|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 164 találat | lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-164 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: 2016. április 15.Levente, a „dák fióka”Már a királyság megalakulása óta Romániában az egységes nemzetállam létrehozása volt az állandó cél. Még akkor is, ha – amiként Lucian Boia írta – még a két fejedelemségben sem éltek csak románok (bár akkoriban nemes egyszerűséggel a zsidókon kívül mindenkit ide sorjáztak), a transzilván területek Regáthoz csatolásakor csak romlott az arány. Ennek ellenére már az 1923-as alkotmányba belecsúsztatták, hogy Románia egységes nemzetállam, és kimondták, hogy ez a cikkely nem változtatható meg. Az azóta kidolgozott alkotmányokból (akadt jó néhány) nem is került ki. A gyulafehérvári ígéretek még jól el sem szálltak, beindult a nemzetiségek beolvasztása, az évek teltével eljutottak odáig, hogy mind több család- és személynevet románná írtak át. Sőt, nem lehetett leírni a települések, hegyek, folyók, határrészek neveit, csak románul. Megtörtént, hogy külföldön a személyazonossági szerint írták ki az ismertebb sportoló nevét, a többségiek azt sem tudták, ki az illető, hiszen hazai fogyasztásra a Szatmáriból Sătmăreanu, Kirnerből Chirut, Víghből Vigu lett, a Galina Alinává, a József Iosiffá, az Imre Emeric-ké változott... Ha nem „keresztelték át” az ismert ember nevét, akkor szóban, írásban tették azzá. Így lett úgymond román a Nobel-díjas Herta Müller, az Oscar-díjas filmben játszó Molnár Levente, de még a magyar X-faktort megnyerő Tóth Andrea is, hogy néhányat említsünk. Mondják is a nacionalizmustól túlbuzgó többségiek, hogy amiként Franciahonban mindenki francia, Romániában is mindenkinek románná kell válnia. Itt azonban van egy kis ferdítés, hiszen a franciák is vakarják most a fejük búbját, hiszen ott sem mindenki francia, mostanság kiderült, hogy élnek korzikaiak, bretagne-ok, baszkok is, nem szólva az arabokról. Mi pedig nem leszünk románok (még magyar származású románok sem), mert erdélyi magyarnak születtünk. Magyar tudattal, magyar érzelmekkel... Ezért nem díjazzuk azt sem, hogy a személyikről szóló új törvénytervezetbe néhány honatya megint nemzetiséggé akarja átírni az állampolgárságot. A legtöbb EU-s országban – így Magyarországon is – kihagyták ezt a rubrikát, hiszen tudott dolog, hogy a személyit kiadó állam állampolgára az illető. Persze, ezekben az országokban nem hangsúlyozzák lépten-nyomon, hogy egységes nemzetállamok lennének. Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. április 25.Cimboránk, a hírszerző?Mese, mese, meskete... A Román Hírszerző Szolgálatot (SRI) már egy éve igazgató Eduard Hellwig immár sokadjára kezd mesébe, amelynek lényege, hogy a hírszerzők szeretik a népet, sőt, a „popor” cimborái. Legutóbb azonban olyan szöveget pufogtatott el, amely a múlt század ’50-es éveiben dívott szekus berkekben. Éppen akkor, amikor tömör sorokban vitték a hatalom által nem szeretett embereket a börtönök és kényszerlakhelyek felé. Úgy tűnik, „Bástya elvtárs” visszatért. Ugyanis kiderült, hogy a főhírszerző szerint „Románia a biztonság erődje”. Sőt, a „sasszem brigád” mindannyiunk havere, a fülesek által összegyűjtött információknak pedig a polgárok a haszonélvezői. Egyébként a munkájukra a nyitottság jellemző, olyannyira, hogy partnerség áll fent közöttük és a társadalom között! Nofene! És hogy ezt sem Ráduly Róbert, sem Antal Árpád, sem Markó Attila, sem Mezei János, de még egy sor, fölöslegesen meghurcolt polgármester sem tudta?! Mert ugyebár egy sör mellett nyíltan megtárgyalhatták volna a cimborával, mi az ábra. Annál is inkább, mert – ahogy Hellwig állítja – ilyen nagy biztonságban sosem érezte még magát román állampolgár. Akkora nagy a biztonság, hogy már nem is mer telefonjához nyúlni, mert fél, hogy lehallgatják, s húsvéti piros tojás helyett netán tojásgránátot értenek a... haverek. Minden állítás dacára a társadalom (fogalmazzunk, amiként ő) nem érzi biztonságban magát, sőt nyugtalan, mindinkább fél, szinte úgy, amiként a diktatúra alatt. Mert persze egy országnak szüksége van hírszerzőkre, de – idézem újból – „a hosszú ideig birtokolt túl nagy hatalom árt a demokráciának”. És ez az intézmények hatalmára is értendő, főleg, ha annak tevékenységét senki és semmi nem ellenőrzi. Hallom, a „szélsőséges tendenciákon” is rajta a szemük. De akkor jó barátja, a tévéműsor-vezető, nacionalista Rareș Bogdan körül hemzsegő, legionárius eszméket hangoztatók miért járnak-kelnek, hangoskodnak zavartalanul? Csak nem egyedül az erdélyi magyarokra gondolt, amikor erről beszélt? Azzal pedig, hogy árulkodásra biztatja a jóembereket („a polgárnak meghatározó módon kell hozzájárulnia a nemzetbiztonsághoz”), a máskülönben is „egymás kecskéjének megdöglésére váró” besúgók seregét növeli. Cimbora, haver... Volt már ilyen. Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. július 5.Pofontól pofonigVisszaadták a gyerekeket a Bodnariu családnak Norvégiában. Most mind az öt gyerek otthon van, a Barneverdet gyerekvédő közintézet azonban figyelmeztette a szülőket, hogy ha verni fogják őket, akkor megint pótszülőkhöz kerülnek a fiúk, lányok. Örökre. Mert kiderült, azért vették el tőlük, mert a két nagyobbik az iskolában panaszkodott, hogy csépelik őket, mint a répát, s meg is mutatták ennek a helyét. És ugyebár a civilizált világban, így Norvégiában is, gyermeket verni tilos. Ennek ellenére nagy volt a felháborodás Romániában, tévéadók gyűjtötték a tiltakozásokat, képviselők, szenátorok szaladgáltak Bukarest és Oslo között, hogy úgymond „kiszabadítsák” a Bodnariu srácokat, a külügy is megmozdult ennek érdekében... Ahogy mondták, példás összefogás alakult ki. És itt a győzelem, lelohadtak az indulatok... Az elgondolkoztató azonban, hogy éppen Romániában nem tudják megoldani több százezer (de írhatok milliót is) gyerek problémáját. Azt, hogy sok családban verik a gyereket. Éppen ma láttam, amint a kedves apa csárdás pofont adott tizenéves fiának, mégpedig az utcán, s a férfi nagyon csodálkozott, amikor szóvá tettem, hogy ez nemcsak nem ildomos, hanem törvénysértő is. Többen körülöttünk mindjárt az apát vették védelembe, hogy az ő fia, és más ne üsse belé az orrát, miként neveli. Honatyáinknak is megemlítettem, hogy miért nem lépnek fel minálunk is épp oly példásan, mint a norvégoknál lakó Bodnariu esetében tették. A legtöbben hallgattak, mások pedig ennek megoldására a sok pénzt emlegették. Vagy úgy vélték, mégiscsak jobb, ha a kicsik a családban mAradnak. Hát nem jobb. Egyszerűen arról van szó, hogy kényelmesebb, ha behunyják a szemüket, csak amikor már haláleset történik, kezdenek a hivatalosságok kutakodni, s igyekeznek ilyenkor a gyermekvédők papírokkal lefedni magukat. A szegénység, a tudatlanság, a pénztelenség azonban újratermeli a gyerekek feletti erőszakoskodást. Európában több millió tizennyolc év alatti fiatalt fenyeget a szegénység és a társadalomból való kitaszítottság. Ebből a legtöbb román (51%-a az érintetteknek) meg bolgár. Romániában 225 ezer gyerek fekszik le éhesen minden nap egyszerűen azért, mert nincs mit enniük. Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. július 14.Pribékből taláros nyugdíjasEmlékezhetünk, hogy jó néhány esztendővel ezelőtt miként tiltakoztak kézzel-lábbal a törvényszéki bírók, az ügyészek, de még az ügyvédek is az átvilágításuk ellen, mondván, ezt majd elintézik házon belül. Meg is jelent a sajtóban később, hogy néhány jogvédőt nyugdíjba kényszerítettek, mert „nem vallották be a szekuval való együttműködésüket”. Óriási összegeket tesz ki azonban az öregkori jövedelmük. S ezzel felcsillantották a kis ajtót, hogy miként kaphatnak kézhez a szekusok idős esztendeikben tekintélyes summát… Tudott, hogy főleg a diktatúra utolsó éveiben nem mindenki végezhetett jogot. Ahhoz nem csak „jó dosszié”, hanem, nagyon sokszor, a Szekuritáté jóváhagyása is kellett. Az egyetem elvégzése után sokan a belügyhöz kerültek, de az igazságügybe helyezettek közül nem egynek a băneasai és a törcsvári szekusiskolákban elkezdődött a megdolgozása. Az úgynevezett továbbképzőkön. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy nagyon sok „öreg” verőlegénnyel is elvégeztették a jogot.) Itt a durva módszereken kívül – mint a vádlott eltüntetése és kínzása –, azt is megismerhették, hogy miként gyártsanak „bizonyítékokat”, miként folytassák le a vizsgálatot, hogy még az ártatlant is elítélhessék, na, meg hogyan tartóztassák le, ha kell csendben, de ha nem ez a cél, nagy csinnadrattával, a hatalom által kijelölt ellenfeleket. A változás után érkezett a nagy átváltozás. A múltat eltörlő vargabetű ott jött be, amikor a valahai szekusok tömegével özönlöttek a titkos ügynökökkel, együttműködőkkel úgyis dugig tele lévő igazságszolgáltatásba, és ügyvédekké, bírókká és ügyészekké vedlettek. Az, hogy szinte senki nem ellenőrzi őket, pontosabban saját maguk kontrollálják, nagy segítségükre volt. A Macovei-ötlet, vagyis a bírói függetlenség kiterjesztése az ügyészekre is, pedig még nagyobb védelmet biztosított nekik. Szinte elsőnek hozták létre az állam által is támogatott saját nyugdíjalapot, amely nem a járulék alapján, hanem az utolsó bérek bizonyos hányada szerint nem kis összegeket osztott nekik. Ezt vehetik kézhez az egy ideig bíróságon, ügyészségen vagy ügyvédi irodákban dolgozó valahai szekusok is. Az már a sors fintora, hogy köztük nem egy valahai börtönparancsnok, sőt, pribék volt. Az úgymond köznyugdíjak között, ahol 886 lej az átlag, a legnagyobb summát – havi 28 825 lejt – pontosan egy ilyen valahai főfogdmegből lett késői jogász kapja. Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. július 22.Milyen ez az ország?Azt kérdi egy nagy sós vizeken túli ismerősöm Romániában járva: „te, milyen ország ez, ahol a 21. században és Európában a legsötétebb középkor dúl?” Napokig nem hagyott békén a kérdés, hiszen tudom, hogy a rabszolgasorsot idézte fel a riport, amely bemutatta, hogy immár tizenkét éve láncon tartottak fogva embereket, ételmAradékkal etették, verték, ütötték őket, és a legnehezebb munkát végeztették velük. És erről az egész falu, az elöljáróival – polgármester, pap stb. – az élen nem tudott semmit. Kiderült, szinte mindenki tudott róla, mint amiként arról is, hogy az embertelen körülményekbe egyikük-másikuk belehalt. Milyen ország ez, ahova Erdélyt sodorta a történelem? Olyan, ahol a beteg gyógyítása helyett ördögöt űznek ki belőle, mindhalálig. Olyan, ahol a halott öregasszonyt kihantolják, hogy a boszorka szívéből a volt falusfelei egyenek, hogy ezzel megtörjék a rossz varázsát. Olyan, ahol az Istent alázattal szolgálni felkent ortodox pátriárka arannyal kidíszítve a legdrágább limuzinban furikázik, míg százezres tömegekben gyerekek éheznek. Olyan, ahol a nyomor mindennapos, az öregeknek csak aligpénz jár. Olyan, ahol a lopás, csalás, hazudozás mindent ellepett a politikától kezdve a mindennapokig. Olyan, ahol a gyógyulni kórházba szállított ember még betegebben hagyja azt el, ha nem lábbal előre hozzák ki onnan. Olyan, ahol még a vonat is lassabban megy, mint ötven évvel ezelőtt. Olyan, ahol a munkának semmi értéke nincs, ahol folyik az emberkereskedelem, gyerekeket visznek külföldre eladni, lányokat csábítanak, nem egyszer rabolnak el, a világ örömházaiba a legősibb mesterséget gyakorolni. Olyan, ahol sokan illegálisan akarnak meggazdagodni. Olyan, ahol a jogállam csak távoli álom, és az erőszakszerveké a hatalom java. Tudom, persze, hogy tudom, hogy a semmihez sem értő technokrata kormány éppen korrupcióellenes kampányba akar kezdeni. Volt már ilyen nem egy ebben az országban. Emlékszem, még a borbélyok is kiírták: „Ne sértsen meg a csúszópénzzel!” De amikor kevesebbet adtam, mint remélte, a foga között megjegyezte: „többel is megsérthetett volna!” Na, ilyen ez az ország, amelyhez szinte száz évvel ezelőtt Erdélyt hozzácsapták. Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. augusztus 5.Csalók minden mennyiségbenA tények eltagadásának nyújtotta kórképét az az „eposzi” küzdelem, mely egy volt miniszterelnök és egy miniszter tudományos fokozatának ki nem érdemelt voltáról folyt. No de nem erről kívánok az alábbiakban szólni, hanem arról, miért is jelentik ezen esetek csupán a csúcsát a jéghegynek, és hogy ennek milyen következményeivel kellene számolni. Nem elégséges ugyanis csalóknak és pernahajdereknek bélyegezni az államférfiakat – különben bukásukat nem e leleplezésnek köszönhetik, habár jogállamibb tájakon ez bőven elegendő lett volna ahhoz, hogy örök időkre eltűnjenek a süllyesztőben, de nálunk előbb kell valakinek megbuknia, és csak utána deríthető ki róla hivatalosan is az igazság —, szóval tanácsos lenne alaposan átvilágítani azt a magát tudományosnak és oktatóinak