|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 311 találat | lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-210 | 211-240 ... 301-311 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kovács András Ferenc 2009. május 27.Székelyudvarhely két nevesebb iskolájában, a Tamási Áron Gimnáziumban és a Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában a kortárs magyar irodalom oktatásáról érdeklődött a cikkíró. A Tamási Áron Gimnáziumban Lőrincz József magyar szakos tanár elmondta, kortárs magyar irodalmat nem tanít. A tananyag műfajközpontú, és az érettségi követelményeknek megfelelően kell összeállítani a tanterv szerkezetét. Kevés az idő. Kérdéses, hogy a diákoknak mennyire ajánlott a posztmodernektől tanítani, mivel nem követnek eszményeket, nem teremtenek értéket. A kortárs magyar irodalom Kovács András Ferenc, Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos bekerül a tananyagba. Dr. Ozsváth Imola fiatal magyar szakos tanárnő más szemszögből látja a kérdést, szerinte minden témához lehet kapcsolni a kortárs irodalomból is műveket. A tanárnő rendszeresen visz be órára pl. Nagy Koppány Zsolt novelláskötetéből részletet, vagy akár Orbán János Dénes írásaiból is ízelítőt. A Palló Imre Művészeti Szakközépiskola magyar szakos tanárnője, Bogdán Ida kifejtette, nincs lehetőség sokat foglalkozni a kortárs költőkkel, de ő igyekszik párhuzamot vonni a jelenkori költők írásai és a műalkotások között, hogy a diákokat még több információval lássa el. A kilencedik osztályban tanulnak Kovács András Ferencről, a tíz-tizenegyedikben Esterházy Péterről, Faludy Györgyről, érintőlegesen beszélnek Kertész Imréről, a tizenkettedik osztályban pedig Orbán János Dénesről is szó esik. A kortárs irodalom tanítása tehát tanárfüggő. Az iskolai órák csökkentése szintén nem a kortárs irodalom oktatásának kedvez. A klasszikusok tanítása viszont elengedhetetlen. /Magyari Beáta: Kortárs magyarirodalom-oktatás a középiskolában. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 27./2009. május 27.Kovács András Ferenc költő a Gulliver Napközi nyílt napjaira érkezett Sepsiszentgyörgyre, és az óvodában találkozott előbb a gyerekekkel, majd a felnőttekkel. Magyar költőnek nagyon nehéz sikeresnek lenni, bár mi még a dalnok-nációk közé tartozunk, hiszen Nyugat-Európában még kevesebb verset olvasnak az emberek, mondta. /Farcádi Botond: Fantázia és érzékenység kell a költészethez. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 27./2009. július 2.Marosvásárhelyen a Kemény Zsigmond Társaság júniusi, évadzáró rendezvénye keretében zajló Lyukasórát Kovács András Ferenc költő, a Látó főszerkesztője vezette. Irodalmárok és irodalomtanárok olvastak fel verseket vagy versrészleteket, a közönségnek pedig fel kellett ismernie a szerzőt. /A. E. : Költészet a lyukasórán. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 2./2009. augusztus 8.Kovács András Ferenc bámulatos teljesítménye, az évről évre egymást leköröző verseskönyvek, a versek áradása, az alteregók. A személyes hang legújabb könyvében /Sötét tus, néma tinta (Vázlatkönyv, 2002 – 2009), Magvető, Budapest, 2009/ dominánssá válik. A Lázáry René Sándor terebélyesedő opusának több kötetbe tervezett megjelenése bizonyára a KAF-költészet fontos állomása lesz, évtizedek óta készül. De az lehet a rejtélyes római költő Calvus, ő nem képzelt alak, ő létezett, barátja Catullus verseiben hivatkozik rá, pár sora is fent maradt, de verseit KAF alkotja újjá! /Bogdán László: Olvasólámpa: KAF vázlatkönyve (Köszöntjük az 50 éves költőt). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 8./2009. augusztus 22.Esterházy Péter köszöntötte az ötvenéves Kovács András Ferencet, közismert nevén KAF-ot, aki az „egyik legnagyobb magyar költő”. /Esterházy Péter: Az a mély tudás. Kovács András Ferenc 50. = Élet és Irodalom (Budapest), júl. 17. – átvette: Népújság (Marosvásárhely), aug. 22./2009. október 12.Závada Pállal találkozott a közönség a Látó folyóirat október 9-én tartott rendezvényén a Marosvásárhelyen. Az íróval Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője beszélgetett. /Antal Erika: A valóság tükrében. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 12./2009. október 16.A marosvásárhelyi Látó című szépirodalmi folyóirat szerkesztőivel találkozhattak a kolozsváriak október 14-én a Szentegyház utcai Gaudeamus Művészeti Könyvesboltban. Kérdésekre válaszoltak a többségében egyetemista közönségnek az író-olvasó találkozó keretében Kovács András Ferenc főszerkesztő, Láng Zsolt, a Kritika, Vida Gábor, a Próza, Demény Péter, az Esszé rovat vezetője és Szabó Róbert Csaba, a Látó honlapjának szerkesztője. Az est folyamán szó esett többek között a Demény Péter kezdeményezésére Kolozsváron elindult Mondjon csütörtököt a Látóval elnevezésű rendezvényről, a folyóirat mellett 1991 óta működő Szépirodalmi Színpadról, és az is kiderült, hogy havonta mintegy 8–10 ezer felhasználó látogatja a Látó honlapját. /Ferencz Zsolt: Kolozsváron jártak a Látó munkatársai. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 16./2009. október 24.Október 23-án kezdődtek a XII. Bernády Napok Marosvásárhelyen a hagyományos emlékplakett átadásával a Kultúrpalotában. Idén az emlékplakettet a kortárs költészet kimagasló egyénisége, Kovács András Ferenc vehette át. Ezután a sokak által várt Princess következett, a hegedű hercegnői léptek fel. Az est a IX–XII. -es diákok esszé- és az V–VIII. osztályosok fogalmazásíró versenyének kiértékelésével zárult. Október 24-én leleplezik Torockai Wigand Ede építész, iparművész emléktábláját. /Nagy Székely Ildikó: Bernády szellemében. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 24./2009. november 2.Legújabb produkcióját, Závada Pál Bethlen című történelmi játékát mutatta be a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Kövesdy István, rendezésében, a dramaturg Kovács András Ferenc volt. /Antal Erika: Bethlen a színpadon. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 2./2009. november 10.A marosvásárhelyi Mentor Kiadó irodalmi estet rendezett Marosvásárhelyen a Bernády Házban, telt házas közönség jelenlétében. Szőcs Katalin beszélt Egyed Emese Szabadító versek című kötetéről. A könyv a szerzőnek a Mentornál megjelent kilencedik kötete. Kovács András Ferenc méltatta Jánosházy György Hiába ordítsz című szonettkötetét, majd Nagy Attila Gazdátlan sorok című verseskötetét. Gálfalvi Ágnes Sebestyén Mihály Rubinháza jeles napjaiból című kötetét ismertette: a könyv egy rendkívül sokrétű szerző új elbeszéléskötete. Bogdán László mutatta be az általa szerkesztett, Füstöl az acélkalapács című Bajor Andor-kötetet. Az est zárásaként ismét KAF szólt, ezúttal Bogdán László Felröppenő flamingó című verseskötetéről. /Nb. : Gazdátlan flamingó és acélkalapács. Mentor-est a Bernády Házban. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 10./2009. november 13.„A túlzott modernkedés kiszorította azt az érthető, bensőséges színházat, amit annak idején a Székely Színház képviselt. Most bizonyos körök szerint csak akkor lehet jó egy előadás, ha a színész háttal jön be a színpadra, ha fejre áll, ha kitöri a nyakát. Ha nem érted az előadást, akkor csakis zseniális lehet. A néző önmagának sem meri bevallani, hogy nem értette” – fejtette ki Szélyes Ferenc Jászai-díjas marosvásárhelyi színművész. Elmondta, hogy családjukban hagyománya van a színészkedésnek. Két nagybátyja közül Szélyes Sándor népdalénekes, mókamester, Szélyes Imre színész pedig Temesváron játszott, majd kitelepedett Magyarországra. Szülei, sőt már a nagyszülei is amatőr színjátszók voltak Mikházán. Mikházáról sok művész, értelmiségi származik. A kolostornak köszönhető ez a fajta kiemelkedés, romániai szinten itt van a második legnagyobb Ferenc-rendi kolostor. Sajnos betegápoló intézet lett belőle, de remélhető, hogy majd ismét megjelennek a szerzetesek a faluban. Kacsó Sándor is Mikházáról származik, rengeteget írt a faluról, a Nyárádmentéről, így a falu bekerült a köztudatba. Szélyes Ferenc színművész /sz. Marosvásárhely, 1953. máj. 13./ a helyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett színészi diplomát. 1976-tól 1991-ig a Szatmári Északi Színház társulatának tagja, 1991-től a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának vezető színésze. Mikháza ma arról is híres, hogy ott működik Erdély egyetlen Csűrszínháza. Ennek Szélyes Ferenc volt a kezdeményezője. Elmondta, hogy nagy bajok vannak. Két éve kéri az önkormányzatot, Gáll Lajos polgármestert, hogy beszéljék meg a dolgot. Az elöljáró elzárkózik ettől. Ugyanis a Csűrszínháznak gondnokra, karbantartóra, menedzser-szakemberre lenne szüksége. Szélyes nem tudja továbbra is vállalni, hogy a vécépapírtól a művészeti programig, a takarításig mindent biztosítson. Októberben mutatta be a társulat Závada Pál Móricz Erdély-trilógiája alapján írt Bethlen című darabját, ebben Szélyes Ferenc a címszereplő. – Úgy érzem, ez a feladat tíz évet vett el az életemből. Öt hónapon át készült az előadás. Nagyon sok örömet, de keserűséget, vívódást is okozott. Amikor elkezdtük a próbákat, ellenvetéseim voltak. Sajnos a szöveg azt sugallja az erdélyi közönségnek, hogy Bethlen Gábor becstelen gazember, utolsó szoknyapecér volt, az érdemei nincsenek benne a darabban – mondta el Szélyes. Szerencsére dramaturgként Kovács András Ferenc némileg megszelídítette a szöveget, és a rendező Kövesdy István is próbált javítani rajta. Több évvel ezelőtt vita volt a Tompa Miklós Társulat körül, amikor egy egész végzős évfolyamot szerződött le a vezetőség, és az idősebb színészeket kurtán-furcsán nyugdíjba küldte. Akkor törés állt be a társulat életében. Ezt a törést nem heverte ki a színház, vallja Szélyes. Annak idején azt a fiatal gárdát valósággal ráuszították a színházra, azzal a jelszóval, hogy ők majd mindenkit kisepernek. Aztán kicsalták őket Magyarországra. Most nagyon hiányoznak a nagy, idős egyéniségek. /Máthé Éva: Nem érzi jól magát Bethlen Závada-féle szerepében. = Krónika (Kolozsvár), nov. 13./2010. január 23.Egy folyóirat sikertörténeteBeszélgetés Kovács András Ferenc főszerkesztővel a Látó húsz évéről – A gazdasági válság okozta általános lehangoltságban, panaszáradatban a Látó hogyan éli meg a huszadik évfordulóját? – Sopánkodhatnánk mi is, de úgy hiszem, hogy a Látó bizakodóan tekinthet a jövőbe, annál is inkább, mert az előző 20 év nehéz vagy könnyű, ám mindenképpen örömosztó munkával elért sikertörténet volt. Nevezzük annak. – Akkor is annak nevezhetjük, ha azt tapasztaljuk, hogy az emberek mind kisebb csoportja ragaszkodik igazán a szépirodalomhoz? – Az íráshoz, a szépirodalomhoz ragaszkodó emberek mindig megtalálják maguknak a Látót, a lap bármikor elérhető számukra. Egyébként a szépirodalmi jelleget nagyon hangsúlyoznám, mert a Látó kimondottan szépirodalmi folyóirat. Ez nagyon fontos nekünk, amennyiben az írás, maga az irodalmi aktus egyszerre örömet és játékot is jelenthet, meg hát valamiféle bölcsességet és kételkedést is ugyanakkor. Persze, körülnézve más folyóiratok háza táján, bemérve a közép-kelet-európai irodalmi, művészeti folyóiratok jelenlegi helyzetét, elmondhatjuk, hogy ’89 előtt mindez másról szólt. Más olvasási szokások voltak. Az ízlés csapásai mélyebbek voltak, de nem volt ennyiféle inger, ami akár az irodalmon belül is annyira változatos rétegízléseket szült volna. Én úgy gondolom, hogy nem az emberek fordultak el a Látótól vagy a szépirodalomtól, hanem nagyon gyors és differenciált világban élünk, és emiatt olvasnak általában kevesebbet, mint korábban. A mai sokféle kínálatot különben a színházak sínylették meg a legjobban. A színház lényege nem változott, egy-egy előadás elkészültének a módja más, és az, akinek illetve ahogyan szól. Azt hiszem, ez a fontos. Szemléleti kérdésekben lett nagy a különbség hirtelen. Ez a folyamat az irodalomban is elkezdődött már ’89 előtt, de ’89 után különösen felgyorsult. – Hivatkoztál a magyar nyelvterület irodalmi, művészeti folyóiratainak egészére. Beszélhetünk arról, hogy az eltelt két évtizede során a Látónak kialakult valamilyen sajátossága, különleges erénye, ami megkülönbözteti más lapoktól? – Nyilvánvalóan minden lapnak megvan a maga érdekessége és az ehhez ragaszkodó mikroközössége. Kiváló szerkesztő kollégámmal, Láng Zsolttal beszéltük éppen