|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 231 találat | lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-210 | 211-231 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Asztalos Lajos 2011. december 19.Fogy a magyar KolozsváronArányaiban körülbelül annyi magyar él ma a városban, mint amennyi román élt száz évvel ezelőtt. Egyre kevesebb a magyar Kolozsváron. Arányaiban körülbelül annyi magyar él ma a városban, mint amennyi román élt száz évvel ezelőtt. Az idei népszámlálás nem hivatalos eredményei szerint Kolozsvár lakosságának ma már csupán 17 százaléka magyar nemzetiségű. 1941-ben Kolozsvár 115 ezres lakosságából 98 ezer még magyar nemzetiségű volt. A háború után azonban a kommunista hatalom erőteljes betelepítésekbe kezdett. „Az 1956-os népszámláláskor még egy hajszállal több volt a magyarság száma, bár a statisztikai mesterkedésekkel már úgy hozták ki, hogy 100-zal vagy 150-nél több román volt" - mondta Asztalos Lajos, helytörténész. Az '50-es években ettől függetlenül még nem tűnt román többségű városnak Kolozsvár - tette hozzá a helytörténész. Az utcanév táblák kétnyelvűek voltak, a mozikban a filmeket kétnyelvű felirattal vetítették és a különböző nyomtatványokat is román illetve magyar nyelven jelentették meg. A román nemzetiségű lakosság száma a hatvanas és hetvenes évekbeli iparosítás miatt ugrott meg, két évtized leforgása alatt százezerrel. A magyarság aránya 2002-re már 20 százalék alá esett, az idei népszámlálás pedig további fogyást mutat. „Egyelőre az eredmények azt mutatják, hogy a magyar lakosság részaránya nagyon kismértékben csökkent, nem szeretnék itt előrevetíteni számokat, de nem vészes a helyzet" - mondta László Attila, Kolozsvár alpolgármestere. A szakértők szerint a magyar közösség jobban elöregedett, mint a román, és továbbra is jelentős a kivándorlás, a külföldi munkavállalás. Mivel a magyarok számaránya 17 százalék körül van, Kolozsváron hivatalosan nem használják a magyar nyelvet. A jogszabály ezt 20 százalék fölötti teszi lehetővé. nagykaroly.szatmar.ro 2012. január 13.Múltról a jelennekNagy Károly Tanúság című kötetét mutatták be szerdán délután a Minerva Művelődési Egyesület alagsori termében. A könyv a Kriterion Kiadó gondozásában látott napvilágot, a szerző pedig édesapja, Nagy István író alig ismert vonásait tárja az olvasók elé. Emellett az 1940 és 1977 közötti évek, főként a Kolozsváron végbement politikai események kulisszatitkai előtt is fellebbenti a fátylat, és a nagyközönség elé tárja Józsa Béla munkásmozgalmi mártír 1943 nyarán írt naplószerű feljegyzéseit is. H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója szerint az utókor tartozik azzal, hogy árnyaltabb képet fessen a közelmúltról, ennek tekintetében is fontos a most bemutatott kötet, amelyből Nagy István másik, kevésbé ismert arcát is megismerhetjük. Az 1944 és 1977 közötti időszakról értekezett Asztalos Lajos helytörténész, személyes és társadalmi vonatkozásban egyaránt, hangsúlyozva: Nagy Károly könyvéből eddig nem nyilvános történések is kiderülnek, több más mellett a Bolyai egyetem felszámolásával kapcsolatban. Mint mondta, a szerző édesapja több szempontból is kiállt az „eredeti eszmeiség” mellett: őszintén hitt benne, ellentétben a többséggel, haszonélvezője azonban soha nem volt a rendszernek. Emlékezetből írta meg a könyvet, magyarázta Nagy Károly, írott szövegekhez csak akkor fordult, amikor egyik-másik eseményt már nem tudta „leellenőrizni”. – Nemcsak Nagy István tragédiája olvasható ki ebből a könyvből, hanem azon radikális baloldali személyiségeké, akik vállalták egészségük megromlását, a börtönt és sok esetben a halált, s ezzel együtt a tömegeké is, amiért emberibb, igazságosabb társadalom létrejöttében reménykedtek – mondta a szerző. (f) Szabadság (Kolozsvár) 2012. február 20.Fejétől büdösödik a hal……tartja a szólás. És nem véletlenül. Mondhatni nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy így van. Meglepődünk, megdöbbenünk, amikor fiatalok időnként, szinte menetrendszerűen ordítják, firkálják a falra, „Ki a magyarokkal az országból!”, „Románia a románoké!”. De nincs miért megdöbbennünk, hiszen például a nagy nézettségű Realitatea Tv egyik, képpel is alátámasztott szövegében naponta sokszor elhangzik: „Románia a románoké. Azoké, akik nem lopnak, akik dolgoznak, akik küzdelmesen, de szeretettel nevelik gyermekeiket, azoké, akik nevetnek, barátaik vannak, szeretik egymást, olyan embereké, akiknek szép az arcuk és a lelkük, az okos embereké, akik a többség javáért feláldozzák magukat, akik alkotnak, építenek. Románia a miénk, nem az övék.” Tiszta beszéd. Aki nem román, annak kuss. Örvendjen, hogy eddig még nem űzték ki az országból. Ezt a botrányos szöveget utólag, mintegy két hét múltán, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács beadványának köszönhetően, kivették a Realitatea Tv műsorából. A mag azonban el van vetve. Aki látta, egyhamar nem felejti el. A mérgező gyom kihajthat. A magyarellenesség, mint szeg a zsákból, gyakran előbújik. Úgy is mondhatjuk, állandóan jelen van, benne van a levegőben. Ott él nem is olyan nagy mélységben, és amint teheti, fölüti a fejét. És állandóan vannak, akik gondoskodnak arról, hogy így legyen. A kettészakadt Realitatea Tv másik fele sem akar lemaradni e nagy, e „dicső”, „nemzetféltő” tevékenységben. Február 11-én este, 10 óra után, a nagy havasalföldi hótorlaszok bemutatása után, ugyanabban a hatóságokat ócsárló műsorban – nehogy a nézők elunják magukat, amolyan emlékezetfrissítőként – ránk is sort kerítettek. A két meghívott, a „kérdés” két „kiváló szakértője”, C. V. Tudor és Gh. Funar jelenlétében, szorgalmasan festették az ördögöt a falra. Nyomban az elején szóba került, immár ki tudja hányadszor, a szerintük nem létező Székelyföld. Az, hogy itt, saját hazájukban, úgymond kisebbségi sorban tartják a románokat. Hogy amint a maroshévízi polgármester keservesen elpanaszolta, a megyei tanács úton-útfélen hátrányos megkülönböztetésben részesíti városát, anyagilag nem támogatja őket kellőképpen stb. Hogy vérlázító módon a kormány szemet huny efölött, hogy a kisujját sem mozdítja értük. Hargitából, saját hazájukból elüldözik a románokat. Az értelmiségiek legnagyobb része, így a tanárok, már el is költözött innét. Arról persze szó se hangzott el, hogy ezeket az „őslakosokat” az „aranykorszakban” az erőltetett iparosítással, a magyar oktatás tervszerű elsorvasztása, a helyi közigazgatás tervszerű elrománosítása idején telepítették a nem létező Székelyföldre. A csíkszeredai főpap arról panaszkodott, hogy a nem létező Székelyföld egyik falva színtiszta román volt, de mára már alig laknak benne románok. Nem említette, miért. Talán „elüldözték” őket, akár a többieket. Netán az elmagyarosítás „áldozatai” lettek. „Természetesen” sehol egyetlen szó arról, hogyan folyt 1918 után Erdély-szerte az erőszakos románosítás. És hogyan folyik ma is, erőszakmentesen, sunyi módon, de lankadatlanul. Aztán fölvetődött a műsor szerkesztőit és a nagy nemzetféltőket rendkívüli mértékben nyugtalanító kérdés: mi egyáltalán a székely? Amit mi, mint mondták, pillanatnyi érdekünknek megfelelően hol magyarnak, hol székelynek mondunk. S amit ők nem értenek. Nem fogják föl ezt a számukra tébolyító kettősséget. Magyarok-e tehát a székelyek vagy sem? Következett a területi önkormányzat megvalósításának nemzetállam-fenyegető réme. A területi önkormányzat igényének törvénytelensége. Mindeközben folyt a képi aláfestés. A madéfalvi emlékmű, amint ormán a „félelmetes” turul „fenyegetőn” tárja szét szárnyait. A kedves néző idegeit borzoló „rejtélyes” jelek – vagyis rovásírásos sorok – bemutatása. „Borzalmas” képek piros-fehér-zöld kokárdát viselő „marcona”, kucsmás, bajuszos bácsikról. „Felháborító”, „idegen” piros-fehér-zöld, címeres zászlót lengető „félelmetes” atyafikról. Táncoló, „ismeretlen” – székely – népviseletbe öltözött gyermekekről. Nem maradhattak el a térképek sem. Piros-fehér-zöld Nagy-Magyarország darabokra szabdalva, amint egy kéz Erdélyt – talán ilyen nevű terület, esetleg tartomány sem létezik –, maga felé húzza. A nem létező Székelyföld ugyanilyen színekben, körülötte sűrű szögesdrótfonadék. Aztán a területi önkormányzattal rendelkező Székelyföldtől – a bemondó szavai szerint – Magyarországig vágott, azzal összekötő széles folyosó, a második bécsi döntés utáni Észak-Erdély. Amivel a székelyföldi területi önkormányzattal kapcsolatban már több ízben is riogatták a tévénézőt. Szóval, „remek” kis műsor volt. Egy ilyen láttán nem csoda, ha a nézőben fölmerül, „mit keresnek ezek, ezek az idegenek itt, a mi országunkban?” Majd ezt követően „ki velük az országból!” Mint ahogy az sem csoda, hogy a kolozsvári önkormányzat román tanácsosai, pártállástól függetlenül egy emberként, heves ellenvetés kíséretében – legnagyobb dicsőségükre –, megtagadták a Kolozsvári Magyar Napok folyó évi rendezvényeinek anyagi támogatását. ASZTALOS LAJOS Szabadság (Kolozsvár) 2012. március 15.Több erdélyi művész és tudós részesült magyar állami kitüntetésbenBogdán Zsolt és Selmeczi György a Magyarország Érdemes Művésze díjat vette át tegnap, Kézdi Imola pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét kapja meg ma, de rajtuk kívül több erdélyi művész és tudós részesül elismerésben a nemzeti ünnep alkalmából. Két kolozsvári művész is átvehette tegnap a Magyarország Érdemes Művésze díjat a nemzeti ünnep alkalmából. Bogdán Zsolt színművész és Selmeczi György Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, karmester, a Kolozsvári Magyar Opera művészeti vezetője a budapesti Iparművészeti Múzeum dísztermében Réthelyi Miklós nemzetierőforrás-minisztertől, Halász János parlamenti államtitkártól és Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkártól vette át az elismerést a többi díjazottal együtt. „Márai Sándor szerint az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka” – fogalmazott a nemzetierőforrás-miniszter a díjátadón. A nemzeti ünnep alkalmából a Kolozsvári Állami Magyar Színház másik színművésze, Kézdi Imola is magyar állami kitüntetésben részesül, ő a ma esti néptánctalálkozó gálaműsora után veheti át a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét Szilágyi Mátyástól, Magyarország kolozsvári főkonzuljától a Kolozsvári Magyar Operában. Bogdán Zsolt egyébként 2002-ben a Jászai Mari-díjat, 2008-ban a Magyar Köztársaság Érdemrendjének lovagkeresztjét vette át, míg Kézdi Imola 2010-ben kapta meg a Jászai Mari-díjat. Tegnap egyébként többek között a Magyarország Kiváló Művésze díjat és a Magyarország Babérkoszorúja díjat is kiosztották az Iparművészeti Múzeumban, a Parlamentben pedig Schmitt Pál köztársasági elnök Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László házelnök társaságában kiosztotta a magyar művészeti és tudományos élet legrangosabb kitüntetésének számító Kossuth- és Széchenyi-díjakat is az idei kitüntetetteknek. Az államfő emlékeztetett: az UNESCO döntése értelmében 2012-es esztendőt a száz éve született Szentágothai János életművének szenteljük. „Az ő eredményessége és gazdag személyisége mindenestül azt üzeni nekünk, hogy csak a jelenben érdemes keresni a nagyság titkát” – méltatta a neves tudós alakját Schmitt. A Kossuth Nagydíjat Csoóri Sándor Kossuth-díjas költő, író kapta meg, váratlan balesete miatt azonban az elismerést csak később tudja átvenni. A Széchenyi Nagydíjat Vizi E. Szilveszter Széchenyi-díjas orvos, agykutató, az MTA rendes tagja vette át az államfőtől. Kossuth-díjban 17 művész, köztük színészek, építészek, zenészek, filmrendezők részesültek. A könnyűzene területén például Demjén Ferenc és Kovács Ákos kapta meg a kitüntetést. Széchenyi-díjban pedig 17 tudós részesült. További erdélyi kitüntetettek Az erdélyi művészek közül Kardos M. Róbert nagyváradi színművész Jászai Mari-díjban, Böszörményi Zoltán író, költő, Iancu Laura költő és Kenéz Ferenc költő József Attila-díjban, Soó Zöld Margit festőművész pedig Munkácsy Mihály-díjban részesül. Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja a Kolozsvári Magyar Operában ma este Kézdi Imola színművész mellett Dávid Lajosnak, Gaal György Elemérnek, és Mózes Attila írónak adja át a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, Asztalos Lajosnak és Bú József Olivérnek a Magyar Ezüst Érdemkeresztet, Pataky Józsefnek és Tolna Éva Gizellának pedig a Magyar Arany Érdemkeresztet. Csíkszeredában Bíró Béla a Magyar Arany Érdemkeresztet, Nagy László a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, míg Pál Ibolya Mária a Magyar Ezüst Érdemkeresztet veheti át, Pap Géza pedig Budapesten kapja meg a Magyar Érdemrend középkeresztjét. Krónika (Kolozsvár) 2012. március 15.Magyar állami kitüntetések erdélyi személyiségeknekMagyar állami kitüntetéseket kaptak a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából a következő erdélyi és erdélyi származású személyiségek: Bogdán Zsolt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Jászai Mari-díjas színművésze, Selmeczi György Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, karmester, a Kolozsvári Magyar Opera művészeti vezetője (Magyarország érdemes művésze díj); Kardos M. Róbert színművész (Jászai Mari-díj); Böszörményi Zoltán író, költő, Iancu Laura költő, Kenéz Ferenc költő (József Attila-díj); Soó Zöld Margit festőművész (Munkácsy Mihály-díj); Asztalos Lajos, Bú József Olivér, Pál Ibolya Mária (Magyar Ezüst Érdemkereszt); Dávid Lajos, Gaal György Elemér, Kézdi Imola, Mózes Attila, Nagy László (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje); Pataky József, Tolna Éva Gizella, Bíró Béla (Magyar Arany Érdemkereszt), valamint Pap Géza (Magyar Érdemrend Középkeresztje). Szabadság (Kolozsvár) 2012. március 17.Magyar állami kitüntetéseket adtak átCsütörtökön este, a XI. Ifjúsági Néptánctalálkozó gálaműsora keretében vette át március 15-i magyar állami kitüntetését Dávid Lajos, a nagybányai Teleki Magyar Ház vezetője (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje), Gaal György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje), Tolna Éva Gizella nyugalmazott pedagógus (Magyar Arany Érdemkereszt), Kézdi Imola, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje), Pataky József, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke (Magyar Arany Érdemkereszt), Asztalos Lajos helytörténész (Magyar Ezüst Érdemkereszt). Továbbá Bú József Olivér fafaragó (Magyar Ezüst Érdemkereszt) és Mózes Attila író, szerkesztő (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje). A kitüntetéseket Szilágyi Mátyás főkonzul adta át a Kolozsvári Magyar Operában. Szabadság (Kolozsvár) 2012. május 25.Szeretjük a várost, szeretünk benne élniBemutatták a Kincses Kolozsvár Kalendáriumot Minden résztvevő a bemutatott kiadvány egy-egy példányával távozhatott szerdán este a Reményik Galériából, ahol az Erdélyi Magyar Nemzeti tanács (EMNT) és a Kriterion Könyvkiadó közös munkája gyümölcsének örvendhettek a lokálpatrióták. A Kincses Kolozsvár Kalendárium 2012 hiánypótló kiadvány, amely a nehezebben megközelíthető rétegekhez, a külvárosokban élő, mindennapi gondokkal megterhelt magyarsághoz is kíván szólni. – Másfél éve, az első Kolozsvári Magyar Napok sikeres megszervezése után megtapasztaltuk, mekkora igény van olyan közösségi terek kialakítására, amelyek túlmutatnak a rendezvényeken. Az értelmiségi réteg többnyire megtalálja az eszmecsere lehetőségét, a hétköznapi emberekkel azonban nehezebb a kapcsolattartás: ezért találtuk ki műfajilag a kalendáriumot, amelynek ötletét Éder Ottó tanár úr adta – elevenítette fel a kezdeteket Gergely Balázs, az EMNT Kolozs megyei alelnöke, a kötet egyik kezdeményezője, aki az előszóban is leszögezi: „Mi otthon vagyunk Kolozsváron.” Ezt követően felsorolta mindazon szerzők, szerkesztők és munkatársak nevét, akik részt vettek a kalendárium anyagának összeállításában. A tekintélyes névsor egyfajta garancia is arra, hogy a kötet gazdag tematikát ölel fel, a helytörténettől a sporton és gasztronómián át az irodalomig sok minden helyet kapott benne. A kalendárium egyfajta lírai értékelésének feladatát Szántai János író-kritikus vállalta, Idők és marslakók című rövid jegyzete akár egy hagyományos évkönyv utolsó, üresen hagyott oldalaira kívánkozna. Az idő telésén-múlásán elmélázó írás végkövetkeztetése egy anekdota kapcsán: nem vagyunk marslakók, és az a dolgunk, hogy ne is váljunk azzá. – Voltak időszakok, amikor kezdtük elhinni, hogy nincs helyünk Kolozsváron, meg kell húzódnunk, háttérben kell maradnunk. Ez a kötet annak a bizonyítéka, hogy be tudjuk lakni ezt a várost – fejtette ki H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója, aki szerint Kolozsvár még számos kincset rejteget, ezért érdemes tovább kutakodni, és a kalendárium folytatásán gondolkodni. Kiemelte: a múltbéli események, épületek és emberek „csokorba gyűjtése” során a szerkesztők is rengeteg újdonsággal, érdekességgel szembesültek, és izgalmas anekdotákat is sikerült beemelni, amelyekből sokkal jobban megismerhető és megérezhető egy város hangulata. – Jó ebben a városban élni, szerethető a múltja és a jelene, és dolgoznunk kell a jövőjén – összegezte az igazgató. A kalendárium egyik érdekessége és erőssége a kétnyelvű, műemlékjegyzékkel kiegészített várostérkép, amelyről Asztalos Lajos helytörténész elmondta: régi utcaneveink szellemi műemlékek, ilyenként pedig sérülékenyek, megőrzésre, védelemre szorulnak. A kötet igényes külleme Könczey Elemér munkáját dicséri, tartalma pedig a kellemes olvasnivalókon túl hasznos információkat is kínál politikai és civil szervezetekről, egyházakról és egyebekről. SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES. Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 2.Helyére kerül Erzsébet királyné 130 éves emlékköveAz illetékesek nem restaurálják a megrongálódott feliratot A magyarok iránti rokonszenve miatt nagy tiszteletnek örvendett annak idején – és örvend a mai napig is – Erzsébet királyné: az utóbbi másfél században Magyarország-szerte utcákat, utakat, sétatereket, szállodákat, fürdőket, hidakat stb. neveztek el róla. Nem volt ez másképp Kolozsváron sem, ahol a napokban ismét előkerült egy Erzsébet királynét idéző emlék. A megviselt állapotú, szögletes emlékkő a Sétatéren állt, húsz éve még olvasható volt rajta a dátum. Az öt betű és két szám azonban a föld szintje alá került, és szétmállott, így csak az évszám maradt épen. Most viszont kiásták a követ, és ismét a régi helyén áll – de korántsem a régi „pompájában”. Sőt, a jelek – és a Sétatér felújítását felügyelő építész – szerint nem is fogják restaurálni, így továbbra is csak az évszámot olvashatják le róla azok, akik észreveszik a Rákóczi (Napoca) hidat az egyetem Vegyészeti Karának Arany János utcai épületével összekötő sétány mellett. Erzsébet királyné sokat tartózkodott Magyarországon, jó kapcsolatokat tartott fenn a magyar arisztokratákkal, politikusokkal, művészekkel. Megtanult magyarul. Személyi kapcsolatai révén igyekezett elősegíteni a kiegyezést, és ebben jelentős szerepet játszott. Népszerűsége 1867 – a kiegyezés – után tovább nőtt. Magyarország-szerte utcákat, utakat, sétatereket, szállodákat, fürdőket, hidakat stb. neveztek el róla, ezek egy része Magyarországon napjainkig fönnmaradt. Mivelhogy Kolozsvárt 1920-ban, majd 1947-ben Romániához csatolták, a királynéhoz kötődő elnevezéseket hivatalosan törölték. De számos, hozzá fűződő emlék a magyarság körében máig megőrződött. Így a Sétatéren, a Rákóczi-hidat az egyetem Vegyészeti Karának Arany János utcai – a Bolyai Egyetem egykori – épületével összekötő sétány mellett, a híd felől jövet 50–60 méter távolságra, baloldalt, egy pad mögött szerény, kb. 30 cm magas, megviselt állapotú, szögletes emlékkő állt. László Csabának az 1990-es évek elején készült felvételén a hónap és a nap is látszik. Rohonyi D. Iván 2005 szeptemberében készített fotóján az alsó sor már olvashatatlan: a két felvétel közötti idő alatt a nedves földben az öt betű és a két szám szétmállott. A kő megállíthatatlanul, egyre mélyebbre süllyedt a földben. A Sétatér tavaly tavasszal kezdődött általános rendezése során el is tűnt, a talaj szintjének kiegyenlítésekor földet hordtak rá. Nemrég a munkálatok irányítói kiásták az emlékkövet, amely még rosszabb állapotban van, mint hét évvel ezelőtt. Eredeti felirata: 1879/APRIL 24. Az uralkodó, Ferenc József és felesége, Erzsébet királyné ezüstlakodalma alkalmából Magyarország-szerte faültető mozgalom kezdődött. A Sétatéren Zobátz Ferenc kertész kis halmot emelt, amelyre gróf Esterházy főispán két fát ültetett. Ezt jelöli ez a kő. A kis halom rég eltűnt, nyoma már az 1990-es évek elején sem látszott. Adrian Borda építész, aki a Sétatér és a Kaszinó épületének felújítási munkálatait felügyelte, érdeklődésünkre elmondta: a követ nem kell restaurálni, így otthagyják eredeti helyén. – A Sétatér felújítási munkálatai során figyelmeztettem az egyik mestert, hogy ügyeljen a kőre. A munkások ezért földet hordtak rá, hogy ne szenvedjen semmilyen károsodást. Most pedig, a munkálatok végeztével újra kiásták a követ. A közelben levő fa pedig továbbra is védelmet biztosít a több mint százharminc éves kőnek – magyarázta az építész, majd hozzátette: nem hiszi, hogy a kő közelében lévő fa azonos lenne az 1879-ben ültetett fával. ASZTALOS LAJOS, NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 7.Könyvhét Kolozsvár szívébenMagyar ajkú könyvkedvelők második alkalommal látogathatnak el a Kolozsvári Ünnepi Könyvhétre. A holnaptól vasárnapig tartó rendezvénysorozat kiadók, szerzők, kötetek tucatjait sorakoztatja fel az érdeklődők előtt, erdélyi és magyarországi területről egyaránt. A Romániai Magyar Könyves Céh és az RMDSZ Főtitkársága által szervezett rendezvény sokszínű és sűrű kínálattal rukkolt elő ebben az évben: a Mátyás király szülőháza előtti téren felállított színpadon, csütörtökön délután kerül sor a megnyitóra, előtte és utána a Bogáncs néptánccsoport lép fel a Harmadik zenekar kíséretében, hét órától pedig Balázs Fecó és a Korál koncertjén vehetnek részt az érdeklődők. A következő napokban a kolozsvári magyar iskolák kórusai, néptánccsoportjai szintén szerepet kapnak: a Médiabefutó döntősei lépnek fel, a Role és a Bóbita zenekar, a Fűszál együttes, a Kalapos Band. Énekelt versek, szavalatok, felolvasások hangzanak el, Berecz András mesemondó előadását lehet megtekinteni, emellett a Házsongárdi temető látogatását, irodalmi és várostörténeti sétát szerveznek Asztalos Lajos helytörténész vezetésével. Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetét mutatja be Kántor Lajos és Könczey Elemér, Markó Béla Boldog Sziszüphosz című haiku-kötetével lesz jelen. Cseke Péter Védjegyek című könyvét, Gudor Kund Botond Rediviva chartophylax Igeniensis, Az erdély-hegyaljai Magyarigen református közösségének története című munkáját, a Székelyföld szerkesztői a Székely Könyvtár öt kötetét ismertetik. A rendezvény alkalmával az RMDSZ Főtitkársága újra könyvadományozási akciót szervez a szórványban működő magyar nyelvű iskolák támogatása céljából. Bárki adományozhat könyvet (újat vagy használtat), továbbá különböző eseményekre egy könyv lesz a szimbolikus belépő. A könyvadományokat június 7. és 10. között a Mátyás szülőháza előtti téren felállított Infó Pontnál várják. H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke hangsúlyozta: mindazokat várják a könyvünnepre, akiknek fontos az erdélyi magyar írott kultúra jelene és jövője, és akiknek elégtételt jelent, hogy Kolozsvár szívét négy napra kisajátítja a magyar könyv. A kolozsvári könyvünnep őse Hetvenegy évvel ezelőtt Benedek Marcell, Benedek Elek legidősebb fia, aki egy ideig a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének főtitkára is volt, jött el Erdélybe, hogy előkészítse a kolozsvári, a marosvásárhelyi, a nagyváradi és a szatmári rendezvényt. 1941. június 9., 10. és 11-e valóságos közönségsiker volt, az érdeklődés minden várakozást felülmúlt. A Kolozsvár főterén felállított kilenc sátor előtt olyan írók ajánlották könyveiket, mint Móricz Zsigmond, Veres Péter, Sinka István, Ignácz Rózsa, Reményik Sándor. Az Ünnepi Könyvhét tiszteletére megjelent könyvek sorában nagy sikere volt a Versekben tündöklő Erdély című versantológiának, amelyet Szentimrei Jenő állított össze, és amelyet olcsó, fűzött és népi szőttesbe kötött amatőr változatban is több száz példányban eladtak. Az eseményekről bőven beszámolt a korabeli sajtó, ennek archívumát bárki végigböngészheti az unnepikonyvhet.ro honlapon. Kustán Magyari Attila. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. június 11.Kolozsvári Ünnepi Könyvhét – H. Szabó Gyula: Kolozsvár büszke lehet ránkKolozsvárról szóló, illetve a városhoz kapcsolódó könyveket mutattak be szombaton délelőtt a Kolozsvár Társaság székházában. H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója a kis létszámú hallgatóságnak elmondta: tavaly Dávid Gyula irodalomtörténész, a Polis Kiadó igazgatójának volt az ötlete, hogy a könyvhét keretében kimondottan Kolozsvárról szóló könyveket is bemutassanak, a programpontot pedig idén is örömmel iktatták be az eseménysorozatba. – Színes a bemutatásra kerülő könyvkínálat. Hátha büszke lesz ránk Kolozsvár, hogy ennyit írunk róla – élcelődött H. Szabó Gyula, majd rátért a legfrissebb, Kolozsvárról szóló kiadvány, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kezdeményezésére megjelentetett Kincses Kolozsvár Kalendáriuma bemutatására, kifejtve: szerethető Kolozsvár-képet tárnak benne az olvasó elé, a régi és a mai Kolozsvárt illetően egyaránt. Szikszai Ildikó, az Ábel Kiadó képviselője Cseh Katalin 2008-ban megjelent A virágárus bácsi című verseskötetét hozta el az eseményre. – A virágárus bácsi, közel a kilencvenhez, úgy él társadalmi életet Kolozsváron, hogy a Főtéren vidáman elbeszélget az emberekkel, nyáron még idegenvezetői teendőket is el tud látni – mondta Szikszai, majd a szerző néhány költeményét olvasta fel. A Donát Alapítvány részéről Zsigmond Ilka angoltanár a Kolozsváros. Milyen város? című műemlékpedagógiai kiadvány első két kötetét ismertette. – Szerzőtársammal, Fórizs Enikővel együtt arra törekedtünk, hogy a gyerekeket „műemlékfogyasztóvá” neveljük – hangsúlyozta Zsigmond Ilka, majd felhívta a figyelmet arra, hogy tankönyvként is ajánlják a köteteket. A Kriterion Könyvkiadó több, Kolozsvárhoz kötődő könyvet adott ki az elmúlt években, így például az Árkossy István festőművész és Bágyoni-Szabó István prózaíró levelezését tartalmazó Világ árnya, világ fénye című beszélgetőkönyvet, amelyben H. Szabó Gyula szerint egyfajta „elveszett paradicsomként” jelenik meg a kincses város. Nagy István íróról fia, Nagy Károly nyugalmazott egyetemi oktató Tanúság címmel írt könyvet. – Kevesek által ismert eseményekről, mi több, kulisszatitkokról ejtek szót, amelyekről a családomtól, illetve a szűkebb rokonságtól és az ismerőseimtől értesültem – árulta el Nagy Károly. Ugyancsak a Kriterion adta ki John Paget XIX. századi angol orvos erdélyi és magyarországi naplójegyzeteinek egyik kötetét. – A könyv főleg a néprajzosok számára kincsesbánya – méltatta a kiadványt H. Szabó Gyula. Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat és könyvkiadó vezetője legfontosabb sikerként könyvelte el Herepei János (1891–1970) művelődéstörténész, régész műveinek sorozatát, amelynek első kötete a Farkas utcai templom XVII. századi restaurálását eleveníti fel, a második a Református Kollégium és a Farkas utca történetéről, míg a harmadik kötetben a Farkas utcai kőszínházról értekezik. Szabó Zsolt utalt még a Biró Vencel hagyatékából ránk maradt három könyvre is (A Kolozsvári Római Katolikus Gimnázium története, 1918–1940; A Báthory-Apor Szeminárium története 1579–1933; A kolozsvári Róm- Kath. Főgimnázium emlékalbuma, 1579–1929). Dávid Gyula, a Polis Kiadó igazgatója felelevenítette: az ő kiadójuk jelentette meg legelőször Asztalos Lajos helytörténész Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár című könyvét. Ezt követően az Orbán Balázs életét bemutató Mikó Imre-könyvet (A szülőföld szerelmese), a Kós Károly levelezéseit tartalmazó Édes Idám! kötetet, továbbá Lőrinczi László Utazás a Fekete kolostorhoz, Kovács Béla 420 nap Szíriában és Veress Zoltán Füvek, fák, csillagok című könyvét ismertette. A Stúdium Kiadó képviseletében Asztalos Lajos Kolozsvár épített kincsei, valamint Hantz-Lám Irén A templom arcai című kiadványát ajánlotta a jelenlévők figyelmébe Tőkés Erika, Hantz Lám Irén pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy utóbbi kötet Terényi Ede azon művének kottáját is tartalmazza, amelyben a kolozsvári zeneszerző városunk régi utcaneveit zenésítette meg. A Baróton alig pár éve működő Tortoma Kiadó Gaal György Kolozsvár-kalauzának harmadik, bővített kiadásával volt jelen az eseményen. A szerző visszaemlékezett könyvének első két kiadására, és reményét fejezte ki, hogy hamarosan angolul is megjelenhet mostani munkája. NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár) 2012. augusztus 18.A ló farka megmaradt, de hol van a Magyar utca?Hétutca, Jó napot utca, Szélső utca – állandó és időszakos Kolozsvár-lakók jól ismerik ezeket a beszélő utcaneveket, amelyek a kincses város hangulatának, zamatának részei. A Magyar Napokon arról beszélgettek, hogyan lehet megőrizni a régi neveket, amelyek hivatalosan már megváltoztak. "Nem értették, mi az, hogy Kövespad" Civil kötelességünk, hogy következetesen használjuk a régi magyar utcaneveket a köznyelvben és a magyar sajtóban is – erre a következtetésre jutottak a Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett beszélgetés résztvevői. A Használd tudatosan a kolozsvári magyar utcaneveket! címet viselő fórum meghívottja Asztalos Lajos helytörténész volt, akinek magyar-román utcanévjegyzékére támaszkodik ma már minden kiadvány, kezdve a Kincses Kolozsvár Kalendáriumtól a Kolozsvári Magyar Diákszövetség Igen, tessék! térképéig. Asztalos Lajos felidézte a kilencvenes évek funari korszakában szélmalomharcnak nevezhető törekvéseket, hogy – ha nem is adják vissza – legalább az önkormányzat hozzájáruljon, hogy feltüntessék az utcák régi neveinek lajstromát. A helytörténész tapasztalata szerint azonban alapvető kulturális különbségek akadályozták ezt, például, hogy az utcák eredeti, magyar, „beszélő neveit" a román tanácsosok többsége nem értette – még akkor sem, ha lefordították románra. „Nem értették, mi az, hogy Kövespad. A Kövespad a Szamos köves teraszait, igazából a völgypadot jelenti. Nagyon régi név, ezt a helyet már akkor így nevezték, amikor még nem is volt beépítve – a kuruc-labanc harcok idejéről már vannak feljegyzések, hogy ezt a Kolozsvár melletti térséget Kövespadként említik. Ehhez képest egyik akkori tanácsos asszony (a Funar pártjából) azzal érvelt ellene, hogy De hiszen miért neveznénk kövesnek, amikor le van aszfaltozva? És átnevezték az utcát Aurel Suciura" – emlékezett vissza Asztalos a sok fura történet egyikére. "A ló farka a ló farka maradt" Kuszálik János térképész úgy vélekedett: generációja és a régi kolozsvári magyarok nem tesznek eleget azért, hogy a fiatalok ismerjék a régi utcaneveket. „A ló farka persze a ló farka maradt, de ha valamelyik utcában kell találkozniuk, gyerekeink már a román nevét használják" – mondta, hozzátéve, hogy az Igen, tessék-térképhez hasonló kiadványokra van szükség. Asztalos Lajos elmondta, a román-magyar utcanévtár online változatát már több, mint tízezren tanulmányozták megjelenése óta, azaz másfél év alatt. „Fontos, hogy tudatosan használjuk ezeket a magyar neveket, és a sajtó feladata, hogy az utcák minden egyes említésekor ugyanezt tegye" – nyomatékosította a szakember, aki szerint egy ország kultúrszintjét is mutatja, hogy mennyire tud szembenézni a történelmi tényekkel. A kisebbségnek minden látható nyomát eltüntetni – erre már Spanyolországban, Franco idején is volt példa, ott a katalán utcaneveket, cégéreket semmisítették meg. „Segesvár és Szeben példája optimistává tesz és reményt ad, hogy a többségi nemzet tagjai lassan megnyugodnak, hogy nem akarjuk elrabolni Erdélyt. Akkor visszatérhetnek a múlt emlékei, például az utcanevek is" - mondta Asztalos, aki szerint nyugati mintára az ősi, beszédes utcaneveket műemlékké kell nyilvánítani. T.Koós Imola maszol.ro 2012. október 25.Kötetlen beszélgetés az 1956-os forradalomrólMég mindig várat magára a „nagytakarítás” a bűnösök körében Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kolozs megyei szervezete és az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság szervezésében kedden délután a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítványnál nyilvános emlékező-értékelő beszélgetés zajlott a magyar forradalom és szabadságharc miatt elítélt kolozsváriak szereplésével. A kötetlen beszélgetésen jelen volt Magdó János kolozsvári magyar főkonzul is. Asztalos Lajos helytörténész élete fiatalságának azt a fejezetét mesélte el, amikor 1952-ben, tizenhat éves naivként, tizenhét társával együtt, megalakítva az Illegális Kommunistaellenes Szervezetet, röpcédulák gyártásával akarták megváltani a világot. A katonai törvényszék ítélte el őket, két év múlva szabadultak, de a következményeket később is viselték. Az 1956-os magyar forradalom idején diákként emelte hangját az ügy érdekében, és amikor rá egy évre a Securitatea eredménytelenül próbálta őt besúgóként használni, hamarosan kidobták az egyetemről, s elvitték munkaszolgálatosnak. Családját fizikai munkával tartotta el, miközben írt és fordított, saját bőrén tapasztalva, hogy sorsát magyar nemzetiségű belügyieknek köszönhette. Kocka György filológus egyetemistaként vett részt 1956. október 24-én a diákszervezet megalakulásában. Nem tartja magát hősnek, csak áldozatnak, mivel akkor többedmagával hitt a kommunizmus megjavíthatóságában. Éveket töltött börtönökben, rádöbbenve, hogy az erdélyi magyarok meghurcolásáért erdélyi magyarok voltak felelősek. És kirívó példaként említette Fazekas Jánost, aki – két személy kivételével – meggyőzte íróinkat, hogy határolódjanak el a magyarországi forradalomtól. Kocka György egykori cellatársának, Dobri Jánosnak a töretlen optimizmusát idézte fel, aki nagy hatással volt környezetére. Ugyanakkor felháborítja, hogy sem Magyarországon, sem Romániában a mai napig nem történt nagytakarítás az egykori kegyetlen meghurcolók körében. Dávid Gyula a Bolyai Tudományegyetem irodalmár tanársegédeként már 1956 szeptemberében átérezte a reform szükségességét. Diákjaival halottak napján a Házsongárdi temetőben végigjárták múltunk hírességeinek sírhelyeit, és akkor fogalmazódott meg bennük, hogy azok gondozása legyen a magyarszakos diákok feladata. Másnap a Szabad Európa Rádió ezt a magyar forradalommal való szolidaritásként adta hírül, novemberben pedig az egyetem tanszemélyzetéből kicsikarták, hogy ítéljék el „az ellenforradalmat”. Ő – az abban