|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 184 találat | lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-184 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Páskándi Géza 2015. május 24.A magyar és a román titkosszolgálat is figyelte PáskánditHalálának 20. évfordulójára emlékezve Páskándi Géza író, színházi szakember életéről és munkásságáról tartottak tudományos értekezést Szatmárnémetiben. Kiemelten foglalkoztak a levéltári kutatók Páskándi romániai meghurcolásával, a Duna-deltában eltöltött éveivel, de az is kiderült, hogy a magyar állambiztonsági szervek is figyelték. Tófalvi Zoltán történész a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorában elmesélte, hogy a román állambiztonsági szolgálatok célkeresztjében hogyan volt jelen Páskándi Géza. A magyarországi 1956-os események miatt hat évre elítélték, raboskodásának nagy részét a Duna-deltában töltötte. De a szabadulása után sem feledkeztek meg róla a román biztonsági szervek. Páskándi csak a hetvenes évek elején, 1974-ben, a nyomás hatására jön vissza Magyarországra. A történész szerint tudatában volt annak, hogy megfigyelik, hogy minden lépését ellenőrzik. Páskándiné Sebők Anikó, az író felesége a Kossuth Rádió műsorában azt mondta, hogy már akkor figyelték őket, amikor megismerkedtek. Megjegyezte, hogy a férje börtönéveiről nagyon keveset tudott, mert nem mesélt róla. Majd a hetvenes évektől a megfigyelésekkel keserítették meg férje életét egészen a haláláig. Felidézte Páskándi Géza szavait: „amikor Erdélyben azt mondták, hogy ne magyarkodjon, azt értette, az Románia. De amikor Magyarországon azt mondták neki, hogy ne magyarkodjon, az borzalmasan fájt neki.” hirado.hu / Kossuth Rádió Erdély.ma 2015. június 6.A megismerés folytonosságaBeszélgetés Gáspárik Attilával Hamarosan véget ér a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház 2014/2015-ös évada. Az idén ötvenedik életévét betöltött Gáspárik Attila vezérigazgatóval a múltról, jelenről, jövőről, rossz és jó döntésekről, a közelmúlt történelmének viszonylagosságáról beszélgettünk, tettük mindezt a marosvásárhelyi színházi élet valószínűsíthető szemszögéből, a kezdődő nyári szünet előtt. – Milyen volt a véget érő évad? A számokat, a statisztikát ismerjük, a hangulatra, a munkaviszonyokra lennék kíváncsi. – Igazán objektíven nem tudom értékelni, a mi szakmánkban minden szubjektív. Csak évek múlva fog kiderülni, hogy jók voltunk-e, avagy sem. Én úgy érzem, hogy kapacitásom maximálisát tudtam adni ebben az évadban, és ezt éreztem a kollégáim részéről is. Mi jelenleg ezzel a felállással, mind a humán, mind a reál résszel, költségvetéssel meg ilyesmikkel, ennél többet nem tudtunk volna nyújtani. Mindig elmondtam és elmondom most is, hogy a folyamatos építkezés híve vagyok. Nem hiszek abban, hogy egy évad alatt nagyon sok bemutatót tartunk, nagyon sok nézőt vonzunk, aztán hagyjuk az egészet, és mindenki idegbeteg utána. Ez a színház folyamatosan kezdte el felépíteni magát az utóbbi években – elsősorban azt a vonalat, folytonosságot keresi nagyon tudatosan, amely mentén a színházi aktus fontos dologgá válik az ember életében. Mi nem elsősorban szórakoztatóipart akarunk csinálni, mi egy polgárosodási, újrapolgárosodási folyamatot kívánunk beindítani a színházba járással. Ennek legfontosabb része az előadás. Az előadás mellett szükséges az emberi, társadalmi érintkezés, az, hogy a színházba gondolkozni járjon az ember, hogy a legvidámabb előadásokon is feltegyünk az alapvető emberi létre vonatkozó kérdéseket. A kollégáim és az én olvasatomban a művészet és a színház a világ megismerésének egyik formája. Meg lehet ismerni a világot matematikával, kémiával, irodalmon, képzőművészeteken, színházon keresztül. Minket az érdekel, hogy ebben a közegben, amiben ma Marosvásárhelyen élünk, milyen a szerelem, a gyűlölet, a hatalom. Ezek viszonyai érdekelnek, ezt boncolgatjuk. Természetesen van amikor jól melléfogunk – ha mindent tudnánk, nagyon unalmasak volnánk. Ez az egyik része a színházunknak. A másik része: próbáltunk arra koncentrálni, hogy a vásárhelyi közönség lásson mást is. Lássa a beregszásziakat, katowiceieket, temesváriakat, sepsiszentgyörgyieket, a Kolozsvári Magyar Operát. Annyi fesztiválon sem voltunk nagyon régóta, mint az idén. Sok új szerzőt próbálunk felfedezni vagy újrafelfedezni – és ez utóbbi alatt egy nagyon tudatos, a kollektív emlékezetbe való behozatalt értem. Például Páskándi Géza, Molter Károly, Szávai Géza műveit megismertetni, a múltat szinten tartani. Nagyon fontosnak tartjuk az új szövegek – például Bartis Attila regénye – színpadra segítését, az új kulcsok keresését. Szentimentálisan ragaszkodtunk Bartis Attilához mint marosvásárhelyi szerzőhöz. Mindezeken belül pedig megpróbáltuk a színházhoz köthető események sorát biztosítani a közönségnek, értem ezalatt például a különböző gyerekprogramokat – rengeteg ilyet szerveztünk, mert úgy érezzük, hogy a fiatal generációnak is kell egy olyan élmény, ami meghatározó lesz az életében, és talán a színházat választja majd felnőtt korában akár tevékenységként, akár póttevékenységként. Itt évekig nem foglalkoztak a gyerekekkel. Egy-egy gyerekelőadás évente nem elég, folyamatosan nevelni kell a közönséget és a fiatalokat a színházi kultúrára. Ezen szellemiség részeként szerveztünk előadásokat, koncerteket, vettünk részt az Iskola másként programban. A Pál utcai fiúk című projekt nemcsak arról szólt, hogy egy előadást bemutattunk, hanem egy generációt felmutattunk a saját közönségének: "Igen, barátaim, ezek a fiatalok naponta elmennek mellettünk az utcán. És tudnak számítógépezni is, tévét nézni is, sportolni is, és a színpadon is megállják a helyüket". Összegezve: mi a színházra nemcsak előadásgyárként gondolunk, hanem egy olyan közösségformáló szociális intézményként, amelyik élő, organikus szerve ennek a városnak. Mindenről van véleménye és minden véleményét el is mondja, ugyanakkor megpróbálja katalizálni és generálni az eseményeket. Nagyon sok ellenségeskedéssel és jóindulatból született butasággal jár mindez. Nagyon nehéz a helyzetünk, amikor Toto Cutugno ingyen énekel két sör között, mert sokan utána arra gondolnak, hogy mi miért kérünk pénzt Berekméri Katus vagy Bányai Kelemen Barna fellépéseire? Az a gond ezzel, hogy az emberek lassan azt tanulják meg, hogy minden ingyen van, sőt, még adnak is valamit. Rengeteg rendezvényre ingyenes a belépés, és ez nekünk nem tesz jót. – Most töltötte az ötven évet. Az eddigi életpályára visszatekintve, főleg ami a vásárhelyi időszakot illeti, mi az, amit másként csinált volna, mind a művészeti egyetem rektoraként, mind a vásárhelyi nemzeti igazgatójaként? – Nem gondolkoztam ezen, még nem elmélkedem a múlton. Biztosan rengeteg hibát követtem el, és csak az érdekel, hogy hol hibáztam. Ennek ellenére nem hiszem, hogy másként csináltam volna bármit is. Két esetben tévedtem nagyon nagyot: amikor az egyetem rektora és amikor a színház igazgatója akartam lenni. Nem úgy volt, hogy álltak körülöttem az emberek és kérleltek, hogy vállaljam el ezeket a funkciókat. Szó sem volt ilyesmiről, sőt. Nagyon sokan azt javasolták, hogy ne tegyem meg ezeket a lépéseket. De én azt hittem, hogy mindenki, aki abban az intézményben akkor ott volt, teljes mellszélességgel, tudásával egy célt akar szolgálni: azt, hogy ebből a vidékiségből valahogy kitörjünk, hogy próbáljuk meg a többi intézményt magunk után húzni. Nem azt mondom, hogy egyedül voltam, de öt- tíz olyan embernél több nem volt mögöttem, aki valóban úgy gondolta volna, hogy akkreditálni kellene a könyvkiadót, bővíteni kéne az épületeket, új szakokat kellene indítani az egyetemen, mert fel fognak szippantani, ha nem terjeszkedünk, ha nem építünk. Sokaknak, akik panaszkodtak – és nagyon jó gondolkodású emberekről van szó –, a napjukat lefoglalta az, hogy panaszkodnak, és a tudat, hogy itt nem lehet semmin sem változtatni. Nagyon sokszor beleütköztem abba a rossz, vidéki kicsi szellembe, ahogy én szoktam nevezni, amely szerint úgysem lehet megváltani a világot. Egy vezető beosztású ember persze legyen paranoiás és higgye azt, hogy azért mondanak neki szépeket, mert azt kell mondani neki – ezért megpróbálom kiszűrni a valóságtartalmakat. Mostanában azt mondják, hogy jó, jó, de majd meglátod, amikor elmész, hogy mi marad utánad. Én nem hiszek ebben a gondolkodásban. Én Erdélyt nagyon-nagyon szeretem, annak ellenére, hogy körülbelül 18 éves koromban jöttem először Erdélybe. A Partiumban éltem, és óriási volt akkor a törés. Hetekig, hónapokig kizárt volt, hogy bármit is halljunk Nagyváradon Marosvásárhelyről. Csak az Új Életben láttam néha képeket, a tévé magyar adásából szereztem némi elképzelést. De tudom, hogy a legnagyszerűbb karrierek mentek el innen. Ez a szellem, amiről fentebb beszéltem, régebben is megvolt. De nem szabad erre gondolni, előre kell menni. Én biztos vagyok benne, hogy sok olyan embert tudtam nevelni, akik ezt a fajta nyugtalan, higanyszerű viselkedést örökölték és gyakorolják. Mert csak ezáltal fogunk tudni mi magunknak kényelmesen otthont teremteni. Ehhez az otthonhoz mindennap hozzá kell tennünk valamit! Ahogy lement a függöny, már azon kell járjon az agyunk, hogy holnap milyen lesz, és ezt a szellemet eleinte nagyon visszhangtalannak éreztem. Nagyot tévedtem abban, hogy azt hittem, itt sokan a tényleges változást akarják. Személyes kudarcként éltem meg nagyon sokszor azt, hogy miután megegyeztünk abban, hogy – most ezt képletesen mondom – holnap reggel megváltjuk a világot, jön egy SMS, amiben az áll, hogy bocs, de ma nagyon fáradt vagyok. A másik nagy csalódásom a kollektív emlékezet kudarca: büszkék vagyunk a nagyjainkra, de mindig átnyúlunk három-négy generáción. Ki beszél például Székely Jánosról, Csorba Andrásról Marosvásárhelyen? Jönnek az értesítések a temetőgondnokoktól, hogy lejárt ennek is, annak is a sírhelybérlési ideje. És kétségbeesetten számolom, hogy honnan szerezzek egy kis pénzt, hogy legyen még huszonöt évig sírja Kőszegi Margitnak Marosvásárhelyen. Olyanokról van szó, akik az életüket tették fel erre a városra, holott mehettek volna máshová. Tényleg nem vagyunk konzervatívak, tényleg teszünk a múltunkra. Ez az, amin nem tudok mozdítani. Nem tudom elérni, hogy bár egy utcát elnevezzenek valamelyik színészről, aki valamit tett Vásárhelyért. Legyen bár Harag Györgynek valami kicsi emléke valahol, egy házfalon. Európai, tüneményes elmék voltak, akik olyan korban adták vissza a hitet a művészetekbe, a romániai magyarságba, a kultúrába, amikor én nem tudom, hogy mi mit csináltunk volna. Az én generációmat ismerem. Elment. Az első adandó alkalommal az egész generációm elment. Osztálytalálkozón négyen-öten vagyunk. Mi nagyon csúnyán levizsgáztunk. És felelősek vagyunk legalább az új generációért, a gyerekeinkért, azért, hogy itt is érvényesülhessenek. Ha nem, akkor ők is el fognak menni. És aztán mint Charles herceg, évente egyszer idejövünk egy alapítvánnyal, nyitunk egy rezervátumot. A másik dolog, amit megtanultam ötvenévesen, hogy nincs ujjal mutogatás. Most vagyunk a hullám taraján. Nincs az, amit 25, 30, 40 évesen mondtunk, hogy "majd, ha odaengednek bennünket!" Odaengedtek. Mindenért mi felelünk! Óriási a felelősségünk, és még egypár évig nekünk ezt a munkát kőkeményen kell csinálnunk. Le kell peregnie mindenféle sértettségnek, karaktergyilkosság- kísérletnek, pedig ezekből is rengeteg akad. A furcsa anonimitás világát éljük, szerintem az ötvenes években éltünk így, ami a feljelentéseket illeti. Nem tudom, hogy ezeket mozgatja-e felülről valaki vagy csak spontán alakulnak ki. Nagyon sok "barátot" szereztem magamnak, amióta a Securitate irattárában kutatok, pedig csak annyit tudnak rólam, hogy ott dolgozom. Én nem fogok leleplezni embereket, engem a mechanizmus érdekel. Hihetetlen a hasonlóság: folyamatos szűrés folyik, akkor is folyamatosan kérdeztek embereket. És olyan egyszerű volt egy színésznek azt mondani egy hétfő délelőtti beszélgetésen, hogy "– Láttam a bemutatót a tegnap, művész úr. – Igen, ezredes elvtárs? – Magának kellett volna játszania a főszerepet!". És erre a művész úr megnyílt, és mindent elmondott a kollégákról, az öltözőbeli viccekről… Nem történt senkinek semmi baja, senkit sem ítéltek el, még vádemelés sem volt. Csak értesített a rendszer: vagyunk! És ezt a félelmet nem szeretném még egyszer megélni, pedig ebben élünk. Amióta ez a fajta tévé- igazságszolgáltatás fokozódott, azóta Bukarestből nem írtak alá még egy papírt sem. Senki nem mer semmilyen felelősséget vállalni. Így nagyon nehéz a közéletért dolgozni, így nagyon nehéz lesz vezetőket találni a különböző intézményekbe. – Valahova ide tartozik a plágiumügy is, valaki névtelenül megvádolta azzal, hogy plagizált a doktori dolgozataírásakor. Van-e valamilyen újdonság ezzel kapcsolatosan? – Az egy nyilvános feljelentés volt. Az egyetememet nem érdekli, és engem sem érdekel igazából a dolog, mert azt a dolgozatot én írtam. A koncepció a sajátom volt. A dolgozat arról szólt – és ha lesz időm, egyszer megírom magyarul is, mert nem tudtam úgy kifejezni magam román szaknyelven, ahogyan szerettem volna –, hogy egy középiskolai órát a tanár ma úgy tehet vonzóvá, ha színházként fogja fel az előadását. Ha ő a katedrát színpadnak tekinti, a diákokat pedig nézőknek, és eszerint építi fel az óráját, akkor nem ott adja le a leckét – mert ott nem lehet azt leadni –, hanem az óra hatásaként a diák hazamegy, és megtanulja azt. Erről szólt a dolgozatom. Formai hibákat követhettem el, de tény, hogy egy olyan könyvből idéznek, ami nem jelent meg a forgalomban sem, mert nem voltam vele elégedett. Valaki a karaktergyilkosságok eszközeként ezt is bedobta. Jelentkezzen, mondja meg a nevét, csináljuk meg a tesztet. Amióta igazgató vagyok, három rendőrségi ügy zárult le, három feljelentés ügyében nem indult eljárás, és még vannak papírok, megindított folyamatok. Feljelentettek a feddhetetlenségi ügynökségnél, ott is felmentettek (ez a negyedik volt), a munkaügynél. Nem tudom, hogy kik. Sokkal egyszerűbb volna, ha a mártír szerepében minden alkalommal sajtótájékoztatót tartanék, de ez nem fontos. Nem akarok ezekkel a dolgokkal foglalkozni. Huszonöt éve tanítok. Huszonöt év alatt számos évfolyamot engedtem útnak, akik ma a magyar színjátszás derékhadát alkotják itt is és Magyarországon is. A tanítónő című darabom megkapta a Magyar Művészeti Akadémia díját. Mindezek mellett persze hogy bántja az embert a feljelentések sorozata, de tudomásul kell venni, hogy aki közéletre vállalkozik, annak az életéhez ez is hozzátartozik. Én nyugodtam alszom, várom, hogy mi történik, publikálok közben, könyveket próbálok írni, el lehet olvasni őket. Majd ítélkezik valaki… – A színházra visszatérve, a soron következő évadban is hasonló műsortervre, koncepcióra számíthatunk? – Igen. A hetvenedik évad következik, a mandátumom utolsó éve. Szépen akarok búcsúzni, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy ennyi volt. De az ember nem ökör, hogy mindenben következetes legyen. Most úgy érzem, hogy nem indulok újra az igazgatói székért. Nem tudom elmondani, milyen a rendőrségen ülni és nyilatkozatokat írni. De nem csak emiatt. Volt egy művészi karrierem is, amelyet tizenvalahány évvel ezelőtt háttérbe szorítottam. Lehet, hogy kedvem lenne aktiválni, nem tudom. Most az érdekel, hogy jön egy román és egy magyar évad, ezeket készítjük elő, és szeretnénk még nagyobb közönséget bevonzani, még több embert huzamos ideig a színház vonzatában tartani, még több önkéntessel dolgozni – jelenleg hetven önkéntesünk van, neveljük őket az életre, a kultúra szeretetére. Ezek a feladataink, és biztos vagyok benne, hogy a következő évadban lesz egy-két olyan meglepetés, aminek nagyon sokan fognak örülni. Nagyon előrehaladott tárgyalásaink folynak például Tompa Gáborral arról, hogy harminc év után újra Marosvásárhelyen, a szülővárosában, az édesapjáról elnevezett társulatnál rendezzen. Milyen aberráció kimondani! Hogy ez ma Marosvásárhelyen örömünnep. Mit csinálhatott ez a színház, hogy harminc évig nem rendezett itt?! Mindenképpen nagy öröm lesz számunkra, ha úgy érzi, hogy a társulatunk felkészült a közös munkára, és a hetvenedik születésnapi előadást ő viszi majd színre. Ezenkívül nagyon sok fesztiválmeghívásunk van, készülünk Lengyelországba, jönnek-mennek az emberek, de ez természetes, igaz, a legtöbben jobb fizetésért, jobb helyre szerződtek. De mi nem vagyunk Barcelona, mi kisváros vagyunk – azt én sem hiszem el, hogy egyszer majd mindenki színházba fog járni vagy akkora színházi műhely leszünk, hogy a világ utánunk igazítja a karóráját. Egy célom van még: szeretnék egy romániai magyar színházi múzeumot létrehozni. Múzeumot a szó régi értelmében, tehát múltfeldolgozással foglalkozó kutatóközpontot, kiállításokkal, de nem olyanokkal, hogy vörös zsinór mögött látható a Tarr László cipője. Szeretném, ha valamivel tisztábban látnánk, mert a kisvárosok hajlamosak a mítoszteremtésre, az anekdotateremtésre. Legalább a könyvespolcokon találja meg az ember azt, hogy valójában hogyan is alakult meg a Székely Színház, miért alakult meg, kinek volt ott nagyobb érdeme. Az igazságot senki nem tudja, mint ahogy a saját tetteinket is az idő távlatából másként magyarázzuk. Egyre inkább úgy gondolom, hogy a történelem szónak nincs valós tartalma – ez egy nagyon bonyolult kérdés, amelyben mindenki felfedezi a saját maga igazságát, megtalálja a maga magyarázatát. Persze, ehhez az időben el kell távolodni, mert az érzelmi szálak még nagyon erősek, nehéz elmagyarázni az embereknek, hogy olyan dolgokban vettek részt, amikben nem tudták, hogy részt vesznek. Példa erre a Székely Színház 1958-as magyarországi vendégjátéka, amely Kádár nagyszerű kirakatának bizonyult – különvonat, zsúfolt házak, óriási kritika, címlapok. Hazajöttek, és utána vagy ötven évig nem mentek többet Magyarországra. Ez arról szólt, hogy Romániában az erdélyi magyarság jó kézben van. Nem kell velünk törődni. A román kommunista vezetés elégedett volt – van Szentgyörgyi István művészeti intézetük? Van. Volt azelőtt? Nem volt. Volt 1946 előtt állandó vásárhelyi magyar színjátszásuk? Nem volt. Akkor miről beszélünk? És tudja, mi a furcsa? Hogy ez így van. Mi belevetjük magunkat abba, hogy milyen szép székely mítosz volt ez a színház, közben egy nagyon okosan kitalált, baloldali értékekre épített kommunista gondolkodásnak volt a lepárlása. És most nagyon nehéz azt mondani a színészeknek, hogy "ti igazoltátok a szocializmust". Ezért kell az időbeli távolság. Én gyűjtöm a történeteket, gyűjtöm a sztorikat, az összefüggéseket, és remélem, hogy lesz erőm és időm, hogy megírjam ezeket a dolgokat. És közben folyamatosan és paranoiásan nézegetek körbe, hogy vajon ma nem adjuk a nevünket valamihez, amihez nem kéne? Mert a történelem ismétlődik. Knb. Népújság (Marosvásárhely) 2015. június 10.Harag György kolozsvári rendezéseiElmaradt bevezető a színház büféjében látható kiállításhoz Harag György idén, június 4-én lett volna 90 éves. Margittán született 1925-ben. 19 éves korában, 1944-ben, családjával együtt deportálták. Szilágysomlyóra, Auschwitzba, Mauthausenbe, majd Ébensee-be kerültek, itt látta utoljára a szüleit és két fiútestvérét. Ő csodával határos módon megmenekült a haláltól, és 1945-ben hazatért.1 Miután felépült, jelentkezett a kolozsvári Zene- és Színművészeti Akadémiára, színészhallgatónak. Két év múltán a rendezői szakra is felvételt nyert, így 1950-ben diplomás színész, majd 1952-ben rendező lett. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban 1953-ban rendezte első darabját, a C. Constantin–A. Rogoz: Martin Rogers felfedezi Amerikát című színművet, Jánosházy György fordításában. Ez a kezdete annak az együttműködésnek, amely a kolozsvári színház és Harag György közt kisebb nagyobb megszakításokkal a rendező haláláig tart majd. Harag György összesen 29 darabot rendezett Kolozsváron, de akár harmincra is kerekíthetnénk, hiszen ő fejezte be Szigligeti Ede Fenn az ernyő, nincsen kas című darabjának a színrevitelét is, 1981-ben, Horváth Béla elkezdett munkáját, ennek váratlan halála miatt, bár ez nem jelenik meg az előadás dokumentumaiban. Ezenkívül további két darabot állított színre közös rendezésben, egyiket Taub Jánossal, a másikat Márton Jánossal. A Kolozsváron rendezett darabok közül 13-at 1975 előtt, meghívott rendezőként, 16-ot pedig azután vitt színre, hogy 1975-ben a színházunkhoz szerződött. Ezek időrendi sorrendben a következők: C. Constantin–A. Rogoz: Martin Rogers felfedezi Amerikát (1953), Al. Kornejcsuk: Ukrajna mezőin (1953), Marcel Pagnol: Topaze tanár úr (1958), Konsztantin Szimonov: Egy szerelem története (1959), Molière: Tartuffe (1963), Földes Mária: Baleset az Új utcában (1963), Pavel Kohout: Ilyen nagy szerelem (Taub Jánossal közösen) (1963), Pagogyin: A Kreml toronyórája (1963), Paul Everac: Láthatatlan staféta (1964), Camil Petrescu: Erős lelkek (1965), Deák Tamás: Demetrius (1965), Victor Hugo: Királyasszony lovagja (1968), Páskándi Géza: Tornyot választok (1973), Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (1975), Asztalos István: A fekete macska (Márton Jánossal közösen) (1975), Sütő András: Csillag a máglyán (1976), Eugene Gladstone O’Neill: Vágy a szilfák alatt (1977), Csiki László: Öreg ház (1978), Sütő András: Káin és Ábel (1978), Mihnea Gheorghiu: Pathetica 77 (1978), Gorkij: Éjjeli menedékhely (1979), Bajor Andor: Egy szürke délután (1980), Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül (1980), Huszár Sándor: A mennybemenetel elmarad (1981), Sütő András: Szúzai menyegző (1981), Labiche–Michel: Olasz szalmakalap (1982), Lőrinczi László: A szerető (1982), Tomcsa Sándor: Műtét (1983), Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (1984). Salat-Zakariás Erzsébet, a kiállítás kurátora Szabadság (Kolozsvár) 2015. szeptember 2.Justizmord és kései igazságtételVolt romániai magyar politikai elítéltek megkésett igazságtételnek, szemfényvesztésnek tartják, hogy a hatóságok csak huszonöt évvel a rendszerváltás után állítják bíróság elé a még életben lévő volt kommunista börtönparancsnokokat. Miközben egyiküket nemrég húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtották emberiesség elleni bűncselekményekért, az 1956-os forradalommal való szolidaritás miatt börtönt járt áldozatok szerint elsősorban a terror eszmei kezdeményezőit, a rendszer működtetőit kellett volna felelősségre vonni. „Semmiféle elégtétel érzését nem keltette bennem a parancsnok elítélésére vonatkozó hír. Ő csak egyik sakkfigurája volt annak a szervezetnek, amelynek az volt a feladata, hogy likvidálja a kommunista rendszer minden »ellenségét«, legyen az az egykori történelmi pártokhoz tartozó vagy azokkal rokonszenvező, az 1956-os magyar forradalommal együtt érző másként gondolkodó, vagy az eseményektől felbátorított egyszerű közember, esetleg valamely szektához tartozó hívő" – kommentálta lapunknak Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész a bukaresti ítélőtábla nemrég alapfokon hozott verdiktjét. A táblabíróság emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtotta a kommunista rendszer egyik legkegyetlenebb politikai büntetés-végrehajtási intézeteként elhíresült börtönt 1956 és 1963 között irányító Alexandru Vişinescut. A 90 éves, nyugállományú alezredes – akit katonai rangjától is megfosztottak – az első kommunista börtönparancsnok, akinek ügyében ítélet született Romániában a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) feljelentése nyomán; két másik volt intézetvezető esetében vádemelésig jutott az ügyészség. Pribékekből a demokrácia élharcosai Anélkül, hogy Vişinescu személyes felelősségét kisebbíteni akarná, Dávid Gyula úgy véli, a politikai elítéltek és a társadalom számára egyaránt az jelentené az igazi elégtételt, ha a felelősségre vonást a „csúcson" kezdték volna. Ott, ahol kidolgozták a kommunista rendszer ellenségei elleni megtorláskoncepciót, és ahol megteremtették az iszonyú börtönkörülményeket. „Az 1989-es változások után azonban erről szó sem volt. Átépülve az új rendszer pártjaiba, a szervezet embereinek egy része a sajátos romániai demokrácia élharcosa lett, másokból, az elkótyavetyélt állami vagyonból részesedve, sikeres vállalkozó. Sokan busás nyugdíjjal tengették tovább életüket vagy politikai menekültstátusban ma is vígan élnek valamelyik tőlünk nyugatabbra lévő államban. Tiszta lappal talán a bukaresti Egyetem téri megmozdulás és a Demokratikus Konvenció választási győzelme révén indulhatott volna el ez az ország, de a valódi hatalom akkori birtokosai gondoskodtak arról, hogy erre ne kerülhessen sor" – illusztrálta a helyzetet a 87 éves szerkesztő, műfordító, akit hét év börtönbüntetésre ítéltek az 1956-os magyarországi forradalom nyomán indult romániai koncepciós perek egyikében. Páskándi Géza költővel és másokkal együtt megjárta a kommunista titkosszolgálat, a Szekuritáte fogdáit, a szamosújvári börtönt, a Duna-delta munkatáborait. Köztük a peripravait, amelynek egykori parancsnoka, Ion Ficior ellen száz politikai fogoly halála miatt tavaly emeltek vádat. Dávid Gyula úgy véli, bár a foglyok számára akkor egyáltalán nem volt mindegy, ma már részletkérdés, hogy az '56 utáni, egyre elviselhetetlenebbé vált börtönlét – amikor megtízszereződött a bebörtönzöttek száma – közepette egy-egy börtönparancsnokból vagy beosztottból az állat jött-e elő vagy meg tudott maradni „csak a kötelességét teljesítő" börtönőrnek. Ma is tisztán emlékszik például arra, amikor az 1958-as szamosújvári börtönlázadás leverésekor a közismerten emberséges őröktől a legfélelmetesebb verekedőkig a fegyház egész személyzete gumibottal és cseberrudakkal ütlegelte agyba-főbe az ablakokra szereltetett zsalugátereket ledobáló kétségbeesett rabokat, az emeletről le a földszinti nagycsarnokig. De elmesélt egy másik példát is. A brăilai nagyszigeti Stoeneşti táborában 1961 nyarán egy nap eltűnt a hírhedt verekedő Grecu őrmester. Amikor két hét múlva visszatért, az esti számláláskor előadta annak a káderiskolai tanításnak a lényegét, amelyen részt vett: „Ide figyeljetek, banditák! Tudjátok meg, hogy a legsúlyosabb büntetés, amit egy elítélt kaphat, az az, hogy nyilvános dorgálásban részesítik az egész tábor előtt." És többet soha egy ujjal nem nyúlt a foglyokhoz. Hogy mit ér és meddig terjed a romániai igazságszolgáltatás, arról az erdélyi magyar politikai elítélt szerint hűen árulkodik annak az 1956 utáni egyik leghírhedtebb koncepciós pernek a végkimenetele, amelyben Szoboszlai Aladár római katolikus papot és 56 társát ítélték el, közülük tízet halálra. Az ügyben néhány éve perújrafelvételt kezdeményezett a bukaresti legfelsőbb bíróság, majd az összes vádlottat felmentették a vádak alól. „Nem hallottam róla, hogy ennek az ítéletnek a nyomán gyilkosság alapján vádat emeltek volna a per alapját képező koncepció kidolgozói, a vádakat „igazoló" vallomásokat a letartóztatottakból veréssel kipréselő szekusok, valamint az ítéletet meghozó ügyészek és bírák ellen. Pedig Szoboszlai és tíz társa kivégzése a felmentő ítélet alapján közönséges gyilkosság volt, vagy ha elegánsan akarjuk kifejezni magunkat: justizmord" – véli Dávid Gyula, aki szerint néhány egykori pribék kipécézése csupán „maszlag azoknak, akik még beveszik". (Justizmord jelentése: halálbüntetés súlyos bírói tévedés alapján a vádlott rovására; égbekiáltó igazságtalanság – szerk. megj.) A neves irodalomtörténész emlékeztetett, hogy a kommunizmus bűneit néhány éve a Tismăneanu-jelentés alaposan feltárta, de annak nyomán sem történt semmi. „Nem hiszem, hogy a mostani számonkéréseket kezdeményezők is jutnának valamire a lényeget illetően, azon kívül, hogy ehhez a maszlagoláshoz asszisztálnak" – fogalmazott a Krónikának Dávid Gyula. Nagy Benedek fél veséje Nagy Benedek is szégyenteljesnek tartja, hogy a kommunista börtönparancsnokok elszámoltatására negyed évszádot kellett várni a romániai rendszerváltozást követően, ami szerinte szándékos halogatásra utal. „Addig odázták az igazságtételt, amíg ezeknek a gyilkosoknak a 99 százaléka természetes halállal, ágyban, párnák között kimúlt, most meg példát statuálnak néhánnyal, aki még életben van" – sorolta kifogását a Krónikának a Csíkszeredában élő helytörténész, író, nyugdíjas pedagógus, aki '56 után, kolozsvári egyetemistaként öt év letöltendőt kapott, amiért részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában. Constantin Istrate, a szamosújvári börtön tavaly meghalt volt parancsnokhelyettese 1958-ban – mert nappal fekve találta az őr az ágyon – úgy megverte Nagy Benedeket, hogy elveszítette az egyik veséjét. „A hozzá hasonló félművelt, szadista hajlamú emberek végrehajtották a kapott parancsot, de poszt mortem feltétlenül el kellene ítélni az eszmei kezdeményezőket is, akik az egész rendszert felépítették és működtették: pártaktivistákat, ügyészeket, bírákat, kihallgatótiszteket" – szögezte le kérdésünkre a kilencvenes években parlamenti képviselőként, államtitkárként is tevékenykedő Nagy Benedek, akit a peripravai munkatáborban Vişinescuval is összehozott a sors. A kommunista rezsim módszereit illusztrálva feltárta, hogy amikor 1956 novemberében bevitték a Szekuritáte kolozsvári székhelyére, egy büntetése kilencedik évét töltő vasgárdistát „állítottak" rá. A hatalom ugyanis a Vasgárda számos tagját informátorként, cellabesúgóként használta fel, hogy minél többet megtudjon a többi fogolyról. Nagy a duna-deltai lágerben élte át az egyik legkeményebb időszakot, amikor elmondása szerint a vérhas következtében úgy hulltak a megfeszített munkára fogott rabok, mint ősszel a legyek. Szerinte a kegyetlenség különböző formáit tekintve a kommunista börtönök semmiben sem különböznek például az auschwitzi haláltábortól, hiszen a lényeg emezekben is ugyanaz volt: likvidálni a rendszer ellenségeit. „Kezdetben egyszerűen agyonverték az elítélteket, később, a hatvanas években más módszerhez, például a káros röntgensugarak alkalmazásához folyamodtak. Akkoriban nem létezett erkölcs, törvény és tisztesség, minden eszköz szent és felhasználható volt a cél érdekében" – állapította meg lapunknak a volt elítélt, hozzátéve: a mostani ítélet a közvéleménynek szánt szépségtapasz, formális dolog csupán, amely főleg azért paradox, mert iszonyúan megkésett. Nagy Benedek szerint a kommunista rendszer idején meghurcoltak az évtizedes megfélemlítés miatt „zsibbadtan" élték át az 1989-es rendszerváltást, ezzel magyarázható, hogy a kilencvenes években többségük nem követelte a szekusok, pribékek felelősségre vonását. „Mély barlangból érkeztünk, emiatt nem szóltunk" – magyarázta az egykori elítélt. Krónika (Kolozsvár) 2015. október 24.A magyarországi forradalom és RomániaNovember 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította. Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására. Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény. Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született. Románia a magyar forradalom napjaiban A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz. Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!” Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés. A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban. Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat. A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések. A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban. 1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték. Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca). Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor. Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is. A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is. Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el. A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.) Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását. Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt). Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre. Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak. 1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre. Nyugati Jelen (Arad) 2015. október 31.A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (3.)Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (II.) A kolozsvári diákszervezkedési kísérletek a diákszövetség megalakulásához vezethetőek vissza. Története az 1956 júniusában megtartott prágai értekezlethez kapcsolódik, ahol Románia kérte, hogy beléphessen a nemzetközi diákszövetségbe: jelentkezését nem fogadták el, mert az országban akkor még nem léteztek diákszövetségek, az egyetemi ifjúság, akár a gyári munkások, az RMP által irányított és pórázon tartott szakszervezetekbe tömörült. A nemzetközi diákszövetségbe való belépés feltétele a demokratikus úton megszervezett román diákszövetség létrehozása volt. Ezért jöttek létre az 1956 őszén induló tanévben a romániai diákszövetségek. Az 1956. november 5-én megtartott gyűlésen Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter, miután értékelte a magyarországi eseményeket, rátért, hogy a diákszövetségek vezetői mérjék fel és tárják írásban a legfelsőbb párt- és államvezetés elé az egyetemi hallgatók szakmai, tudományos és szociális gondjait. „Tárgyalni akartak az ifjúsággal – emlékezik Várhegyi István –, hogy az elégedetlenség talaján kialakult politikai helyzet nehogy a varsói, budapesti eseményekhez hasonlóan alakuljon. Az egyetemi élet, a diákság problémái Leningrádtól Budapestig élő eleven sebként léteztek... A Bolyai Egyetem diákszövetségi programtervezete is, amely később ellenforradalmi tettnek minősült, erre a hivatalos ösztönzésre született.” Az egyetemi hallgatók súlyos szociális gondjai országszerte valóban robbanásveszélyt jelentettek. Bukarestben, Kolozsváron, Jászvásáron, Brassóban, Marosvásárhelyen több ezer, illetve több száz diáknak nem jutott hely a kollégiumokban, a diákmenzán az étel igen gyakran ehetetlen volt, az ösztöndíjakat a szülők havi jövedelmének függvényében állapították meg, s nem vették figyelembe, ha a családban egyszerre több gyermek tanult. A Várhegyi István által összeállított programtervezet jóval túlmutat e sérelmeken. Felvetette az értelmiségi hivatás, a tudományos kutatómunka kérdését is. Ehhez először a tanároknak kellett megszabadulniuk a merev, dogmatikus, a sztálinizmus minden sajátosságát magán viselő ideológiai kötöttségektől. A programtervezet ezért tartalmazta a tanári normarendszer felszámolását. Az orosz nyelv kötelező és minden karon egyenlő óraszámban történő tanítása természetesen a kolozsvári programtervezetben is külön pontként szerepelt. A magyar forradalom és szabadságharc 1956. november 4-én történt leverése után a romániai magyarságot s ezen belül az egyetemi ifjúságot gyakran illették nemcsak az irredentizmus, revizionizmus, ellenforradalmiság vádjával, hanem antiszemitizmussal, szeparatizmussal is. A gyűlésen tételesen is megfogalmazta Miron Constantinescu a jól bevált diverziós vádat. 1956. november 17-én este letartóztatták Várhegyi Istvánt, 18-án pedig Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, Nagy Benedeket. A Ioan Cameniţă hadbíró alezredesből, Lazăr Tudorache hadbíró őrnagyból, Gherciciu hadbíró századosból és Nicolae Iscrulescu katonai ügyészből álló bírói testület a programtervezet szövegét a koncepciós céloknak megfelelően átírta, „kiegészítette”, egyes részeket kihagyott, másokat felnagyított. Bár a programtervezetet Várhegyi István az Utunk szerkesztőségében két példányban gépelte – a Securitate mindkét példányt elkobozta! –, a vádiratban és az ítéletben mégis az szerepel, hogy Kelemen Kálmán terjesztette is. Az ítélet szerint Várhegyi Istvánt 1952-ben azért zárták ki a Bolyai Tudományegyetemről és az Ifjúmunkás Szövetségből, mert az „ellenforradalmi tevékenységéért” börtönben ülő Erős Lajos római katolikus plébános befolyása alatt állt. A diákszövetség 1956. október 24-én alakult meg, amelynek vezetésébe – az ítélet szövege szerint – a „vádlottak befurakodtak”, s „ahol Várhegyi István vádlott egy egész sor javaslatot terjesztett elő, amelyeket a bizottság tagjai minden további nélkül megvitattak és elfogadtak. Így Várhegyi István vádlottat bízzák meg, hogy szerkessze meg és iktassa a munkatervbe az általa javasolt gondolatokat. Ezzel valójában az RMP Központi Vezetősége Politikai Bürója utasításaival ellentétben ahelyett, hogy elkészítették volna a diákszövetség munkatervét, programjavaslatot készítettek, amely egész sor antidemokratikus, a diákszövetség céljaival és érdekeivel ellentétes, teljesen idegen követelést tartalmazott.” Ilyen „teljesen idegen követelés” volt – a kommunista hatalom szemében –: „A magyar ifjúság nemcsak nyelvében és irodalmában egy, hanem élethivatásában is. Meg kell teremteni a testvéri országok: Felvidék, Délvidék, valamint erdélyi ifjúságunk baráti, testvéri összefogását: Erdély Bukarest felé, Délvidék Belgrád felé, a Felvidék pedig Prága felé...” Mindez az oly gyakran hangoztatott proletár nemzetköziség szellemében akár dicséretes kezdeményezésnek is tekinthető. A vádiratban azonban a koncepciós perek szellemében teljesen átírták a fenti mondatot: „közvetlen külföldi kapcsolat az összes országgal, a felettes szervek ellenőrzésének mellőzésével”. A „felettes szervek” fogalmán nyilvánvalóan az egyetemi, tartományi, központi pártbizottságot, egészen pontosan a Securitatét értették. A Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak pere, a vádirat és ítélet szövege iskolapéldája annak, hogy a Securitate – a KGB módszereit követve – minden reformkísérletnek, próbálkozásnak összeesküvés-jelleget kölcsönzött, rendkívül szigorú büntetésekkel próbálták elejét venni bármilyen megmozdulásnak. A vádlottak fellebbezési kérését elutasították, Várhegyi Istvánt 7, Nagy Benedeket 5, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották felbujtás bűntettének elkövetéséért. Kelemen Kálmánt a büntetés letöltése után még négyévi kényszerlakhelyre is ítélték, amelyet Fundatán, egy világtól elzárt bărăgani faluban töltött le. A négy bolyais egyetemi hallgató peréhez szorosan kapcsolódik a három tanársegéd, Dávid Gyula, Lakó Elemér, Varró János és az akkor már befutott és elismert írónak számító Páskándi Géza pere. Dávid Gyula 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Budapesten tartózkodott, doktori disszertációjához gyűjtötte az anyagot. Visszaemlékezése híven tükrözi azt a hangulatot, amely az erdélyi magyarság nagy részének magatartását jellemezte: „Október 23-a a döbbenet erejével hatott rám. Nemcsak az elemi erővel feltörő tiltakozás a természetét levetkezni képtelen párthatalom ellen, hanem az is, hogy azokban, akik Rákosit felváltották, szintén nem volt politikai bölcsesség az erőszak eszközeinek félretevésére. Nem voltam egyedül azok között, akik a forradalom küszöbén még hittek egy békés kibontakozás lehetőségében, amely »megmenthette« volna a szocializmus eszméit, amelynek megvalósíthatóságában – oly sok figyelmeztető jel ellenére akkor még én is hittem. Következett tíz nap, amely alatt az összes lehetséges rádióadó sugározta hírekre tapadva szorongtunk azért, hogy »odaát« sikerüljön...” A három tanársegédet és Páskándi Gézát „nyilvános fölbujtás” vádjával állították bíróság elé és ítélték el. A vádirat szerint Dávid Gyula már 1953 nyarán, amikor a Bolyai Tudományegyetemen megkezdte az aspirantúrát, „bírálta a kormány azon intézkedéseit, amelyek révén csökkentették a magyar tannyelvű iskolák és fakultások számát”, „ellenségesen és tendenciózusan állította különböző körökben, hogy a román állam nem gondoskodik az RNK-beli magyar tudományos élet fejlődéséről”, „nacionalista szellemben széles körű propagandát fejtett ki az egyetemi oktatók körében, hogy minden középfokú és egyetemi oktatási szinten vezessék be a magyarok történetének oktatását”. 