a minap, hogy mennyire érdekes például a nyíregyházi Vörös Postakocsi című irodalmi folyóirat, ami egy teljesen sajátos nyírségi lap, és azt is példázza, hogy vidéken is mennyi mindent meg lehet csinálni. A figyelem középpontjába is lehet emelkedni, az élvonalba is be lehet törni. Az számít, hogy mennyire tud élővé válni egy lap, mennyire képes érdekessé válni az emberek számára. És ez nem feltétlenül azzal mérhető, hogy mennyit lehet eladni egy lapból, vagy hogy hány előfizetője van. A szépirodalmi lapoknál különösen nem ez a mérvadó, hiszen ebbe beleszólhat az említett válság, a pénzhiány is, de az előfizetők el-elmaradása mással is magyarázható. A Látó esetében azzal is például, hogy van egy jó honlapunk, és a folyóirat megjelenése után legalább egy héttel a teljes lapanyag felkerül a világhálóra. Sokan ott olvassák. – Ily módon tehát a Látó könnyen eljuthat a nagyvilágba. A lap létét, sajátosságait mennyiben határozza meg az, hogy mégiscsak provinciában készül? – Azt hiszem, hogy jó értelemben vett provinciáról kell beszélnünk, hiszen bizonyos szempontból minden provincia, még Budapest vagy Párizs is. Azok is mutathatnak fel provinciális jegyeket. Csak nyilván nagyobb városok. Azt hiszem, hogy ezt fontos tudatosítanunk az elkövetkezendő 20 évben. A Látó egyébként igyekezett elébe menni az elvárásoknak. Ha jó az internetes hozzáférhetőség, akkor a lap ennek köszönhetően is ismertségnek örvend. A Látónak 7-8000-es létszámú az olvasottsága, a példányszám természetesen nem ekkora. Közben nő fel egy teljesen más nemzedék, persze ez is rétegzett, de a lapot nem nagyon veszik. Pedig nyilvánvaló, hogy a lap a külalakra, a megjelenési formára is sokat ad. Viszont a mostani tizenéveseknél más olvasási szokások alakulnak ki, már ha egyáltalán kialakulnak. – A lap érdemeit sorolva meg kell említenünk, hogy kevés olyan, a tietekhez hasonló vállalkozás ismeretes, ahol ennyire rendszeres, élénk, közönségvonzó irodalmi színpadi program, hosszú távon tervezett pódiumtevékenység működne. – Ez valóban így van. Mi nagyon régóta csináljuk, úgy 90-91-től. Még itt volt Markó Béla, amikor elkezdtük, hogy a régi főszerkesztőket is említsem, és Gálfalvi György, aki a Látó Irodalmi Színpadot egyedül, aztán velünk, a szerkesztőséggel együtt művelte. Most már más lapoknál, más városokban is zajlanak ilyen megnyilvánulások. Gondolok itt elsősorban a nagyon fiatal Várad című folyóiratra vagy a Korunkra, amelyik újabban Balázs Imre József főszerkesztősége alatt valósít meg hasonló projekteket. Mi ezt váltakozó szerencsével és váltakozó nézőszámmal, de nagy türelemmel tényleg hosszú ideje csináljuk. A ’90-es években más helységekre ez igazán nem volt jellemző. A Látó, ha valamelyest benne van a magyar köztudatban, és úgy hiszem, hogy benne van, sőt, nagyon előkelő helyen szerintem, akkor az mindenképpen a Látó Irodalmi Színpadának is köszönhető. – Aligha van olyan szerkesztőségi műhely a magyar irodalmi életben, amelynek a képviselői ne fordultak volna meg az irodalmi színpadotokon. De ugyanezt a jelentős írókra, költőkre vonatkoztatva is elmondhatnám. Lehet ezt így folytatni? Van olyan fontos alkotó, akit még nem hívtatok meg Marosvásárhelyre? – Persze hogy van. Mióta elkezdtük, felnőtt egy egész más generáció, új, érdekes emberek tűntek föl, új folyóiratok is. És könyvkiadókat is hívtunk, azokra is számítunk.10-15 év teltével vissza is hívunk csapatokat, ezt tettük például a Holmival, a nagyon rangos budapesti lappal. Ezt lehet folytatni. Sőt, az ember néha a bőség zavarával küszködik. Sok ötlet van, sok lehetőség. Megismétlem, a Látó kezdetétől így van ez, amiről beszélek, nem csak a saját főszerkesztőségem érdeme, Markó Béla és Gálfalvi György érdemei elévülhetetlenek. Itt egy közösség csinált valamit. Egy csapatnak volt elképzelése valamiről, az ő érdemük is, hogy a Látó Irodalmi Színpad létrejött, hogy van Látó- nívódíj. 1991-től adjuk át, általában négy Látó- nívódíjas van. A huszadik évfordulóra megjelenik a Látó-nívódíjasok írásaiból egy antológia, Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor válogatta. Tehát a fiatal szerkesztők néztek vissza ilyenképpen. Láng Zsolt kollégámmal nem is nagyon szóltunk ebbe bele. Szép antológia, szép a címe is: A hibátlanság vágya. Király László egyik verssorából kölcsönöztük. A csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában jelenik meg, a Látó szerkesztőségével közös kiadásban. Ez lesz a jubileum egyik fontos eseménye. – Kell egy csapat, szokták mondani, amikor valamit mérlegelnek. Szóba hoztad a szerkesztőség fiataljait. A lap menet közben igyekezett erre is figyelmet fordítani, az utánpótlást is biztosítani. – Igen. Bár tegyük hozzá, hogy egy jó író mindig fiatal. Lehet 28 vagy 58 éves, akkor is fiatal, azért aposztrofálhattam tulajdonképpen fiatalként Vida Gábort, aki időközben itt nőtt íróvá mellettünk. Elég nagy szerencsének tartom ezt is. A mellettünk az egész szerkesztőséget jelenti, Gálfalvi Gyurkától Láng Zsoltig. Nyilvánvaló, hogy vannak konzisztenciák a Látóban, vannak hagyományosan megtartott vonalak. Lehetséges, hogy az új Látó, ami 2008-tól köntösében is új Birtalan Zsolt és Irsai Zsolt elképzelésének köszönhetően, hangsúlyaiban egy picit más, mint a korábbi. Erről már beszéltünk a Népújság hasábjain. De ez a Látó alapvetően ugyanaz a Látó, mert az igényesség, ami a lapot jellemzi, töretlenül megmarad, bárki a főszerkesztő. – Vajon a munkatársi gárdával együtt, és most azokra is gondolok, akik szerzőkként szerepelnek a lapban, fiatalodott az olvasóközönségetek is? – Úgy hiszem, hogy igen. Ugyanakkor sajnálattal attól tartok, hogy vannak, akik útközben le is koptak erről a folyóiratról. A honlap látogatottsága kiváló, illetve az érdeklődés irántunk azért megvan. Érzek egy pozitív kisugárzást, erőteret a Látó körül, az fiatalodott nyilvánvalóan. De remélem, mi is fiatalodunk. Szeretném még elmondani, hogy húsz év egy ilyen lap életében nagyon nagy dolog. Ráadásul ez sűrű két évtized volt. Nagyon jó a szerkesztőség, a nyugalom vagy béke szigete bizonyos szempontból napjaink nagyon ideges, túlhiszterizált világában. Itt irodalomról van szó. Jó csapat gyűlt össze, jó volt a társulatépítés, ahogy egy színidirektor mondaná. Ezt a társulatépítést nem én kezdtem, hanem az előttem járók. Szeretném, ha a lap jó volna ezután is, akkor is, ha nem volnék a főszerkesztője a következő 20 évben. Biztos vagyok abban, hogy a Látónak van annyi ereje, kisugárzása vagy vonzása, hogy magához közelítse a legfiatalabb nemzedéket is. Sok fiatal írónk van. Sok olyan költő vagy író van, aki a gyengébb nemhez tartozik, hogy így fejezzem ki magam, mert nem szoktam írónőt mondani vagy költőnőt, ugyanis egyesek közülük olykor ezt pejoratívnak érzik. Tudom, hogy a macsóság vagy a feminitás nem mond el sokat el az írás minőségéről. Érdekes a másik tapasztalatom, hogy kik olvasnak. Ezt is kérdezted. A nők. Olyan ez most, mint a magyar XVIII. század vagy a reformkor, a nők olvasnak, a nők írnak. Ők a költők, az írók. És vannak férfiak is. – És ez jó? – Persze. Miért ne lenne jó? Ez mindig változik az idő teltével. – Akkor hát újabb sikeres és békés évtizedeket kívánok. Lényegében túl is vagyunk az évfordulón, valamilyen rendezvénnyel megünneplitek? – Igen. A hónap végére tervezzük, január 30-án lesz egy tartalmas gálaműsor. Tíz szerkesztőt láthat a kedves néző a színpadon. A Látó jelenlegi öt szerkesztője és az időközben eltávozott öt régi szerkesztő lép fel. Beszélget, felolvas. Meglepetések is lesznek. Bemutatásra kerül a már említett antológia is, és bemutatkoznak barátaink, a Tiberius vonósnégyes zenél. Ez is rendhagyó, a Látó keretében ilyen még nem volt, de a Látó szerkesztői igazi zenebarátok, szeretik a zenét. Remélem, hogy a közönség is. Jöjjenek el minél többen! Nagy Miklós Kund. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. január 31.Húszéves a LátóA Marosvásárhelyen megjelenő szépirodalmi folyóirat a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotóműhelye. „Nincs benne semmi, kellék. Ez is olyan, mint az irodalom, nincs benne semmi. Valaha volt benne valami nagyon finom és mámorító" – felolvasóesttel ünnepelték Marosvásárhelyen a Látó folyóirat huszadik születésnapját. Első száma 1990 januárjában jelent meg, nevét Batsányi Jánostól kölcsönözték, a társadalmi változásra és a szabadságvágyra utalva. „Amikor megálmodtunk egy más lapot, és tagadtuk az Igaz Szónak ezt a vonulatát, akkor állitottunk is egy másik lapot. Megálmodtuk ezt a lapot, a Látót" – mondta el Gálfalvy György író, a Látó volt főszerkesztője. Magyar irodalom mindenütt keletkezik, ahol magyarul álmodnak, a Látó ennek bemutatását tekinti hivatásának – mondta a költő-főszerkesztő. „Végső soron egy elismert, közismert lapról, alkotóközösségről van itt szó, és ugyanakkor az alkotóközösség nem korlátozódik és korlátozódhat nyilvánvalóan Vásárhelyre, a romániai magyar irodalomra, Erdélyre, hanem magyarországi és másutt élő magyar írók is szerepelnek benne" – jegyezte meg Kovács András Ferenc főszerkesztő. Az ünnepi alkalomra A hibátlanság vágya címmel antológiakötetet jelentettek meg, amely a lap nívódíjasainak műveiből közöl válogatást. Duna TV. Forrás: Erdély.ma 2010. február 1.A hibátlanság vágyaHúszéves a Látó Meg- (illetve az Igaz Szóból való át-) alakulásának huszadik évfordulóját ünnepelte szombat délután a Látó szépirodalmi folyóirat. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházának színpadán félkörben ülve fogadták a szép számú közönséget a Látó szerkesztői, volt és jelenlegi munkatársai, főszerkesztői: balról jobbra Demény Péter, Láng Zsolt, Szabó Róbert Csaba, Vida Gábor, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Gálfalvi György, Jánosházy György és Káli Király István. A ceremóniamester szerepét ezúttal is KAF, a lap főszerkesztője vállalta el, melynek eredményeképp családias, poénos, laza hangulat alakult ki színpadon és nézőtéren egyaránt és tartott a nem a legrövidebbek közé sorolható irodalmi est végezetéig. Az est két, úgymond tematikus részre oszlott, az elsőben KAF nyitószavai után röviden ismertették a lap új kiadványát, A hibátlanság vágya alcímet viselő Látó- antológiát, melyben a folyóirat nívódíjasainak írásait olvashatjuk Vida Gábor és Szabó Róbert Csaba szerkesztésében. Ugyanekkor járt körbe először a mikrofon: a színpadon ülő jelenlegi és egykori munkatársak a Látóhoz fűződő személyes élményeiket, a kezdetek humorban sem szűkölködő történeteit osztották meg közönségükkel, majd a második, úgymond tematikus részben ugyanők olvastak fel írásaikból. Elsőként az egykori főszerkesztő, Markó Béla, a "csodálatosképpen" visszatérő szerző, aki gratulált többek között ahhoz, hogy a februári szám már januárban megjelent és elmondta: úgy érzi magát, mint gyermekkorában, amikor az idősebbek katonakori, háborús élményeiket mesélték, vidáman anekdotázva. Pár, az utóbbi időszakban született versének felolvasása után az őt követő egykori főszerkesztőnek, Gálfalvi Györgynek adta át a mikrofont. Gálfalvi Adalék a Látó őstörténetéhez című írását olvasta fel: a lehallgatási jegyzőkönyveiből ihletett, humorban fogant, mégis a diktatúra és az azt követő évek abszurditását hűen tükröző rövidpróza, annak iróniája, cinizmusa nagy sikert aratott. Nemkülönben Jánosházy György való lelki mélységekben fogant szonettjei, melyeket szintén (mester)szonett, illetve rövidpróza követett: Káli Király István művei. Vida Gábor Az aradi gőzfürdő című novellája diákéveinek egyik alapos csínytevését meséli el, többször is megnevettetve a mélyen tiszteltet, Szabó Róbert Csaba ugyancsak novellát, a Kerouacalcímet viselő írását olvasta fel. A felolvasásokat Láng Zsolt rövidprózája és Demény Péter Hazaszvit című verse, illetve KAF limerickjei és egyik legszebb műve, a Királyhágói dallam zárta. A felolvasásokat követő, bohókás "aktusként" Lokodi Editet hívták a színpadra. A folyóiratot eltartó Maros Megyei Tanács elnöke emléklapokat adott át a jelenlévőknek, a Látó mint intézmény régi és mai munkatársainak, majd hozzátette: a folyóirat mint intézmény édes teher és kis teher, mert busásan megfizeti azt a figyelmet, amellyel a tanács viseltetik iránta. A jó hangulatú évfordulós est a Tiberius vonósnégyes játékával, Mozart divertimentóval zárult. Nagy Botond. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. március 16.Magyar állami kitüntetések erdélyi díjazottjaiÉrdemrendet kapott Makkai János, a Népújság volt főszerkesztője Március 15., az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc évfordulóján a Magyar Köztársaság elnöke – a miniszterelnök előterjesztésére – magas állami kitüntetésben részesítette a kulturális- tudományos élet több kiemelkedő erdélyi szereplőjét. Lapunk nyugalmazott főszerkesztőjének, Makkai Jánosnak kiemelkedő intézményvezetői, szerkesztői és újságírói tevékenysége elismeréseként Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést adományozták. Kossuth-díjat kapott a magyar költészetet alapvetően gazdagító életművéért Kovács András Ferenc Babérkoszorú és József Attila-díjas költő, esszéíró, műfordító, a Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője. Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozata) kitüntetésben részesült dr. Gáspárik Attila színművész, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora, a minőségi média védelme és ösztönzése, valamint az egyetem nemzetközi akkreditációja érdekében végzett tevékenysége elismeréseként. Arany Érdemkeresztet kapott dr. Vass Levente urológus, a Studium Alapítvány és Szakkönyvkiadó alapító tagja. Ezüst Érdemkeresztet adományoztak Kilyén Ilka színművésznőnek. Hiller István oktatási és kulturális miniszter Díszoklevelet adományozott dr. Gagyi Zoltán dicsőszentmártoni művelődéstörténésznek. Kovács András Ferenc és Gáspárik Attila Budapesten vette át a kitüntetéseket, a többieknek március 26-án Kolozsváron rendezett ünnepségen Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság főkonzulja adja át a kitüntetéseket. A Maros megyeieken kívül még elismerésben részesültek: Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató, aki az erdélyi magyarság néprajzi, népművészeti és népzenei kincseinek feltárása, gyűjtése és megőrzése terén végzett munkájáért, valamint a mezőségi szórványoktatás egyik központjának megteremtéséért a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést kapta. A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (polgári tagozata) kitüntetésben részesült még: Demény Attila Nádasdy Kálmán-díjas zeneszerző, zongoraművész, a Kolozsvári Magyar Opera rendezője, az erdélyi és a Kárpát-medencei magyar kulturális értékek megőrzése és bemutatása érdekében végzett tevékenységéért, Gábos Zoltán, az MTA külső tagja, a Babes-Bolyai Tudományegyetem nyugalmazott egyetemi tanára, dr. Nagy Tóth Ferenc biológus, az MTA külső tagja. A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést adományozták Balázs-Bécsi Attilának, a Szamosújvári Téka Alapítvány elnökének, projektmenedzsernek, Bíró Rozália Ibolyának, Nagyvárad alpolgármesterének, Hegedüs Csillának, a Transylvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatójának, Márton Árpád festőművésznek, nyugalmazott művészetpedagógusnak. Cseke Péter aranytollas lett Tizenketten vehették át a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) által alapított Aranytoll Díjat a Magyar Sajtó Napja alkalmából pénteken Budapesten; a kitüntetéseket Eötvös Pál, a MÚOSZ elnöke és Szepesi György, az Aranytoll-bizottság elnöke nyújtotta át – közölte a MÚOSZ pénteken az MTI-vel. A Magyar Újságírók Romániai egyesülete javaslatára Cseke Péter, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média- és Kommunikáció-tudományi Szakosztályának szervezője, illetve a Kolozsvári Médiakutató Intézet megteremtője részesült Erdélyből Aranytoll Díjban. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. március 20.Egy történet kikerekedikKossuth-díj Kovács András Ferencnek A magyarországi média hét eleji rohama után most már itthon, a Látó főszerkesztői irodájában gratulálhatunk Kovács András Ferenc költőnek frissen átvett Kossuth-díjához. – Sok budapesti újságíró, rádió- és tévészerkesztő szólított meg a kitüntetés alkalmából. Mi volt az a legfontosabb gondolat, ami e magyar viszonylatban legrangosabb elismerés kapcsán megfogalmazódott benned? – Az ember életében minden díj fontos mérföldkő, olyan biztos pont az életúton, ahonnan el lehet rugaszkodni valamerre. Ez a díj minden eddigi elismerésemnél jelentősebb, de a Kossuth- díjtól sem lesz az ember jobb vagy rosszabb író vagy költő, legfennebb – egy bonmot-i fordulattal – romlékonyabb vagy javulékonyabb lehet. De azt is elmondtam, hogy a díjakhoz többnyire kedvező pillanat, szerencse is kell, színházi hasonlattal élve olyan ez, mint amikor a színészeket megtalálja a megfelelő szerep, és van úgy is, hogy egész életükben elmegy mellettük. A találkozáshoz szerencse is szükséges, de sok munka is. Az ilyen visszajelzés különben megerősítheti a díjazottat, hogy jó, amit csinál, a Kossuth-díj pedig különösen alkalmas erre. – Egy olyan üzenete is lehet ennek a díjnak, hogy miközben napjainkban az emberek nagy hányada inkább a talmi értékekre, színvonaltalan dolgokra figyel, azért a versnek ma is van becsülete. – Úgy érzem én is, hogy Közép-Kelet- Európában általában még olvasnak verseket az emberek, lehetséges, hogy Nyugat-Európában vagy a tengerentúlon már kevésbé. A díj tényleg ezt is jelezheti. De meg kell említenem, azt is majdnem mindenki megkérdezte tőlem, hogy ezt a díjat magyar költőként kaptam, vagy kimondottan egy erdélyi magyar költőnek szól. – Én ilyet nem kérdeztem volna. – Ott óhatatlanul elhangzott. Nem veszélyes. Könnyű kitalálni, hogy mit feleltem minden esetben: én magyar költőnek tartom magam, és valami olyasmit próbáltam írni az eddig eltelt fél életem során, ami ezt a vonalat erősítheti. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne lennék egy sajátosan erdélyi magyar költő. Sorsszerűségeimet, életemet tekintve persze, hogy az vagyok. Ebben a mivoltomban soha nem éreztem semmiféle beszűkítést, sőt ettől valamiféle többletet is kaptam. – A díjazásod tömör indoklásában az áll, hogy a magyar költészetet alapvetően gazdagító életművedért részesültél a magas kitüntetésben. Akik ismerik a verseidet, egyaránt dicsérik újító kedvedet és ragaszkodásodat a klasszikus értékekhez, kiemelik sokarcúságodat, szerepjátszó kedvedet, megannyi költői leleményedet, csalhatatlan egyéni hangodat a lírai sokszínűségben. Tavaly az 50. születésnapodra jelent meg fajsúlyos köteted Sötét tus, néma tinta címmel a Magvető Kiadónál, most újrakiadásban vehetjük kézbe a rendkívüli sikert megért, könnyedebb Jack Cole daloskönyvet. – Ez is a Magvetőnél jelent meg, március 16- án került könyvárusi forgalomba. Változatlan kiadás, nem tartottam szükségesnek, hogy bármit is hozzáírjak. Ez is egy vállalt alteregó, a magam neve szerepel a Jack Cole fölött. Egyrészt játékból, másrészt egy vidám elvágyódásból született 1988 nyarán. Látszólag messzire visz, de bizonyos olvasatban ez is erdélyi könyv, illetve reményeim szerint egy jó magyar verseskötet. – Az sem volt könnyű korszak, mégis vidámabb költő voltál talán, mint manapság. Vagy az csak téves benyomás, hogy mára valamelyest elkomorult a hangod? – Összetett dolog ez. Még mindig megvan a vidámabb hangom is. De tényleg érzékelhető némi változás az általad említett irányban, amit javarészt a társadalom alakulása hozott magával, azon túl meg az embert a magánszféra is befolyásolja. Azt hiszem, hogy ma sem vagyok bölcsebb, mint húszéves koromban, és rezignált se vagyok igazán, de az emberben akaratán kívül is felgyűl a keserű méz. Így aztán hol a melankolikus, hol meg a kolerikus én jön elő a verseimben. Néha szeretnék nagyon lezser, piknikus és nyugodt lenni, de nem mindig sikerül. Az eltelt ötven évem érzésem szerint még mozgásban van, a versek nem apadtak el, ezt az ötvenévnyi periódust remélhetőleg kötetekben le tudom zárni, de még szerkesztésre vár a Lázáry René Sándor oeuvre, a Caius Licinius Calvus minden verse és még sok dolog, amit nagyon régen kezdtem meg, és nyilván új elképzeléseim, terveim is volnának. Bizalom, erő és lendület kell hozzá. Szabad íróként, szabad költőként mindez valahogy más volt, még ha húsz éve szerkesztem is a Látó versrovatát, de jóval bonyolultabb egy ilyen folyóirat főszerkesztőjének lenni. Bármilyen kiváló lap a Látó, és bármilyen megtisztelő ezt vezetni, a feladat költőként, szabad íróként egy kissé visszafog. Kötelességtudatból, a körülmények hatására elvállaltam, de a belső habitusomhoz ez a munka nem talál. Én elsősorban írni szeretnék. De ne így zárjuk a beszélgetést, hiszen ez most az öröm pillanata, és valóban örömöt is szerzett nekem a díj. Gyermekkoromban egyszer talán jártam az Országgyűlés kupolatermében, ahol most a Kossuth- díjat vehettem át, igaz, nem vagyok benne egészen biztos, lehetséges, hogy először jutottam el oda. Meglehetősen szépnek és otthonosnak tűnt. A legmegindítóbb számomra mégis az volt, hogy a Himnusz után elhangzott a Szózat is, és eszembe jutott, hogy a marossárpataki Kovács családban, személyesen apai nagyapámnak, Kovács Ferencnek és édesapámnak a Szózat volt a legfontosabb éneke. Rájuk gondoltam akkor, a frissen megjelenő könyvem kapcsán is, hiszen abban is a haldokló Kálmáncsehi József / John Coleman a fiának, Andrew Colemannak egyszer még elszavalja a Szózatot. Ez még szebbé, kerekebbé tette a saját történetemet. Meg a Jack Cole daloskönyve történetét is. Nagy Miklós Kund. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. december 10.Klientúrát épít a FideszA Fidesz-kormányzat az adófizetők pénzét határon túli klientúra építésre használja fel, amit az is mutat, hogy a Szülőföld Alap a Fidesz leplezetlen politikai szempontjai szerint osztotta le a határon túli magyar lapoknak járó támogatásokat. Ez sajnálatos - mondta a Népszavának Salamon Márton László, a bukaresti Új Magyar Szó (ÚMSZ) napilap főszerkesztője. A főszerkesztő arra a hírre reagált, hogy a magyar állam egyetlen forinttal sem támogatja az ÚMSZ-t, az egyetlen országos, Románia minden megyéjébe eljutó magyar napilapot. Hogy ez így van, az a Szülőföld Alap frissen közzétett pályázati eredményhirdetéséből derült ki. A legnagyobb összegű támogatásban a Krónika című napilap részesült, a Kolozsváron szerkesztett erdélyi újságot közelről követi az idén még csak néhány lapszámot megért (megjelenését jó ideig szüneteltető) Erdélyi Napló című hetilap, illetve a Háromszék nevű sepsiszentgyörgyi napilap. Ugyanakkor "sajtótámogatásban" részesülnek különböző olyan intézmények honlapjai, amelyeknek tevékenysége nem kötődik közvetlenül a média világához, mint a székelyudvarhelyi MÜTF Egyesület, a kolozsvári Kincses Kolozsvár Egyesület vagy a szintén kolozsvári Zöld Erdély Egyesület és a Gondviselés Segélyszervezet. Ugyancsak hiába vár a Szülőföld Alaptól támogatást a legnagyobb forgalmú médium, a kolozsvári Transindex című magyar nyelvű hírportál, illetve a Nagyváradon megjelenő Erdélyi Riport hetilap is. Salamon László Márton elmondta lapunknak, hogy a Szülőföld Alap kuratóriumának kolozsvári tagja, Székely István politológus is elismerte, hogy politikai kritériumok szerint történt a leosztás, hozzátéve, hogy Budapesten bevett szokás, hogy a mindenkori hatalom a saját politikai céljai, szimpátiái szerint osztogat. Ulicsák Szilárd, a budapesti kormánynak a határon túli támogatásokért felelős miniszteri biztosa az ÚMSZ megkeresésére a beérkező pályázatok nagy mennyisége miatti "kezelhetetlenséggel" magyarázta a furcsa döntések okát. Az ÚMSZ felvetésére, miszerint a Szülőföld Alap médiatestülete elfogultan bírálta el a pályázatokat, az erdélyi származású Ulicsák azt válaszolta: ő "nem lát bele annyira a határon túli ügyekbe, hogy érdemben mérlegelni tudjon". Ami a Szülőföld Alap "kezelhetetlenségét" illeti, elmondta: a tervek szerint jövőre külön járnak el a kis pályázókkal és külön kezelik azokat a nagy intézményeket is, melyeknek a működtetése jelentős pénzügyi keretet igényel. "A kis pályázatokon maximum néhány milliós támogatást lehet majd igényelni, az eddigi elbírálási rendszerhez hasonlóan. Az úgynevezett nagy pályázók esetében áttekintjük, hogy az adott intézmények milyen feladatokat látnak el és azokat fontossági sorrendben, normatív alapon támogatjuk" - válaszolta az ÚMSZ-nek a miniszteri biztos. A napi túlélést jelentő támogatás megvonásával olyan jelentős erdélyi fórumokat hoztak kilátástalan helyzetbe, mint az Új Magyar Szó, a Transindex, a marosvásárhelyi Látó vagy a kolozsvári