az időben divatos koncepciós perek technikájával – hét év fogságot kapott a rendszertől, ami alatt azt tapasztalta, hogy a rabok között sosem volt nemzetiségi torzsalkodás. Dobri András meghatódva vette tudomásul az édesapjára vonatkozó meleg szavakat, amelyek fényében őt – utólag – egyre inkább hősként ismeri meg. Dobri András kétéves volt, amikor édesapját, Dobri Jánost hét évre bebörtönözték, és ez alatt édesanyjuk hat gyermekkel élte túl a megpróbáltatásokat. Akkoriban sokan elfordultak tőlük, akikben addig megbíztak, de olyanok is akadtak, akik váratlanul segítettek nekik. Dobri Jánost kiszabadulása után nem vették vissza régi tisztségébe, a Protestáns Teológiai Intézet tanári állásába. Mégis helyt állt, miközben családjának sosem beszélt börtönéveiről, talán mert meg akarta kímélni őket ettől az élménytől. „Negatív nosztalgiázásuk” során az ötvenhatos elítélt szereplők a raboskodásuk alatt beszerzett színesebb mozzanatokkal is szolgáltak a hallgatóságnak. Szabadság (Kolozsvár) 2012. november 21.Műemlék-ismereti vetélkedő negyedszerreA Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) az idén negyedszerre rendezte meg az immár hagyománnyá váló műemlék-ismereti vetélkedőjét a kolozsvári iskolák X–XI. osztályos magyar diákjainak. A még tavasszal közzétett kérdésjegyzék alapján az iskolák történelemtanárai felkészíthették tanítványaikat, majd helyi vetélkedőn választották ki a városi versenyen részt vevőket. A döntőre szombaton, november 10-én került sor az Apáczai Csere János Líceumban. A KLMT irodavezetője, Takács Gábor szervezte verseny döntőjére az Apáczai- és Brassai- líceumok, valamint a református és unitárius kollégiumok 13 diákja jutott el. Nekik az Apáczai Csere János Elméleti Líceum történelemtanárai, Jakab Antal és Pócsai Sándor által kidolgozott három próbán kellett tudásukat bizonyítaniuk. Az első villámkérdésekből állt, a második kolozsvári helyneveket tartalmazó keresztrejtvény megfejtéséből, a harmadik próba pedig műemléképületek bemutatásából. Ez utóbbi esetben az előadást is pontozták. A Brassai Sámuel Líceumban Vajnár János, a Református Kollégiumban Bogyea Katalin, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban Korodi Alpár történelemtanárok készítették fel a diákokat. A háromtagú zsűrit Asztalos Lajos, Vincze Zoltán és Deák Árpád történelemtanárok alkották. Mindegyik versenyző oklevelet kapott, osztályonként a két-két első pedig jutalmat. A győztesek a X. osztályosok körében: Svedák Júlia, a János Zsigmond Unitárius Kollégium diákja és Bogyea Tímea, a Református Kollégium diákja, továbbá a XI. osztályosok közül Tasnádi István és Bányai Csaba, mindketten a Református Kollégium diákjai. A KLMT a jövőben szeretné országos szintűvé bővíteni a vetélkedőket. Szabadság (Kolozsvár) 2013. február 15.Olvasási trendek a terjesztő szemszögébőlKereslet és kínálat viszonya a Gaudeamus könyvesbolt sikerkönyvei tükrében A világirodalmi művek közül Umberto Eco új regénye, A prágai temető vezeti a kolozsvári Gaudeamus könyvesbolt 2012-es eladási listáját, magyarországi szerzők viszonylatában különösen népszerű Ugron Zsolna, az erdélyi témákat feldolgozó köteteket illetően pedig favorit a Kincses erdélyi városok és a Kolozsvár épített kincsei. A gyermekeknek szóló kiadványokat tekintve továbbra is „egyeduralkodó” a Székelyföldi Legendárium, de sokan vásárolták például a Bogyó és Babóca-történeteket, valamint a Barni-sorozatot is. Mindez a Weghofer Erna által kérésünkre készített kimutatásból derül ki, amelynek apropóján keresletről és kínálatról, vásárlókról és trendekről beszélgettünk a könyvesbolt vezetőjével. Rámutatott: az erdélyi könyvpiac működésére jelentős mértékben rányomja a bélyegét, hogy a kiadók és a kereskedők között immár húsz éve nincs kommunikáció, rendszeres találkozás és eszmecsere nélkül pedig a terjesztők aligha tudnak hosszú távon tervezni. – A kereslet nagyon gyorsan változik, szinte hangulati, amivel sajnos a kínálat nem mindig tud lépést tartani. Az élet más területeihez hasonlóan a keresletre is rátelepedtek a trendek, összefonódva a hétköznapokkal: Oscar-díjkiosztó környékén például jelentős növekedés figyelhető meg az olyan könyvek eladása terén, amelyeket megfilmesítettek, függetlenül attól, hogy abban az évben vagy tíz évvel korábban készült-e el a film – magyarázza Weghofer Erna, hozzáfűzve: ugyanez Nobel-díjátadókor, vagy más fontos események kapcsán is érzékelhető. Megvannak persze a klasszikusok, amelyeket folyamatosan keresnek, írók és regények tekintetében egyaránt. Tavaly jelent meg A prágai temető című kötet, amely tapasztalataink szerint hozza az Umberto Eco regényekhez fűződő elvárásokat, az összesítés alapján pedig már a világirodalmi lista első helyén áll. A további favoritok ebben a kategóriában: Alef (Paulo Coelho), A Foucault-inga (Umberto Eco), A szürke ötven árnyalata (E. L. James), Lolita (Vladimir Nabokov). Magyarországi szerzők könyveinek mezőnyében örök klasszikus Ugron Zsolna Úrilányok Erdélyben című regénye (Ulpius-ház), akárcsak a Füves könyv (Márai Sándor, Helikon), a Piszkos Fred, a kapitány (Rejtő Jenő, Alexandra), a Sorsról és életről (Müller Péter, Alexandra), az Így szerettek ők (Nyáry Krisztián, Alexandra), a Semmi kis életek (Papp Sándor Zsigmond, Libri) és a Vesztegzár a Grand Hotelben (Rejtő Jenő, Alexandra). Kedvencek, trendek más kategóriákban is Elsősorban ajándékozás céljából, többnyire ünnepek – húsvét, karácsony, ballagás – táján veszik tömegesen az Erdélyről szóló könyveket, ilyenkor akár tízszeresére is megnövekedhet a vásárlások száma. Népszerű volt ebben a kategóriában tavaly a Kincses erdélyi városok (Bagyinszki Zoltán és Szász András, Tóth Könyvkereskedés), a Kolozsvár épített kincsei (Asztalos Lajos, Stúdium) és az Erdélyi várak (Csorba Csaba, Tóth Könyvkereskedés), de ugyanakkor az Isten segedelmével udvaromat megépítettem (Bicsok Zoltán és Orbán Zsolt, Gutenberg Kiadó) című album iránt is jócskán érdeklődtek. Árukat tekintve olcsó, ám mutatós kiadványokat keresnek legtöbben, noha ez a két dolog ritkán jár együtt. Gyermekkönyvek mezőnyében a Székelyföldi Legendárium vezeti az eladási listát. – Azt hiszem, nagyon régóta ez az első olyan erdélyi kiadású gyerekkönyv, amiből tömegesen sikerült eladnunk. Ez a brandnek is köszönhető, s hogy foglalkoznak a termékkel, a terjesztőknek van marketingkoncepciójuk: nem pusztán egy kiadványról van szó, hiszen a székelyudvarhelyi Visus Kulturális Egyesület nagyszabású projektje társasjátékot, rajzfilmet és még sok mindent magába foglal, ez azért elég sokat nyom a latba – értékelte az üzletvezető. A Legendáriumot a Kolozsváros. Milyen város? című műemlék-pedagógiai füzet középkorral foglalkozó része követi, valamint Zágoni Balázs és Máté Angi kötetei (Barni könyve, Barniék tele, Ez egy susogó levél). – Körülbelül három éve jelent meg Bartos Erika Bogyó és Babóca sorozata, nagy vitákat keltve az erdélyi és a magyarországi fórumokon. A könyvek sikere ennyi év után is éppen abban rejlik, hogy a bennük szereplő történetek rövidek, egyszerűek. A gyerekek azonosulni tudnak a hősökkel, ez volt a pro-érv, a kontra pedig, hogy éppen azért, mert egyszerűek, leszűkítik a fantáziavilágukat, nem késztetik őket gondolkodásra és kreativitásra – hangsúlyozza Weghofer Erna. Kérdés persze az is, hogy mire van inkább szükségük a mai gyermekeknek, az viszont nagyon is elgondolkodtató, hogy újabban több iskolában Harry Potter is kötelező háziolvasmány. S míg a gyerekkönyvek esetében előkelő helyen végzett a Bogyó és Babóca és a Magyar népmesék sorozat is, az ifjúsági irodalom palettáján A kis herceg (Antoine de Saint-Exupéry), a Családom és egyéb állatfajták (Gerald Durrell), A hobbit (J. R. R. Tolkien), valamint a Rosszcsont Peti (Francesca Simon) és az Egy ropi naplója (Jeff Kinney) sorozatok voltak népszerűek tavaly, de emellett például Jules Verne is „reneszánszát éli”. – Úgy tűnik, mintha az irreális, megmagyarázhatatlan jelenségek nem kellenének már az olvasóknak, sokkal inkább a valóságból vett dolgok iránt fogékonyak, az életszerű, mindennapi történetek iránt, amelyekkel a kamaszok azonosulni tudnak. Emellett persze a tömegpszichológia is nagymértékben érvényesül, legszívesebben olyan könyveket vesznek a kezükbe, amelyeket a kortársaik is forgatnak – fejti ki a Gaudeamus vezetője. Elmozdulás a felnőttek által keresett kötetek terén A felnőttek körében inkább Umberto Eco és Coelho regényei számítanak úgymond klasszikusnak. Ugrásszerűen megnőtt továbbá a praktikus könyvek kereslete: a szakácskönyvek mellett egyre többen érdeklődnek a szobanövények gondozásával, állattenyésztéssel foglalkozó szakkönyvek iránt. – A technikai fejlődés következményeként, gyakorlatilag azáltal, hogy a világ kinyílt előttünk, az érdeklődési körök is változtak, és nem föltétlenül a fajsúlyos dolgok irányába. Előtérbe kerültek a praktikusabb, mindennapi dolgokkal foglalkozó, jelentős kép- vagy médiaanyaggal rendelkező kiadványok, visszaszorultak viszont az adattárak, a lexikonok, amelyek tartalmát az internetről, naprakész adatbázisként bármikor fellelhetjük. Erdélyi viszonylatban hiányzik viszont a szórakoztató jellegű irodalom, időnként pedig olyan kötetek jelennek meg, amelyekkel egyszerűen nem tudunk mit kezdeni, annyira szűk és speciális rétegeknek szólnak – árulja el, utalva ugyanakkor arra is: az erdélyi könyvkiadás távol áll attól, hogy a piaci elvek szerint működjön, ugyanis sok kiadvány sorsa inkább a pályázatoktól függ. Emiatt tervezni sem igazán tudnak a könyvesboltok. Hiányosságok, pótolnivalók – Különösen ad-hoc szakma a mienk, amelyben nagyon kell tudni rögtönözni és gyorsan dönteni, ismerve a vásárlói kört és a cég képességeit. Jelen pillanatban az a legnagyobb probléma, hogy nincs kapcsolat a könyvkiadók és a kereskedők között. 1989 előtt évente összegyűltek ezek az emberek, és egy kétnapos konferencián tárgyalhatták meg a szakma ügyes-bajos dolgait. Ilyesmi lassan húsz éve nem létezik, holott nagy szükség lenne rá – mondja Weghofer Erna. Úgy véli, napjainkban, amikor Kolozsváron három-négy esemény zajlik párhuzamosan, egy-egy „sima” könyvbemutatóra már nagyon nehéz becsalogatni az embereket, éppen ezért egyfajta többletet kell kínálni, ha meg szeretnénk szólítani őket: a szülőknek szóló pedagógiai könyv bemutatóján például a gyermekekre is gondolni kell, akik közben különböző tevékenységekbe kapcsolódhatnak be. Hiszen van erre igény, akárcsak a könyvkiadás területén: időnként nem árt például, ha mesecédé is társul a gyermekkönyv mellé. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár), 2013. február 26.Mikor született Mátyás király?1443. február 23-án, vágjuk rá. A szülőházán elhelyezett emléktábla szerint viszont március 27-én. A történetírók véleménye sokáig eltérő volt. Nem csupán Mátyás király születése napját, hónapját, hanem évét illetően is. Jeles történettudósaink, mint Katona István, Pray György, Horváth Mihály, Szalay László, a Hunyadi-kor kiemelkedő kutatójával, gróf Teleki Józseffel együtt, a XIX. század végéig mondhatni egyöntetűen azon a véleményen voltak, hogy Mátyás 1443-ban született. Ezzel szemben a király halálának 400. évfordulóján, 1890-ben Fraknói Vilmos, különböző forrásokra hivatkozva, Hunyadi Mátyás király élete: 1440–1490. (Magyar történeti életrajzok) című munkájában arra a következtetésre jutott, hogy nem 1443-ban, hanem 1440-ben látta meg a napvilágot. Véleményét a magyar tudományos élet elfogadta és évtizedekig kitartott mellette. Ez az esztendő a történészektől az iskolai tankönyvekig általánosan elfogadott lett. Még véletlenül sem közölt senki 1443-at. A századokig fönnmaradt hagyományt, az ezen alapuló felfogást kiszorította az új vélemény. Érdekes, hogy azokat a forrásokat, amelyek alapján Fraknói 1440 mellett állt ki, egy-két kivétellel már Katona, előtte pedig Kaprinai István jezsuita történész (1714–1785) – aki hitszónokként, tanárként a rend kolozsvári házában is tevékenykedett – szintén ismert, mégis mindketten kitartottak 1443 mellett. A Mátyás szülőházán Fraknói könyvének megjelenése előtt egy évvel, 1889-ben elhelyezett emléktáblán még 1443 olvasható. A két év, 1440 és 1443 közül természetesen csak az egyik valós. 1943-ban, a király születésének 500. évében, Guoth Kálmán (1912–1949), 1941 decembere és 1944 decembere között Kolozsvár főlevéltárnokaként vállalkozott a kérdés tisztázására. Megvizsgálta a fönnmaradt forrásokat, hogy kiderítse, melyek a hitelesek, és melyek a tévesek. Keletkezésük időrendjében vette számba a forrásokat. 1. Thomasi velencei követ 1458. január 24-én, Mátyás királlyá választásakor azt jelentette a dózsénak, hogy az új király körülbelül 18 éves (giovane de anni circa 18). 2. Giovanni de Ulissis, a milánói herceg követe a császári udvarnál, 1458. február 18-án Németújhelyről (később Bécsújhely) azt jelentette, hogy Mátyás húszéves. 3. Aeneas Sylvius 1458. március 9-én Rómából – valószínűleg Carvajal [karvahal] pápai követ jelentése alapján – azt írta egyik barátjának, hogy Magyarország új királya, Mátyás, 18 éves. Másutt viszont egykorúnak említi V. Lászlóval. 4. Az 1463. évi pápai követjelentésben az olvasható, hogy Mátyás akkor, mikor V. László magával vitte Bécsbe – 1457 májusában –, 16 éves volt. 5. A németül Lausitzben, az ott lakó szorb – szláv – lakosság nyelvén Luzsicában, az Odera bal partján fekvő, németül Görlitz, szorbul Zhorjelc város 1469-ben követeket küldött Boroszlóba (lengyelül Wroclaw, most Lengyelországban). Útjukról a követek naplót írtak. Ebben az áll, hogy június 1-jén érkeztek Boroszlóba, meglátogatták az ott időző pápai követet és megkérdezték tőle, hány éves lehet Mátyás király. A pápai követ azt válaszolta, hogy harmincadik évében van. 6. Dlugosz János lengyel történetíró több ízben járt diplomáciai küldetésben Magyarországon. Historica Polonica című terjedelmes munkájában, amelyen 1460-ban bekövetkezett haláláig dolgozott, azt írja, hogy királlyá választásakor Mátyás 13. évében volt. 7. Galeotto Marzio, latinosan Galeottus Martius, 1485 körül keletkezett munkájában kétszer is azt írja, hogy királlyá választásakor Mátyás 14 éves volt. 8. Petrus Ransanus 1487 és 1490 között írt munkája szerint Mátyás 1458-ban, mikor királlyá választották, 15. életévében járt. 9. Helias Lampridus Cervinus raguzai humanista 1490. május 4-én, Mátyásról tartott emlékbeszédében azt mondta, hogy a nagy király 1443. február 23-án született. 10. Antonius Bonfini Rerum Hungaricarum Decades című, 1486 és 1495 között írt munkájában háromszor is utal Mátyás életkorára. Megválasztásakor 17 évesnek, 1468 tavaszán 27 évesnek mondja. 1490. április 6-án, halála napján viszont 47 évesként említi. 11. Heltai Gáspár szerint Mátyás 1443. március 27-én jött a világra. Tőle származik a király óvári szülőházán 1889-ben elhelyezett emléktábla születési időpontja. A források adatai tehát meglehetősen eltérők. Sőt, egyazon szerző, Bonfini is három eltérő évet említ. Melyik e három közül a legelfogadhatóbb? Bonfini 1486-ban jött Magyarországra. Így 1458-ban nem volt jelen a királyválasztáskor, ugyanígy az 1468. évi csehországi hadjárat idején sem. Azt azonban, minthogy a királyi udvarban élt, pontosan tudta, halálakor hány éves volt Mátyás. Első két adata valószínűleg úgy született, hogy Mátyásnak a halálakor betöltött életkorából, a 47 évből Bonfini levonta az 1458, illetőleg az 1468 és 1490 között eltelt éveket. És közben tévedett. Erre utal az, hogy az 1458-ra és 1468-ra vonatkozó életkor meghatározása ellentétes egymással, és mindegyik külön-külön ellentmond hiteles tudósításának, annak, hogy Mátyás 1490. április 6-án bekövetkezett halálakor 47 éves volt. Bonfini följegyzéseiből tehát egyedül az utolsó a megbízható. Vagyis Mátyás 1443-ban született. A görlitzi követek naplója is ellentmondó adatokat tartalmaz. Ugyanis ha Mátyás június elseje után született, és 1469. június 1-én életének harmincadik évében járt, akkor 1439-ben született. Ha viszont június 1-e előtt, akkor a követek följegyzése 1440-re utal. De mivel a források, melyek a király születésének hónapját is közlik, februárt és március említenek, a görlitzi követnapló adata 1440-re vonatkozik. Ezek után, februárt és márciust véve a születés hónapjául, a források adatait csoportosítsuk évek szerint. Mátyás tehát születhetett: 1. 1438-ban – Giovanni de Ulissis szerint. 2. 1440-ben – Thomas, Aeneas Sylvius és a görlitzi követek naplója szerint. 3. 1441-ben vagy 1442-ben – az 1463. évi pápai követjelentés szerint. 4. 1443-ban – Galeotto Marzio, Ransanus, Helias Lampridus Cervinus, Bonfini Antonius és Heltai Gáspár szerint. 5. 