|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 229 találat | lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-210 | 211-229 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Székely Kriszta 2008. január 30.A Magyar Polgári Párt bejegyzése a pluralizmus diadalát, az ugyanolyan értékű, legitimitású értékrendek közti választás lehetőségét kellene hogy jelentse az erdélyi magyarság számára is. Azonban nem alternatív értékrendek versenye, hanem két párt kíméletlen harca várható. Az MPP megjelenésével nem csak az RMDSZ „talált emberére”, hanem a sokfelé szóródott, az EMNT ernyője alatt úgy ahogy megférő RMDSZ-ellenzék is. Az „erdélyi ellenzéki kerekasztal” sincs többé. Az RMDSZ érzi a veszélyt, látja az önkormányzati választások tétjét, ezért olyan jelöltet kell állítania, akivel biztosra megy. /Székely Kriszta: Bejegyeztetett. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 30./2008. március 6.Átrajzolhatja a politikai erőviszonyokat az új választási törvény, amely az egyéni választókerületek bevezetéséről rendelkezik. Az egyéni választókerületes rendszer bonyolult, kiszámíthatatlan. Az RMDSZ azt kifogásolta az elfogadott törvénnyel kapcsolatban, hogy a jogszabályban nincsenek rögzítve az egyéni választókerületek határai. Az RMDSZ-vezetők számára nem vitás, hogy a romániai magyarságnak meg kellene őriznie egységét, ha ugyanis több magyar szervezet indul a parlamenti választáson, és jó esetben az egyik esetleg bejut, akkor elvesznek a parlamenten kívül rekedt párt szavazatai. Toró T. Tibor RMDSZ-es képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alelnöke szerint ez a törvény megegyezésre kényszeríti a szembenálló erdélyi magyar politikai feleket. /Székely Kriszta: Egyéni választókerületek – fokozódik-e az „együttműködési kényszer” az erdélyi magyar politikai alakulatok között? = Szabadság (Kolozsvár), márc. 6./2008. március 31.A jelenlegi körülmények között kevés a valószínűsége annak, hogy olyan politikai együttműködés alakuljon ki az MPP és az RMDSZ között, amely összhangot, stabilitást jelent az erdélyi magyarság számára. Csapdahelyzetben van mindkét párt. Az MPP önszerveződési folyamata lassú, tétova, legfontosabb politikai tőkéjét élné fel, ha alkut kötne az RMDSZ-szel. Marad a tisztességes koalíció forgatókönyve, ez azonban működésképtelen. Kolozs megyében 16 olyan település létezik, ahol fennáll a veszélye annak, hogy egyetlen magyar sem kerül be a helyi tanácsba –, amennyiben az RMDSZ–MPP koalíciónak a 8 százalékos bejutási küszöböt kellene meghaladnia a pártok számára megállapított 5 százalék helyett. /Székely Kriszta: Játszma. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 31./2008. május 30.Tavaly Markó Béla azt hangoztatta Csíkszeredában, azért kampányolnak az EP-választások előtt pityókával a kezükben, hogy Brüsszelben legyen piaca a krumplinak. Most sok ezer tonna pityóka rohad a pincékben. Meggyengült Székelyföld megtartó ereje az elmúlt időszakban, állapította meg Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke. Székelyudvarhely történetesen sikeres városnak számít, de ez nem enyhíti az összképet. Gazdasági szempontból Hargita megye az ország egyik kullogó megyéje. Az RMDSZ tartalmilag nem tud újat mondani, negatív kampányba kezdett, lejárató hadjáratot indított az MPP ellen. Negatív kampányújságot adtak ki, amelyhez nem adta senki a nevét, afféle „szamizdat” rágalomhadjárat az 1989 előtti időszakra emlékeztető titkosszolgálati módszerekkel. És ezt az RMDSZ csúcsvezetősége műveli. Kelemen Hunor, az RMDSZ ügyvezető elnöke arról panaszkodott, hogy elfajult a kampány, példának felhozta, hogy két maszkos fiatalember Borboly Csaba az RMDSZ Hargita megyei tanácselnökjelöltjének arcképét megjelenítő szalmabábut égetett. Szász Jenő nem csak elhatárolódott, hanem ismeretlen tettesek ellen feljelentést tett a rendőrségen. Bihar megyében az MPP nem indított megyei tanácselnök-jelöltet, és Nagyváradon sincs polgármester-jelöltjük. Ugyanez a helyzet Nagyszalontán, Margittán, Szatmárnémetiben is. Nagykárolyban az RMDSZ-es Kovács Jenőt a sajátjuknak érzik. Kolozs megyében az MPP az RMDSZ megyei tanácselnökjelöltjét támogatja, Kolozsváron polgármester-jelöltet nem indított. Marosvásárhelyen sincs önálló polgármester-jelöltjük, hogy az RMDSZ jelöltjének az esélyét növeljék. Ezekért a nagyvonalú gesztusonkért azonban nem kaptak cserébe semmit, csak lejárató kampányt. Elvárták volna a minimális támogatást, azt például, hogy Maros megyében a megyei tanácselnöki tisztségbe meghagyják az MPP-s Tőkés Andrást, mint egyetlen magyar jelöltet. Szász Jenő azt üzeni a választóknak, hogy ne féljenek, csak így tudták megváltoztatni az egypártrendszert. Ez közép- és hosszútávon megteremtheti az új összefogást. /Székely Kriszta: Megkezdődött az erdélyi magyar rendszerváltás. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 30./2008. június 2.A kampány során a legnagyobb kérdést mindvégig az jelentette, hogy a „választás lehetősége”, a Magyar Polgári Párt megjelenése milyen mobilizáló hatással van a szavazókra. Sok kolozsvári magyar nem etnikai, érzelmi szempontokat figyelembe véve, hanem sokkal pragmatikusabb okokat mérlegelve ütötte a pecsétet a mindenkori győztesre. Ábránd, illúzió volt, hogy a Tőkés Lászlóra novemberben leadott szavazatok átszállnak az MPP-re. Az csak rontana az RMDSZ megítélésén, ha valamennyi kudarcát az MPP-re hárítaná. Egy vérszegény RMDSZ-es polgármesteri vagy megyei tanácselnöki kampány, egy kevésbé hiteles jelölt indítása, rossz kommunikációs stratégia csakis a szövetség mulasztása, ehhez semmi köze az MPP-nek. Az RMDSZ sok helyen már nem elég arra, hogy puszta jelenlétével megtartsa szavazóit. /Székely Kriszta: Szavaztunk. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 2./2008. augusztus 4.Az RMDSZ tárgyalóasztalhoz ült az MPP-vel. Az RMDSZ úgy értékelhette: abból nyerni fog, ha nyitottnak mutatkozik a „politikai ellenféllel” való tárgyalásra. Az önkormányati választások eredményei alapján az MPP-nek valós esélye csak a sepsiszentgyörgyi választókerületben van. Ezeket figyelembe véve született meg az RMDSZ-javaslat. Szász Jenőék sajátos alkudozási taktikájukkal elérték, hogy a megegyezés „veszélye” egy pillanatig se kísértsen. Az önvizsgálat ideje érkezett el az MPP számára, írta a lap munkatársa. /Székely Kriszta: Önvizsgálat. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 4./2008. szeptember 8.László Attila Kolozs megyei RMDSZ-elnök nyitotta meg szeptember 6-án a küldöttgyűlést, amelynek egyetlen napirendi pontja volt: az RMDSZ-es szenátor- és képviselőjelöltek rangsorolása. Az új mandátumra pályázó Eckstein-Kovács Péter szenátor elmondta: szinte minden tisztséget betöltött már, talán kapus és szövetségi elnök nem volt még az RMDSZ-ben. Szedilek Lenke idén is vállalta a szenátorjelöltséget. A képviselőjelöltek bemutatkozása Boros Jánossal kezdődött. Elmondta: az elmúlt 18 évben ő is számos funkciót töltött be az RMDSZ-ben, képviselő azonban még nem volt, nyolc éves alpolgármestersége alatt bőven volt alkalma tapasztalatot szerezni. Csoma Botond a szociális kérdésekre fektetné a hangsúlyt. A 27 éves jogász végzettségű Czika Tihamértól megkérdezték: tekintettel az egyházról, egyházi oktatásról vallott elmarasztaló véleményére (az erről szóló vitát a Szabadság is közölte), alkalmasnak tartja-e magát arra, hogy a többségében idős, konzervatív kolozsvári magyar szavazótábort meggyőzze, voksoljon rá, voksoljon az RMDSZ-re? Czika kijelentette: az említett vitát lezártnak tekinti. Soha nem állította, hogy az egyházi oktatás nem létjogosult, szerinte kompromisszumos megoldást kell találni az állami és egyházi oktatás között. Máté András Levente képviselő ismertette az elmúlt négy évben kifejtett parlamenti tevékenységét. Mátis Jenő volt képviselő, volt megyei tanácsos programjában kiemelt helyen szerepel a lét- és szociális biztonság megteremtésére, valamint az önálló állami magyar oktatásra vonatkozó javaslatok. Szenczi Bianka az önkormányzati kampányban kifejtett tevékenységét elevenítette fel. A dési Váncsa Pál jelezte: tisztában van azzal, hogy a Dés környékét felölelő választási körzetben nem nagy az esély a képviselői mandátum megszerzéséhez, ennek ellenére vállalja a kampányt. /Székely Kriszta: Kifürkészhetetlen következményei lehetnek az új választási rendszernek. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 8./2008. szeptember 11.Sikertelenül végződtek az RMDSZ–MPP tárgyalások a választási együttműködésről. Az MPP bejelentette: független jelölteket indít a parlamenti választásokon, ugyanakkor azt sem tartotta kizártnak, hogy helyenként az RMDSZ jelöltjeit támogassa. Az RMDSZ-t nem fenyegeti annak a veszélye, hogy kiszorul a parlamentből, ezért nem engedett egy jottányit sem az MPP-nek tett ajánlatából a tárgyalások alkalmával. /Székely Kriszta: Függetlenül. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 11./2008. november 4.„Az etnikai szavazás idejétmúlt jelenség, amelyet meg kell haladni: az RMDSZ arra törekszik, hogy a sajátosan magyar célkitűzések, érdekek hatékony képviselete mellett megfelelő megoldásokat kínáljon az egész lakosság számára” – hangoztatta májusban, a helyhatósági választási kampányban Markó Béla. Zsombolyára szoktak hivatkozni, a tízezer lakosú kisvárosban, ahol a magyarság számaránya 15 százalék, immár harmadszorra választották újra az RMDSZ-színekben induló polgármestert. Az RMDSZ jelöltjei között nem egy olyan személyiség van, aki kellő tiszteletet ébreszthet mind a magyar, mind a román választók körében. A román pártok még az ígéretek szintjén sem vállalják fel a magyar-ügyeket. A zsombolyás példák bíztató jelnek számítanak, de naivság azt hinni, hogy az elmúlt négy év alatt olyan gyökeres mentalitásváltás ment végbe a román választók körében. /Székely Kriszta: Etnikai szavazás. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 4./2008. december 11.Végre ismét Stolojan! Az elmúlt 18 évben nem telt úgy el kormányalakítás, hogy az emberek ne mondták volna: bárcsak Stolojan! Ezt a nimbuszt 1991–1992 között vívta ki magának Theodor Stolojan, de nem elsősorban a gazdasági szakértők körében, akiknek mai napig megoszlik a véleménye a technokrata miniszterelnök által foganatosított pénzügyi intézkedésekről. A közvélemény független technokratánk tartja Stolojant, később pedig Mugur Isarescut. Valójában Stolojan Ion Iliescu elnöki kampányát vezette 1996-ban, majd egy kis világbanki kitérő után ment a liberálisokhoz. Sokan emlékeznek még a négy évvel ezelőtti jelenetre, amikor Traian Basescu könnyek közt jelentette be: kénytelen átvállalni az államfői tisztségért folytatott harcot bajtársától /”drága Stolo”/, akit valamilyen titokzatos betegség sújtott. Valójában zsarolásról – közmegegyezésről? – volt szó. Az akkori felmérésekből kitűnt, bármennyire is népszerű Stolojan, csak egy Basescu kaliberű politikusnak volt esélye a PSD-s elnökjelöltet, Adrian Nastasét lekörözni. Basescu nyert, a hirtelen meggyógyuló Stolojan pedig új feladatot kapott: hozzon létre új politikai alakulatot a demokratákhoz húzó liberálisokkal, amely majd beolvad a Demokrata Pártba. Stolojan ezt teljesítette. Román elemzők szerint kinevezését nem hogy igazságtételnek tekintenék, hanem nyíltan vallják: Basescu ismét feláldozza „bajtársát”, Stolojant, ez alkalommal a gazdasági válság diktálta népszerűtlen intézkedések oltárán. /Székely Kriszta: Stolojan II. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 11./2009. február 6.Jövő hétre ígérte Tőkés László a végleges választ arra: elfogadja-e az RMDSZ együttműködési ajánlatát a májusi EP-választásokra vonatkozóan, vagy ismét külön úton indul Brüsszel irányába. Tőkés László egy pártok fölött álló listához adná nevét, ha sikerül a nemzeti összefogás és együttműködés útját megtalálni. Nyilatkozatában a püspök kifejtette: csupán befutó helyet ajánlottak neki, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum létrehozásáról, továbbá az egypárt-rendszer gyakorlatára épülő politikai érdekképviselet valós reformjáról és autonómia-törekvéseink közös képviseletéről az RMDSZ nem volt hajlandó egyezkedni. Az RMDSZ-nek tudomásul kellett vennie a Tőkés László által egyszemélyben elért közel 40 százalékot, amely megkerülhetetlenné tette a püspököt az idei EP-lista összeállításakor. A listavezető helyre vonatkozó javaslat ennek a ténynek a kényszerű beismerése. A helyhatósági, de még inkább a parlamenti választásokon való szereplés alkalmával az RMDSZ-nek nagymértékben sikerült megőriznie pozícióját. Ugyanekkor az MPP leszerepelt. Az RMDSZ fájó szívvel vett búcsút a kormányzástól, de most maximálisan kihasználhatja kényszerű helyzetét: úgy beszélhet autonómiáról és úgy szidhatja a kormányt Székelyföldön, hogy azt Bukarestben nem kérik tőle számon. Tőkés László számára fontos, hogy ezt a róla kialakított, a magányos hős képet fenntartsa, ezért egymaga száll versenybe a szavazatokért. Székely Kriszta, a lap munkatársa úgy látja, nem lesz közösködés. /Székely Kriszta: Közös lista. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 6./2009. május 22.„Legyen négy!” – hirdeti az RMDSZ-EMNT közös európai parlamenti kampánya. Ha 2007-ben, versenyhelyzetben sikerült bejuttatni egy független és két RMDSZ-jelöltet, összefogva legalább négy mandátumot kellene szereznünk! –, hangzik el naponta többször is a biztatás a különböző fórumokon. – Az EP-választások természetéből fakadóan az uniós parlamenti képviselet megválasztása iránt az érdeklődés EU-szerte alacsony, különösen az újonnan csatlakozott államokban. /Székely Kriszta: Legyen négy! = Szabadság (Kolozsvár), máj. 22./2009. június 5.Minél fontosabb tényezővé kezd válni az EU, annál nehezebben lehet mobilizálni az uniós polgárokat, beleértve az újonnan felvett közép- és kelet-európaiakat a választásra. Romániában az EP-választásokra a lehető legalkalmatlanabb pillanatban kerül sor. A novemberi parlamenti választások után fél évvel a populista mellébeszéléssel előnyre szert tevő pártok további megszorításokra kényszerülnek. Az állami intézmények magyar vezetőinek leváltása elleni tiltakozás az RMDSZ oldalán valóban az összefogást, egységet erősíti, másfelől viszont szintén hozzájárulhat a román nacionalista szavazótábor aktivizálásához. – A legnagyobb bizonytalansági tényező a közöny. /Székely Kriszta: Összefogás. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 5./2009. június 30.EMKE-díjak Spectator-díj Székely Krisztának értékes újságírói munkájának és higgadt politikai elemzéseinek elismeréseként, Kacsó András-díj Mátéfi Csabának és Mátéfi Zitának az erdélyi magyar néptánckultúránk megőrzése és minőségi művelése érdekében előadói, oktatói, együttes-vezetői tevékenységükért, Bányai János-díj Zsigmond Győzőnek a romániai magyar egyetemi oktatás szervezéséért, magyar tudományosságunk külföldön való népszerűsítéséért és elismertetéséért, a romániai népi kultúránk kutatásában kifejtett tevékenységéért, Kún Kocsárd-díj Csirák Csabának közösségünket „kiművelt emberfőkké” tevő közművelő és helytörténészi tevékenységéért, Nagy István-díj Haáz Sándornak kiváló zenepedagógiai, karnagyi és művészetszervezői munkásságáért, Bánffy Miklós-díj a Csíki Játékszín társulatának tíz éves sikeres színházteremtő munkásságukért, Kovács György-díj Mátray Lászlónak a temesvári magyar színjátszás több évtizedes szolgálatáért, az erdélyi hagyományos közösségi színházi modell működtetésében vállalt szerepéért, Poór Lili-díj Kovács Évának a szatmári színjátszás hűséges szolgálatáért, változatos, hatásos színészetéért, beszédművelő munkásságáért, Szentgyörgyi István-díj Kubánda Olgának az amatőr színjátszásban és a Jádzó vezetőségében betöltött áldozatos tevékenységéért, Szolnay Sándor-díj Murádin Jenőnek az erdélyi magyar vizuális kultúra kiváló ismerőjének és ismertetőjének, több évtizedes művészettörténeti kutatómunkája és művészeti írói tevékenysége elismeréseként, Monoki István-díj Bende Katalinnak következetes és fáradhatatlan kultúrérték-mentésben, nemzedéknevelésben és művelődésszervezésben kifejtett munkájáért, Balázs Ferenc-díj a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátusnak a történelmi régiókban élő magyar közösségek versenyképességét elősegítő felnőttképzésben nyújtott támogatásáért, gr. Mikó Imre-díj Király Istvánnak az erdélyi magyar képzőművészetet pártoló tevékenységéért. /Művelődés (Kolozsvár), 2009. május-június/2009. augusztus 4.Traian Basescu nemrég hitet tett a helyi autonómia mellett. „Hiszek a helyi autonómiában, és azt ajánlom, hogy önök se féljenek ettől a kifejezéstől, amelytől mindannyian tartottunk évek óta”, hirdette. Ez a merész kaland magát Basescut is megijeszthette, mert hirtelen otthagyott csapot, papot, még a feleségét is, elsietett az esetleges kérdések elől. Pedig lett volna néhány. A tusványosi táborban még azt bizonygatta, hogy autonómiáról nincs is fogalma a népnek, ezt csak ezek a ravasz politikusok csepegtetik a fülébe. Basescu nem a magyar, vagy a román szavazatokért ment le Tusnádra, hanem a Nép szavazataiért, írta Székely Kriszta, a lap munkatársa. A szabadegyetem meghívottai közt volt Valentin Stan politikai elemző is. Előadásában felelevenített néhány epizódot az elnöki képmutatásból. Basescunak az európai fórumokon való egyik fellépéséről volt szó, amelynek alkalmával a fideszes Németh Zsolt, a magyar küldöttség tagja másfél millió erdélyi magyar nevében tette fel a kérdést: miért szabotálják a kisebbségi törvényt a román parlamentben? Basescu akkor azzal indokolta azt, hogy a törvénytervezetben megfogalmazott autonómia-forma, nevezetesen a kulturális autonómia, hallatlan és elfogadhatatlan, amire egész Európában nincs kézzel fogható példa. Kis idő múlva ugyanez a Basescu megjelenik az RMDSZ kongresszusán, ahol kulturális autonómiát ígér Erdély magyarságának. Hozzá lehet tenni, idén március 15-e előtt diplomáciai botrány kerekedett abból, hogy a magyar fél a Hargita megyei önkormányzathoz (autoguvernare) címezte a Sólyom László látogatási szándékáról tájékoztató levelet, nem pedig a megyei tanácshoz (consiliul judetean). Alig néhány hónapra rá Basescua helyi autonómia mellett kardoskodott. /Székely Kriszta: Basescu és az autonómia. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 4./2009. szeptember 25.Basescu államfő referendumot indítványozott az elnökválasztások napjára olyan témában, ami népszerű a választók körében. Egyben figyelemelterelés a valós gazdasági problémákról, népszavazást javasolt az egykamarás parlament bevezetéséra a jelenlegi kétkamarás helyett. Basescu ismét a parlamentet célozta meg, ismét a törvényhozás ellen uszítja az embereket. Ujjal mutogat a parlamentre, amely véleménye szerint a korrupció melegágya. Romániában kétkamarás rendszer van, de ez gyakorlatilag az egykamarás rendszer megduplázása. /Székely Kriszta: Basescu újabb csele. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 25./2009. november 11.Nehéz ma higgadt, érzelemmentes véleményt fűzni a Főtér-vitához, írta Székely Kriszta, a lap munkatársa. Az elmúlt 17 évben, a gyalázkodó Iorga-idézetnek a Mátyás szobor talapzatára kényszerítése óta a több alkalommal is hatalomra juttatott román nacionalisták rendszeresen feldúlták, csatatérré változtatták Kolozsvár főterét. Az RMDSZ-tanácsosoknak a tanácsteremben kellett volna ellenszegülniük, nem utólagos nyilatkozatokkal. /Székely Kriszta: Főtér. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 11./2009. november 16.Kolozsvár főterére most szerelik a jégpályát. A fiatalok elsősorban Apostut bíráló tüntetései („Miénk a tér”) kétségtelenül jogosak. Kántor Lajos azonban a „Mindent elveszítettünk” sirámaival szemben a Szabadság-szerkesztő Székely Krisztának ad igazat, a tér négy oldalát uraló házak szerencsére még a Ceausescu-, majd a Funar-érát is átvészelték, a „lecsupaszított” középső részen a Szent Mihály-templom pedig az eddiginél monumentálisabban emelkedik ki. – Egyesek aláírásokat gyűjtenek a kolozsvári magyar színház (vezetése) ellen, miközben a Bukarestben megrendezett országos színházi fesztiválon látott Csehov-előadásukat, a Három nővért a fővárosiak az egekbe emelik. Kántor kiállt a modern színház mellett. /Kántor Lajos: Kolozsvári néző – 2009. november. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 16./2009. december 8.Mircea Geoana, a szociáldemokraták /PSD/ jelöltje lett az államfő. Basescunak csak egy Mircea Geoana jutott ellenfélnek. A becenéven „bugyutaként” ismert Geoana a kampány finisében elkövetett néhány hibát, köztük volt a Vantu-sztori. Néhány nappal korábban elhatárolódott a hírhedt Sorin Ovidiu Vantu tőkespekulánstól, majd éjjel titokban találkozott vele, ami kiderült. Sem a liberális párt, sem az RMDSZ nem tudja testületileg Geoana mögé felsorakoztatni szavazóbázisát. Erdély soha nem kért a kommunista utódpártnak tekintett PSD-ből. /Székely Kriszta: Választottunk. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 8./2012. június 7.„Nem jó, ha egy pártnak akár egy mandátum erejéig is abszolút többsége van Romániában”Interjú Kelemen Hunorral, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnökével – Mennyire rajzolja át a politikai palettát a módosított választási törvény, amennyiben e jogszabály előírásai szerint rendezik meg az őszi parlamenti választásokat? – A választási rendszer módosításával a szándék egyértelmű: teljesen átrendezni a belpolitikai erőviszonyokat. Amennyiben a parlament által elfogadott jogszabály hatályba lép, az olyan pártok, szövetségek, amelyek az urnáknál a szavazatok 45-50 százalékát szerzik meg, a mandátumok csaknem 70 százaléka fölött rendelkezhetnek. A győztes mindent visz elv alapján az a jelölt kerül a parlamentbe, aki a legtöbb szavazatot kapja a választókörzetében. A módosítás jelen pillanatban az USL-nek kedvez, a szociáldemokrata-liberális pártszövetség akár kétharmados többséget is szerezhet az őszi parlamenti választásokon. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag bármit megtehetnek. Egy olyan párt pedig, mint a PDL, amelynek 20-25 százalékos a támogatottsága, a mandátumok alig 10 százalékát szerezheti meg. Ilyen körülmények közt a választói akarat aligha fog érvényesülni a politikai képviselet tekintetében, számítások szerint másfél-kétmillió szavazó érezheti úgy, hogy nincs reprezentálva a törvényhozásban. Ez az eljárás, egy ilyen erőfölény kockázatos lehet nem csak Romániában, hanem az unió valamennyi keleti országában. Ez a választási rendszer még az évszázados hagyományokkal rendelkező demokráciákban is egyre inkább döcög, Nagy-Britanniában is azt fontolgatják, hogy egy olyan rendszert vezessenek be, amely az arányos képviseletet biztosítja. – A jelenlegi választási törvény is a szociáldemokrata-liberális szövetségnek kedvez? – Az USL a jelenleg hatályban lévő törvény szerint is megnyerné a választásokat, bár nem lenne alkotmányozó többségük. Véleményem szerint az az érv, miszerint Romániában a politikai stabilitás megteremtése érdekében van szükség ilyen jogszabályra, butaság. Ha ugyanis ez a szövetség felbomik – és jó esély van erre –, akkor többsége egyetlen politikai alakulatnak sem lesz. Románia még sokáig arra van ítélve, hogy koalíciók kormányozzanak. Jól van ez így, mert olyan országban élünk, ahol nem jó, ha egy pártnak akár egy mandátum erejéig is abszolút többsége van. Nézzük meg az 1990–1992-es, vagy 1992–1996-os időszakot, amikor Iliescuék kormányoztak hatalmas többséggel. Ha nincsenek ellensúlyok a román politikai életben, akkor itt nagyon gyorsan rossz dolgok történhetnek. Az a jó, ha van koalíciós kényszer. A szociáldemokraták és a liberálisok, akik nem is olyan rég még a vegyes választási rendszer mellett álltak ki, egyik napról a másikra megváltoztatták álláspontjukat ebben a kérdésben, most ugyanis ezt diktálja az érdekük. Elképzelésük szerint a parlamentet két nagy, szövetségben lévő párt uralná, a többi nem számít. Mellesleg én nagyon szkeptikus vagyok az USL sorsát illetően: ha meg is nyerik fölényesen a választásokat, a közös kormányzás nem lesz hosszú életű. Nem hiszem, hogy a szövetség túléli az alkotmánymódosítást és a köztársasági elnökválasztást. Aki figyelmesen hallgatja Ponta miniszterelnök nyilatkozatait, az érezheti, milyen súlyos nézetkülönbségek lappanganak a mélyben. A szociáldemokraták különben sem arról híresek, hogy békében tudnának bárkivel is együttműködni hosszú távon. Véleményem szerint nem lesz hosszú életű ez az együttműködés, a szövetség felbomlik majd két 30-35 százalékos parlamenti támogatottságú pártra, és szükség lesz más politikai alakulatok támogatására ahhoz, hogy kormányt alakíthassanak. – Ezek szerint nem készül hosszú távú ellenzékiségre a szövetség? – Azt a politikust, aki azt mondja, hogy ellenzékben akar politizálni, el lehet felejteni. A politika a döntésekben való részvételről szól. Az RMDSZ is azt szeretné – persze nem minden áron! –, ha ismét kormányzati eszközöket használhatna. – Mennyire lenne kedvezőtlen ez a jogszabály a magyar képviselet szempontjából? – A törvény módosítása értelmében azokban a megyékben, ahol egy nemzeti kisebbség aránya eléri a 7 százalékot, de egyetlen jelöltjük sem végez valamely egyéni választókerület első helyén, pótlagos mandátumot kap az a kisebbségi jelölt, aki a megyében a legjobb eredményt érte el. Az RMDSZ számára ez azt jelenti, hogy meg tudja őrizni mandátumainak számát. Mi több, „hivatalból” Temes megyében is jár egy mandátum, hiszen ebben a pillanatban még a 2002-es népszámlálási adatok vannak érvényben. (Ezek szerint a bánsági megyében a magyarság számaránya 7,5 százalék, az ideiglenes népszámlálási adatok szerint a megyében a magyarok számaránya már csak 6 százalék körüli. 2008-tól nincs RMDSZ-es képviselő a megyében – szerk. megj.) A székely megyékben nem csak megőrizni, hanem növelni is lehetne a képviselők számát, számítunk ugyanis arra, hogy Kovászna megyéből, pontosabban Orbaiszékről bejön a negyedik mandátum. (Ebben a választókörzetben 2008-ban az RMDSZ jelöltje került az első helyre, visszaosztáskor azonban román jelölt kapta a mandátumot. Az idén a magyar jelölt kerülhet be a parlamentbe, a helyi románság pedig kap pótlagosan egy képviselői helyet – szerk. megj.) Maros, Szatmár, Bihar és Szilágy megyéken kívül megmaradna Máramaros, Brassó, Arad és Kolozs. Sajnos, a számítások szerint Kolozs megye veszítene egy mandátumot – Pálffy Zoltán körzetéről van szó. Ha pedig Máté András Levente bánffyhunyadi körzetében nem végezne az első helyen, Kolozs megye akkor is kapna egy mandátumot, a megye magyarságának számaránya feljogosítja erre. Hosszú távon viszont elveszítenénk azokat a szavazatokat, amelyeket Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény, illetve Temes megyében kapott a szövetség, ami az RMDSZ országos támogatottságának csökkenéséhez vezetne. Választóinknak azzal kell szembesülniük, hogy szavazatuk nem eredményez mandátumot, ezért elkezdenének más ráció mentén szavazni, ami – ezekben a megyékben legalábbis – az etnikai szavazatok végét jelentené. Abban reménykedem, hogy ez a választási rendszer olyannyira rossznak fog bizonyulni, hogy 2016-ban már nem alkalmazzák, hanem egy vegyes rendszer lép életbe, amely kiegyensúlyozza a képviseletet. – Milyen esély van arra, hogy az Alkotmánybíróság kifogást emeljen a törvény ellen? Mennyire megalapozott a PDL keresete? – A PDL keresete olyan érveket tartalmaz, amelyeket mi nem tudunk a magunkévá tenni, és ezért nem is írtuk alá. Ők a 2009-es népszavazásra hivatkoznak, amikor az egykamarás törvényhozásról és a parlamenti létszámcsökkentésről írtak ki referendumot, és amelyet az RMDSZ nem támogatott. A PDL óvásában az szerepel, hogy a 7 százalék miatt megnőne a képviselők száma. Ez megint csak azt jelenti, hogy nem értik, nem akarják érteni, miért volt ez fontos számunkra, megint ellenünk beszélnek. Az egyik nyomós érv, aminek alapján az Alkotmánybíróság kifogásokat emelhet a törvénytervezet ellen, az az alkotmány által szavatolt arányos képviselet. Másrészt: amikor az Alkotmánybíróság visszautasította az összevont választásokra vonatkozó kezdeményezést, ezt elsősorban azzal indokolta, hogy nem tartja ajánlatosnak megváltoztatni a játékszabályokat egy évvel a választások előtt. Bízom abban, hogy ha év elején érvényes volt ez az érv, akkor most is az lesz. Amennyiben az Alkotmánybíróság visszautasítja a törvényt, az a jogszabály marad érvényben, amellyel a mostani parlamentet megválasztották. Ez rossz törvény ugyan, de biztosítja az arányos képviseletet, mert magában foglalja a megyei és országos visszaosztási mechanizmust, tehát minden leadott szavazatból ott lesz mandátum, ahol a szavazatot leadták. – A parlamenti bejutási küszöb eltörlése előnyös az RMDSZ-szel konkuráló pártok számára. Hogyan látja ezt a helyzetet? – Semmilyen előnyt nem jelent a konkurencia számára. Egy dolog egyéni választókerületben mandátumot nyerni, és más dolog szétverni a választókerületet. A kettőt nem lehet egyszerre csinálni. Abban a pillanatban, amikor az önkormányzati választások eredményeit ismerjük, többet tudok majd mondani, milyen támogatottsága van egyiknek, másiknak országos szinten. Ezekből az eredményekből világosan kiderül, milyen esélyei lesznek a versenypártoknak ősszel. Egy biztos, nekünk arra kell összpontosítanunk, hogy olyan jelölteket állítsunk ősszel, akik meg tudják nyerni a választókerületet. Székely Kriszta. Szabadság (Kolozsvár) 2013. február 9.Gyújtópontban – A megnyugvás ösvényeinBeszélgetés Kötő Józseffel bukaresti évekről, kolozsvári tervekről – egy kis jarash-i kitérővel –Milyen érzésekkel válik meg Bukaresttől négy év képviselői megbízatás után? –Könnyű szívvel hagytam ott Bukarestet, nosztalgia nélkül tekintek vissza az elmúlt négy évre. Úgy vélem, hogy a ’89 utáni román parlamenti élet egyik legválságosabb időszakát