|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 230 találat | lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-210 | 211-230 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kónya Ádám 2015. július 30.Templomaink – Bikfalva (Református Hírnök)„Sepsiszentgyörgyről tekintve feltűnő jelenség a bikfalvi vártemplom hatalmas tornya. Délutáni napsütésben valósággal világít a Kövesponk alján” – ezekkel a szavakkal jellemzi Kónya Ádám a bikfalvi református templomot, amelynek tornya feltehetően valamikor a 15. század végén épült, hajója pedig csak jóval később, 1863-ban, amikor a régit lebontva, megépítették a ma is álló, több mint 500 ülőhellyel rendelkező templomhajót. A gúlasisakkal ellátott, 34 méter magas torony másfél méter vastagfalába vágott ajtón keresztül egy későgótikus terembe lépünk, amelynek dongaboltozatát a 15. század végére jellemző, kettősen hornyolt terrakotta bordák hálózata díszíti. A torony emeletein felfelé haladva pedig még inkább tetten érhető a középkor hangulata. Nagyméretű, könyöklős kiképzésű falfülkék belsejében a korra jellemző keskeny lőrések sorakoznak. Az első övpárkány fölötti rész Debreczeni László szerint már 17. századi, az eredetileg íves-tornácos toronysisak pedig még később épülhetett. Ezt 1939-ben éppen Debreczeni tervei alapján átépítették, viszont a második világháborúban a toronynak ez a része megsemmisült. Szemtanúk visszaemlékezése szerint az Észak-Erdélybe bevonuló román hadsereg használta célpontnak és egy ágyúlövedék találta el, azonban még 1945-ben visszaállították eredeti formájába. Sajátos története van a templomhajó megépítésének. Ugyanis a régi gótikus templom helyére 1863-ban épített új hajó a falu akkori lelkésze „fondorlatos cselvetésének” köszönheti létét. Erről Orbán Balázs a Székelyföld leírásában a következőképpen ír: „Bikfalvának magaslaton fekvő várkastély környezte régi temploma volt. E templom már a felszaporodott hívek befogadására igen kicsiny és romladozott vala, s az orgona teremtett nekik egy új, igen szép és nagy templomot. Igen, az orgona teremtette a templomot, s ez állítás bármilyen nevetségesnek látszassék is, mégis így van.” A teljes történet úgy szól, hogy a már említett okok miatt a lelkész szerette volna rávenni híveit egy új templom építésére. Miután azonban javaslatát elvetették, „az eszélyes lelkész átlátván, hogy szép móddal nem boldogulhat, cselhez folyamodott, s híveit rábírta, hogy legalább a már használhatatlan régi orgona helyett újat csináltassanak. Ebben megegyeztek, s annak megcsináltatását a tiszteletes úrra bízták.” A tiszteletes pedig ennek nyomán rendelte meg Kolonits István orgonaépítő mesternél azt az egymanuálos, 12 regiszteres orgonát, amely manapság is a templom egyik ékessége. Azonban jól tudván, hogy mit tesz, olyan nagyméretű orgonát rendelt, hogy amikor az elkészült, nem fért be a régi templomba. Így tehát a bikfalviaknak nem maradt más választásuk, minthogy az orgonát is befogadni képes új templomot építsenek. „Ekként épült a mostani szép, ízléses nagy templom, melynek kevés párja van Székelyföldön. És behelyezték a szép nagy orgonát, mely szintén a Székelyföld legszebb és legnagyobb orgonái közé méltó joggal sorozható.” – foglalja össze Orbán Balázs a templomépítés történetét. Az építkezésnek azonban leginkább a várfal látta kárát, ugyanis miután eredeti szerepét már elvesztette, jelentős részét lebontották. A megmaradt és ma is álló várfalrészt kívülről támpillérek tagolják, belül pedig három lőrés kiképzése tanúskodik középkori eredete mellett. Felbecsülhetetlen értéket képvisel a templom 1640-ben öntött harangja, mely nem annyira régiségében áll, hanem inkább abban, hogy latin felirata mellett, hibás betűkötéssel ugyan, de magyar nyelvű feliratot is tartalmaz: BIKFALV: AZ ISTENNEK DICZRETIRE CZINALTATVNK ES HARANGOT. 1640. Ismereteink szerint ez a második olyan magyar felirat, amely harangon a 17. században előfordul, és egyben arról is tanúskodik, hogy a bikfalvi reformátusok ezen kezdeményezése egy évszázaddal megelőzte a magyar nyelv harangfeliratokon történő meghonosodását. Az új templom építésének idején még 1150 lelket számláló bikfalvi református gyülekezet az azóta eltelt másfél évszázad alatt 330 főre apadt, de ez a maréknyi közösség továbbra is híven őrzi ősei örökét, amelyre méltán lehet büszke. Sánta Imre Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. szeptember 1.Lobog-e még piros-fehér-zöld a Székház homlokzatán? (Búcsúbeszélgetés Lakatos Mihállyal)Egy héttel ezelőtt baráti beszélgetésre hívott. Semmi különös, máskor is megesett. Ezúttal azonban azzal kezdte: lejárt megbízatása, megy vissza Magyarországra. Eltelt már az öt esztendő? – kérdeztem. Nem, csak négy. Nem módosította ugyanis a magyar kormány azt a törvényt, miszerint a kulturális intézetek vezetői négy plusz egy évet tölthetnek tisztségükben. Ha valamiért rossz szájízzel maradt Lakatos Mihály, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője, az éppen ez az egy hiányzó év. Ugyanis pályázatában öt évre tervezett. A meg nem adatott évet pedig nemcsak ő, de az intézet által szervezett rendezvényeket látogató székelyföldi közönség is hiányolni fogja. Budapestre való visszautazása előtt hát egy újabb lezárult, Sepsiszentgyörgy kulturális életében mély nyomot hagyó korszak mérlegének megvonására kértük Lakatos Mihályt. – Négy évvel ezelőtt tervekkel és illúziókkal telten jöttél Sepsiszentgyörgyre. Hogyan távozol? – Nagyon szép időszakot tudhatok magam mögött, és ha mégis kicsi keserűség van most a lelkemben, az csak azért, mert néhány dolognak én már nem tudok személyesen a végére járni. Olyan programoknak, amelyek a pályázatom koncepciójának fontos pillérei. – Mi az, amit el lehetett végezni? – Eredmények tekintetében azt mondhatom, hogy körülbelül 80 százalékát sikerült megvalósítanom terveimnek. Úgy szeretek dolgozni, hogy maradjon utánam valami időtálló is. Ilyen a siculicidium alkalmából kiírt képzőművészeti pályázat: a harmincvalahány alkotásból nagyon jó kis tárlat keletkezett, aminek egyébként Madéfalva híjával volt: utánanéztünk, csupán három olyan, a 20. században született műalkotást tudtunk azonosítani, amely a madéfalvi eseményt dolgozta fel. Ráadásul még azt is sikerült elérni, hogy magyar kormányzati támogatással a műalkotások Madéfalva birtokába kerüljenek. Ez a pályázat azért is fontos, mert a művészet, amelyben benne van az irodalom is, sokat tehet azért, hogy emberközelbe hozzon egy időben nagyon távoli eseményt. Hasonló, hogyha nem is olyan nagy sikert arató volt a Gábor Áron-pályázat, amelynek nyomán keletkezett egy új színmű. Igaz, még nem volt megmérettetve valójában, hiszen csak egyszer mutattuk be felolvasószínházi keretek között, de a közönség reakcióján is úgy láttam, ez is lehet időtálló, legalábbis egy 21. század eleji feldolgozása a Gábor Áron-témának. A harmadik dolog, ami szintén nem mulandó, hogy sikerült Hamvas Béla első román nyelvű fordítását megjelentetni. Ezt szinte a sors játszotta a kezemre, mert Hubbes László, akivel egyetemi társak voltunk Kolozsváron a 90-es évek elején, már A bor filozófiájának kész fordításával keresett meg ideérkezésemkor, és csak az egyik legnevesebb román kiadó, a Curtea Veche igazgatóját kellett meggyőzni, hogy érdemes kiadni. A román értelmiség körében igen nagy a sikere a műnek. – A magyarországi borvidékek bemutatásának szándékával programsorozatot indítottál, amely azonban csak az első kiadást érte meg. – 2012-ben a Székelyföldi Eger Napokkal kezdődött, de a másodikat nem sikerült megvalósítani, mert a minisztérium mindössze tíz százalékát biztosította a szükséges költségvetésnek. Ez összefüggésben állt az ottani személyi változásokkal is, nem ismerték fel, hogy nemcsak borászati bizniszről van szó, bár ez önmagában is jó dolog lenne, hanem kapcsolódik hozzá egy olyan kulturális meg társadalmi eseménysorozat, amelynek hatása ezen túl mutat. Az egri bor ürügyén először járt Székelyföldön például a Gárdonyi Géza Színház, a Harlekin Bábszínház, és az Agria szerkesztősége sem fordult meg itt azelőtt. Megismerkedtek az itteni színházakkal, bábosokkal, az itteni irodalmi műhelyekkel, tehát a kapcsolat megszületett. A Tokaji Napokat már megszerveztük a tokaji borászokkal, a Miskolci Nemzeti Színházzal, a Csodamalom Bábszínházzal meg az Avas Néptáncegyüttessel, amikor kiderült, hogy a minisztériumi támogatás nem elég. Még úgy sem, hogy előző évben Kovászna Megye Tanácsa nagy részt vállalt a szervezésben. – Milyen volt az együttműködés a háromszéki intézményekkel, illetve hatóságokkal? – Nagyon jó, itt, Szentgyörgyön talán csak az Erdélyi Művészeti Központtal nem szerveztünk közös rendezvényt. A legtöbb programot, nyilván, a helyzetből adódóan, a Bod Péter Megyei Könyvtárral bonyolítottuk, rögtön utána a Székely Nemzeti Múzeum következik, de közösen szerveztünk eseményeket a Lábas Házzal, a Gyárfás Jenő Képtárral (amíg működött), a Magmával, a Kónya Ádám Művelődési Házzal, a vadászati múzeummal, a Tamási Áron Színházzal is néhány esetben, és a Háromszék szerkesztőségével, persze. Anélkül, hogy az együttműködésnek intézményes keretet adtunk volna, ezek emberi kapcsolatokon múltak. Amikor megkerestem őket, vagy ők keresték meg az intézményt, mindenki igyekezett segíteni a másikon. De ugyanez mondható el a székelyudvarhelyi, csíkszeredai, gyergyószentmiklósi kulturális intézményekről, a kézdivásárhelyiekről vagy a kovásznaiakról nem is beszélve. – A Gábor Áron-pályázat esetében tudom, intézményei révén Kovászna Megye Tanácsa jelentős támogatást biztosított. Más programoknál is beszállt a városi, megyei önkormányzat? – Hogyne, például a Székelyföldi Eger-Napokkor az összes vendég elszállásolását a megyei tanács biztosította, meg a szórólapokat, plakátokat is. Nem mindig csak az segítség, ha az embernek pénzt adnak, hanem az is, ha olyan dolgokat biztosítanak, amelyekért egyébként fizetni kéne. – Általában kényes az anyagiak kérdését feszegetni, mégis: hogyan alakult a rendelkezésedre álló pénzkeret? – Stagnált. Gyakorlatilag, amit költségvetésből biztosítottak, az 2011-ben is ugyanannyi volt, mint 2015-ben, de ez nem kirívó, ilyen az összes kulturális intézet ellátottsága. Ennek ellenére a Székelyföldön túl is eljutottam, pár alkalommal Kolozsváron, Nagyszebenben, Brassóban is szerveztem programot. De ilyen financiális háttérrel és ekkora személyzettel, ami gyakorlatilag egy embert jelent – mert a titkárnő csak az adminisztratív ügyekben segít –, nem lehet egész Erdélyt lefedni. – A mit nem lehetett megcsinálni fejezet mit tartogat még? – A történelmi előadás-sorozatnál csak a Horthy-korszakig sikerült eljutni, most következett volna az észak-erdélyi történet, ez kiemelten szerepelt volna mint az ittenieket különösen érdeklő fejezet, aztán a második világháború, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak és a rendszerváltás. Így lett volna teljes a kép. De hát nézzük a pohárnak a tele lévő háromnegyedét, így is főként annak örülök, hogy a középiskolások – Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium diákjai – mindezzel szembesülhettek, mert igyekeztem a történészszakma ajánlása alapján minden korszaknak a legjobb ismerőjét elhívni, és ők a tankönyvekben még benne sem levő legújabb kutatásokat is beépítve tartották meg előadásaikat, a tanulók tehát olyan pluszt kaphattak, amihez másként nem jutottak volna hozzá. – Ha a történelmi előadás-sorozat az idő miatt nem tudott kifutni, volt egy másik elképzelésed, amely elég hamar elakadt: a magyar olimpikonok bemutatása. – Ettől azért ment el a kedvem, mert napjaink nagy sportolóit, akiket mindenki ismer, és akikkel mindenki szeretett volna találkozni, egyszerűen nem lehetett rávenni, hogy eljöjjenek. Amikor itt járt a kétszeres olimpiai bajnok tőrvívó, Rejtő Ildikó és a kilencszeres kenuvilágbajnok, Wichmann Tamás, nem döntöttünk nézői csúcsot. És volt egy másik, szintén félbemaradt sorozat, a magyar építészek bemutatása. Csupán Ekler Dezső vette rá magát, hogy eljöjjön, a többiekkel nem tudtam zöld ágra vergődni. Le is vontam a következtetést, hogy építészeink olyanok, mint az alkotásaik: nehezen mozdíthatóak. – Említetted beszélgetésünk elején, hogy van néhány dolog, amelynek már nem tudsz a végére járni, de elindítottad szervezésüket. – Az egyik az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen szervezett, szeptember 3–5. között Árkoson zajló tábor, ahol jelen lesz néhány magyarországi író, akit fordítottak román nyelvre, és román író, akit magyar nyelvre, valamint műfordítók is. Mindig jó, főleg, ha két olyan népről van szó, mint a román és a magyar, ha a művészek megismerik egymást, általában az ilyen barátságok jót tesznek a kétoldalú kapcsolatoknak. A másik egy kortárs magyar irodalmi antológia megjelentetése román nyelven. A Nemzeti Kulturális Alap támogatja a kezdeményezést, és a szervezés is elég jó szinten áll, feltehetőleg 2016 májusában a Bookfesten majd be lehet mutatni két könyvet, egy verses- és egy prózakötetet, amely a kortárs magyar irodalom aktuális állapotát tükrözi. Mert minden évben jelenik meg egy, két, három lefordított mű, de ebből a román olvasó nem kap átfogó képet, hogy mi zajlik most, miről gondolkodnak, mit írnak, hogyan írnak a mostani magyar költők, írók. – Irodalom. Íróember vagy, az elmúlt négy év során jó néhány magyarországi írót hívtál meg Székelyföldre, de sajátos elképzelés szerint. – Arra fordítottam a hangsúlyt, hogy olyan szerzőket hívjak meg, akik értéket alkotnak, de valahogy mégis az irodalmi kánon perifériáján vannak, nevük nem igazán került be a köztudatba. Ilyen Hász Róbert, gondolom, nagyon kevesen hallottak a szerzőről, pedig a Künde című regénye tényleg az egyik legjobb magyar regény, amelyet a 21. század elején írtak. Ács Margit, Temesi Ferenc kitűnő szerzők, vagy a műhelyek közül a Kortárs egy irányadó irodalmi orgánum, vagy a Hitel, ezek mind először fordultak meg Erdélyben. Sepsiszentgyörgyön, meg általában Székelyföldön az utóbbi években nagyon mozgalmas kulturális élet zajlik, az érdeklődő közönség nagyon sokszor a bőség zavarával küszködik. Az volt a célom, hogy azokat a szerzőket mutassam be, akiket a helyiek ilyen vagy olyan okból nem hívnak el, erre a résre álljak rá, ahol hiány mutatkozott. – Ugyancsak irodalommal kapcsolatosak nemzeti ünnepeinkkor bemutatott műsoraitok is. – Kiderült, hogy az alkalmi zenés-irodalmi összeállításokra van kereslet. Amikor az első október 23-ai műsor végén láttam, hogy az embereknek könnyes a szemük, világossá vált, hogy ez olyan műfaj, amelynek ma is van létjogosultsága, amellyel érdemes foglalkozni. – Végére hagytam egy nehéz kérdést. Kinevezéseddel egyúttal kultúrdiplomáciai megbízatást is vállaltál. Ez valami bonyodalmat okozott-e, kerültél-e az elmúlt négy év során konfliktusos helyzetbe? – Én nem, de a sors szeszélye folytán a titkárnőm, Szőcs Erika igen. Egy alkalommal, amikor én nem voltam az irodában, bejött egy román fiatalember számlatömbbel a kezében, és felszólította Erikát, hogy azonnal vegye be a magyar zászlót, mert a könyvtárnak nincs joga azt kitenni. És már akarta megírni a büntetést. De Erika felvilágosította, nem a könyvtár tette ki, hanem ez egy magyarországi intézmény. Erre a fiatalember nem volt felkészülve, ezek szerint nem tudott az intézmény létezéséről, eltette a számlatömböt és szó nélkül kiment. Kellett jeleznem a főkonzulnak, hogy volt egy ilyen kisebb incidens, aki megnyugtatott, hogy az általunk bérelt területen akár minden ablakba is kitehetnénk egy magyar zászlót. – Múltról jövőbe. A Balassi Intézet nem hirdetett versenyvizsgát a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetői tisztségének betöltésére. Ez azt jelenti, hogy felszámolják az intézetet? – Egész pontos információm nincs, egyelőre nem született döntés, miként folytatódik az intézet működése. Kétirányú megoldás lehetséges: ideiglenesen felfüggesztik az intézet működését, akárcsak ideérkezésem előtt, akkor három hónapig nem működött, aztán velem újraindult, de számolhatunk azzal is, hogy nem indul újra, és ez lenne a legrosszabb forgatókönyv. – Ha újra meghirdetik az irodavezetői tisztséget, megpályázod? – Valószínűleg nem. Nem azért, mert a szívem nem húzna vissza, de még sok irányba húz a család is, a gyerekek. Ha legényember lennék, minden további nélkül. Mert Sepsiszentgyörgy szívem szerinti jó hely. