elődjének, a hetven évvel ezelőtt Kolozsváron megalakult magyar zene- és színművészeti konzervatórium születési évfordulóját ünnepelték Marosvásárhelyen. A rendezvényen a hallgatók kisebb produkciókkal mutatkoztak be, az egyetem két, nem művészeti munkatársa díjat vehetett át, illetve aranydiplomát kaptak az ötven éve végzett évfolyam jelen levő tagjai. Az eseményt megtisztelte jelenlétével Dávid László, a Sapientia EMTE rektora, Kelemen András, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának dékánja, Tatiana Dănescu, a Petru Maior Egyetem rektorhelyettese, Lucian Goga, Maros megye prefektusa, illetve a Művészeti Egyetem, és az egykori Színművészeti Főiskola volt rektorai, dékánjai, oktatói. A hetven éve létrejött egyetem történetét Sorin Crișan rektor ismertette: 1946. április 9-én I. Mihály román király aláírta azt a 276-os számú törvényt, amely által Kolozsváron megalakult a magyar zene- és színművészeti konzervatórium, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elődje. Az ünnepi esemény két műsorvezetője: Dana Lemnaru és Sebestyén Aba sorra szólította színpadra azokat a zene-, koreográfia- és színművészeti szakos hallgatókat, akik kisebb produkciókkal készültek a rendezvényre, illetve levetítették a média szakos diákok kisfilmjét is, amelyben a megkérdezettek – többek közt Gáspárik Attila, Béres András, Bogdán Zsolt, Sebesi Karen Attila vall arról, hogy mit jelentett számára az egyetemen eltöltött időszak. Balási András rektorhelyettes szerint az, hogy a színészképzés mellett rendezőket, teatrológusokat, bábszínészeket, koreográfusokat, zenepedagógusokat, díszlettervezőket, médiaszakembereket is képeznek, már önmagában is nagy teljesítmény. Oana Leahu dékán azoknak mondott köszönetet, akik értelmet adtak az egyetemnek – tanároknak, rendezőknek és hallgatóknak. Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja a hét évtizedes fennállás fontosságát hangsúlyozta, azt, hogy művészetet oktatni, mindig megfelelni az éppen aktuális trendeknek, nem könnyű feladat, mégis olyan tanárai voltak az egyetemnek, akik hivatástudattal, elkötelezettséggel végezték a feladatukat, példát mutatva az utánuk következő generációknak. Meglepetést jelentett az egyetem két munkatársának a kitüntetése: Sipos Levente gazdasági igazgatónak és Szász Endre fénytechnikusnak adott át díjat Sorin Crișan rektor, majd Kovács Levente rendező, az egyetem professzora szólította színpadra az ötven évvel ezelőtti végzősöket. Közülük Dobos Imre, Miske László, Székely M. Éva, Szélyes Imre és Szőke István vett részt az eseményen. Rajhona Ádám üdvözletét küldte Magyarországról, egészségi okok miatt ugyanis nem lehetett jelen. A fél évszázada végzett színészeket aranyoklevéllel jutalmazták. Antal Erika | Székelyhon.ro 2016. május 2.A szabad színházban minden szabály áthágható„Mindenevő vagyok. Eleinte leginkább a görögök érdekeltek, majd Shakespeare, most elsősorban Csehov. Csodálatos világ a Csehové, most, a Három nővér rendezése kapcsán döbbentem rá, milyen hatalmas emberi, szakmai tudás és nem utolsósorban saját életének sok-sok szenvedése kellett ahhoz, hogy ilyen helyzeteket és alakokat tudjon ennyire tökéletesen megformálni” – beszélgetés Balogh Attila rendező-színésszel. – Életrajzi adatainak közlésekor hangsúlyozta, hogy intenzív matek-informatika osztályba járt, és ebből a szakágból is érettségizett. Ezek szerint van valamilyen különleges jelentősége az iskolai és az életpályaként választott profil közti ellentétnek? – Talán éppen maga az ellentét. Az a tény, hogy nem eleve beskatulyázottként választottam