éltem meg. A vég nélküli politikai válságok, az állandó „dezertálások”, a szinte naponta változó parlamenti többség miatt az utolsó időszakban egyszerűen lehetetlenné vált a munka a törvényhozásban. Hazajövetelemet nem úgy fogom fel, mint menekvést a feladatok, a politika elől. Nem leszek parkban sakkozó nyugdíjas. Végre úgy érzem, hogy átadhatom magamat az általam választott szakma kutatásának, művelésének. Egész életem erről a tudathasadásos állapotról szólt: valami gyors közéleti feladat mindig elszólított a munkám mellől. Karácsony Benő életműve mindig is közel állt hozzám, ő adta az egyik regényének A megnyugvás ösvényei címet. Úgy érzem, ez az új korszak a „megnyugvás ösvényeit” jelenti számomra. Több terv is foglalkoztat. Az egyik, ami már szárba is szökkent, az első erdélyi magyar nyelvű színházi folyóirat létrehozása. Nagy szükség van egy olyan fórumra, ahol „kibeszélhetjük” gondjainkat, meghatározhatjuk azt az értékrendet, felállíthatjuk azokat a mércéket, amelyek versenyképes, európai szintű kultúrává emelik a színi kultúrát is. A színháztörténetben mindig is kétközpontúságról beszélünk: Budapest mellett Kolozsvár mindig is stílus- és értékteremtőnek számított. Olyan sajátos interkulturális térségben élünk, ami kölcsönösen ösztönzi a színházi formanyelv megújítását, gazdagítását. Az első szám már napvilágot látott, sikerült kialakítani egy olyan munkatársi gárdát, amelyik a világra nyitottan, a helyi értékek megbecsülésével tud egyetemes mércét állítani. 2009-ben megjelentettem a két világháború közötti színjátszás lexikonát, kutatásaimmal párhuzamosan ezzel az időszakkal is szeretnék tovább foglalkozni, a hiányzó adatokat megtalálni. Bízom abban, hogy eljön az idő, amikor a lexikon bővített második kiadása is megjelenhet. Összeállt ugyanakkor az anyag, amely lehetővé teszi, hogy megírjuk az erdélyi magyar színjátszás monográfiáját – ez a harmadik csapás, amin a nyugodalmas években el szeretnék indulni. Sok elégtétellel járt a diaszpóra képviselőjének lenni – Egzotikus választási körzetet bíztak önre. Mekkora kihívást, felelősséget – kalandot! – jelentett erdélyi magyarnak a Közel-Kelet és Afrika területén élő román állampolgárok ügyének képviselete? –A gyakran kilátástalannak tűnő napi politikai csatározások mellett ez a munka sok elégtétellel járt. A diaszpórában élő román állampolgárok egyik legfőbb gondja az identitás-megőrzés, erre a választási kerületemhez tartozó országokban kevés lehetőség van. Sikerült megszerveznem, hogy ott, ahol nagyszámú román közösség él, – közöttük sok magyar is – könyvtár jöjjön létre. Kidolgoztunk egy iskolai tantervet, amely az anyanyelv elsajátítására szolgált, ezt a honlapunkon lehetett elérni. Többek közt sikerült kijárni azt is, hogy Rámalláhban román konzulátus nyíljon. Ez nagy segítség volt a Palesztinában élő románok számára, akiknek különben a tel-aviv-i román nagykövetségre kellett volna menniük állampolgársági és egyéb hivatalos ügyeket intézni – mint tudjuk, ez gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Javaslatomra létrehoztuk a parlament diaszpóra díját is. Kezdeményezésemre testvérvárosi kapcsolatot hoztunk létre Bánffyhunyad és Jarash városa között. Tavaly márciusban már küldöttség érkezett a bánffyhunyadi városnapokra. Mindvégig nagy segítségemre volt a nemrég elhunyt Mariana Stoica, aki több évig izraeli nagykövet volt. Stoica asszonyt még kolozsvári tanfelügyelőként ismertem meg a ’90-es évek elején, a liberális politikusnak oroszlánrésze volt abban, hogy a magyar iskolák visszakapták önállóságukat. Különleges személyiség volt, az a nyitottság, az a tolerancia, amit tanúsított irántunk, ma is ritka a román politikában. – A parlament oktatási szakbizottságának alelnöki tisztségét töltötte be az elmúlt négy évben, a testület egyik fő feladata az új – a nemzeti kisebbségek szempontjából meglehetősen pozitív – tanügyi törvény kidolgozása volt. Bár a jogszabály fogadtatása kedvező volt, a tanügyben zűrzavar uralkodik. Ön átlátja valamennyire ezt a káoszt? – Valóban, ez a törvény kisebbségi szempontból rendkívül előnyös. Ha a jogszabály érvényben marad, akkor ez hosszú távon biztosíthatja a magyar iskolahálózat megmaradását. Az új oktatási törvény megteremti a keretet arra, hogy minőségi oktatás jöjjön létre nem csak erdélyi magyar vonalon, hanem országosan is. A minisztérium viszont hatalmasat tévedett, amikor késve dolgozta ki a törvény gyakorlati alkalmazását lehetővé tevő metodológiákat. Például vita tárgyát képezte az előkészítő osztályok bevezetése. Ha idejében megjelent volna az erre vonatkozó alkalmazási szabályzat, az meghatározta volna az új tantervet, a tankönyveket, pontosan behatárolta volna, hogy hol is a helye a „nulladik évnek”, az óvodában vagy iskolában, nem volt világos az oktatókra vonatkozó szabályozás sem. Júniusban még semmit sem lehetett tudni a metodológiáról, az ellenzők ki is használták zűrzavarkeltésre ezt az áldatlan helyzetet. Emiatt egy nagyon jó, előremutató kezdeményezés politikai játékok áldozatává vált. Egész Európában ez a törekvés, Angliában például már 4 éves kortól kezdik a gyerekek a rendszerbe való beilleszkedést. Azt sem lehet még tudni, milyen struktúrája lesz az általános iskolának. Uniós viszonylatban Romániában a legnagyobb az iskolaelhagyás. Az európai stratégia legfennebb 6-8 százalékos iskolaelhagyást „tűr meg”, mi már 15 százalék fölött vagyunk. Nem mindegy tehát, hogy kötelező marad-e a kilencedik, vagy sem. Az igazi reformot a curriculáris reform jelentette volna. Mifelénk még mindig a régi „magolásos” módszer van érvényben, ahelyett, hogy a gyerekek képességeit, kreativitását, az alkalmazni tudást fejlesztenék. Ez a reform késik, mert a minisztérium nem intézkedett. A magyar kisebbségi oktatás is óhatatlanul benne van ebben a forgatagban. Nincs stabilitás, a pedagógus nem tudja megtervezni a gyermekek életpályáját, pedig az iskola erről kellene hogy szóljon. Szorosan idetartozik a javadalmazás kérdése is: nem motivált tanári karral nem lehet reformot csinálni. Sok pénz kellene infrastruktúrára is, amely lehetővé teszi ezt a nyitást az oktatáson belül. Életidegen az iskolakínálat. Éltetjük az elméleti líceumok mítoszát, miközben futószalagon gyártjuk a munkanélkülieket középiskoláinkban, s az egyetemeken egyaránt. Nem elég rugalmas az oktatási rendszerünk, nincs összhangban a munkaerő-kínálattal. Új iskolahálózati térképet kell készítenünk És akkor még nem szóltam a decentralizáció hiányáról, a tanárképzés gondjairól. A magyar oktatásban még súlyosabb a helyzet. Szembe kell néznünk a népességfogyás kérdésével. El kell készítenünk egy új iskolahálózati térképet – sajnos, nem érzek erre elég hajlandóságot. A magyar kisebbség számaránya 6 százalék az össznépességen belül, iskoláink, tagozataink aránya 12 százalék. Ez azt jelenti, hogy nagyon kis létszámú osztályokkal dolgozunk, amelyeknek a globális finanszírozás keretében nagyon nehéz fennmaradnia. Megpróbáltuk ellensúlyozni ezt azzal, hogy kértük, kiemelt módon számolják ki az alapfinanszírozást, mivel az anyanyelvükön tanulóknak több óraszámuk van, veszélyeztetet kulturális környezetben élnek, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ez mindeddig nem igazán indult be. Az óvodai és elemi képzést természetesen meg kell őrizni minden magyarok lakta településen, mert ahol kiürül a magyar szó az iskolában, ott kiürült a magyar szó a településen is. Létre kell hozni azokat az