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. szeptember 28.15. FilmtettfesztIdén szeptember 30. és október 4. között szervezik meg Erdély magyar filmfesztiválját. A Filmtett „születésnapi rendezvényeként” Kolozsváron megalapított Filmtettfeszt első kiadását 2001-ben szervezték meg, amelynek célja az volt, hogy friss magyar filmeket vetítsenek le a kolozsvári közönségnek – olyan alkotásokat válogattak be, amelyek nem kerültek moziforgalmazásba Romániában –, ugyanakkor bemutatkozási lehetőséget és nyilvánosságot akartak biztosítani az erdélyi filmesek alkotásainak. Az azóta eltelt több mint egy évtizedben a magyarországi filmválogatás mellett megerősítették a program erdélyi vonulatát is: némafilmek, amatőr alkotások, kisjáték-, dokumentum- és animációs filmek befutott alkotóktól, diákmunkák, illetve Erdélyben készült egészestés alkotások egyaránt terítékre kerültek.Kísérőrendezvényként közönségtalálkozók, filmes témájú kerekasztal-beszélgetések, könyvbemutatók, különféle workshopok és filmszakmai gyorstalpalók tarkítják évről évre a programot. A Filmtettfeszt 2011-ben kilépett Kolozsvárról: a Metrion Egyesület segítségével egy napra Nagyváradra is átköltözött. 2012-ben nagyszebeni és székelyudvarhelyi helyszínek csatlakoztak, 2013-ban hét, 2015-ben pedig – hála lelkes partnereiknek – összesen 12 erdélyi városban (az említetteken kívül Nagybányán, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kovásznán, Besztercén, Zilahon és Aradon) szervezték meg a Filmtettfesztet. Helyszínek: Kolozsvár Győzelem / Victoria mozi (Hősök u. 51. sz.), Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem – aula (Tordai út 4. sz.), Insomnia Café (Egyetem u. 2. sz.), Nagyvárad: Partiumi Keresztény Egyetem – Díszterem (Városháza u. 36.), Székelyudvarhely: Városi Könyvtár (Kőkereszt tér 2. sz.), Stúdió mozi (Rákóczi Ferenc u. 1. sz.), Homoród mozi (Kossuth u. 20. sz..), Kaufland parkoló (Bethlen Gábor u. 79. sz.); Nagyszeben: Habitus Könyvesbolt (Kispiac tér 4. sz.); Csíkszereda: Csíki Székely Múzeum (Vár tér 2. sz.); Sepsiszentgyörgy: Kónya Ádám Művelődési Ház (Kossuth Lajos u. 13. sz.); Nagybánya: Teleki Magyar Ház (Thököly Imre út 5–7. sz.); Kézdivásárhely: Vigadó Művelődési Ház (Gábor Áron tér 21. sz.); Kovászna: Városi Művelődési Ház (1918. December 1. u. 1. sz.); Beszterce: Zsinagóga Multikulturális Központ (Grigore Bălan u. 10. sz.); Zilah Szilágy Megyei Kulturális és Művészeti Központ (1918 Dec. 1. tér, 11. szám); Arad: TEBA-gyár (Maros-part). Simó Márton Székelyhon.ro 2015. október 6.35 éves a Cantus FirmusÜnnepi hangverseny a templomban Szombaton 19 órától a sepsiszentgyörgyi Krisztus király római katolikus templomban jubileumi hangversenyt tartott a megalapításának 35. évfordulóját ünneplő, a Kónya Ádám Művelődési Házhoz tartozó Cantus Firmus vegyes kar. A kórus 1980. október 2-án Sepsiszentgyörgy kultúrházában, baráti, családi alapon jött létre, és 35 éven át a tagok összetartó erejének köszönhetően működött. – A vegyes kar bemutatkozására a 60 éves Magyar Férfidalárda jubileumi ünnepségén került sor. A kórus pályája gyorsan ívelt fölfelé, számos országos elismerést, díjat hoztak haza a megmérettetésekről. A megyei, erdélyi szerepléseken túl, most már határok nélkül, más országokban is fellépnek. A vegyes kar a Romániai Magyar Dalszövetség tagja, az EMKE által alapított Nagy István-díj tulajdonosa, 40 tagot számlál – részletezte érdeklődésünkre Dulányi B. Aladár, a Kónya Ádám Művelődési Ház igazgatója. A vegyes kar László Attila karnagy, alapító tag javaslatára 1986. február 16-án vette fel a Cantus Firmus nevet, majd 1990 márciusán kóruszászlójukat is felszentelték. László Attila több évtizedes munkáját 2014. október 19-étől Jakab Árpád kántor, karnagy vette át. Tinca Teddy Székely Hírmondó (Kézdivásárhel 2015. október 19.Egy könyv születéseEl nem mulaszthatom, hogy most, Kádár Gyulától búcsúzva, el ne meséljem, miképpen is született meg az a kiadvány, amely három részben, harmincezret is meghaladó példányszámban jelent meg 1991-ben. Mindjárt a fordulat utáni hetekben, hónapokban rengeteg megbeszélés, titkos és nyilvános tanácskozások, nagy tömegeket vonzó gyűlések követték egymást. Akkor vetődött fel erőteljesen a második magyar elméleti középiskola létrehozásának kérdése, s ott, a volt leánylíceum egyik termében, a megbeszélés szünetében vetettem fel Gyulának az ötletet, hogy sürgősen érdemes lenne megírni az erdélyi, a romániai magyarság történetét. Ő már tanfelügyelőként sok mindennel próbálkozott a nemzeti önazonosság megszilárdításának ügyében, kezdeményezte többek között új igazgató állítását a levéltár élére, de ezt a kérdést akkor elnapolták, s később már hiába próbálkoztak. Elmondtam neki, hogy két-három történésszel is beszéltem egy ilyen történelmi mű megírásáról, de nem vállalták. Ő igent mondott. Akkor már megvolt az általam létrehozott kiadó, amelynek elsődleges célját iskolai segédanyagok kiadása képezte, tehát különösebb akadálya nem volt annak, hogy egy ilyen, aránylag rövid terjedelmű munkát megjelentessünk. Felvázoltam neki elképzelésem, amit el is fogadott. Az első részben: Adalékok a romániai magyarság történetéhez a magyarság történetét taglalta a kezdetektől 1541-ig, s mivel elsősorban iskolásoknak szántuk, függelékként közöltük a hivatalos román történelem erre az időszakra vonatkozó tanítását. Várható volt a felháborodás román részről. Gyulát a minisztériumban gorombították le, engem az egyik államtitkár próbált elmarasztalni, de ezzel nem sokra ment. Mondanom sem kell, hihetetlen gyorsasággal fogyott el a 33 ezer példány, s a diákoknál is szorgalmasabb olvasóknak bizonyultak szüleik. Persze, tartottunk a bírálatoktól, ezért is kértem meg dr. Egyed Ákos egyetemi tanárt, hogy pillantson bele, s ennek az lett a vége, hogy a Kolozsvárra felutazó Kádár Gyulával még éjszaka is a kéziratot olvasták. A lektorálást itthon Cserey Zoltán, Kónya Ádám és Magyari Lajos végezte, a későbbiekben pedig csatlakozott hozzájuk Kozák Albert is. Ugyanis gyors ütemben elkészült a második – Az 1541–1711 közötti időszak –, majd a harmadik – Az 1711–1920 közötti korszak – rész is. Mindhárom önálló kiadványként jelent meg. Óriási megtiszteltetést jelentett számomra Kónya Ádám együttműködése, aki a lektorálás mellett a második kötet számára összefoglalta, képekkel illusztrálta az erdélyi reneszánsz művészetet, a harmadikban pedig közölhettük A művészetek táguló körében című tanulmányát. A hivatalosságok szemében szálka lehetett a képanyag is, hiszen például mindhárom fedőlapján addig nehezen hozzáférhető, ritkán látható személyek, személyiségek szerepeltek, a honfoglaló magyar, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos. Nyilván, a nagyon alacsony ár miatt nem tudtunk a tárgykör nagyszerűségéhez méltó külcsínt biztosítani, ennek ellenére nyugodtan nevezhetjük hiánypótló munkának Kádár Gyula első könyvét. Péter Sándor Székely Hírmondó (Kézdivásárhely 2015. október 23.A hősök előtt tisztelegtek az emlékparkbanÜnnepi műsorral, koszorúzással, valamint fáklyás felvonulással emlékeztek az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseire pénteken Sepsiszentgyörgyön, az ’56-os emlékparkban. Klárik László háromszéki szenátor ünnepi beszédében úgy fogalmazott: „A pesti ifjak nem meghalni, hanem élni akartak, de haláluk kiáltó szóként járta be a világot (…), bátorságot nyújtva, hogy a zsarnokság igenis legyőzhető”. A „vörös terror” biztos, hogy a magyar nemzettől kapta az első halálos döfést, ami oda vezetett, hogy sok sebből vérezve elkotródjon az országból – hangoztatta a szenátor, elmondva: ezen a napon nem csupán az ’56-os hősök előtti tisztelgés kifejezése miatt gyűltek össze, hanem a jelenkor kérdéseinek válaszkeresése céljából is, hiszen miközben napjaink embere tankönyvekből tanulja a történelmet, ezzel egy időben munkássága is történelemmé válik. „Sokan úgy érzik, hogy 1989-ben kitavaszodott, de ez a tavasz veszélyben van” – tette hozzá a szenátor, aki a közelmúlt eseményeit, így a himnuszpert, valamint a kovásznai Benedek Géza Szív- és Érrendszeri Rehabilitációs Kórház névváltoztatásának esetét felhozva magyarázta kijelentését. Muráncsik László, Sepsiszentgyörgy testvértelepülésének, Mosonmagyaróvár önkormányzatának képviselője arra hívta fel a figyelmet, hogy a ma embere úgy válhat méltó örökösévé az ’56-os hősöknek, ha tudatosan cselekszik, önálló véleménye van, közéleti szerepet vállal, illetve a magyar nemzet vallási és nemzeti értékeit megbecsüli. „A siker eléréséhez saját magunkat kell legyőznünk, nem követhetjük nyugati világot” – tette hozzá Muráncsik László. Farkas Balázs, Magyarország csíkszeredai konzulátusának konzulja az anyaország üzenetét átadva elmondta: ideig-óráig győzhet az erőszak, mert az önkényt a félelem, a kétségbeesés vezérli, s csatát lehet nyerni, de az igazság és a szabadságvágy nem győzhető le, ahogyan ezt 1956 is megmutatta. Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke a forradalom áldozatainak nevében szólalt fel, majd rövid imádságot tartott Zelenák József evangélikus esperes. Ezt követően koszorúzásra, a magyar és székely himnusz eléneklésére került sor. A megemlékezés következő mozzanataként fáklyás felvonulásra hívták a szervezők a jelenlevőket, amelynek célja a kommunista diktatúra áldozatainak tiszteletére állított, Erzsébet parkban található kopjafa volt. Szavalt Dana Karola, Péter Izolda, illetve Bedő Kinga Noémi – mindhárman a Plugor Sándor Művészeti Szakközépiskola diákjai. A megemlékezés során közreműködött a Kónya Ádám Művelődési Ház, a művészeti szakközépiskola drámatagozatos diákjai, a 14-es számú Dr. Kovács Sándor cserkészcsapat, a 40-es számú Szent György cserkészcsapat, 77-es számú Bora István cserkészcsapat, a 115-ös számú Bölöni Farkas Sándor cserkészcsapat, valamint fellépett a Cantus Firmus Vegyeskar, továbbá a Magyar Férfidalárda. Bencze Melinda Székelyhon.ro 2015. október 27.Időszeletek, relikviák – magunk tükreAz idei Székelyföld Napok keretében szervezték meg a 2. Székelyföldi Dokumentumfilm Szemlét. A program ötletgazdájával és főszervezőjével, Szabó Károly filmrendező-operatőrrel beszélgettünk e fontos filmszakmai eseménysorozatot követően, hiszen minden sikeresen vagy kevésbé sikeresen lezajlott projekt után szokás egy-egy kiértékelőt tartani, s továbbgondolni a témát, hogy a jövőben hol, mikor, s milyen értelemben kell finomítani a szervezés és a bonyolítás folyamatában, hogy az eredmény még látványosabb és még hatásosabb, emlékezetesebb legyen. A dokumentumfilmekkel úgy vagyunk, hogy általában a filmipar mostohagyermekeiként kezeljük, akárcsak oly gyakran a televíziók is, holott ezek az alkotások jórészt nem a fikcióra, hanem a hétköznapi rögvalóságra épülnek, azt mutatván be, hogy egy adott időintervallumban, egy bizonyos helyen kik és mik voltunk, mit cselekedtünk, illetve mihez viszonyultunk sehogy vagy bűnös közönnyel. Képes történetek e filmek rólunk, üzenetek, később is elővehető időszeletek, „filléres emlékek”, amelyekkel méltó módon illik bánnunk. Egészen pontosan 47 alkotás érkezett be, a magjelölt határidőig – mondotta a szervező, ami 35 alkotót, illetve alkotóműhelyt képvisel. Többnyire a székelyföldi megyékből neveztek be, de van bukaresti, kolozsvári, temesvári, magyar és belga produkció is. Ez a belga gyártású film, Debreczeni Alex munkája egy jelentős költségvetéssel készült mozi, amely technikailag is kiemelkedik a többi közül, nem beszélve arról, hogy Bözödújfalu, a településhez kapcsolódó visszaemlékezések önmagukban is izgalmas témát jelentenek… Én azt tartom, hogy tulajdonképpen Magyarország sem külföld, s főleg azt élő-dolgozó, a Székelyföldről elszármazott rendezők, operatőrök, televíziós szerkesztők sem azok, hiszen ide dolgoznak, folyamatosan minket (is) szólítanak meg vizuálisan, a mindennapi is elképzelhetetlen e hely nélkül. – Lehet-e tudni, hogy hány vetítés zajlott a három megyében? Meg lehet-e becsülni, hogy körülbelül hányan látták a filmeket? – Székelyudvarhelyen volt négy alkalmi vetítés, ami 12 filmet jelent, ebből két alkalommal én nem tartózkodtam itthon, így nem is részletezem a dolgot, de a Hargita és Kovászna megyei programok részletesen így néztek ki: október 14-én., a zetelaki kultúrotthonban Jakab Ervin A Nagy-Küküllő útja című dokumentumfilmjét vetítettük – nem véletlenül, nyilván, s ebbe besegített a helyi polgármesteri hivatal és a Dr. P. Boros Fortunát Elméleti Középiskola. Itt megtekinthető egy részlet az alsósófalvi farsangtemetésről. Nem a programban szereplő alkotás, hanem a Sóvidék Televízió riportfilmje. Csak ízelítő. A kistérségi televíziós műhelyek is bevonhatók a programba, hiszen több helyütt is tehetséges szakemberek dolgoznak, s rámozdítható a megszólított közönség egy-egy témára. Ugyanaznap a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban a Simon József-dr. Kinda István szerzőpáros néprajzi dokumentumfilmjei tekinthették meg: Pásztorkodás–hagyományos sajtkészítés Zabolán, Méhészet–hagyományos családi méhészkedés Kálnokon, Mézeskalácsosság-hagyományos mézeskalács-készítés Kézdivásárhelyen. Aznap Sepsibükszádon, a Mikes Ármin Általános Iskola, informatika termében Bardócz Sándor Dobai Illyés utolsó útja, Kerekes Zoltán Az esztelneki dada, Benczédi József A bosszú napja, dr. Molnár Attila Nyolc év katonaság és Benczédi József Szomszédunk a mennyország című dokumentumfilmje volt műsoron, Sepsiszentgyörgyön pedig az Erdélyi Művészeti Központ földszinti kiállítótermében Vincze Csilla Üzenet – Portréfilm Páll Zoltánról, Csáky Zoltán Arcélek – Sütő Levente bútorfestő és Novák Péter Sámuel Csináljuk másképp! című filmje, Gyergyószentmiklóson a Central Kávé és Teaházban Püsök Botond, Demeter Zsuzsa Consumatum est – az Urmánczy-örökség, Farkas Antal, Lukács Csaba Határon 1988-89, Bálint Arthur Kié lesz a hegedű?, Kerekes Zoltán Az esztelneki dada, Soós Móni-Szabó Károly Kismértékben gyógyszer… és dr. Molnár Attila: Nyolc év katonaság című dokumentumfilmeket vetítettük, ottani helyi szervezőnk, a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ munkatársai segítségével. Ugyanaznap az illyefalvi kultúrházba is eljutott a szemle: Dr. Kinda István-Vargyasi Levente Szenesek című néprajzi dokumentumfilmjével, de ott meghívottként jelen volt Vargyasi Levente, a film operatőre is… Mindezeket nem azért sorolom, hogy megismételjem a közzétett műsorfűzet tartalmát, hanem a sokszínűségem kívánom árnyalni. Hasonlóan gazdag volt október 15., a csütörtöki nap is: Kézdivásárhelyen, a Kosztándi képtárban Makó Andrea Esztena című dokumentumfilmje, Gyergyószentmiklóson Fecső Zoltán Történelem fekete-fehérben, Zsigmond Attila Székelyföldi betyárok, Jakab Ervin A Nagy-Küküllő útja és Zsók Enikő „Körbe vagyok fülekkel véve” – A fekete füzet című alkotását tekinthették meg; Balánbányán, az 1-es számú Általános Iskola Lukács Csaba-Marossy Géza Két székely című dokumentumfilmjét, helyi szervezőnk, a Botorka Művelődési Egyesület segítségével, de ugyanaznap ezt a filmet Gyergyóremetén is meg lehetett nézni. Szépvízen, a polgármesteri hivatal pincetermében Csibi László Édes Erdély, itt voltunk és Daczó Katalin Ők ketten és Fekete című filmjei, Baróton, Erdővidék Múzeumában, szintén Csibi László Édes Erdély, itt voltunk című filmje volt műsoron… Tovább nem is részletezem… Mindez a székelyudvarhelyi Bibliofil Alapítvány M.E., a Hargita Megyei Kulturális Központ, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Kónya Ádám Művelődési Ház (Sepsiszentgyörgy) koordinálásval, helyi szervezők és bonyolítók bevonásával