nevező gépezetet is, mely a hamis okleveleket kiállítja. Nyílt titok, a megsokasodó esetek ismételten felhívják rá a figyelmet, hogy a hazai egyetemeken valóságos diplomagyárak működnek, s nem csupán a doktori címek odaítéléséről van szó. hatvanas évekbeli emlékeim szerint is léteztek példák arra, hogy diáktársak pénzen vett államvizsgadolgozatokkal szereztek képesítést, mi több, hallottam hitelt érdemlő forrásból olyanról is, akinek magának doktori címe ugyan nem volt, de doktori dolgozatot azért összefércelt egy megrendelőnek, és az illető átment a szűrőn. Vajon milyen „szűrő” lehetett az? Nem titok, hogy az oktatásbeli korrupció, a csalók eme iparága a rendszerváltás után hatalmas lendületet vett, és mára a hamis oklevelekkel érvényesülést keresők országvesztő veszélyforrássá változtak. Tízezrekre rúg a doktori címek száma, ha azoknak csak egyötöde hamis, és azok birtokosaiból egyszerre ketten is kormánytagok, hányan lehetnek a kevésbé exponált helyeken a minisztériumokban és az adminisztráció alsóbb fokain? Ezek mind szakértőkként adják ott a tanácsot, és hozzák a döntéseket, holott arra semmi valódi jogcímük nem lenne, és csak csődbe vihetik a közügyek intézését. Amit lépten-nyomon bizonyítanak a tények – s akkor kezdődik azok letagadása. Erre külön „iparág” szakosodott. Kelemen Hunor ezredes ködvágóban osztja a parancsot, Verestóy Attila, a másik ezredparancsnok pedig erdőben bujkáltatja katonáit... De van a román politikusok között is néhány, aki még tisztelegni sem tud. Na meg olyan, mint Robert Turcescu, aki még a rangját is hol elveszti, hol megszerzi, hol titkosan, hol nyíltan. A legédesebb az élsportolók előléptetése. Kevés olyan ország van, ahol tiszti rangban mérik a sportteljesítményeket, vegyük csak a tábornokokat. Köztük van a mi Jenei Imrénk. Ő az egész közül a legártatlanabb. Aztán ott a sorban a kézilabdás Corel Oţelea, a kenus Ivan Patzaichin, a teniszező Ilie Năstase, s nőként a valahai kajakos olimpiai bajnok és jelenlegi sportminiszter, Elisabeta Lipă. S mindezek felett pedig a franciaországi labdarúgó Európa-bajnokságon leszereplő román válogatott edzője, a Tata Puiunak becézett Anghel Iordănescu, akit a francia lapok is csak úgy hívnak: Papa Poule (Csirke Tata), a generális. Nem tudom, más miként van, én nem mennék egyikkel sem harcba, néhányukkal már csak azért sem, mert – enyhén szólva – észbeli képességeik eléggé korlátoltak. Persze, amiképpen az életben nem a tisztség teszi az embert, a tábornokot sem a rang emeli hadvezérré. De előre elvesztett az a csata, ahol tehetségtelen és tudás nélküli, tehát dilettáns a parancsnok. Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. október 5.Az elfelejtett múltNem érdekes, hanem szomorú, hogy a román értelmiségi elit időről időre (szerintem örökké, de a nemzetközi helyzet miatt olykor elhallgat) nagynemzeti szólamokat ereget. Már-már fasisztoid elméleteket hangoztat. Nem is csoda, mert a valahai légiós gárda – Emil Cioran, Mircea Eliade, Petre Ţuţea – emlőin növekedtek –, olyannyira, hogy az egyik tanítvány, Gabriel Liiceanu doktori dolgozata sokak szerint Ţuţea-plágium. Olykor hallhatjuk azt, hogy az említettek fiatalkori botlásait, sőt, egész életüket kritikai elemzésnek kell alávetni, de ez évről évre, évtizedről évtizedre elmarad. Vissza-visszaköszön azonban egy-egy nacionalista felhangú szólamuk, mint aranymondás. A napokban Ana Blandiana költőnő a kolozsvári egyetemen mondott „hazafiságtól” igencsak túlfűtött beszédet. A Temesváron született, de Maroskarna nevét felvevő Otilia Doina Coman a román nemzet mindenekfelettiségét hangoztatta, hangsúlyozva az ortodoxiával való személyes kapcsolatát. Mircea Toma, a sajtómonitorizálási ügynökség elnöke szerint is kijelentéseit nyugodtan nevezhetjük legionárisnak. Maroskarna a Blandiana nevet csak 1920-tól viseli, azelőtt Cârna volt. Akkor kezdték sűrűbben emlegetni, hogy itt római légiók állomásoztak, jól jött írói álnévnek. De nem is itt a bibi, hanem abban, amit Ana Blandiana a nemzetről és a nacionalizmusról állít. Nem akarok megint Lucian Boia történésszel előhozakodni, hogy az első világégés után milyen – a mai migránsokhoz hasonló – utat tett meg a románság. Mi, erdélyi magyarok tudjuk, mit jelent, ha egy nép lassan egy