iskolaközpontokat, ahol a szórványvidéken élő gimnazisták és középiskolások bentlakásokban, ösztöndíjjal, minőségi oktatás keretében tovább tudnak tanulni anyanyelvükön. Erre jó példa Szamosújvár és Válaszút is, de sok más hasonló iskolaközpont működik még Erdély-szerte, az ilyen kísérleteknek meg kell adnunk minden támogatást. El kell tehát kezdeni iskolahálózatunk újragondolását. Ne csak évente egyszer, amikor készül az új beiskolázási terv, fussunk a minisztériumba engedélyért a létszám alatti osztályokra, hiszen ez vagy sikerül, vagy nem. Ezt a kérdést az önálló entitással rendelkező erdélyi magyar közösségnek magának kell eldönteni. Az egyedüli megoldás az önszerveződés. Ez a kulcskérdés. Világos, hogy Budapest összekapcsolja támogatását politikai érdekekkel és Bukarest is haszonelvűen gondolkodik. Csakis saját magunkra támaszkodhatunk, nekünk kell megteremteni a magunk intézményrendszerét. Számoljunk le a tévhitekkel Persze, le kell számolnunk néhány tévhittel közösségünkön belül is. Sőt, számunkra a talpon maradás egyik feltétele, hogy leszámoljunk azzal a tévhittel, miszerint okos magyar embert csak az elméleti líceum tud termelni. Egy jól fejlett társadalomban egyformán helye van az értelmiségi és a műszaki elitnek. Nyugaton a líceumok 70 százaléka szaklíceum, mert ott odafigyelnek arra, hogy a munkapiacon eladható okleveleket adjanak ki, olyan szakmákra képezzenek fiatalokat, amelyekre van társadalmi igény. Mi még ott tartunk, hogy aki nem elméleti osztályban végez, abból másodrendű állampolgár válik. Kolozsváron jelen pillanatban óriási vita van arról, hogy csökkentsük-e az elméleti osztályok számát a szakosztályok javára, vagy sem. A regionális gazdaságfejlődés kutatására szakosodó intézetek felmérései szerint a fejlődést csak úgy tudjuk biztosítani, ha a középiskolai osztályok 45-50 százaléka szakosztállyá válik. A tanfelügyelőség ezt alkalmazni is akarta, de mivel nem volt előkészítve, ez számunkra kész tragédiát jelentett volna. A jövő viszont ez, meg kell néznünk, hogyan lehet úgy alkalmazkodni ehhez az elvhez, hogy ne érje veszteség a magyar közösséget, lehetőleg minél kevesebb magyar gyermek morzsolódjon le. De ez alól kibújni nem lehet, ugyanakkor érdekünk is! Bánnfyhunyadon, Tordán, de még Kolozsváron is működnek már szakosztályok. A Báthory-líceumban például a három elméleti osztályból kettő marad, egyikük nyomdaipari profilú lesz. Jól döntöttek, előremenekülnek. A válaszúti Kallós-alapítvány felismerte, hogy a falusi gyermekek nem nagyon tanulnak kilencedik osztály után, ebben a környezetben sokkal nagyobb a veszélye annak, hogy a magyar fiatalok elhagyják az iskolát ennek minden negatív következményével együtt. Ezekre a gyermekekre számítanak jövőre, amikor majd beindul Válaszúton a magyar mezőgazdasági szakoktatás. Ahhoz, hogy iskolahálózatunkat meg tudjuk tartani, vissza kell hozni a román tagozatokra iratkozott magyar gyermekeket is. Az adatok szerint az óvoda és az elemi iskola szintjén a magyar gyermekek számaránya megfelel a magyarok országos 6 százalékának. Gimnáziumban már csökken, líceumban már csak 3,5-4 százaléknál vagyunk. Hova tűnnek el? A vegyes házasságokból származó gyermekek rendszerint az elemi osztály után váltanak román oktatási intézményre. Ezzel a fajta „természetes asszimilációval” nehéz szembemenni. Sok magyar gyermek viszont azért iratkozik román szaklíceumokba – többnyire itt keresendők fiataljaink – mert nincs magyar kínálat. Fel kell tehát adnunk az elméleti osztályok mítoszát, és tudomásul kell vennünk, hogy igenis reális igény van a magyar szakoktatásra. Ha nem megy végbe ez a fajta mentalitásváltás, végzetes lemaradás következhet be. Nagyon fontos lenne ezt belátni, a magyar szakoktatást megszervezni, hiszen jól tudjuk, milyen nagy az érettségi utáni munkanélküliség. Erre pedig nem az Ecaterina Andronescu-féle szakérettségi a megoldás, a munkaerőpiac ugyanis azt nézi, ki mit tud, a szakérettségivel rendelkező diák pedig egyáltalán nem tett volna szert alkalmazható tudásra az érettségi által. Helyenként ez a felsőoktatásra is érvényes, amely afféle diplomagyárrá változott. Meg kell néznünk, hogy létezik-e minden húzóágazatban szakmai kínálat anyanyelven. Az európai stratégia szerint 2020-ig a népességnek 35-40 százaléka felsőfokú végzettséggel kellene hogy rendelkezzék. (Nálunk ez jelenleg 6-8 százalék.) Ehhez viszont megfelelő, életképes szakmai kínálat kell, csakis így leszünk versenyképesek. Ami az egyetemi oktatást illeti, tapasztalok egyféle rugalmasságot a tanári kar részéről, valamiféle elmozdulást ebbe az irányba, különösen most, hogy a BBTE-n teljes autonómiával működik a magyar szak. De sajnos még odébb van, hogy mindezt a közgondolkodás szintjére emeljük. – Mennyire segít be a szakma, a pedagógusok ebben a munkában? –Nagyon sok rendkívüli képességekkel rendelkező pedagógusunk van, de érdekes módon nincs meg az a csapatszellem, az az igény az összefogásra, amely egy közös oktatásstratégia érdekében munkálkodna. Úgy tűnik, itt is meghonosodott a szekértáborszellem: ha az egyik társaság ezt mondja, akkor a másiknak óhatatlanul az ellenkezőjét kell képviselnie. Nincs egységes, kiforrott elképzelés. Ehhez kellene az a fajta közösség-összefogás, amelyet sürgetünk. – A civil szféra megosztottsága ön szerint „leképezi” az erdélyi magyar politika megosztottságát. Ezen a téren milyen esélyt lát az összefogásra? –Létkérdés az összefogás. Az én „radikális” elképzelésem szerint – amelyet sokan egyáltalán nem osztanak – újra kell modellezni az RMDSZ-t. Ha mi szeretjük magunkat miniparlamentnek nevezni, akkor rendezzünk ehhez „illő” belső választásokat. A népakarat eldönti majd, hogyan alakul a többség. Mint meggyőződéses híve az RMDSZ-nek, mondom, hogy ezt fel kell vállalnunk. Biztos vagyok benne, hogy a jelenlegi arány, az RMDSZ 80-90 százalékos többsége így is megmarad, mert a józan magyar ember azt mérlegeli, ki mit tett le az asztalra. Egyébként örökké fog tartani a vita, hogy ki az erdélyi magyarok hiteles képviselője, hogy ki mond igazat. Az viszont más kérdés, hogy mit kezdünk ezzel a többséggel… Székely Kriszta 2013. augusztus 26.Mosolyogj, Mátyás király!Ha megpróbálnám képzeletben előhívni azokat a fotókat, amiket az a szorgalmas kislány készített mondjukból a Kolozsvári Magyar Napok valamelyik estéjén a Főtéren, azt hiszem, szép nagy tabló kerekedne ki. Játék-fényképezőgépével előbb a fogócskázókat követte kitartóan, majd a padon pihegő nagyszülőkre kattintgatott. Vaktában nyomogatta a kioldó gombot, megörökítve ismerős, ismeretlen alakokat, jókedvűeket, nosztalgiázókat, és, gondolom, elkapott közömbös vagy épp fanyalgó arcokat is, hiszen így élethű a kolozsvári összkép. Istenemre mondom, hogy amikor a szobrot „fokuszálta”, és odakiáltott a magasba, hogy „motyojogj, Mátyás király!”, a vén uralkodó, tán életében először, tényleg mosolyra húzta a száját. Meg kell hagyni, jó oka volt a derűre ezekben a napokban. A leglátványosabb téma a fotós szemének – és nem csak! – az esténként együtt csápoló, táncoló három nemzedék „produkciója” lehetett. A pillanatfelvételeken bizonyára felfedeznénk nagyon sok volt osztálytársat távoli vidékekről, akik körében immár szokássá vált, hogy a magyar napok idejére időzítsék hazalátogatásukat. „Hazavergődnek” azok is, akik bár itt élnek közöttünk, lélekben elsodródtak az elmúlt évtizedek sűrűjében. Kisebb-nagyobb csoportok érkeztek Magyarországról, akik közül többen talán