működött. – Mekkora volt az átlag-közönség? – Általában 4 és 40 fő között ingadozott a nézőszám vetítésenként. – Mit tartasz a leginkább sikeresnek? – A legnagyobb sikere ennek a rendezvénysorozatnak az, hogy egyre több település kapcsolódik be és szervez vetítéseket, ami remélhetőleg jövőre még gazdagodik, és várhatóan Maros megyei települések is csatlakoznak a mozgalomhoz. – Melyek az itteni legfontosabb filmek? – Sok nagyon jó filmes és film van jelen. Ezzel ellentétben a legnépszerűbb filmek azok voltak, amelyeknek a korábbi mediatizálása jobban meg volt alapozva, de ez kiderül a vetítésekre bekért filmek listájából is. A jó hír az, hogy szakmailag is egyre javul a filmek minősége is, egyre több a mívesen elkészített anyag és tematikailag is egyre több a nagyon izgalmas társadalmi –történelmi –néprajzi tárgyú film; minden irányban feszegetik a határokat, s külön meg kell említenem az újdonságszámba menő jó természetfilmek jelenlétét is. – Ezen kívül a székelyföldi dokumentumfilmeknek van-e valamilyen fóruma? Nem lenne célszerűbb, ha valamilyen díjazást is bevezetnétek, hogy inkább figyeljenek kívülről a munkáitokra? – Tervezzük az elkövetkező szemlékre bevezetni a díjazásos rendszert, és a szakmai fórumok súlyosabbá tételét is , de ez még plusz forrásokat igényel, amelyekre keressük a lehetőségeket. Mindenképp fejlődni kell, ez számunkra – Hargita és Kovászna megye kulturális központjai és az udvarhelyi Bibliofil Alapítványnak, amelyet jómagam képviselek – ez is fontos célkitűzés. – Menet közben hol játsszák ezeket a filmeket? A televíziók mennyire vevők? Milyen nézettségű idősávban tartják műsoron? – Azok a filmek, amelyek MTVA támogatással készültek, azokra vetítési kötelezettségeik vannak a magyar televízióknak, a más finanszírozású filmekkel pedig kopogtatnak és úgy próbálják meg eladni az anyagaikat az alkotók. Az RTV Magyar Adása és az Erdélyi Televízió is szívesen leadja, csak épp fizetni nem tudnak érte… – Lesz-e valahol egy téka, tárhely, ahonnan ki lehet majd kölcsönözni? Esetleg egy internetes portál? – Igen, dolgozunk ezen a két megye kulturális központjaival egy FTP vagy nagyobb tárhely bérlésén, ahova felkerülhetne az archívum, és ezt egyelőre csak kutatási célra tennénk hozzáférhetővé, de a jövőben akár egy fizetős online filmklub is megvalósítható ez is. – Hogyan tovább? – Már a jövő évi szemlét tervezzük, az imént említett tervek szellemében keressük a megoldási lehetőségeket, terjeszkedni szeretnénk a vetítési helyszínekkel, még több alkotót, még több alkotóműhelyt vonzanánk. Fontos motiváció lenne a díjazásos rendszer bevezetése, jót tennének a fajsúlyosabb szakmai fórumok is. Az első és a második szemle között jól látható, érezhető a minőségi és mennyiségi ugrás. Bízzunk abban, hogy a harmadik kiadás is lépés lesz a nagykorúsodás felé. Szükség van a döntnökök, a helyi vezetők, a vállalkozók és – természetesen – az írott és elektronikus sajtó segítségére is. Ha eddig összejött a szemle, akkor a tapasztalatok birtokában csakis jobb lehet minden az elkövetkező időkben. Simó Márton Székelyhon.ro 2015. november 9.Magyar nap HidvégenSzombat este sikerrel zárult a Székföldi magyar napok második kiadása a régió legészakibb falujában. A hétvégi csend és az esti előadás előnyére szolgált annak az ünnepségnek, amelyre megérzésünk szerint a település magyarsága igazából várt. Megvalljuk, hogy ilyen alkalomra már aligha kerül lehetőség a szerfelett vegyes etnikummal bíró településen – ízlelgettük a telt teremben ülők véleményét. Hidvég lakóinak csak egyharmada magyar, ugyanennyi román, míg a maradó egyharmadot a román anyanyelvű cigányság teszi ki, amely azonban az utolsó népszámlálás alkalmával román nemzetiségűnek vallotta magát. Újra bebizonyosodott: helyénvaló volt a megyevezetés azon határozata, hogy minden évben megszervezze a Székföldi magyar napokat a régió három településén, Erősdön, Árapatakon, valamint negyvennyolcas győztes csatánk helyszínén, Hidvégen. Miután az ötletgazda nevében Gáj Nándor megyei tanácstag üdvözölte a hidvégieket, Horváth Miklós, az érdekszervezet helyi elnöke szólt. „Legyen emlékezetes ez a nap – mondta –, erősítse önazonosságunkat és magyarságunkat, tartsa meg erős kisközösségként szórványsorsra jutott helyi magyarságunkat, hiszen ezt szolgálja a ma esti kultúrműsor is.” Nem azon kell aggodalmaskodni, hogy huszonkét tanulóra apadt a hidvégi iskola magyar tagozata, hanem örvendeni kell, hogy egyáltalán létezik, hogy két összevont osztályban sikeresen tanulnak anyanyelvükön – derült ki táncos-zenés műsoruk láttán (képünk), miként a székföldi magyarság helyzetére jelképesen illő Kőműves Kelemen népballada-megjelenítésükből is, amelynek színpadi változata Gajai Mária és Sala Emília pedagógus munkája. A másodikos Pivolda Irma Anna korát meghazudtolva adta elő Kányádi Sándor Krumplis mese című versét. Ráduly Baka Rebeka népdalcsokrával a székföldi erősdi fiatalok üzenetét hozta, míg a deres hajú Göncze Sándorné Petőfi-versével a szomszédos árapatakiakét, ugyanis mindkét falu népes csoportja eljött a hidvégi előadásra. A két és fél órás műsor többi részét megyei együttesek szolgáltatták. A Fenyőcske Néptáncegyüttes csíkszentdomokosi, felcsíki és sóvidéki fergeteges számaival ízleltette a székely tánckultúra egy-egy kincsszemét, népdalokat adott elő Bodor Andrea. Formában volt a Kónya Ádám Művelődési Ház Visky Árpád Színjátszó Társulatának minden szereplője, akik három Nóti-jelenettel nevettették meg a népes közönséget. A humoros-életes darabokat művészi leleményességgel helyezte színpadra Deme Róbert fiatal rendező. Az estnek azonban volt egy számomra különleges eseménye is. Horváth Miklós kissé csodálkozva mondta, hogy megérkezett az a két brassói ötvenhatos, akik a földvári megemlékezésen mondták, hogy eljönnek a hidvégi magyar napra is. V. Lay Imre és testvéröccse, Lay György egykori politikai foglyok, ünnepi uniformisban érkeztek. „Eljöttünk – mondta Imre –, hogy megtiszteljük az egyre fogyó hidvégi magyarokat, mert emlékezetükben a legtovább él a földvári fogolytábor szomorú emléke.” Másnap érdeklődéssel olvastam Lay Imre számomra dedikált ajándék visszaemlékezését (Brassói srácok. Az EMISZ és az ’56-os forradalom. Cenk Könyvek, 2006). Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. november 14.Megismertetni a Székely MezőségetA Maros Mezőségi Művésztelep képzőművészeti alkotásaiból nyílt kiállítás tegnap a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban. Házigazdaként Lázár-Prezsmer Endre művelődésszervező köszöntötte az egybegyűlteket, elmondva, hogy Simó Enikő közvetítésével érkezett Háromszékre a tárlat. Czirjék Lajos mezőmadarasi származású, Marosvásárhelyen élő festőművész, a 2009-ben alakult művésztelep vezetője közölte, tulajdonképpen öt önálló, a Székely Mezőség szomszédos falvaiban már működő alkotótábor összefogásáról van szó. A mezőpaniti, mezőmadarasi, mezőbándi, mezőbergenyei művésztáborokat és a csittszentiványi gyerek és ifjúsági kézművestábort fogták össze. Közös vonásuk, hogy mindenütt a református egyház támogatásával zajlanak. Jelen tárlat az utóbbi évek terméséből való válogatás. Céljuk a helyi értékek és a környék bemutatása a képzőművészet eszközeivel. A tárlatot Vetró B. Sebestyén András brassói képzőművész méltatta. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. november 16.Néptánc-antológiaA sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház Tőkés Zsolt és Tőkés Edit vezette Kincskeresők Néptáncegyüttese és a kézdiszentléleki Perkő Néptáncegyüttes (koreográfusok: Horváth Tas, Lukács Réka és Marthi Jenő) a tavaszi válogatáson érdemelte ki, hogy részt vegyen a műkedvelő néptánccsoportok számára meghirdetett IX. Erdélyi Néptánc-antológia gálaműsorában, amelyet szombaton tartottak Székelyudvarhelyen. A Romániai Magyar Néptánc Egyesület által szervezett seregszemle záró eseményén négytagú zsűri értékelte a produkciókat, az együttesek szakmai eligazítást kaptak, az antológia ellenben nem verseny jellegű. Jövőben tizedik születésnapját üli a rendezvény, az évfordulós antológia szervezésének lépéseiről az egyesület a legközelebbi közgyűlésen határoz. (fekete) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. január 26.A szabadság lovaiIncitato-tárlat a művelődési házban Czegő Zoltán író, költő nyitotta meg a 23. Incitato művésztáborban készült alkotások tárlatát pénteken a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban. A szép számú közönséget, a jelenlévő Nagy Lajos fotó- és Simó Enikő képzőművészt Dulányi B. Aladár, az intézmény igazgatója köszöntötte. „Aki már látott vadlovakat száguldani, akárcsak filmen is, azonnal megérti a szabadság varázsát. Akkor is rádöbbenhet a földet megdübörögtető szabad életek láttán a szabadság életközelségére, ha maga amúgy a szabadság és a szabad emberek megfojtásának él, diktátorként” – fogalmazott Czegő. Aki pedig csak futólag is megtekintette a különböző technikával készült műveket, melyek ezúttal is ló-témát dolgoztak fel, maga is ráérezhetett a költő tömören megfogalmazott igazságára. Hiszen akár ügető, vágtázó, száguldó, akár ágaskodó, táncoló, toporzékoló vagy éppen szelíden legelésző, békésen szemlélődő, illetve türelmesen várakozó lovakat ábrázolnak, azok mindenikében láthatóan ott feszül a szabadságvágy és szabadságszeretet. A tárlat február 17-ig tekinthető meg naponta 9–15 óra között. (bedő) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. március 9.Középpontban a magyar tánc (A Georgius Kamarazenekar és a Csíki Kamarazenekar közös hangversenye)Március idusához közeledve közös ünnepi koncertre készül a sepsiszentgyörgyi Georgius Kamarazenekar és a Csíki Kamarazenekar. Legutóbb karácsonykor hallhattuk együtt játszani a fiatal székelyföldi hangszereseket, a közös koncert mögött tíz év tapasztalata és összeszokottsága áll. A sepsiszentgyörgyi hangversenyévad második alkalommal kínálja együtt az „aranycsapatot”, amelynek tagjai – neves hazai és magyarországi karmesterek és szólisták közreműködésével – mára már magas szakmai színvonalú szimfonikus zenekart képviselnek. A március 11-én, pénteken 19 órától a Tamási Áron Színház nagytermében zajló hangverseny része a március 15-ei ünnepi megemlékezésnek, melyet az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc tiszteletére tartanak városunkban. A budapesti Werner Gábor karnagy vezetésével a szimfonikusok kétrészes műsorral készülnek: elsőként klasszikusok, Ludwig van Beethoven, Franz Schubert és Wolfgang Amadeus Mozart művei hangzanak el, az est második felének fő témája pedig a magyar tánc. Olyan zeneszerzők művei csendülnek fel, akiket a magyar tánc inspirált; többek közt Brahms, Bartók és Liszt műveiből is hallhatunk. Érdekessége e témának, hogy már a reneszánsz korban is létezett jellegzetes magyar udvari tánc, amelyről nem maradt fenn leírás, így ma csak a dallamokat ismerjük, amire táncoltak. A XIX. századi magyar táncokról viszont már többet lehet tudni, közkedveltek voltak Erdélyben, de szívesen járták Nyugat-Európa palotáiban is. Ezekből a dallamokból ihletődött számos magyar és más nemzetiségű korabeli zeneszerző. A Donáth-díjas Werner Gábor karmester 1969-ben született Budapesten, zenei tanulmányait ötévesen kezdte gordonkán, majd e mellett zongorázni tanult és ütőhangszereken játszani. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Győri Tagozatának gordonka szakán szerzett diplomát, majd karmester szakot is végzett, és Jurij Szimonov mesterkurzusain képezte magát tovább. Nevéhez fűződik a Hevesi Kamarazenekar művészeti vezetése, tagja volt a MÁV Szimfonikus, a Camerata Transsylvanica, a Sonora Hungarica zenekarnak és a Hubay Jenő Kamarazenekarnak, muzsikált a Magyar Virtuózoknál is. Ma a Budafoki Dohnányi Zenekar karmestere, emellett számos magyar zenekart dirigált vendégkarmesterként, vendégszerepelt Hollandiában, Olaszországban, Svájcban, Németországban és Erdélyben. Az ünnepi koncerten két fúvós szólistát köszönthetünk: fagotton játszik a budapesti Mohai Bálint, a Georgius Kamarazenakar alapító tagja és vezetője, Filip Ignác pedig fuvolán. A fiatal vendégszólista Mohai Bálint zenészcsaládban nőtt fel, fagottozni 12 évesen kezdett édesapja segítségével. Ma már több világhírű zenekarban illetve együttesben működik közre: a Magyar Állami Operaház és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának szólamvezetőjeként, a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekarában vagy a Vladimir Ashkenazy vezette Európai Unió Ifjúsági Zenekarban. Olyan hírességekkel muzsikálhatott együtt, mint Itzhak Perlman, Pinchas Zukerman, Herbert Blomstedt, Sir Colin Davis, Fischer Iván, Kocsis Zoltán, Matthias Bamert, José Cura, Peter Schreier, Lang-Lang, Perényi Miklós, Garrick Ohlsson. 2015-től a fagottok „Stradivariján’”, egy 2009-ben készült Wilhelm Heckel 15179-es modellen játszik. Filip Ignác a székelyföldi komolyzene meghatározó szereplője, a brassói Transilvania Tudományegyetem zenetagozatának tanszékvezetője, a csíkszeredai Régizene-fesztivál művészeti igazgatója, a Codex régizene együttes alapító tagja és művészeti vezetője. A Cantus Serenus, az Amaryllis, a Stravaganti és más együttesek tagjaként pedig számos belföldi és külföldi kamarazene-koncerten és színházi előadáson, illetve a Bukaresti Nemzeti Román Opera előadásain lépett fel. Szólistaként az ország több filharmonikus zenekarával működött közre, olyan mesterektől tanult fuvolatechnikát, mint az osztrák Ulrike Engelke, a német Gerald Matschke, Gunter Pohl vagy Monika Kaminski, a holland Anneke Boeke és Heiko Shegget. A teljes ünnepi műsor: az első részben Ludwig van Beethoven: István Király nyitány, Franz Schubert: Rosamunda közzene és Wolfgang Amadeus Mozart: B-dúr fagottverseny, a második részben pedig Doppler Ferenc: Magyar fantázia, Johannes Brahms: Magyar táncok, Bartók Béla: Magyar képek, Farkas Ferenc: Mátrai táncok, Liszt Ferenc: II. Magyar Rapszódia. A koncertre érvényesek az idei zenei évad bérletei, szabadárusításban a jegyek a városi kulturális szervezőirodában (Szabadság tér 1. szám, nyitvatartás: hétfő–csütörtök 11–16, péntek 11–13 óra között) és a www.biletmaster.ro oldalon kaphatók. Szervezők: Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala, Kónya Ádám Művelődési Ház. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. március 11.Bíznunk kell a cselekvés erejében (Sepsiszentgyörgy)„A székely vértanúk áldozatvállalása figyelmeztet arra, hogy nem lehetünk pusztán elszenvedői a történelmi viharoknak. S csakis akkor leszünk méltók a főhajtásra, ha veszteségeink számbavételével együtt lehetőségeinket is számba vesszük, és közös cselekvéssé formáljuk” – hangzott el tegnap Sepsiszentgyörgyön a Turul téren a székely szabadság napján szervezett megemlékezésen. Mintegy félezren gyűltek össze tegnap délelőtt a Turul-szobornál a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hívó szavára. Hagyományőrző huszárok álltak díszőrséget, a Kónya Ádám Művelődési Ház magyar férfidalárdája pedig a Szózat eléneklésével indította a megemlékezést. „Szükségünk van mindnyájunk cselekvésére. A közömbösség, fásultság, legyintés soha nem fog nekünk székely szabadságot teremteni. Ha hagyjuk, hogy a diktatórikus hatalom a fejünkre nőjön, és eltűrjük azt, csak bátorítjuk még szörnyűbb megaláztatásunkat” – mondta felvezetőjében Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke, majd Szabó Fruzsina tizedikes diák előadásában csendültek fel népdalok. Zsigmond Zoltán történész a székely vértanúk történetét idézte föl, beszélt a szabadságért összeesküvést szervezőkről, a háromszéki mártír hősökről. Előadásából kiderült, miért lett március 10-e a székely vértanúk napja, és bátor önfeláldozásukból miként meríthetünk erőt, hitet a jelenlegi székely küzdelmekhez. Az ünnepség díszszónoka, Ferencz Csaba, az SZNT alelnöke szintén a 162 évvel ezelőtt halálra ítélt székely mártírok alakjának, tetteinek felidézésével kezdte beszédét: március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten három vértanút, április 19-én pedig itt, az Őrkő alatt két székely hőst végeztek ki az osztrák önkény képviselői, mindannyian az elbukott magyar forradalom és szabadságharc lángját akarták újra fellobbantani. Szólt arról is, az SZNT négy évvel ezelőtt döntött arról, hogy a székely vértanúk emléknapját a székely szabadság napjává nyilvánítja, úgy gondolták, hogy Jókai Mór szavaival élve: ez a nap a „törvényes, szabad és független nemzeti állás” jelképe lehet. Ferencz Csaba kitért arra is, hogy nehéz időket élünk, „ha nem is a bitófa árnyéka, de a megfélemlítés, a jogos követeléseink semmibevétele, az ismét visszaszerzett és felemelt szimbólumaink üldözése, az önrendelkezés hiánya itt van közöttünk”, pedig nem igénylünk többet, mint szerencsésebb közösségek szerte Európában és az egész világon: az országon belüli önrendelkezés törvényes formáját, az autonómiát. Nem lehetünk pusztán szemlélői, elszenvedői mások döntéseinek, számba kell vennünk lehetőségeinket, és felelősséget kell vállalnunk. „Kinek kisebb, kinek nagyobb téglát kell raknia abba az építménybe, amelyet közjogi megközelítésben autonómiának, eszmei megközelítésben pedig szabadságnak hívunk. Csakis így állhat össze a közösségi cselekvés nagy építménye. Tartozunk ezzel az előttünk járóknak, de az utánunk jövő nemzedékeknek is” – hangsúlyozta a szónok. Kiemelte, a félelem az önfeladás útja, bíznunk kell a cselekvés erejében. A szabadság az igazságból fakad, közösséget teremt és tettekre késztet – fogalmazott a megemlékezést záró imájában Dávid György római katolikus plébános. „Tiszta szív, őszinte elköteleződés, bátor kiállás, tettrekészség kell, hogy szabad lehessen az ember. Nem kisajátítani kell, hanem élni, meríteni, táplálkozni vele” – mondotta. Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. március 11.„Eljött a sötét autók időszaka”SZNT: nem szabad a félelem és az önfeladás útját választani! Mintegy ötszázan vettek részt tegnap Sepsiszentgyörgyön, a székely szabadság napja alkalmából tartott megemlékezésen a Turul téren. A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által szervezett rendezvényen jelen voltak a magyar politikai pártok és szervezetek képviselői is. A székely szabadság napja a Szózat eléneklésével kezdődött, a Kónya Ádám Művelődési Ház férfidalárdájának közreműködésével, majd Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke az SZNT nevében üdvözölte az emlékezőket a turulszobor előtt. – Ünnep is lehetne ez a nap, de sajnos Romániában egyre sötétebb időket élünk. Ismét dúl a kegyetlen diktatúra, a megfélemlítés, az emberek elhurcolásának szomorú és igazságtalan gyakorlata, a kisebbségi sorsba kényszerítettek alkotmány szavatolta jogainak lábbal tiprása. Ismét eljött a sötét autók időszaka, melyek a tolvajok és bűnözők között hurcolják el azokat a bátor embereinket, akik mertek tenni közösségünkért, autonómiánk eléréséért – fogalmazott beszédében Gazda Zoltán. Ezt követően Szabó Fruzsina diáklány népdalokat énekelt, majd egy rövid előadást tartott a székely mártírok háromszéki vonatkozásairól Zsigmond Zoltán történész. A történelmi visszatekintés után Ferencz Csaba, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke mondott beszédet, megjegyezve, hogy az emlékezés nem csupán gesztus, hanem a jelen törekvések viszonyítási pontja is. – Ismét nehéz időket élünk. Ha nem is a bitófa árnyéka, de a megfélemlítés, a jogos követeléseink semmibe vétele, az ismét visszaszerzett és felemelt szimbólumaink üldözése, az önrendelkezés hiánya itt van közöttünk. Ebben az országban még mindig idegenként tekintenek ránk, nyíltan, vagy burkoltan a létünkre törnek – hangsúlyozta. Megjegyezte: szemmel láthatóan nem az a cél, hogy a magyarok elégedett állampolgárokként, szabadságjogai kiteljesítésében munkálkodó közösségként éljenek szülőföldükön. Pedig nem kérnek többet, mint szerencsésebb közösségek szerte Európában és az egész világon: az országon belüli önrendelkezés törvényes formáját, az autonómiát. Az SZNT alelnöke szerint a nehéz idők ellenére sem szabad a félelem és az önfeladás útját választani, hanem a cselekvés erejében kell bízni, és minden alkalommal minél többen emlékeztessék az ország vezetését: az autonómiaküzdelmet nem adják fel. Kiss Edit. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. március 14.Március 15-i ünnepség LupénybanHőseink tisztelete felemel és kötelez Vallási felekezettől függetlenül – évről évre váltakozó helyszínen –, a lupényi magyarság idén is együtt emlékezett meg a szabadságharc hőseire. Ezúttal a református templomban, ahol nemcsak a helyi és környékbeli települések magyarjai gyűltek össze, hanem dévai és székelyföldi vendégek is eljöttek. 1848. március 15-én a magyarság lerázta az igát, elszakította a rabság láncait legyőzhetetlen szabadságvágyát követve. A szabadság Isteni rendeltetésünk betöltése, szabadság nélkül sem az ember, sem a közösség nem egészséges, hangsúlyozta ünnepi az ünnepség házigazdájaként igehirdetésében Kovács-Szabadi Tünde református lelkész. Gyerő Attila unitárius lelkipásztor imája után Winkler Gyula EP-képviselő, a Hunyad megyei RMDSZ elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Március 15. a mérlegelés napja a magyarság számára: a forradalom történelmi jelentősége ugyanaz Budapesten, Székelyföldön vagy a Hunyad megyei szórványban, de megőrzésének nemzedékről nemzedékre átszálló küzdelme viszont már nem egyforma, a szórványban sokkal erősebb összefogás, sokkal verejtékesebb munka szükséges nemzeti örökségünk továbbviteléhez, anyanyelvünk és kultúránk megőrzéséhez, mint például Székelyföldön, Magyarországról nem is beszélve, hangsúlyozta az EP-képviselő. Széll Lőrincz, a megyei ifjúsági igazgatóság ügyvezető igazgatója rövid, de felemelő beszédben az 1848-as márciusi ifjak szabadság iránti lelkesedését említette fel, amivel Európa elismerését váltották ki. Benedekfi Dávid, a helyi RMDSZ elnöke az évről évre összefogó Zsil-völgyi magyarság iránti büszkeségét fejezte ki, magyar jövőt ugyanis csakis összefogással lehet felépíteni, ami nyilván komoly felelősséggel jár. Akárcsak a márciusi ifjak előtt, előttünk is forradalmi kihívás áll: most azonban nem fegyverrel a kézben kell kivívni a szabadságot, a harc jelképes, kitartó munkával kell átörökítenünk a következő nemzedékeknek nyelvünket, kultúránkat, történelmi örökségünket és a hazaszeretetet. A hazaszeretet ott kezdődik, ahol az összes ott élő nép szereti közös szülőföldjét. Bodó József történelemtanár a modern magyar nemzet születését eredményező 1848–49-es forradalom és szabadságharc Hunyad megyei vetületét ismertette, a híres piski csatától, Petőfi Hunyad megyei útján keresztül egészen a szabadságharc támogatásáért komoly árat fizető Maderspach nemesi család történetéig. Amíg vannak kincseink, addig beszélhetünk élő magyar közösségről Lupényban, s kincseink igenis vannak, hangzott el a helyi magyarság fontos eseményeit tartalmazó nagykönyv átadási ünnepségén. Mint minden évben, a március 15-i megemlékezés alkalmával kerül sor a nagykönyv átadására, most a házigazda református közösség vette át a tavalyi szervező baptistáktól. Miután Marthy Attila plébános megáldotta az egybegyűlteket, a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám művelődési központ kórusa felemelően szép dalos előadása következett, majd a magyar és a székely himnusz eléneklése. A népes székely küldöttség nem érkezett üres kézzel, székely zászlókkal ajándékozta meg a Hunyad megyei magyarság képviselőit, illetve a székely zászló színeiben készített kokárdákkal. Végül az ünneplő közösség átment a római katolikus templomkertbe, ahol újabb gyönyörűséges székely dalok kíséretében megkoszorúzta a 2010-ben felállított székely kopjafát: a gyökereket szimbolizáló kopjafa ugyanis a lupényi magyarság másik nemzeti ereklyéje a nagykönyv mellett, hangsúlyozta Antal Amália, a helyi nőszervezet elnöke. Az űrlap alja Chirmiciu András. Nyugati Jelen (Arad) 2016. március 15.Ünnepi rendezvények HáromszékenSepsiszentgyörgyön ma a Zathureczky Berta Idősek Otthonában 9 órától Rab Sándor tanár Gábor Áron címmel tart történelmi előadást; megemlékezések 10 órától az Olt utca 16. szám alatt Kiss János ágyúöntő emléktáblájánál és az őrkői Váradi–Bartalis-vesztőhelynél – közreműködnek a Váradi József Általános Iskola gimnazistái és a Néri Szent Fülöp Általános Iskola tanulói; 11 órától a Csíki negyedi Gábor Áron- és Nicolae Bălcescu-szobornál – közreműködnek a Gödri Ferenc Általános Iskola tanulói, a Lábas Háznál a Váradi–Bartalis-siralomház emléktáblájánál – közreműködnek a Mikes Kelemen Elméleti Líceum diákjai; 11.30-tól az Erzsébet parkban gróf Mikó Imre szobránál – közreműködnek a Székely Mikó Kollégium és a Református Kollégium diákjai, a szemerjai csata emlékművénél – közreműködnek a Gulliver Óvoda gyermekei és a sepsiszentgyörgyi cserkészek; 12 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár épületén található Gábor Áron-emléktáblánál – közreműködnek a Kós Károly Szakképző Líceum tanulói és a sepsiszentgyörgyi cserkészek; 12.30-tól a Malomgát utcában Incze Dániel kopjafás sírhelyénél – közreműködnek a sepsiszentgyörgyi cserkészek és a Székely Mikó Kollégium diákjai; 13 órától a Kónya Ádám Művelődési Háznál álló Kossuth Lajos-szobornál; 14 órától a Váradi József Általános Iskola udvarán levő Váradi–Bartalis kőtömbös kopjafánál – közreműködnek a Váradi József Általános Iskola I–IV. osztályos tanulói, az Állomás negyedi eprestetői csata emlékművénél – közreműködnek az Ady Endre Általános Iskola diákjai; 15 órától indulás a Váradi–Bartalis kőtömbös kopjafától – közreműködik a Szilaj Hagyományőrző Egyesület, a Shagya Lovasklub, a Vadon Egyesület, az Étfalvi Szász Band ’93 Fúvószenekar és Sepsiszentgyörgy cserkészcsapatai – és az eprestetői csata emlékművétől – közreműködik a rétyi Kováts András Ifjúsági Fúvószenekar, a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület, Sepsiszentgyörgy cserkészcsapatai – az új főtérre; 15.30-tól megemlékezés az Erzsébet parki 1848–49-es honvédemlékműnél; 16 órától kezdődik az új főtéren az ünnepi műsor, beszédet mond Antal Árpád polgármester – műsorvezető: Nagy-Kopeczky Kristóf, közreműködik a rétyi Kováts András Ifjúsági Fúvószenekar, a városi egyesített kórusok, Nemes Levente színművész, Stekbauer-Hanzi Réka, Íjgyártó István kulturális és tudománydiplomáciáért felelős államtitkár, az EMI által szervezett szónokverseny nyertese, Bartos Barna, Filip Zsombor, Opra Balázs, a Plugor Sándor Művészeti Líceum volt és jelenlegi diákjai, áldást mond Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Fellépnek: a rétyi Kováts András Ifjúsági Fúvószenekar (karvezető: Maksai József), a Cantus Firmus Vegyes Kar, a Magyar Férfidalárda (Jakab Árpád), a Pro Musica Kamarakórus, a Szemerjai Református Dalárda (Sipos Zoltán), a Jubilate Deo Evangélikus Vegyes Kórus (Pál Gecse Mihály), a Kriza János Unitárius Vegyes Kar (Karácsony Gabriella), a Székely Mikó Kollégium diákkórusa, a Sepsiszentgyörgyi Női Kar (Dombora Anna), a Református Kollégium Refsonor diákkórusa (Szilágyi Andrea), a Mikes Kelemen Elméleti Líceum ifjúsági kórusa (Szőcs Dániel), a Laudate Kamarakórus (Lőfi Gellért), az Őszirózsa Dalkör (Venczel Anna). Szotyorban ma 12 órától a református temetőkertben koszorúzás a kőtömbös kopjafánál. Kilyénben ma 11 órától a református templomnál koszorúzás a ’48-as kopjafás emlékműnél. Kézdivásárhelyen ma 9 órától ökumenikus istentisztelet a református templomban, ünnepi műsor a Református Kollégium és a mezőtúri diákok és tanárok, valamint a helyi és a mezőtúri református gyülekezeti tagok részvételével; 9.45-től megemlékezés Bem József szobránál – közreműködnek az Apor Péter Szaklíceum tanulói és a tótkomlósi Jankó János Általános Iskola és Gimnázium diákjai, ünnepi szónok Kiss Renáta; 10 órától ünnepi műsor a Petőfi Sándor Általános Iskola udvarán a szobornál, Turóczi Mózes sírhelyénél és a Gábor Áron Műszaki Oktatási Központ diákjainak A tűz márciusa című zenés-verses irodalmi összeállítása; 10.30-tól koszorúzás a Szacsvay János-domborműnél és a Kossuth Lajos-szobornál, megemlékezés a Hősök emlékművénél – beszédet mond Vasas István, a mezőtúri Református Kollégium főigazgatója – és a Turóczi-szobornál – énekel az iskola kórusa, szaval Fazakas Anita és Jánosi Zsolt; 10.40-től a Molnár Józsiás-mauzóleumnál a Molnár Józsiás Általános Iskola tanulóinak és tanárainak ünnepi műsora és koszorúzás; 11 órától gyülekező és az iskolások felvonulása; 11.15-től a lovas huszárok, hagyományőrző csapatok és a környező falvak képviselőinek felvonulása; 12 órától kezdődik a Gábor Áron téren az ünnepi műsor – közreműködik a Tanulók Klubjának fúvószenekara, a Református Kollégium zenekara és diákjai, Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere, Böjte Csaba testvér, ferences szerzetes, Horváth Zoltán atya, a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templom plébánosa, Terézváros díszpolgára, Márdirosz Ágnes és Puskás László, a Csíki Játékszín színművészei, Mitykó Zsolt, Mezőhegyes polgármestere, a Cantus Kamarakórus, Kaján Botond, a Petőfi Sándor-iskola diákja, áldást mond ft. Vargha Béla főesperes és Beder Imre lelkipásztor; 18.30-tól a Vigadó Művelődési Ház Galériában A mi március 15-énk fotókiállítás; 19 órától a Vigadó Művelődési Ház nagytermében Hozzád, hazám, most verset írnék! című ünnepi előadás Markó Béla, Fekete Vince, Dimény-Haszmann Árpád és Sántha Attila versei alapján – közreműködik a Sepsi Kamarazenekar, a Snaps Band, a Voces női kar, a Perkő Néptáncegyüttes, Kolcsár József (Tamási Áron Színház), Kozma Attila, Márdirosz Ágnes, Puskás László (Csíki Játékszín), Kreiter Helga (Nagy István Művészeti Líceum), Bakó-Fazakas Vajk, Biszak Beáta (Minisnaps), Nagy-Babos Tamás versét elmondja Rancz-Gyárfás Hanna (Macskakő színjátszó csoport), rendező: Lung László Zsolt. Kovásznán ma a városközpontban 14 órától a megemlékezésen ünnepi beszédet mond Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója. A rendezvény ünnepi felvonulással kezdődik, amely a Dózsa György utcából indul, innen az ünneplők a központban felállított szabadtéri színpadhoz vonulnak, majd a műsor végeztével koszorúzás a belvárosi református templom kertjében, az 1848-as emlékműnél. 19 órától a Kovásznai Művelődési Központban kerül sor az 1848-as forradalom emlékére szervezett gálaműsorra, amelyen közreműködik a Kőrösi Csoma Sándor Líceum (Orbán Balázs-iskola) Recefice néptánccsoportja, a Kovásznai Tanulók Klubjának La Fiesta tánccsoportja, a Boldog Apor Vilmos Gyermekotthon Hangfoglalás zenekara, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum Diákszínpada irodalmi összeállítással, a Tiszta Szív Kórus, a PinceBand zenekar, valamint bemutatkozik a szavalóverseny első három helyezettje és a szónoklatverseny Pro Csoma-díjazottja. Baróton ma 14 órától a véczeri emlékműnél beszédet mondanak a politikai pártok és szervezetek képviselői – közreműködik az ürmösi unitárius egyházközség dalárdája, áldást mond Szabó Előd ürmösi unitárius lelkész; 15.30-tól felvonul a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület erdővidéki huszárcsapata, a Csala Kürtje fúvószenekar és a Princess mazsorettcsoport; 16 órától a Diákdomb előtt lesz megemlékezés – közreműködik a baróti Rozmaring kórus, a Baróti Szabó Dávid Középiskola, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum tanárai és diákjai, beszédet mond Lázár-Kiss Barna polgármester és Demeter László történész; 19 órától ünnepi műsor a városi művelődési házban A nemzet szolgálatában címmel – fellép a Transylmania zenekar, a Gyöngyharmat gyermekkórus, a Kormos Néptánccsoport és a Wesselényi Miklós Kórus. Ma Martonfalván 8.30-tól, Bélafalván 9 órától a Tuzson János-emlékplakettnél; Szentkatolnán9.30-tól, Gidófalván, Kökösben, Sepsibodokon, Sepsibükszádon, Zágonban, Köpecen, Magyarhermányban, Kisbaconban, Szárazajtán, Bardocon, Dálnokban, Székelyszáldobosonés Lisznyóban 11 órától, Albisban, Étfalván és Bikfalván 12 órától, Papolcon 14 órától, Szentivánlaborfalván 15 órától, Olaszteleken 16 órától, Hidvégen 16.30-tól, Ikafalván, Bodosban,Uzonban és Fotosmartonoson 17 órától, Erdőfülében 19 órától kezdődik az ünnepi megemlékezés a templomban; Bereckben 11 órától, Kommandón és Árkoson 12 órától, Zabolán12, 16 és 16.30-tól, Rétyen 13 órától a központban; Felsőcsernátonban és Kézdialmáson 10 órától, Alsócsernátonban és Kézdiszentkereszten 14 órától, Gelencén 15 órától a hősök emlékművénél; Mikóújfaluban 11 órától a kultúrotthon nagytermében ünnepi előadás; Nagybaconban 11 órától a művelődési háznál, 11.30-tól a ’48-as kopjafánál (felvonulás az iskolától), Illyefalván 12 órától a kultúrházban és a központban iskolások műsora és koszorúzás; Kálnokon 12 órától emlékünnepség; Bölönben 12 órától a Bölöni Farkas Sándor-szobornál; Kurtapatakon 14 órától a millecentenáriumi kopjafánál; Kézdiszárazpatakon 15 órától a kultúrotthonban; Kézdiszentléleken 16 órától a Petőfi Sándor Művelődési Házban lesz ünnepi megemlékezés. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 13.Szentgyörgyre viszik TamásitÚjra színpadra lép a Pokolsár Egyesület A kovásznai Pokolsár Egyesület amatőr felnőtt színjátszó csoportjának fellépései nem csak a fürdővárosra korlátozódnak, így most hétvégén, szombaton 18 órakor a Kónya Ádám Művelődési Ház segítségével a Székely Mikó Kollégium konferenciatermében mutatják be a sepsiszentgyörgyi közönségnek Tamási Áron Csalóka szivárvány című háromfelvonásos színművét. Az egykori diákszínjátszókból összeállt csapat Gazda József irányítása alatt kezdte el tanulni és bemutatni a darabokat. 2013-ban Sütő András Vidám sirató egy bolyongó porszemért, 2014-ben Tamási Áron Vitéz lélek, 2015–16-ban pedig Tamási Áron Csalóka szivárvány című művével rukkoltak elő. A kulturális, gasztronómiai és sporttevékenységet is felvállaló egyesület vezetője, Berecki Árpád büszkén jegyezte meg: „a számos előadás után a Csalóka szivárvány megérett arra, hogy a megyeközponti közönség is lássa.” Ugyanakkor hozzátette, ezzel a darabbal többek között egy partiumi turnén vesznek részt, amely borsi, nagyváradi és biharkeresztesi fellépéseket foglal magába, és a nyár folyamán a híres író emlékére szervezett napokon Tamási szülőfalujában, Farkaslakán is színpadra lépnek. N. Sz. A. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. április 23.Vásár hideggel, meleggelTalán egyetlen állandó résztvevője van huszonöt esztendeje a Szent György Napoknak – a zene terén mindenképpen –, és tegnap is ők nyitották meg a vásáros hétvégét. Harangszó után néhány perccel a parkbeli zenepavilonban felcsendült Carl Teike Üdvözlet indulója a Maksai József vezette rétyi Kováts András Ifjúsági Fúvószenekar előadásában, ezt követően Czimbalmos-Kozma Csaba városgazda hivatalosan is megnyitotta a vásárt. Emlékeztetett az 1992-es kezdetre, néhai Kónya Ádám ötletére, hogy régmúlt idők kirakodóvására mintájára szervezzenek vásáros ünnepet, majd Antal Árpád polgármester 2013-as városnap-köszöntőjét idézte: miénk itt a tér. Mézeskalács minden színben és formában, népi- és népies ruhák, kézművesékszerek, szőttesek, kovácsoltvas gyertyatartók, bőrdíszműves termékek, természetes szappanok és gyertyák, nemezből készült ruhadarabok és kellékek gazdag kínálata fogadja a Kós Károly utcában a kézművesvásárba látogatókat. Ismerős viseletkészítők köszönnek vissza, a fajátékokat ki lehet próbálni, a népviseletbe öltöztetett babák messziről odavonzzák a tekintetet, a fonott kosarastól nehéz továbbmenni vásárfia nélkül, a rusztikus gálaruháknál is sokáig elidőz az ember. Sok értékes kézművestermék, alkotóik előtt le a kalappal. Ugyanez nem érvényes a szervező Háromszéki Népművészeti és Kézműves Egyesületre, amely beengedte az ocsút a búza közé. Néhány asztalnál Barbie-babás hajkefét, szőrmeállatot, mindenféle jelvényt, házi varrású női bugyit, trikót is kínálnak, a korondi fazekas kizárólag román nyelven reklámozza a töltött káposztás fazekat, ráadásul sok helyen hányaveti módon áll a portéka, nincs cégtábla, nem tudni, ki honnan érkezett. Kár gyöngyszemek közé vegyíteni a talmit. Az Erdélyi Művészet és Örökség Egyesület által a gróf Mikó Imre utcában szervezett kézműves nagyvásárban igényesen és ízlésesen rendezték be a fakeretes standokat, a cégtáblák szerint a háromszékiek mellett sok a Hargita megyei vásáros, a termékek mind természetes anyagból és kézzel készültek. Idén is jelen van a kartonból építő papírbakter, a kekszmintát faragó mester, nagy a kínálat a nemezből, fából, bőrből készült termékekből. A fa körhinta szinte meg sem áll, a kézműves édességeknél is mindig van nyalakodó, s bár tegnap még nem kelt el olyan sok vásárfia, az árusok mindkét vásárban szívesen beszélnek azokról a technikákról, amelyekkel készítik darabjaikat, jó a hangulat, s ha az időjárás kedvez, vasárnap estig tán a portékából is jócskán értékesítenek. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 25.A városnapok negyedszázados történeteire emlékező délutánon merült fel, hogy az ünnepnek a kezdetekkor nem csupán vizuális, hanem zenei arculata is volt. Néhai Kónya Ádám javaslatára a Sepsiszentgyörgyi kézirat egyik magyar táncát emelték be hangjelnek, s az akkor minden műsorszám előtt felcsendült, mintegy hívogatva a közönséget. Fel kellene újítani – hangzott el a javaslat.Nos, a jó gondolatok hamar követőkre találnak, a szignót a rétyi fúvósok kvartettje fel is játszotta, s nemcsak a közösségi oldalon, hanem a színpadokon is felcsendült az ismét ismertté váló melódia. Mi több, új életre is kelt, mint ahogy az igazán értékes dolgok mindig újrafogalmazhatóak, hiszen például a völgyszínpadon a fúvóshangzást „meghackelték”, és ötletes, fiatalos ritmussal egészítették ki. S ez így is van rendjén. (ferencz) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 18.Kövek becsülete, Háromszék hűsége (Beszélgetés Kisgyörgy Zoltán geológus-újságíróval)Nyolcvanadik születésnapjához közeledik Kisgyörgy Zoltán. A régi idők nagy tanújával, a háromszéki bányaipar és helytörténet kimagasló szakértőjével, az utolérhetetlen mesélővel szűk évszázad villanásainak fényében fürdőztünk. Geológusként érte a rendszerváltás pillanata. Akkori munkahelyét, a kőröspataki bányát sokan ma is a kommunista „elmebaj” mintapéldányaként emlegetik. Valóban kudarcra ítélt vállalkozás volt? – Nem feltétlenül, a szakemberek rontották el a dolgot. Azt a dobostortához hasonló húszméteres lignit- és szenesanyag-réteget nem úgy kellett volna kitermelni, ahogy egy gyerek a tortába harap, hanem úgy, hogy leszedi a piskótalapot, majd kiskanállal levakarja róla a krémet. Centiméterről centiméterre ismertük, mi van ott, de hiába erősködtünk, nem szelektíven zajlott a kitermelés, hanem négy méter magas lépcsőkben. Még így is meglett volna az ott kitermelt szénben az ezer kilokalória/kilogramm fűtőérték, de mindig előre kellett fúrni, hogy ne a szénréteg fölötti vízből merítsék le a szenet. A szivattyúk pedig nem bírták az állandó vízkiemelést, minden prioritás ellenére tízből legfeljebb három-négy szivattyú dolgozott egyszerre, a többi újratekercselésre várt. Ilyen körülmények között markolókkal termelték ki a nedves masszát, amely aztán persze hogy nem lehetett versenyképes, még úgy sem, hogy időről időre finom bodosi száraz szénnel keverve igyekeztek feljavítani. – Hogyan jelent meg életében a bánya? – Geológia–földrajz szakot végeztem az egyetemen, ez egyenértékű volt egy bányageológus mérnök képzettségével. Az érdeklődésem persze jóval korábbról fakadt. A Mikóban tizedikesként Harkó József tanár úrtól még a Román Népköztársaság geológiáját tanultam, történeti geológiát, sztratigráfiát. Mindig nekem kellett az illyefalvi szenet a kályhába raknom, s ahogy hasítottam, raktam egymásra, mutattam a lapokon Jóska bácsinak a kicsi csigákat. Jól látod, fiam, mondta, ennyire érdekel ez téged? – Hirtelen pályaválasztás lehetett… – Ennyire azért nem. Amikor édesapám először kérdezte, mi szeretnék lenni, még azt mondtam, hogy unitárius pap. Fogta a fejét, ezt nem lehet, fiam. Nyolc évet volt orosz fogságban, beállították az ottani kommunista pártba – Kun Béla csapatába – azzal a be nem tartott ígérettel, hogy azonnal hazaengedik. Ezek a kommunisták ötven esztendeig sem mennek el, mondta, hagyd békén ezt a papságot. Legközelebb azt mondtam, színész szeretnék lenni. Hogy miért? Hát mert olyan sokat szerepeltetnek az iskolában, s szeretem az irodalmat is. Milyen élet az, hogy amikor bánatod van, énekelsz a színpadon, s ha örömed van, sírsz, ez sem jó, fiam, mondta. A geológiára azonnal rábólintott: ez igen, ez jó választás, a barátok becsaphatnak, de a kövek sohasem. Jól tanultam, birtokolni akartam az anyagot, köztársasági ösztöndíjjal végeztem. – Eminens tanulóként nem akarták Kolozsváron, az egyetem környékén tartani? – Felmerült egy leningrádi továbbtanulás lehetősége, de az ötvenhatos események után a magyar diákok körül megfagyott a levegő. És mivel én mindig olyan helyre vágytam, ahol üledékek, kövületek vannak, ugyanakkor minél közelebb a szüleimhez, kihelyezéskor az apácai tanári helyet foglaltam el, ahonnan „kukkerezni” tudtam Köpecet. – A bányavállalathoz is az üledékek vonzották? – Nagymértékben igen. Erdővidékre érkezésem után megkerestem a bánya igazgatóját, Boros Árpádot – már korábbról, Barátkáról ismertem –, aki azt mondta: ne, nekem van egy „dzsologom”, de rákos beteg. Amint eltemetik, maga keressen meg. Csakhogy jött a veszedelem: Apácán engem neveztek ki a kollektív gazdaság szervezőbizottsága elnökének. Fiatal voltam, diplomás, hamar iskolaigazgató, nem kérdeztek meg, hogy akarom-e. De semmiképp nem akartam, kapálóztam is ellene, fenyegetőztem: én iparos és szövőgyári munkás gyermeke vagyok, engem nem tudnak zsarolni a múlttal, s ha nem hagynak békén, elmegyek innen. De úgy tűnt, nem nagyon van apelláta. Meghalt viszont Ciobotaru, a „dzsolog”, én jelentkeztem Borosnál, s 1960 őszén elkezdtem a munkát a köpeci bányánál. – Hogyan fogadta a bányászok nagyon kemény világa a fiatal diplomást? – Gyönyörű életem volt. Nekem kellett megmondanom a bányamérnököknek, merre menjenek, hol a szén. Tiszteltek, becsültek, s bár sose dicsért meg, a hátam mögött Boros is büszke volt az új „dzsologjára”. Mégis otthagytam Erdővidéket, miután nem kaptam meg egy kertes lakást, amelyet az igazgató egy néptanácsi titkárnak ígért oda. Milyen „dzsologja” voltam én, ha nem érek ennyit, kérdeztem, s már pakoltunk is. Hidrogeológus mérnöknek jöttem a Kovászna megyei turisztikai vállalathoz. – Miben különbözött ez a munka a korábbitól? – Amíg korábban a bányában ellenségem volt a víz, 1975 januárjától a barikád túloldalára kerültem. Vargyason például sokat harcoltunk a borvizekkel, volt, hogy a szén fölött négy méterre kitűnő borvízréteget csapoltunk le a száraz szén érdekében. Ott mindig a víz volt az áldozat, a turisztikai vállalatnál meg éppen azért harcoltunk, hogy minél több borvizet fedezzünk fel és engedélyeztessünk. A vargyasi borvíz például egy bányászfúrás nyomán fakadt fel, s ahogy romlott a minősége, úgy változtatták meg ugyanannak a víznek az elnevezését, lett Vârghișből Silvana, majd Borsil. Olasztelek borvize a bánya beszakadása miatt tűnt el, és máig nem jött vissza. – Sepsiszentgyörgy régi központjának lebontása és újjáépítése kínált-e lehetőséget „ásatásokra”? – Hogyne, s mivel pénz volt rogyásig, csak ott nem fúrtam, ahol nem akartam. A megyei kórház udvarán például egy 150 méteres mély fúrásból lúgos-kénes-büdös víz tört fel, de hiába javasoltam, hogy alakítsanak ki a belgyógyászat alagsorában egy balneoterápia-központot, nem hallgattak meg. Összességében szép eredményeket értem el, tudományos és ismeretterjesztő írásaim jelentek meg, a megyei környezetvédelem altalajbizottságának elnöke lettem. Ebben a minőségemben tartottam egyszer egy előadást, amelyen Boros is ott volt. Utána megkérdezte: mennyit fizetnek magának ennél a turisztikai „orificsiúnál”? Sokkal többet adok, jöjjön vissza, mert megnyitottuk a kőröspataki bányát. Hogy fájt a szívem, amikor belegondoltam, hogy újra láthatom azokat a rétegeket… – A hetvenes években elkezdte megjelentetni a Megyei Tükörben tudománynépszerűsítő, Háromszéket bemutató írásait. Hogyan csúsztak át ezek az egyre szigorodó cenzúrán? – Bármilyen meglepő is, sok vezető ember rokonszenvvel figyelte jómagam és Kónya Ádám írásait, köztük Stanca elvtárs, a propagandaosztály vezetője is. Elsősorban a szakértelmemet értékelte, és azt, hogy igyekeztem érdekessé, vonzóvá tenni a környéket. Persze rengeteg trükkhöz kellett folyamodni, hogy megjelenhessenek turisztikai kalauzaim, de apró kompromisszumok árán gyakorlatilag valamennyi hasonló munkámból könyv lett. Volt nálam házkutatás is, s amikor megtalálták a magyar királyi honvédségi térképeket, megmondtam: nekem ezekre szükségem van, honnan a fenéből tudnám másképp, hogy milyen magas egyik vagy másik hegy? Király Károly segítségével kaptam vissza őket, az volt az áruk, hogy be kellett lépnem a pártba, de ma is megvannak. – Míg a bányászatban dolgozók többsége ötvenévesen nyugdíjba megy, ön 1990-ben új életet kezdett: a Háromszék újságírója lett. Lehet, hogy azóta ért révbe? – Nagyon jól érzem magam ennek a szerkesztőségnek a tagjaként, amely akkor fogadott be, amikor a bánya éppen „omlott ránk”, 40 százalékos fizetésért dolgoztunk. Megbecsülnek, én meg igyekszem szolgálni ezt a csapatot, amíg az erőm engedi, még annak árán is, hogy az újságírói munkám miatt egyre tolódik néhány könyvem befejezése. De semmiért nem adnám az érzést, amikor Brassóban felülök a vonatra, s mellettem egy fiatalasszony megkérdi: hogy is van azokkal a csontokkal, Zoli bácsi, amelyekről a múltkor írt? Én meg mesélni kezdek, s azt veszem észre, hogy már döcögünk be Szentgyörgyre. Még hallom, hogy leszálláskor a fiatalasszony azt mondja a társának: nemrég láttam Zoli bácsit, egészen normálisnak tűnt, s ne, most képes szegény egy órán át beszélni valami csontokról… KISGYÖRGY ZOLTÁN Geológus, geológiai és helytörténeti szakíró, újságíró, 1936. június 21-én született a háromszéki Árkoson. Két lánya és két unokája van. Iskoláit a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen végezte, 1957-ben diplomázott geológia–földrajz szakon. Tanár Ozsdolán és Apácán, majd az erdővidéki szénbányák geológusa. Geológiai, bányaföldtani, őslénytani, barlangtani és vízföldrajzi szakdolgozatai a Földtani Közlöny, Karszt és Barlang, Aluta, Revista Minerilor, Acta Hargitensia, Dări de Seamă ale Comitetului Geologic és egyéb szaklapokban jelentek meg. Székelyföld hasznosítható ásványi kincsei, az ásványvizek és mofettagázok mint természetes gyógytényezők kutatása mellett érdeklődése kiterjedt az ipar- és tudománytörténet, turisztika, hely- és művelődéstörténet, valamint a népművészet tárgyköreire is. A Háromszék napilap főmunkatársa. Fontosabb munkái: Köpecbánya: 1872–1972 (Vajda Lajossal, Sepsiszentgyörgy 1972); Erdővidék (útikalauz, Sepsiszentgyörgy, 1973); Őslények nyomában (Kolozsvár, 1976); Jelzett turistaösvények Kovászna megyében (társszerzőként, Sepsiszentgyörgy, 1978); Románia ásványvizei (Kristó Andrással, 1978); Baróti-hegység–Bodoki-havasok (társszerzővel, Csíkszereda, 2001), Háromszéki vártúra kalauz (Barót, 2008); Kovászna megye. Útikönyv. (Csíkszereda, 2009); Harangoskönyv – Tornyok magasában Erdélyben (Barót, 2010); Háromszéki borvizeskönyv (Sepsiszentgyörgy, 2013); Árkos (Barót, 2015). Díjak, elismerések: Munkaérdemrend (1972); MÚRE-nívódíj (2002); Ezüstfenyő-díj (2013); Magyar Érdemrend Tisztikereszt (2014). Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 29.A Canticorum Női Kar lép fel a Klasszikus zenét a Főtérre című Sepsiszentgyörgyi kezdeményezés részeként kedden, 19 órától.A 35 tagú, többségében pedagógusokból álló Canticorum Női Kar három évvel ezelőtt alakult Dombora Anna zenetanárnő vezetésével. A kórust zongorán kíséri Krecht Emese zongora tanárnő. A kedd esti koncert műsorán Balázs Árpád, John Rutter, Leonard Bernstein, Budai Erika és Dés László művei, valamint gospelek, filmzenék és megzenésített versek szerepelnek. Repertoárjukban népdalfeldolgozások, egyházi jellegű művek, musical és filmzenék valamint gospelek egyaránt szerepelnek. Mint ismeretes, a Sepsiszentgyörgy a kultúrára épít sorozat 2015 őszén indult útjára, civil és városi kezdeményezésre, már a főtér felújítási munkálatok alatt szerveztek koncerteket. A főtér átadását követően rendszeresítették a kulturális eseményeket, hetente tartanak szabadtéri, ingyenes koncerteket minden műfajban, valamint időközönként családi napokat is szerveznek. Az esemény szervezői ezúttal a Sepsiszentgyörgy Székelyföld Kulturális Fővárosa és a Klasszikus zenét a Főtérre kezdeményezés tagjai, a Kónya Ádám Művelődési Ház, illetve a Voces-Proart Kulturális Egyesület. Székelyhon.ro 2016. augusztus 5.Nemzet- és lélekmentőkA magyar irodalmi táborokra emlékeztek Egykori és jelenlegi magyar nyelv és irodalom szakos tanárok, illetve diákok gyűltek össze szerda este a Sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban, mégpedig szép számban, a Tulit Ilona által szerkesztett, Anyanyelvi táborok Háromszéken címet viselő könyv bemutatóján. Az 1986 és 1991 között Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő által megszervezett táborokban Tapodi Zsuzsa egyetemi tanár kezdő pedagógusként, Ungvári Barna András lelkipásztor pedig diákként volt jelen. A kettőjük párbeszédéből, valamint az akkori ötletgazda és kivitelező, illetve ilyen vagy olyan minőségben résztvevők visszaemlékezéseiből lassan felidéződtek a nyolcvanas évek második felének nyomasztó évei a maguk feszültséggel, félelemmel és nincstelenséggel telített valójukban. Egy olyan sötét korszak metszete tárult a hallgatóság lelki szemei elé, melyre annak átélői ma is rettenettel gondolnak vissza, a később születettek pedig elképzelni sem tudják annak borzalmait. Hiszen ebben az időszakban az állampolgárokat termelőeszközöknek tekintették, az erdélyi magyarságot a teljes eltűnés réme fenyegette. Mindezek ellenére akadtak olyan apró szigetek, ahol szabadon szállt a magyar szó, és szárnyalt a gondolat, s éppen ezért diák és tanár egyaránt teljes értékű embernek érezhette magát. Az igaz, hogy megvalósításukhoz jó adag bátorság, elhivatottság, nemzeti öntudat, leleményesség és vezetői beosztás kellett, azonban szerencsére Tulit Ilona mindezzel rendelkezett. Így az sem véletlen, hogy a reménység eme szigetei Háromszéken jöttek létre, hiszen ő akkor is Sepsiszentgyörgyön élt és tevékenykedett. Megtudhattuk továbbá, ezek az anyanyelvi táborok hét éven keresztül működhettek, télen az akkor 1-es Számú Ipari Líceum, nyáron pedig a kommandói iskola védő falai között. Sándor István mérnöktanár és Hochbauer Gyula tanár személyében ugyanis a két intézményt olyan emberek vezették, akik nemzetük érdekében fel merték vállalni az ezzel járó kockázatot. Résztvevői egymás között magyar irodalmi táborként emlegették az évente összesen 17 napon át folyó tevékenységet, azonban sokkal több volt ennél, hiszen az előadók között volt nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, pszichológus, népzene- és néptáncoktató, de akadt költő, újságíró, színművész, művészettörténész, képzőművész, filozófus, történész, zenepedagógus és csillagász is. Az áldásos munkát végző tanárok közül, a már említetteken kívül a téli táborok igazgatói tisztségét betöltő Albert Ernő, valamint Árvay Katalin, Lokodi Irén, Sylvester Teodóra és Zsigmond Győző neve hangzott el. Nem feledkeztek meg továbbá Csurulya Edit, Kónya Ádám, Orbán Gyöngyi, Ördög Gyárfás Ágnes, Salamon András, Salamon Sándor, Török Katalin, Bíró Annamária, Bota Emese, Domokos Zsuzsa, Fazakas Ágnes, Gazda József, Hommer Judit és Horváth Alpár munkásságáról sem. Mindenkit azonban lehetetlen felsorolni, hiszen a MIT-ben összesen másfél ezer diák, valamint kis híján száz tanár fordult meg. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. augusztus 6.Időutazás irodalmi táborokbaMinden megszülető könyv sorsa, akárcsak az embereké – egyedi. Van, amelyik viszonylag könnyen lát napvilágot, más hosszú évek vajúdásának – kitartó, fáradtságos, dédelgetett munkájának – eredménye. Több mint 30 év távlatából, több mint 300 tanulói naplóból, visszaemlékezésből, egyéni alkotásból vett részletet és több mint 130 aláírt bejegyzést tartalmazó, 250 fekete-fehér fotóval illusztrált, öt dokumentummal alátámasztott, négy éve nyomdakész állapotban lévő, nemrég a T3 Kiadónál megjelentett könyvet mutattak be Sepsiszentgyörgyön Tulit Ilona gyűjtésében és szerkesztésében. Az Anyanyelvi táborok Háromszéken, 1986–1991 című kiadványt rendhagyó, családias, nosztalgikus könyvbemutatón ismertette szerda délután a Tein teaházban egy volt táborozó, Ungvári Barna András református lelkész, Tapodi Zsuzsa egyetemi docens és Tulit Ilona volt szaktanfelügyelő, a táborok szervezője. A végére a be nem avatottaknak is kiderült, hogy mi volt valójában a MIT, miért nevezhető előzmény nélküli, megismételhetetlen, egyedi vállalkozásnak. A könyv előzményei közé tartozik, hogy az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége huszadik évfordulójára készült emlékezések adták az ötletet, és 2013 márciusában Márkó László virtuális tábori szervezésének köszönhetően létrejött a Facebook közösségi oldalon a Magyar Irodalmi Tábor csoport, s ezzel valóságos mozgalmat indított el, gyorsan csatlakoztak az egykori táborlakók és tanárok. Stílusosan többen az egykori tábori nyakbavalóval, mások régi fotókkal, Kónya Ádám saját kezűleg készített, plakátszerű rejtvényeivel érkeztek a könyvbemutatóra – a legtávolabbról Magyarországról, de innen, a „közelebbi” Csíkszeredából, Brassóból is eljöttek –, hogy felidézzék a fiatalkori, hét éven át megszervezett, téli és nyári magyar irodalmi táborok hangulatát. Jelen voltak az egykori vezérkar tagjai: Albert Ernő táborigazgató, Hochbauer Gyula iskolaigazgató, Fazakas Ágnes, Domokos Zsuzsa, Zsigmond Győző, Török Katalin, Erdély Judit tanárok. Megemlítették többek között Árvay Katalin, Lokodi Irén, Sylvester Teodóra, Csurulya Edit, Orbán Gyöngyi, Ördög-Gyárfás Ágnes, Salamon András, Salamon Sándor, Bíró Annamária, Bota Emese, Gazda József, Hommer Judit és Horváth Alpár nevét is. Az egykori tábori himnusszal, a Szellő zúg távol... népdallal kezdődött és az Adjon Isten, jó éjszakát című dallal fejeződött be a könyvbemutató és táborlakó-találkozó. Közben Kónya Ádi bácsi unokájának, Kónya-Ütő Bencének köszönhetően a „nagy hiányzó” emléke is megelevenedett, egyik kedvenc énekét hangszalagról játszotta be az utód, sokan halkan dúdolva kísérték. Ungvári Barna András lelkész (egykori diák) moderálta a bemutatót, két rövid igével indította beszédét, hálát adva, hogy összegyűlhettek, hogy átélhették Isten kegyelméből azt a varázst, amit az irodalmi táborok jelentettek. Megköszönte Tóthné Szabó Éva szervezését, a fényátadóknak további kitartást kívánt. Tapodi Zsuzsa egyetemi docens meghatódva, elfogódottan és humorosan mesélt személyes, pályakezdő élményeiről, kiemelve, hogy a lelki egészség megőrzésének fontos tényezője a jó történések előhívása az emlékezetből. Beszélt a korszakról, amelyben a könyv született. Ismertette a könyvet záró, Adalékok a korhoz című összegzést, amelyben dokumentumok alapján a korszak elnemzetietlenítő iskolapolitikája és Tulit Ilona tanfelügyelői, tanári ellenlépései fogalmazódnak meg. A Megcsúfolt alma mater című írásból kiderül, hogy megváltozott az iskola szerepe: „börtöniskolák” komorlottak szép számban; a díszszemlén és felvonuláson volt a lényeg; módszeresen folyt a magyar tannyelvű oktatás elsorvasztása; román ajkú tanárokkal töltötték fel a megyét fölös számban; román szakos tanárokat neveztek ki magyar katedrákra; nem kötelező, fakultatív tantárgyként tanulhatták anyanyelvüket a magyar diákok. A magyar táborok igazi jelentőségét akkor érthetjük meg, ha ismerjük a történelmi kort, amelyben mindez a tiltott gyümölcs édességét is jelentette, és ami a mai fiataloknak talán fantasztikumnak tűnik, de mindennapi realitás volt a nyolcvanas évek végén. Mindannyian tudták, hogy valami olyat tesznek, ami a hatalomnak nincs ínyére, ez adott plusz motivációt mindenkinek. Megfontolt előrelátással a téli táborokat az egykori 1-es Ipari Líceumban (ma Puskás Tivadar), a nyári táborokat pedig a nehezen megközelíthető kommandói iskolában szervezték. Tulit Ilona (Cila néni) több műhelytitkot is megosztott a könyvről, a számadatokat felvonultatva elmondta: a hét év alatt megszervezett téli és nyári táborokban összesen másfél ezer diák és közel száz tanár vett részt. Az egykori táborozók nevében többen is megköszönték mindenki Cila nénijének és pedagógus társainak azt a lelki tarsolyt, amelybe a gondoskodó, bátorító, megtartó szeretetmorzsákat helyezték, önzetlen, nagy tudású kollégák segítségével sok nemzedéket feltarisznyáltak a célt és hitet adó irodalmi táborok kincseivel. Józsa Zsuzsanna Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 9.Népünnepély SzotyorbanFalunapnak hirdették, de a szotyoriak népünnepélynek becézték, s büszkén mondták, hogy sikeres, éjfélbe nyúló augusztusi dáridó zajlott a Dérlőben. Valamikor a faluközpont mellett folyt el az Olt – magyarázta az ünnepséget szervező és megnyitó Rápolti István falufelelős. Itt delelt a csorda, a Dérlőben itatták a jószágot. Azóta új medrében folyik az Olt, de a szotyori nép a helynevet ma is őrzi. A Tolna megyei Alsónána testvértelepülésről héttagú baráti küldöttség érkezett Sajben Pálné megbízott polgármesterrel, velük tartottak a nánai focisok is. Szerveztek versenyfutást, kerékpárversenyt is. A szotyori ovisok nyitották a műsort, s egymást váltották az ifitáncosok. A sepsikőröspataki Kőrös és a szentgyörgyi Fenyőcske együttes vajdaszentiványi, Csíkszentdomokosi és szatmári táncokat mutatott be, a legifjabbak – Marhát Apollónia és Bálint Balázs, Albert Károly és Csutak Tünde – szólótáncokat. Bodor Andrea és Orbán-Barra Gábor nótacsokorral lépett fel. A műsor végén minden együttes közösen ropta a felcsíki táncot. A koreográfus is helybeli, minden táncot Rápolti István tanított be. A Kónya Ádám Művelődési Ház Molnár Gábor vezette zenekara húzta a talpalávalót. Nótacsokorral kedveskedett a szomszédság nevében a kilyéni Búzavirág kórus is. Estébe hajolva kezdődött a koncert Luppinger Attilával, Husztival, Yessyvel, a sztárvendégek a Bertici fivérek voltak. Ételt-italt, illatos kürtőskalácsot kínáltak a sátraknál, a Salvatore Egyesület tagjai mérték az igénylők vérnyomását, cukorszintjét. Jelen lesznek más rendezvényeken is: a csomakőrösi Sic Fesztiválon és a sepsibükszádi napokon – tájékoztatott Buna Marika. Szeptember elején szotyori küldöttség utazik Magyarországra a nánai találkozó és a szüreti fesztivál meghívottjaként. Miként a polgármester asszony elmondta, Alsónána hat hasonló nevű települést lát majd vendégül: Felsőnánát, Kisnánát, Bakonynánát, Tiszanánát, a felvidéki Nánát és Hajdúnánást. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 1.Székely jelképekről SkóciábanGlasgowban, Skócia legnagyobb városában tartott előadást a székely címer alakulásáról a világ minden tájáról összesereglett heraldikusoknak dr. Szekeres Attila István. A címertani munkásságáról Hargita megyében is ismert történész számol be a 32. Nemzetközi Genealógiai és Heraldikai Kongresszus eseményeiről és dióhéjban összefoglalja előadását. A székely közösség címerének alakulása annak megjelenésétől addig, amíg a legnagyobb romániai nemzeti kisebbségi közösség, a magyarság autonómiaharcának jelképévé vált (angolul: The evolution of the Szekler community’s coat of arms from the origins until it became the symbol of the Romanian largest minority, the Hungarian community’s autonomy movement.)– ez a barokkos körmondat volt dr. Szekeres Attila István Sepsiszentgyörgyi heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesületet elnöke által a skóciai Glasgowban rendezett 32. Nemzetközi Genealógiai és Heraldikai Kongresszuson tartott előadásának címe. A jeles esemény 2016. augusztus 11-én zajlott Skócia legnagyobb városában, Glasgowban. A kongresszuson való részvételét a Communitas Alapítvány támogatta. Az előadó beszámolója szerint a Nemzetközi Genealógiai és Heraldikai Kongresszusokat kétévente szervezik meg, mindig máshol, főleg nyugati, gazdag címertani hagyományokkal rendelkező országokban, Glasgow előtt Oslo, Maastricht, Stuttgart, Quebec, St. Andrews, Bruge, Dublin, Besancon, Torinó, Ottawa, Luxemburg adott otthont a rendezvénynek. Mint írja, a kongresszusokra a szakma jeles, nemzetközi szinten elismert képviselőinek előadásait sorolják be. Megjegyezte, hogy a sorba igen nehéz bekerülni, így óriási megtiszteltetés számára, hogy előadása felkeltette a szervezők érdeklődését és meghívták a rangos szakmai rendezvényre. „Valami olyan érzés, mint amikor egy sportoló kijut az olimpiára” – írta Facebook-bejegyzésében. A nemzetközi kongresszuson való részvételének célját így határozta meg az előadó: a címertani hagyományokban gazdag országok képviselőivel megismertetni a székely címertant, ugyanakkor rávilágítani az erdélyi magyarság jelen helyzetére, amikor Romániában napjainkban is üldözik a székely jelképeket. A beszámoló szerint a mintegy másfélszáz szakember jelenlétében zajló, ötven előadást tartalmazó kongresszuson a glasgowi Trades Hall dísztermében az egyetlen magyar résztvevő a rendelkezésére bocsátott háromnegyed órában mutatta be a székely jelképek alakulását a kezdetektől napjainkig, amikor a romániai magyar közösség az őt megillető jogokért való harcban egyre gyakrabban lobogtatja az egyre nagyobb számban megjelenő székely zászlókat. Az előadás elismerést aratott a közönség körében, a szakemberek hozzászólásaikban a mai székely zászló ugyanazon hibáit kifogásolták, amit az egyesület elnöke többször hangoztatott: a székely címerben és zászlóban nem csillagnak, hanem napnak kellene lennie, ha már csillagot ábrázoltak, annak nem két sarkon kellene állnia, hanem nyolc sugarával az égtájak felé mutatnia, és azt meg semmiképpen nem értették, a hold miért került kissé alább, mint a „csúnya” (ugly) csillag. Előadás közben Szekeres Attila István elővette az általa a kongresszusra hozott, helyesnek tartott székely zászlót, és bemutatta azt. Előadásában Szekeres Attila István kifejtette, hogy a heraldikai szakirodalom régi és új székely címerről tesz említést. Az elsőt úgy határozzák meg, mint kék mezőben medvefőt, szívet és koronát átszúró kardot tartó, könyökben hajlított, jobbra fordult páncélos kart. Utóbbi sokkal egyszerűbb, kék mezőben jobbról naparc, balról növekvő holdsarló. Emez néhol megszemélyesített, máshol nem. Mint írja, a régi székely címert láthatjuk a bögözi református templom szentélyének egyik gyámkövén, a székelyderzsi unitárius templomvár szentélyének gyámkövén, a székelydályai református templom szentélyboltozatán festve és a Csíkcsobotfalván épült csíksomlyói Szent Péter és Pál plébániatemplom egyik szárnyasoltárának predelláján, valamint egy 1601-es zászlóábrázoláson is. A csíkcsobotfalvi és székelydályai régi székely címerben, valamint a gyalogsági zászlón megjelenik a csillag és a holdsarló mint mellékcímerkép. Ez már átmenetet jelent a székely szimbólumok között. Hodsarlót és csillagot ábrázoló címert találunk a Göröcsfalván épült csíkrákosi plébániatemplomban és a csíkszentmihályi római katolikus templomban is. Az elsőben egy zárókövön, a másikban gyámkövön, valamint csonkított formában a Sepsiszentgyörgyi vártemplom szentélyének egyik gyámkövén (itt csupán a holdsarló mAradt meg). Az előadó kitért arra, hogy a nap és a hold fokozatosan épült be a hivatalos címerekbe a fejedelemség korában. 1580-tól Báthori Kristóf vajdával kezdődően a fejedelmek családi címerük mellett az erdélyi rendek jelképeit is beiktatták címereikbe. Ezek megjelentek címeres pecsétjeiken, pénzérméiken. Szó esett a „székely nemzet pecsétjéről” is, amelyről Barcsay Ákos fejedelemsége idején, az 1659. május 24.