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Magyarországon „befeketítette és rágalmazta az RNK-beli népi demokratikus rendszert, azt állítva, hogy az országunkbeli rendszer nem biztosít lehetőséget a magyar klasszikusok műveinek kiadására, hogy a középiskolák tanulói anyanyelvükön nem jutnak hozzá a könyvészethez”. „A magyarországi események idején – olvasható az ítéletben – a vádlott nyilvános felbujtó tevékenységet folytatott, a népi demokratikus országokban és a Szovjetunióban lévő népi demokratikus erők ellen lázított. Ebből az alkalomból kifejezte együttérzését a magyarországi ellenforradalmár elemekkel, Nagy Imre reakciós kormányával, annak programjával. (...) A vádlott 1956. október 26-án 20–25 egyetemi hallgatóval kiment a kolozsvári városi temetőbe, ahol megkezdték egyes magyar burzsoá-nacionalista írók sírjának megtisztítását. (A koncepciós per során így minősült burzsoá-nacionalista írónak Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Brassai Sámuel, Kriza János.) Ekkor határozta el, hogy 1956. november elsején, halottak napján újból kijönnek a temetőbe, és a Magyarországon elesett ellenforradalmár elemekkel való szolidaritás jeleként ezekre a sírokra virágokat helyeznek el és gyertyát gyújtanak. Ugyanakkor az elesett ellenforradalmár elemek emlékére egyperces néma tiszteletadással adóztak, a ruhájuk hajtókáján gyászszalagot viseltek, nacionalista verseket szavaltak, s végül elénekelték a magyar himnuszt.” Mindezek – így az ítélet – „zavargásokat idéztek elő Kolozsváron, amelyek szorosan kapcsolódtak a magyarországi eseményekhez.” Egy halottak napi megemlékezésből így kreáltak hazaárulással egyenértékű vádat, rendeztek kirakatpert. Dávid Gyulát hétévi börtönbüntetéssel sújtották, mind a hét évet letöltötte. Páskándi Géza egyik „fő bűne” a Várhegyi Istvánnal fenntartott kapcsolat volt. A vádirat szerint Várhegyi megmutatta a programtervezetet Páskándi Gézának is, aki „együttérzését fejezte ki a nacionalista és ellenséges programtervezettel kapcsolatosan (...), ráadásul uszító módon jegyzéket is írt, s kérte a programtervezethez való csatolását, valamint annak felolvasását az összes egyetemi hallgató előtt. Ebben a jegyzékben azt írta, hogy ezt a programtervezetet a »szabadság nevében« fogják megvalósítani, azt a látszatot sugallva, hogy az RNK-beli népi demokratikus rendszer nem biztosít elég szabadságot...” Mit tartalmazott Páskándi Géza kiegészítő jegyzéke? A tanári normarendszer felülvizsgálását, az embertelen tandíjak és megalázó ösztöndíjak eltörlését, az előadások szabad hallgatását, s kérte, hogy a történelmi materializmus mellett iktassák tantervbe az egyetemes filozófiatörténetet, „vagyis a burzsoá ideológia maradványait, mivel a vádlott véleménye szerint a dialektikus materializmus nem nyújt megfelelő lehetőséget a magyar fiatalok számára az objektív valóság megismerésére”. Az ítélet meghozatalánál további terhelő „bizonyítékként” emlegették: a programkiegészítésben javasolta bizonyos pénzalap létrehozását, amelyet „a felsőbb szervek által nem ellenőrzött kapitalista országokba tervezett kirándulásokra használtak volna fel”. Letartóztatásakor – 1957. március 19. – találták meg az Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő kéziratot, amelyben – a vádirat szerint – „alattomosan, demagóg mondatok közé rejtve lázította a tanuló ifjúságot az orosz nyelv, a marxizmus és politikai gazdaságtan kötelező tantárgy jellegének megszüntetésére...” Az egyetemes magyar irodalomtörténet talán egyedülálló fejezete, hogy valakinek az írói minősége, írói besorolása a legsúlyosabb terhelő „bizonyítékok” egyike. Páskándi Géza és Dávid Gyula esetében ez történt: „Páskándi Géza vádlott, amellett, hogy a történelem–bölcsész kar hallgatója volt, elismert író, újságíró, költő, akivel nagyon sok egyetemi hallgató szimpatizált, s benne egy felkészült kollégát láttak, tehát az ő szavainak nagy súlya volt a becsületes egyetemi hallgatók körében is.” Dávid Gyulánál tanársegéd mivoltát hozták fel terhelő bizonyítékként. Mindezek alapján a Macskási Pál elnökből, Szilágyi Dezső és Grigore Iancu népi ülnökökből álló bírói testület úgy döntött, hogy Dávid Gyula és Páskándi Géza „nyilvános bujtogatás” bűntettével vádolható, ami súlyosan veszélyezteti az ország biztonságát. Dávid Gyulát és Páskándi Gézát a büntető törvénykönyv III. fejezetének 327. paragrafusa alapján ítélték el 7, illetve 6 évi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra. Tófalvi Zoltán (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. november 6.Születésnap – Köszöntjük a 80 éves Kozma Dezsőt„Egy nemzeti irodalom a nemzet életének, lelkiismeretének része, megtestesítője” Kozma Dezső irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, 1935 november 6-án született Középlakon. Köteteinek sora már helyére került a szakmában. – Kezdjük ezt az évfordulós beszélgetést a külső, történelmi meghatározókkal. Olyan emberrel beszélgetek, aki az életét a II. világháborúval kezdte. Ez már önmagában külön téma lehetne. Öt-hat évesen az embernek sokkal fontosabb dolgai vannak, olyan istenigazából nagy elhatározás, nagy célok vezetik. De amikor annak rendje és módja szerint iskolába indultál volna, közbeszólt minden idők legnagyobb világkatasztrófája. Hol, hogyan élted át azokat az éveket, azt a több mint ezerhatszázhatvan napot, milyen nyomot hagytak az életedben? – Már-már múltbavesző, mégis máig tartó élményeket éleszt bennem kérdésed. Természetesen a világot csak részben értő 5-6 éves gyermek megpróbál tájékozódni, eligazodni abban a környezetben, amelybe beleszületett. Különösen nem könnyű ez sorsformáló időben, még a mindennapok szintjén sem. Egy magyar–román lakosú, szép fekvésű erdélyi faluban szereztem első tapasztalataimat: az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly Varjúvárától, Wesselényi Miklós és Ady Endre szellemét őrző Zilah, illetve Kolozsvár vonzáskörében. Mintha a település neve is jelképesen ezt fejezné ki: Kalotaszeg, a Szilágyság és Erdély művelődési központjának számító „kincses” város felé vezetnek az utak. Négy elemis iskolánk és a református zsoltárok jelentették számunkra az első szellemi „útravalót”. S lélekben persze azok a minősítések, amelyeket az osztatlan iskola tanítója 1940 és 1945 között értesítőinkbe vésett: „jó”, „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. Mindezek az épp akkor véget érő háborút követő történelmi fordulattal sem múltak el nyomtalanul. Iskolánkban azonban nem lévén további osztályok, magántanulóként, egyedül egy szál tanító segítségével kellett eligazodnom a könyvekkel egyébként sem bővelkedő szűkebb világomban. Az év végi kolozsvári számonkérő vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán a következő szeptemberben velem is elindultak a szekerek a betű újabb birodalmába. Előbb Bánffyhunyadra, ahol a bentlakás volt „magán”, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt a kisváros környéki falvak tanulni vágyói számára otthonában bentlakást berendezni. Középiskolai éveimnek színhelye, Kolozsvár – Mátyás király szobrával, patinás épületeivel – nyitott könyvet jelentett egy falusi fiatalember számára. Érettségi után a Bolyai Egyetem előttem is kitárta kapuját, hogy aztán pár év múlva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban taníthassak magyar irodalmat. Leegyszerűsítő szűkszavúsággal: ezek voltak a tágabban értelmezett kezdetek, a felkészülés útjelzői. – 1956. Itt az országban, az akkori hatóságok az elítélteket a következő években egyenként, hosszabb-rövidebb idő után börtönözték be vagy bocsátották el. Édesapámat, édesanyámat politikai okokbál elbocsátották. Börtönben nem voltak, „csak" elbocsátották őket. 21 évesen mit éltél meg '56 következményeiből? – Több mint fél évszázad távlatából (mai történelmi tudásunk birtokában) nem könnyű pár szóban elmondani, kolozsvári magyar szakos egyetemi hallgatókként – a rádió mellett szorongva, reménykedve – miként válhattunk érzelmileg részeseivé az általunk is világfordítónak vélt történéseknek. Sokszor elmondott szavak kívánkoznak ide: ritkán tapasztalható szabadságvággyal, aggódásaink közepette is megőrzött bizakodással, hittel, majd a felemelő érzelmeket követő tragikusan fájdalmas keserűséggel. „Egységből csoda született" – emlékezett az idei évfordulón az akkori feszült napokat tevőlegesen megélő Dávid Gyula. Ma nem titok az sem, hogy a korábban engedélyezett esemény (a magyar írók sírjai melletti tisztelgésünk a kolozsvári Házsongárdi Temetőben) november elsején már tiltottnak számított, veszélyes politikai megmozdulásnak, amit abban a pillanatban a bennünket vezető tanárunk, Dávid Gyula (ő mondta el) sem tudott, nem tudhatott. Hét évi börtönnel szenvedett meg érte. A verseivel jelentkező Páskándi Géza elítélésekor (ő is csaknem ennyi évet kapott) vádpontként szerepelt az is, hogy sürgette az oktatási rendszer reformját, a többi között azt, hogy a történelmi materializmus mellett más filozófiát is oktassanak az egyetemen. Nem egy évfolyamtársamat meghurcolták, másokat kizártak az egyetemről. És jól ismertek a más szakokon, kolozsvári szellemi intézményekben az országszerte elkövetett megtorlások is. Rengetegen kerültek hosszú évekre börtönbe, többen az életükkel fizettek. - Képzett, elsősorban a munkájával foglalkozó irodalomtörténész, egyetemi tanár számára milyen fordulatot jelentett 1989? - Nem szükséges fejtegetnem, számunkra, számomra is hozott változást 1989. Legfeljebb arról lehetne most beszélni, hogy milyen mértékben, milyen módon. Kétségtelen: addig nem javallott, illetve kényes témák, elhallgatott írók is sorra kerülhettek előadásaimon, árnyaltabban lehetett megközelíteni egy-egy életművet, mint ahogy a különböző szemináriumi, államvizsgai és a továbbképzést szolgáló szakdolgozatok tematikája is bővülhetett. És a tudományos kutatómunkára tágabb lehetőségek nyíltak, bizonyos forrásokhoz nem kellett külön engedélyt kérni, hazai és külföldi (magyarországi) levéltárak is hozzáférhetőbbekké váltak. Személyesebbre fordítva beszélgetésünket: 1994-ben neveztek ki professzornak. (Jóllehet korábban megvoltak az ehhez szükséges szakmai feltételek. Huszonhárom évvel azelőtt, 1971-ben megkaptam a filológia doktora tudományos fokozatot, 1994-ig 12 önálló kötetem, két egyetemi kézikönyvem, számos kísérő szöveggel ellátott válogatásom magyar írók műveiből és több mint kétszáz tanulmány, szakközleményem jelent meg különböző folyóiratokban, lapokban. Elnézést a felsorolásért, nem valamiféle utólagos méltatlankodásból fakadóan teszem ezt, hisz az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy abban az időben egyáltalán nem volt könnyű a „ranglétrán” előrelépni, és talán a Tanszék sem siette el a felterjesztést – lehet, hogy csak puszta feledékenységből. Végső soron örültem, hogy professzor lettem.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesévé választottak, 1997-ben a doktori iskola keretében szakirányítással bíztak meg, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Némiképp az általad említett fordulat következményének tekinthető az is, hogy kolozsvári nyugdíjazásom után a frissen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen még tíz évig (2003–2013) taníthattam magyar kultúrát, magyar irodalmat, és talán itteni dékáni működésemnek (az adminisztrációs munkát elvégzőknek köszönhetően) is volt valami értelme. És azt hiszem, nem puszta véletlen, hogy szakmai díjazásokban, kitüntetésekben csak 1990 után részesültem. - Tudományos tevékenységedről néhány kérdést. Miért, hogyan lettél irodalomtörténész? – Hogy mikor és miért lettem irodalomtörténész? Nehezen tudnám pontosan egy bizonyos időszakhoz, eseményhez kapcsolni, úgy vélem ugyanis, hogy egy ilyen elhatározás több tényezőtől függő. Közre játszhatott ebben az is, hogy mindig érdekelt a múlt, szerettem hallgatni a régi történeteket, nézegetni a régi épületeket, tárgyakat. Középiskolai történelemtanárom, Pataki József (később egyetemi professzor) csak fokozta bennem a tovatűnt korok iránti vonzalmat, kíváncsiságot. Évek múlva a kolozsvári egyetemi könyvtár rendszeres látogatójaként, régi könyveket, lapokat böngészve mindez „tudatosabbá”, „rendezettebbé” vált bennem, arra késztetett, hogy egy irodalmi mű, életmű vizsgálata alkalmával (természetesen az esztétikai értékek felfedezésével párhuzamosan) életre keltsem azt a történelmi, szellemi közeget, amelyekben ezek az alkotások megszülettek. Egyébként abban az időben a különböző – olykor inkább csak divat-szülte – elméletekhez nemigen juthattunk hozzá. Vagy ha igen, ezek az elméletek nemigen voltak vonzóak. - Hogyan és miért éppen a 19. századot választottad? - Fiatal tanársegédként, a 60-as években a magyar irodalom különböző korszakait szeminarizáltam, és volt időszak, amikor verstan, összehasonlító irodalom, irodalomelmélet és esztétika is szerepelt az óráim között. Mondanom sem szükséges, hogy a sokféle tantárgy nemcsak rengeteg időt vett igénybe, egyben nem kis próbatételt jelentett szakmai szempontból, ezért ritkán nyílt alkalom egy irodalmi áramlattal vagy életművel behatóbban foglalkozni. Azonban nyomban hozzáfűzném: ez a szerteágazó lefoglaltság nem ártott, sőt megkönnyítette később az egy területre, egy irodalmi jelenségre szorítkozó búvárkodásomat, oktatói működésemet. Lehet, hogy másképp nem vállalkoztam volna középiskolai tankönyvek írására. – Éveken át főleg a 19. század magyar irodalmát szeminarizáltam, és ebből a korszakból merítettem doktori értekezésem témáját (Irodalom a kolozsvári századvégen). Így lettem viszonylag korán (majd professzorként is) irodalmunk egyik nagy korszakának előadója. Talán nem szükséges a neveket felsorolni: Arany János, Madách Imre, Tompa Mihály, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Gyulai Pál. Folytathatnám a századfordulón jelentkező és a századelőn kibontakozó nemzedékkel: Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Petelei István, Thury Zoltán, Csiky Gergely, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Tömörkény István, Krúdy Gyula. Nem kis erőfeszítést jelentett számomra szűkre szabott óraszámban mindezt bemutatni. Ezért éreztem szükségét előadásaimat nyomtatásban megjelentetni. (Magyar irodalom a XIX. század második felében, Bukarest, 1980; Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978 ). Persze, közben ki-kirándultam a 20. századba és a világirodalomba. – Új Európa van születőben – más kontextusban más a recepció. Ugyanaz a műalkotás ma más életet él. Csak egy példát, de klasszikusat, és éppen a 19. századból. Arany János A walesi bárdok című költeményét lefordították walesi nyelvre. A remekműnek eget-földet rengető sikere van. Voltak már más fordítások, más próbálkozások is – Zolman Péter angol fordítása stb. – de egyiknek sem volt ekkora sikere, ilyen hatása. Európa nyugati és keleti „fele" ma másképp, jobban figyel egymásra? Sőt, születőben egy egységesülő kontinens? Hogyan reagál a 21. század elméletírása? Mi mindent kell újraírni? – Azt hiszem, kérdésed az irodalmon túlmutató választ igényelne. Már maga a különböző irodalmak kölcsönhatása, a műfordítások szerepe a nemzeti kultúrák közeledésében igen sokféleképp értelmezhető. Szószaporítás lenne újra és újra elmondani, hogy minden kor (így a mi 21. századunk is) megbirkózik jelenbe épülő örökségével, értékeivel. Különösképpen gond az, hogy egy olyan, a nemzet életéhez és szellemi örökségéhez szorosan kötődő alkotó, mint Arany János költői világa, kivételesen gazdag nyelve, annak sajátos ízei miként közvetíthetők kellő színvonalon más nyelvű olvasók számára. Önkéntelenül Kosztolányi Dezső szállóigévé vált szavai jutnak eszembe: fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni. A többi között jórészt ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi időben megélénkültek a „kulturális modernség" és a szellemi kölcsönhatások körüli, különböző felfogásokat szembesítő viták. Ebben az „egymásra figyelésben" arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy nemzeti irodalom elsősorban (már csak nyelve okán is) a nemzet életének, történelmi és szellemi-irodalmi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének része, megjelenítője. Természetesen azoknak az egyetemes értékeknek is kifejezője, amelyeket már a reformkor nagyjai, Kölcsey, Vörösmarty megfogalmaztak. Mint ahogy figyelmet érdemlő, milyen közegben történnek meg ezek a találkozások, párbeszédek. A jeles irodalomtörténész, Horváth János vélekedése sok igazságot hordozó: az irodalom kétlaki növény, amelynek virágai a formák világában nyílnak, s a nemzeti irodalmak fejlődéstörténeti helyzetétől is függ, hogy melyik mikor fejti ki a maga egyediségét. Már ezért sem lehet a tolmácsolás, a szellemi értékek közvetítésének módja sem „röghöz kötött". Elég, ha a magyar irodalom több mint másfél évszázaddal ezelőtti „kulcsszavaira" gondolunk: haza és emberiség, népek hazája nagyvilág. – Kötetek sorában foglalkoztál erdélyi magyar irodalommal. Gondoltál már egy teljes erdélyi magyar irodalomtörténet megírására? Eddigi tudományos tevékenységed mintegy előrejelzi... – Az Erdélyben született magyar irodalom csakugyan foglalkoztatott (foglalkoztat), a régebbi és az első világháború utáni erdélyi (romániai) írókról, művekről több alkalommal írtam. Egy részük a szegedi székhelyű Madách Irodalmi Társaság kiadásában most megjelent válogatott írásaimban olvasható, a két háború közötti romániai magyar írókról készült közleményeim jórészt hazai folyóiratokban láttak napvilágot. Talán egyszer összegyűjtöm őket. Egyelőre megbízható irodalomtörténeti kézikönyvként ajánlom Pomogáts Béla többkötetes (2008–2010 között megjelentetett) kiváló irodalomtörténeti munkáját: Magyar irodalom Erdélyben. – Bálint Tibor íróval sokat beszélgettünk a témáról: az író feladata, hogy megírja a maga korát. Ő a háború következményeit és a diktatúrát élte meg, hát két főműve a Zokogó majom és a Bábel tornya. Bálint Tibor írói feladatát elvégezte. Mire ösztönöz, illetve kötelez az irodalomtörténet-írás? – Kétségtelen nem ritka, hogy egy alkotó el-mulaszthatatlan szükségét érzi, írói feladatának tekinti személyes élettapasztalait, élményeit írásaiban megörökíteni. Bálint Tibor valóban ezt tette. Némiképp módosítva kérdésed és a választ, bennem is felsejlettek korábbi élményeim újrateremtésére késztető gondolatok. Persze másképpen. Pédául úgy, hogy a magyar irodalom egyik nagy korszakáról több mint három évtizeddel ezelőtt megjelent egyetemi kézikönyvemet – azóta felgyűlt ismereteim alapján – továbbgondoljam, mintegy ötvözve az akkori és mostani élményeimet, gondolkodásmódomat. Nem föltétlenül tankönyvszerűen. A válogatott írásaimat tartalmazó, a Madách Irodalmi Társaság jóvoltából most megjelent gyűjteményes kötetem tulajdonképpen ilyen szándékkal is készült: szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel. Azt hiszem, ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése. – Európa történelmének utóbbi nyolc évtizede sok csodát és sok szörnyűséget produkált, sokszor ipari méretekben. Hamvas Béla, aki megélte mind a két világháborút, aztán a diktatúrát, politikai börtönt, aki életében egyetlenegyszer publikálhatott, „Óda a XX. századhoz" című esszéjében írja: mindezek után és csakis ezek után beérik az emberben egy bölcs derű. Az a derű pedig nem langyos jókedv, hanem túl jón és rosszon is az élet igenlése... –Hamvas Bélához kapcsolódó kérdésedre – irodalmárként – a szintén hányatott életű, mellőzött Weöres Sándor jut eszembe, a saját belső világából oly mélyen merítő költő. Számomra ugyanis Hamvas szintén az egyén és a világ harmóniáját kereső, a lét értelmén töprengő alkotó, aki a mindennapok tapasztalataiból és az emberiség több évszázados tudományos teljesítményeiből, filozófiai kultúrájából alakítja ki, teremti meg (még nem teljesen feltárt) életművének világát. Kérdésed egyben másfajta hasonlóságra is emlékeztet: szellemi és testi megpróbáltatások közepette Hamvas Béla sem veszítette el tudósi tartását, jobbító szándékú hitét és „bölcs derűjét". Világszemléletét Patmosz című esszékötetében olvashatjuk: „Tudjuk, hogy az életnek célja nincs; értelme van. Az értelmet pedig maga az ember helyezi el önmagában azzal, hogy milyen életet tart a maga számára méltónak.” - Min dolgozol most? Mik a terveid? - Most