pályát. Az iskolában sokat szavaltam, majd játszani kezdtem a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhelyben. Kétségtelen, hogy ott fertőződtem meg. Benedek Zsolttal, Godicza Előddel is az Osonóban ismerkedtem meg, velük együtt dolgoztunk a Három nővérben, előbbi volt a dramaturg, utóbbi a díszlettervező. – S ha már megfertőződésről beszélt: miért nem a színészi pályát választotta? – Kovács Levente rendező, a marosvásárhelyi színművészeti intézet tanára ajánlotta figyelmembe a rendező szakot, mondván, hogy ott mindkét profilt tanítják. – Nem volt ebben a választásban egy olyan hátsó gondolat, hogy majd jobban sikerül a színészi alakítás, ha önmagát rendezheti? – Nem, ilyesmiről nincs szó, olyannyira, hogy úgy találom, mintha a színész és a rendező énbennem más-más ember volna. Két külön szellemi „fiókban” van a színész és a rendező, csak lelkileg ugyanaz a fiók. Egyébként is képtelen volnék magamat rendezni, nem tudnám úgy, annyira kívülről látni magam, ahogy a rendező a színészeket látja. Sőt, ugyanazok a buta színész-, illetve rendezőbetegségeim vannak, vagyis ha színész vagyok, egész jól tudok duzzogni a rendezőre egy-egy utasítás miatt, ha pedig rendező, akkor „elfelejtek” szólni a maga alkotói barlangjában lévő színésznek, inkább szeretem rávenni, rávezetni, csalogatni az embereket, nem hatalmi szóval irányítani. Holott természetesen megtörténik, hogy ezzel visszaélnek, velem is előfordul, amikor játszom. – Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Szatmárnémeti életútjának állomásai – hogy került kapcsolatba a nagyváradi színházzal? – Vendégszereplés alkalmával és tulajdonképpen a társulat hozzáállása csábított ide: nagyon nyitottak, színházat akarnak csinálni, alkotni akarnak. Különösen tetszett, hogy képesek hazavinni az épp készülő darab, a formálódó figura problémáit, tovább foglalkozni mindezzel, nem pedig a próba vagy az előadás végén egyszerűen szögre akasztani, mint egy munkaruhát és a következő alkalomig nem is gondolni rá. – Mennyire finnyáskodó, válogatós Balogh Attila, a színész, illetve Balogh Attila rendező? – Mindenevő vagyok. Eleinte leginkább a görögök érdekeltek, majd Shakespeare, most elsősorban Csehov. Csodálatos világ a Csehové, most, a Három nővér rendezése kapcsán döbbentem rá, milyen hatalmas emberi, szakmai tudás és nem utolsósorban saját életének sok-sok szenvedése kellett ahhoz, hogy ilyen helyzeteket és alakokat tudjon ennyire tökéletesen megformálni. Színészként inkább a negatív figurák vonzanak, nagyon szívesen eljátszanám Molnár Ferenc Ördögét és természetesen Shakespeare Othellójának Jágóját. Nagyon igaznak tartom azt a holly- woodi gondolatot, hogy „egy film annyira jó, amennyire a negatív hős jó”. Rendezőként pedig nagy álmom Az ember tragédiáját megrendezni. Nagyszabású előadást képzelek el, szimfonikus zenekar szolgáltatná a szférák zenéjét, de tulajdonképpen erről nincs is miért beszélnünk most, mert belátható időn belül úgysem kerülne rá pénz, talán majd egyszer. – Beszéljünk akkor a rövid távú terveiről. – Sajnos azokról sem tudok nyugodt szívvel beszélni, amilyen zűrzavaros és egyik pillanatról a másikra változó a körülöttünk lévő világ sorsa. Nem szeretnék itt lenni, ha háború lesz, talán esetleg Izlandon. Ha nem lesz háború, és amíg Novák Eszter lesz a Szigligeti Színház művészeti vezetője, addig szívesen maradok én is Nagyváradon. Habár az utóbbi időben egyre jobban érdekel az a fajta hivatás, elfoglaltság – magam sem tudom, hogy is nevezzem pontosan –, szóval a sámánokéhoz hasonlító, multifunkcionális társadalmi szerep. És