1445-ben – Dlugosz szerint. Ebből kiderül, hogy csak 1440 és 1443 jöhet számításba. Mégpedig azért, mert a források többsége, mennyiségileg és minőségileg egyaránt erre a két esztendőre utal. Giovanni de Ulissis az eseményektől távol élt, tudósítása hallomáson alapulhatott. Az 1463. évi pápai követjelentés egy öt évvel korábbi eseménnyel kapcsolatban szerepel. Dlugosz tudósítása eleve téves, Mátyás nem születhetett 1445-ben, mert egy 1444. július 3-án kelt oklevél két ízben is említést tesz róla. De Dlugosz, tévedése ellenére, inkább 1443 javára bizonyít. A kérdés most már az, hogy 1440-ben vagy 1443-ban született Mátyás király. Fraknói 1440 mellett érvelve azt mondja: „Mindent összevetve a születési évre nézve Thomasi és Aeneas Sylvius följegyzését kell a leghitelesebbnek tekinteni, a hónapot és a napot illetőleg pedig a raguzai szónokot.” Vagyis Helias Lampridus Cervinust. Ez az érvelés azonban nem helytálló, ugyanis ha a raguzainak az évre vonatkozó tudósítása nem fogadható el, miért fogadható el a hónapot és a napot illetően. Fraknói azt sem mondja meg, miért Thomasi és Aeneas Sylvius följegyzését kell a leghitelesebbnek tekinteni. Az időrendi csoportosításból viszont arra következtethetünk, hogy Fraknói a legkorábbi források alapján döntött 1440 mellett. Ezzel a véleményével minden 1443-ra vonatkozó adatot tévesnek tekintett és elvetett. De vajon elképzelhető-e, hogy ezek szerzői, akik Heltai kivételével Mátyás kortársai voltak, valamennyien tévedtek? Különösen Galeotto, Ransanus és Bonfini, akik évekig Mátyás közvetlen közelében éltek, gyakran voltak vendégei és bizalmát élvezték. A kérdés tisztázása végett külön-külön szemügyre kell venni minden forrást. Az 1440-re utaló források mind követjelentések vagy követjelentéseken alapulnak. Thomasi és Aeneas Sylvius értesítése figyelemreméltó, mert a legkorábbi időpontról, fontos eseménnyel, a királlyá választással kapcsolatban, egyidejűleg tudósítanak. Az 1469. évi görlitzi követnapló is ugyanazt állítja, mint Aeneas Sylvius, és meglehet, hogy miután a pápai követ a forrás, ez is ugyanonnét, vagyis Carvajal követ jelentéséből való, mint Aeneas Sylvius tudósítása. Thomasi tudósítása 1458. január 24-én, mint mondja, a királyválasztás napján kelt. De Mátyás ekkor még Prágában, Podjebrád fogságában volt, és csak február 14-én érkezett Budára. Így a két pápai követ Thomasitól származó adataiból világosan látható, hogy Mátyás életkorát hallomásból, becsléssel állapította meg. Születése pontos idejének meghatározásánál figyelembe kell vennünk a csillagjóslást, amit ma szélhámosságnak tartunk. De nem tekinthetünk el attól, hogy a horoszkópok adatainak megbízhatósága nem attól függ, hogy ma hiszünk-e a csillagjóslásban vagy sem, hanem attól, hittek-e benne annak idején, s hitt-e Mátyás király, aki a horoszkópokat készíttette. Trónra lépése után, számtalan baja közepette, a király egyik fontos gondja az volt, hogyan szerezhetne magának udvari csillagjóst, asztrológust. A raguzai csillagászt, Gazulo Jánost akarta megnyerni magának, de ő korára hivatkozva, nem vállalta. Helyette a lengyel Ilkus Márton lett udvari csillagjósa. Galeottus szerint idővel maga Mátyás is jártas lett ebben a „tudományban”, s ezért „rex et astrologus”-ként említi. Mikor Mátyás a titokzatos jövendőt akarta kifürkészni, tőle telhetően a legpontosabb adatokat közölte asztrológusainak. Horoszkópjai pontosságához így nem férhet kétség. A Szadeczky Lajos által megtalált krakkói horoszkóp Ilkustól, Mátyás udvari asztrológusától származik, s ebben Mátyás születési éve 1443. A Huszti József által a vatikáni könyvtár egyik kódexében fölfedezett horoszkóp még pontosabb adatot tartalmaz: 1443. február 23., 15 óra 7 perc, 34 másodperc. A készítő hozzáteszi, a másodperc csak föltevés. Ebből következik, hogy a többi adat viszont pontos. Ez azonban a csillagászati időszámítás szerinti adat. Ami polgári időre átszámítva 1443. február 24., 3 óra 7 perc. A csillagászati nap déli 12 órakor kezdődik, míg a középkori polgári időszámítás általában napkeltétől számította a napot. Innét a különbség. Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy a források túlnyomó többsége, beleértve a leginkább hitelt érdemlőket, 1443-ra utal. Nem azért, mert közvetlen egymástól vették volna adataikat, hanem azért, mert valamennyien egyetlen forrástól származnak. Mátyás királytól. Annak eldöntésére tehát, hogy Mátyás mikor született, ő maga a legilletékesebb. Eszerint a nagy király minden kétséget kizáróan 1443. február 24-én 3 óra 7 perckor, Mátyás-nap hajnalán látta meg a napvilágot. Tegyük hozzá, Kolozsvárt, Méhfi Jakab óvári házában. Asztalos Lajos Szabadság (Kolozsvár), 2013. március 5.Kinek jó a zászló- meg a nyelvháború?A kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából tartott sajtótájékoztatóján Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke arról szólt, hogy Ceauşescu, a kommunista zsarnok is úgymond nagyvonalúbb volt a magyarokkal, mint Victor Ponta jelenlegi miniszterelnök, mert uralma idején bizonyos autonómiát tett lehetővé a magyaroknak – lásd a döntő magyar többségű Hargita és Kovászna, meg a majdnem ötven százalékban magyarlakta Maros megye kialakítása –, miközben a mostani bukaresti hatalom Székelyföld létét sem hajlandó elismerni, és mereven elzárkózik a székelyföldi tartomány létrehozásától. Az Európa Parlamenti képviselő a kommunista rendszer bukása utáni visszarendeződés aggasztó megnyilvánulásaként értékelte az országban ismét fölerősödő magyarellenességet. Ebbe illeszkedik a nemzeti jelképek, a székely zászló kitűzésének tiltása, a kommunista idők belügyekbe való be nem avatkozási jelszavának elővétele, a marosvásárhelyi orvosin kialakított törvénytelen, magyarellenes helyzet fenntartása, Wass Albertnek és Nyírő Józsefnek a művelődési örökségünkből való kitiltása. Victor Ponta válaszként úgy vélte, Tőkés László az elmúlt húsz évben Románia ellenségeinek érdekeit képviselte, horthysta nyelvezetet használ. Majd elővette a hatalom által hagyományosan használt kinyilatkozást: a romániai magyarság ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik, mint a többségi lakosság. A miniszterelnök szerint tehát, aki kiáll a nemzeti kisebbségek, így a romániai magyar kisebbség – nemzetközi fórumok által előírt – Románia által is aláírt, de be nem tartott jogainak tiszteletben tartásáért, érvényesítéséért, az az ország ellenségeinek érdekeit képviseli, az horthysta nyelvezetet használ. A jelek szerint a miniszterelnök nem tudja, mit beszél. Kik az ország ellenségei? A magyar kisebbség? Azok, akik előírták a nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartását? Azok, akiknek e jogok be- és tiszteletben tartása az érdeke? És ha igen, akkor ez miért horthysta nyelvezet? Egyáltalán, mi a horthysta nyelvezet? A kisebbségek jogainak védelmében beszélni? És mi az a horthysta? Amúgy mellékesen, a sokat mocskolt Horthynak nem volt pártja, kormányzása, az ún. horthyzmus idején, 1944. március 19-ig, a német megszállás kezdetéig, a magyar országgyűlésben a szociáldemokrata, a kisgazdapárt képviselői is részt vettek, miközben a szélsőséges jobboldali Imrédy pártja, nemkülönben Szálasi nyilas pártja be volt tiltva, vezetőik börtönben ültek. Továbbá a bankjegyek értékét minden nemzetiség nyelvén feltüntették – így románul is, a tízpengősön például ez állt: zece penghei –, Észak-Erdélyben minden iskolában, így Székelyföldön is, kötelező volt a román nyelv tanítása. A magyarellenes hangulat szítása azonban ezzel nem ért véget. Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester a magyar nyelv ismeretét is feltételként szabta meg a városi főépítészi tisztség betöltésére kiírt versenyvizsgán. Miután az Országos Diszkriminációellenes Tanács emiatt megbírságolta, a polgármester kijelentette, márpedig a magyar nyelv ismerete Csíkszeredában kötelező. Aki a város adófizetőinek pénzéből akar megélni, annak föltétlenül ismernie kell a magyar nyelvet. A hatalom egyik képviselője, Mircea Duşa védelmi miniszter nem volt rest a polgármester szavaira utalva nyomban kijelenteni: az efféle gyalázkodások egymás ellen uszítják a románokat és a magyarokat Hargita megyében, szavai pedig Hitler korát idézi. Úgy tűnik, Duşa miniszter sincs tisztában azzal, mi volt a jellemző arra a korra. Vagy szerinte talán a náci birodalom vezetői a kisebbségek jogainak, nyelvének tiszteletben tartásával fenyegették a birodalom kisebbségeit? Netán ezek a kisebbségek – az alsó-sziléziai és pomerániai lengyelek, a luzsicai szorbok, a schleswigi dánok, a holsteini észak-frízek – a Gestapo ügynökeinek üldözése közben nyelvük használatának elismeréséért kardoskodtak? Majd Ausztria bekebelezése után a szlovének, az őrvidéki horvátok és magyarok is? Vagy a náci gyűjtőtáborokba hurcoltak? De Crin Antonescu, a szenátus elnöke sem maradt ki a játékból. Mint mondta, nem ért egyet azzal, és abszurdnak tartja, hogy valakit egy olyan nyelv – esetünkben a magyar – elsajátítására kényszerítsenek, amelyik nem hivatalos nyelve a román államnak. Katalóniát említette példaként, ahol hivatalos nyelv ugyan a katalán, de nem kell kötelezően ismernie minden állampolgárnak. Tisztázzuk, mert ennek a csúsztatásnak nem sok értelme van. Katalóniában valóban hivatalos a katalán. Tegyük hozzá a Baleári-szigeteken és Valencia északi részén is, ahol ugyancsak katalánok élnek. Persze a spanyol is. Hasonló a helyzet Spanyolország többi, ún. történelmi nemzetiség által lakott tartományában is. Így Galiciában hivatalos a galego, Baszkföldön a baszk. De az asztúrok is azon vannak, hogy tartományukban, Asztúriában az ő nyelvük is hivatalos legyen. És ezért küzdenek is. Természetesen e tartományokon kívül ezek a nyelvek nem hivatalosak. De például Katalóniában a katalán ismerete igenis kötelező. Minden köztisztviselő, a lakossággal kapcsolatban levő személy számára. A katalán nyelv ugyanis lassan morzsolódott, ezért védelmében határozott fellépésre volt szükség. A helyi parlament húsz évvel ezelőtt hozott törvénye a katalán iskolákon kívül kötelezővé tette a katalán oktatását minden egyes katalóniai iskolában. Tehát a spanyol nyelvűekben is. Ezt az egyház és a spanyol iskolák vezetői sérelmezték, el akarták hárítani, de nem sikerült. Az akkori miniszterelnök, a szocialista munkáspárti Felipe Gonzalez a lehető legtermészetesebbnek tartotta a törvény alkalmazását. Mint mondta, ugyan hol legyen kötelező mindenki számára a katalán elsajátítása, ha nem Katalóniában? Franco idején a spanyol alkotmány előírta, Spanyolország egységes nemzetállam. Halála után, a Franco-féle fasiszta rendszer bukása után, az alkotmányozó országgyűlés, a Katalóniában, Baszkföldön, Andalúziában tartott százezres, területi önkormányzatokat követelő tüntetések hatására, az új alkotmányból kihagyta a délibábos nemzetállam fogalmát, és elismerte a történelmi tartományok önkormányzati közösséggé szerveződésének jogát, a történelmi kisebbségek által lakott tartományokban ezek nyelvének hivatalosságát. Külön fejezet tárgyalja a alkotmány a területi önkormányzatok hatáskörét, illetékességét. A tartományi parlamentek ezt további törvényekkel egészítették ki. Köztük a hivatalos tartományi nyelv használatára, kiterjesztésére vonatkozókkal. Spanyolországban ma csupán az egykor hatalmat gyakorló, a helyi önkormányzatokból is kihullt fasiszta párt, a Falange múltba révedő hívei kergetik az egységes nemzetállam délibábját, igyekeznek felvonulásokat, gyűléseket tartani, éneklik fennhangon a fasiszta himnuszt, a fasiszta indulókat, s hellyel-közzel fütykösökkel felszerelkezve, tömegverekedés kierőszakolását is megkísérlik. Egyszóval így akarják Spanyolország egységét, mint mondják, a szeparatizmusok ellenében megvédeni. Ezek fényében ismét és még mindig napnál világosabb, mire jó az egységes nemzetállam, a zászlók, köztük a székely, az egyetlen, „fölszentelt” hivatalos nyelv körüli balhé, ki az ország ellensége és így tovább. És hogy mindez milyen pompásan illeszkedik a kisebbségek, köztük a legnagyobb, a magyar kisebbség sunyi vagy kevésbé sunyi módon való felszámolásának keretébe. Persze mindez a XXI. században, az Európai Unióban. ASZTALOS LAJOS Szabadság (Kolozsvár), 2013. március 25.Sipos ZoltánÍGY AVATUNK MI Mi rejlik a magyar-román szobor- és táblacsaták mögött? Jakab Albert Zsolt szerint a konfliktusok oka, hogy a magyarok és a románok ugyanúgy emlékeznek. A néprajzkutató a kolozsvári emlékállítások történetét, a megemlékezési gyakorlatokat kutatta tíz évig, ebből született könyv. /Jakab Albert Zsolt: Ez a kő tétetett… Az emlékezet helyei Kolozsváron (1440–2012). Adattár, Kriza János Néprajzi Társaság - Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2012./ Emlékállításról szóló könyved bevezetőjének a legelején írod, hogy Kolozsvár főtere egy különleges hely, ahova vissza-vissza térsz. Amikor ezt olvastam, arra gondoltam, hogy ha a könyvet ezzel kezded, biztosan van valamilyen jelentősége a kutatás szempontjából. Igaz ez? Jakab A. Zsolt: – Valóban a Főtérrel kezdődik az első mondat, mondjuk úgy, ez a város metaforája. Mindig úgy válogattam az albérleteimet, hogy a munkahelyemre vagy az egyetemre indulva utam átvezessen a Főtéren. Ez a középkori város közepe, az emlékállítási gyakorlatok – hogy a kutatási témámra térjek – itt kezdődtek el, majd a város növekedésével együtt térben is elterjedtek. Nem vagyok ezzel egyedül, szerintem minden kolozsvári úgy érzi, hogy ha nem megy a Főtér fele egy ideig, akkor hiányérzete támad, attól fél, hogy lemarad valamiről. Ez volt az a tér, amit mindig átformáltak, átépítettek, felástak, mindig itt zajlottak a különféle események, ünnepségek, tüntetések, élőláncok, ez volt és ez maradt a legfontosabb tere a városnak. A Főtér amiatt is érdekes számomra, mert mindig itt találkoztam a külföldről – többnyire Magyarországról – érkező turistacsoportokkal. Korábban hobbiként, baráti segítségként turistavezetéssel is foglalkoztam, és mindig itt történtek olyan dolgok, amelyek miatt úgy láttam, hogy Kolozsvár más. A könyv azonban többről szól, mint a Főtér. Hogyan kezdődött ez a kutatás? – Ez ismét a Főtérhez kapcsolódik. 1998-ban, a Funar-korszak közepén kerültem Kolozsvárra, és akkoriban a Főtéren mindig zajlottak az események: mindig volt valami forrongás, folyton emléktáblákat, emlékműveket avattak akár a téren, akár a közeli kis utcákban. Székely városból érkeztem, és egy ideig furcsállottam ezt a világot, mivel itt az együtt élő etnikumok olyan dolgokat engedtek meg maguknak egymással szemben, ami az én szülővárosomban objektív okok miatt sem történhetett meg. Számomra Kolozsvár volt a pluralizmusba, többnyelvűségbe szocializálódás terepe. Mindig kérdezgettem a kolozsváriakat, kollégáimat, hogy a különféle eseményeket hogyan értelmezik. Ekkor jöttem rá, hogy annak megélése, amit tágan a múltértelmezés, múlthasználat, kollektív emlékezet kategóriájába sorolunk, mennyire eltérő tud lenni az egyes embereknél: a vehemenciától az elutasításig vagy akár a közömbösségig, a megnyilvánulásoknak mennyire széles skálája van. Emlékszem meglepett, hogy olyan emberekkel is találkoztam, akiket egyáltalán nem érdekeltek ezek a szimbolikus machinációk. Voltak olyan, egyébként a társadalmi problémákra érzékeny ismerőseim is, akik azt mondták, hogy az éppen zajló balkáni polgárháborúhoz képest az, ami Kolozsváron történik, nem kell, hogy elérje az emberek ingerküszöbét. Közben részt vettem néhány emléktábla-avatáson, elkezdett foglalkoztatni Kolozsvár helytörténete. Meglepődve tapasztaltam, hogy az, ami az emlékállítási gyakorlat, múltértelmezés, szimbolikus tér- és időhasználat kérdéskörébe tartozik, nagyrészt a helytörténészek szakterületén belül marad. Meglepő volt látni, hogy ez a labda nem a társadalomtörténészek, kultúrakutatók térfelén pattog. Hogy a nagy, látványos eseményeket – például a Főtér vagy Mátyás-szobor körüli szimbolikus harcokat leszámítva – a helyi emlékezési kultúrát nem nagyon kutatták, nem értelmezték. 