másikra telepszik, és nem veszi át se életmódját, se vallását, se nyelvét. Nem kell nagyon éles szemmel körbenézzünk Erdélyben, hogy észrevegyük: ami értéket a múltban építettek, létrehoztak, az nem a román néphez kötődik. Samuel P. Huntington a Kárpátok mentén húzta meg a katolicizmus és az ortodoxia közötti határvonalat a civilizációk összecsapásáról szóló művében. Valahonnan távolabbról jönnek a muzulmánok. Ezért furcsa a múltra, az örökségre hivatkozni, amint Ana Blandiana tette. Ideje már a legendákat, hazugságokat félretenni, és az emberek mai érdekeiről beszélni, az életminőségét javítani. Ez a közös ügy, amiről tárgyalni nem csak lehet, hanem kell is. Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. január 23.A bumerángMég Traian Băsescu uralma idején – úgy hírlik, Monica Macovei tanácsára – a Legfelsőbb Védelmi Tanács olyan alkotmányellenes lépést tett, mely révén lehetővé vált egy egész sor törvénytelenség megtétele: a Román Hírszerző Szolgálat és az ügyészségek, főleg a korrupcióellenes ügyészség nemcsak együttműködtek, hanem ez utóbbi a hírszerzők „taktikai területévé” vált. Tehát nemcsak kutakodnak a korruptak után, hanem a vádakták összeállításánál is szorgoskodnak, sőt, a pert is végigkísérik. Persze, néhány törvényszolga már régebben felvetette, világosan mondják meg, van-e az ügyvédek és törvényszéki bírák között RHSZ-ügynök, de ami titkos, az titkos. Aztán kiderült, teljes mellhosszal vannak jelen az igazságszolgáltatásban – ezt sokáig, nem tudni miért, titkosították –, és mivel tudták, hogy ezzel törvény sértettek, több illetékes úgy tett, mintha nem tudna róla. Még Klaus Johannis is azt nyilatkozta, az ő ideje alatt a védelmi tanács ilyen intézkedést nem hozott. Nem hozott, de alkalmazták! A Sebastian Ghiță-ügy felpattintotta a titkos szelencét, előbb Traian Băsescu mondta, hogy bizony volt ilyen, később a törvényszéki bírák egyesületei jelezték az alkotmányszegést. A napokban a legfelsőbb ügyészség főügyésze, Augustin Lazăr a bírák legfelsőbb tanácsa előtt jelentette ki, létezik egy protokoll (okirat) a hírszerzők és ügyészek vegyes csoportjainak létrehozásáról, de amióta ő a főügyész, nem alkalmazzák. Persze, kényelmetlen, hogy az alkotmányt és a parlamentet megkerülve hoztak létre lényegében egy politikai rendőrséget. Ezt, sajnos, érezni is lehetett és lehet mind a mai napig. Ezzel az alkotmányszegéssel – ezt már az alkotmánybíróság is kimondta – elméletileg a korrupciót akarták megfékezni, de gyakorlatilag egy diktatórikus szövetséget hoztak létre a politikai ellenfelek eltávolítására. Ez most bumerángnak bizonyult, mert azokon is végigvert, akik kigondolták. Például Traian Băsescun és társain. Ahogy ő fogalmazott, az erőszakszervezetek élére általa kinevezett személyek közül három letartóztatta a másik hármat. Annyi biztos, ebben az országban a jogállamig, a demokratikus rend létrehozásáig még nagyon távoli és hosszú az út. De törvénysértő intézkedésekkel, bumeránggal nem lehet odáig eljutni. Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. január 31.A magyar gond kipipálvaCsodálkozom, hogy csodálkoznak Klaus Johannisnak az ET strasbourgi parlamenti közgyűlésén tartott beszédén, amelyben Németh Zsolt kérdésére azt válaszolta, hogy Erdélyben a nemzetiségek körül minden rendben, hiszen ő, a kisebbségi elnök lehetett. Ezt illetően azonban van egy gubanc. Már a hatalomra kerülése utáni első napon kijelentette (s ezt betette a Lépésről lépésre című könyvébe is), hogy ő nem német, tehát nem kisebbségi, hanem német származású román. Így azon sem kell csodálkozni, hogy szerinte a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumot sem államosították vissza, és a marosvásárhelyi Unirea Főgimnázium körül is minden rendben van. És hogy mindenki előtt világos legyen, az ARD német közszolgálati tévének is úgy fogalmazott, a magyar kisebbség részéről megfogalmazódó követeléseket helytelen „eleve problémaként” felfogni, és megjegyezte, hogy előfordulnak „különös” és „inadekvát” követelések, a „teljesen normális” követelések „legnagyobb részét” pedig a román állam már teljesítette. Puff neki! Ahogy nézegetem sorjában, hogy Románia elnöke beiktatása óta miket nyilatkozott, problémáinknak még enyhe nyomát sem találni, arról