épp a magyar napok alkalmával jártak először Erdélyben. És felbukkannak azok a kolozsvári románok is, akik számára a Thorma-kiállítás legalább annyira jelent kulturális csemegét, mint számunkra. Hogy a Házsongárd látogatói, vagy a templomtoronyba felkapaszkodók közt egyre több román szót hallani, már nem számít meglepetésnek a negyedszerre megrendezett KMN-en. Egy-két kommentet leszámítva, a helyi román média részéről mindvégig nagy volt az érdeklődés egyes programpontok iránt, részletesen tudósított a rendezvényekről. Merthogy a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával épp lehet találni fanyalogni valót, a legrosszabb benne mégiscsak az, ha az ember kimarad belőle. Kolozsvár eddig sem hiányolta a minőségi kulturális rendezvényeket. A Kolozsvári Magyar Napok azonban „műfaját tekintve” elsősorban olyan tömegrendezvénynek számít, amely nem csak az elithez, nem csak bizonyos korosztályokhoz szól, hanem sikerül egyre szélesebb körben bevonni a közös programokba a város teljes magyar közösségét. A KMN jelentősége és sikere épp abban áll, hogy lehetőséget teremt a Kolozsváron élő valamennyi magyar számára, hogy be(vissza)kapcsolódhasson ebbe a sokszínű közösségbe, amelyben meg kell hogy találja helyét mindenki: ismertek, ismeretlenek, jókedvűek, fanyalgók, de még a közömbösek is. Ha a fesztiválon megfordulók úgy érzik, az idei KMN elérte célját, akkor a fáradhatatlan szervezők újabb sikert könyvelhetnek el. Székely Kriszta Szabadság (Kolozsvár) 2016. szeptember 30.Közösen megélt médiamúlt – a Szabadság 26 évérőlHárom interjúval jelentkezett Ferencz Zsolt kollégánk a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által meghirdetett A közösen megélt médiamúlt című pályázatra. A Szabadság elmúlt huszonhat évét, és főleg a lapalapítás kezdeteit igyekezett megmutatni olyan kollégákkal beszélgetve, akik már a kezdetektől az újságnál dolgoztak. Interjúalanya volt Dózsa Sándor egykori szerkesztőségi titkár, majd „tisztafej”, továbbá Tibori Szabó Zoltán, Újvári Ildikó és Székely Kriszta – személyes benyomásaikkal, emlékeikkel, történeteikkel tarkítva elevenedik meg a Szabadságnál átélt közös médiamúlt. Az első díjat nyert pályamunkából a Dózsa Sándorral készült beszélgetést mai lapszámunkban kezdjük el közölni, majd a következő időszakban folytatásokban olvashatják lapunk hasábjain. Szabadság (Kolozsvár) 2016. október 4.Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatábólDózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam” FOLYTATÁS OKTÓBER 1-JEI LAPSZÁMUNKBÓL – Aztán szépen lassan elkezdtek „beszivárogni” a fiatalok is az új laphoz, a jelenlegiek közül például Újvári Ildikó, Székely Kriszta, és persze a Campusosok is akkortájt érkeztek a szerkesztőségbe. Milyenek voltak az első lépések? – Újvárinak könnyű volt a besimulása, mint jogász, úgymond átvette a korábbi jogász munkakörét. Azelőtt Podhrádszky László intézte a jogi rovatot, csak amikor elkerült parlamenti képviselőnek, már nem tudott ezzel foglalkozni. Külön rovatként működött az olvasókkal való kapcsolattartás, a levelezések miatt ez nagyon erős volt akkoriban. Újvári Ildikó egybevonta ezt a két pólust, és jól is csinálta. Kriszta is nagyon ügyesen besimult, előbb korrektorként dolgozott a nyomdában, aztán később bekerült a szerkesztőségbe. Jó néhányszor hazakísértem; a Szentegyház utcában lakott, és én többnyire megvártam, hogy ne kelljen egyedül mennie, akkor már nem biztosítottak szolgálati autót. Mindig is nagyon tiszteltem és tisztelem, szimpatikus ember. Hiányolom, hogy mostanában keveset ír, vezércikket inkább, szívesen olvasom az írásait. – Az egykori Campus-szerkesztők közül a legtöbben szívesen emlékeznek vissza azokra az évekre, amikor hétről hétre összeállították a diákmellékletet a Szabadságnál, s még ha nem is maradtak mind ezen a pályán, büszkeséggel nyugtázzák, hogy anno ők is Campusoztak, meghatározó élmény volt tehát a számukra. A kezdeményezők, Branea Róbert és Tibori Szabó Zoltán mellett érdemes megemlíteni ebben a tekintetben Balló Áron nevét, aki később főszerkesztője volt a Szabadságnak, valamint a Horváth Istvánét, a Magyari Tivadarét – folytathatnánk még a felsorolást, szerencsére mind a mai napig van utánpótlás. Kétségtelen, hogy egyfajta új szellemiséget vittek annak idején a szerkesztőség életébe, de nem is ragozom tovább a témát: hogyan csapódott ez le akkoriban, amikor még ön is ott dolgozott? – Abban a szobában voltak, ahol a sportrovat működött, én pedig tisztafejként a szomszédos teremben olvastam az oldalakat. Nagyon szimpatikusak voltak, az a fiatalos beszédforma, a nevetések, úgy éreztem, új színt hoztak a szerkesztőségbe, valósággal a színfoltjai voltak, az emberi kapcsolatok tekintetében is. Elolvastam az anyagaikat, amelyek problémafelvetésükben és hangulatukban is egészen másnak tűntek, mint amit az újságíró kollégáktól megszoktunk, frissnek, újnak. Ez sokat jelentett, tisztelettel emlékezem vissza rájuk. Magyari nemrég meg is idézett valamelyik szövegében… Persze ők is „hibásak” voltak azért, hogy kedvesen fogadtuk, mert a szerkesztőségben jól érezték magukat, és látták, hogy a jelenlétük nincs a terhünkre. A szerkesztőség részéről Balló Áron foglalkozott velük. Szegény Áron, micsoda tragédia volt, hogy ilyen fiatalon elment… – Meghatározó személyisége volt a szerkesztőségnek Barta Éva is, aki 1975-től dolgozott az Igazságnál, majd 2011-ben vonult nyugdíjba a Szabadságtól. Négy éve hunyt el, de azt hiszem, mindannyian őrizzük ott belül azokat a kedves mosolyokat, kellemes pillanatokat, jó szavakat, amelyeket tőle kaptunk. – Ó, persze. Az egyik régebbi munkatársunk, Székely Pali nevezte el Évát a titkárnők gyöngyének. Végigment a folyosón, és elkiáltotta magát: gyűűűűlééés! Roppant jópofa asszonyka volt. – Amellett, hogy a korábbi kollégák nyugdíjba mentek, és a világ gyakorlatilag száznyolcvan fokos fordulatot vett a különböző technikai újítások révén, az olvasási szokások is megváltoztak, amihez a Szabadságnak is alkalmazkodnia kellett. Ami a külalakot illeti, legutóbb 2007-ben történtek változások, és azóta is ezt a formátumot követjük. Hogyan látja, mennyire nevezhető sikeresnek ez a jelenlegi kinézet, történetesen az első oldal, illetve érdekelne az is, mi a véleménye a jelenlegi lapszerkesztésről? – Már akkortájt is jeleztem nekik, hogy egy sablon bevezetésével a címoldal elveszti a mozgásképességét, az érdekességét. Mi még az Igazság idejében, aztán egy darabig a Szabadságnál is törekedtünk arra, hogy kerüljük az ismétléseket, igyekeztünk mindig más megoldást alkalmazni. A fejléc alatti háromhasábos kép bemerevíti az első oldalt, s mivel már nem volt megfelelő hely a vezércikknek, ezért elköltöztették a hármasra. Aztán vannak ezek az utalások, beharangozók, amelyek felhívják a figyelmet egy-két belső oldali anyagra. Ez viszont nem viszi a lapot. Összességében, a szerkesztés kapcsán úgy érzem, hogy nincs meg a kellő összhang az oldalak között, ez történetesen abból fakad, hogy a különböző oldalakat különböző emberek állítják össze. Hajdanában az Igazságnál a főszerkesztő-helyettes a teljes lapot átolvasta, a-tól zet-ig, a titkár ugyanígy, emiatt egységesebb volt a lap. – „Két évtized távlatából visszatekintve örömmel tölt el a tudat, hogy a lap, amelyet a sorsfordító történelmi események közepette elindítottunk, kiállta az idő próbáját, teljesítette elképzeléseinket, és minden feltétele adott, hogy még sokáig szolgálja olvasói, magyar