az egyelőre még csak kevesek által ismert, meseállításnak nevezett, különböző szituációkból kiinduló és szituációkra épülő alternatív pszichológiai terápia. De ebbe sem szeretnék nagyon belemenni, mert magam sem látom pontosan még a körvonalait sem. – Akkor foglalja inkább össze a színházzal kapcsolatos elvárásait és elképzeléseit. – A szabad színházban hiszek. Olyan nincs, hogy jön valaki és mond egy olyan szabályt, amit nem lehet áthágni. Talán az egyetlen, ami elképzelhetetlen: az élő színész nélküli színház. Egyébként darabja válogatja, koncepciója válogatja – a darab nélküli előadás már rég ismert, de színész nélkül nem megy. Én a szabad alkotás híve vagyok, most például a Három nővérnél nem hagytam belenyúlni a szövegbe. De mondom, darabja válogatja, a dráma is egy eszköz, és aki ezt nem látja be, ne írjon drámát. Az pedig, hogy én nem nyúltam bele a csehovi szövegbe, nem azt jelenti, hogy nem lehet belenyúlni. Egyébként sem fogadok el olyanszerű kijelentéseket, hogy például Csehov – vagy bárki más – tudja a legjobban. Akárki tudhatja. Balogh Attila 1988. május 10-én született Sepsiszentgyörgyön, a helyi Mikes Kelemen-gimnázium intenzív matematika-informatika szakán érettségizett, Marosvásárhelyen a színművészeti egyetem alapszakán rendezőként végzett, a mesterképzésen pedig párhuzamosan színészetet és rendezést tanult. Utolsó éves korától már Szatmárnémetiben játszik, mellette szabadúszóként tevékenykedett. Az idei évadtól Nagyváradra szerződött, de az évad végéig még Szatmáron is marad. Molnár Judit Krónika (Kolozsvár) 2016. május 12.Pro Cultura és díszpolgári címeket adtak átKiválóságok kitüntetése A Marosvásárhelyi Napok nyitórendezvényén szerdán délután a Kultúrpalota Tükörtermében átadták a Pro Cultura díjakat. A marosvásárhelyi önkormányzat öt kategóriában kiválósági díjban részesített hét kulturális intézményt, előadó- és alkotóművészeket, illetve díszpolgári címet adományozott olyan szakembereknek, akik tudományos és kutatómunkájukkal szereztek elismerést. Kiválósági díjra a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Művészeti Egyetem, az Állami Filharmónia, a Vatra és a Látó folyóiratok, a Harmonia Cordis Egyesület és a Scena Színház kapott jelölést. A tavaly februárban jóváhagyott tanácsi határozat alapján minden év májusában Pro Cultura kiválósági díjakat adnak át a városnapok keretében. A színház, zene, tánc, képzőművészet és irodalom kategóriában két-két személy, kategóriánként egy-egy román és egy-egy magyar művész részesült elismerésben. Az elismerésre a civil szervezetek, illetve magánszemélyek is jelölhettek. A határidő többszöri meghosszabbítása után a szakbizottság elfogadta a jelöléseket, illetve a szakmai zsűri eldöntötte, hogy idén ki kapja a megtisztelő elismerést, végül öt magyar és négy román művészt díjaztak. A Pro Cultura díjat a város művelődési és művészeti életének kiemelkedő személyiségei vehették át. Színművészet kategóriában Farkas Ibolya (a díjat unokája vette át) és Roxana Simona Marian, irodalom kategóriában Szabó Róbert Csaba és Cornel Moraru, zene kategóriában Molnár Tibor, a Tiberius vonósnégyes elsőhegedűse, képzőművészet kategóriában Kákonyi Csilla és Chira Adrian festőművészek, míg táncművészet kategóriában András Lóránt ésKemendi Lia Elisabeta kapta. A díjazottak személyéről három szempont szerint döntöttek: a kiemelkedő életműért, a 2015- ös évi rendkívüli teljesítményükért, illetve fiatal, tehetséges alkotóművészek is elismerésben részesülhettek. Idén első ízben a művészeti ágak képviselői, öt magyar és öt román személyiségből álló