–június 15. között Szászsebesen tartott országgyűlésen határoztak. A III. cikkely rendelkezik a pecsétekről: „bizonyos négy pecsétek metszessenek az országnak négy nagyobb rendei szerént, az erdélyi vármegyéké, a másik, a székelységé a harmadik, a szász natióé, a negyedik az Erdélyhez incorporáltatott Magyarország részéjé. (…) A pecsétek ilyenek legyenek: az erdélyi vármegyéknek a pecsétre metszett insigniájok légyen egy fél sas, környül való írása: Sigillum comitatuum Transylvaniae. A székelységnek légyen egy fél hold és nap, környülvaló irása: Sigillum nationis Siculicae. A szászságé légyen hét kolcsos város, környül való irása: Sigillum nationis Saxonicae. A Magyarország Erdélyhez incorporáltatott részéjé légyen négy folyóviz s a kettős kereszt, környűlvaló irása: Sigillum Partium Hungariae Transylvaniae annexarum. (Magyarország Erdélyhez csatolt részeinek pecsétje). Hivatalosan ekkor törvényesítették a székely rendi nemzet jelképeit: a napot és a holdsarlót – jegyezte meg, hozzáfűzve, hogy a három erdélyi rend bélyegzőjét együttesen használták, azokkal hitelesítettek dokumentumokat. (A Partiumé nem készült el, a törökök elfoglalták Nagyváradot.) Az előadó kitért arra is, hogy a székely nemzet pecsétnyomóját ezüstből készítették. Belsejében barokk kartusba foglalt fektetett ellipszis – lenyomatában –, jobbról megszemélyesített, sugárzó naparc, balról szintén megszemélyesített, szintén sugárzó, növekvő holdsarló. A pecsétnyomó szélén körbefutó vésett körirat: SIGIL. NATIONIS SICULICÆ. LO ERDELIORSZAGÆ HA. A latin szöveg – SIGIL[lum] NATIONIS SICULICÆ – jelentése: a székely nemzet pecsétje. A mellette levő magyar szöveg töredékének kiegészítése a szász nemzet bélyegzőjére került. Azon a latin szöveg – SIGIL. NATIONIS SAXONICÆ – a mellé került magyar felirat a következő: ROM NEMZETBOL AL. Összeolvasva, megfejtve: HÁROM NEMZETBŐL ÁLLÓ ERDÉLYORSZÁGÉ. Ebből is látható, hogy a pecséteket együttes használatra szánták. Szekeres Attila István kitért a szimbólumok színvilágára is. Rávilágított arra, hogy a székely nemzet címerének mázai a szokásjog alapján alakultak ki, hiszen természetes volt, hogy az égitesteket kék mezőbe helyezzék, s a nap arany-, a hold meg ezüstmázat kapott. A mázakat jó száz évvel később, 1765-ben jelenítették meg abban az adománylevélben, melyben Mária Terézia királynő nagyfejedelemségi rangra emelte Erdélyt. Az 1765. november 2-án kiállított dokumentumban a címert megfestették. A vörös keskeny pólyával vágott pajzs felső, égszínkék mezejében a csíkból növekvő, kiterjesztett szárnyú, jobbra néző fekete sast jobbról arany naparc, balról megszemélyesített ezüst holdsarló övezi, ám ekkor a holdat megfordították, s a szokástól eltérően fogyóként ábrázolták. A címer alsó, arany mezejében hét vörös bástya jelenik meg. A már ismert, 1659-ben meghatározott rendi jelképek alkotják a címert. Napos-holdas pecsétábra jelenik meg számos Székelyföldi településnek a XIX. század közepe táján vagy a XIX. és XX. század fordulóján készült bélyegzőjén, hol címerpajzsban, hol anélkül. A napot és holdat mint székely jelképpárost tartalmazó Erdély-címert szerkesztették be az osztrák–magyar kiegyezés utáni Magyar Királyság 1874-es, 1896-os és 1915-ös címerébe. Ugyanúgy az első világháborút követően megnagyobbodott Románia 1921-ben törvényesített, Keöpeczi Sebestyén József által alkotott címerébe negyedik mezőként – emlékeztetett az előadó. Hangsúlyozta, hogy a királyságra utaló jegyektől megfosztva, 1992-ben ezt a címert fogadta el a törvényhozás Románia jelképeként. Ezáltal, közvetve bár, de Románia mai címere székely jelképeket is tartalmaz. A törvényhozás visszahelyezte a királyi koronát a sas fejére – az erről szóló 2016/146-os törvény július 19-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben – jegyezte meg. A romániai magyar közösség autonómiaharcát zászlajára tűző Székely Nemzeti Tanács 2004. január 17-én Sepsiszentgyörgyön tartott közgyűlésén határozott saját jelképeiről: címerről, zászlóról. A címer kék pajzsban két sarkán álló nyolcágú arany csillag és növekvő ezüst holdsarló látható. A zászló aranysávval vízszintesen vágott fektetett kék téglalap, amelynek felső sávjában az árbóc felől, a heraldikai jobb oldalon egy két sarkán álló nyolcágú arany csillag és egy növekvő ezüst holdsarló látható. A címert a székely közösség címeréből ihletődve, a zászlót 17. század eleji székely hadizászlók mintájára tervezte Kónya Ádám művelődéstörténész. Ezeket a szimbólumokat a 2009. szeptember 5-én Székelyudvarhelyen tartott Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés Székelyföld jelképeivé nyilvánította – vázolta az előadó a székely jelképek legújabb kori történelmét, mondván, hogy a címert kevésbé, ám a zászlót gyakran használják. Mint mondta, a román hatalom üldözi a székely jelképeket, a székely zászló kitűzéséért bírságokat rónak ki az állam hivatalnokai, ezért a Székelyföldön, de egész Erdélyben is a többségében magyarlakta vidékeken egyre szaporodnak a székely zászlók, ünnepeinken, történelmi megemlékezéseinken és főleg tiltakozó megmozdulásainkon egyre gyakrabban lehet zászlóerdőt látni. A székely zászlót az állandósult használat hitelesítette, a jelkép a romániai magyarság autonómiatörekvésének szimbólumává vált – zárta a glasgowi 32. Nemzetközi Genealógiai és Heraldikai Kongresszuson tartott előadását dr. Szekeres Attila István heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke. Hargita Népe (Csíkszereda) 2016. szeptember 27.A vidék szerelmeseiA könyv és a festmények találkozása Az elmúlt hétvégén Péter Sándor magyarirodalom-tanár nyitotta meg Deák Károly, a Gyárfás Jenő Amatőr Képzőművészek Szövetsége tagjának egyéni festészeti tárlatát, és mutatta be Préda Barna Az én falum, Zalánpatak című könyvét a Sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban. Miután felköszöntötte az ecset 80. életévét betöltő forgatóját, a tanár úr előrebocsátotta, hogy nem lévén szakmabeli, csupán a művek láttán benne szárnyukat bontogató gondolatokat próbálja majd szebbecske szavakkal kifejezni. Ezek pedig nem biztos, hogy egybecsengnek a látogatókéval, hiszen egy-egy festmény szemlélése van, akit felzaklat, van, akit megnyugtat vagy továbbgondolásra késztet, míg mások olyasmit is kiéreznek belőlük, amire a festő talán nem is gondolt – mondta. És szerinte ez így van rendjén, mert éppen abban rejlik a művészet lényege, hogy különbözőképpen vélekedjünk az alkotások üzenetéről. Az viszont bizonyos, hogy az itt és most látható képek örömet szereznek a szépre fogékonyaknak – tette hozzá. E mély érzelmi töltetet hordozó szavak elhangzása után került sor a könyv bemutatójára, melyen a vidék és annak lakói iránt elkötelezett szerző is bemutatkozott. Személyében pedig olyan fiatalembert ismerhettünk meg, aki nem felejtette el, honnan indult, és az otthon hamujában sült pogácsa ízét is megőrizte. Aki szabadidejét mindig szeretett szülőfalujában tölti, aki hangyaszorgalommal összegyűjtötte annak tárgyi emlékeit, és messze csengő szavakkal hirdeti a nagyvilágban az értékeit. Így egészítették ki kölcsönösen egymást a festmények és a könyv, egybecsengően a szülőföld szeretetét és megőrzésének szükségességét sugallván a szép számban egybegyűlteknek. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. szeptember 28.Kilencvenöt év a magyar dal szolgálatában (Sepsiszentgyörgyi magyar férfidalárda)A Sepsiszentgyörgyi kórusmozgalom kezdetének a Székely Mikó Kollégium Harmónia kórusa tekinthető, amely az 1862/63-as tanévben alakult Zayzon Farkas tanító vezetésével. 1873-ban megalakult a Református Dalárda, majd 1875-ben városunk első vegyes kara. Ezek az együttesek az első világégésig rendszeresen tevékenykedtek. A trianoni diktátumot követően, az anyanyelv és a nemzeti kultúra veszélyeztetettségének időszakában, 1921-ben jött létre a Magyar Dalárda. A névhez a férfi jelzőt 1945 után ragasztották. 1972-től a dalárda vezetését László Attila zenetanár, zeneszerző és karnagy veszi át. Munkássága magas szintre emelte férfidalárdánkat. Kitűnő műsorpolitikáját a tiszta forrásra, a népdalra alapozta, és sikerült egyben tartani, nevelni, szervezni és vezetni 42 éven át a Sepsiszentgyörgyi Művelődési Ház segítségével és támogatásával. 2014 októberétől új, fiatal karnagy, Jakab Árpád igyekszik megtartani az átvett örökséget. A legnagyobb gondunk a fiatalítás, de azért örökifjú kórus vagyunk. Nagy lendületet jelentett mindannyiunk számára, hogy 2014 tavaszán létrejött a Száztagú Székelyföldi Férfikórus a Székelyudvarhelyi dalegylet kezdeményezésére. Legutóbb Fehéregyházán a Petőfi-emlékünnepségen szerepeltünk. Bebizonyítottuk, hogy „Székely, egyesülj a dalban”, tehát Székelyföld létezni fog. A Kónya Ádám Művelődési Ház keretén belül működő dalárdánk október 1-jén, szombaton ünnepli fennállásának 95. évfordulóját. A Vártemplomnál, a mindenkori dalárdások kopjafájánál koszorúzással kezdődik a rendezvény, az ünnepi hangversenyre délután az evangélikus templomban kerül sor. A jubiláló Magyar Férfidalárda mellett fellép a Cantuale kórus Marosvásárhelyről, a Codex régizene együttes Csíkszeredából és a Cantus Firmus vegyes kar Sepsiszentgyörgyről. Szabaday Rudolf, a dalárda jegyzője Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 20.„Több mint erdélyi, több mint magyar”Erdély- és Partium-szerte kiállításmegnyitókkal, díjátadókkal, irodalmi estekkel, színházi előadásokkal ünneplik a magyar kultúra napját, amelyet 1989 óta tartanak január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt. Gazdag kulturális felhozatallal: kiállításmegnyitókkal, díjátadókkal, irodalmi estekkel, színházi előadásokkal ünneplik Erdély- és Partium-szerte a magyar kultúra napját, amelyet 1989 óta tartanak január 22-én annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt. Vasárnap adják át Kolozsváron az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat, a magyar kultúra napja alkalmából az RMDSZ évente jutalmazza azokat a művészeket, akik az erdélyi magyar kultúra átörökítéséhez, megismertetéséhez megkülönböztetett módon hozzájárulnak. Vasárnap 17 órától a sétatéri Kaszinó épületében tartandó díjátadó gálán az RMDSZ idén is három jeles erdélyi magyar művészt méltat. Az eseményen ünnepi beszédet mond Kelemen Hunor szövetségi elnök, a gálát Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongorista előadóestje zárja. Irodalmi estek és Szoborerdő Háromszéken Háromszéken is gazdag kulturális kínálat várja az érdeklődőket. A román kultúra napja és a magyar kultúra napja között, pénteken 18 órától kerül sor a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban a Bod Péter Megyei Könyvtár társszervezésében arra a közönségtalálkozóra és felolvasóestre, amelynek meghívottjai Andrei Dósa és Robert G. Elekes brassói költők. Beszélgetőtársaik a rendezvényen Adrian Lăcătuş irodalomkritikus és Szonda Szabolcs könyvtárigazgató. A rendezvényen a nyelvek és kultúrák egymás mellett éléséről, azok egybehangol(ód)ásáról, identitásról és alkotói énről is szó lesz. Szintén pénteken, 13 órától a Kovásznai Művelődési Központban a sepsiszentgyörgyi Evilági együttes és a kovásznai HANGfoglalás együttes közös koncertjére kerül sor, közreműködnek a Kőrösi Csoma Sándor- gimnázium diákjai. Alkalmi Szélhárfa címmel a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban a Székely Nemzeti Múzeum társszervezésében kerül sor Fekete Vince és Lövétei Lázár László költők irodalmi estjére szombaton 18 órától. Kézdivásárhelyen tárlatnyitóval ünnepelnek: Ilés-Muszka Rudolf és Vargha Mihály, a helyi Nagy Mózes-gimnázium rajztagozatának első-, illetve második generációs növendékei, a Kosztándi és Vetró házaspár tanítványai negyven évvel első iskolai kiállításuk után közös tárlatot mutatnak be Szoborerdő címmel. A kiállítás szombaton 18 órától nyílik a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban. A közös iskolai évek óta életútjaik elváltak: Ilés-Muszka Rudolf Veresegyházán él, Vargha Mihály a sepsiszentgyörgyi múzeum igazgatója. Bár mindketten egyéni útjukat járják, művészetükben ennyi év távlatából is felfedezhetők hasonlóságok. Ignácz Rózsa írónő emlékezete A Balassi Intézet, Magyarország kulturális központja a szentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házzal január 22-én 18 órakor vetítéssel egybekötött szakmai beszélgetést tart Oláh Katalin filmrendezővel, valamint Csukás Sándor operatőrrel, az Ignácz Rózsáról, valamint az Erdős Renééről szóló dokumentumfilmek alkotóival. Ignácz Rózsa életének és munkásságának megismerésével bepillanthatunk az irodalmi élet mellett a színház világába is. Ignácz Rózsa könyvei elsősorban az erdélyi magyarság történelmi viszontagságairól és színháztörténetünk nagy alakjairól szólnak. Már első írásainak megjelenését követően a magyar prózaírás egyéni stílusú folytatójaként üdvözölték méltatói. Kodolányi János így jellemezte: „Több mint erdélyi, több mint magyar, több mint református, több mint asszony, mint anya és feleség. A teljes ember jelent meg.” Bányatemetések Marosvásárhelyen Marosvásárhelyen színházi előadásokkal is ünneplik a kultúra napját: a nemzeti színház közölte, sikersorozatuk utolsó állomásához érkeztek a „Bányák”, azaz Székely Csaba Bányavirág és Bányavakság című színműveinek előadásai a Tompa Miklós Társulat és a Yorick Stúdió színrevitelében. A Bányavirág című színművet Sebestyén Aba rendezésében 2011. október 9-én mutatta be a Tompa Miklós Társulat. A premier előtt a szerző így írt ajánló soraiban: „Székelyföldön kétszer nagyobb az öngyilkosságok aránya, mint egész Romániában. Senki nem tudja, miért. Egyesek a zord időjárással, a hegyvidék ridegségével magyarázzák. Mások azzal, hogy a bicskához gyakran nyúló falusi székelyek számára más az emberi élet értéke. Az ő világukban a Nap hamarabb nyugszik le. Minél hamarabb, annál jobb. (...) A szerencsétlen sorsok és a sok lemondás ellenére a Bányavirág nem egy komor darab.” A Bányavakság premierjére szintén a Tompa Miklós Társulat és a Yorick Stúdió koprodukciójában került sor 2012. szeptember 23-án. Az előadás ismertetője szerint a korrupció és a nacionalizmus két olyan probléma, ami Székelyföldön markánsan jelen van, de erről nem illik beszélni. A Bányavakság nem azért beszél róluk, mert nem illik, hanem mert ezek a problémák léteznek, fertőznek, és képesek veszélyes méreteket ölteni. A két előadásnak összesen 130 alkalommal tapsolhatott a közel 20 ezer néző Bukaresttől Pécsig 23 különböző városban. A Bányavakság „előadás-temetésére” szombaton 20 órától, a Bányavirágéra vasárnap 20 órától várják a nagyérdeműt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében. Gittai István költőt köszöntik Nagyváradon Nagyváradon is több kultúranapi rendezvény várja a közönséget. Gittai István költőt legújabb kötetének bemutatójával köszöntik 70. születésnapja alkalmából. A Bihar megyei Tóti községben született költő Budapesten él. A Várad folyóirat egyik alapítóját a kerek évfordulón Létesszencia című, a Várad és a Holnap Kulturális Egyesület közös gondozásában megjelent kötetével ünneplik. A hetven számozott példányban is elkészült könyv bemutatóját – a magyar kultúra hete részeként – január 20-án, pénteken 18 órától tartják a Teleki utcai Illyés Gyula Könyvesboltban. A szerzőt Szűcs László méltatja, közreműködik Szabó Eduárd színművész. Sebestyén Márta és Andrejszki Judit kultúranapi koncertjét vasárnap 18 órától láthatja-hallhatja a közönség a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) székhelyén. Szintén a PKE ad otthont Szabó Réka képzőművész egyéni tárlatának, amely a vasárnap 17 órától nyílik meg, a kiállítást dr. Onucsán Miklós képzőművész, a PKE docense méltatja. Szabó Réka az egyetem képzőművészeti szakának végzettje, munkáiban mindig igyekszik valamilyen eszmét is megjeleníteni, soha nem elégszik meg a látvánnyal. Betű és kép között elmosódnak a határok, a jelentés a betűkből álló képből és a képnek alárendelődő betűkből áll össze. Kölcsey-díjakat adnak át Aradon Hagyományosan a magyar kultúra napján, január 22-én adják át az aradi Kölcsey Egyesület Kölcsey-díjait, amelyekkel olyan személyiségek tevékenységét ismerik el, akik az Arad megyei magyar közösségért, kultúrájáért tettek érdemlegeset. A Kölcsey Egyesület a legrégebbi aradi magyar civil szervezet, a Kölcsey-díjat pedig 2004 óta adják át. Idén a Pro Urbe-díjas Cziszter Kálmán építésznek, aradi szaktekintélynek, az RMDSZ volt megyei és helyi önkormányzati képviselőjének a város épített örökségének védelmében és a Kölcsey Egyesület támogatásában kifejtett szerepéért, valamint az aradi származású Piroska házaspárnak, Katalinnak és Istvánnak, a város színháztörténetének kutatásában kifejtett munkájáért adják át az elismerést. Kiss Judit Krónika (Kolozsvár) 2017. január 25.