éppen a Madách életművéről (jórészt erdélyi utóéletéről) megjelent írásaimat, a Madách Imre Irodalmi Társaságban megtartott előadásaimat gyűjtöm össze. Mintegy bővíteni, kiegészíteni szeretném a 2003-ban Magyarországon kiadott gyűjteményemet. Elképzeléseim közül csak egyet említenék itt meg. Több évtizedes búvárkodásom folytatásaként könyvet szeretnék írni a korán elhunyt Török Gyuláról, akinek regényei, elbeszélései új színt jelentettek a 20. század első éveinek magyar prózájában. Remélem öröksége feltárásával sikerül erről másokat is meggyőzni. Józsa István egyetemi oktató Szabadság (Kolozsvár) 2015. december 9.Mérlegen a 25 esztendőCsütörtökön nagyszabású rendezvénnyel ünnepli a Szatmárnémeti RMDSZ megalapításának 25 éves évfordulóját. Ennek kapcsán Kereskényi Gábor elnök foglalta össze a szervezet elmúlt negyed évszázada során elért legfontosabb eredményeket. December 10-én 18 órai kezdettel a Szakszervezetek Művelődési Házának nagytermében ünnepli a Szatmárnémeti RMDSZ alapításának 25. évfordulóját. Az ünnepi rendezvényen díjazni fogják a szervezetben az elmúlt két és fél évtizedben fontos szerepet betöltő személyiségeket, felszólal majd Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke és fellép a Csík zenekar is. A rendezvényre a belépők rekordidő alatt, két nap alatt fogytak el. Az ünnepi pillanathoz közeledve Kereskényi Gábor parlamenti képviselő, a Szatmárnémeti RMDSZ elnöke összegezte a szervezet által elért eredményeket. Az írást változtatások nélkül tesszük közzé. Mérlegen a 25 esztendő Közösségünk néhány fontosabb eredménye a számok tükrében I. Restitutio in integrum A restitúció Románia szintjén az utóbbi időben sajnos megtorpant, sőt (látva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyét) visszarendeződési törekvések figyelhetők meg. Szatmárnémetiben a visszaszolgáltatások folyamatát 2010-re nagyjából lezárta a város: egyházi és világi javaink nagy része visszatért jogos tulajdonosához, a jogutódokhoz, illetve örökösökhöz. A jogtalanul elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása keretén belül történelmi magyar egyházainknak visszajuttattunk 22 központi épület-ingatlant és közel 361,5 hektár földterületet Szatmárnémeti város területén, a következő leosztásban: - Római Katolikus Püspökség: 15 épület és 261,7258 ha földterület - Láncos Református Egyházközség: 6 épület és 49,4670 ha földterület - Németi Református Egyházközség: 1 épület és 21,3404 ha földterület - Szent Miklós Magyar Görög-Katolikus Parókia: 25,1837 ha földterület. A szatmárnémeti restitúciók mellett megemlíthetjük a szomszédos Pálfalvai Református Egyházközség által visszakapott 3 épületet és 6247 ha földterületet. II. Utcák, terek magyar elnevezései A 90-es évek elején érdekvédelmünk mindössze hét magyar személyiségről elnevezett utca nevét tudta megtartani (Ady Endre, Bartók Béla, Bolyai Farkas, Dsida Jenő, József Attila, Lükő Béla, Petőfi Sándor) és az 1990 és 2004 közötti időszakban csupán egy (!) új utcanevet sikerült adni (Hám János). 2004-ben a Gradina Romei mellett megjelent a Kossuth-kert felirat is városunk egyik legszebb övezetének bejáratán. 2004-től egy dinamikus tanácsosi gárda, a magyar polgármester és nem utolsó sorban az új idők szava hatására 11 magyar személyiségről neveztünk el utcát városunkban: Ács Alajos, Bethlen Gábor, Jean Calvin, Csipler Sándor, Gellért Sándor, Kaffka Margit, Károli Gáspár, Krúdy Gyula, Páskándi Géza, Ruha István, Scheffler János, Teleki Blanka. (Szándékosan soroltam ide a nagy reformátort, Jean Calvint, hisz gondolhatja a kedves Olvasó, hogy az ő személye inkább hozzánk áll közelebb, mint a többségi nemzet tanácsosaihoz.) Az RMDSZ-frakció javaslatára 2008-tól mintegy általánossá vált az az eljárás, hogy amennyiben új utcaneveket adunk Szatmárnémetiben és ezek személynevek, akkor fele-fele arányban javasol a magyar és a román közösség neveket, amennyiben az új utcák semleges nevek, akkor pedig a felirat román és magyar nyelven is meg kell jelenjen a táblákon. Ennek eredményeképpen írhattuk ki magyarul is a Mese, Mező, Gesztenye, Cseresznyefa, Kertész, Betyár, Rigó, Termés, Bodza, Kalász, Kaptár utcák elnevezéseit magyar nyelven is. Persze a fentebb említett enyhülés, és az új idők szava a román kollégáinknál még nem tart ott, hogy támogassanak bennünket a város történelmi utcaneveinek megnyugtató rendezésében. Bízunk azonban abban, hogy ebben a kérdéskörben is lesz pozitív elmozdulás a közeljövőben. III. A kétnyelvűség egyéb megnyilvánulásai A városi tanács RMDSZ frakciója következetesen zászlajára tűzte az anyanyelvhasználat kérdését. A 215/2001-es helyi közigazgatásról szóló törvény megadta a jogszabályi kereteket az anyanyelvhasználat bővítésére, kiterjesztésére. Ennek nyomán - de nagy politikai csatározások árán - kerülhetett ki Szatmárnémeti bejáratához a háromnyelvű helységnévtábla 2003-ban. 2004-től e témában is számos kézzelfogható eredmény született: a városháza alárendeltségében működő közintézményeinek megnevezése kifüggesztetett magyar nyelven is. Sok polgártársunk számára szimbolikus jelentőséggel bír, ha meglátja az Anyakönyvi Hivatal, a Lakossági Ügyfélfogadó Iroda, Lakosságnyilvántartó Igazgatóság, Helyi Rendőrség, Szociális Közszolgálat, Transurban Közlekedési Vállalat stb. táblákat az intézmények bejáratainál. Ugyanakkor ennél is fontosabb, hogy az állampolgárok ügyes-bajos dolgaikat magyarul is a hivatalnok tudtára tudják adni, azok pedig magyarul (is) tudjanak választ adni. Ezért különösen figyeltünk arra, amikor résztvettünk a városvezetésben, hogy a Városi Tanács alárendeltségében működö minden intézményben, ahol a lakossággal közvetlen kapcsolattartás szükséges, rendelkezésre álljanak magyarul tudó tisztviselők. Az anyakönyvi eljárások során pedig felemelő érzés, hogy a házzasságkötés „igen"-jét immár több éve anyanyelvén mondhatja ki a boldog pár. IV. Emlékjelhagyások 1990-től lehetőség nyílt arra, hogy a szatmárnémeti magyar közösség szobrok, emléktáblák állításával elmékezzen meg nagyjairól. Ez a lehetőség sokáig csak elméleti síkon létezett ugyanis minden köztéri szoborállításhoz a városi tanács jóváhagyása szükséges. E helyen feltétlenül szót kell ejtenünk Muzsnay Árpád művelődésszervezőről, a Szatmárnémeti Kölcsey Kör elnökéről, a megyei RMDSZ egykori elnökéről, akinek munkássága nélkül biztosan szegényebb lenne városunk néhány büszttel. Szatmárnémetiben a Kölcsey Kör, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a városi RMDSZ égisze alatt felavatott emléktáblák és szobrok: - Kölcsey Ferenc szobor (1991, Lakatos Pál alkotása és ajándéka, a felállítási munkálatokat Kovács Albert vezette) - Dsida Jenő emléktábla (1992, Kovács Albert kivitelezte) - Szilágyi Domokos szobor (1993, Kolozsi Tibor első köztéri szobra, a talapzat és a műkő-változat kivitelezője Kovács Albert, a most látható bronz változatot a marosvásárhelyi Balogh József öntötte) - Dsida Jenő szobor (1997, Andrási Kurta János alkotása, a talapzatot Kovács Albert készítette, a talapzatot borító márványtáblákat Benedek Piroska ajándékozta) - Páskándi Géza büszt (1998, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziubman található, Laborcz Mónika alkotása) - Petőfi Sándor emléktábla (1998, kivitelező Kovács Albert, a tábla Benedek Piroska ajándéka) - Gonzeczky János emléktábla (1999, kivitelező Kovács Albert) - Kovács Leó háromnyelvű emléktáblája (2000, kivitelező Kovács Albert, a táblák Benedek Piroska ajándéka - 8 éve eltűnt) - Petőfi Sándor szobor (2004, Deák Árpád alkotása, a talapzat márványborítása Benedek Piroska ajándéka - Jakabffy Elemér emléktábla (2008, a feliratot a Szatmári Friss Újság kiviteleztette, a tábla Benedek Piroska ajándéka) - Olajos Béla emléktábla (2010, kivitelező Kovács Albert) - Kiss Gedeon szobor (2010, Szodoray-Parádi Hajnalka alkotása. Ötletgazda: Békéssy Erzsébet) - II. Rákóczi Ferenc mellszobra (2012, Deák Árpád alkotása, talapzat: Szlézinger Marcel) - Mohy Sándor emléktábla (2012, kivitelező Kovács Albert) - Az 1970-es árvíz áldozatainak emléktáblája (2015, kivitelező a Promocraft kft.) A fentieken kívül egyházaink és civil szervezeteink is jeleskedtek az emlékjelhagyás tekintetében, mely akciókat minden esetben az RMDSZ városi szervezete, illetve önkormányzati tisztségviselői is felkaroltak. Ide sorolható a Szatmárnémeti Római Katolikus Egyházmegye által állíttatott három köztéri alkotás és a Szamos-negyedi Református Egyházközség által kezdeményezett Bethlen-szobor, valamint a Németi református templom kertjében található Doni Hősök Emlékműve: - Hám János püspök szobra (1999, Lakatos Pál alkotása) - Bethlen Gábor szobor (2007, Erdei István alkotása) - Árpádházi Szent Erzsébet szobra (2008, Gergely Zoltán alkotása) - Az új, egész alakos Hám János szobor (2015, Zagyva László alkotása) A hagyományápoláshoz nagymértékben hozzájárultak civil szervezeteink, történelmi magyar egyházaink és intézményeink, akiknek köszönhetően emléktábla hirdeti Krúdy Gyula, Katona Mihály, Luby Margit, Bánhidi Antal és Gróf Széchenyi István nevét, emlékmű készült Pfaff Ferencről, szobor Csipler Sándorról és dombormű Ács Alajosról. Ez többek között az Ady Endre Társaság, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, a Széchenyi Emlékbizottság, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség Szatmárnémeti Fiókja munkáját dícséri. V. Közösségmegtartó és építő rendezvények 1990-től városunk magyarsága szabadon élhetett a gyülekezési szabadság jogával, megemlékezve dicső elődeinkről, történelmünk fordulópontjairól, valamint lehetőség nyílt újabb és újabb művelődési rendezvények szervezésére. A Szatmárnémeti RMDSZ a Szent István Körrel és később a Magyar Ifjúsági Kezdeményezéssel (MIK) karöltve minden évben méltóképpen megemlékezett Március 15., Augusztus 20., Október 6. és Október 23. jelentőségéről. A Szent-Györgyi Albert Társaság megszervezte a Hajnal akar lenni népdalversenyt és a Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyt, a Madisz a Gyereknapot, a Húsvéti és Karácsonyi ünnepvárót, táncházat és számos kirándulást, a MIK az Ifjúsági Napokat és a Partiumi Teremfoci Kupát, az RMDSZ az ingyenes jogi tanácsadást, lakossági fórumokat, a farsangi és szilveszteri bált, akad tehát rendezvény bőven, pezseg a szervezeti élet. S ebbe a pezsgésbe új életet vitt a 2012-ben megalakult Nőszervezetünk. Engedjék meg azonban hogy két - immár hagyományossá vált - nagy rendezvényünket kiemeljm: a Partiumi Magyar Napokat 2015-ben tizennegyedik alkalommal, a Családi Hétvégét pedig tizedjére szerveztük meg. A szatmáriak ugyanis megérdemlik azt, hogy legyen két polgári jellegű rendezvény egy évben, ami csak róluk szól, nekik szól, szatmáriaknak, kicsiknek és nagyoknak egyaránt, ami az ő ünnepük. S hogy mennyire magukénak érzik a szatmáriak ezeket az ünnepeket, állon itt bizonyságul a 14. Partiumi Magyar Napok néhány statisztikai adata: 8 nap, 15 helyszín, több mint 150 program, 50.000 feletti résztvevő, 137 önkéntes szervező, 672 fellépő, több mint 3.000 gyermek-látogató, közel 150 rendfenntartó, 1.020 liter bográcsos étel, 3.360 liter sör, 8.000 feletti kattintás fotósaink részéről, 78 órányi videóanyag, 25 partner civil szervezet, 29 médiatámogató, 70 szponzor. Íme néhány megvalósítás, az elmúlt 25 év történetéből. Ez a pár sor természetesen alkalmatlan arra, hogy felidézze az eredmények mögötti fáradságos munkát. A sokak kitartó munkáját, amiért e helyen is szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik talán szeretteiktől vették el az időt egy még nagyobb családért, a szatmárnémeti magyarságért. szatmar.ro 2016. január 31.Aniszi Kálmán: SzámvetésEzzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel! – Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát. Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is. Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben? – Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele. Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér. Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra. A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében. A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét. – Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja? – 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé. S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik: Benéz a havas kéken, Kolozsvárra. Öreg fején már megmozdult a hó, Tövében vadul árad a Szamos, A Szamos, ez az egyetlen folyó. A Szamos, ez a megfordított Léthe... Mondják, ki belekóstolt a vizébe, Az felejteni nem tud sohasem. Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet. – Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel? – Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem. Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették. Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása. Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz. – Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban? – Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat. – Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész? – Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak. Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor. Miként lettem irodalomtörténész? Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969). Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot. A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.) – Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt? – Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma. – És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta? – Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre. Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam. Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad. A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben. – Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is? – A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal. – Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne... – Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában. II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni. – Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés? – Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével. – Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé? – Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest) 2016. február 27.Újraéledő remények és növekvő szorongások kora (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceaușescu Romániájában (3.) )Kezdődik a kivándorlás: 1976 folyamán 226 magyar nemzetiségű személynek adnak ki a magyar hatóságok a végleges áttelepítést lehetővé tevő vízumot. Ahogy Sütő András írta, idéztük: sokuk s majd az őket követő ezrek számára válik, válhat előbb vagy utóbb majd emlékké a pentaton dallam. Az erdélyi szászokat és a bánsági svábokat Ceauşescu lényegében eladja az NSZK-nak. Az emberkereskedelem adatai megdöbbentőek: „Az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát fizetettek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok”. Az 1968-tól kezdődő, a rendszerváltásig tartó adás-vétel 225 ezer németet jelentett. A diktátor bukása idején még körülbelül 125 ezer szász-sváb élt Romániában, a 2011-es népszámláláskor már csupán 25 ezren voltak. Az 1977. január 5-ei népszámláláson hét „új” nemzetiséget tüntetnek fel a kérdőíveken, köztük a székelyt (valamint szászt, svábot, macedorománt stb.), de székelynek csupán 1064-en vallották magukat. Az előzetesen közzétett eredmények szerint az országban 1 706 874, a végleges adatok szerint 1 670 568 magyar nemzetiségű lakos élt az adatfelvétel időpontjában. Példa a népszámlálás manipulatív jellegére: Moldvában a népszámlálás szerint 3813 magyar nemzetiségű lakos élt. De ha ebből a számból levonják az Erdélytől 1950-ben közigazgatásilag Moldvához csatolt Gyimesbükk kb. 2800 fős magyar nemzetiségű lakosságát, továbbá az ezer főre tehető református vallású magyar diaszpórát, kiderül, hogy a statisztikusok, nyilván nem önszántukból, a csángó magyarokat így szinte teljesen eltüntették. 1977. június 15–16-án előbb Debrecenben, majd másnap Nagyváradon találkozik az MSZMP KB első titkára, Kádár János és az RKP főtitkára, államelnök, Nicolae Ceauşescu. Magyar részről előzetesen kinyilvánítják, hogy az egyik legfontosabb célja a találkozónak „a nemzetiségek összekötő szerepének” kiemelése. A „kötetlen határ menti találkozó” után, melyen a kishatárforgalom bővítéséről, kulturális házak felállításáról, a főkonzulátusok dolgáról esett szó, Kovászna megyében a Securitate több ismert magyar értelmiségit zaklatott és házkutatásokat is tartottak. 1977. július 1-jén hivatalosan „megszűnik” Romániában a cenzúra – valójában ügyesebb, rafináltabb lesz, mint addig volt. A korábbi Sajtóigazgatóság megszűnik, de az utólagos cenzúrát ezentúl az újonnan szervezett „kiadói tanácsok” végzik. Az ellenőrzés menete: 1. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa megyei bizottsága, 2. a megyei pártbizottság propagandaosztálya, 3. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa Bukarestben, 4. az RKP KB Sajtóosztálya. A folyamat értelemszerűen mindenütt ugyanaz. 1978-ra teljesen eltűnik a magyar nyelv használata a közhivatalokban, a nyilvános fórumokon, még a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa ülésein is románul kell, javallt beszélni. Hatályba lép az új kishatárforgalmi megállapodás. Eszerint a kishatárforgalmi sáv 20–20 km széles. Évente 12 alkalommal utazhatnak a sávban lakók, egy-egy alkalommal hat napig maradhatnak. Arad, Nagyvárad és Szatmárnémeti nem kerül be a sávba: a kötetlen határ menti találkozó egyik fontos román sikereként. 1978. március 13–14-én az MNDT országos ülésén fölvetődik a magyar egyetemisták kihelyezésének sérelmes gyakorlata, Ceauşescu a záróbeszédében kitér erre a problémára is: „Általában szorgalmazni kell, hogy az abszolvenseket – különösen a tanerőket, de az egészségügyi hálózatban és a mezőgazdaságba kerülőket is – szülőhelyükre irányítsák, és ne küldjék őket az ország vagy a megye egyik végéből a másikba.” Ennek ellenére, a román vidékekre kihelyezettek aránya tovább nő: vagyis a főtitkári „szorgalmazást” senki nem tartja be, nem is a betartatás volt a cél. December 21-én, a már rendeletekkel kitaposott út célegyenesében új oktatási törvény születik, a nemzetiségi nyelven történő oktatás a továbbiakban opcionálissá válik. Merthogy „lebonyolíthatók a didaktikai tevékenységek”, egyszerűbben a tanítás, a nemzetiség nyelvén, de „a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató elemi és középfokú iskolákban az oktatási tervben előírt egyes tantárgyak előadhatók román nyelven” is. Vagyis zöld jelzést kap a magyar nyelvű iskolák romanizálása. 