2002-ben kezdtem el a magiszteri dolgozatomban a kolozsvári emlékállításokról írni, mai szemmel nézve csak egy elnagyolt, vázlatos kutatói beszámoló lett belőle. Doktori kutatásom során is ezt a témát folytattam, a kolozsvári emlékállítások történetét, megemlékezési gyakorlatokat kutattam tíz évig. A kutatás nagyon egyszerűen zajlott: végigjártam a várost, bekukkantottam minden bérház, középület udvarára, a kapualjakba, van-e ott valami emléktábla, szobor, felirat. Elkezdtem olvasni a helytörténeti irodalmat, a kolozsvári sajtóanyagot, hogy az egyes emlékállítások társadalmi-politikai mikrokontextusát megismerjem, hogy a gyűjtéseimet kiegészíthessem. Végül egy adatbázist építettem fel. Tehát nem volt korábban hasonló jegyzék? – Voltak kezdeményezések. Egy 1734-es városleírás után 1818-ban Letavay Sándor írt a „kő írások”-ról, mint kuriózumokról. Egyébként a 19. század első harmadától figyelnek ezekre az emlékezési alakzatokra. Ekkor nőtte ki a várfalakat a terjeszkedő város, így a városfalakat, várkapukat és vártornyokat elkezdték lebontani. A helyi értelmiségiek úgy vélték, veszélybe került a múlt egy része. Nagyajtai Kovács István egy John Paget nevű, Angliából ideszármazott úriemberrel együtt készített egy jegyzék-formát a többrendbeli sétáik alapján megtalált tárgyi emlékekről, Vándorlások Kolozsvári várfalai körül 1840-ben májusban címmel. A művészettörténész Eszterházy János az 1860-as években készített leírásokat, az építész Pákey Lajos a századfordulón készített rajzokat, felméréseket. Aztán a századfordulóra elszaporodtak a városkalauzok, ismertetők: ezekben mind helyet kaptak azok a nevezetes helyek, ahol emléktáblák, szobrok voltak, amelyeket érdemes számon tartani, az idegeneknek felkeresni. Ennek a témának tehát volt egy turisztikai irodalma, ugyanakkor a művészettörténészek esztétikai szempontból értékelték azokat az épületeket, amelynek része volt az emléktábla vagy a felirat. A legnagyobb közlés a Lőwy Dániel–Demeter V. János–Asztalos Lajos által jegyzett Kőbe írt Kolozsvár volt 1996-ban. Ennek a könyvnek erőssége az, hogy a szerzők művelődéstörténeti, lexikoncikk-szerű történeteket gyűjtöttek össze egy-egy emléktábláról, emlékműről vagy szoborról, illetve a hozzájuk kötődő személyekről vagy eseményekről. Az én munkám viszont az emlékállítások regisztrálását tekintetve jóval nagyobb. Egészen későn, 1989 után kezdtek történészek, antropológusok, szociológusok is ráállni erre a témára. Ez természetesen összefügg a forradalom után a közélet szintjén is újra felvetődő nagy kérdésekkel: kié itt a tér, kinek van hozzá legitim története, ki beszélhet erről stb. Ugyanakkor az interetnikus értelmezések mellett megjelent, erősödött egy másik szemlélet is: a felhalmozott múltat, a hagyományt örökségként kell kezelni. (Ehhez kapcsolódik Keszeg Vilmos interjúja az örökségesítési folyamatról – így válik ma patrimóniummá az, amit elődeink felhalmoztak.) Közéletben, nyilvános eseményekre járatos kolozsváriak számára valószínűleg ismerős vagy. Úgy ismernek, mint egyfajta újságírót, akinek van egy fényképezőgépe, és ott van, megfigyel, de mégsem újságíró, hanem valami más. Te magad hogyan írnád le azt a munkát, amit elvégeztél? – Ha szakterületem felől közelítem, azt mondom, ez néprajzi-antropológiai terepmunka. Egyébként mostanában, mivel a fényképezőgépek eléggé elszaporodtak, már nem vagyok annyira csodabogár ezeken az eseményeken, mint kezdetben. De például egy Funar-féle megemlékezésen, miután a szónok minden jelenlevő hatalmasságot a protokollnak megfelelően köszöntött, felém fordult, és engem is köszöntött: „atotputernica presă” – mondta. Többször névjegykártyákat kaptam a résztvevőktől, hogy legyek szíves a megjelölt címre nekik is képet küldeni. Mindig van nálam fényképezőgép, diktafon, ez hozzátartozik a „terepen való élésemhez”. Ezekkel az emlékállításokkal legtöbbször a városban járva-kelve találkoztam. Bár naponta átnézem a helyi sajtót, sokszor ezekről a megemlékezésekről nem adnak hírt csak utólag. És ha látsz egy összegyűlt tömeget, akkor odamész, és megnézed miről van szó. – Igen. Készítek néhány képet, hangfelvételt, beszédbe elegyedek velük. Gyakori eset, amikor a vezető fotón a helyi napilapban ott van a szónok, a tömeg, és közöttük ott állok én. Nem tudtam elkerülni, hogy ennyire látható legyek a terepen. Ugyanakkor látni kell, hogy sok eseményen több a sajtós, mint a résztvevő: egyre inkább a média fele orientálódnak ezek az események, nekik szólnak, mert ők nagyobb tömegnek közvetítenek. Csak nekem tűnik úgy, hogy csak az idősebb generációk számára fontosak ezek a megemlékezések, a fiatalok jóval kisebb mértékben jelennek meg egy-egy ilyen eseményen? – Tudni kell, hogy ezeken a megemlékezéseken – akár magyar, akár román rendezvényekről van szó – vannak visszajáró résztvevők. A kisebb rendezvényeken már látásból ismerjük egymást, sőt, vannak olyan „belterjes” megemlékezések, ahol csak ez a „kemény mag” jelenik meg: ő szervezi, ő vesz részt rajta, ő írja meg az eseményről beszámoló újságcikket. De vannak nagyobb események, ünnepek, ahol tömegek gyűlnek össze. Az, hogy mennyire lehet mozgósítani az időseket és fiatalokat, nem csak az ünnepnapról szól, hanem az ünnepnap körüli társadalmi-politikai kontextusról is, a megemlékezés aktuálissá tételéről, annak újraértelmezéséről is. Valamiért a kolozsvári március 15-e tömeges részvétel szempontjából szerencsés helyzetben van, mert előtte mindig leterhelődik a közélet, ami érdekeltté teszi a magyarságot. Idén például a székely zászló-ügy és az autonómiatüntetés körül generált nagypolitikai feszültségek voltak ilyenek, de volt év, amikor a Bolyai Egyetem körüli nyilatkozatok miatt mentek el sokan, vagy amikor a magyarországi eredménytelen népszavazás vitte az utcára az embereket. Máskor csak azért volt nagy tömeg, mert végre nem Funar a polgármester. Valahogy ennek az ünnepnek mindig megvannak az aktualitásai. Mert egy ünnep nem csak a múltról szól: a szónokok folyton újraaktualizálják ezeket a nagy történeteket, elmondják, mire emlékezünk, hogyan emlékezünk, mit mond ez az esemény ma nekünk, akik itt állunk a Szent Mihály-templomban vagy a Biasini-szálló előtt. Paul Connerton, aki az emlékezés nyilvános akcióinak szerkezetét elemzi, ezt az állandó gesztust az újraelőadás retorikájának nevezi. Vannak ugyanakkor más események, amelyekről nagyon kevesen tudnak: ilyen például Baba Novac emléknapja február 5-én, Horea, Cloşca és Crişan február 28-ai emléknapja stb. Azon 5-10 ember vesz részt: létezik egy társaság, amely kizárólag azzal foglalkozik, hogy ezeket a megemlékezéseket megszervezi, a koszorúkat elhelyezi és meghív a következő hasonló eseményre. Van különbség magyar és román megemlékezések között? – A magyar megemlékezések a fent említettek miatt sokkal impulzívabbak, a magyarok számára sokkal fontosabb a jelentéses múlttal való kapcsolattartás, illetve az, hogy a nyilvános térben rituálisan megjelenjenek. A január 24-i (ekkor a román fejedelemségek egyesülését ünneplik), vagy pedig a december 1-i nemzeti ünnep nem vonz nagy tömegeket, főleg ha azt nézzük, mekkora a város román lakossága. Nincsenek nagy tömegek előtt mondott beszédek, az egész kimerül egy koszorúzásban, illetve a katonai díszmenetben, amely elvonul a helyi vezetőség és a polgárok előtt. Úgy látom, próbálják a látványosság irányába eltolni az ünnepet, a szokásos díszmenetelés és tűzijáték mellett újabban a harckocsis felvonulás, a szabadtéri történelmi színjáték, a hórázás és az esti könnyűzenei koncert is az ünnep kínálatához tartozik. Az emberek valahogy nem motiváltak részt venni ezeken az ünnepségeken, nincs akkora szimbolikus tétje, nincs akkora tömeg – ez persze lehet a tél miatt is. Egy helyen azt írod, hogy ha egy csoport visszaszorul a hatalomból, akkor lassan a nyilvános térből is visszaszorul. Az, hogy a magyarok ragaszkodnak ahhoz, hogy nyilvános téren megjelenjenek, vajon nem egy fajta reakció arra, hogy úgy érzik, a hatalomból visszaszorulnak, így próbálván demonstrálni azt, hogy nagy számban vannak jelen a városban? – Itt két dologról van szó. A tér egyrészt a hatalom tere, másrészt a nyilvánosság tere. A küzdelem – akárha szimbolikus is – a nyilvánosságért folyik. Mindenfajta ünnepnek a nyilvánosság a lényege, a fő utcán, fő téren, templomkertben, hősök emlékművénél, a település centrumában kell azt megejteni. Akié a tér, azé a hatalom. Aki a nyilvános térben meg tud jelenni, az jelen van, zárt térben ünnepelni csak kvázi-nyilvánosságot jelent. Ilyen egyszerű ennek a logikája. Azt sem kell elfelejteni, kié az adminisztratív hatalom, ugyanis engedélyre van szükség ahhoz, hogy ki lehessen menni a térre. Az emléktábla- és szoborállításnak is van egy procedúrája, azt be kell jelenteni, engedélyt kell kérni, el kell küldeni a felirat szövegét, méretét, egy fantomképet, hogyan fog majd kinézni. Törvénytelenül csinálni sok értelme nincs, a Mátyás-szoborra törvénytelenül kitett tábla két órát állt. Tehát a térért folyik a harc, az emlékállítás akkor sikeres, ha nagy tömegeket vonz, megjelenik a térben, maradandó nyomot hagy. Ha ez nem lehetséges, akkor azokban az etnikailag homogén terekben – templomokban, iskolaudvarokon – kezdenek emléket állítani, ahol a hatalom nem befolyásolhat. Ezért van az, hogy a kolozsvári evangélikus, unitárius templomok, iskolák udvarán, belsejében annyi emléktábla van. De ezzel az emlékezetközösség partikuláris marad. A kutatásod a 15. századtól napjainkig tartalmazza a különféle emléktáblákat, szobrokat, emlékműveket. Lehet-e különféle periódusokat megállapítani, aszerint, hogy mit találtak fontosnak felírni a ház falára, milyen fajta emlékművek, milyen témák jelennek meg? – A datálás, nyomhagyás, emlékeztetés történetiségükben változó kategóriákat jelentett, más-más konnotációja volt a különböző korszakokban, ugyanakkor más-más viszonyulás, magatartás kapcsolódott hozzájuk. A vizsgálat szempontjából van egy közös sajátosságuk: ezek a nyilvánosságnak vagy kvázi-nyilvánosságnak szánt objektumok és gesztusok a társadalmi időt tagolták, a mindenkori társadalmaknak az időkezelését és – főként a későbbi korokra érvényesen – a múlthasználatát reprezentálták. A datálás és emlékállítás tartalmairól, történeti funkcióváltozásairól akkor néhány szóban beszélnék. 1440-ből datálható az első adat, a római-kori feliratokkal nem foglalkozom. Kezdetben a jelent örökítették meg. Az embereknek biztosan mindig volt valamilyen fajta múlttudata, bár ennek írásbeliségben nincsen nyoma. Az első emlékállítások arról szólnak, hogy az egyén (polgár, egyházfő, városbíró, tanácsos) vagy a kisebb-nagyobb csoport (klérus, városi tanács, egyházközség) itt és most létrehozott valamit. Házat, templomot épített, várfalat, -tornyot, -kaput, középületet emelt. Történt egy esemény, és akkor azt datálták. Ez az első. Ez is egy idő után kezd bonyolultabbá válni, jelmondatok, közmondások, szállóigék, bibliaidézetek jelennek meg a tárgyakon, épületelemeken. Általában az ajtó- és ablakkereteken, ezek készültek kőből, ezért is maradtak meg. Volt egy ilyen kor, hogy azon kívül, hogy megemlékeztek saját magukról és tetteikről, felmutattak egyfajta ideált a közösségnek. A kegyest, a lovagiast, a műveltet, a városlakóét, a polgárét. A későbbiekben, a reformkortól a kolozsvári közösségi eseményeknek kezdtek emléket állítani, itt járt, megszállt nálunk a király, a császár, a császárné, nálunk járt ez vagy amaz a személyiség. A 19. századtól van meg az, amikor az emlékező jelen és a megemlékezett esemény között nagyobb az időbeli távolság, amikor a hét vezérről emlékeznek meg, ami egy iszonyú nagy távolság. Ez a jelenben felismert múlt szemléletéhez képest – ami a korábbi korokat jellemezte – már egy történetibb szemlélet. A felhalmozott múltat, a hosszú időtartamot (Fernand Braudel fogalma) láttatja. Amikor az évfordulókról kezdenek megemlékezni, Kolozsvár társadalma elkezd differenciálódni, mindenféle egylet, társaság létrejön, ezek elkezdik a saját múltjukat felmutatni, hogy már 10-20-50 éve ezt csinálták, ezeket az utókor csodálatára és tiszteletére számot tartó teljesítményeket hagyták maguk után. Megjelennek ebben a panteonban az uralkodók mellett a neves személyiségek, akikről nem tudnánk, hogy neves, ha nem lenne emléktáblája, szobra. Elkezdik észrevenni, hogy a jelen és a múlt között voltak történések, ahogy nekünk is van múltunk, vissza lehet vezetni minket az időben, ezt a hosszú időtartamot megteremtik. Ez hívja fel a figyelmet arra, hogy már 150-200 évre vagyunk mi a saját történetünk kezdetétől. A 19. század végére már egyre inkább a nemzeti teljesítményekre kezdenek figyelni. Már nem az a fontos, mint az előző korokban, hogy itt járt az osztrák uralkodó (aki egyébként a legnagyobb szegénység, éhínség idején járt Kolozsváron, gondolom, nem véletlenül), hanem hogy a mi nemzeti hősünk, Rákóczi itt sebesült meg Kolozsvár mellett. Ott nem állítunk emléktáblát, messze van, ezért a város határában, 2,5 kilométerre a történés helyétől helyezzük el a táblát, hogy ezt az eseményt a mi terünkhöz tudjuk kötni. A kiegyezés után az 1848-49-es eseményeket is térbeliesíteni lehetett. Ez a periódus tehát az életművek, nemzeti teljesítmények bemutatása a város terében. A 20. század is hosszú volt, lezajlott két világháború, közöttük Trianon, a hatalom is többször átrendeződött, kétszer etnikai, majd ideológiai alapon. Az újabb hatalmak más múltakat jelenítettek meg, a számukra illegitim emlékezetet, a múlt előző reprezentációit mellőzték, felszámolták, átértékelték. És saját múltjukat, emlékezetüket jelenítették meg a térben, azaz hasonlóképpen emlékeztek. Mindig nagy tévedésnek tartom, amikor azt mondják, a magyarok és a románok másképp emlékeznek, nem, egyformán emlékeznek, ugyanúgy, ebből vannak a konfliktusok. Ha másképp emlékeznének, nem lennének konfliktusok. Itt jegyezném meg azt is, hogy a két említett eljárás, a lebontás és állítás az emlékezet szervezésének két vetületét jelenti, a felejtést és az emlékezést – ezek ugyanannak a kulturális viselkedésnek a két vetülete: az emlékezés azt jelenti, hogy használjuk, a felejtés, hogy nem használjuk a múltról való reprezentációkat, a múlttal kapcsolatos tudást. A román fennhatóság alatt eltüntetik azt, ami számukra nem bír legitimitással, a saját történetüket építik fel, jelenítik meg a térben. Az első román emlékmű a Mátyás-szoborral szemben felállított latinitás szobra, ami ugye arról szól, hogy volt itt ugyan magyar honfoglalás meg úgymond magyar történet, de azért a dákoromán kontinuitás, eredetmítosz nagyobb időbeli távolságot jelent, és legitimmé teszi a románság jelenlétét. Felépítik tehát ők is a saját történetüket, a saját személyiségeiknek állítanak emlékművet. Mihai Eminescunak állították az első ilyen köztéri szobrot. Az Egyetem épülete elé állították, ahol csak néhány hétig volt látható, mert a művészietlensége miatt elszállították a Botanikus Kertbe. Azt láthatjuk, hogy ez egy szimbolikusan leterhelt tér, az Egyetem épülete meg maga a Farkas utca a tanintézményeivel, itt kellett megmutatni hogy nekik is vannak ilyen kulturális szereplőik, kulturális eredetmítoszaik. A „kis magyar világ” alatt, ami egy sajátos korszak, visszarendeznek, visszaállítanak emlékműveket amelyeket korábban leromboltak. Restaurálják a múltat, mert az ebben a szemléletben téves irányt vett fel illetve az előző meg az éppen zajló világháború hőseinek állítanak emlékeket. 1945 után ismét a román hatalom birtokolja a múltról való nyilvános beszélést, egy másik ideológia, a szocialista-kommunista rend eredetmítoszát építik fel, ez már a proletariátust jeleníti meg, a kommunista hősöket, személyiségeket, a munkássztrájkokat. Majd bekövetkezik az 1989-es rendszerváltás, amikor egész Kelet-Európára jellemző módon rögtön elindul a történelem és emlékezet újraszerkesztése, a közgondolkodás és közpolitika egyik legérzékenyebb területe ismét a kollektív emlékezethez való viszonyulás lesz. A kollektív emlékezet befolyásolására, szervezésére tett kísérletek a múlt szimbolikus és morális lezárásaként, illetve a nemzeti identitások újragondolásaként is értelmezhetők. Az elmúlt évtizedek is arról szóltak, hogy kié itt a tér, a múltról való beszélés joga. Lassan felnő az a generáció, amely a hagyományos terek helyett elsősorban kibertérben mozog. Mit gondolsz, 50 év múlva ezek a szimbolikus térfoglalások még mindig hasonló módon fognak működni, vagy valami más lesz? – Ez alól a kérdés alól könnyen kibújhatnék azzal, hogy nem a jövőt kutatjuk. Nézd, ez így ment Kolozsváron 550 évig. Igen, lezajlottak itt nagy kulturális forradalmak, és egyértelmű, hogy az internet átszervezi a nyilvánosságot, a közösségeket. Egy Facebook-csoport tagjaként közösségben tudunk lenni valakivel, akitől 1000 kilométerre vagyunk. De a fizikai helyszínekre továbbra is szükség van, mert bár a tüntetéseket, ünnepségeket a Facebookon is szervezik, azokra továbbra is a valós térben kerül sor. Ha a megemlékezés eszköztárát a felvonulás, a szimbólumok viselése, díszbeszéd, koszorúzás stb. jelenti, akkor ennek továbbra is az utcákon, tereken lesz a helye. A fizikai tér a leghatásosabb módja annak, hogy a konfliktusainkat, véleményünket megjelenítsük. Az persze elképzelhető, hogy a múltról való tudás, a múlttal kapcsolatos ideológiák, attitűdök módosulnak. De ezt majd 50 év múlva tudnám megmondani. (Jakab Albert Zsolt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar-néprajz szakán szerzett diplomát, 2011-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen védte meg doktori dolgozatát. Szakterülete: városantropológia, identitásdiskurzusok és identitásstratégiák, kollektív és kulturális emlékezet, írott populáris kultúra. A Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa.) Transindex.ro, 2013. június 1.Ásatás a Ferenc-rendi zárda udvaránMég a télen a Ferenc-rendi zárda udvarán régészeti feltárás kezdődött. Néhány hónapig feltűnés nélkül folytak a munkálatok. Áprilisban azonban nagy érdeklődést kiváltó hír kapott szárnyra: két, kéz a kézben, arccal egymásnak fekvő csontváz került felszínre. A sajtó szerint 1450–1550 körül élhettek. Amint később kiderült, ennél korábban. Két másik csontvázat is találtak. Egyiknek a medencecsont fölötti része a zárda kerengőjének belső, nyugati alapja alatt fekszik. Testének felső része a fal alatt fekszik. Ez alól bal karja vége és néhány ujja, és a térde fölött vezető nem túl vastag csatorna mögül kibújó két lábszár- és egyik sípcsontja látszik ki. A feltárás északi szélén, hosszában félig a kerengő ugyancsak belső, de ezúttal északi falának alapja alatt gyermekcsontváz fekszik. Mellkasának jobb oldala, néhány bordája van az alapon kívül. Kérdés, mikori a sírkert, melynek ez a részlete napvilágra került? Mert világos, hogy az egykori építők egy régi, már nem használt, elfeledett temető sírjaira alapozták a zárda falait. Meg kell említenünk, hogy valamennyi csontváz, a Rómeó és Júliának mondott páros is, keresztény szokás szerint kelet–nyugat tájolású, fejjel nyugat felé fekszik. Tehát keresztény szokás szerint temették el őket. De mint említettem, nem a zárda udvarára, mert akkor az épület még nem létezett. 1092 előtt nem templom mellé temetkeztek. E korai temetőket, bár keresztényeket hantoltak el bennük, félpogánynak mondják. Ennek a helyzetnek Szent László 1092. évi szabolcsi zsinaton hozott I. törvénye 25. fejezete szándékozott véget vetni: „Aki […] nem a templom mellé temeti az ő halottjait, tizenkét napon át vezekeljen kenyéren és vizen, kalodába zárva.” (Corpus Juris Hungarici – Magyar Törvénytár. 