pedig, hogy a magyarok vagy székelyek igényelte jogok mellé áll-e, mélyen hallgat. Ő ezt kipipálta. Már 2015-ben újságírói kérdésre kijelentette: „A romániai magyar kisebbség politikai képviselettel rendelkezik, ez a képviselet a tárgyalópartnerünk.” Érdekes, hogy az RMDSZ egyetlen hozzá intézett beadványára sem válaszolt. Úgy látszik „inadekvát”-ok voltak. Pedig ezek éppen arról árulkodtak, hogy a magyaroknak akad gondjuk bőven... De nem ezek megoldásáért támogatták és támogatják teljes erőből Klaus Johannist a nyugati államok vezetői, hanem azért, hogy ezeknek Románia a piaca legyen, ugyanakkor itt olcsó munkaerőre leljenek, az ország altalajkincseit (kőolaj, arany, fa stb.) pedig kevés pénzért külföldi cégeknek adják el. Emellett pedig a NATO is találja meg a számításait. Az, hogy az emberek hogyan élnek, nem érdekli sem a Nyugatot, sem Johannist. A kisebbségek sorsára is csak legyint. Úgyhogy botor dolog lenne, ha Johannistól az erdélyi magyarok várnának valamit. Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. február 21.Befagyott politikaNemrég Bukarestben tanácskoztak a Romániában gazdasági tevékenységet folytató magyar üzletemberek. Érdekes előadások hangzottak el, de amire az erdélyi magyar ember felkapta a fejét, az a „Románia és Magyarország, a 40 ezer kilométer távolságra eső szomszédok” címet viselte. Hát ez azért nagy táv két szomszédos ország között. Az előadó, Gabriel Petrişor Peiu a Bukaresti Műszaki Egyetemen tanít, a Fekete-tenger Egyetemen a gazdasági tanulmányok igazgatója. Két román miniszterelnöknek, Radu Vasilenak és Adrian Năstasenak volt a tanácsadója, akikkel több román–magyar tárgyaláson vett részt. De mi van ezzel a 40 ezer kilométerrel? Csak annyi, hogy a példaként említett francia–német együttműködéshez viszonyítva a román–magyar kapcsolat jó öt–hat éve be van fagyva. A múltban mindig akkor volt egy kis olvadás, amikor egymással tárgyaltak a politikusok, s olykor egymás közötti szimpátia is kialakult. S itt nem csak arról van szó, hogy egy-egy magyar politikus ellátogat Erdélybe az erdélyi magyarokkal beszélgetni, hanem az ország vezetői minél gyakrabban üljenek le a közös dolgokat, gondokat körüljárni. Hát ilyesmi régen történt. Sőt. Amint annak idején, egy-egy találkozó záróképén Ceauşescu és Kádár igyekezett minél távolabb állni egymástól, most Johannis és Orbán keresi a távolságot. Miközben a német származású román megpróbál minél közelebb kerülni az őt – most például német tanácsadókkal – támogató Merkelhez. Mindez persze kihat a gazdasági viszonyokra is. Amíg a magyar vállalkozók jelen vannak Romániában, addig román vállalkozót nagyítóval kell keresni Magyarországon. Pedig lennének olyan problémák, amelyeket együtt megoldhatnának. Gondoljunk csak a fatüzelés levegőszennyezésére, amelyet egy gázvezetékkel, legalábbis Magyarország keleti felében rendezhetnének. Meg aztán az autonómiát sem lehet csak tárgyalásokkal elérni. Ütheti bárki bárhogyan otthon az asztalt, ennyi nem elég. Hogy is írta száz esztendeje Ady Endre: „Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz / Végül egy erős akarat? / Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad.” Hát addig nem lesz, ameddig 40 ezer kilométeres jeges kapcsolat választja el a két országot egymástól. Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. április 6.A 27.Ünnepeltek a hírszerzők háza táján, színeváltozásuk 27. évfordulóját, ugyanakkor évi beszámolófélét is tartottak, amelyben nem a zavaros múltról beszéltek, hanem – mint már olyan sokszor – a „napfényes” jövőről. Pedig lenne miről tárgyalni a volt felé tekintve, mert a marosvásárhelyi események árnyékában létrehozott Román Hírszerző Szolgálat (SRI) érdekes utat tett meg, amíg megint reszketést okozó, szinte mindenható szervezetté lett. Tárgyalhatnak például arról, hogy miként használták ki a fekete március eseményeit az elavult szekunak SRI-re való átfestéséhez. Hogy a törvénynek ellentmondva miként szórták tele saját embereikkel az intézményeket. Hogy miként hozták létre – a legfelsőbb védelmi tanács jóváhagyásával – a politikai rendőrséghez hasonló, közös hírszerző–ügyész-csoportokat és kezdtek a politikai ellenfelek, de a nekik nem tetsző köznép után is szimatolni. Hogy, a törvény megsértése