1979. április 28–29-én Sepsiszentgyörgyön nagy sikerű országos nemzetiségi színházi kollokviumot tartanak a romániai magyar, német és jiddis színházak részvételével, majd 1980 tavaszán még egyet, a többit az „illetékesek” nem engedélyezik. Kidolgozzák a Központi Bizottság apparátusában a kisebbségi nyelvek használatának visszaszorítását jelentő intézkedéseket. Eszerint az oktatási intézményekben, a tömegtájékoztatásban és a hivatalos érintkezésben a romániai földrajzi neveket, a helységneveket, sőt, a magyar (német stb.) történelmi személyiségek neveit kötelezően román megfelelővel vagy helyesírással kell írni. A magyar földrajz- és történelemkönyveket ennek megfelelően már a következő tanév kezdetére át kell írni. (A tervet – egy időre – ejtik.) Még 1977 júliusában a Minisztertanács módosítja az oktatási törvényt. Az említett erőltetett iparosítással összefüggésben „átprofilírozza” a líceumokat: az elméleti líceumok nagy része megszűnik, helyettük különböző szakmai líceumok jönnek létre. Ez újabb alkalmat teremt arra, hogy a magyar diákság hátrányosabb helyzetbe kerüljön románul tanuló társaihoz lépest, ugyanis a népszerű szakokon, például a matematika–elektronika, matematika–informatika vagy államigazgatási jog, nem indítanak magyar osztályokat. A romániai magyar irodalom ebben az egyre durvuló, egyre homogenizáltabb politikai közéletben, a kisebbségek nyelvi, kulturális, oktatási jogainak, az elemi emberi jogoknak folyamatos csonkítása közepette, de a reménytelinek feltűnő politikai döntéseket még bizalommal is fogadva próbál számot vetni önmagával, a kisebbség etnikai önképével, identitásőrzésük nyelvi, kulturális, közösségi lehetőségeivel. Kölcsönvehetjük Tamás Attila Illyés kismonográfiájának egyik fejezetcímét: a korszak az „újjáéledő remények és növekvő szorongások” kora. Mert az irodalmi beszéd, a szólás lehetőségei, minden, ezt gátló rendelkezés, törvény ellenére is, az évtized kezdetén valóban megsokszorozódtak a lapok, kiadók, a televízió, a rádió magyar adásai révén is. Említettük: a Kriterion legtermékenyebb időszaka a hetvenes évtized (más kiadók is jelentetnek meg magyar műveket, a Dácia például, Farkas Árpád Jegenyekör című kötetét is többek között). Az írók, költők, több generáció együtt, maradandó művekkel jelentkeznek, hatalmas „szellemi energiák” (Bertha) szabadulnak fel, a „veszélyeztetettség tudata koncentrálta az erőket”. Az irodalom a nemzetiség ön-megfogalmazásában segít, helyzetének sajátosságát tudatosítja. Ebben a bő évtizedben, a hatvanas évek legvégétől, ’70-től kezdődően jelennek meg például Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, Rigó és apostol, Bálint Tibor: Zokogó majom; Páskándi Géza: Vendégség, Tornyot választok (ez már a pesti Magvetőnél); Kányádi Sándor: Fától fáig; Farkas Árpád: Jegenyekör; Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója; Király László: Kék farkasok; Szilágyi Domokos: Sajtóértekezlet című könyvei, Sütő drámatrilógiája (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel), Székely János: Caligula helytartója, Szilágyi István: Kő hull apadó kútba, Kányádi Sándor: Szürkület, Király László: Az elfelejtett hadsereg, Farkas Árpád: Alagutak a hóban. A sajátosság szorításában élő irodalom megsokszorozza önön képességeit. Sütő drámáiban például olyan magatartásformák jelennek meg, a kisebbségi lét elviselhetőségének olyan duális változatai, amelyek az alázat és a „felemelt fő”, az értelmes és az önpusztító, önsorsrontó ellenállás, a hit vállalhatóságának vagy megtagadásának egymással konfrontáló, választható mintáit mutatják meg (hasonlóképp Székely János Caligulája is). Vagy a Szürkületben, a Kányádi-monográfia írója (Pécsi Györgyi) szerint, a lengyel Zbigniew Herbert „meghökkentőnek és provokatívnak tetsző” kifejezésével az „önként vállalt provincializmus”, a „szülőföld szeretetének parancsa” fogalmazódik meg. A szülőföld pedig „nem elvont eszme, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj–kultúra–ember egysége”: a sajátosság tudomásul vétele és vállalása. (Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában) CS. NAGY IBOLYA. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. március 25.Kászonszéki lélekharangokKászonszéki lélekharangok címmel jelent meg András Ignác kászoni iskolaigazgató, a néprajz és a helytörténet elkötelezett kutatója legújabb kötete a kolozsvári Verbum Kiadónál, a könyvet múlt héten mutatták be Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtárban. Dr. Balázs Lajos néprajzkutató könyvismertetője a bemutatón hangzott el. Egy jó hónappal ezelőtt, a református templomban volt szerencsém András Ignácot dicsérni abból az alkalomból, hogy a Német Géza Egyesület 2015. évi díját vehette át. Azt a díjat, amely több évtizedes pedagógusi, közéleti, közművelődési munkájának nyugtázása volt. Ma, most, attól a színhelytől alig száz méterrel errébb legújabb könyvének bemutatása alkalmával mondhatok elismerő szavakat. Dicsérnem kell, mert ő maga szűkebb vagy tágabb értelemben vett falujának, Nagykászonnak, de részeinek is a laudátora, védelmezője, példa gyanánt való kiállítója mások okulására is. Ma könyveiért kell dicsérnem, kiváltképpen egyért, a Kászonszéki lélekharangok címet viselőjéért, de amit erről mondok, a többire is igaz és jellemző. Igaz Kászonszék népi gyógyászata (2011, 2013) c. könyvére, de még igazabb a Tudomány s erény díszére. Lapok a kászonszéki oktatás 400 éves történetéből c. könyvére (2014) is, amelyben a nemzeti felemelkedés szintén lokális példáját, az iskolát, a tudást szolgáló tanítók emlékét dicséri. Igazak, mert egyazon hitvallásból, elkötelezettségből fogantak, egy eszmeiség hatja át, sajátos változatosságban és gazdagsággal. Ez a hitvallása pedig nem más, mint abbéli meggyőződése, hogy létünk mindenfajta jelét, bizonyságát óvni, védeni, ápolni, ébren tartani kell! Óvni a felejtéstől, a közöny, a gonosz kezűek, az irigyek, fanyalgó rombolók, az enyészet csendesen pusztító munkájától. Védeni kell, mert ezek képezik minden közösség közösségi emlékezetét. Annak az emlékezetét is védeni kell, hogy felemelkedése érdekében ez a falu nem szigetelődött el földrajzi zártsága ellenére sem a székely-magyarság többi tájegységétől, egyáltalán a magyarságtól, a világtól, hanem iskolákat épített, neves embereket nevelve, akik kimunkált tudásuk által a falut meghaladó küldetést is képesek voltak teljesíteni, akárcsak a mesebeli kisebbik fiú. Kászonszéki lélekharangok. Kászonszéki templomok, kápolnák, események és emberek a századok forgatagában c. könyve a tárgyi és lelki kultúra érzékeny szimbiózisa. A tudatos és célirányos adatgyűjtés, az adatok rendszerezése, szerkesztése egészen különös műfajt hozott létre. Nevezném monográfiának, de a tematikai gazdagság és változatosság okán színes történelemkönyvnek, egy másképpen elmondott történetnek is, ami számtalan szálon, de mindig más és más szemszögből indítja a múltat, mígnem a szálak konvergenciája rendre-rendre eljut a jelenbe. A borítón a lélekharangok szót olvassuk, de a könyv lapjain inkább igazi harangokról beszél, amelyek Nagykászon területén épített templomok és kápolnák tornyaiból, mint ama híres krasznahorkai torony, régmúlt eseményekről beszélnek. Egyfajta különös polifónia ez, amelyben benne rejlik, kellő empátiával kihallható belőle egy szerény, de tudatos nemzeti közösség önálló, önállóságra törekvő sajátos sorsa. Gazdag kódrendszerről beszélhetünk, amit a közösségben élők objektív vagy szubjektív tapasztalata dekódol: vagyis kiérzik belőle az örömet, a bánatot, a gyászt, az ünnepet, az idő múlását, a munkát szervező intelmet, a tragédiákat; kiérzik a természeti csapásokat, a nagy történelmi sorsfordulatokat – például a nándorfehérvári csatát, első világháború végét stb. A harangok története a templomok története is, azok pedig az összefogás, a hitvédelem, az iskolaépítés, az iskolafenntartás, a személyiségek nevelése, az ösztöndíjak(!), a papi levelezések, Erdélyországgal, Magyarországgal való kapcsolattartás és intézések stb. története. Fény derül egy ma is eleven törekvés lokális változatára: Kászon önrendelkezési politikájára, amelynek okán bekerül a falu határát messze meghaladó köztudatba, királyi kancelláriákba: Luxemburgi Zsigmondtól Mátyás királyig fejedelmek és királyok foglalkoznak Kászonnak Csíktól való függetlenedési – autonomista – törekvéseivel. Mindent összevetve, érezni a könyvben azt, hogy Nagykászon semmilyen értelemben nem volt – a látszat és előítéletek ellenére sem – elszigetelt faluközösség, érezni azt, hogy kistörténelme része tudott lenni Erdély nagytörténelmének. Ez a bemutatott könyvnek a mára/mához is szóló üzenete. A lélekharangok mint gyújtópont köré szervezett/rendezett kultikus helyek – templomok, kápolnák, temetők – rendhagyó útikönyv rangjára emelik András Ignác könyvét: forrásértékű településtörténeti, áhítattörténeti, társadalomtörténeti munka az öt Kászonról. És akkor még nem beszéltem az önerőből való építkezés példáiról, az önösszeszedésről, amellyel a sok viszontagságon, természeti csapáson felülemelkedtek; nem beszéltem a felsorolni is sok személyiségről – papokról, tanítókról, tanárokról, kutató tudósokról stb. –, akiket a kászoni nép szült a világra és a kászoni iskola indított a tudományok felé. A Kászonszéki lélekharangok bizonyság arra is, hogy egyetemes műveltség, szellemi és tárgyi kultúra nem létezik, ha nincs lokális bizonysága a munkának, alkotásnak, a szellemi és lelki készenlétben való állásnak, helyben. Kászon, akárcsak más települések, helyi példája bizonyság arra, hogy az egyetemes magyar kultúra sokszínűségében él: összeköt, de ugyanakkor beazonosít. A helyi sajátosságok, anyagi, szellemi és erkölcsi készletek. És erre mások is kíváncsiak! Mert, Páskándi Géza szavával, senki sem iszik H2O-t, ami egy elvont, nem létező, csak fogalmi víz. Minden kútnak, noha benne van a két atom hidrogén, egy atom oxigén, mindegyiknek más íze van. Így kell értelmeznünk a lokális kultúra és civilizáció fontosságát az egyetemesben. És ezen a prizmán keresztül kell látni, értékelni és becsülni az olyan emberek munkáját, mint az András Ignácé. A könyv nemcsak a kászoniaknak szól Kászonról, hanem az egész Székelyföldről. A Kászonszéki lélekharangok jel. A jelről pedig Sütő András Anyám könnyű álmot ígér c. könyvében a következő kis párbeszéd olvasható: „– Ha már nem vagy, számít-e a jel? – Akármi legyen az a jel, mindig számít. Aki megmarad, a jelhez igazodik.” András Ignác könyve a jelek könyve is. A könyv eszmei értékét növeli kellemes tapintású papírja, nem kevésbé gyönyörű, dokumentumértékű fotóanyaga. 2016. március 30.Elítélték Ion Ficior munkatábor-parancsnokotEmberiesség elleni bűncselekményekért húsz év börtönbüntetésre ítélte a bukaresti táblabíróság szerdán Ion Ficiort, a Duna-deltában felállított peripravai munkatábor egykori parancsnokát, akit több mint száz politikai fogoly haláláért tartanak felelősnek. Az ítélet nem jogerős. Peripraván főleg a rendszer által ellenforradalmároknak tartott elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat tartottak fogva, például Páskándi Géza írót, Páll Lajos festőművészt, Dávid Gyula irodalomtörténészt. A vád szerint a peripravai munkatábort azzal a céllal működtették, hogy „megsemmisítsék" a fogvatartottakat, akiket a kommunista rendszer ellenségeinek tekintettek. Az embertelen fogvatartási körülmények, rendszeres verések, az ivóvíz, az élelem és az orvosi ellátás hiánya miatt 103 fogoly halt meg Ficior parancsnoksága idején a peripravai munkatáborban – olvasható a vádiratban. A román büntető törvénykönyv életfogytiglani, vagy 15-től 25 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtja azt, aki – politikai, faji, vallási, etnikai, szexuális, vagy más, a nemzetközi jog szerint elfogadhatatlan okok miatt – alapvető emberi jogaitól megfosztja egy csoport tagjait. Mivel Ficior túl van 60. életévén, esetében 25 év börtön lett volna a kiszabható maximális büntetés. A két éve kezdődött perben a vádlott végig ártatlannak vallotta magát. Ellene tanúskodó áldozatai, illetve azok leszármazottai nem követeltek anyagi kárpótlást, csak azt, hogy ítéljék el bűneiért. A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) három éve tett büntetőjogi feljelentést több – a sajtó által „kommunista pribéknek" nevezett -, még életben lévő volt börtönőr és munkatábor-parancsnok ellen. A 88 éves Ficior a második, bíróság elé állított volt kommunista börtönparancsnok. A hírhedt Ramnicu Sarat-i börtön egykori parancsnokát, Alexandru Visinescut idén februárban jogerősen húsz év börtönbüntetésre ítélték. Romániában a kommunista rezsim idején több mint félmillió, a rendszer ellenségének tekintett embert börtönöztek be. A történészek becslése szerint közülük mintegy százezren nem élték túl az embertelen fogva tartási körülményeket. MTI. Erdély.ma 2016. április 9.Magunkhoz szorított Petőfi (A magyar költészet napja)Költészetnapi beszélgetés Kányádi Sándorral A kultúrát nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni – tartja Kányádi Sándor, aki szerint szellemi javainkkal fel kell hurcolkodnunk a világhálóra. – Számontartja a magyar kultúra jeles napjait? – Ha nem is tudnám felsorolni valamennyiüket, nagyon fontosnak tartom, hogy léteznek ilyenek. Jó szokásunknak tartom, hogy külön napokat szentelünk rájuk, de betegségünknek is, hogy egy-egy kijelölt napon akarjuk letudni a magyar költészet vagy kultúra iránti tiszteletünket, elkötelezettségünket. Sokkal jobban szeretném, ha nemcsak ünnepnapokon kerülnének a figyelem középpontjába. – A költészet vasárnapjának kijelölt József Attila-születésnapot, április 11-ét teljes mértékben alkalmasnak tartja a „feladatra”? – Abszolút! Egész élete, költészete, józsefattilasága, de még az is, hogy Petőfihez, Csokonaihoz, Dsidához hasonlóan, „rangosan” rövid életű volt, mind-mind erre érdemesítik. De aligha vonhatná kétségbe bárki is e kettős ünnep jogosságát, ha a Munkások című versre gondolunk, vagy az „Édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” sorokra. Mindkettőt József Attila írta. – Kedvenc költőjéről beszélgetünk? – Azért ez messze nem ennyire egyszerű. Egy kolozsvári iskolában megkérdezték tőlem, a modern magyar költészetben ki a példaképem. Igyekeztem én is korszerű lenni, már-már azt mondtam, hogy Weöres Sándor – aki amúgy nyugodtan lehetne, hiszen hatalmas költő –, de ahogy az lenni szokott, amikor valami nem stimmel, az angyal – vagy az ördög? – meghúzta a kabátom ujját. És azt mondtam, hogy Petőfi. Mert aki 19 évesen olyanokat tudott írni, mint például „Ezt én tudom – mikép nem tudja más – / Kit ürömével a tapasztalás / Sötét pohárból annyiszor kínált, / Hogy ittam volna inkább a halált!”, arról akár a költészet napját is el lehetne nevezni. De el lehetne nevezni Vörösmartyról is, aki amúgy sok évvel ezelőtt Jerevánban életem egyik legzajosabb sikeréhez segített. – Jerevánban? Vörösmarty? – Romániai íróküldöttség tagjaként jártam az örmény fővárosban 1956 novemberében. A magyar költészet napján azt sem árt elmondani, hogy nincs még olyan nyelv, amelyre annyi és olyan szintű román verset fordítottak volna le, mint magyarra. Eminescuról azt szoktam mondani a román kollégáknak: ránk nagyobb hagyatékot testált, mint rátok. Eminescu minden verssora, még a töredékek is megvannak magyarul, de ismeretes olyan költeménye, amelynek akár húsz magyar változata is létezik. Ez a mi dicsőségünk, hiszen a műfordítás a világ legtisztességesebb imperializmusa: úgy hódít, hogy közben semmit el nem vesz a másikéból. Ezek után talán érthetőbb lesz a jereváni történet is. A szocialista országok küldöttségeivel jártunk ott, én egyetlen magyarként a négyfős román delegációban. Ott merült fel, hogy valamennyien mondjunk el egy-egy verset saját népünk költészetéből – saját nyelvünkön. Egy egész vitrin volt tele magyar költők örmény nyelvű fordításával, így aztán szinte mindenki számára ismerős volt Vörösmarty Vén cigánya, ami szerintem talán a leghatalmasabb magyar vers. Akkora ünneplésben részesítettek, hogy két kézzel kellett kapaszkodnom a még diákkoromban kapott zsebórámba, nehogy elveszítsem, miközben a levegőbe dobáltak. – Sokan mégis hátrányos helyzetűnek tekintik a magyarul író embert… - Pedig nem egy ember akad, aki alaposan megdolgozott, hogy magyarrá váljon. Nekem semmit nem kellett tennem ennek érdekében, én magyarnak születtem, és kész. De például Majtényi Erik! Őt egyenesen irigyeltem a magyarságáért, pedig benne talán a magyar vér volt a legkevesebb. Trianon után, 1922-ben született Temesváron, súlyos beteg tanítónő magyar édesanyja Eriket már négyéves korában megtanította – ahogy a zsidó gyerekeket a héderben szokás – írni-olvasni, mert attól tartott, hogy a halála után a sváb grószmutti majd német iskolába adja az ő kisfiát. Így is történt, ám harmadik elemista korában Erik talált a pincében egy Petőfi-kötetet, s boldogan vitte fel megmutatni. A nagymama azonban elvette, kidobta az ablakon a virágágyások közé, helyette egy Schiller-kötetet nyomott a kezébe, s ráparancsolt: ezt kell olvasni. Erik viszont lement a kertbe, összeszedte a Petőfi-könyvet, magához szorította, s elhatározta, hogy magyar lesz. És magyar lett, magyar költő lett. − Az ön életében is szerepel valamiféle, legalább szimbolikus Petőfi-kötet? − Évekkel ezelőtt a budapesti Fészek-klubban volt egy ünnepi estém, ahol megkérdezték, mit is kell tudni Nagygalambfalváról. Én visszakérdeztem: itt, ezen a helyen volt-e iskola – legalább török iskola… – négyszáz évvel ezelőtt? Mert nálunk volt, Pál deák volt a mester. És volt-e itt könyvtár, mert a tizennyolcadik században nálunk az is volt. Az első román időben Nagygalambfalván volt egy hétosztályos román állami iskola és egy háromosztályos, korlátozott létszámú, magyar nyelvű felekezeti iskola. Attól való félelmükben, hogy a gyermekük nem jut be az iskolába, és nem tanul meg magyarul, négy-öt éves korunkban a szüleink bennünket is elkezdtek írni-olvasni tanítani – akár Majtényi Eriket az édesanyja. Első osztályos koromban már újságfelolvasó voltam, otthon a minden évi kalendárium mellett Petőfi összes költeményei jelentették a házi könyvtárat, úgyhogy nekem is Petőfi volt az indítóm. Aztán a Napsugár című gyereklapnál dolgoztam harminc éven át, s ez idő alatt egyértelművé vált számomra, hogy nincs felnőtt- vagy gyerekvers, csak jó és rossz vers van. Vancouvertől Buenos Airesig kipróbáltam az Itt van az ősz, itt van újra kezdetű verset, még a harmadik generációs magyarok is ismerték. Elég ez a magyar költészet dicséretére? – Odafigyel a mai világ a költőkre? Odafigyelnek a költők a mai világra? – Abban sem vagyok biztos, hogy valaha is odafigyelt. Meggyőződésem, hogy a népet nem az értelmiség vezeti. A jövőről prófétálni nem tudok, legfeljebb versben összefoglalok valamit, amit megélek és megérzek. Az biztos, hogy kevesebbet olvasnak az emberek, sőt, alig olvasnak. Egy olvasótalálkozón valaki azzal vigasztalt, hogy verset talán még olvasnak, mert az rövidebb. Beszűkült a könyvek szerepe, mert az írásbeliségnek ma már nem ez az egyetlen kifejezési formája. Itt van ez a forradalmi változás is, a számítástechnika, ami legalább akkora jelentőségű, mint annak idején a mozgatható betűk feltalálása volt. Ma sokkal gyorsabb iramban fejlődik a világ, mint Gutenberg idejében, és az a furcsa helyzet állhat elő, hogy a számítógép miatt a könyvek lassan fölöslegessé válnak. Már én is megtanultam, hogy ha valamit akarok, megnézem a világhálón, mert ott szinte bármi megtalálható. Ma a legnagyobb feladatunknak azt tartom, hogy szellemi javainkkal felhurcolkodjunk a világhálóra. A kultúrát ugyanis nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni. Talán furcsán hangzik, de a számítástechnika arra is alkalmas, hogy segítségével megteremtsük a hazát a magasban. Ahogy Illyés Gyula írta: „Jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni – bátrabb új hont a múlt időkben fürkészni, mint a jövendőben?” Kányádi Sándor Az udvarhelyszéki Nagygalambfalván született 1929. május 10-én. Iskoláit a székelyudvarhelyi református kollégiumban, a Római Katolikus Főgimnáziumban és a fémipari középiskolában végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar irodalom szakos tanári diplomát, de tanárként nem dolgozott. Költői tehetségét Páskándi Géza fedezte fel, 1950-ben ő közölte első versét a bukaresti Ifjúmunkás című lapban. 