Korunk. A hírre a szóban forgó marosvásárhelyi irodalmi folyóirat főszerkesztője a következőképpen reagált: "Mostanában, hogy Joszif Visszarionovics Sztálin felemelkedését tanulmányozom, olykor nem csak az elmúlt öt esztendő döbbent meg, hanem a semmibe illant öt hónap negatív kisugárzású története is - jelentette ki a Népszavának Kovács András Ferenc Kossuth-díjas költő. Lokodi Imre (Marosvásárhely) / Népszava 2011. január 7.Irodalmi mozgások színpadánKovács András Ferenc költő úgy véli, főszerkesztői munkáját addig végezné, amíg legjobb tudása szerint teszi Kossuth-díjas beszélgetőtársunk, a jeles marosvásárhelyi költő, műfordító magán- és szakmai életében kerek évfordulók voltak az utóbbi időben: 2009-ben ünnepelte ötvenedik születésnapját, 2010-ben lett húszéves az általa főszerkesztett, rangos szépirodalmi folyóirat, a Látó. Beszélgetésünk ezt a két síkot, illetve a személyes mindennapok tekintetében összefonódásukat világítja meg, tervek és beteljesülések, gondok és örömök időtengelyén, vásárhelyi és szélesebb kitekintésben. Hogyan helyezhető el a Látó a magyar kulturális sajtópalettán, a közönség opcióit is figyelembe véve? – A Látó olvasottságáról igazán felmérés nem készült, mindazonáltal azt hiszem, különféle visszajelzésekből ítélve, amelyek közé természetesen beletartozik a honlapunk nézettsége és az ilyen jellegű felmértsége is az adatoknak, hogy sokan olvassák, honlapon elsősorban. Tehát a honlapon a lap megjelenése után olyan egy- másfél héttel felkerül a lapszám teljes anyaga. Megjegyezném, hogy a Látó honlapján most már visszamenőleg a Látó-bibliográfia is olvasható Kuszálik Eszternek köszönhetően, ugyanakkor teljes a feldolgozottsága a Látó anyagának, ’90-től kezdve elérhetőek az anyagok. Ebben nagy szerepet játszott a Jakabffy Alapítvány és a Teleki Alapítvány. Tehát a Látóról mindaz, ami a húsz év alatt történt, a pillanatok nem, de a lényeges dokumentumok elérhetőek a neten. Lényegében ez az, ami számunkra nagyon fontos. Mint minden más folyóirat, nyilvánvalóan terjesztési nehézségekkel küszködünk, mert a lapterjesztők olyanok, amilyenek, romániai színvonaluk és minőségük közismert. Segítenek, mondjuk, ebben a terjesztésben a különféle könyvesboltok, könyvterjesztő hálózatok. Ugyanakkor azt hiszem, a nehézségek ellenére, ezen volna a legtöbb javítanivaló, csak ez a javítási szándék nem kimondottan a szerkesztőségeken múlik, hanem a partnerségeken. Másrészt pedig túlzott illúziókkal nincs miért viseltetni ezen a téren, mert az írott sajtó mintha regresszióban volna, nyilvánvalóan nem a nagy napilapokra és hetilapokra gondolok, hanem a kulturális sajtóra, nevezzük annak, lévén szó egy havi szépirodalmi folyóiratról, ami mindenütt nehezebben eladható. Miben látja az okát ennek? – Ezek már nem azok a társadalmi helyzetek, amelyek, mondjuk, ’89 előtt így vagy úgy meghatározták az irodalomolvasást vagy a szépirodalmi sajtó olvasását, sajnos, már nem is azok, amelyek, mondjuk, ’95-ig meghatározták, mert akkor még a nóvum erejével hatottak, annyi minden nem történt, nem jött még be, hogy talán még jobban odafigyeltek a Látóra. Nos, a Látó ettől függetlenül, a visszajelzésekből ítélve, jól áll ilyen szempontból – és, mondom, a visszajelzések nagyon egyszerűen mérhetők, a nézettségi indexével, amivel Szabó Róbert Csaba főszerkesztő-helyettes kollégám foglalkozik. Olyan hat-hét ezer az állandó nézettség. Ez lesz a jövő útja szerintem, akarjuk, nem akarjuk. Ettől függetlenül a Látónak a külalakjára mindig is adott a mindenkori szerkesztőség, 2008 óta teljesen megújított, érdekes külalakkal jelenünk meg, amit a drága jó, néhai Irsai Zsoltnak és Birtalan Kölök Zsoltnak köszönhetünk. Tehát ezzel nagyon sok érdeklődőt „fogtunk”. Lehet egy csomó negatívumot mondani, de lehet legalább annyi pozitívumot is, vagy talán még többet is, ugyanis a Látó belső berkeiről azt mondanám, hogy óriási a sorban állás és rengeteg közül lehet válogatni, nincs olyan, hogy kézirat miatt fennakadna a megjelenés, mert nincs kézirat vagy mert nem küldenek, tehát ilyesmi nincs, rengeteg van, amiből lehet válogatni, ami jó a szerkesztőség szempontjából, mert elosztható, hogy minden hónapra minél érdekesebb lapszámokat találhatunk ki. Nagy hozadékot jelentenek a Látó rendszeres író-olvasó találkozói, az úgynevezett irodalmi színpadai. – Több helyszínen vagyunk jelen ezzel, elsősorban a Művészeti Egyetem stúdiótermében, ha sikerül, aztán a Bernády Ház nagytermében is szoktunk lenni, hála Gabi Cadariunak a bábszínházba mindig beengednek, az egy jó kis hely, nagyon meghitt, vagy a Kultúrpalota kistermében. Ezek a Látó irodalmi színpadok is lassanként húsz éve tartanak, ezek nagy dolgok nekem. Legalább akkora dolog, mint a Látó irodalmi díjak átadása, ami ’91-től tart. Az első év olyan szempontból volt még érdekes, hogy nemcsak szépirodalomra lehetett adni díjat, akkor még létezett olyan projekt, hogy adhattunk a romániai magyar szellemi élet vagy a média kimagasló műhelyeinek, vagy újságírói életművekre, de azután a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete vette át ezt a feladatot, illetőleg aztán nem kaptunk annyit, hogy ezt már tudjuk felvállalni. Érdekességként mondható, hogy megjelent ez az antológia, A hibátlanság vágya, amit Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor szerkesztett. Ebbe, mivel vannak többszörös Látó-díjasok is, mindenkitől egy szöveg került be, tehát olyanoktól, akik közöltek effektíve, és szépirodalmat közöltek a Látóban. Holott az első időben, érdemes megjegyezni, mert magából az antológiából ezek így kimaradtak, egy intézményről van szó, az első évben például díjat kapott a Balogh Edgár vezette munkacsoport, amely a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont szerkesztette, vagy az újraindult Marosvásárhelyi Rádió kulturális adása, ezt a díjat Jászberényi Emese vette át, ő annak idején nagyon-nagyon sokat dolgozott ebben, illetve a harmadikat, a publicisztikai tevékenységért, Makkai János, a Népújság akkori főszerkesztője kapta. Nyilvánvaló, hogy őket az antológiában nem lehett leképezni igazán, mert nem a Látóban közöltek, tehát ez lett volna a másik irányvonala a Látó-díjaknak, és ezt nekünk nem sikerült továbbvinnünk. Viszont ami sikerült, az évről évre látszik, nagyon sok felfedezett is van, díjat adunk, van széppróza, vers, esszé kategória, sőt még a kezdet kezdetén arra is gondoltunk, hogy nevesítjük ezeket a díjakat Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával, aki még haza-hazajárt annak idején. Nagy dolog a Látó irodalmi színpada maga, hogy majdnem mindenkit vagy nagyon sok mindenkit, mindenféle műhelyt, különálló szerzőket és szerkesztőségeket is idehívtunk. Van előre elkészített terv? – Mindig van egy elképzelés, mindig van egy megszerkesztett terv, már volt olyan, hogy kétszer-háromszor visszatértek meghívottak, tehát tulajdonképpen azért álltunk át az utóbbi két-három évben fokozottabban arra, hogy egy-egy embert hívunk beszélgetőpartnernek, mert a műhelyeken egy kicsit most már túl vagyunk, a kiadókon, mert könyvkiadók is voltak, szintén egy kicsit túl, így külön embereket hívunk. Namármost, ennek a látogatottsága, szerintem, meghatározó, negyven-negyvenöt ember bárhol megirigyelhető, mondjuk, még Budapesten is. Viszont azt kell mondanom, hogy egy magára valamit is és vehemens gőggel adó városban, kultúrára adó városban, mondjuk, ez nem olyan sok ... engedtessék meg, hogy bennem a nosztalgia még működjön. Előfordul, hogy néha sokan vannak, mondjuk, az Esterházy-koncerten, mert az egy koncert volt januárban Dés Lászlóval, amit a sepsiszentgyörgyi könyvtárral és az ottani magyar kulturális intézettel együtt csináltunk, de közben olyan hangokat is lehetett hallani, hogy megint Esterházy, ez miért jön ide, satöbbi. Ez megint Vásárhely. Vásárhely nagyon sokféle, az egyik utcasarok okosabb a másiknál. Tehát mindenki mindent jobban tud, minden bizonnyal nálunk is jobban tudják, hogy milyen kell legyen egy irodalmi lap, de szerencsére ez kimondottan szépirodalmi lap, és ezt szeretném is kihangsúlyozni. És ez a szépirodalmi lap, bár lehetséges, hogy egy adott vásárhelyi, úgynevezett értelmiségi réteg nem szereti elfogadni, meg kell mondanom, egyik nevezetessége ennek a városnak. Kovács András Ferenc (1959, Szatmárnémeti) Költő, műfordító, szerkesztő. 1978-ban érettségizett szülővárosában, a Kölcsey Ferenc Líceumban, 1984-ben végzett a kolozsvári egyetem magyar–francia szakán. 1984–1991 között tanár Szentábrahámon, Siménfalván és Székelykeresztúron. 1990-től a Látó szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője. 1991–2002 között a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem dramaturgiatanára. 1997-ben a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának igazgatója. 2008-tól a Látó főszerkesztője. Verseket 1977-től, gyermekverseket 1981-től közöl. Elsősorban románból és franciából fordít, emellett esszéket, irodalmi tanulmányokat ír. Verseiből angol, bolgár, cseh, észt, francia, horvát, lengyel, német, olasz, orosz, román, svéd és szlovén fordítások készültek. Költészetének a mai magyar irodalomban szinte példa nélküli formagazdagságát a következetes részletességgel felépített költői maszkok, alakmások (Jack Cole, Lázáry René Sándor stb.) is erősítik. Számos rangos irodalmi elismerés, illetve a Magyar Köztársaság Babérkoszorús Költője Díj (2006) és a Kossuth-díj (2010) kitüntetettje. (A Digitális Irodalmi Akadémia adatai nyomán) – Hozott anyagból dolgozunk, én azt szeretném, hogy olyan korszerű, jól olvasható, szépirodalmilag jól olvasható, a kortárs irodalmi mozgásokat tükröző lap legyen, amely bármelyik vidéki, magyarországi vagy akár budapesti lappal felveszi a versenyt, és meg kell mondanom azt, amire szintén nem figyelnek Vásárhelyen, hogy a vezető szépirodalmi lapok között említik a marosvásárhelyi Látót Budapesten is, ami, azt hiszem, nagy dolog. A főszerkesztői munka sok lemondással jár? Hátráltatja, mondjuk, a versírást, vagy arra még marad idő? – Nagyon sok munkám maradt abba, maradt félig-meddig torzóban. Azelőtt versrovatszerkesztőként dolgoztam, most már több mint húsz éve itt vagyok, utánam jött Láng Zsolt, Vida Gábor, úgyhogy így épült, ahogy mentek el nyugdíjba, utoljára Gálfalvi György barátom. Tehát a versrovatot szerkesztettem, aztán voltam főszerkesztő-helyettes, 2008-tól én vagyok a főszerkesztő. Nyomasztó felelősségtudattal tölt el ez a dolog, nagy boldogsággal azonban, mint gyakorló írót és rendszeresen írni szerető embert, nem tölt el, sem ma, sem holnap, sem holnapután. Ameddig a legjobb tudásom szerint tudom ezt csinálni, addig csinálom. Hátráltat, hogyne hátráltatna, főszerkesztőnek ideális esetben egy kiváló tanárembernek kellene lennie. Nem igazán hosszan elvonuló regényírónak vagy kiváltképpen nem egy alanyi költőnek. Adminisztratíve szerencsére olyan a szerkesztőség, hogy ezt leveszi a vállamról, meg kell dicsérjem a kollegákat, és külön kiemelném Szabó Róbert Csabát is, aki mozgékony, nálam fiatalabb főszerkesztő-helyettes, ez nagyon fontos, mindent megbeszélek vele, és kétségtelen, hogy egészen más, még ha nem is teljesen más látásmódot képvisel, hanem frissebb a szeme, frissebb dolgokra hívja fel az én kiöregedő tekintetemet, a szemem figyelmét, és ez így nagyon jó. A közelmúltban ön új kötetet tett az olvasók asztalára. Ezt mikor írta? – Most nagyon sok minden abbamaradt, úgy jött 2008-tól az összes változás, ami azóta rám hullott, kicsit felkészületlenül talált, befejezetlen könyvek vannak. Most nem dolgozom semmin, mert leadtam egy könyvet a csíkszeredai Bookart kiadónak, amely december közepén meg is jelent. Ebben egyrészt 14 régebbi vers van, és 45 új vers is van benne. A címe Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka. Volt egy ilyen kitalációm annak idején, amikor ’94–’95-ben Alekszej Asztrov verseit Baka István barátom vigasztalására írtam, vagy vele párhuzamosan, ugyanis neki volt egy ilyen orosz alteregója, a Sztyepan Pehotnij, ami saját nevének a fordítása, Sztyepan Pehotnij testamentuma, és akkor még élt Pista, főleg a Tiszatájban közöltem ezeket, hogy érezze a kollegialitást, akkor már nagyon beteg volt. Tehát ezt a 14 verset vettem, nem nyúltam hozzájuk, és úgy döntöttem augusztus 18-án, hogy még írok ehhez néhány verset, írok egy történetet is, nevezzük egyelőre alakmásnak, de nem alakmás, egy érdekes könyv lett. Nagyon fáradtra dolgoztam magam, ez az igazság, de augusztus 18-tól december 8-ig sikerült befejeznem. Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. január 19.Székelyföldi körúton Kányádi SándorErdélyben és a Partiumban is számos kulturális rendezvénnyel ünneplik a Magyar Kultúra Napját, január 22-ét, sok helyen napokig tart a programsorozat. Nagyváradon és Székelyudvarhelyen például már hétfőn megkezdődött az ünnepi programok sora. A háromszékiek a Magyar Kultúra Napja alkalmából Kányádi Sándor költővel találkozhatnak, Liszt Ferenc zeneszerzőről hallgathatnak előadást, koncerteken vehetnek részt. Erdélyben és a Partiumban is számos kulturális rendezvénnyel ünneplik a Magyar Kultúra Napját, január 22-ét, sok helyen napokig tart a programsorozat. Nagyváradon és Székelyudvarhelyen például már hétfőn megkezdődött az ünnepi programok sora. A háromszékiek a Magyar Kultúra Napja alkalmából Kányádi Sándor költővel találkozhatnak, Liszt Ferenc zeneszerzőről hallgathatnak előadást, koncerteken vehetnek részt. Magyar Köztársaság Sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központja, a Bod Péter Megyei Könyvtár és a Kovászna Megyei Művelődési Központ a kortárs magyar irodalom egyik legismertebb szerzőjével, Kányádi Sándorral szervez közönségtalálkozó körutat. A népszerű költő szerdán Székelyudvarhelyen, csütörtökön Kovásznán és Kézdivásárhelyen, pénteken Baróton, majd szombaton Sepsiszentgyörgyön találkozik olvasóival. A rendezvényt a Magyar Írószövetség támogatja. Sepsiszentgyörgyön pénteken a színház nagytermében a Rétyi Fúvószenekar koncertezik, a színház kamaratermében pedig a Próba Után Lacikánál Borozunk nevű zenekar mutatja be a Kovács András Ferenc megzenésített verseiből összeállított lírai koncertjét. A sepsiszentgyörgyi evangélikus templomban vasárnap a 200 éve született Liszt Ferencre emlékeznek. A zeneszerző Via Crucis című művéről tart előadást Valádi Enikő zenetanár, majd hallható lesz a teljes kompozíció a Snaps Vocal Band és Horváth Zoltán orgonaművész előadásában. A Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében január 22-én a csíkszeredai Nagy István Művészeti Gimnázium aulájában Ruralia hungarica címmel komolyzenei kocertre kerül sor, többek között Bartók Béla-, Dohnányi Ernő-, Hubay Jenő- és Joseph Haydn-művek csendülnek fel. A Szeben megyei Vízaknán pedig vasárnap a Református Gyülekezeti Otthonban Székely panoráma címmel nyílik fotókiállítás a Hargita Megyei Kulturális Központ csíkszentdomokosi fotótáborának anyagából. A Csíki Játékszín immár másodszor várja ingyenes felolvasó-színházi előadással közönségét. Szeptember 21-én, a Magyar Dráma Napján kortárs magyar drámát olvasott fel a társulat, ezúttal pedig szombaton 18 órai kezdettel a József Attila- és Kossuth-díjas Janikovszky Éva műveiből olvasnak fel a színház művészei, majd Cári Tibor szerzeményeiből kerül sor egy minikoncertre, a zeneszerző és Veress Albert előadásában. Az újabb ingyenes fellépést követően az évad folyamán még egy alkalommal várják díjmentesen a közönséget a színház művészei, a Magyar Költészet Napján. Kolozsváron a lutheránus egyház és az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) is szervez programokat a kultúra napján. A lutheránus templomban tegnap kiállítást nyitottak meg, szombaton pedig ökumenikus istentiszteletre és operagálára kerül sor a Kolozsvári Magyar Opera művészeinek közreműködésével. A szombati istentiszteletet követően többek között Markó Béla miniszterelnök-helyettes és Lukács Tamás országgyűlési képviselő mond beszédet. Az EME szervezésében Szegedy-Maszák Mihály, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára tart előadást Babits Mihály nemzetfölfogása és neoklasszicizmusa címmel szombaton 11 órától a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának székházában, délután négytől pedig a társaság székházában az EME debütdíjának átadására kerül sor. Krónika (Kolozsvár) 2011. január 27.Jubiláló KZSTHúsz éve alakult újjá a nagy múltú közművelődési társaság Nívós összművészeti esttel, teljes telt házas közönség előtt ünnepelte újjáalakulásának huszadik évfordulóját a Kemény Zsigmond Társaság. A tizenkilencedik században az akkor Vásárhelyen élő Tolnai Lajos alapította egylet viharvert története során számos megszűnést, betiltást ért meg, de mindig újjáalakult; évszázadtól, évtizedtől függetlenül voltak olyanok, akik úgy érezték: folytatni kell a nagy elődök munkáját, az egykori hagyaték szellemében. Így történt 1989 után is, a társaság legújabbkori történetének huszadik évét ünnepli. Kedd délután a Kultúrpalota Kistermében Csíky Boldizsár elnök Kemény János és Marosi Ildikó szavaival üdvözölte a jelenlévőket, majd Fülöp Géza alelnök szólt röviden a társaság utóbbi húsz évéről: – Ceausescu rémuralma után az erdélyi magyar civil társadalom magára talált, létrehozta az igény és szükség diktálta szervezeteit. 33 marosvásárhelyi értelmiségi közművelődési egyesületet alapított, amely Gálfalvi György javaslatára felvette az egykori Kemény Zsigmond Társaság nevét: vállalva a folytonosságot, a társaság újjáalakult. Első elnökének Oláh Tibort, a színművészeti egyetem tanárát választották. Időközben változott a város és változtunk mi magunk is. A régi KZST irodalmi egyesület volt, ma közművelődési társaságként kell működnünk, feladatunk az irodalom, a művészetek, a kultúra és a tudomány terén elért eredmények ismertetése, terjesztése. Úgy érezzük, képességeink szerint sikerült eleget tennünk felvállalt céljainknak. Mai összejövetelünk a 188., hamarosan kötetbe foglaljuk eddigi estjeinket – mondta az alelnök, majd ifj. Csíky Boldizsár zongoraművész játéka (Chopin- művet zongorázott) után Dávid Gyula tartott előadást a huszadik század közepén betiltott KZST utolsó öt évéről és az azt követő időszakról. Mint értekezéséből kiderült, a háború után 1944 decemberében szervezték az első estet, amelyen többek közt Molter Károly is részt vett, 1948-ban pedig a forradalom százéves évfordulóját ünnepelték előadás-sorozattal. Az év végén a társaságot betiltották, a KZST szelleme akkor támadt fel, amikor 1973-ban Marosi Ildikónak megjelent a társaságról írt kötete. A Castellum Alapítvány mint testvérszervezet nevében Haller Béla köszöntötte a jubiláló KZST-t, ezt követően Nagy Attila olvasott fel fordításaiból és verseiből. Zeno Vanceának, a KZST egykori tagjának Áprily- megzenésítését Madaras Ildikó énekelte Szőnyi Márta zongorakíséretével, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, Kemény János unokája nagyapjának a KZST-n 1941-ben elhangzott, kötetben meg nem jelent elnöki megnyitóját olvasta fel és köszönte meg a maga és a család nevében, hogy a társaságot újjáélesztették és megtartották azt a szellemiséget, amelyet a nagyapja is próbált éltetni egykoron. Oláh Tibor lánya, Kristó Oláh Boróka édesapjáról szólt, Oláh Tibor KZST-beli tevékenységéről beszélt, mint mondta, életében kiemelten fontos szerepet játszott a társaság, a hatvanas évekbeli stúdiós irodalmi estjeivel az akkor még nem létező KZST hagyományait folytatta. Pályáját az igényesség jellemezte önmaga és mások felé. Kilyén Ilka színművésznő Berde Mária Szentségvivők című regényének címadó történetét mondta el, Kovács András Ferenc verseit olvasta fel, az est végén, ifj. Csíky Boldizsár zongorajátékát követően (Csíky Boldizsár szerzeményét adta elő) Sebestyén Aba színművész szavalta Tompa László Lófürösztés című, méltán ismertté vált és a társaság múltjára, jelenére, jövőjére egyaránt igen jellemző költeményét. Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely) 2011. február 9.Nem húzta vissza a válság a csíkszeredai könyvkiadók forgalmátNem érezhető a válság hatása a könyvforgalomban – jelentette ki a Krónika kérdésére a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó igazgatója, Burus Endre. „Mi a kisebbségtörténetre »szakosodtunk« főleg, ezek a könyvek pedig ugyanolyan lassan fogynak, mint eddig” – szögezte le az igazgató, aki úgy vélekedett, bár kevés szépirodalmi mű lát napvilágot a Pro-Print kiadónál, a tavaly megjelent Ignácz Rózsa-életműsorozatot nagy érdeklődés övezi. Az idei tervekkel kapcsolatban Burus Endre elárulta, még a népszámlálás előtt szeretnék újra kiadni azt a statisztikai évkönyvet, amit 2002-ig öt éven keresztül minden esztendőben megjelentettek. „Egyszerre szeretnénk mind az öt kötetet piacra dobni, kibővítve a 2002-es adatokkal. Kettő már készen van, és reméljük, márciusra mindegyik elkészül” – fejtette ki Burus. Emellett 2011-ben kiadnának egy Erdélyt bemutató művészalbumot és folytatnák eddigi sorozataikat is. A Bookart Könyvkiadó 2010 decemberében jelentette meg Kovács András Ferenc Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatékából című verseskötetét. Hajdú Áron Péter, a kiadó igazgatója szerint kiadási programjukat nem, azonban az eladásokat befolyásolta a válság. „Szerencsénk, hogy értékesítési piacunk nagy része Magyarországon található, ott annyira nem érződött a válság” – tette hozzá. Az áprilisban Budapesten tartandó könyvfesztiválra három fordítással készülnek, így megjelenik majd Ludwig Hohl A munkáról, a halálról című írása Hajdú Farkas-Zoltán, Mircea Cărtărescu Sárkánylexikon című írása Szőcs Géza, valamint Jack Holland Nőgyűlölet című műve Vallasek Júlia fordításában. „Ha az élelmiszerüzletek forgalma csökkent, hogyne lenne kevesebb vásárló a könyváruházakban is” – fogalmazott a Krónika kérdésére Tőzsér József Gyula, a Pallas – Akadémia Könyvkiadó igazgatója. Tőzsér hozzátette, bár az országon belüli forgalmuk 15 százalékkal csökkent, a magyarországi exportnak köszönhetően az összforgalomra nem panaszkodhatnak. 2010-ben tízzel kevesebbet, 33 új könyvet adtak ki, különböző intézmények támogatásával. Legnépszerűbbek az útikönyvek voltak, így a Váli Éva–Váli Csongor által írt Dubaj, ahol a madár is izzad és Ferdinandy György Trópusi szerelem című könyve. Emellett keresett volt Kozma Mária Marcika-mesék című írása is. Idén 18 éves a Pallas – Akadémia Könyvkiadó és 40 éves a Beke Gyula által elnevezett Tőzsér-posta könyvpostaszolgálat, amelynek legfontosabb küldetése volt annak idején a magyar könyvek eljuttatása a szórványba és a Csángóföldre. A Pallas – Akadémia idei tervei közt szerepel egy címertani könyv kiadása Sas Péter művelődéstörténész szerkesztésében, a gyergyóalfalvi Ambrus Imre monográfiájának kiadása, valamint Pomogáts Béla a magyar irodalom történetét bemutató újabb két kötetének megjelentetése. Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár) 2011. március 26.Húszon innen, húszon túlJubilált a szászrégeni Kemény János Művelődési Társaság "Számomra Szászrégen nem a szem, hanem a szellem mértékével lehet méltán híres" – idézte a Kemény János Művelődési Társaság emlékkönyvéből a hétfő esti jubileumi összejövetelen egyik korábbi jeles vendégük, Fodor Sándor író gondolatát az alakulat elnöke és szíve-lelke, Böjte Lídia tanárnő. A KJMT húsz évéből még számos kiválóság emelkedett hangú vagy tréfás, komolykodó vagy meghatott, de mindenképpen elismerő szavait ragadhatnók ki, igazán van miből. Bármilyen kulturális tömörülés dicsőségére válna az a névsor, amely a társaság rendezvényeinek vendégeit fogja egybe, és nyilvánvaló, hogy nem csak a régeni közönség kapott tőlük rendkívüli élményt és értékeket, erősödött mindabból, amit jelenlétükkel, megszólalásaikkal képviseltek, ők is feltöltődtek egy-egy ilyen találkozón és szívesen tértek vissza megszólítani újra meg újra a város magyarságát. Írók, színművészek, zenészek, képzőművészek, tudományos kutatók, könyvkiadók, szerkesztők, tanárok kapcsolódtak be az 1991 februárjában létesült társaság tevékenységébe, és ezek a rendszeresen ismétlődő estek kialakították a törzsközönséget, amelyhez alkalmanként még csatlakoztak sokan mások. Nem a semmiből született a KJMT, irodalmi körként működő és elismerésnek örvendő elődje ugyancsak az író Kemény János nevét viselte. Megszorításokkal, megfélemlítésekkel teletűzdelt diktatórikus időkben is tette azt, amit felvállalt, a régeni magyarok szellemének, identitásának ápolását, tudásának gyarapítását, alkotókészségének fejlesztését. A rendszerváltozás után indult társaság tágabb kitekintésben és más lehetőségek között folytatta a munkát és szélesítette a pászmát, amit az irodalmi kör alakított sok ötlettel, energiával, kitartással, hozzáértéssel. A helyiek lelkesedése elháríthatatlan ajánlólevél volt a különféle feladatokkal elhalmozott meghívottaknak, akik amint tudtak, jöttek Vásárhelyről, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Temesvárról, Budapestről, Bukarestből, Nagyenyedről. Végére nem érnénk, ha mindenkit fel akarnánk sorolni, néhány nevet azért mégis említünk, amint Böjte Lídia is tette ünnepi visszatekintőjében: Oláh Tibor, Kötő József, Erdős Irma és férje, Bartha István Svédországból, Hencz József, Toró Tibor, Sebestyén Spielmann Mihály, Egyed Ákos, Tonk Sándor, Sombori Sándor, Nagy Olga, H. Szabó Gyula, Szekeres Gerő, Kemény Miklós, Adamovits Sándor, Király László, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Barabás László, Illyés Kinga, Kilyén Ilka, Farkas Ibolya, Lohinszky Loránd, Vitályos Ildikó, Bartis Ildikó, Nagy Dezső, Salat Lehel, Boér Ferenc, Albert Júlia, és még sok név szerepelhetne itt. Többen közülük már nem élnek. Hasonlóképpen végleg eltávoztak meghatározó egyéniségek a társaság vezetői, éltetői közül is. Török Béla, Darvas Ignác, Tamás Ibolya személyét, munkásságát méltán övezte elismerés Szászrégenben. Mindig akadtak olyanok, akik a helyükre álltak, hogy megpróbálják betölteni a kiesésük okozta űrt. És nem is akárhogyan, hiszen a név kötelez. A Kemény János és helikonista barátai teremtette rendkívül gazdag szellemi örökség, amit megőrizni kívánnak, az az eszmeiség, amelynek jegyében tevékenykednek, magasra állította előttük a mércét. Természetesen az igényesség, a minőség mércéjére gondolunk, csakis ilyen magasságokban érdemes, kell folytatniuk a következő évtizedekben is a munkát. Nem könnyű, hiszen megállíthatatlannak tűnik a fogyatkozás folyamata. De hogy szól klasszikus költőnk, a 175 éve elhunyt Berzsenyi Dániel biztatása a Magyarokhoz II című versében? "... Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat." Ha fogyatkozik is, azért még elég népes Szászrégen és környékének magyarsága. Lélekben meg sohasem volt errefelé hiány. A Társaság és mozgatóinak lelkes csapata is meggyőzően bizonyította ezt az eltelt években. Erre a továbbiakban is alapozhatnak a jelenlegiek és azok is, akiknek átadják majd a stafétabotot. Ilyen szellemben járulhatnak maguk is hozzá, hogy ez a szabad nép még nagyon sokáig tehessen valóban csuda dolgokat. Jó munkát, Kemény János Művelődési Társaság! Sok sikert, újabb léleképítő élményeket a következő évtizedekben! Népújság (Marosvásárhely) 2011. március 30.A legszebb esendőségKönyv a marosvásárhelyi színészképzésről Hiánypótló kiadvány jelent meg Marosvásárhelyen: olyan, amelyből számos, részben ismert, elfelejtett, avagy a nagyközönséghez már el sem jutott információt, történetet ismerhet meg az olvasó, miközben a kötet helyi vonatkozású – a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem UartPress nevű kiadója jelentette meg A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I. című könyvet, az elsőt a Magyar nyelvű színészképzés Marosvásárhelyen alcímű, négykötetesre tervezett sorozatból. Az igen szép kiállítású könyv (borítóját Bartha József tervezte) a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet első korszakát vizsgálja a kolozsvári kezdéstől (1946-tól) egészen a marosvásárhelyi Stúdió Színház felépüléséig (1962). Szerzői az egyetem tanárai – Albert Mária, Lázok János, Kovács Levente, Ungvári Zrínyi Ildikó, Csép Zoltán és Balási András. Bemutatójára hétfő délután került sor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem zsúfolásig telt előcsarnokában. A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeinek játéka után, moderátorként Kovács András Ferenc költő vette át a szót, a könyvbemutató beszélgetés formájában zajlott – a moderátor kérdezett, a szerzők-kutatók kollektívája (Kovács Levente igazoltan hiányzott), illetve Gáspárik Attila rektor pedig válaszolt. Mint azt KAF elmondta, a színház mindig válságban volt, ennek ellenére a színház helyzetét a világban biztonságban érzi. – Egy igen alaposan megszerkesztett könyvet tartok a kezemben. Miről szól? Közösségről, vitatkozásokról, a negatív legyőzéséről. A színháznak történetei vannak. Az erdélyi színészképzés '46-ban Kolozsváron indult, majd Marosvásárhelyre költözött, ez nagyjából egybeesik a Maros-Magyar Autonóm Tartomány létrehozásával. A többi legenda. Az ilyen műhelyeknek nagyon jó, hogy most már történetük van. Történészi munkák is ezek. Hisz a színház mindig is közösségi munka, ugyanakkor a legnagyobb háború. A pillanat marad meg belőle, nála szebb esendőséget nem ismerek. A kutató, szerkesztő, irányító és író kollektíva munkájáról csak jót tudok mondani. Mennyit tudnánk Szabó Lajosról, Kőmíves Nagy Lajosról a legendákon túl, ha ezek a portrék nem lennének? A szöveg- és képmellékletek csodálatosak. Nagyon fontos munkának érzem – mondta a moderátor, majd kérdéseire a szerzők válaszoltak, elsőként Lázok János: – Az anyag kutatása visszája a könyv kialakulásának. Az anyag diktálta önmagát, ugyanakkor egymáshoz is viszonyulnunk kellett, egymás anyagait is meg kellett ismernünk. Ahogy fokozatosan megismertük a feltáruló írásokat, azok egyre alakultak. Ungvári Zrínyi Ildikó elmondta, vannak dolgok, amik kimaradtak, van, ami pótolandó, például a kolozsvári korszak. De igyekeztek ezt is felkutatni, képeket szerezni. – Kőmíves Nagy Lajosban igen érdekes személyiségre bukkantam, ezenkívül sikerült megrajzolni azokat az alapvonalakat, amelyek mentén tovább lehet haladni a következő kötetben. Gáspárik Attila hozzátette, több-bőröndnyi anyag került az egyetem tulajdonába itthonról és külföldről, számos relikvia, például a budapesti, Blaha Lujza téri lerombolt színház függönydarabja. – Szeretnénk erdélyi magyar színházi múzeumot létrehozni és kutatással is foglalkozni. Ezt az egyetem programjába tudatosan szőttük bele. Albert Mária a főiskola akkori, belső rendszabályáról beszélt. – A szigorú rendszabályzat lefoglalta a hallgatók idejét, én hiszem, hogy ezt be is tartották, hiszen nagyon fontos az időbeosztás. Balási András az intézményesítés periódusáról szólt. – Az az időszak a Székely Színház csúcsperiódusa volt, rengeteg előadással, a kevés, csupán párnapos szabadsággal. '54-ben áthozzák a főiskolát Marosvásárhelyre, a két intézmény között nagyon jó kommunikáció alakult ki, nagyszerű előadásaik voltak. A vizsgaelőadásokat például a Székely Színházban játszották, ezeknek törzsközönségük alakult ki. Holott a díszlet például csak jelzésszerű volt. Az intézménynek a város felé történő kommunikációjára az akkori rektor, Szabó Lajos nagyon odafigyelt, erről is legendák keringenek. Csép Zoltán a vizsgaelőadások kritikai fogadtatását ismertette. – Sok előadásról több írás is született, komoly kritikai munkák, többek közt Polgár István, Nagy Pál, Kemény János, Varró Ilona, Oláh Tibor tollából – mondta a szerző, majd tovább folytatódott a beszélgetés rendezőképzésről, vendégszereplésekről, sztorikról, színészekről, fotókról és azok beszerzéséről, előadásokról, színészéletről, az erről szóló cikkekről, riportokról, hiszen a kötetet korabeli dokumentumokkal, képekkel gazdagon illusztrált fejezet zárja. Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely) 2011. május 20.A romániai magyar elit fantomképeEgyedülálló felmérés nyomán dolgozta ki a romániai magyar elit fantomképét a miskolci egyetem szociológiai intézetének docense, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének munkatársa által vezetett kutatócsoport. Kik a romániai magyar kulturális, gazdasági és politikai elit legismertebb, legbefolyásosabb képviselõi, melyek az elitgazdag illetve elitkibocsátó erdélyi városok - egyebek között ezekre a kérdésekre kapunk választ a Párhuzamos világok? Az erdélyi magyar gazdasági és kulturális elit szocio-demográfiai jellemzõi címû tanulmányban közölt felmérésbõl. Gazdasági, kulturális, politikai rangsorok Nagy általánosságban a romániai magyar elit fantomképét így írhatnánk le: mérsékelt jobboldali beállítottságú, egyetemi végzettséggel rendelkezõ férfi. Konkrétabban, a gazdasági és kulturális elit megkérdezett tagjainak válaszai szerint, a romániai kulturális elit kiemelkedõ tagjai között a listavezetõ Kányádi Sándor és Tompa Gábor; elõbbire a gazdasági és kulturális elitet képviselõk 24,6 illetve 40,7, utóbbira pedig 6,6 valamint 29 százaléka szavazott. A rangsor a következõben - a gazdasági elit szerint - Markó Béla, Gáspárik Attila, Szõcs Géza, és holtversenyben Kovács András Ferenc továbbá Tõkés László, a kulturális elit viszont a harmadik helyen Kovács András Ferencet, majd Egyed Ákost, Kántor Lajost és Bocsárdi Lászlót nevezte meg. Az úgynevezett gazdasági reputációs elit listájának elsõ helyét illetõen ismét megegyezik a gazdasági és kulturális személyek véleménye: mindkét csoport Verestóy Attilát nevezte meg 22,6 valamint 27,5 százalékos szavazataránnyal. A gazdaságiak szerint azonban a második helyen Teszári Zoltán áll, majd Pászkány Árpád, Szarvadi Lóránd, László János, Péter Pál és Kurkó János György következik, míg a megkérdezett kulturális személyiségek által felállított sorrendben Pászkány Árpád, Teszári Zoltán, Kurkó János György, Péter Pál, Szarvadi Lóránd, majd holtversenyben László János és Böszörményi Zoltán követi az RMDSZ szenátorát. A megkérdezettek felállították a közvéleményre legnagyobb hatással lévõ romániai magyar személyek rangsorát is, itt a gazdasági elit Tõkés Lászlót, a kulturális elit pedig Kántor Lajost helyezte az élhelyre. A politikai elit tekintetében a gazdasági és kulturális elit csoportjának véleménye az elsõ két hely esetében ismét megegyezik: 45,9 illetve 65,6 százalékban Markó Bélát, majd 42 valamint 57,7 százalékban Tõkés Lászlót nevezték meg. A sorrend ezután a gazdaságiak szerint így alakult: Borbély László, Kelemen Hunor, Frunda György és Verestóy Attila, a kulturális személyiségek pedig a továbbiakban a Kelemen Hunor, Borbély László, Frunda György és Eckstein-Kovács Péter sorrendet állították fel. Hol születik? �?rdekes módon, a gazdasági elit tagjainak túlnyomó része, 55 százaléka székelyföldi születésû, Hargita, Kovászna illetve Maros megyei, legtöbben közülük - 32,2 százalék - Hargita megyébõl származnak. A kulturális elit esetében Hargita megye viszont 19,5 százalékkal csupán a második helyen áll, a 22,1 százalékos Kolozs megyét - nagyrészt Kolozsvárt - követõen. A népszámlálási adatokkal összevetve világossá válik, hogy a kisebbségi elit - Kolozs megyén kívül - leginkább a viszonylag nagyobb magyar nemzetiségi aránnyal rendelkezõ régiókban tömörül. Ebbõl viszont azt a következtetést is le lehet vonni, hogy többnyire eltûnik a szórványmagyar területeken. A gazdasági és kulturális elit tagjainak közel fele kilenc helységben született: Brassóban, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben és Székelyudvarhelyen. A gazdasági elit közül legtöbben három városból: Marosvásárhelyrõl (8,2 százalék), Székelyudvarhelyról (7,7 százalék) és Kolozsvárról származnak. A kulturális elit legtöbb tagját szintén ugyanez a három város adta, csak a sorrend változik: Kolozsvárról 16,7 Marosvásárhelyrõl 9,9, Székelyudvarhelyrõl 4 százalék származik. Nemzetiségi, nyelvi kötõdés a családban A felmérésbõl az is kitûnik, hogy a gazdasági elit gyermekbarátabb a kulturális elitnél: 85,2 százalékának vagy gyermeke, utóbbiak 79,7 százalékos arányához képest. A kulturális elit viszont inkább választ magának magyar élettársat - részarányuk 93,4 százalék - a gazdasági elit azonban kevésbé ragaszkodik a házasság szempontjából nemzetiségi gyökereihez, csupán 82,8 százaléka él magyar házastárssal. Ezek után igen érdekes a következõ adat, miszerint mindkét csoport tagjai nagyjából hasonló arányban - 85-86 százalék - használják a magyar nyelvet otthonukban. Emellett az elittagok román és más idegen nyelven jobban beszélnek, mint az erdélyi magyarok általában. Adalékként még megemlíthetõ, hogy a kulturális elit a német, a francia, a spanyol és az orosz nyelvet beszéli jobban, a gazdasági pedig a román és olasz nyelvben jártasabb, az angoltudás részaránya viszont nagyjából mindkét csoport esetében azonos. A közösségi hovatartozás szempontjából fontos és jellemzõ adat: a gazdasági és a kulturális elitcsoport tagjainak mintegy kétharmada - 36,2 és 36,4 százaléka - elsõsorban erdélyinek, 26,3 illetve 32,7 százaléka pedig erdélyi magyarnak vallotta magát. Emellett a gazdasági elit 13,5 és 9,1 százaléka székelynek, illetve magyarnak tekinti magát, a kulturális elitnél ez a részarány 12,5 és 6,9 százalék - utóbbi esetében viszont a kulturális elit hozzáteszi a romániai jelzõt is. �?MSZ/Transindex �?j Magyar Szó (Bukarest) 2011. augusztus 25.Hungarológiai Kongresszus VásárhelyenEgy napra Marosvásárhelyre költözik az ötévente megszervezett Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus, amelynek idén Kolozsvár adott otthont. Egy napra Marosvásárhelyre költözik az ötévente megszervezett Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus, amelynek idén Kolozsvár adott otthont. A kongresszus ülésszakának mai előadásait és szekcióüléseit Marosvásárhelyen tartják a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Műszaki és Humántudományok Karának koronkai campusában. A Nyelv és kultúra a változó régióban témájú kongresszus Marosvásárhelyre utazó tagjait Dávid László, a Sapientia EMTE rektora, Székely Gyula, a Sapientia EMTE Műszaki és Humántudományok kar dékánja, valamint Csegzi Sándor, Marosvásárhely alpolgármestere köszönti. A plenáris ülés keretében Pál-Antal Sándor Az urbanizáció kezdetei Marosvásárhelyen, Spielmann Mihály Marosvásárhely a 20-as évek elején – avagy az impériumváltozás anatómiája, Bányai Réka „...van Vásárhelyt egy nevezetes gyűjtemény” (Teleki–Bolyai könyvtár) és Kovács András Ferenc Költői szerepek a magyar költészetben című előadásokat lehet meghallgatni. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. augusztus 26.VII. Nemzetközi Hungarológiai KongresszusEgy napra Marosvásárhelyen Három évtized alatt első ízben adott otthont Erdély a világ minden tájáról érkező, a magyarság kultúrája, a magyar nyelv kutatása mellett elkötelezett tudósok találkozójának, az ötévente megrendezésre kerülő nemzetközi hungarológiai kongresszusnak. A hetedszerre megszervezett rangos esemény idei helyszíne Kolozsvár volt, csütörtökön, egy napra viszont Marosvásárhelyre költözött a kongresszus. A Sapientia EMTE Műszaki és Humántudományok Karának koronkai campusába tegnap délelőtt négy autóbusszal érkeztek meg a neves vendégek, akiket dr. Dávid László, a Sapientia rektora, dr. Székely Gyula dékán, a város nevében pedig Csegzi Sándor alpolgármester köszöntött. – Az Önök munkája nagymértékben meghatározza a mi kisebbségoktatási politikánkat. Önöknek köszönhetően érezzük, hogy munkánkban nem vagyunk egyedül – mondta dr. Dávid László. A rektor a továbbiakban az egyetem megvalósításairól, illetve a műszaki és humántudományoknak és azok oktatásának szimbiózisáról beszélt. Csegzi Sándor arra hívta fel a figyelmet, hogy – ha egyes vélemények nem is értenek ezzel egyet – régóta nem kérdés, szükség van-e Erdélyben magyar nyelvű oktatásra, majd arra is emlékeztetett, hogy nyelvünk gazdagsága már a ’40-es években felkeltette az egyesült államokbeli tudósok figyelmét. Ezt követően négy csoportra oszlottak az egybegyűltek: két teremben a néprajzi, illetve a történelmi szekció ülései zajlottak, egy másik teremben pedig a plenáris előadások hangzottak el: Pál-Antal Sándor: Az urbanizáció kezdetei Marosvásárhelyen, Spielmann Mihály: Marosvásárhely a ’20-as évek elején – avagy egy impériumváltozás anatómiája címmel tartott előadást, Bányai Réka a Teleki-Bolyai könyvtárt mutatta be, Kovács András Ferenc a magyar költészetben nyomon követhető költői szerepekről értekezett. A néprajzi szekcióban többek között a moldvai csángók kutatásának legújabb eredményeiről tartottak előadást a meghívottak – a témáról a magyarországi és erdélyi előadók mellett a varsói Barszczewska Agnieszka is értekezett –, a történelmi szekció előadásai a gazdasági nacionalizmus témaköréhez kapcsolódtak. A párhuzamos előadás-sorozatokkal egy időben a Kárpát- medencei kisebbségi anyanyelvoktatás helyzetéről zajlott kerekasztal-beszélgetés. A színvonalas eszmecserét követően, a délutáni órákban Marosvásárhely nevezetességeit tekintették meg a hungarológusok. (nszi) Népújság (Marosvásárhely) 2011. augusztus 29.Tisztelgő emlékkötet és gyászmunkaA Szabadság augusztus 24-i, illetve az És augusztus 26-i számában sajátos beszámoló jelent meg a Cs. Gyimesi Éva emlékének tisztelgő kötet bemutatásáról Törzsök Erika aláírásával. Szeretnék mondani valamit arról, ami kimaradt belőle, és arról is, aminek ki kellett volna maradnia. Cs. Gyimesi Éva néhány tanítványa 2010 júniusában tisztelgő kötet összeállítását indítványozta a mester 65. születésnapja alkalmából. A többi tanítványon kívül Éva barátaihoz, pályatársaihoz is eljutott a felkérés, hogy tanulmányt, esszét vagy szépirodalmat ajánljanak fel a tervezett kötet számára. Minthogy nagyon sokan pozitívan válaszoltak, és egyetlen kötetbe alig férő mennyiségű kézirat gyűlt össze, a szerkesztés a tervezettnél lassabban haladt. Menet közben felmerült az igény, hogy a mester írásainak és idézettségüknek lehető legteljesebb bibliográfiája is bekerüljön. Ezért a szerkesztők – Balogh F. András, Berszán István, Gábor Csilla – úgy döntöttünk, hogy a már megszerkesztett kéziratokból külön példányt nyújtunk át az ünnepeltnek a 65. születésnap évének Karácsonyán, a teljes kötet pedig tavasszal fog megjelenni a budapesti Argumentum Kiadónál. Nem sok volt már a kiadvány elkészüléséig, mikor a tragikus halál a tisztelgő kötetet egyszersmind emlékkötetté változtatta. A szükséges módosítások, illetve kiadói és nyomdai munkálatok után a Kolozsváron tartott 7. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előtt egy nappal készült el az Újrateremtett világok. Írások Cs. Gyimesi Éva emlékére című kötet (Argumentum, Budapest, 2011.), amely 60 szerző munkája. Róluk mondja Törzsök Erika, hogy „az emlékét máris önfényezésre kihasználó figurák”. Ennek a kitüntetésnek a leírásakor az adományozó valószínűleg még nem látta a kötetet, ezért pótolom a beszámolójából kimaradt névsor egy részét: Balla Zsófia, Bernáth Árpád, Csúri Károly, Dávid Gyula, Fried István, Hankiss Elemér, Horváth Andor, Kovács András Ferenc, Láng Gusztáv, Láng Zsolt, Margócsy István, Szilágyi Júlia, Szőcs Géza, Visky András… és Törzsök Erika. A Hungarológiai Kongresszus érdeklődő résztvevőinek tartott bemutatón a mester borítón megörökített nézéséről beszéltünk, amely a tanítványokat és a teremtett világot egyaránt visszanézésre késztette, s azokról a rezonanciákról, amelyek a Cs. Gyimesi Éva előtt tisztelgő és egyben tőle búcsúzó írásokat összekapcsolják. A kötet végén egy temetésen elhangzott nekrológ is olvasható, amelyben ezt mondtam: „Csak az búcsúzhat, aki nem marad tanítvány. Nekünk még újra kell gondolnunk és újrateremtenünk, amit örökségül kaptunk. Ezt a feladatot rótta ránk a mester távozása. És a kudarcunk, hogy nem tudtunk és talán nem is tudhattunk segíteni neki.” (464.) Akkor a tanítványok nevében beszéltem. Most hozzáteszem, hogy rajtunk kívül többen és többször megpróbáltak segíteni, Törzsök Erikát is beleértve. Sajnos, rájuk is érvényes, ami ránk, tanítványokra: nem tudták és talán nem is tudhatták megfordítani a végzetes úton. Ennek a kudarcnak, tehetetlenségnek és keserűségnek a feldolgozása hozzátartozik a gyászmunkához, mely öltheti egy sokszerzős emlékkötet formáját, vagy „az édesanyjától kezdve, a kisebbségi magyar társadalmon, az ’anyaországon’ keresztül, a kolozsváriakig, az egyetemig” mindenkit leteremtő kifakadás tünetét. Az utóbbiról értesülve valaki, aki szintén megpróbált Évának segíteni, ezt mondta: Nem jó, ha egymás ellen gyászolunk. Igyekszem ehhez tartani magam. Berszán István. Szabadság (Kolozsvár) 2011. szeptember 30.Kultúra, abbahagyhatatlanulNagy Miklós Kund műkritikus, szerkesztő úgy véli, a művelődésszervezés terén hiányzik a megfelelő utánpótlás Beszélgetőtársunk elismert marosvásárhelyi művelődésszervező, képzőművészeti kismonográfiák szerzője, kiállításmegnyitók és könyvbemutatók házigazdája, több mint húsz éve szerkesztője a napokban ezredik lapszámához érkezett Múzsának, a három éve általa főszerkesztett Népújság napilap hétvégi kulturális mellékletének. A művelődéssel való aktív foglalatosságnak nincs határa, vallja interjúalanyunk. Ennek jegyében kérdeztük őt. Sokfelé elkötelezett, elfoglalt ember. Hogyan győzi egyszerre mindezt? – Egyfelől időbeosztás kérdése: az ember úgy tudja időzíteni és beosztani a feladatait, hogy erre is jut egy kevés, arra is jut egy kicsi, mint a kabaréban, de a helyzet tényleg az, hogy az újságírónak és szerkesztőnek már eleve be van táblázva az élete. Másfelől esetemben a hobbi, a szenvedély és az érdeklődési kör nagyjából azonos. Újságíróként, korábban rádiósként – még tévéztem is annyit, amennyit lehetett – elsősorban mindig a kulturális jelenségekkel, a művészetekkel, az irodalommal foglalkoztam. Ez tette lehetővé, hogy ugyanakkor bekapcsolódjak a kultúraszervezésbe is, s egy kicsit úgy érezzem magam, hogy hozzászólhatok a művészeti kérdésekhez is. Végtére is olyan ez, mint a mókuskerék, ha az ember egyszer belekerül, roppant nehéz kilépni belőle. Lehet, hogy nem is tud... Vagy nem is akar esetleg? – Nem is akarok. Persze, azért az embernek gondolnia kell arra is, hogy az idő telik, és már kellene könnyíteni valamilyen módon. Úgy tűnik, hogy ezt az egész elfoglaltságot, a közszereplést, a kiállításmegnyitókat és az irodalmi esteket lehet könnyedén, flottul csinálni, de azért az ember idegzetét észrevétlenül kikezdi a folyamatos határidőre való dolgozás, mindez tudat alatt növeli a stresszt. Másfelől pedig ezekre a kihívásokra fel is kell készülni. Én általában mindenütt szabadon szoktam beszélni, mert úgy képzelem, hogy akkor tudom leginkább megszólítani a közönséget, ha szembenézek velük. De nem lehet csak úgy kiállni: mindenből fel kell készülni, még akkor is, ha az embernek már elég nagy rutinja alakult ki az évtizedek folyamán. Miközben a művelődési eseményekhez hozzá kell olvasni, utána kell nézni, eközben én is gazdagodom valamivel. Már csak ezért sem mondok le általában egyetlen felkérést sem. A képzőművészettel is úgy voltam, hogy 1968-ban rádiósként kezdtem el foglalkozni ezzel, és azóta annyit olvastam a képzőművészetekről, annyi műteremben jártam, művet láttam, olyan sok művészemberrel és művészettörténésszel beszélgettem, hogy az az érzésem, mintha kijártam volna egy halom rangos főiskolát. Az ember folyamatosan gyarapodik valamivel, de ennek ára van: szinte naponta több órát áldozok adatgyűjtésre, eközben nem tudok, mondjuk, a családommal foglalkozni, egy olyan regényt elolvasni, amit nagyon szeretnék, nem sportolhatok, pedig vágyom rá, de közben úgy érzem, hasznomra, épülésemre, örömömre szolgál ez a munka. Mikor ír? – Valahogy úgy hozta a sors, hogy a 90-es évek végétől minden évben megjelent egy-két, volt olyan is, hogy három kötetem, ami nem magától készült el. Lehet, hogy szerencsés ember vagyok, elég nagy a munkabírásom. De azok a könyvek például, amelyeket a művészeti kismonográfia-sorozat számára készítek, nagyon megkínoznak. Ahhoz, hogy ezeket a tanulmányokat megírjam, kisebb barikádot halmozok fel az íróasztalomon. A feleségem aggodalommal nézi, hogy mind több és több tornyosul, és aztán borzasztóan örül, amikor látja, hogy a könyvek apadni kezdenek körülöttem. Az ön által szerkesztett irodalmi-művészeti melléklet, a Múzsa ezredik lapszámához érkezett. – Épp írni kezdtem a „vezércikkét”. Ez is egy olyan dolog, amit több mint húsz éve felvállaltunk. Minden lap foglalkozik kultúrával, de mi azt mondtuk, adjunk többet, külön mellékletet, szombatonként, amikor más újság nem jelenik meg. Illúzió lenne azt hinni, hogy minden olvasó kézbe veszi a Múzsát is. Nem, ez tulajdonképpen bizonyos rétegekhez szól, ugyanakkor olyan alkotók számára lehetőség, akik még erőt éreznek magukban arra, hogy ide is írjanak, nagyon kicsi honoráriumért. A kulturális élet az utóbbi húsz évben annyira gazdag lett és olyan változatos, hogy mindig van amiről beszámolni. Az ezredik számnál elégtételt jelent, hogy sok olyan ember van, aki az első számtól az ezredikig megőrizte a mellékletet és fontos számára. Ahhoz, hogy megjelentessük, a lap anyagi áldozatot hoz, és kérdés, hogy az ezredik után hány jöhet még. Lapunk az utóbbi két alkalommal kimaradt az anyaországi sajtótámogatásból, ami