miatt, hogyan cserélték le a SRI operatív főnökét, de több főtisztjét is, és hogy a gazdasági teendőiket miért fedi titok… Ez utóbbi törvénybe iktatásakor igen csak nagy vitát váltott ki a törvényhozásban. Jóváhagyása, ugyanis, előnybe helyezte e téren a szolgálatot, s tevékenységére igen csak kétes fátylat húzott. Pénzszerzés volt akkor erre a magyarázat, de azóta a SRI berkeibe pumpálták a pénzt. Lett pénz bőven. Dolgoztak is teljes mellhosszal, mintha itt nyüzsögne a világ minden terroristája és kéme. Jelentették is, hogy az országban 6 000 személyt nem engedtek be. Azt már – nemzetvédelmi okokra hivatkozva – kevésbé verték nagydobra, hogy 40 ezer polgár lehallgatására kaptak jóváhagyást. Öreg kontinensük országaiban mifelénk ténykedik a legtöbb hírszerző, 12 ezer (!), míg a taljánoknál 1600, a germánoknál 2600, a frankoknál 3300, egy lakosra számítva pedig magasan verik az amerikai FBI-t. Hát a közpolgárok után eresztették őket, még az adóhivatalba (ANAF) is jutott belőlük, a napokban vonták őket vissza. S mintha nem lenne elég füles e vidéken… Öreg tapasztalat, hogy a sok lehallgatástól ez a nép nem lesz sem tisztább, sem kevésbé korrupt. Az is tény, hogy bennünket, az örök ellenségnek tartott magyarokat, nagyon figyelnek. De emiatt mi sem leszünk kevésbé magyarok. Legfeljebb csökönyösebbek. Román Győző / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. április 21.Az apóka távozott, a Napoca maradtHosszú harc után végre kitették Erdély egyik legnagyobb városának a bejáratához a táblára a román Cluj-Napoca mellé a magyar Kolozsvárt és a német Klausenburgot is. Győzelem! Persze, akad egy kis tüske is az egészben. Éspedig nem a város magyar vagy német nevében, hanem éppen a románban. Ott díszeleg ugyanis a Napoca. Annak a valahai Napoka nevű őrhelynek a neve, amelynek a holléte – mondjuk így – egy kicsit vitatott. Ezt a kommunizmus ideje alatt ragasztották oda a Clujhoz, bár a latin nyelven íródott középkori dokumentumokban csak a Clus formával találkozhattunk, de ez az akkori hatalmasságoknak nem volt elég romános, hiszen a város inkább a régi magyar és szász múlthoz kötődött. Ezt akarta akkor Ceauşescu ellensúlyozni a névadással. Járta is akkor városszerte a mondást, hogy „Kolozsvár addig lesz Napoca, amíg él az apóka!” Hát az apóka eltávozott, a Napoca azonban maradt. Most már a helybeli románok többsége, bár nem használja a Napoca nevet, sem akarja ezt lekoptatni a Cluj mellől. De mit is írok, a helybeli románságról. A közelmúltban behozott románságról van szó. Az első világégés után ugyanis Kolozsváron 40 ezer magyar élt és csak 6 ezer román. Akkor szóba sem jöhetett semmiféle római név adása. Pedig akkor is nagy rössel nevezték át még a színmagyar városokat, községeket, falvakat is románná. Akkor kapta Szatmár is a Satu Mare nevet, a románok által is használt Sătmar helyett. Az utóbbi ugyanis a magyarra emlékeztetett. Egyébként Erdély településtörténete azt mutatja, hogy a 13. század végén 511 falunévből csak három volt román eredetű. Később sem igen változott ez az arány. A kalotaszegi Sztánát is hiába hívták egy darabig Stânának, vissza kellett sztánásítani, mert kiderült, nem a román stânából (esztenából) ered a név, hanem a szláv Sztán (Stan) személynévből. De nemcsak település, de egyetlen folyó vagy nagyobb patak neve sem román eredetű. Ezt próbálták meg ellensúlyozni például a folyóparti településeknél: belemagyarázták, hogy a lassú, csendes víz (apă lină) adta a nevét. Mint az Apát hídjából eredő Apahidának (?), vagy Abafájának, amelyet, amikor megtudták, hogy az ómagyar Aba személynév és az erdő jelentésű fa összetételű, egyenesen Apalinanak kereszteltek. S a példák sora hosszú. Úgy látszik nehéz elfogadni, hogy Erdélyben más népek is éltek és alkottak, mint a románok. Román Győző / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. július 12.Lajcsi, a nagyrománVolt olyan idő, mégpedig nem is olyan rég, amikor még nacionalista felhangokat hangoztató politikusok is azzal védekeztek, hogy ők imádják a magyarokat, hiszen anyjuk, apjuk, esetleg nagyapjuk, nagyanyjuk magyar, tehát ők nem lehetnek túlzottan nemzeti érzelműek. S volt is benne valami, mert a parlamentben egy-egy viccet magyarul elmondva mindig rácsodálkoztam, hogy