Pro Cultura konzuli testület döntötte el a díjazottak kilétét, laudációt is ők mondtak, irodalom kategóriában Kovács András Ferenc, zeneművészet kategóriában Csíky Boldizsár, színházművészet kategóriában Kovács Levente, képzőművészet kategóriában Nagy Miklós Kund, táncművészet kategóriában Szőke István. A gálaműsor keretében nyújtották át a Marosvásárhely díszpolgára címeket is, amelyeket öt év után adományoztak újra. Az idei év magyar kitüntetettje a Péter házaspár: prof. dr. Péter Mihály Heinrich akadémikus, orvos, mikrobiológus, illetve dr. Péter H. Máriany. gyógyszerészeti egyetemi oktató, szakíró – mindketten tudományos, oktatói és szakmai érdemeik elismeréséül, akik életművükkel hozzájárultak a marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzéshez –, valamint dr. Horatiu Suciu szívsebész professzor és Ion Eugen Man műépítész. A díjátadásokat követően marosvásárhelyi zeneművészek és előadók léptek fel. A marosvásárhelyi Állami Filharmónia Verdi Nabucco című operájából a Rabszolgák kórusát és Händel Messiás című művéből részletet adott elő. Szer Pálosy Piroska Népújság (Marosvásárhely) 2016. május 13.Tehetséges háromszéki gyerekek részesültek ösztöndíjbanHáromszék legtehetségesebb 18 gyerekét támogatják az RGT Románia és a Bóbita Egyesület által létrehozott Dr. Bock Industries ösztöndíjjal. A közel 130 beérkezett pályázat közül kétlépcsős pontozás alapján választották ki a nyerteseket. Személyenként 4200 lejes támogatást ítéltek oda 18 háromszéki, valamilyen területen kimagasló eredményeket elért gyermeknek az idén megalakult Dr. Bock Industries tehetségtámogató ösztöndíj keretén belül. A pályázatra 128 aktacsomag érkezett be, a Bóbita Egyesület hét jelentkezőnél formai hibát észlelt, illetve hiányos volt az összeállított dossziéjuk, őket már első körben kizártuk a versenyből – fogalmazott Orosz Anna, az RGT Románia vállalat PR felelőse. Hozzátette, a versenyben maradt jelentkezőket szakmai zsűri pontozta, amely maximum hetven pontot adhatott a jelentkezőknek. Az alkalmazottak gyermekei közül a következők nyertek egy évre szóló, havi 350 lejes, Dr. Bock Industries ösztöndíjat: Constandachi Monica Elena, Páll Andrea Hanna és Benedek Botond Sepsiszentgyörgyről, Gyergyai Róbert és Kovács Levente Kézdivásárhelyről, Kelemen Noémi Kézdialmásról, Nichifor Eduard Resicabányáról, Baka Bálint Esztelnekről, míg Jáger Kristóf Barótól. A további jelentkezők között szorosabb volt a verseny – fogalmazott Orosz Anna. Ebben a kategóriában támogatást nyert: Balogh Hanna, Artene Maria Raluca és Török Ákos Sepsiszentgyörgyről, Furus Ábel, Máthé Balázs, Rancz Gyárfás Hanna, Mike Boróka és Biszak Boglárka Kézdivásárhelyről, valamint Bíró Réka Barótról. A szakmai zsűri figyelembe vette a pályázók mérhető eredményeit, a bemutatott oklevelek és egyéb bizonyítékok alapján rangsorolta és pontozta a jelentkezőket. A nemzetközi oklevelek esetében a pontozásnál beleszámított a verseny rangja is. A csoportosan elért eredmények esetében a pontszám feleződött. A pontok összesítése után személyes beszélgetésre összesen 38 gyermeket hívtak, itt figyelembe vették, hogy minden tehetségterületről jusson tovább valaki. Mint ismeretes, az RGT Románia vállalat és a Bóbita Egyesület közti együttműködés nem újdonság, az alkalmazottak gyerekeinek programokat, nyári táborokat szerveznek négy éve. Ezeken az eseményeken évente 500 gyermek vesz részt, a most ösztöndíjat elnyerő fiatalokat pedig szeretnék ezen események lebonyolításába is bevonni. Bencze Melinda Székelyhon.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