1960-tól 1990-ig a Napsugár című gyermeklap szerkesztője volt. 1987-ben meghívták a rotterdami Nemzetközi Költőtalálkozóra, de mivel útlevelet nem kapott, tiltakozásul kilépett a Román Írószövetségből. Műveit angol, észt, finn, francia, német, norvég, orosz, portugál, román és svéd nyelvre is lefordították. Legfontosabb verseskötetei: Virágzik a cseresznyefa (1955); Függőleges lovak (1968); Fától fáig (1970); Valaki jár a fák hegyén (1997); Csipkebokor az alkonyatban (műfordítások) (1999); Felemás őszi versek (2002); Meséskötetei: Fából vaskarika (1969); Kenyérmadár (1980); Meddig ér a rigófütty (2005); Virágon vett vitéz (2002); Világlátott egérke (2011). Legjelentősebb kitüntetései: A Romániai Írószövetség Díja (Fától fáig); 1989 – Az Év Könyve Díj (Sörény és koponya); 1993 – Kossuth-díj; 1993 – Magyar Művészetért Díj; 1998 – Magyar Örökség Díj; 2004 – a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal; 2008 – A Magyar Kultúra Követei Díj; 2009 – a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje; 2009 – szülőfaluja, Nagygalambfalva díszpolgára; 2010 – Bethlen Gábor-díj; 2011 – Aphelandra-díj; 2014 – Széll Kálmán-díj; 2014 – Budapestért-díj. A Nemzet Művésze, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 12.Jakabffy Elemérre és Páskándi Gézára emlékeznekMűvelődési eseményekben gazdag napok elé nézünk május harmadik hetének második felében. Jakabffy Elemér, a kiváló kisebbségpolitikus születésének 135. évfordulója alkalmából tizenkettedik alkalommal rendezi meg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a rá emlékező, szellemi örökségét éltetni hivatott Jakabffy Napokat. Május 19-én délután és 20-án délelőtt a Szatmár Megyei Múzeum II. emeleti dísztermében kerül sor a Jakabffy Elemér munkásságának generációkat átívelő időszerűsége című kárpát-medencei tanácskozásra. A Jakabffy Napok folytatásaként 20-án, pénteken a koraesti órákban Szatmárhegyen a Jakabffy-tanácskozás hivatalos meghívottai tisztelegnek együtt Páskándi Géza emléke előtt. Mivel a Jakabffy-tanácskozás programjának véglegesítését követő napokban került ki a nyomdából Jeszenszky Géza volt külügyminiszter Kísérlet a trianoni trauma orvoslására című kötete, a szerző jelenlétét kihasználva a Jakabffy Napok 19-e délutáni tanácskozásának szünetében a kötet iránt érdeklődők szót válthatnak néhány perc erejéig Jeszenszky Gézával és megvásárolhatják, valamint dedikáltathatják új könyvét. Mintegy előkészítve és segítve ezzel másnapi előadása jobb megértését Minden érdeklődőt szeretettel várnak a Jakabffy Napok és a Páskándi-megemlékezés programjaira a szervezők. szatmar.ro 2016. május 17.Jakabffy Napok és Páskándi–megemlékezésMájus 19-20-án Jakabffy Elemér, a kiváló kisebbségpolitikus születésének 135. évfordulója alkalmából szervezik meg a Jeszenszky–könyvbemutatóval bővített Jakabffy Napokat, majd 20-án kora este Szatmárhegyen tisztelegnek Páskándi Géza emléke előtt. Két jelentős, a magyar irodalomhoz és művelődési–politikai élethez kapcsolódó esemény mentén szervez kárpát-medencei tanácskozást, valamint megemlékezést május 19–20–án Szatmárnémetiben és Szatmárhegyen az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) – tudtuk meg Muzsnay Árpád nemrég megválasztott egyesületi főtanácsostól és a rendezvények főszervezőjétől. „Az EMKE áprilisi tisztújító közgyűlésén nem jelöltettem magam a partiumi rész alelnökének, mondván: 75 éves kor után adjunk teret másoknak, de nem akartak elengedni, felajánlották és megválasztottak főtanácsosnak. Ez nagy megtiszteltetés, s egyben komoly kihívás is, hiszen Kötő József nyomdokaiba lépnem nem lesz könnyű. Természetesen a huszonhat év alatt életre hozott rendezvényeket folytatni akarom, amíg erőm engedi, de komolyan foglalkoztat bizonyos módosítások eszközölése a következő években. Idén azonban még minden az eddig megszokott mederben zajlik és művelődési eseményekben gazdag napok elé nézünk ezen a héten Szatmárnémetiben.” – magyarázta. Jakabffy Elemér, a kiváló kisebbségpolitikus születésének 135. évfordulója alkalmából tizenkettedik alkalommal rendezi meg az EMKE a rá emlékező, szellemi örökségét éltetni hivatott Jakabffy Napokat s ezen belül a Jakabffy Elemér munkásságának generációkat átívelő időszerűsége című kárpát-medencei tanácskozást – a Kárpát–medence magyarok által lakott területeiről érkező jeles politikusok, kisebbség-kutatók, történészek, politológusok részvételével. A tanácskozás május 19–én 16 órakor kezdődik a Szatmár Megyei Múzeum (Vasile Lucaciu sugárút 21. szám) második emeleti dísztermében s ugyanott folytatódik május 20–án délelőtt 10 órától is, majd 16 órakor megkoszorúzzák Jakabffy Elemér szatmári emléktábláját, valamint a hídon túli római katolikus temetőben található sírját, ezt követően pedig a tanácskozás meghívottai 19 órától Szatmárhegyen tisztelegnek Páskándi Géza emléke előtt. „Szatmár megye két, jelentős kaliberű személyiségéről van szó. Hiszen Jakabffy nem csak publicista, az egyik legjelentősebb kisebbségi folyóirat, a Magyar Kisebbség főszerkesztője volt húsz éven át, de két mandátumban Szatmár megyei képviselő is, aki szoros kapcsolatban állt a svábokkal, ráadásul élete utolsó éveit Szatmárnémetiben töltötte – igaz, a nagypolitikától már távol, de emlékiratait már itt véglegesítette. Páskándi Géza pedig haláláig ízig–vérig szatmárinak érezte magát s vele kapcsolatban is beszélhetünk politikai tevékenységről s kerek évfordulóról: 60 éve zajlottak az 1956–os események és a romániai magyar írók közül Páskándi ült legtöbbet börtönben ezen eseményekben való részvétele miatt. A Páskándi–megemlékezés felemelő pillanata lesz Kelemen Hunor költő, az RMDSZ szövetségi elnöke és Dudás Károly szabadkai író beszéde, valamint a még tavaly – tegyük hozzá: kissé megkésve – Páskándi Gézának odaítélt díszpolgári cím a költő lányának való ünnepélyes átadása” – mondja a főszervező. Hozzátéve: mivel a Jakabffy-tanácskozás programjának véglegesítését követő napokban került ki a nyomdából a rendszerváltás koronatanúja, Jeszenszky Géza volt külügyminiszter Kísérlet a trianoni trauma orvoslására című kötete – mely az Antall, majd a Boross-kormány szomszédságpolitikáját és nemzetpolitikáját mutatja be a szerző birtokában lévő dokumentumokra és saját beszédeire, írásaira, feljegyzéseire, emlékeire támaszkodva – a szerző jelenlétét kihasználva a Jakabffy Napok 19-e délutáni tanácskozásának szünetében (programon kívül) a kötet iránt érdeklődők szót válthatnak néhány perc erejéig Jeszenszky Gézával és megvásárolhatják, valamint dedikáltathatják is a könyvet. A szervezők minden érdeklődőt szeretettel várnak a Jakabffy Napok és a Páskándi-megemlékezés programjaira. Szabó Kinga Mária frissujsag.ro 2016. június 30.Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bágyoni Szabó István íróval, költővelFelénk siető égi postások – A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre? – Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt… – Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”? – Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához. – Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált… – Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani. – 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál. – Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem. – A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma? – A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra… – Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek? – Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”. – Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada? – Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő! – Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal? – Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek. – Min dolgozol jelenleg? – Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg. Székely Ferenc hargitanepe.eu 2016. július 11.Elhunyt Varga Vilmos, a Temesvári magyar színház örökös tagja(Hegyközkovácsi, 1931. december 9.–Nagyvárad, 2016. július 9.) Mély fájdalommal tudatjuk, hogy 2016. július 9-én, szombaton életének 85. évében elhunyt Varga Vilmos színművész a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház örökös tagja. Varga Vilmos 1931. december 9-én született a Bihar megyei Hegyközkovácsi településen. A Nagyváradi Kereskedelmi Líceum elvégzése után a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Jog- és Közigazgatási szakán kezdte meg egyetemi tanulmányait, majd 1957-ben végül a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán diplomázott. Frissen végzett főiskolai hallgatóként a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházhoz szerződött, amelynek több mint egy évtizedig meghatározó személyisége volt. 1968-ban átszerződött a Nagyváradi színházhoz, melynek 27 évig vezető színésze volt. Közben 1983–85-ben a Bukaresti I. L. Caragiale Film- és Színművészeti Akadémia Rendezői Karán rendezői diplomát is szerzett. Színpadi sikereit nemcsak országos szinten, de külföldön is elismerték: 1977-ben a magyar kormány Ady-emlékplakettel jutalmazta, 1985-ben elnyerte a Dénes Zsófia Alapítvány Ady-díját. 1999-ben Páskándi Géza Kérjük a lábat letörölni c. szatírájának, majd Kocsis István Bolyai János estéje c. monodrámájának előadásáért neki ítélték a Rövid Darabok Színházi Fesztiválján a legjobb férfialakítás díját. Az országos elismerést színházi alakításain kívül egyéni irodalmi estjeivel szerezte. 1994-ben Kiss Törék Ildikó színésznővel Kiss Stúdiószínház néven létrehozta Erdély első magán pinceszínházát. 1995-ben Bajor Andor-válogatásokból készült irodalmi műsorukkal (A humor látóhatárán), majd 1996-ban a millecentenáriumot köszöntő „Megfogyva bár, de törve nem…” című összeállítással elnyerték a Budapesti Litera-Turné-díjat. Széles körű színházi és irodalmi munkásságát igazolják a Nagyváradi Fáklya című lapban megjelent Színházi noteszlap cím alatt megjelenő glosszái, valamint a 2000-es évek elején megjelent kötetei is (A Pece-partról jöttem. Regényes önéletírás színészi érzületekkel. Nagyvárad, 2006; Szót fogadtam Madáchnak. Adalékok a Nagyváradi magyar színjátszás történetéhez. Nagyvárad, 2009; Magyar színész vagyok Erdélyben. Nagyvárad, 2014.) Varga Vilmos 2013 óta a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház örökös tagja. Részvétünk a gyászoló családnak és kollégáknak. Nyugodjon békében. Nyugati Jelen (Arad) 2016. július 11.Elhunyt Varga Vilmos Nagyváradi színművész, rendezőÉletének nyolcvanötödik évében elhunyt Varga Vilmos Nagyváradi színművész, rendező, a Szigligeti Társulat Örökös Tagja – adta hírül honlapján a Nagyváradi színtársulat. Mint olvasható, az erdélyi színjátszás emblematikus alakjára kegyelettel emlékezik a Szigligeti Színház teljes munkaközössége. Varga Vilmos 1931-ben született a Bihar megyei Hegyközkovácsiban, a Nagyváradi Kereskedelmi Líceumban érettségizett, majd beiratkozott a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetemtől átmenetileg leválasztott jog- és közigazgatási egyetemre. Főiskolai tanulmányait a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán folytatta. A diploma megszerzése után 1957-ben a Temesvári színház magyar tagozatához szerződött. Innen került 1968-ban a Nagyváradi színházhoz, amelynek 27 évig vezető színésze volt (1968–95). 1983–85-ben a Bukaresti I. L. Caragiale Film- és Színművészeti Akadémiám rendezői diplomát is szerzett. Az országos elismerést színházi alakításain kívül egyéni irodalmi estjeivel szerezte. Az Országos Színházi Fesztivál I. díját a Maszek ballada hozta 1969-ben. Ezt a műsort, amelynek keretében a második világháború utáni romániai magyar költőnemzedék legjobbjait szólaltatta meg, az Electrecord nagylemezeken jelentette meg 1980-ban. Nagy sikerű stúdió-előadás volt Páskándi Géza abszurd drámája, A bosszúálló kapus, amelyben Szakáll Danit alakította 1970-ben. Az Én, François Villon című egyéni előadóestje 1973-ban a bákói Előadóművészek Országos Fesztiválján Ex egno-díjat nyert. Ady-előadóestjének műsora szintén megjelent nagylemezen is, s a művész népszerűségét a határon túl is növelte: 1977-ben a magyar kormány Ady-emlékplakettel jutalmazta, 1985-ben elnyerte a Dénes Zsófia Alapítvány Ady-díját. 1999-ben Páskándi Géza Kérjük a lábat letörölni című szatírájának, majd Kocsis István Bolyai János estéje című monodrámájának előadásáért neki ítélték a Rövid Darabok Színházi Fesztiválján a legjobb férfialakítás díját. 1994-ben Kiss Törék Ildikó színésznővel Kiss Stúdió Színház néven létrehozta Erdély első magán pinceszínházát. 1995-ben Bajor Andor-válogatásokból készült irodalmi műsorukkal, majd 1996-ban a millecentenáriumot köszöntő „Megfogyva bár, de törve nem..." című összeállítással elnyerték a Budapesti Litera-Turné-díjat. 2003-ban bemutatták Madách Imre Az ember tragédiája című drámájának nyolc színészre átdolgozott változatát, valamint az Üzenet az otthoni hegyeknek című, Wass Albert emlékének szentelt előadást. Mindkettővel bejárták Németország magyarok lakta városait is. Süss fel nap címmel CD-n is megjelent zenés gyermekműsort, középiskolások számára irodalomismertető sorozatot (Olvassuk együtt Adyt; Olvassuk együtt Babitsot) is összeállítottak.Varga Vilmos színházi írásokat közölt a helyi napilapokban, visszaemlékezéseit három kötetben foglalta össze. A Nagyváradi Fáklyában a nyolcvanas évek derekától Színházi noteszlap címmel jelentek meg glosszái. Krónika (Kolozsvár) 2016. július 26.A kommunizmus áldozatai után kutatnakÚjabb ásatást indítottak a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER), valamint az Erdélyi Történeti Múzeum régészei tegnap a Duna-deltában, hogy felkutassák a kommunizmus idején az egykori peripravai kényszermunka-táborban megölt politikai foglyok földi mAradványait. A peripravai munkatábort hivatalosan egy 16 kilométeres gát megépítése és a falu körüli mocsaras terület lecsapolása érdekében alakították ki az 1950-es évek elején, 1959 és 1964 között azonban politikai foglyok ezreit hozták ide. Peripraván főleg a rendszer által ellenforradalmároknak tartott elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat tartottak fogva, például Páskándi Géza írót, Páll Lajos festőművészt, Dávid Gyula irodalomtörténészt. Az embertelen fogva tartási körülmények, rendszeres verések, az ivóvíz, az élelem és az orvosi ellátás hiánya miatt legalább 124 (többségében politikai és néhány köztörvényes) fogoly halt meg Peripraván, akiket sikerült eddig azonosítani. Az állami intézet az őrök és parancsnokaik büntetőjogi felelősségén túl a politikai foglyok megsemmisítését elrendelő belügyminisztériumi vezetők elszámoltatása érdekében próbálja feltárni és azonosítani az áldozatok földi mAradványait. A jeltelen sírok felkutatásában a túlélők tanúvallomásaira támaszkodnak, a kihantolt holttestek azonosítása érdekében pedig az intézet júniusban felhívást intézett a munkatáborban eltűnt foglyok családtagjaihoz, hogy DNS-mintákkal segítsék a régészek munkáját. Mivel a tegnap kezdődött ásatás esetleges eredményét a még életben lévő vétkesek büntetőjogi felelősségre vonására akarják felhasználni, a feltárást a katonai ügyészség képviselőjének jelenlétében végzik. A korábbi két (2013-ban, illetve tavaly végzett) peripravai ásatás során 11 jeltelen sírt tártak fel, a benne talált csontokat pedig a tulceai igazságügyi orvostani intézetbe szállították azonosításra. Romániában 2013-ban kezdődött a sajtó által kommunista pribékeknek nevezett egykori börtönparancsnokok büntetőjogi elszámoltatása, eddig kettőnek az ügyében született ítélet. A hírhedt Râmnicu Sărat-i börtön egykori parancsnokát, Alexandru Vişinescut idén februárban jogerősen húsz év börtönbüntetésre ítélték, ő már megkezdte büntetése letöltését. Márciusban alapfokon ugyancsak húszéves szabadságvesztésre ítélték Ion Ficiort, a peripravai munkatábor egykori parancsnokát. Ügyészségi vizsgálat folyik a szamosújvári börtön egykori parancsnoka, Constatin Istrate, illetve George Homostean volt belügyminiszter ellen, akit a gyanú szerint felelősség terhel egy politikai fogoly, Gheorghe Ursu kínvallatások nyomán 1985-ben bekövetkezett haláláért. Júniusban az IICCMER Marian Petrescut, a galaci börtön egykori parancsnokát és helyettesét, Gheorghe Boştinát is feljelentette, előbbit 104, ez utóbbit száz politikai fogoly haláláért tartják felelősnek. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 1.Kilenc egykori rab mAradványait találták meg PeripravánKilenc egykori fogoly sírjára bukkantak rá a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) és az Erdélyi Történeti Múzeum régészei a Duna-deltában található peripravai kényszermunkatábor egykori helyszínén az ásatások múlt hétfői kezdete óta. A megtalált holttestek száma ezzel húszra nőtt. Egy 33 négyzetméteres területen hat csontvázat is találtak. Mint kiderült, az elhunytakat meztelenül, fa koporsóban temették el. Gheorghe Petrov, a feltárásokat vezető régész a Digi 24 hírtelevíziónak elmondta, a kutatások nagyon behatóak, a klasszikus régészeti ásatások alaposságát idézik. Radu Preda, az IICCMER elnöke rámutatott: mindent megtesznek az áldozatok azonosítása érdekében, hogy az adatokat fölhasználhassák a felelősök felelősségre vonásához. A kutatások jövőre is folytatódnak. Mint arról beszámoltunk, az IICCMER és a múzeum szakemberei hétfőn kezdték el az újabb feltárásokat, hogy felkutassák a kommunizmus idején az egykori peripravai kényszermunka-táborban megölt politikai foglyok földi mAradványait. A periparvai munkatábort hivatalosan egy 16 kilométeres gát megépítése, és a falu körüli mocsaras terület lecsapolása érdekében alakították ki az 1950-es évek elején, 1959 és 1964 között azonban politikai foglyok ezreit hozták ide. Peripraván főleg a rendszer által ellenforradalmároknak tartott elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat tartottak fogva, például Páskándi Géza írót, Páll Lajos festőművészt, Dávid Gyula irodalomtörténészt. Az embertelen fogvatartási körülmények, rendszeres verések, az ivóvíz, az élelem és az orvosi ellátás hiánya miatt legalább 124 (többségében politikai, és néhány köztörvényes) fogoly halt meg Peripraván, akiket az IICCMER-nek sikerült eddig azonosítania. A kormányzati intézet az őrök és parancsnokaik büntetőjogi felelősségén túl a politikai foglyok „megsemmisítését” elrendelő belügyminisztériumi vezetők elszámoltatása érdekében próbálja feltárni és azonosítani az áldozatok földi mAradványait. A jeltelen sírok felkutatásában a túlélők tanúvallomásaira támaszkodnak, a kihantolt holttestek azonosítása érdekében pedig az IICCMER júniusban felhívást intézett a munkatáborban eltűnt foglyok családtagjaihoz, hogy DNS-mintákkal segítsék a régészek munkáját. Mivel a hétfőn kezdődött ásatás esetleges eredményét a még életben lévő vétkesek büntetőjogi felelősségre vonására akarják felhasználni, a feltárást a katonai ügyészség képviselőjének jelenlétében végzik. Az IICCMER régészei a korábbi két (2013-ban, illetve tavaly végzett) peripravai ásatása során 11 jeltelen sírt tártak fel, a benne talált csontokat pedig a tulceai igazságügyi orvostani intézetbe szállították azonosításuk érdekében. Romániában 2013-ban kezdődött a sajtó által „kommunista pribékeknek” nevezett egykori börtönparancsnokok büntetőjogi elszámoltatása: közülük eddig kettőnek az ügyében született ítélet. Balogh Levente | Krónika (Kolozsvár) 2016. augusztus 26.Esélyük sem volt a túlélésre Ficior peripravai áldozatainakIon Ficior tudatosan törekedett az általa irányított munkatábor foglyainak fizikai és pszichikai likvidálására, az általa elkövetett bűncselekmények méltó büntetése pedig az életfogytiglani börtön lenne. Erre hivatkozva ítélte alapfokon emberiesség elleni bűncselekményekért húsz év börtönbüntetésre idén márciusban a Bukaresti táblabíróság a Duna-deltában létesített peripravai láger egykori parancsnokát, akit több mint száz politikai fogoly haláláért tartanak felelősnek. A Mediafax hírügynökség csütörtökön ismertette a nem jogerős ítélet frissen közzétett indoklását. A Bukaresti bírák szerint nyilvánvaló bizonyítékok támasztják elő, hogy a Ion Ficior által meghonosított elnyomó rendszer közepette a fogva tartottak mocsokban, élelmiszerhiányban voltak kénytelenek dolgozni, és ez az egészségük megrendüléséhez vezetett. „Az elhalálozottak életkoráról, valamint a haláluk okáról szóló okiratokat tanulmányozva nem kell különösebb szakmai hozzáértés ahhoz, hogy egyértelműen megállapítsuk, miszerint ezek a foglyok semmiféle orvosi kezelésben nem részesültek, és esélyük sem volt a túlélésre" – olvasható a bírói indoklásban. A verdikt megállapítja, hogy az elítélteket vagy Ficior utasítására, vagy a beleegyezésével bántalmazták, a betegeket és a munkára képteleneket pedig egyszerűen hagyták elpusztulni. A vádirat szerint az embertelen fogva tartási körülmények, rendszeres verések, az ivóvíz, az élelem és az orvosi ellátás hiánya miatt 103 fogoly halt meg Ficior parancsnoksága idején a peripravai munkatáborban. Peripraván főleg a rendszer által ellenforradalmároknak tartott elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat tartottak fogva, például Páskándi Géza írót, Páll Lajos festőművészt, Dávid Gyula irodalomtörténészt. A 88 éves Ficior a második kommunista börtönparancsnok, akit a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) feljelentése nyomán elítéltek; a Râmnicu Sărat-i börtön egykori parancsnokát, Alexandru Vișinescut idén februárban jogerősen húsz év szabadságvesztéssel sújtották. Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) 2017. január 18.Egy év az AranykapuvalAz Aranykapu Kulturális Egyesület immár 12. éve aktív szereplője a szatmárnémeti, észak-erdélyi kulturális életnek. Nezezon Enikő foglalta össze a szervezet 2016-os évének fontosabb mozzanatait. 2006 szeptemberében váltunk jogi státussal rendelkező civil szervezetté, tehát hivatalos bejegyzésünket véve alapul 2016-ban 10 évesek lettünk, szervezett aktivitásunk azonban ennél sokkal korábbi időkre nyúlik vissza: a Szivárvány utcai játszóházi kísérletünk 2004-ben, majd 2005-ben, a IV. Partiumi Magyar Napok rendezvénysorozatába történő bekapcsolódásunk a Partiumi Mesterségek Utcája elnevezésű programunkkal, valamint számos kiállítás és gyerekeknek szóló hagyományőrző foglalkozás tarkítja már ezt a kezdeti időszakot is. Legtöbben az azóta is évi rendszerességgel megszervezett kézműves vásárainkkal (Karácsonyi Kézműves Vásár és Kiállítás, Tavaszi Kézműves Vásár és Kiállítás, Partiumi Mesterségek Utcája, stb.), illetve a hagyományos kézműves mesterségek oktatásával azonosítják egyesületünket, valójában tevékenységünk ennél sokkal sokrétűbb és mélyrehatóbb. Megalakulásunk óta egyik fő célunk a helyi hagyományos népi kultúra kutatása, ápolása, megőrzése, és továbbéltetése, átadása a jövő generáció számára, és ez napjainkban is az egyik fő irányelvünk, melyen működésünk alapszik. A népi kultúra alatt pedig nemcsak a - köztudatban talán jobban fennmaradt - folklórkincset értjük, hanem mindazon tevékenységeket, szokásokat, mindazt a tudást, melyek az egykori ember mindennapjait jellemezték, s amelyek még nem is olyan régen természetes módon öröklődtek apáról fiúra, elősegítve a mindennapi életben való boldogulást. Megalakulásunk óta rendszeresen veszünk részt különböző hagyományőrző rendezvényeken, kiállításokon, céges találkozókon, szakmai összejöveteleken határon innen és túl, ahol kézműves foglalkozásokkal, mesterség-bemutatókkal, kézműves vásárral és kiállítással, népi játszóházzal és népi játszókertünkkel teszünk eleget a felkéréseknek. 2016-ban is több meghívásnak tudtunk eleget tenni: Kelet-Magyarország számos településének hagyományőrző fesztiváljára voltunk hivatalosak (Nyírbátorban, Panyolán, Cégénydányádon, stb), első ízben vettünk részt Székelyudvarhelyen, a "Míves Emberek Sokadalmán", illetve számos más szakmai kiállításon és vásáron Erdély-szerte (Nagyvárad, Kolozsvár). A tavalyi évben hozzánk képest legtávolabb Bukarestig jutottunk el, ahol megmutathattuk, mit jelent számunkra a hagyományőrzés: nemezelni, csuhézni, agyagozni tanítottuk az ottani fiatalságot és nem csak. 2010 decemberében jött létre, immár hatodik éve, és azóta is napi rendszerességgel működik az Aranykapu Fonó-Ház, amely a hagyományok iránt aktívan érdeklődő, azokat megismerni és mindennapi életükbe beépíteni kívánó, természetközeli, környezettudatos, hagyományőrző életmódra törekvő családok és fiatalok közösségformáló tere. A Fonó-Házban hetente átlagosan 40-50 gyermek vesz részt oktatási tevékenységünkben, hagyományos népi kismesterségeket, egykori kézműves mesterségeket sajátítva el. Egy-egy alkotó hét, tábor, jeles naphoz kapcsolódó hétvége, illetve nyílt nap folyamán 40-50 család kapcsolódik be tevékenységeinkbe. Számos önkormányzattal, oktatási, szociális civil szervezettel, állami intézménnyel állunk folyamatos kapcsolatban, akik különböző egészségügyi szempontból vagy szociálisan hátrányos helyzetű gyermeket, fiatalt foglalkoztatnak nálunk heti rendszerességgel. Fonó-Házunk 2016-ban megszépült, új formájában, s az általunk a Magyar Népmese Évének szentelt időszakban a következő tevékenységeinknek volt állandó helyszíne: Kézműves Műhelyünkben heti rendszerességgel több mint 12 népi kismesterség oktatása zajlik (pl. fazekasság, csuhéfonás, gyékényfonás, kosárfonás, gyöngyfűzés, szövés, fonás, nemezelés, bőrművesség, fafaragás, mézeskalácsosság, stb.), 10-15 fős csoportokban, korosztályokra bontva. Jelenleg 5 ilyen állandó kézműves csoportunk van. Számos szervezett iskolai, óvodai csoport és más szakmai csoportok fogadását is megvalósítottuk a tavalyi év folyamán is az Iskola Másként hete keretén belül illetve folyamatosan, egész évben. Fontos számunkra, hogy a foglalkozásainkon résztvevők rendelkezésére szakszerű, jó minőségű kézműves eszközöket és alapanyagokat biztosíthassunk, mely a minőségi kézműves oktatás alapfeltétele, ezért az Aranykapu Fonó-Ház Kézműves Műhelyének fejlesztését és bővítését 2016-ban is folytattuk: alapítványi támogatásból fazekaskorongot és számos nemezes és szövőeszközt vásároltunk, illetve egy több száz éves hagyományos szövőszéket újítottunk fel és varázsoltunk használhatóvá. Újabb minőségi oktatási segédanyagokkal és szakkönyvekkel bővültünk, illetve könyvtárunkat magángyűjteményekből érkező felajánlások tették gazdagabbá. Az egykori hagyományos népi kismesterségek (pl. fazekasság, kötélverés, bőrművesség, fafaragás, nemezművészet, szövés) néprajzilag és technikailag is hiteles eszközeinek beszerzésével célunk ezeket a mesterségeket szakszerűen bemutatni, eszközeiket újra használatba venni, életre keltve elődeink kézműves tudását, hagyományát. Az Aranykapu Fonó-Házban szakképzett kézműves oktatók, népi játszóházvezetők, népi iparművészek végzik heti rendszerességgel munkájukat (10-15 fő), nagyobb rendezvények során azonban több külsős szakember segítségével, bevonásával dolgozunk. 2016 őszétől több mint 10 munkatársunk vesz részt szakmai továbbképzésen, hogy hagyományőrző tevékenységünket még szakszerűbben, hitelesen végezhessük. A Fonó-Ház további tevékenységei a 2016-os évben: Festészet- és Rajz-szakkörünk Kovács Emil Lajos festőművész vezetésével 2016 márciusától hetente biztosít szakmailag egyéni foglalkoztatást tehetséges gyerekek és fiatalok számára. 2016-ban folytatatódott és bővült az immár harmadik éve működő citera-szakkörünk munkája: jelenleg több mint 20 felnőtt és diák vesz részt heti, kétheti rendszerességgel szakszerű citeraoktatásban a Fonó-Házban, Nauner-Agárdi Éva citera-szakoktató vezetésével és Mátyás Erika ének- és zenetanár közreműködésével. A tavalyi év során többek között a szatmári térségből a szamosdarai népdalgyűjtésekkel foglalkoztunk. Gyermek- és felnőtt citerazenekarunk több alkalommal lépett fel az év folyamán számos hazai és magyarországi hagyományőrző rendezvényen, kiállításon, előadáson: Rákóczi-ünnepség, Nyíregyházi Városnapok, Páskándi Géza emlékünnepség Szatmárhegyen, a Máltai Szeretetszolgálat Jótékonysági-Estje, a Hit és Gyógyítás című előadássorozat keretén belül, stb.. 2016-ban kísérletet tettünk egy másik hagyományos magyar népi hangszer, a népi hegedű oktatására is, hiánypótló jelleggel, Szabó Adrienn népihegedű-oktató irányításával, akinek szakmai vezetésével heti rendszerességgel egy, több mint 7 felnőttből és gyermekből álló népzenei csoportban ismerkedhettek meg a népi hegedűn való játék alapjaival a résztvevők. A Playground-Játsszunk angolt! elnevezésű nyelvműhelyünkben, Kocsis Éva nyelvtanárunk segítségével a gyerekek játszva sajátíthatják el az angol nyelvet kezdő- és haladó szinten, angol népmesék, népi játékok és népi ételek elkészítése által. Fonó-Házunk adott otthont ugyanakkor a tavalyi év folyamán is hazai nyári kézműves táborainknak: 2016. június 20-ától kezdve augusztus közepéig számos kézműves tábor, illetve kézműves alkotó hét várta azt a több mint 100-120 alkotó kedvű gyermeket, akik ellátogattak hozzánk, hogy hagyományos népi kismesterségekkel, elfeledett kézműves technikákkal ismerkedjenek, illetve részt vehessenek a citera -és népzeneoktatásban, s mindezek mellett természetesen sok-sok más, hagyományőrző és személyiségfejlesztő foglalkozásban is kipróbálják ügyességüket, mint például kenyér- és lepénysütés, hangszerkészítés, népmese-drámajátékok, mozgásos népi gyermekjátékok, mesemondás, stb. Kézműves táboraink és alkotóheteink voltak: az Aranytulipán alkotóhét (június 27. - július 1.), a Hetedhét mesehét - V. Kézműves népmesetábor (július 11-16.) illetve a II. Panyolai kézműves tábor (augusztus 7-13.), melyet másodjára szerveztünk meg Kelet-Magyarország egyik legizgalmasabb településén, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeiPanyolán, ahol szatmári és panyolai gyerekek és fiatalok közösen tevékenykedve-alkotva ismerték meg 4 régi magyar mesterség: a nemezelés, a kosárfonás, az agyagmívesség és a fafaragás csínját-bínját. Az elmúlt év folyamán megszervezett hazai és nemzetközi kézműves táboraink és alkotó heteink kézműves- és népzeneszakoktatói voltak: Lugosi András (Csenger, fafaragó), Mátyás Erika (Szatmárnémeti, ének- és zenetanár), Nezezon Enikő (Szatmárnémeti, népi játszóházvezető, kézműves oktató), Pándi Zsolt (Szatmárnémeti, népi gyermekjátékok, népmesék), Sályi Panna és Sályi Erik Róbert (Szatmárnémeti, keramikusok), Takács Andrea (Szatmárnémeti, népi játszóházvezető, kézműves oktató). szatmar.ro 2017. január 23.Budapesten ünnepeltek a szatmáriak, szatmáriakat ünnepeltek BudapestenHuszonnyolc éve, 1989 óta ünnepeljük a magyar kultúra napját január 22-én. Mindez pedig ezer szállal kötődik Szatmárhoz, hisz az ünnep apropóját a szatmári Sződemeteren született Kölcsey Ferenc szolgáltatja, aki 1823. január 22-én Szatmárcsekén tisztázta le Hymnus, a' magyar nép zivataros századaiból című művének kéziratát - amely később a magyar nép himnusza lett. Szombat este Budapesten, a Stefánia Palota Honvéd Kulturális Központjában a Falvak Kultúrájáért Alapítvány szervezett díjátadó gálát, amelyen több szatmári politikus, közéleti szereplő is részt vett. Mi több, egyikük díjat is kapott. Higyed Gyöngyi karnagyot ugyanis többedmagával a magyar kultúra lovagjává ütötték. A gálán Szatmári Elemér tamásváraljai és Ilonczai Zsombor szárazbereki református lelkész is fellépett. Előbbi Páskándi Géza „Színek után", utóbbi pedig Ady Endre „Istenhez hanyatló" című versét adta elő. A rangos eseményen jelen volt és köszöntőt mondott Pataki Csaba, a Szatmár megyei Tanács elnöke és Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármester. „Engedjék meg, hogy a Szatmár megyei magyar emberek legmelegebb üdvözletét tolmácsoljam ezúton Önöknek. Fogadják őszinte köszönetünket, amiért eme rangos esemény révén öt földrész magyarjai most mind Szatmár megyére, Szatmárnémeti városára figyelnek. Arra a régióra, amelyre mindenki, akinek fontos a magyar kultúra ápolása és életben tartása, méltán lehet büszke", fogalmazott Pataki. Majd hozzátette: Szatmár megyéhez olyan kultúrtörténeti értékek kötődnek „amelyek átérzése révén Önök is mind otthon érezhetik magukat Szatmár megyében". „Szatmár megye, Szatmárnémeti a magyar kultúra kincsesládája. Egy tiszta forrás, ahova bármikor vissza lehet és vissza kell térni! Erőt meríteni Kölcsey Hymnuszából, Ady korszakalkotó költészetéből, Petőfi és Szendre Júlia szerelméből, Páskándi Géza és Szilágyi Domokos munkásságából vagy boldog Scheffler János vértanú püspök helytállásából!", jelentette ki Kereskényi Gábor. szatmar.ro 2017. március 29.Jogerősen húsz évre ítélték a peripravai munkatábor vezetőjétEmberiesség elleni bűncselekményekért jogerősen húsz év börtönbüntetésre ítélte a legfelsőbb bíróság szerdán Ion Ficiort, a kommunista korszak egyik kegyetlenségéről elhíresült munkatábor-parancsnokát, akit több mint száz politikai fogoly haláláért tartanak felelősnek. Ficior a hatvanas évek elején a Duna-deltában felállított peripravai munkatábort vezette, ahol főleg a rendszer által "ellenforradalmároknak" minősített elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat tartottak fogva, például Páskándi Géza írót, Páll Lajos festőművészt, Dávid Gyula irodalomtörténészt. A vád szerint a peripravai munkatábort a fogvatartottak "megsemmisítésének" céljával működtették: az embertelen körülmények, rendszeres verések, az ivóvíz, élelem és orvosi ellátás hiánya miatt 103 fogoly halt meg Ficior parancsnoksága idején a peripravai munkatáborban. A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) 2013-ban kezdeményezte meg a még életben lévő, a sajtó által "kommunista pribéknek" nevezett volt börtönőrök és munkatábor-parancsnokok büntetőjogi felelősségre vonását. Közülük Ficior a második, akinek az esetében jogerős ítélet született, miután tavaly Alexandru Visinescut, a hírhedt Ramnicu Sarat-i börtön egykori rettegett parancsnokát szintén 20 évi szabadságvesztésre ítélték. Március elején egy harmadik bűnvádi eljárás is eljutott a vádemelés szakaszába: a román legfőbb ügyészség Marian Petrescut, a galaci börtön egykori parancsnokát, is bíróság elé állította, akit 102 elítélt, köztük 90 politikai fogoly haláláért tartanak felelősnek. A büntető törvénykönyv szerint emberiesség elleni bűncselekményt követ el az, aki - politikai, faji, vallási, etnikai, szexuális vagy más, a nemzetközi jog szerint elfogadhatatlan okok miatt - alapvető emberi jogaitól megfosztja egy csoport tagjait, amiért életfogytiglani vagy 15-től 25 évig terjedő börtönbüntetéssel szabható ki. Mivel a még életben lévő "pribékek" túl vannak 60. életévükön, esetükben 25 év börtön lett volna a maximális büntetés. (mti) Transindex.ro 2017. április 3.„Ne féljetek!”A szavak nem tudnak félni. Legalább a szavaink. Azért kell nekünk magunknak vigyáznunk rájuk. Tudós nyelvészünk, Szabó T. Attila mondta és írta le, hogy minden idegen szó egy magyar szócsoportot kerget halálba. Azért is közelítek óvatosan a nacionalizmus, nacionalista fogalomhoz, mert sokkal nagyobb terhet, több szemetet szórtak rá száz esztendő alatt, mint amennyit fogalmi tartalma elviselhetne. Szabó T. kolozsvári professzor után idézném a kérdésben Illyés Gyula költő, író fejtegetését is; szerinte nacionalista az, aki nemzeti jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért. Ehhez máris illesztem a fasizmus jogsértéseit is, hátha érthetőbb lesz a múlt és a jelen. Ha a szónok vagy politikus egy elnyomott népcsoport törvényes jogait kéri számon a nagyon is illetékes hatalomtól, az nem nacionalizmus. Ha az elnyomó hatalom – ma is vannak ilyenek Európában bőven és bántatlanul – a nemzeti(-ségi) jogokat nyesegeti, gyökereit elmetszi a maga hasznára, az olyan távol áll a védekező nacionalizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől, mint a Fokföld Kujbisevtől. Bizony hazabeszélünk ezzel a kurta szófejtegetéssel is. Ahol nemzeti, hazai jogot védő iskolaigazgatókat, védtelen és ártatlan magyar vezetőket préselnek fogságba, börtönbe, a milliárdokat sikkasztó „többségiek” mellé, ott aligha kell szómagyarázat. Csak futólag említem, hogy Páskándi Géza jeles költőnk, írónk hat esztendőt töltött román börtönökben magyarsága miatt, az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc román utórezgésében. Maga a terror volt az az idő. És a Bolyai Tudományegyetem, a marosvásárhelyi, magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem halálos tavasza. Oly könnyen veti felénk a román sajtó a „nacionalista” jelzőt, hogy visszavetni alig sem tudjuk már. Pedig csak jogot, egyetemesen elfogadott jogunkat védjük, túl-túl bávatagon, riadtan a sovinizmus fasisztoid mindennapjaiban. Sirattuk nagyon II. János Pál pápát. Sosem felejtem mosolygó arcát, amikor mondotta: ne féljetek! Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. április 10.A magyar irodalom a nemzet önismeretének megjelenítője – beszélgetés Kozma Dezső irodalomtörténésszel, egyetemi tanárral– Úgy tudom, már a kezdet kezdetén irodalmi tájakon lakozott… – Az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén születtem. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utak vonzásköre érezhető lehetett egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, és ahol ritkán tűnt fel annak idején egy-egy autó, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó havasi szekér. Ama bizonyos első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek és a református zsoltárok jelentették. A továbbtanulás vágya szunnyadt ugyan bennem, de közvetlenül a világháború után egy ideig magántanulóként – egy szál tanítóval – nyílt erre lehetőség. Ő volt a „tantestület”, én voltam az „osztály”. Bánffyhunyadon szállásomra illett a „magán” minősítés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt – úgymond – magánbentlakást berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Folytatásként nekem is az akkor rangosnak számító kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem hunyadi magyartanárom, Morvay Pál óráinak hangulatát. Korábban bivalyszekéren döcögtünk át a hunyadi hegyen, most kolozsvári (hóstáti) fiáker vágtatott velünk új szállásom, a Kereskedelmi Fiú-Középiskola bentlakása felé. S hogy az akkor még 118 000 lakosú „kőbe vésett város” főterével, patinás épületeivel, Farkas utcai református templomával (itt konfirmáltam) nyitott könyv lett számomra, abban igen nagy része volt a magyar irodalmat és német nyelvet igényes szigorúsággal tanító Kovács Endrének és az elmúlt korokat elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A két tantárgy (kereskedelmi szakiskolában!) annyira ikerpárrá vált bennem, hogy a kolozsvári középiskolák versenyén egyik alkalommal díjaztak. (Az elismerő diploma a középlaki árvíznek esett áldozatául.) Érettségi után a közgazdasági szakra, illetve a jogra felvételi nélkül bejuthattam volna, mégis a felvételi vizsgát igénylő bölcsészettudományokat választottam, így lett szellemi otthonom a Bolyai Tudományegyetem. S bár a történelem szakra igen jó eredménnyel jutottam be, néhány hét után a felvételin elért eredményem alapján átiratkozhattam a magyar szakra. Hogy mi késztetett erre? Nem nehéz elképzelni, milyenek lehettek az elméleti bevezetők az 50-es évek elején… – Mit kínált akkor az ötéves alapképzés ezen a szakon? – Meg sem próbálkozom valamiféle utólagos „értékskála” keresésével, hisz az ilyesmi gyakran fakadhat elfogultságból, későbbi élményekből, meg aztán a jórészt már ismert körülményekről is lehetne beszélni, mesélni. Megmaradok tehát a szűk szakmai emlékeknél. Tanáraim (későbbi kollégáim) között volt, aki több-kevesebb oktatói tapasztalattal rendelkezett, és volt, aki akkor lépett katedrára. Miként lenni szokott, volt tanár, aki az irodalmi alkotások történeti megközelítését, és volt, aki az „időszerűséget” részesítette előnyben. A régi magyar irodalmat a művek gondolatiságára, az összefüggésekre figyelő Szigeti József, a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit Jancsó Elemér oknyomozó részletességgel keltette életre, a XIX. századba Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő tájékozottsággal és átéléssel, a magyar irodalmi stílus történetének Szabédi László érzékeny elemzései avattak részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte, a XX. század irodalmának főbb vonulataiban a kezdőnek mondható Pataki Bálint, a külön tantárgyként szereplő erdélyi magyar irodalomban az írói és szerkesztőségi tapasztalatait magával hozó Sőni Pál igazítottak el, világirodalmi ismereteinket Szabó György és Székely Erzsébet eleven órái gazdagították, Szabó T. Attila régi szavaink, Márton Gyula a nyelvjárási kifejezések felett őrködött, Gálffy Mózes a szabatos fogalmazásra mérnöki pontossággal figyelt, a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma, a magyarság történetével a szintén ismert Csetri Elek, nyelvrokonainkkal a német nyelvet is tanító Vámszer Márta óráin ismerkedtünk; a szemináriumokat fiatal tanársegédek, doktoranduszok vezették, köztük Dávid Gyula, Szabó Zoltán, Varró János. Ezzel a szakmai „poggyásszal” kezdtem el oktatói működésemet Erdély egyik nagy