Írónőkről filmvásznon (A magyar kultúra napja)A magyar kultúra napja alkalmából szervezett sepsiszentgyörgyi rendezvények sorában kiemelt helyen említendő az a vasárnap este tartott, vetítéssel egybekötött szakmai beszélgetés, amely a magyar irodalom két méltatlanul elfeledett alkotójára, Ignácz Rózsára és Erdős Renée-re próbálta felhívni a figyelmet. Nehéz lenne kideríteni, hogy miért bánt velük olyan mostohán az utókor és az irodalomtörténet, de a Balassi Intézet, Magyarország Kulturális Központja és a Kónya Ádám Művelődési Ház közös kezdeményezése megpróbálta közelebb hozni őket az irodalomkedvelőkhöz.A Kónya Ádám Művelődési Házban tartott rendezvény első részében két huszonhat perces rövidfilmet láthatott a közönség az írónőkről, akik mindketten színésznőként kezdték pályájukat, majd beszélgetésre került sor, amelyben a filmek alkotói – Oláh Katalin rendező és Csukás Sándor operatőr – megosztották a résztvevőkkel a filmkészítéssel kapcsolatos élményeiket, de korábbi munkáikról, jövőbeni terveikről is meséltek. Erdős Renée-ről (1879–1956) többek között megtudhattuk, hogy nem volt ügyes színésznő, de a verseit első perctől szerették az olvasók, regényíróként pedig még nagyobb népszerűségnek örvendett. Bár első verseskötetét őszintesége, szókimondása miatt fiatal lányoknak nem ajánlotta a korabeli kritika, az első világháború után olyan felkapottá vált, hogy eladott könyveiből a sokszorosát kereste annak, ami az általános megélhetési minimumot jelentette a korabeli Budapesten. Mint megtudhattuk, Babits őt tartotta egyik példaképének, Bródy Sándorral botrányos szerelmi viszonyt folytatott, kétszer is férjhez ment, és bár fiatal korában felvette és buzgón gyakorolta a katolikus hitet, született zsidó lévén nem mentesült a zsidóüldözés alól. Az Ignácz Rózsáról (1909–1979), a kovásznai származású, erős református gyökerekkel rendelkező írónőről – éppen ma 108 éve született – készült filmből ugyancsak sok új információt ismerhetett meg a közönség, például azt, hogy egyéni előadásaival színésznőként is sikeres volt, és annak ellenére mostohán bánt vele az irodalomkritika, hogy az ő korában már nem számított különlegesnek az írónőség. Erdélyben nem tartották igazán erdélyi írónak, Magyarországon pedig határon túli volt, talán ezért nem kapta meg életműve azt a figyelmet, amelyet megérdemelt volna. Saját bevallása szerint papíriszonya volt, mégis nagyon sokat írt, 1940–47 között, hét év alatt tizenkét prózakötete jelent meg. Mint elhangzott, természete és írásművészete is férfias elszántságról tanúskodott, írói munkájában pedig a „felcsigázottság” érdekében folytatott egészségtelen életmódot találta a legkellemetlenebbnek.Mindkét film irodalom- és színháztörténészek, írók, korabeli írótársak és közeli családi barátok méltatásai, visszaemlékezései alapján készült, ezek mellett pedig természetesen a bemutatott szerzők műveiből is hangzottak el idézetek, Erdős Renée alakítója Pető Kata, Ignácz Rózsáé pedig Török-Illyés Orsolya. Amint az alkotókkal folytatott beszélgetésekből kiderült, korábban Bánffy Miklós, Kós Károly és Kemény János életéről, munkásságáról is forgattak filmeket, és mivel ők pestiek, elfogultság nélkül, csupán szakmai szempontok alapján közelítettek a bemutatott életpályákhoz. Az is elhangzott: a filmek elkészítésének egyik fő szempontja az volt, hogy felkeltse a fiatalok érdeklődését, ezért igyekeztek izgalmas képekkel oldani a monológok egyhangúságát, további hasonló produkciók készítése mellett pedig az is fontos céljuk, hogy minél szélesebb körben népszerűsítsék eddigi filmjeiket. Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. február 7.Minden faluban van egy lila házÉrtékelni és értékesíteni kell a bikfalvi unikumot „Minden faluban van egy lila ház…” – mondta a kilencvenes évek közepén egy magyarországi főépítész, utalva a hagyományos faluképek változására, és a lakóházak nem mindig ízléses átalakítására. A kúriák földjének egyik gyöngyszeme, a kis hegylábi falu jellegzetes arculata is folyamatosan változik. De vajon vigyáz-e valaki arra, hogy ez az eredeti település megőrizze a javát, jellegzetes értékeit, netán azt értékesítse is turisztikai szempontból? Kihasználja-e Bikfalva saját potenciálját, és látják-e lakói, hogy milyen kincs van a kezükben, tulajdonukban? Ezt firtattuk a falu meghatározó személyiségeinek a segítségével. – Bikfalvát korán felfedezték. A harmincas években Kós Károly és Gödri Ferenc szentgyörgyi polgármester hasonnevű, képzőművész fia együtt járták a vidéket az udvarházakat fotózva, majd Kónya Ádám lett figyelmes rá, az ötvenes–hatvanas években készített diapozitívjai ma igazi értéket jelentenek a restaurálások alkalmával. 1975-ben a Székely Nemzeti Múzeum évkönyvében, az Alutában hosszabb cikket is megjelentetett, térképvázlaton jelölve a kúriákat. Aztán a nyolcvanas években Zakariás Attila műépítész és csapata mérte fel a népi építészeti értékeket. A 90-es évek végén az első Orbán-kormány kiterjesztette a műemlékek számbavételére, felújítására indított Nemzeti Örökség Programját a határon túli területekre is. Az erdélyi települési értékfelmérés mintaprojektje (azaz az értékes épületek és objektumok összeírása, lerajzolása) – melyet a sepsiszentgyörgyi „M Műhely” munkatársai végeztek el – épp Bikfalván valósult meg. Sajnos ezek az anyagok nem kerültek az önkormányzat tulajdonába, hogy a helyi értékekre felhívják a község vezetőinek a figyelmét, így a megkezdett tevékenységeket folytatva, 2009-ben a megyei tanács támogatásával indítottuk útjára a Bikfalvi Faluképvédelmi Programot, melynek során több régi – 18–19. századi – kapu helyreállítását, az egykori díszítőfestések restaurálását végeztük el a Keöpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Társasággal együttműködve. Egy ökofalu létesítésének esélye Várallyay Réka budapesti művészettörténészt – aki a fentieket elmondta – szentgyörgyi képzőművész férjével, Péter Alpárral már jó pár éve befogadta a falu és a Koréh–Dénes-kúria, melyen azóta is akad munka, de legalább jó kezekben van, ez ugyanis nem éppen mindegyik kúriáról mondható el. Nem könnyű egy régi ház tulajdonosának lenni, sem abban lakni, ismeri el a háromgyermekes anyukaként tevékenykedő Réka, aki kétéves magyarországi tartózkodás után nemrég költözött vissza Bikfalvára családjával. Távollétük alatt, illetve azért is, mert az egymás után érkező gyermekek átszervezték a család életét, lelassult az értékmentés, amelynek Réka volt a motorja, de most újra tele vannak tervekkel. – Sok gyermek született a faluban az elmúlt években, sok fiatal gazdálkodik itt, reméljük, lesz kivel szervezkedni – mondta. – Nyitott kapuk napját tervezzük késő tavasszal, amikor minden kúriát meg lehetne látogatni, és folytatnánk a Bikfalvi Kincses Vásár nevű rendezvényt is, ahol gyerekprogramok mellett a helyi kézművesek és termelők kínálnák portékáikat. Férjem tevékenysége által a kortárs képzőművészeti életbe is bekapcsoljuk a falut, hiszen már többször megszerveztük a bikfalvi Naptelepet, a nemzetközi természetművészeti alkotótábort. Bikfalvi háztulajdonosokkal évekkel ezelőtt létrehoztuk az Erdélyi Művészet és Örökség Egyesületet, melynek egyik célja a település értékeinek felkarolása. De elsősorban az élő, jó közösség megteremtése a cél, ez az alapja mindennek. Sok felelősségteljesen gondolkodó ember él itt, akár egy ökofalu létesítésének is lenne esélye, az pedig mindenütt a világon sok látogatót vonz. Arról már mi is írtunk, hogy Bikfalvát az UNESCO világörökségi listájára is felterjesztenék, így arra kérdeztünk rá, hogy mit nyerne a falu ezzel a státussal. – A világörökségi listára felkerülni nagyon nehéz, több feltételnek kell megfelelni, de megérné. A település elismert rangra emelkedne, jelentősebb lenne a publicitása a nemzetközi felületeken is. A nem magyar turisták Erdélyből csak Drakulát ismerik, így viszont be lehetne építeni a köztudatba az erdélyi lófő székelyek kultúráját, életformáját is. Ez természetesen anyagi hasznot is jelentene a településnek, a turizmusnak és az a köré épülő kulturális programoknak köszönhetően. És nem elhanyagolandó szempont, hogy rendezett, szép környezetben, ahol az értékeket elismerik és gondozzák, sokkal szívesebben él mindenki. Van-e még elkótyavetyélni való? Ha Bikfalván jár az ember, és nemcsak látni szeretne, hanem hallani is, nem kerülheti el a Kerezsi házaspár házát. Nyugdíjasok lévén Kerezsiék erős kézzel irányítják a falu kulturális életét, nem hagyják azt ellanyhulni, komolyzene-fesztiválokat szerveznek, de egy kisebb múzeumi gyűjteményt is összehoztak, amelyeket most – a kultúrház felújítása miatt – házuk padlásán őrizgetnek jobb időkre. A kúriák tudóiként is őket ajánlották figyelmünkbe. Őket hallgatni felér egy időutazással, évszázados dolgok tűnnek át a mába, szövődnek múlt sorsok a jelenlevőkével. Nem véletlenül ők is egy kúriában laknak, melyet saját kezük munkájával újítottak fel több mint tíz év alatt, míg városi hétköznapjaikat maguk mögött hagyva az mindennapjaik színtere lett. Együtt leltároztuk Bikfalva legfőbb látványosságát, a még megmaradt 24 udvarházból a fontosabbakat. A Zsigmond-kúria (18. sz.) lakatlan, de tulajdonosa rendben tartja és úgy újította fel, hogy meghagyta eredeti építészeti sajátosságait, az 1793-ban épült műemlék Simon-kúriát tulajdonosaik egy hozzáértő cég segítségével újították fel, így megmenekült a pusztulástól. A Komán-kúriát (17–19. sz) olyan tulajdonos birtokolja, akinek hobbija a régi házak megmentése és felújítása, ma szebb, mint új korában, tehát ez is jó kezekben van. A Zöld Diófa panzió tulajdonosa is az egykori családi kúriát (Zátyi-kúria, 1802) újította fel, a szállóvendégek egyik első találkozása tehát egy hiteles udvarházzal történik. A Koréh–Dénes-kúriában (17–18. sz.) Várallyay Réka és Péter Alpár laknak, nekik nem kellett elmagyarázni az épület eredetiségében rejlő értéket. A történelem szempontjából leghíresebb épület, Simonyi óbester kúriája (18. sz.) jelenleg eladó, de nagyon romos állapotban van. A Vén Ábrahám-kúriának (18. sz) egykori íves oromzatát a földrengések okozta károk miatt megváltoztatták, és a tornácot is beüvegezték, de tömegében őrzi eredeti formáját. A főút mellett álló Jantsó-kúriát egyszer állítólag megvette volna egy kanadai magyar, annyit adott volna, amennyit kértek, de nem adták el. Még áll a lábán, fedeles kőkapujával együtt, de az egyre növekvő kamionforgalom miatt már nem sokáig. A mellette levő ház tornácát bádoggal fedte új tulajdonosa, ez elég elrettentő példa, de van rosszabb is: a Böjthe–Cseke-kúriát (1868) az ortodox egyház szerezte meg parókiának, híre-hamva sem maradt eredeti jellegének. – A mienk 1805-ben épült, Török György annak idején a község jegyzője volt, aki az erkölcsi bizonyítványokat állította ki a volt határőrkatonáknak, akik itt telket kaptak, építkeztek és állatokat tartottak – mesélte Kerezsi János tanár úr. Menteni kellene, ami van, ebben egyetértünk, ehhez az a javaslata lenne a tanár úrnak, hogy a polgármester építtessen terelő utat, mert a sóderrel, fával megrakodott teherautók nagyon sok kárt tesznek a házak szerkezetében, idő előtti romlásukat okozván. Mindemellett legalább olyan szükségesnek látja az emberek nevelését is, hiszen az autentikus falusi környezethez, amelyért a turista fizetne, nem föltétlenül tartozik hozzá az iskolások által eldobált kiflis papír, tejes doboz, vagy a kocsmatöltelékek által elhajigált üveg a sáncban. És nem kellene bugyi rózsaszínű meg türkiz zöld házak festését engedélyezni a faluban… – Elképzelhető lenne még egy kicsi ajándékbolt is, ahol a helyi kézművesek termékeit árulnák, hiszen van keramikus, fafaragó, nemezelő, textilfestő és csempekészítő is a faluban, érdeklődés is lenne rá, csakúgy, mint a Kultúrházban felállított helytörténeti kiállításokra – sorolta ötleteit Kerezsi János. – Régi bikfalvi fotók gyűjteményét, varrottasokat, kézimunkákat és 300 hímes tojást is őrizgetünk. Rengeteg magyarországi csoport fordul meg a faluban, akik igen felkészülten jönnek, szinte többet tudnak a faluról, mint a helybeliek, de egy turisztikai ügynök ploieșt-i, galaci csoportokat is hozott, akik nagyon érdeklődőnek bizonyultak, ez utóbbiak még az erdei iskola-programot is itt bonyolítják egy panzióban. De jönnek a szentgyörgyi iskolások is rendszeresen. Eladó udvarház már nem nagyon van, de árván maradt két teljesen felszerelt kovácsműhely a faluban, jó volna megtartani őket a falunak, és sajnos az elemi iskola műemlék épülete is romlik – egyik testvére a másiknak, és mind várja a szebb holnapot. A készülődés megtörtént Sok éve már, hogy vizsgálják Bikfalva építészeti értékeit. A sok felmérés összegzéseként az uzoni polgármesteri hivatal megrendelésére Fekete Márta építészmérnök és kollegái összeállították a helyi értékvédelmi javaslatot, és át is adták annak a bukaresti cégnek, ami Uzon község általános településrendezési tervét készíti. Ehhez 2012-ben budapesti tájépítészek a falu tájképi elemeinek megőrzésre méltó részleteivel is kiegészítették az értékkatalógust. A legnagyobb elvárásokat természetesen Ráduly István polgármester felé támasztják a falu lakói, de a szakemberek is. Őt arról faggattuk, mit kezd ezzel a felelősséggel, hogyan látja a bikfalvi turizmus kérdését. – Azt kell látni, hogy itt nemcsak a panziós nyer, a vendégek ki vannak éhezve a finom házi tejre, sajtra, pityókás kenyérre, pálinkára, és feltarisznyálnak belőle, amikor hazamennek – vágott bele az elöljáró. – De a turizmus megfelelő infrastruktúra nélkül nem működik, és az önkormányzat feladata, hogy megteremtse az általános infrastruktúrát (szennyvízhálózat, utak karbantartása), és el is adja ezt a potenciált, népszerűsítve a megfelelő fórumokon, és rendezvényeket szervezve az idelátogatóknak. Egészen friss kiadványunk a háromnyelvű turistatérkép a község és környékének látnivalóival, és jóváhagyta a helyi tanács egy kúria megvásárlását is, hogy falumúzeumot alakítsunk ki benne. Háromnyelvű információs táblák kihelyezését tervezzük a Csigavárhoz és más kilátópontokhoz is a környéken. – Séta a kúriák földjén című pályázatunkat sajnos 2013-ban elvesztettük, de nem adjuk fel – állítja Ráduly polgármester. – Az UNESCO világörökségi listájára való felvételhez nagyon szakszerű, kétnyelvű dokumentációt kell összeállítani és benyújtani a kulturális minisztériumba, ennek az értéke 100 ezer lej, amit nem tudunk kigazdálkodni, így várjuk a megyei tanács segítségét, hiszen Tamás Sándor elnök úr meglátása szerint is a megyében Bikfalva és Zalánpatak képviseli a legautentikusabb turisztikai értékeket. Értékközpontú településrendezési tervünket már az összes illetékes minisztérium jóváhagyta, de a végső szót a megyei tanácsnak kell kimondania, reméljük, ez is még az idén megtörténik. Viszont amíg a PUG-ot (Általános településrendezési terv – szerk. megj.) nem fogadják el, addig arra sincs eszközünk, hogy megakadályozzuk a falukép-rontást, az oda nem illő építményeket, majd csak arra lapozva hozhat ilyen irányú tiltást a helyi tanács. Bodor Tünde Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