1000–1526. évi törvényczikkek. Millenniumi emlékkiadás. Szerkesztette Dr. Csiky Tamás, Dr. Kolosvári Sándor, Nagy Gyula, Dr. Óvári Kelemen, Tóth Lőrincz, Dr. Márkus Dezső. Franklin-Társulat, Budapest, 1899., 57–59., 89.). A törvény alkalmazásához idő kellett, ezért Kálmán király törvényeinek első könyve 73. fejezete 1096-ban ismét kitért erre: „Keresztyének temetése ne másutt, hanem a templom csarnokában legyen.” Ennek alapján az első keresztény temető Kolozsvárt a korai Szent Mihály-templom mellett létesült, melynek egy részletét a főtéri föld alatti illemhely déli szomszédságában Méri István tárta föl 1943-ban. A tizennégy napvilágot látott sírból háromban S végű hajkarikát, XI–XII. századi, XIII. század eleji magyar női hajviseleti kelléket találtak. 1968-ban az illemhely és a Szent Mihály-templom közötti villanyoszlop alapozásakor is egy S végű hajkarika és egy hajtű került elő. Ugyanebben az évben a templom északi falától 30 m-re föld alatti áram-átalakító (transzformátor) aknájának ásásakor további sírok kerültek napvilágra. Ezek fő melléklete ugyancsak S végű hajkarika volt. 1995-ben Mátyás király szülőháza előtt gázvezeték árkának ásása közben Sorin Cociş a Főtéren Méri István által feltárt 14 sírral azonos korú női sírt tárt föl. Erre a benne talált S végű hajkarikából lehetett következtetni. E sír alapján megállapítható, hogy az egykori temető a Méri István által föltárt részletnél észak felé jóval nagyobb kiterjedésű volt, továbbá az, hogy az Óvárnak ez a része a XI–XII. században, továbbá a XIII. században a tatárjárásig, nem lakott terület, hanem sírkert volt. Vagyis az Óvár akkor még nem létezett. Most a zárda udvarán egyetlen korhatározó leletre bukkantak, egy Károly Róbert-pénzérmére. Ő érvényesen harmadszorra megkoronázva 1310 és 1342 között uralkodott, de a történelemtudomány az 1308. évi királyválasztó országgyűlés alapján második megkoronázása évét tekinti uralkodása kezdetének. A felszínre került sírok korát azonban ezzel az érmével nem lehet meghatározni. Az eredetileg domonkos zárda létéről az első adat 1397-ből való. Azonban a templommal együtt korábban is léteznie kellett, hiszen a tatárjárás idején elpusztult település újjáélesztésére idetelepített szászok és vendégek érkezésük, 1270 után valamikor templomot is építettek. Feltételezhetően zárdát is emeltek melléje. Ugyanakkor okirat említi, hogy 1455-ben Hunyadi János a kolozsvári domonkos zárda építésére évenként 50 forintot érő sót adományozott a széki sóaknából. A két említett csontváz helyzetéből arra következtethetünk, hogy ekkor, a már nem használt temetőben épült a zárda. Így került a feltárt csontvázak fölé az épület alapja. Kérdés, vajon a temető a XIII. század végén, a XIV. elején, a szászok által emelt kis óvári templom mellett jött létre, majd alig néhány évtized múltán fölhagyták, és építkezni kezdtek az egykori sírok fölé? Itt újabb kérdést tehetünk föl: feltételezhető-e, hogy a most föltárt sírok a korai Szent Mihály körüli temető északi szélén voltak? Ha arra gondolunk, hogy annak idején a holtak hozzátartozói nem tolongtak, mint manapság az újtelepesek, valamelyik régi sír megvásárlására, majd kirámolására, igennel válaszolhatunk. Volt hely bőven, új sírt lehetett ásni, s a temető szabadon terjeszkedhetett észak felé, a később, a tatárjárás után létesített óvári területen. Egyelőre azonban úgy tűnik, az egyetlen, ami biztos, az az, hogy semmi sem biztos. Pontos választ minderre csak akkor kaphatunk, ha a szén C14-es izotópjával meghatározzák a felszínre került csontok korát. ASZTALOS LAJOS Szabadság (Kolozsvár) 2013. július 12.EU-tagság – csak előnyök?2007-ben Románia is csatlakozott az Európai Unióhoz. Sokan nagy reményeket fűztek a tagsághoz, mert azt hitték, ez a tejjel-mézzel folyó Kánaánnal, a gondtalan élettel lesz egyenlő. Magam is abban reménykedtem, hogy sok minden jóra fordul. Az úgynevezett sokoldalúan fejlett szocializmus után, ha lassan is, de közeledünk a nyugat-európai fejlett országokhoz. A kilencvenes meg a kétezres évek elején többször is alkalmam volt a két ibériai országba utazni. Amit ott láttam, hallottam annak alapján bizonyos kétségeim támadtak a fényes jövőt illetően. De azért úgy tűnt, EU-s jövőnk mégis szép lesz. Az elmúlt években tapasztaltak azonban mindinkább ráébresztenek, hogy korábbi tapasztalataim nem ezt igazolták. Az újak meg különösen nem. Mentségemre legyen mondva, elkápráztatott az Atlanti-óceán és a Vizcayai-öböl partján fekvő Galicia. Lakói, a galegók szerint ez Spanyolhon egyik elmaradott tartománya. Természetesen Katalóniához és Baszkföldhöz viszonyítva. Az egykori „szocializmus” országából érkezvén, ezt merőben másként láttam. Annyira, hogy nem kívántam magunknak csak azt, bár mi is olyan fejletlenek lennénk, mint ők. Pedig aggasztó adatok is tudomásomra jutottak. A mintegy 30 000 km2 területű, 2 850 000 lakosú tartományban több virágzó ipari központ van, mint a hajógyárral, halfeldolgozó iparral, a Citroën leányvállalata révén gépkocsi-iparral is rendelkező nagy kikötő, Vigo, a másik nagy kikötő, A Coruńa, a tengerparttól távolabb Ourense és Lugo. A legnagyobb hajógyár Ferrolban működik. Mielőtt Spanyolország az akkor még Közös Piac tagja lett volna, e gyárban több mint 12 000 ember dolgozott. Spanyolországnak az 1986. évi Közös Piacba lépése után ezek számát néhány év alatt háromezerre csökkentették. A brüsszeli előírásoknak megfelelően. Azért, mert csökkenteni kellett a termelést és korszerűsítették a gyárat. Az új, korszerű létesítmények telepítése ellenére Galiciában több a munkanélküli, mint például az erősen iparosodott Baszkföldön és Katalóniában. Különösen a fiatal értelmiségiek sorában. Nem egy egyetemet végzett élettan, földrajz-, történelem- stb. tanár állástalan. A közműrendszer fejlődött: műutak, autópályák épültek, a távbeszélő-hálózatot korszerűsítették. Az utcák gödörmentesek, simák, tiszták. Éjjel, de nappal is, porverés nélkül, utcaseprő-gépek szorgoskodnak. Akár egy heti járkálás után sem lesz poros az ember cipője. A galego mezőgazdaság a kisgazdák által törleszthető bankkölcsönök felvételével a gabonatermesztésről áttért a legelőgazdálkodásra – a tél enyhe, esős, az állatokat télen is a legelőn lehet tartani. Így Galicia Spanyolország egyik legnagyobb tejtermelője. De sokat adnak a szőlőtermesztésre is. Az 1960-as évektől mind több külföldi keresi föl Spanyolországot. A Közös Piachoz való csatlakozás után rohamosan emelkedő számuk mára mintegy évi 70 millióra nőtt. Az idegenforgalom Galiciának is jelentős jövedelemforrása. Santiago de Compostelában bankkölcsön felvételével sok tulajdonos 4–5–6 kis szobára alakíttatta lakását. A kispénzű külföldi itt kényelmes, viszonylag olcsó, egy-két ágyas szobához juthat. Az idegenforgalom növelése érdekében központi, helyi kormány egyaránt tesz: az eldugott kis településeken is idegenforgalmi iroda áll az utazó rendelkezésére, ahol térképes, a helységet, nevezetességeit, a környéket ismertető kis füzeteket kap. Díjmentesen. Asztúria a spanyolországi kohászat és szénbányászat egyik központja. A Közös Piachoz csatlakozás után az asztúriai kohászatot és szénbányászatot leépítették. Így sok fiatal nem folytathatja apja mesterségét, egyetlen napot sem volt lehetősége dolgozni. Más vidéken talán találnának munkát, de nem hagyják szüleik lakását, házát, kocsiját, hogy elölről kezdjék. Ezek után mi értelme volt a Közös Piacba lépésnek? – kérdeztem. Ha nem lépünk be, előbb-utóbb súlyos helyzetbe kerülünk. A fejlett közös piaci államokhoz viszonyítva elmaradottabb technológiájú ipar, bányászat, halászat, mezőgazdaság nem bírta volna a versenyt, a drágábban előállított termékeket csak veszteséggel értékesíthetné, s a vállalatok csődbe jutnának, jött a felelet. Az Európai Unió akkoriban jelentős, évi 35–40 milliárd dollár vissza nem térítendő segítséget nyújtott az országnak, amiből a közműrendszert fejlesztették: autópályák épültek, a vasutat, a távbeszélő-hálózatot korszerűsítették. Továbbá a legkorszerűbb technológiájú vállalatok épültek, a mezőgazdaság a legfejlettebb eljárásokat alkalmazhatja. De a kilencvenes évek elején négy, ma mintegy hatmillió munkanélküli számára a közös piaci, illetőleg most az európai unióbeli tagság semmi jót nem jelent. José Antonio Barrena bizkaiai (Baszkföld) állattenyésztő 1984-ig kohász volt. Jól keresett. 1955-ben, mikor Andalúziában egy szakmunkásnak 25, neki 425 peseta volt a havi fizetése. Miután Spanyolország a Közös Piac tagja lett, elbocsátották állásából. Felesége az idő tájt 60 hektár földet örökölt. A kis birtokra 23 millió peseta kölcsönt vett föl. Legelővé alakította és a kiváló tejelő kanadai fajtából vásárolt húszat. Ezek napi 50–60 liter tejet adnak. A gazdaságot korszerű fejőgépekkel, két, több ezer literes rozsdamentes tartállyal szerelte föl. Mikor 60 tehene lett, az EU Spanyolország tejtermelését az évi 7,5 millió tonnáról 5,2 millióra csökkentette. Annak ellenére, hogy ez nem fedezte az ország szükségletét. A különbözetet Franciaországból hozták be, 50 pesetáért literét. J. A. Barrenát értesítették, hogy évi 420 000 literes tejtermelését 302 357-re kell csökkentenie. Ha megteszi, nem tudja törleszteni a kölcsönt. Ha nem, a fölös tejet nem tudja eladni. Bár a kormány kártérítésként minden meg nem termelt literért 9 pesetát fizetett, komoly veszteség érte, mert a megtermelt tej literéért 33 pesetát kapott. Végül föl kellett számolnia gazdaságát. Portugália az EU fejlett tagállamaihoz viszonyítva elmaradott. A magát szociáldemokratának nevező, valójában a félszázados fasizmus szelíd örökösének mutatkozó párt kormánya az Uniótól kapott hathatós segítség legnagyobb részét a közműrendszer fejlesztésére fordította. E téren az ország látványos sikereket ért el: kitűnő utak, autópályák épültek. A vissza nem térítendő támogatások jelentős részét arra használták, hogy jó fizetése legyen mindenkinek, gépkocsira, többre is, meg lakásra jusson. Iparfejlesztésre kevés pénz maradt. Az oktatásra is. Nyugat-Európához viszonyítva még mindig sok az írástudatlan. 2006-ban a támogatások megszűntek volna, de a portugál miniszterelnökből lett Európai Bizottság-i elnök, José Manuel Barroso elintézte, hogy a gazdasági összeomlást elkerülendő, Portugália ezekhez még néhány évig hozzájusson. A válság mégsem maradt el, a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Bank kölcsönét követő megszorítások, majd emiatt a sztrájkok sem. Romániát is a kölcsönök mentették meg az összeomlástól. Törlesztésüket pedig mi, és még ki tudja, hány nemzedék nyögi majd. Mert a kamat a kelet-európaiak számára magasabb, mint a nyugatiak számára. Tőke itt alig termelődik. Pedig nagy szükség volna rá. Emiatt korszerűsítés helyett az ipar leépül. Kolozsvárt jó néhány gyár, üzem, vállalat szűnt meg. Fölszántott helyükön bevásárlóközpontok, irodaházak épültek, épülnek. Ha jön is külföldi befektető, amint valahol olcsóbb munkaerőt talál, gyorsan továbbáll. Lásd Nokia. A mieink szaktudását csak összeszerelésre használják. A tervezés, az előállítás mondhatni kizárólag a fejlett Nyugat feladata. Mi csak piac vagyunk. Ez a helyzet egyetlen szóval illethető: jelenkori gyarmatosítás. A tehén itt legel, de nyugaton adja le a tejet. Reméltük, hogy a nemzetiségi kérdésben előrelépés következik. Az EU azonban nem szól bele a tagországok belügyeibe. Az egyházi ingatlanokat egy nap alatt elorozták, huszonhárom év alatt csak egy részét adták vissza. Marosvásárhelyt az orvosin tilos a magyar nyelvű kórházi gyakorlat. A megyéket, így a magyar többségűeket is, föl akarják számolni, hogy a magyarság számarányát az újonnan létrehozandó tartományokban minél alacsonyabbra csökkentsék. Nesze neked nyelvi jogok, nesze neked kisebbségi jogok. Miközben az EU fő gondja az, hogy az uborka nem lehet görbe. Hogy a disznónak labdát kell biztosítani az ólban, legyen mivel játszania. Meg ehhez hasonló „alapvető kérdések”. Fölmerül tehát: miután mindezt köszönjük szépen, nem lenne jobb az EU-n kívül? Igen, de akkor sok fejlesztési támogatástól esnénk el. Mint mondják. Szóval nem lehet. Vagyis: se veled, se nélküled. De akkor hogyan fejlődünk? Vagy ezzel a kutya sem törődik? Asztalos Lajos Szabadság (Kolozsvár) 2013. szeptember 5.Magyar és német katonák a zsidó temetőbenMég a kolozsváriak sem tudják, hogy a Tordai út melletti új zsidó temetőben a héber feliratú sírkövek mellett jelöletlen sírokban német és magyar katonák fekszenek, a második világháború óta. A kolozsvári zsidó hitközség félúton van ahhoz, hogy intézze a több évtizedes ügyet, és visszavegye a területet. Nem sikerül az exhumálás Schwartz Róbert, a hitközség vezetője évek óta küzd azért, hogy a katonák exhumálása megtörténjen, a temető pedig ismét a kolozsvári zsidó közösségé legyen. Megkeresésünkre elmondta: a második világháborúban, bombázások során több száz német katona veszítette életét, őket a Tordai út 154-156. szám alatti temetőben hantolták el, egyéni és tömegsírokban. 1944 júniusában Kolozsváron alig néhány tucat zsidó ember lehetett, ők is bujkáltak, így nem volt, aki felemelje a hangját a temető kisajátítása ellen. A telket korábban használta az izraelita hitközség, mivel a kincses városban a holokausztot megelőzően mintegy tizenhétezer zsidó élt. 1944 őszén, a tordai csata során, az elpusztult magyar katonák nagy részét szintén itt hantolták el néhány egyéni és három nagy tömegsírban. Schwartz elmesélte: hajdanán fejfák és katonasisakok jelezték, hogy hol fekszenek az elhunytak, de 1945-1946 telén, a nagy hidegek során eltüzelték a fákat, és elvitték a fejfedőket. Schwartz elődei ugyan próbálkoztak néhányszor a magyar és német félnél, de nem történt előrelépés, míg aztán tavalyelőtt ismét intézkedni próbált a hitközség. Szándékaik szerint a jövőben pontosan meg kell határozni, hol helyezkednek el a magyar és német sírok, a korábbi, fémdetektoros vizsgálatok ugyanis nem voltak eredményesek. Schwartz szerint gondot okoz az is, hogy a város nem tud rendelkezésre bocsátani olyan telket, ahol újrahantolhatnánk a katonákat, a legközelebbi német hősi temető pedig Jászvásáron van, ahová azonban nehéz volna a szállítás.” Régészeti szempontból is fel kell tárni a területet, ehhez azonban a tavaly leadott magyar kérelemre máig nem válaszoltak a román szervek. Asztalos Lajos helytörténész maga is foglalkozott a temető sorsával. Schwartz Róbert szavait kiegészítve a Ceaușescu-rendszer alatti tehetetlenségről beszél, akkor ugyanis szóba sem jöhetett a terület ügyének rendezése, a német és magyar katonák eltávolítása. Elmondta, mivel mindössze néhány ezer zsidó tért vissza a városba, nem lehettek eléggé hatékonyak. A főkonzulátus közvetít A Magyar Köztársaság Kolozsvári Főkonzulátusa fontosnak tartja, hogy azt a nyolcvan-száz magyar katonát, akik a zsidó temetőben vannak, méltó helyen temessék újra – tájékoztatta a maszol.ro-t Magdó János főkonzul. Mint mondta, közvetítő szerepet játszanak ebben az ügyben. „A Honvédelmi Minisztérium felé továbbítjuk a zsidó hitközség kérését, jelen pillanatban egyrészt a román fél engedélyére, és a magyar fél anyagi támogatására van szükség ahhoz, hogy az exhumálás beinduljon” – magyarázta a magyar diplomata. A főkonzul szerint abban is részt vállaltak, hogy minél több katonát azonosíthassanak, így a Szabadság napilapban jelentettek meg felhívást, arra kérve az embereket, hogy ha bármilyen plusz információt tudnak, osszák meg velük azt. Felvették a kapcsolatot a városházával is, sikerült korabeli térképeket szerezniük, amelyeken a környéket ismerhetik meg behatóbban. Sok a papírmunka is A három tömegsír közül kettő magyar, az ezekben nyugvó katonák kiléte után sikeresen kutattak – mondta el megkeresésünkre a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke, Pataky József. „Kutatásaim során egy asszonytól olyan névsort kaptam – a hölgy édesapja kőfaragó lévén a zsidó temetőnél –, amely segítségével hatvankilenc magyar honvéd nevét sikerült azonosítanunk” – mesélte Pataky, aki szerint korábban az is szóba került, hogy a magyar katonákat őrző részt eladná a zsidó hitközség. Az exhumálás nem azonban nem csak anyagi költségekkel jár, de hanem rengeteg papírmunkával is. Így még nem tudni, merre sodródik a jövőben a kolozsvári temető sorsa, ez nem csak a román, hanem a magyar és a német féltől is függ – fogalmazott Pataky. Maszol.ro 2013. október 8.Helytörténet – A két kolozsvári honvéd vértanúOktóber 6-án az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverése után kivégzett tizenhárom aradi vértanúra emlékezünk. A korabeli, országszerte tomboló véres megtorlás Kolozsvárt sem kerülte el. 1849. október 18-án városunk határában két honvédtisztet végeztek ki. Tamás Andrást és Sándor Lászlót. Emlékoszlopuk mostani helyreállítása újabb alkalom arra, hogy ezen a napon ismét kegyeletünket rójuk előttük, a nemzet szabadságáért hozott, soha el nem homályosuló áldozatuk előtt. 