múltú középiskolájában, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Patetikusan úgy is fogalmazhatnék, a pályakezdők világot megváltani akaró lelkesedésével, hivatástudatával. Lehet, hogy mára már elavultnak tűnő módszerrel is, például olyan módon, hogy – le sem merem írni – az óra szerves részévé vált egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása. – Diákként érte a magyar forradalom kitörése. Hogyan emlékszik 1956-ra? – Miként váltunk részeseivé akkor a történelmi változásokat ígérő – egykori szóhasználattal élve – eseményeknek? Több mint hat évtized távlatából is emlékszem, milyen bizakodóan, kételyeket legyűrő szorongással hallgattuk a híreket, magyaráztuk a történéseket, lelkesedtünk, változást vártunk. Tanársegédünk, Dávid Gyula azért vitte el hallgatóit, bennünket november 1-én a kolozsvári Házsongárdi temetőbe, hogy megemlékezzünk az itt nyugvó egykori magyar írókról, művészekről, személyiségekről. Tisztelgésünket (én a jövendőbeli feleségemmel kanyarogtam a sírok között) mi is többnek éreztük a szokásos megemlékezésnél. Csakhamar kiderült, nem ok nélkül. Temetői vonulásunk jelképes értelmet kapott, vezetőnk börtönbüntetést szenvedett, kollégánkat, a már versekkel jelentkező Páskándi Gézát azért zárták be, mert javasolta az egyetemi oktatás átszervezését. (Talán nem szükséges emlékeztetni rá, hogy a kolozsvári egyetemek, főiskolák 56-os momentumairól sok visszaemlékezés, dokumentum látott napvilágot azóta.) – A sepsiszentgyörgyi tanárság csak rövid kitérőnek bizonyult, hamarosan visszatért Kolozsvárra. – Alig egy félévnyi középiskolai tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra: a Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszéke által meghirdetett versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszékén jó ideig – mint minden kezdő – afféle „mindenesek” voltunk. Az első években főleg a két háború közötti erdélyi magyar irodalom és verstan szerepelt az óráim között, a 70-es évektől az Aranytól Ady-ig terjedő időszak (1849–1905) magyar irodalmát adtam elő egy ideig adjunktusként, majd docensként, 1994-től pedig mint professzor. Közben elkészült és megjelent két, az előadásaimat összefoglaló egyetemi jegyzetem (Magyar irodalom a századfordulón, 1978; Magyar irodalom a XIX. század második felében, 1980). S ha már az oktatói működésemről van szó: igen tanulságosak voltak számomra a különböző tanári továbbképzésekhez kapcsolódó előadások, vizsgák, a magyar irodalmi „olimpiai” versenyek megyeközi elnökeként megélt tapasztalatok, akárcsak a középiskolások számára készült tankönyveim megírása. Oktatásszervezői megbízatásaimról szintén szűkszavúan: 1996-tól a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesének választottak, 1997-től doktorátusi szakirányítónak neveztek ki, 2003-ban konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezután még tíz évig – meghívott professzorként – a frissen induló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen magyar kultúrát és magyar irodalmat adtam elő, közben dékán is voltam. – Tudományos, kutatói érdeklődése igencsak szerteágazó. Melyek a főbb kutatási területei? – Nem akarok témákat, írókat felsorolni, nehéz is lenne pontosan körülhatárolni több évtizedes kutatómunkámat, ezért inkább jelzésszerűen válaszolnék a kérdésre. A XIX. század végének és a századelőnek magyar irodalma, illetve a klasszikusok erdélyi utóélete a fő kutatási területem. Az 1970-ben elkészült Irodalmunk a kolozsvári századvégen című doktori (kandidátusi) értekezésemben irodalmunknak addig nemigen kutatott vagy csak részben feltárt teljesítményeit kíséreltem meg feltérképezni, a több mint 20 gyűjteményes, illetve monografikus kötetem közül megemlíteném a Petelei Istvánról, az egykori kolozsvári szerkesztőségek világáról, Mikszáth Kálmánról, Krúdy Gyuláról, Petőfi erdélyi kultuszáról megjelent könyveimet és a magyarországi Madách Irodalmi Társaság kiadásában 2015-ben napvilágot látot válogatott írásaim (Irodalmunk útjain – Erdélyben) is jórészt ennek a korszaknak magyar irodalmából nyújtanak ízelítőt, mint ahogy az általam irányított doktori dolgozatok szintén ezekhez a témakörökhöz fűződnek. – Milyen kihívásokkal járt a magyar irodalom egyik nagy korszaka előadójának lenni? – A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Vajda, Mikszáth – a „bőség zavara” okán jelentettek számomra próbatételt, a századfordulón jelentkező írók, költők – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – örökségének bemutatása nem egyszer az újrafelfedezés gondjaival járt együtt. És akkor még nem említettem a korszak meghatározó irodalmi áramlatait vagy a vitákat gerjesztő életműveket (például Gyulai Pált). Önkéntelenül fogalmazódhat meg bárkiben a kérdés, megszabott óraszámban hogyan jut erre idő? Ezzel egyik örök vitatémánkhoz érkeztünk: milyen legyen az arány az irodalomtörténeti és az elméleti órák között, hogyan lehet olyanképpen teljesebbé tenni a korszerű elméleti megalapozást, hogy jelentős alkotókról, művekről ne kelljen lemondani? Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a nemzeti irodalom – nyelve okán is – a nemzet történelmi, szellemi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének művészi megjelenítője. Természetesen az egyetemes irodalommal, kultúrával kölcsönhatásban alakul, egyetemes értékek hordozója. – Tudomásom szerint ma is aktívan követi a magyar folyóiratkultúrát. Milyen kortárs lapokat, folyóiratokat olvas? – Sokat, sokfélét, igen hosszas lenne csak egy részét is felsorolni. Láthatod, könyvespolcomon időszaki szakmai kiadványok mellett sorakoznak itteni és magyarországi irodalmi, művelődési folyóiratok, lapok. Böngészésük – akárcsak a reggeli kávé – hozzátartozik a napi szertartásomhoz. És azt talán felesleges mondanom, hogy nem könnyű válogatni a vegyes értékű kínálatokból, valamiféle általános következtetést, értékítéletet levonni. Legfeljebb szakmai elfogultságból fakadó hiányérzetemet „panaszolnám” el. Például szívesen olvasnék több, a szó eredeti értelmének megfelelő irodalomkritikát, élő irodalmunk teljesítményeit tágabb összefüggésekben vizsgáló írást, értékelést. – A szakmára való odafigyelés közepette milyen új tervek foglalkoztatják? – Terveim vannak bőven. Meg szeretném jelentetni a Madách Irodalmi Társaságban tartott, csak részben megjelent előadásaimat, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából kötetet tervezek eddigi Arany-méltatásaimból, és remélem, sikerül egyik rég dédelgetett elképzelésemet megvalósítani, az Ady által is nagyra becsült (méltatlanul elfeledett) prózaírónk, Török Gyula örökségét számba venni. Szeretném, ha időm lenne erre. Kozma Dezső Középlakon született 1935-ben. Középiskoláit 1953-ban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1958). 1959-től a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének oktatója, 1994-től professzor. 1970-ben szerzett doktori címet, 1997-től szakirányító a doktori iskolában, nyugdíjazása után konzulens professzor, 2003-tól 2013-ig a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem professzora és a Bölcsészettudományi Kar dékánja. Középiskolai tankönyvek szerzője, tagja több hazai és külföldi szakmai testületnek, társaságnak (köztük: Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Közművelődési Egyesület, Kolozsvári Akadémiai Bizottság, MTA Köztestülete, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Madách Irodalmi Társaság, Mikszáth Kálmán Társaság). Számos rangos kitüntetésben részesült, többek közt: Madách Imre Díj, Magyar Professzorok Világtanácsának díja, Mikszáth-óra Díj, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje. MIKLÓS KRISZTINA / Helikon (Kolozsvár) 2017. április 21.Újratervezett Festum VaradinumIdén május 7-21. között zajlik a XXVI. Festum Varadinum ünnepségsorozat, melynek keretében közel 150 program várja majd az érdeklődőket különféle helyszíneken. Számos újdonság lesz. Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke a témában rendezett csütörtöki sajtótájékoztatón több újdonságra hívta fel figyelmet. Jelezte: arra való tekintettel is, hogy idén Szent László-év van, illetve a reformáció 500. évfordulóját is ünnepeljük, két hétig fog tartani a XXVI. Festum Varadinum, sőt, ha az elő- és utórendezvényeket is beszámítjuk, akkor közel három hétig. Bevonták a programokba a Szigligeti Színházat is, amely hat előadást fog kínálni. Külön Varadinum A és Varadinum B fesztivál bérleteket adnak ki, melyek öt-öt fellépés megtekintésére jogosítanak fel. Ugyanakkor erőteljesebben nyitottak a fiatalabb generáció irányába, abban az értelemben, hogy olyan alternatív magyar zenét játszó együtteseket is meghívtak, mint például a Margaret Island, a Kiscsillag, a Magashegyi Underground, az Elefánt, az AK26, a Soulwave, a Skafunderz vagy a Wellhello. Hangsúlyozottan számítanak a történelmi magyar egyházak közreműködésére. A május 14-i római katolikus egyházmegyei zarándoknapon közel 30 egyházi és világi méltóság lesz jelen. Az ünnepi szentmisét Erdő Péter bíboros celebrálja, több évszázad elteltével ha csak egy nap erejéig is, de hazatér a Győrben őrzött koponyaereklye, a körmenet pedig ezúttal a Székesegyháztól a várig, az egyházmegye bölcsőjébe vándorol. Rá egy hétre pedig, május 20-án, a reformátusok ünneplik az Egységnapot a várban, mely programokat a debreceni Csokonai Színház Bánk bán című operakoncertre koronázza meg. Szintén újdonság, hogy megemlékeznek Debrecen és Nagyvárad 25 éves múltra visszatekintő testvérvárosi kapcsolatáról, körülbelül 15 eseménnyel. Új köntös Koncsek-Vadnai Zita, a Varadinum Kulturális Alapítvány Kuratóriumának az elnöke felidézte, hogy 4 éve a Festum Varadinum új köntöst kapott, azóta más arculatot mutat, és az idén is folytatódik ez a trend, vagyis nem csupán a történelmi magyar egyházak és a civil szervezetek által kínált programokra alapoznak, hanem bárkinek az ajánlatát szívesen fogadják. Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója azt mondta: a sokszínűség jegyében örömmel fogadták a felkérést, hiszen a színházi rész harmonikusan kapcsolódik a kínálathoz, nincs kárára más eseményeknek. Május 14-én 19 órától az egri GG Tánc és az Inversedance együttműködésében a Traviata című táncszínházi átiratot lehet megtekinteni. Május 17-én 20 órától a békéscsabai Jókai Színház társulata szerepel Örkény Macskajátékával. Ennek külön érdekessége, hogy a közelmúltban elhunyt Csíky Ibolya játszott benne, helyette most a lánya, Vindis Andrea lép fel. Május 19-én 19 órától a szatmárnémeti Északi Színház mutatja be W. Shakespeare Tévedések vígjátéka című darabját. Május 21-én 16.30 órától az egri Gárdonyi Géza Színház szerepel Páskándi Géza Vendégségben című művével kivételesen a bábszínházban (a többi produkció helyszíne ugyanis a kőszínház), 19 órától pedig a debreceni Csokonai Színház lép fel Yasmina Reza Művészet című alkotásával. Május 27-én 19 órától Udvaros Dorottya koncertezik (Majdnem Valaki). A rendezvényekre a jövő keddtől beszerezhető fesztiválbérleteket bocsátanak ki a szabad árusításban kapható jegyek mellett. A Varadinum A 50 lejbe, a Varadinum B 60 lejbe kerül, a különbség, hogy utóbbi a Vendégség helyett az Udvaros Dorottya-koncert megtekintésére jogosít fel. Visszatér a Varadinum programjai közé a Mindenki majálisa, május 7-én, a tavalyelőtti régi helyszínen, vagyis a vársáncban. Április 30-ig, naponta 10-16 óra között a 0771/375.902-es telefonszámon jelentkeznek azok, akiknek ötleteik vannak. Ahogy eddig is, jelen lesznek az iskolák, lesz gulyásfőzőverseny, az ez évi együttesek a Soulwave, a Wellhello, a Desperado, Szikora Robi és az R-GO. Koncertek Szabó Ödön egyéb koncerteket is beharangozott. Azt tervezik például, hogy május 13-án élő koncertet ad a Bémer téren Kefir, a Hip Hop Boyz, Kozsó, a Magashegyi Underground és a Beatrice. A Nagyváradi Magyar Diákszövetséggel és a Bukaresti Balassi Magyar Kulturális Intézettel együttműködve idén is ingyenesen lehet megnézni magyar filmeket a Lotus mozitermében, összesen nyolcat, hétfőtől-csütörtökig 17.30 órától, meghívóval. Emellett a várszínpadon is lesznek koncertek. Május 18-án 10 órától felavatják a Körösvidéki Múzeum új székhelyét a debreceni Déri Múzeumnak egy néprajzi, etno-grafikai kiállításával. Nem marad el a történész konferencia sem (az előző három év előadásait román nyelven is megjelentetik), és megpróbálják elhozni Váradra a Puskás Öcsi kiállítást. Lesznek még könyvbemutatók, kiállítások is, mindenki megtalálhatja tehát azt a tartalmas programot, mely érdekli őt. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro 2017. május 20.Megkoszorúzták Dsida Jenő szobrátAz Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület május 18-án és 19-én Dsida Jenő Napokat tartott Szatmárnémetiben. Ennek keretében csütörtökön este a Püspöki Palota aranytermében Banner Zoltán szatmári származású előadóművész közreműködésével irodalmi estet tartottak Én vagyok a te távoli társad címmel. Pénteken délelőtt pedig a Református Esperesi Hivatal tanácstermében került sor irodalmi tanácskozásra, amelyet A költő feltámad címmel szerveztek Dsida Jenő születésének 110. évfordulója alkalmából. Számos költő, műfordító, irodalomtörténész és publicista vett részt ezen, határon innen és túlról. Előadást tartott mások mellett Füzesi Magda, Medvigy Endre, Cseke Péter, és Széman Emese Rózsa. A kétnapos rendezvényen Dsida Jenő mellett Páskándi Gézáról is megemlékeztek. Indokolt az egymást követő és közös főhajtás, hiszen 1957-ben Páskándi Géza egyike volt azoknak az erdélyi értelmiségieknek, kik Dsida Jenő születésének 50-ik évfordulója ürügyén felhívták a figyelmet a hosszú időn keresztül elhallgatott erdélyi költő jelentőségére, szorgalmazták emlékének ápolását. Pénteken 17 órai kezdettel pedig Szatmárnémetiben, a Titulescu téren koszorúzták meg a rendezvény résztvevői Dsida Jenő szobrát. Rövid beszédben köszöntötte a résztvevőket Muzsnay Árpád főszervező, felszólalt mások mellett Nm. Ft. Schönberger Jenő megyéspüspök és Pap-Für János költő, a Tokaji Írótábor titkára. A koszorúzást követően a rendezvénysorozat Szatmárhegyen zárult, ahol Páskándi Géza emléktáblájánál és szobránál emlékeztek a költőre. szatmar.ro 2017. május 23.Páskándi-darabot mutatott be az egri színház a Festum Varadinum zárónapjánA Páskándi Géza Vendégség című darabjából készült produkciót láthatta a nagyváradi közönség az egri Gárdonyi Géza Színház előadásában, a május 7. és 21. között szervezett Festum Varadinum zárónapján. Az emberi természetnek a legkülönfélébb kapcsolatai és nem utolsósorban a hatalommal szembeni viselkedésében semmi olyan nem történhet, amire ne találhatnánk előzményt a történelemben. Ezért számít ma már közhelynek a megállapítás, hogy a múlt nemcsak megihleti, de igazolja is az alkotó szándékait, illetve, hogy ordas időkben a történelemből vett példa az allegória legmegfelelőbb kifejezésmódja: mindenki érti, az éber cenzúra mégsem tilthatja le a múltra való hivatkozást. A vasárnap zárult nagyváradi Festum Varadinum kulturális rendezvénysorozat második hetében két idevágó eseményt is szerveztek: Varga Gábor Az üres tér dicsérete című drámakötete a Kriterion Kiadónál jelent meg, Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője pedig érdekes beszélgetést folytatott a kötet szerzőjével és H. Szabó Gyulával, a kiadó igazgatójával. A jelenlevők megtudták, hogy a kötet darabjai közt vannak régebbi és újabb keletkezésű írások, melyek apropóját épp a már említett múlt-jelen analógia kínálta, de Varga Gábor azt is elmondta, hogy élt ugyan ezzel a „kínálattal”, ennek ellenére nem tartja magát igazi drámaírónak. A történelmet megjelenítő másik esemény az egri színház előadása volt, amely Páskándi Géza Vendégség című drámájából készült. Páskándi darabjának főhőse Dávid Ferenc, az erdélyi unitáriusok mártír püspöke, aki mellé szintén hőssé nő fel a mellé kirendelt besúgó, Socino. Kettejük vitája, illetve barátsága kétirányú példázata a hit fegyverének erejéről a hatalommal és a hatalmasokkal szembeni kiállásban. Dávid Ferenc „bűne” mindössze annyi, hogy rendíthetetlen hite képes új és új híveket szerezni az unitárius egyháznak, sőt az ugyancsak unitárius János Zsigmond fejedelemsége idején, az 1557-es tordai országgyűlésen Dávid Ferenc hirdette ki a vallásszabadságot, amit törvénybe iktattak, és a protestáns felekezetek összeegyeztetésére nemzeti zsinatok tartását határozták el. A János Zsigmondot követő Báthory István katolikus fejedelemnek viszont kényelmetlen lesz a karizmatikus és megingathatatlan unitárius hitű Dávid Ferenc, és ezért hallgat Blandrata udvari orvos javaslatára – aki szintén unitárius, de szolgalelkű alattvaló is – hogy a hontalan Socinót vegyék rá a püspök megfigyelésére, gondolatainak olyan irányú magyarázatára, hogy nyilvánosan el lehessen ítélni a kényelmetlen hitújítót. Socinót lenyűgözi Dávid Ferenc lénye, konok hite, embersége, és elvállalja ugyan a fejedelemtől kapott feladatot, de egyben megpróbálja kijátszani a túl rövid és csak gondolattöredékeket idéző jelentéseiben. Hiába győzködi Blandrata, Socino már Dávid Ferenc oldalán áll, ezért „állítják rá” mindkettőjükre Máriát, a tudatlan cselédlányt, aki tulajdonképpen nem is érti a két férfi vitáját, de teljesíti a feladatot úgy, ahogy tőle kitelik, vagyis ahogy nem az ész, hanem ahogy a hús súg be. Mindkét férfi Mária szeretője, ezért a nőnek „kinyílik a szeme”, terrorizálja őket, zsarolja, megalázza – Dávid Ferenc szavaival – ugyancsak a hús jogán. Dávid Ferenc nem remél semmiféle kegyelmet, s amikor Blandrata megüzeni Máriával, hogy másnap jönnek érte a fejedelem katonái, ám mintha csak véletlen volna, az ajtót nyitva hagyják, Dávid Ferenc nem is gondol a szökésre. Érvelése logikus: ezzel csak azt bizonyítaná, hogy bűnös, márpedig ő nem az. És elmagyarázza Socinónak, mi a különbség a bűnös és a kényelmetlen ember között: Azok kényelmetlenek az emberek számára, akiktől nem azt a választ kapják, amit ők szeretnének, amit ők már a lelkükben jó előre eldöntöttek. Azok kényelmetlenek az emberek számára, akik nem adnak nyugalmat, nem nyújtanak pihenőt a lelkiismeretnek, akik mindig kérdeznek, még akkor is, amidőn mindenki minden választ mindenre már megadott. Ezek a kényelmetlen emberek. Ezek sose ölnek, ezeket mindig megölik.” A Gárdonyi Géza Színház művészei Blaskó Balázs rendező irányításával a katarzis iskolapéldájával örvendeztették meg a kéthetes eseménysor zárónapján a nagyváradi közönséget. Dávid Ferencet Kelemen Csaba alakította, egyetlen percig sem zökkenve ki a tudós püspök szerepéből, ugyanolyan meggyőző volt Nagy András is a meghasonlott lelkű Socinóként, a Blandratát alakító Reiter Zoltán, Várhelyi Dénes a püspök vejének szerepében és nem utolsósorban a nehéz feladatot vállaló Nagy Adrienn mint Mária. A megrázó finálé előtt pedig Dávid Ferenc – útravalóul – a közönség számára megmagyarázza a címet is, tulajdonképpen Socinóhoz intézve szavait: „Vendég voltál – a tudatomban. Én is vendég voltam a tiédben. És mindketten vendégek Isten tudatában. Egyetlen vendégségünk ez.” Az egri társulat kedden Gyergyószentmiklóson a Figura Stúdió Színházban, szerdán a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban is bemutatja az előadást. Molnár Judit / Krónika (Kolozsvár) 2017. május 26.Láng Orsolyát, Vallasek Júliát és Visky Andrást díjazta a román írószövetségTavaly megjelent köteteikért három magyar szerzőt is díjazott a Romániai Írók Szövetségének kolozsvári fiókja május 25-én, csütörtökön délben – tájékoztatott az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL). Bordaköz című verseskötetéért (Erdélyi Híradó – FISZ) Szilágyi Domokos-díjat vehetett át Láng Orsolya, Vallasek Júliát Dsida Jenő-díjjal jutalmazták két tavaly megjelent fordításkötetéért – Max Blecher: Történetek a közvetlen irrealitásban (Kriterion, 2016), Norman Manea: Kötelező boldogság (Jelenkor, 2016); Visky Andrást pedig Ki innen című drámakötetéért (Koinónia, 2016) jutalmazták Páskándi Géza-díjjal. Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