lényegében nagyon minimális, de már csak biztatásként is jól jönne. Ahonnan elismerést várunk, onnan nem jön, az olvasók viszont nagyon hálásak, megállítanak az utcán vagy telefonálnak, elégedettek a melléklettel. Tehát amíg lehet, folytatjuk. Ezer lapszámot könnyű vagy nehéz megszerkeszteni? – Tulajdonképpen a bőség zavarával kellett megküzdenünk. Tekintve, hogy erdélyi kitekintésű a Múzsa, és az anyaországra is figyelünk, a melléklet tartalmas, sosem szűkölködik témában. Vannak állandó munkatársaink, csak örülhetünk annak, ha olyan szerzőktől kapunk írást, mint Kovács András Ferenc, Nagy Attila, Markó Béla, Sebestyén Mihály vagy kollégám, Bölöni Domokos. Csak néhányat soroltam fel azok közül, akik tényleg színvonalas írásokkal vannak jelen a lapban. Amikor a magyarországiaktól válogatok, akkor is igyekszem a lehető legjobbat adni. A Bernády Alapítványnál is számos feladat jut önnek. – Alelnökként ténylegesen hozzá kell járulnom a rendezvényekhez és azok kigondolásához. Elég sok energiámat emészti fel, ugyanis két-három ember vesz részt a szervezésben, mert az elnök, Borbély László, elfoglaltsága miatt nagyon ritkán van itthon. A képző- és fotóművészeti kiállítások dolga hárul rám. Persze, azért ebben segítségeim is vannak, művészembereket kérünk fel arra, hogy részt vegyenek a programok megtervezésében. Amikor bejön harminc ajánlat, abból közösen válogatunk. És ott vannak az egyéb rendezvényeink, például a Bernády-napok, amit, mint mindig, októberben tartunk most is. Ennek is meg kell tervezni, szervezni a műsorrendjét, ez is részben rám hárul. Sokan mondták már, hagyd abba, öreg, elég. Én ebbe egykor belecsöppentem, és hogyan lépnék ki most, amikor tudom, hogy nincs, aki folytassa. Kevesen maradtunk, és azok a fiatalok, akik pótolhatnák a mi nemzedékünket, sőt, az utánunk következőket is, nem léptek még be vagy hiányoznak. Három éve főszerkesztője a Népújságnak. Gondolom, ez a legfontosabb. – Megrögzött újságíró és szerkesztő vagyok, még az a régi fajta zsurnaliszta, aki komolyan veszi a hivatását, és ragaszkodik ehhez. Számomra tehát az a legfontosabb, hogy amit a Népújságnál végzek, az jól menjen. A többit inkább csak úgy, mellékesen csinálom, ez az, ami energiáim nagyon nagy részét felemészti. Viszont ez az, amiből aztán nemsokára ki tudok lépni. Hisz a többit, a könyvírást, a tárlatbeszámolókat, az egyebeket nincs miért abbahagynom, legfeljebb megritkítom, de a lap élén, ahol a szerkesztés teljes embert követel, egyre nehezebb. Tudom, ennek a lapnak, ha nem is vezetőként, de újságíróként, szerkesztőként a továbbiakban is szüksége lesz rám, de lehet, hogy én azt már nem fogom tudni nyújtani ugyanolyan tetterővel. Ahogyan a válság mélyül vagy tartósan ugyanúgy érinti a sajtót, ez mindennapi küzdelmet jelent a fennmaradásunkért és azért, hogy érdekes és színvonalas lapot nyújtsunk az olvasóknak, hogy ne morzsolódjanak le. Miközben jól tudjuk, hogy az írott sajtó iránt világszerte egyre kisebb az érdeklődés... Bármilyen szenvedéllyel is végzi valaki a munkáját, néha csak elfárad, nem? – És jönnek a családi ultimátumok is, hogy most kész, abba kellene hagyni. Persze, hogy szükségem van pihenésre, vagy lenne. Ilyenkor, ha tehetem, elutazom valahová, messzire, ahol békén hagynak. Például nagyon jól érzem magam, ha elmehetek a lányomékhoz, az unokáimhoz Dániába. Nem ismerem a nyelvet, egy kisvárosban élnek, teljesen más az élet, lényegében bármivel foglalkozhatom, segítek nekik a ház közül, nyugodtan felülhetek a biciklire és körbekarikázhatom a várost. Egy évben egyszer. Ezenkívül nyaralni megyünk. Ennyire futja, ezért is mondom, hogy ideje lenne szép csendesen abbahagyni. Nagy Miklós Kund (1943, Nagyenyed) Román–magyar, majd magyar–francia szakon szerzett tanári diplomát Marosvásárhelyen, illetve Kolozsváron. A nyárádmenti Szentgericén tanított, majd 1968-tól 1985-ig a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa volt. 1990-től a marosvásárhelyi Népújság napilap főszerkesztő-helyettese, Múzsa című heti kulturális mellékletének szerkesztője, 2008-tól a lap főszerkesztője. A marosvásárhelyi Bernády Alapítvány alelnöke. Több tíz kötet (művészmonográfiák, interjúkötetek, albumok stb.) szerzője, társszerzője, elő- vagy utószóírója; legutóbbi munkái közül: Míg a magnó összekapcsolt (Csíkszereda, 2006), Szabó Duci (Kolozsvár, 2007), Bocskay Vince (Csíkszereda, 2008), Galéria a Bernády Házban (Marosvásárhely, 2009), Bandi Kati (Csíkszereda, 2010). Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. október 6.Múzsa az ezrediken– e címmel szervezett lapunk munkaközössége hangulatos, nívós irodalmi estet kedd délután a Bernády Házban. Múzsa az ezrediken – ezredik számához érkezett a Népújság irodalmi-művészeti melléklete: ez alkalomból az ünneplő közönség, a lap barátai telt házas publikumként vették birtokba a Baross Gábor utcai épületet, amelynek földszinti galériáiban Nagy Miklós Kund főszerkesztő és Múzsa-szerkesztő fogadta a megjelenteket, munkatársakat és vendégeket – Kovács András Ferenc, Nagy Attila, Markó Béla, Sebestyén Mihály és Bölöni Domokos meghívottakat, valamint Sebestyén Aba színművészt, aki méltó kezdésként Demény Péternek a Múzsához írott versét olvasta fel. Ezt Nagy Miklós Kund egy játékos limerickje követte, majd rövid beszélgetés vette kezdetét a megjelent írókkal, költőkkel. Nagy Attila elárulta, nemrég fejezte be új verseskötetét. – Ez a kilencedik kötetem, szerkesztőként KAF szenvedte meg. A Kriterion fogja kiadni és lesznek benne részletek a készülő, Csillagköz című, versekből álló "regényből", amelyben a gyerekkoromtól a katonaságig telő éveket, a régi Vásárhelyt mesélem el – mondta a költő, majd a Csillagköz egyik versét, valamint az új kötetben megjelenő, John Donne-sorokra írt költeményei közül párat olvasott fel. Sebestyén Mihály olyan szöveget hozott, amely korábban jelent meg a Múzsában, Kolbászverés című, vitrioltól sem mentes novellája kellőképpen felvidította a jelenlevőket, akiknek Markó Béla árulta el: egy pillanatig sem volt hűtlen a költészethez, csak ennek éppen nem volt látszata. – Egyszer már a politikát választottam, ezért jobban érzem magam itt, szépírók, irodalomkedvelők társaságában. Ami a választott, kötött formát illeti: vannak nagy elődeim, mint például KAF. Ő nem hagyta abba a költészetet, így az elődömmé vált. Amúgy 1980 körül történt az a furcsaság, hogy avantgárdot, szabadverset művelő poétaként porosnak tűnő formákat kezdtem használni. Ezeket kellett most is elővennem. Nagy kihívás, hiszen egy adott feltételrendszerben kell szabadnak lenni – hallottuk Markó Bélától, aki a De ki élte túl? című, a költészethez való visszatérésként jellemzett versét, illetve pár haikuját olvasta fel. Bölöni Domokosról, aki maga is Múzsa-szerkesztő, egyrészt megtudtuk, hogy hajnali internetező, másrészt megállapíthattuk, hogy humora továbbra is töretlen: A tyúkcenzor látogatása című írása korábban jelent meg, de a tegnapi lapszámban is olvasható, már kezdő sora is – "Egyik hervadás jön a másik után, mint szeptemberben a tanítók." – leplezetlen felröhejt váltott ki a szépszámú hallgatóságból. A Múzsa hagyományaihoz híven, emlékezvén a régi nagyokra, Sebestyén Aba idézte meg a helikoni, a két világháború közötti, illetve egykoron kortárs alkotók alakját: Székely János és Tavaszy Sándor verseit, valamint Wass Albert Marosvécs című írását olvasta fel, utóbbit az író 1992-ben küldte a Múzsának. Végül Kovács András Ferenc szólt, a költő, aki talán a legtöbb verset küldte a Múzsának. Ő az ezredik számban megjelent, Naked Soul című versét, valamint Lázáry René Sándor három, a húszas években írott költeményét olvasta fel. A svédasztalos agapé és koccintás előtt pedig Szabó Árpád, a Maros Megyei Tanács alelnöke a tanács nevében egy oklevelet adott át a Népújságnak és egyet a Múzsa kiötlőjének. Hűségpezsgőt kapott továbbá az "ezredes úr", azaz Nagy Miklós Kund és "századosa", Bölöni Domokos, aki majdnem százszor szerkesztette a mellékletet az elmúlt évek, évtizedek során. Nb. Népújság (Marosvásárhely) 2012. március 28.A dolgok helyreállítódásárólHármas könyvbemutató a Művészeti Egyetemen A színházi világnap tiszteletére hétfő délután hármas könyvbemutatónak adott otthont a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előcsarnoka. A zsúfolásig telt térben Albert Mária üdvözölte a megjelenteket és árulta el: Ungvári Zrínyi Ildikó Képből van-e a színház teste? – tér, kép, test és médium a kortárs színházban, Papp Éva A művészi beszéd útja a közbeszédtől a versmondásig című kötetekről, valamint Novák Ildikónak a Marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetével foglalkozó könyvéről hallhat a nagyérdemű, a kiadványok az intézmény kiadója és a Mentor Kiadó közös munkájaként jelentek meg. Papp Éva és Novák Ildikó kötetéről Kovács Levente szólt. – Papp Éva könyve Budapesten elvégzett doktoriskolai tézisének bővített változata, és az első olyan kötet, amely avatottan szól a beszéd kérdéseiről: a szerző színészi és tanári tapasztalatainak, egy megtett útnak az összessége. Tankönyvként, módszertanként is forgatható: nagyon világos felépítés jellemzi, mindenről beszél, de nem szószátyár, világosan, emberközelien fogalmaz. Foglalkozik a versmondás problémáival, a nonverbális kifejezőeszközökkel (amelyek húsz évvel ezelőtt még szentségtörésnek számítottak) – mondta a méltató, akinek kérdéseire a szerző válaszolt. Papp Éva Kányádival együtt vallja, a vers az, amit mondani kell, és igen, van értelme a versmondásnak napjainkban. Az elsőéves hallgatók rövid közjátéka után Novák Ildikó kötetéről szólt Kovács Levente. – A szerző dolgozatának én voltam az irányítója. A kötet tematikája bábszínházi jellegű. Fontos könyv: megalakult a bábtagozat, de ennek nincs igazán múltja, bábtörténeti háttere, az alapokat a semmiből kell megteremteni. A báb mostoha művészet volt mindig, holott némelyik bábszínész munkája a színészekénél is sokkal nehezebb. A könyv foglalkozik a vásárhelyi bábszínház megalakulásának előzményeivel, de kitér a szocialista kultúrpolitikára is, feltárni igyekszik az összefüggéseket. A kötet nagy érdeme, hogy megtaláljuk benne a társulat adminisztratív összetételét, művészi eszközeinek fejlődéstörténetét, a kiemelkedő alkotók – köztük Antal Pál, Haller József – pályáját, és olvashatunk igen jó előadás-elemzéseket is. Melléklete gazdag dokumentumanyagot tartalmaz. Novák Ildikó hozzátette: nem hagyta abba a bábokkal való kapcsolatot. – Mindent megteszek azért, hogy a diákok elhiggyék, a bábszínészet nem “mellékes” foglalkozás. Igyekszem megtalálni azt a belső lényeget, ami ezt a műfajt az emberiség tudatában megtartja, és tisztelegni azok előtt, akik nagyon sok munkát fektettek életünk minőségének jobbá tételébe. Ungvári Zrínyi Ildikó a kötettel kapcsolatosan elmondta, ez a könyv rendbetétel, a dolgok helyreállítódnak általa. Nagyon alapos munka, amely mögött végig ott állt a kíváncsiság. – Örülök, hogy igazi színháztörténész jelent meg a színen. Ungvári Zrínyi Ildikó kötetét Kovács András Ferenc ismertette. – Érdekes, jól megtervezett könyvről beszélünk. Alapos, sok dologra, nagy feladathalmazra koncentráló mű, amely többszörös olvasatot biztosít. Tétje és tematikája a képpé szerveződött test. Jegyzetekből áll, egyszerre teatrológiai és színházantropológiai vizsgálódás. A szerző négy fejezetben a meglévő elméleteket, tételeket prezentálja, nagyon jó megfigyelőkészséget feltételező előadás-elemzéseken keresztül dolgozza fel mondandóját. És mindezt nem tolakodóan, nagyon jó az egyensúly. Képből van-e a színház teste? Mit látunk, mit nézhetünk? Mit szeretne és mit tud látni a néző, mivel lehetne megfogni? Jól megtanulni értelmezni, amit látunk: ez a könyv igazi értelme. A színházzal foglalkozó életforma aktívvá, odafigyelővé teszi az embert, megtanítja nézni. Van egy nézői réteg, amely most nő fel. És nem sértődik meg, mert nagyon sokféle. Hozzá is szól ez a kötet. Ungvári Zrínyi Ildikó a KAF kérdéseire adott válaszában elárulta, nem tudja, mi volt érdekesebb – előadásokat nézni, vagy megírni az élményanyagot. – A megélt színházi előadást le kell fordítani szövegre. Átszerveződőben a színház, új dolgok jelennek meg, színes formavilág alakul, és mi is színesen írhatunk minderről. Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