1893-ban a Kolozsvárt megjelenő 1848–49. Történelmi Lapok a kivégzés körülményeinek tisztázását, s a két vértanú tiszteletére emlékmű állítását kezdeményezte. A két áldozat családja, egykori harcostársak, ismerősök, szemtanúk segítségével sikerült számos részletet kideríteni. Tamás András 1784. október 16-án született Csíkmadéfalván. Határőr katona, majd tiszt volt a 11. Székely huszár határőrezredben. Később első osztályú százados lett, majd címzetes őrnagyként ment nyugállományba. A forradalom kitörésekor Gál Sándor ezredes kérésére elvállalta, hogy csíkszeredai térparancsnok legyen. Ugyancsak Gál Sándor ajánlatára 1849. március 7-én Segesvárt Bem alezredesnek nevezte ki. Lándzsás csapatot szervezett, s ennek élén részt vett a sepsiszentgyörgyi csatában. A fegyverletétel után hazaindult. Egy Péterfi nevű katolikus pap figyelmeztette, ne menjen Csíkba, mert életét veszély fenyegeti. Nincs miért félnie, mondta Tamás András, nem követett el semmit, amiért halállal büntethetnék. Hazatérte után Csíkszépvízre ment, ahol Gelygely István falusbíró – úgymond a rémuralom kényszere alatt – vasvillás legényekkel letartóztatta, Csíkszeredába kísértette, s az osztrák katonaságnak átadatta. Kolozsvárra szállították, ahol a forradalomban való részvétele miatt – „a pártütő sereg szolgálatába lépett, előléptetéseit attól elfogadta, a pártütők érdekében proclamátiókat bocsátott és terjesztett, a csíkszéki nemzeti őrséget rendezte, s azt mint fővezér a cs(ászári). kir(ályi). seregek elleni csatára vezérelte” –, felségsértés vádjával halálra ítélték. Sándor László Születésének csak évét – 1796 – ismerjük. Az emlékoszlop egykori szövege szerint Csíktaplócán született. Egyik unokája, Szőrtsey Antal viszont azt mondta, hogy ott lakott ugyan, de Csíkszentmihályon született. A szabadságharc előtt és alatt semmiféle hivatalt nem viselt. Birtokosként a megyei gyűléseken heves ellenzéki beszédeket tartott, ezért „nagyszájú Sándor László”-nak nevezték. Nem sikerült tisztázni, volt-e rangja vagy sem. Egyes vélemények szerint ugyanis őrnagy volt, mások szerint táblabíró és nemzetőr-százados. Sógornője meglátogatta Kolozsvárt, a Farkas utcai kegyesrendi gimnázium épületében létesített fogdában, de izgatottságában nem figyelte meg, hogy egyen- vagy polgári ruha volt-e rajta. Azért jött, hogy tudassa vele: bujdosó fia, János, kész érette kiszolgáltatni magát az osztráknak. Sándor László ezt elutasította: „...én már törődött agg vagyok, az élet rám nézve már semmi beccsel sem bír..., fiam meneküljön, míg a fergeteg elmúlik..., s akkor éljen boldogul”. Sándor Lászlót gyilkosság vétkéért ítélték halálra. A vád szerint ugyanis 17 pálosit, akit Székelyudvarhelyre kellett kísérnie, az úton agyonlövetett. A valóságban ezek hadifoglyok voltak, s útban Udvarhely felé fegyveres csapat támadt rájuk, hogy a foglyokat kiszabadítsa. Sándor László tüzet vezényelt, s a foglyok meghaltak. A kortársak szerint ezek valójában kegyetlen gyilkosok voltak, akik többek között nőket nyúztak meg elevenen, földobott kisdedeket lándzsával fogtak ki. Sándor Lászlót a szabadságharc bukása után Csíktaplócán fogták el és „a lehető legkíméletlenebb módon hurcolták Kolozsvárra”. Kivégzés Tamás Andrást és Sándor Lászlót a Kolozsvárt székelő, Urban tábornok által elnökölt császári haditörvényszék „akasztófán kötél általi kivégzésre” ítélte. Az ítéletet 1849. október 18-án hajtották végre. Haynaut utánozva, az ítélethozatal után Urban a Kolozsvár fölött magasodó Fellegvárban fölvonatta, és a városra irányíttatta az ágyúkat, az egész helyőrséget fegyverbe állította, a város lakosságát pedig kiáltványban fenyegette meg, hogy halál fia, aki a foglyok kiszabadítását megkísérli. Ezek után a kivégzésen alig volt jelen polgári személy. Az elítélteket László Márton Ferenc-rendi szerzetes kísérte utolsó útjára, akit egyébként Marci bácsinak neveztek, s aki 1863-ban halt meg. Az ítéletet egy Szabó nevű székely hadbíró fogalmazta meg, s olvasta fel a kivégzés helyén. A kivégzéskor ködös, csúnya idő volt. A kivégzést az országúttól délre, egy kis halmon hajtották végre. A kortársak véleménye szerint Szamosfalva határdombján, a határkő közelében. 2011 nyarán, Lénárd Dénes szamosfalvi, egy Bali nevű tóközi és Parajdi József ugyancsak tóközi lakosnak köszönhetően sikerült kideríteni valószínű helyét – a Tóköze keleti szélén, a mai Zsilvölgyi utca (Jiului) végén. A sír Másnap, 1849. október 19-én Sántha István és László Márton lelkész meg akarta tekinteni a kivégzettek sírját. Pál Mihály szamosfalvi birtokos azonban figyelmeztette őket, hogy ne menjenek oda, mert Urban tábornok a közelben kémeket tart, akik a látogatókat lesik. A következő évben Sántha Istvánnak feleségével és fiával sikerült ellátogatnia a kivégzés helyére, és az 1870-es évekig minden évben fölkereste a két vértanú sírját. Sikertelen Házsongárdba temetés Az áldozatokról hosszú évekig nem lehetett megemlékezni. Az elnyomatás ellenére emlékük elevenen élt. 1868-ban, egy évvel a kiegyezés után, a csíki honvédegylet a kivégzés helyéről a Házsongárdi temetőbe akarta vitetni Tamás András hamvait. Asztalos Lajos FOLYTATJUK Szabadság (Kolozsvár) 2014. február 19.Az eszperantó levelezéstől a Tragédia-fordításokigGalegóra és spanyolra fordította le Madách Imre művét Asztalos Lajos Több idegen nyelvű kötet olvasásának, szótárak tanulmányozásának, a külföldön hasznosan töltött időnek, az ismerősök, barátok kedves biztatásának, és persze saját lelkesedésének, elszántságának köszönhető, hogy immár két nyelvre fordította le Madách Imre Az ember tragédiája című művét Asztalos Lajos (képünkön), akit helytörténészként, műemlékvédőként és műfordítóként egyaránt ismerhet a kolozsvári közönség: az 1999-ben megjelent, majd Gonzalo Navaza Blanco költővel közösen átdolgozott 2002-es galego változat (A traxedia do home) után tavaly spanyolul (La tragedia del hombre) is napvilágot látott a magyar irodalom és drámaírás kiemelkedő műve. Asztalos Lajos korán elkezdett érdeklődni egyes nyelvek iránt: fiatal korában eszperantó nyelven levelezett többek között egy asztúriaival (Spanyolország), ugyanakkor a spanyolt és a portugált is hamar elsajátította – emlékezett vissza a napokban, szerkesztőségünkben folytatott beszélgetésünkkor, amelynek során két Tragédia-fordítását is megmutatta. Miközben a köteteket lapozgattam, s a sajátos írásmóddal ismerkedtem, elárulta, hogy asztúriai ismeretségéből ered a galego nyelvvel való kapcsolata. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár), 2014. február 27.Visszacserélnék Kolozsvár címerétGúnyrajznak nevezte a Gheorghe Funar polgármester idejében elfogadott, jelenleg is használatos városcímert Asztalos Lajos kolozsvári helytörténész. A háromtornyos, városfalas-kapus címer használatát kérik a Funar idejében kitalált jelkép. A szakértő a Krónikának úgy értékelte, a jelkép középkori eredetű szimbólumon alapuló, 1930-ban jóváhagyott változata – melynek használatát nemrég az önkormányzati képviselő-testület liberális frakciója javasolta – mindenképp elfogadhatóbb, mint a 1999-ben bevezetett „marhaság”. Ioan Bîldea liberális tanácsos egyébként a Citinews.ro portálnak elmondta, határozattervezetet nyújtottak be a címercsere érdekében, mivel a jelenleg használatos jelképet amúgy is törvénytelenül használja a városvezetés. „A jelenlegi címer egy politikai ízű giccs, és sohasem nyerte el a Román Tudományos Akadémia Országos Címertani, Genealógiai és Pecséttani Bizottságának jóváhagyását” – mutatott rá Bîldea. Oana Buzatu, a polgármesteri hivatal szóvivője ugyanakkor a téma kapcsán úgy nyilatkozott, a kezdeményezésre az akadémia hivatalos válaszát várják, majd aszerint döntenek a további lépésekről. A szóvivő egyébként úgy tudja, a jelenlegi címer jogi szempontból törvényes. Ezzel szemben Virgil Pop építész, a regionális műemlékvédelmi bizottság titkára szerint „csimpánzoknak való címerrel” semmi esélye nincs a városnak az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésére. Csoma Botond városi tanácsos, az RMDSZ frakcióvezetője a Krónikának elmondta: a Kolozs megyei RMDSZ már az elmúlt mandátumban foglalkozott a címerváltoztatás kérdésével. „A kérdést több ízben is próbáltuk napirendre tűzni, ugyanakkor egyeztettünk Sorin Apostu akkori polgármesterrel is a címer kicseréléséről. Véleményünk szerint elfogadhatatlan egy olyan címer használata Kolozsváron, amely nem felel meg a heraldika alapvető szabályainak sem, és amely a Funar ideje alatt elkövetett, számtalan törvényételen eljárásmódra emlékeztet mind a mai napig” – szögezte le Csoma Botond. Hozzáfűzte, a korábbi választási ciklus idején egyébként aláírásgyűjtést is kezdeményeztek annak érdekében, hogy a város ismét a régi, történelmi címerét használja, azonban az akkori városi tanács összetétele miatt – a Demokrata-Liberális Párt (PDL) abszolút többséggel rendelkezett – minden törekvésük kudarcba fulladt ezen a terén. „Örvendetes, hogy végre a román politikai pártok képviselői is rájöttek, hogy ez a helyzet tarthatatlan, hisz itt elsősorban nem etnikai kérdésről van szó. Természetesen az RMDSZ-frakció támogat minden olyan törekvést, amely a Kolozsvár történelmi címerének újbóli, hivatalos használatát célozza” – nyilatkozta lapunknak Csoma Botond. Kolozsvár háromtornyos, városfalas-kapus címere a szűcs céh 1369-ben kelt oklevelének pecsétjén tűnt fel első ízben. A két világháború közötti Romániában királyi rendelet született Kolozsvár címeréről, amely a középkori eredetű címer használatát erősítette meg. 1948-ban Romániában általános jelleggel betiltották a megyék és a városok címerének használatát, de az 1968-as közigazgatási átalakítást követően ismét bevezették a címereket; az ekkor tervezett „szocialista” címeren szintén megjelent a háromtornyos, városfalas-kapus motívum. 1999-től az akkori városvezetés egy teljesen új címert kezdett használni, amelyet az önkormányzat a szakértők és a lakosság véleménye ellenére is megtartott. Kiss Előd-Gergely Szabadság (Kolozsvár), 2014. február 27.Címercserét szeretnének KolozsvárottA Gheorghe Funar polgármester idejében elfogadott, jelenleg is használatos városcímert szeretnék az előzőre visszacserélni Kolozsvárott. A jelenlegi címert többen negatív jelzőkkel illették. Van aki gúnyrajznak, politikai ízű giccsnek nevezte, de akadt aki csimpánzoknak való címernek titulálta a Funári jelképet. A jelenlegi városcímert 1995-ben alkotta meg egy középiskolás lány és 1999-ben fogadta el a Funar vezette város - számol be a Citynews.ro. A hírportálnak Ioan Bîldea liberális tanácsos egyébként elmondta, határozattervezetet nyújtottak be a címercsere érdekében, mivel a jelenleg használatos jelképet amúgy is törvénytelenül használja a városvezetés. „A jelenlegi címer egy politikai ízű giccs, és sohasem nyerte el a Román Tudományos Akadémia Országos Címertani, Genealógiai és Pecséttani Bizottságának jóváhagyását” – mutatott rá Bîldea. Gúnyrajznak nevezte a Gheorghe Funar polgármester idejében elfogadott, jelenleg is használatos városcímert Asztalos Lajos kolozsvári helytörténész. A szakértő a Krónikának úgy értékelte, a jelkép középkori eredetű szimbólumon alapuló, 1930-ban jóváhagyott változata – melynek használatát nemrég az önkormányzati képviselő-testület liberális frakciója javasolta – mindenképp elfogadhatóbb, mint a 1999-ben bevezetett „marhaság”. Oana Buzatu, a polgármesteri hivatal szóvivője ugyanakkor a téma kapcsán úgy nyilatkozott, a kezdeményezésre az akadémia hivatalos válaszát várják, majd aszerint döntenek a további lépésekről. A szóvivő egyébként úgy tudja, a jelenlegi címer jogi szempontból törvényes. Ezzel szemben Virgil Pop építész, a regionális műemlékvédelmi bizottság titkára szerint „csimpánzoknak való címerrel” semmi esélye nincs a városnak az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésére. Csoma Botond városi képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője megjegyezte: „örvendetes, hogy végre a román politikai pártok képviselői is rájöttek, hogy ez a helyzet tarthatatlan, hisz itt elsősorban nem etnikai kérdésről van szó. Természetesen az RMDSZ-frakció támogat minden olyan törekvést, amely a Kolozsvár történelmi címerének újbóli, hivatalos használatát célozza”. Kolozsvár háromtornyos, városfalas-kapus címere a szűcs céh 1369-ben kelt oklevelének pecsétjén tűnt fel első ízben. A két világháború közötti Romániában királyi rendelet született Kolozsvár címeréről, amely a középkori eredetű címer használatát erősítette meg. 1948-ban Romániában általános jelleggel betiltották a megyék és a városok címerének használatát, de az 1968-as közigazgatási átalakítást követően ismét bevezették a címereket; az ekkor tervezett „szocialista” címeren szintén megjelent a háromtornyos, városfalas-kapus motívum. 1999-től az akkori városvezetés egy teljesen új címert kezdett használni, amelyet az önkormányzat a szakértők és a lakosság véleménye ellenére is megtartott. itthon.ma, 2014. április 29.Kolozsvári nyomdászatA XVI. században, a hitújítás felkarolta az anyanyelvet, szorgalmazta az anyanyelv használatát. Ezzel jelentősen hozzájárult az anyanyelv jelentőségének növekedéséhez. Az anyanyelv megnövekedett használata nyomán megnőtt az anyanyelvű írás jelentősége is. Ennek következményeként szükségessé váltak az anyanyelvű könyvek. Gutenberg lángelméjű találmánya, a sorokba szedett ólombetűvel való szövegnyomtatás a kor e nagy tömegmozgalmának szolgálatában gyorsan fejlődött. Míg az ősnyomtatványok idején a könyvek mindössze 200–300, a hitújítás korában nemegyszer több ezer példányban jelentek meg. Két úttörő E nagy szellemi forradalomhoz kapcsolódva jött létre 1550-ben a két úttörő, Heltai Gáspár és Hoffgreff György által alapított, a magyar nyelvű könyvkiadás szempontjából rendkívül jelentős első kolozsvári, s egyben erdélyi magyar nyomda. A hagyomány szerint ez az óvári, most Mátyás királynak mondott utca és a Torony utca (Sextil Puşcariu) sarkán álló Eppel-házban, másképp Bocskai István szülőházában, jelenleg a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem épületében működött. Ennek azonban nincs valós alapja. A nyomda valószínűleg az Óvárban volt, de helyét nem ismerjük. Asztalos Lajos (folytatjuk) Szabadság (Kolozsvár) 2014. június 2.Ma hetven éve bombázták Kolozsvárt1944. június 2. reggel kilenckor Kolozsvárt felbőgtek a légi veszélyt jelző szirénák. Tíz perccel később megjelentek az amerikai repülőgépek, és hullni kezdtek a bombák. A szövetségesek – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió – átfogó hadászati tervet dolgoztak ki a közép-európai vasútvonalak bombázására, amelynek az volt a célja, hogy a normandiai partraszállás megkezdésekor megakadályozzák a német csapatok egy részének a keleti harctérről az Atlanti-falhoz való gyors átszállítását. A vasútállomás, a vasútvonal és közvetlen környékén kívül azonban a bombák hatalmas pusztítást végeztek a hadászati tervbe semmiképp sem illő Kőváry-telep, Kerekdomb, Horthy (Horea), Szent István (Decebal), Árpád út (Traian) stb. és környéke lakóházaiban, a Református, az Ortopéd, a Katonakórház, a kisebb-nagyobb üzemek, műhelyek épületeiben. Nyomukban halottak, sebesültek, eltűntek százai maradtak. Asztalos Lajos- Papp Annamária Az alábbiakban részletet közlünk 1944. június 2. – Kolozsvár bombázása című, megjelenés előtt álló kötetünkből. Előszó helyett 1944. június 2. fölöttébb gyászos nap Kolozsvár történetében. Annak ellenére, hogy a jóformán az egész világot sújtó második világégés szempontjából elhanyagolható csekélység volt mindaz, ami akkor itt történt, nekünk, kolozsváriaknak fájdalmas, komor eseményként maradt meg emlékezetünkben. A többi, 1944. évi pusztulással, pusztítással együtt. A zsidók május végi, június eleji embertelen, tragikus elhurcolása végzetes, pótolhatatlan emberi veszteséget, a június 2-i bombázás kiheverhetetlen emberi és súlyos, évtizedekre kiható anyagi veszteséget okozott a városnak. Az 1944. márciusában kezdődő német megszállás, a szeptemberi és októberi események – a harctér közeledése, a magyar közigazgatás, a magyar és a német csapatok kivonulása, a harctér átvonulása a városon, a szovjet csapatok bevonulása utáni újabb megszállás –, majd az ezt követő, évtizedekig tartó kommunista parancsuralmi rendszer emberi és anyagi szempontból egyaránt további súlyos csapást mértek a városra és ennek lakosságára. Hét évtized telt el 1944. június másodikától. A háború után született nemzedékek a szemtanúktól, túlélőktől hallottak erről a napról. Az idő múlásával azonban az akkor történtek emléke mindinkább elhalványul, a kortársak, túlélők száma fogyatkozik. Az emlékezők, akik 1944-ben, néhány kivétellel húsz, sőt tíz év alattiak voltak, ma idős emberek. A náluk idősebbekhez hasonlóan, nemsokára ők is magukkal viszik mindazt, amit akkor átéltek, s amire emlékeznek. Ezért úgy véltük, itt az ideje, hogy mindebből, amit csak lehet, mentsünk meg, elsősorban a jelen, nemkülönben utókor számára is. 1990 előtt, a bukott rendszerben a kolozsváriak által akkor megélt, mindössze ötven percig tartó, de méreteiben világvége-szerű pusztításról és következményeiről csak családi, baráti körben lehetett beszélni, beszélgetni, emlékezni, közölni azonban semmit. Azóta 1995-ben Szakács János, 2003-ban Asztalos Lajos, 2004-ben Murádin János Kristóf, Papp Annamária és mások, 2006-ban Bogdán Kálmán, valamint 2012-ben és 2013-ban Asztalos Lajos tollából, számos felvétel kíséretében több írás, emlékezés is megjelent a kolozsvári Szabadság című napilapban. Ez adta az ötletet, hogy a véres esemény hetvenedik évfordulója alkalmával az újságban közöltek – írások, emlékezések, korabeli felvételek –, újabbakkal kiegészítve, az emlékek felfrissítésére, tartósítására, az olvasók, az érdeklődők számára kötetben lássanak napvilágot. Ezúton köszönjük mindazok közreműködését, akik ma is fájdalmas emlékük fölelevenítésével, képekkel, adatokkal járultak hozzá kötetünk megjelenéséhez. Ugyanakkor köszönetet mondunk azoknak az újságíróknak és történészeknek, akik biztattak, akik munkánkat segítették, támogatták. Szükségesnek