a román honatyák is megértették, nevettek rajta, tehát ismerték a nyelvünket. Mostanában azonban egyre gyakrabban találkozom olyanokkal, akik szégyellik a magyar származásukat, vagy ha ezt tagadni nem tudják, akkor arról beszélnek, hogy lényegében ők románok, mert teljesen beolvadt a család. Úgy, ahogy Klaus Johannis is német származású románná lett, bár az ő szülei nem váltak többségiekké. A napokban a nemzeti liberális párt új elnököt választott, mégpedig Ludovic Orban személyében. Ahogy az életrajzában szerepel, anyja román, apja magyar. De ő – amint állítja – a magyart csak alapfokon ismeri. Mert szüksége volt erre konfirmáláskor, unitárius lévén magyarul kellett a kérdésekre válaszolnia, hát megtanult a nyelvünkön. Persze, tudott ő addig is, de az apja segítségével gyarapította a szókincsét, meg a nyelvtant is bebiflázta. Ezt csak azért írom le ilyen részletesen, mert szerinte a kedves papa teljesen románná lett. S bár ilyen román közegben nevelkedett, mindenki a magyar Lajcsiként becézte, s sokan így szólítják mind a mai napig. Még a kézdivásárhelyi szigetelőgyárban is, amely az első munkahelye volt, ezt tették. De aki románnak érzi magát, hát legyen román. Bár már hozzászoktunk, hogy ilyen nemzetváltotta politikusoktól semmi jót nem várhatunk, hiszen a többségnek akarnak megfelelni, bizonyítván, hogy ő nem erdélyi magyar (a legtöbbször még erdélyi román sem). Énekes torkú politikusról lévén szó, szívesen zendít rá, mint nemrégiben a Kolozs megyei Csürülyén tette a lelkének oly kedves, nagy nemzeti dalra, az Ilyen a román… Nem telt el sok idő, hogy A zászlóaljak átlépik a Kárpátokat című katonadalnak is nekiveselkedik. Bár ha ő átlépte, de az őse is, ezt északról délre, Erdélyből a Regátba tette. ESEN MEGTEKINTVE: Román Győző / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. szeptember 13.Nacionalista liberálisokFelugattak a nemzeti liberálisok! Egyazon időben! Már nem is tudom, kit nevezzek meg a sok alelnök közül: Mircea Havat vagy Florin Romant, esetleg az elnök Ludovic Orbant, vagyis Lajcsit. Nagy fájdalmuk, hogy az erdélyi magyarok nem akarják megünnepelni Erdély Romániához való csatolásának 100. évfordulóját, de az is bántja őket, hogy az RMDSZ vezérkara miért tárgyal a hatalmon lévő PSD–ALDE szövetséggel, miért nem csak ővelük… Nem nagyon beszélnek arról, hogy a párt népszerűsége folyamatosan lemenőben van, ezért nyúltak a jó öreg nacionalizmushoz. Nem hinném, hogy ennek nagy keletje lenne, mert a mélyrepülés oka, hogy miután hatalmaskodásuk idején igencsak megszorították a népnek adott juttatásokat, s most éppen a baloldali kormány életszínvonal-emelési intézkedéseit támadják. Idős liberális ismerősöm szerint már az, hogy egyesültek a rossz emlékű Demokrata Párttal, butaság volt, de a néppárthoz való átállás is kolosszális ökörségszámba megy. És hogy a saját magas fizetésüket megszavazták, a köznép nyugdíjának emelését pedig nehezményezik, oda vezet, hogy még a kemény szabadelvűek sem fognak rájuk voksolni. Valamikor a párt nevéből a liberális mellől többen ki akarták venni a nemzeti (ne írjam: nacionalista) szót. A párt akkori elnöke, Radu Câmpeanu nagyon ellenezte ezt. Egy darabig európaibb hangokat pendítettek meg, majd szép lassan áthangolódtak balkánivá, versenyezve a szocdemekkel, majd lépéshosszal le is hagyva ezeket. Most már odáig jutottak, hogy Orban Lajcsi azon sóhajtozik, miért akarják leszállítani a bizonyos magyar jogokat lehetővé tevő 20 százalékos kisebbségi küszöböt 10 százalékra. Meg hogy az erdélyi magyarságnak is milyen jó volt Erdélynek Romániához való ragasztása. Olyan jó, hogy még román politikusok is megírták (Octavian Goga, Iuliu Maniu, Victor Babeș, Ion Slavici, Traian Vuia stb.): a regátiak „skrupulus nélkül” fosztották ki a transzilván területeket. Na, meg az ígéreteikből alig tartottak be valamit; nemhogy autonómiát nem adtak, hanem erőszakolt románosítást vittek véghez. És még csak annyit: nem a gyulafehérvári gyűlés „csatolta” Erdélyt Romániához (ennek lesz jövőben a 100. évfordulója), hanem a trianoni szerződés, pontosabban diktátum, amelyet 1920. június 4-én írtak alá. Ezt pont Lajcsi ne tudná? Hiszen az apjától csak hallhatta! Román Győző / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