tartottuk, hogy elöljáróban röviden ismertessük a második világháborúnak a kolozsvári bombázást megelőző, de hozzávezető, vele összefüggő eseményeit. Ezután közöljük a túlélők emlékezését, a szüleiktől, rokonaiktól számtalanszor hallott, a családjuk körében fönnmaradt emlékeket. Az emlékezők által egyes szám első személyben elmondottakat idézőjelbe tettük. Előtte néhány sorban közöljük nevüket, 1944-ben betöltött életévüket. Amennyiben tudomásunk van róla, néhány szót írunk a családjukról. Ezután akkori lakhelyük, lakcímük következik. Az összegyűlt anyagot a polgármesteri hivatal jelentésével, a korabeli sajtóban megjelent hírekkel, beszámolókkal, felhívásokkal, az áldozatok – elhunytak, sebesültek – névsorával egészítettük ki. Itt jegyezzük meg, hogy az az idő tájt Kolozsvárt megjelenő Tribuna Ardealului csupán a román sebesültek és halottak névsorát közölte. Ugyanakkor az akkori utcanevek közül ebben a lapban csak egyetlen egy jelent meg, a Kalandos. A Horthy út nevét, a jelek szerint, az újság nem volt hajlandó közölni, így következetesen strada principală‚ ’fő utca’ lett belőle. Kolozsvár 1941. évi belsőségi térképének részletein – amennyire az emlékezésekből kiderül –, a bombák becsapódásának helyét igyekszünk bemutatni. Kötetünkben a ma is használt magyar utcanevek mellett, a korabelieket is közöljük. Minthogy ezeket, sajnos, ma már nem mindenki ismeri, nem hagytuk ki a jelenlegieket sem. Ez utóbbiakat az emlékezők által mondottakban szögletes, a szöveg többi részében kerek zárójelbe tettük. A rövidítések feloldását a kötet végéhez csatoltuk. A tettesek látogatása Néhány évvel a háború, a bombázás után, 1945-ben vagy 1946-ban, netán 1947-ben, de mindenképp még a kommunista hatalomátvétel előtt, amikor ilyesmi egyáltalán szóba jöhetett, a város bombázásában részt vett néhány amerikai repülős látogatott Kolozsvárra. Valószínűleg látni akarták, mi lett az általuk végrehajtott szőnyegbombázás eredménye. Visszatértek, mint bűntettük színhelyére a tettesek. Csodálkoztak, hogy a pusztulás nyomai még mindig sértetlenek, hogy helyreállításnak nyoma sincs. Megkérdezték tőlük, a látottak, az áldozatokról hallottak alapján van-e lelkiismeret-furdalásuk. De nem volt. Feleletükből egyértelműen kiderült. Azt mondták, a feladatukat végezték. Mint a vadász, aki kitartóan, addig követi a vadat, mígnem leteríti [Airizer Zoltán közlése]. Pata utca és környéke Karácsonyiné Bencze Erzsébet 1944-ben tizenöt éves volt. A Pata utca (Titulescu) 48. szám alatt laktak. „1944. június 2-án öcsémmel és két unokatestvéremmel kint voltunk az udvaron, amikor megszóltak a szirénák. Mivel máskor is volt riadó, nem futottunk be rögtön az óvóhelyre. Hirtelen megjelent egy repülőgép, amelyik téglalapot rajzolt az égre. Röviddel utána kis csillogó gépek tűntek fel, ragyogtak az égen. Lementünk a pincébe. Egy adott pillanatban nagy süvítést hallottunk, süvítés, bumm, süvítés, bumm… Soha nem lehet elfelejteni ezt a hangot. A környéken több helyre esett bomba: a katona- és az ortopéd kórházra, az Alkony [M. Veliciu] és a Pata utca közötti, velük párhuzamos Szántó utcába [Plugarilor, Dostoievski], a Pata utcába és a Györgyfalvi út [Brâncuşi] elejére. Mikor lefújták a riadót, az utcán nagy jövés-menés támadt. Két embert láttunk a túlsó járdán meghalni, mert a leszakadt villanyvezeték megrázta őket. Egy ember megkért minket, szóljunk azoknak, akik arra járnak, ne lépjenek a drótokra, mert áram van bennük. A bombázás alatt édesapám a vízműveknél tartózkodott, ahova állandóan jelentések érkeztek. Így tudomást szerzett arról, hogy a mi környékünkre is bomba esett. Nagyon megijedt, hogy meghaltunk. Mikor hazajött, és látta, hogy épek vagyunk, sírva ölelt magához. Tőle tudtuk meg, hogy a Kőváry-telepi Raktár utcát [Magaziei] is több találat érte. Itt lakott édesanyám egyik barátnője és egy ismerőse. Elindultunk, hogy keressük meg őket. Hogy mi volt az Állomás téren, azt nem lehet kifejezni. Öcsém szorította édesanyám kezét, s megrémült a látványtól. Amikor észrevett egy fejet, vállal és ökölbe szorított kézzel, mind azt hajtogatta: »nem nézek oda, nem nézek oda!« Szegény, napokig nem tudott aludni ettől a szörnyűségtől. Sajnos, akiket látni akartunk, meghaltak. Szekernyés néni és a férje, valamint az Oláh család, egy asszony a négy gyermekével. Sok minden romokban hevert, és nagy kráterek tátongtak az utcákon. Mozgósították a tizenhat-tizenhét éves leventéket, hogy segítsenek eltakarítani a romokat, s a holttesteket szállítsák a temetőbe. Nagy félelem uralkodott el az embereken, hogy mikor kezdődik újra a bombázás. Este édesanyám mindegyikünk ágya mellé széket tett, hogy arra helyezzük a ruhánkat, ha éjszaka menekülni kell, minden kéznél legyen. Azt mondta, hogy felmegyünk az Alkony utcába [Amurg, M. Veliciu] és a Bajza utcán [A. Densuşianu] kimegyünk a mezőre. Ugyanis a pince nem volt biztonságos, és ha a ház ránk dől, nem tudunk kiszabadulni a romok alól. Ezért keresztapám az udvaron ásott egy nagy gödröt, amelyre gerendákat rakott, hogyha nappal légiriadó van, oda bújjunk el. Későbbi férjem, Karácsonyi Béla főgyógyszerész, a bombázás idején katona volt. Az ő Horthy út 62. szám alattio szülőháza is telitalálatot kapott. Lefényképezte az épületet, hogy maradjon emléke róla. A ház különleges látványt nyújtott, az egyik falon sértetlenül megmaradt egy festmény. A földből kiállt egy drót, és amikor ki akarták húzni, belülről, a pincéből visszahúzták. Ebből arra következtettek, hogy az épület pincéjében emberek vannak, és jelt adnak. Mindenki arról beszélt a városban, hogy még mindig visszahúzzák a drótot… A férjem mindegyre visszament a helyszínre, hogy lássa, mi történik. Sajnos, nem tudták őket kimenteni a romok alól, mert bármelyik pillanatban ledőlhetett volna a maradék épület. Ezért aki a pincében rekedt, mind meghalt. Sok bomba nem robbant fel. Állítólag két életfogytiglanra ítélt rabolt megtanítottak arra, hogyan kell hatástalanítani a bombákat. Azt mondták nekik, ha sikeresen teljesítik a feladatot, akkor szabadok lesznek. Ezek mind olyan emlékek, amelyeket soha nem lehet elfelejteni.” Kerekdombi bombabiztos óvóhely Bain Tibor 1944-ben ötéves volt. A Széchenyi tér 29. szám alatt laktak. Jól emlékszik a Kerekdomb alatti bombabiztos óvóhelyre. „Szólt a rádió, »Légi veszély, Bácska–Baja–Pécs–Arad…«, majd a szirénák, végül »Légi veszély elmúlt…« Négy-ötéves gyermek nem nagyon tudja felfogni, mi a légi veszély, sőt a bombázást sem, de valószínűleg a felnőttek viselkedése okozta bennem azt a szörnyű, szorongó érzést, amely általában hasmenésbe torkollott. Szüleim már tudták, hogy mikor megszólalnak a szirénák, és a pincébe szaladunk, bilit is kell vinni. Szégyelltem, de ha muszáj, hát muszáj. A bombázásokat részben a Kerekdomb alatti bunkerben vészeltem át, másrészt a Széchenyi téri lakásunk légópincéjében. Itt kapott el az a bombázás, amely a Levente laktanyát is érte. Ez volt a hozzám legközelebbi robbanás. A pincénk légvonalban mintegy száz méterre volt a robbanás helyétől. A plafonján égő viharlámpa összetört, mert a légnyomás felcsapta a plafonra, engem pedig kilökött édesanyám öléből, egy ember pedig, aki éppen a pince felé sietett, a zárt ajtón át esett be. Mikor Kolozsvárt mondta be a rádió, már a fejünkön is voltak. Másnap megnéztük a Postakert utcában [Cuza Voda] tátongó bombatölcsért, és a lerombolt Leventeotthont. 1947-ig a Széchenyi térről a Postakert utcán jártam a Református Kollégiumba, ezért tudom, hogy a tölcsér sokáig megmaradt. Sokat hógolyóztam benne. A nagy bombázás után, hazamenet – mivel nagyszüleim a Nádas-patak mellett, a Buzogány utcában [Simion Balint] laktak –, nagybátyámmal felszaladtunk a vasút fölötti, félig lebombázott híd sarkára. Onnan látni lehetett a mészárlást, amit a bombázás végzett. Azt a katonavonatot bombázták szét, amelyik éppen az állomásban állt. Délelőtt volt, és szerencsétlenségére, éppen akkor érkezett a budapesti gyors is. A riadóra mindkét vonat gyorsan kimenekült az állomásból, de a katonavonatot még Bács előtt megsemmisítették, persze a környékbeli házakat is. Mikor a városban voltunk, valamelyik légópincébe szaladtunk, melyek messziről látszottak, nagy nyilak mutatták a pincék helyét. Mikor a Kerekdombon voltunk, akkor a környékkel együtt a domb alatti három bunker valamelyikébe menekültünk. Ezek a legbiztosabbak voltak. Kiszámították, hogy ha a legnagyobb repülőbomba egyenesen a tetejére hull, senkinek semmi baja nem lesz. A bunker fölött legalább ötven méter vastag finom homok volt. Három bejárata nyílt, kettő a negyed, egy pedig a közeli Papfalva felé. A három járat valahol a domb közepe táján találkozott. Teljes hossza vagy háromszáz méter lehetett. A szellőzést a három ki- vagy bejárat huzata biztosította, mert a bombamentes bejáratot a légósok csak a legutolsó pillanatban zárták le vaspántos ajtókkal. Jó vastag, vasúti talpfából voltak a támfalak, és vastag deszkából a bélelés. A MÁV [Magyar Államvasutak] munkásai készítették, a vasúti munkások és családjaik számára. Mikor a Nádas mellett kapott el a sziréna, nagyszüleimmel jó nagyot szaladtunk odáig. Sokszor a légiriadó lefújása még az úton talált. Rengeteg ember fért erre az óvóhelyre, csak az volt a baja, hogy az elsők, akik odaérkeztek, nem mentek bennebb, mindenki a bejáratnál akart maradni, mert a villanyvilágítás csak rövid részéig tartott. Bennebb sötét volt, mert a gyertyákat kioltotta a huzat.” Szabadság (Kolozsvár) 2014. augusztus 19.Károly Róbert, 1316. augusztus 19. és KolozsvárI. Az Árpád-ház kihalása után, a XIV. század legnagyobb részében Anjou-házi uralkodók ültek a magyar trónon. Vér szerint azonban az Árpád-ház folytatói voltak. Károly Róbert nagyanyja, Mária, V. István leánya, 1269-ben Sánta Károly Anjou herceghez (a későbbi II. Károly nápolyi királyhoz) ment feleségül. Kun László halála után, 1290-ben Mária bejelentette igényét a magyar trónra, de utóbb elsőszülött fia, Martell Károly javára lemondott igényéről és őt koronáztatta magyar királlyá. Martell Károly 1295-ben bekövetkezett halála után hozzálátott, hogy unokáját, Károly Róbertet (1288–1342, 1307 és 1342 között Magyarország királya) magyar királynak nevelje. A tizenkét éves ifjú vagy inkább gyermek, még az utolsó Árpád-házi, III. Endre életében, Dalmáciában, a délvidéki urak királyjelöltjeként magyar földre lépett. De csak nehezen, hét évi kitartó küzdelem után sikerült elnyernie a trónt. Ezután szívós harcot folytatott a tartományurak, az ún. kiskirályok, az Amadéfiak (másképp Omodefiak), a Henrikfiak, Kán László, Csák Máté ellen. Már az Amadéfiak és Csák Máté elleni, 1312. évi sikeres rozgonyi csatában nyilvánvalóvá vált, hogy az országot szétforgácsoló helyi urak ellenében a központi hatalmat kiépítő király legodaadóbb hívei a városok. Ezek után, és természetesen a fejlettebb nyugati viszonyok – virágzó városok, a hozzájuk kapcsolódó kézműipar, kereskedelem – ismeretében, Károly Róbert támogatta a városiasodó településeket, a városokat, a mezővárosokat, s városi jellegű kiváltságokat adott a jelentősebb, fejlődési lehetőségekkel rendelkező településeknek. A város születésnapja Ilyen körülmények között került sor 1316. augusztus 19-én arra, hogy Benedek kolozsvári plébánosnak, gyulafehérvári kanonoknak és Stark ispánnak, kolozsvári bírónak a település valamennyi lakója nevében benyújtott kérésére a királyi kancellária kiváltságlevelet bocsátott ki, melyben Károly Róbert az addigiakhoz viszonyítva jóval előnyösebb, városi rangot biztosított a Kis-Szamos jobb partján fekvő településnek. Ez azonban nem csupán királyi kegyként értelmezendő, hanem úgy is, mint a nem egyszerű faluszerű település helyzetének az elismerése, hiszen Kolozsvárnak akkor bírója, ispánja, gyulafehérvári kanonok címmel rendelkező plébánosa volt, a település kőfallal kerített várral rendelkezett, melyben és amely körül iparosok, kereskedők, katonák, földművesek telepedtek le. A tatárjárás után létrejött falunak (villa Cluswar [kluzsuár]) városi rangot (civitas Kuluswar [kuluzsuár]) nyújtó kiváltságlevél rendkívüli jelentőségű volt a település életében. Az elpusztított lakosság pótlására V. István által 1270-ben idetelepített, az Óvárt építő szászok és vendégek 1316 előtt is városi jogokkal rendelkeztek. Ekkor azonban Károly Róbert kiváltságlevele az addig falusi joggal élő, Óváron kívüli települést is kiemelte a fejlődését évtizedekig fékező gyulafehérvári püspök joghatósága alól, és visszaadott egykori előjogai mellett újabbat, önkormányzatot is biztosított. Méghozzá az addig két, külön jogállású település egésze számára. Károly Róbert 1313-ban még megerősítette a püspököt a falusi jogállású Kolozsvár birtokában, de nem sokkal később visszavette azt. Tulajdonképpen nem a település egy része volt falusi jogállású, hanem a település lakóinak egy része. Míg a másik, a városi jogállás, az 1270-ben betelepített vendégekre, hospesekre vonatkozott. Így érthetőbbé válik az, hogy a település egyszer város, miután a király a püspöknek adományozza, falu, majd ismét város lett. A püspöki fennhatóság ugyan valamelyest szűkítette a lakosok jogait, de nem túlzottan, mert a jogfosztás a püspöknek sem volt érdeke. Jogok 1316-ban, a Majos fia Majos ellen vívott topai vagy bonchidai csatában Debreceni Dózsa seregében a király igénybe vette a kolozsvári polgárok haderejét. Ezután döntő fordulat következett a helység életében. Augusztus 19-én Károly Róbert, Benedek plébános és Stark bíró kérésére, a város lakóit – „akik a szabadság útjáról lealacsonyíttattak” – visszahelyezte az V. István által adott szabadságokba: 1. Minden ekével rendelkező telepes (hospites […] aratra habentes) évente, Szentmihálykor, 1 királyi súlyú fertót, minden ekével nem rendelkező háztulajdonos telepes 3 pondust (nehezéket), minden zsellér (inquillinus) 1½ pondust tartozik földbérként (terragium) fizetni; 2. Minden 60 háznép (mansio) 1 jól felszerelt katonát tartozik adni a király seregébe; 3. Bírót (villicus) maguk közül szabadon választanak, aki minden ügyben ítélkezik, kivéve az emberölést, lopást, rablást, gyújtogatást és sebesítést, amikor a király bírája (királybíró, a város második embere, a főbíró társbírója; bár a XVI. századtól már nem a király bírója, címét és szerepét megőrizve, a városi tanács 12 tagú esküdtpolgárának első embere) a városbíróval (bíró, főbíró, a város első embere) együtt ítél; 4. A bírság kétharmadát a királybíró, egyharmadát a városbíró kapja; 5. Erdély határain belül áruikkal együtt vámmentességet élveznek; 6. Szabadon választanak papot, illetőleg plébánost (sacerdotem et plebanum); 7. Továbbra is szabadon, háborítatlanul birtokolják Kolozsvár körüli földjeiket. Ekkor, amikor a vendégek és a szászok városi jogokat kaptak, Kolozsvár már nem volt egyházi tulajdonban. Ez már korábban megtörtént, de hogy mikor, nem tudjuk. Károly Róbert 1331-ben a város jogi kiváltságait kibővítette: a városi bíró illetékességébe kerültek a súlyos bűnügyek, köztük a nemesek által elkövetettek is. 1336-ban, a világi és az egyházi nemesség minden tiltakozása ellenére, a város kikerült a vajda joghatósága alól, s ezt a kiváltságot 1349-ben, 1353-ban, 1364-ben és 1365-ben a király – ezúttal Károly Róbert fia, Nagy Lajos – ismételten megerősítette. Asztalos Lajos Krónika (Kolozsvár) 2014. augusztus 22.Kolozsvár bombázásáról, hetven év múltánA Sapientia EMTE új épületének előadótermében nagy érdeklődés mellett mutatták be tegnap délután Asztalos Lajos és Papp Annamária 1944. június 2. – Kolozsvár bombázása című kötetét. A rendezvényt vetítés vezette be, amelynek során a könyvben megjelent, a tragikus eseményről készült korabeli felvételeket lehetett látni. A kiadványt ismertető Benkő Levente szerint hiánypótló munkáról van szó, amelyből kiderül, hogy a város bombázása a szövetségesek részéről, kitervelt háborús terrortámadás volt, több száz halottal, sebesülttel, rengeteg pusztítással a civil lakosság körében. Ezért is kellene megjelentetni a román és az angol nyelvű változatot, utóbbit pedig az amerikai kongresszus figyelmébe ajánlani. A szerzők, valamint a fotóanyag gyűjtésében, reprodukálásában jeleskedett Rohonyi D. Iván, a könyv megszületéséhez fűződő személyes élményeikről számoltak be a közönségnek. Szabadság (Kolozsvár) 2014. szeptember 5.Hol is van Dónát helye?2011-ben a városi önkormányzat egyik nemzeti liberális tanácsosának az a sziporkázó ötlete támadt, hogy Dónát szobrát nem csupán helyre kell állítani – erre rá is szorult –, hanem eredeti helyéről eltávolítva, be kell hozni a városba, és ott kell ismét fölállítani. Ezt hamarosan újabb, „remek” ötlet követte: helyreállítása után a Hója északi oldala alatti néprajzi múzeum bejáratánál kell elhelyezni. Asztalos Lajos, Szabadság (Kolozsvár) 2014. szeptember 26.1944, ahogyan emlékszemElsötétítés 1944 elején nem sokan lehettek, akik ha nem is tudták, de legalább gyanították, hogy az arcvonal még az év vége előtt átvonul rajtunk. Napjaink akkoriban csendesen, vagy inkább viszonylag csendesen teltek. Bár gyermek voltam, a háborúról én is tudomást szereztem. Esténként be kellett sötétíteni az ablakokat, nehogy a kiszűrődő fényről az ellenséges repülők, amelyek a város fölött szállnak, így észrevegyék, egy esetleges célponttá váljék. Késő este hallani lehetett a magasban szálló gépek moraját. Mint mondták, viszik Tito partizánjainak az utánpótlást. Asztalos Lajos FOLYTATJUK Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