közösségünk érdekeit” – fejtette ki Sanyi bácsi a Visszapillantás című írásban. A cikk születése óta lassan hét év telt el, és ön továbbra is hűséges olvasónk. Mire kellene leginkább odafigyelni jelenleg, hogy a lap közben ahhoz a hagyományhoz is méltó legyen, amelyet önök annak idején, a kommunizmusban, a nehézségek közepette is ébren tartottak? – Ez a lap, amit 1989 decemberében elindítottunk, és szerencsére jól startolt, továbbra is csak előre és a fejlődés irányába kell hogy változzon, ez a legfontosabb. Bár konkrét kapcsolatom már nincs a szerkesztőséggel, nagyon kötődöm a Szabadsághoz, ahogy az előző laphoz is kötődtem, hiszen ott tanultam a mesterséget, megoldani a problémákat, legyőzni az akadályokat. A mai fiatalok számára hihetetlenül hangzik, amikor elmondom, hogy szinte ötven évig dolgoztam ugyanazon a helyen. Elviselni az újságírás rabigáját, a rengeteg helyzetet, amelyeket nem lehetett előre látni, majd bekövetkeztek, megtalálni a megfelelő lépést, hogy ne történjék valami katasztrófa vagy baj – ez mind-mind benne volt ebben az ötven évben, és persze a családom is, amely folyamatosan mellettem állt, támogatta, segítette a maradásomat. A feleségemmel harminc évig dolgoztunk ugyanazon a munkahelyen, ott ismerkedtünk meg, ennek megvoltak az előnyei és a hátrányai is. Mindent egybevetve, elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam. Sajnálom, hogy az utóbbi évek kiütöttek, és már nem tudtam tevőlegesen is közreműködni a lapért. Nehéz az öregkor, de azért érje meg, tapasztalja meg... – Köszönöm, és hát ki tudja, mit tartogat még nekem is ez a szakma... Beszéljünk Tibori Szabó Zoltánról, aki László Ferenc és Orbán Ferenc biztatására hagyta ott 1988-ban a Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet, az ICPIAF-ot, és „igazolt át” az Igazsághoz, majd egyik alapemberként volt jelen a Szabadság születésénél. Mind a mai napig fontos szerepet játszik a szerkesztőség és a lapot megjelentető Minerva Művelődési Egyesület életében, emellett még rengeteg mindennel foglalkozik, eredményesen. Hogyan jellemezné őt? – A Tehnofrig volt főmérnöke, Tenkei Tibor barátom mesélt nekem Tiboriról, még azelőtt, hogy a szerkesztőségbe került volna. Csak szuperlatívuszokban beszélt, főleg azt hangsúlyozta, hogy ilyen értékes emberek vesznek el, mert nincs lehetőségük bizonyítani. Nagyon sajnáltam, amikor a Szekuritáte célkeresztjébe került, és megfigyelték, majd őrizetbe vették – ezekről a dolgokról csak később értesültem, akkoriban nem volt szabad kérdezősködni. 1989. december 22-én, amikor megérkezett, nem hangoskodott, nem nyilvánított véleményt, egyszerűen nekifogott, tett-vett, írt, és napokon belül pótolhatatlan pólusává vált a szerkesztőségnek. Aztán elment Magyarországra, és közbenjárt annak érdekében, hogy a Szabadság számítógépeket, telefonokat kapjon, szóval csomó apróságra kiterjedt a figyelme. Jó szervező, a munkához való hozzáállása pedig példátlan. Értékes és sokoldalú, olyan ember, aki feltalálja magát egy-egy kérdés megoldásában. A jelenlegi romániai viszonyok között, 26 évvel a rendszerváltás után, amikor folyamatosan azzal szembesülünk, hogy elvették, visszaperelték, újra perelik, szinte elképzelhetetlen, amit a Jókai utcai épület visszaszerzéséért sikerült tennie. Pedig megtette, szép csendesen, finoman, nem verte nagydobra, és lám, milyen szép eredményt ért el. Nagyon tisztelem, a tevékenységét látva sokszor mondtam már magamban: szerencséje a Szabadságnak, hogy van Tibori. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2017. január 12.Ez nem az a CiorbeaHogy ez a Victor Ciorbea már rég nem az a Victor Ciorbea, azt korábbról tudtuk. És hogy ebből a Romániából soha nem lesz az a Románia, amiben az ország első nem kommunista miniszterelnökének hatalomra kerülésekor hittünk, azzal az ábránddal is leszámoltunk. Ezt a csalódást, látens tehetetlenség-érzést, úgy tűnik, mégse oldja teljes közönnyé az emlékezés, különben mi motiválná azokat a tiltakozásokat, amik időnként felbuzognak ország-szerte? Most épp Victor Ciorbea „népügyvéd” lemondását követeli a társadalom beletörődésre képtelen része, amelyben még szunnyad, s időnként, látjuk, erőre kap a felháborodás. Székely Kriszta Szabadság (Kolozsvár) 2017. február 22.Első fokonNem a magyarok, sokkal inkább a románok „identitásáról” szólt, szól ez a mi táblaperünk, amelyet tegnap első fokon (ismét) megnyert a Minority Rights Egyesület nekünk, kolozsvári magyaroknak. Az ítélet, reméljük, annak a jele, hogy reális esély van a normalizálódásra a városban élő magyar és román közösség viszonyában. Hogy ezáltal (is) visszaszorulni kényszerül a frusztrált román identitásból származó türelmetlenség mindennel szemben, ami más, ami számukra idegen, és amely a magyar feliratokban is elsősorban provokációt, Isten őrizz revizionizmust lát. A bíróság ítélete nem kegy, hanem azt jelenti: a helyi önkormányzat köteles tiszteletben tartani és alkalmazni a közigazgatásban való anyanyelvhasználatot szabályozó törvényt. Még Kolozsváron is. Székely Kriszta Szabadság (Kolozsvár) 2017. március 4.Amikor a Szent Mihály-templom tornya is kilengett…Negyven éve, 1977. március 4-én több mint másfél ezer halálos áldozatot követelő földrengés pusztított Romániában, az 55 másodpercig tartó rengés leginkább Bukarestet érintette. A földmozgást Kolozsváron is lehetett érezni, különösen a tömbházak felső emeletein lakók körében keltett riadalmat. Az egykori Igazság napilap szerint voltak olyanok is, akik látták, hogy a rengés másodpercei alatt a főtéri Szent Mihály-templom tornya kileng. „Lesznek nemzedékek, amelyek már csak hírből, leírásból, dokumentum-film összeállításból, talán éppen játékfilmből tudnak a március 4-i szerencsétlenségről” –olvastuk egy jegyzetecskében ugyancsak az Igazság hasábjain. Szerencsére az azóta felnőtt generációk valóban csak hírből ismerik az ilyen erősségű földrengéseket, nem kellett átélniük hasonló természeti katasztrófát itt, az országban. Számukra készült alábbi összeállításunk az egykori kolozsvári napilap számaiban tallózva. A román köztévé silány kínálatának Édeskeserű című bolgár filmje sokunk számára emlékezetes maradt, és nem elsősorban művészi értékéért: este 9 óra 22 perckor a kolozsváriak többsége először adáshibára gyanakodva, majd a félbeszakadt közvetítésből, a csillárok lengéséből, poharak koccanásából következtethettek valami rendellenesre. Bukarestben viszont más volt a helyzet, a fővárosban és környékén hatalmas pusztítást végzett a földrengés. Az 1.578 halálos áldozatból 1424-et a Bukarestben regisztráltak. A sebesültek száma országszerte 11.300 volt, 32.900 épület súlyos kárt szenvedett. A pusztítás ereje felért az 1945-ben Hiroshimára dobott atombomba tízszeresével – írta annak idején a France Press, amelyet az Adevărul idéz az évforduló alkalmával készült összeállításában. A Világbank 1978-as jelentése kétmilliárd dollárra becsülte az anyagi károkat. „Kiakadt az egész hálózat” – Azon a napon, ügyeletes szerkesztőségi titkárként a nyomdában irányítottam a tördelést, szerkesztettem az Agerpres hírügynökségtől telexen érkező híreket-anyagokat – emlékezik vissza az akkori eseményekre Dózsa Sándor kollégánk. – Úgy este kilenc óra körül hirtelen elsötétült a tv-készülék és leálltak a telex gépek. Az áramszolgáltatás nem szakadt meg. Azonnal hívtam a postai telex-ügyeletet. Kérdésemre, hogy miért állt le az adás, ők sem tudtak válaszolni. „Kiakadt az egész hálózat”, mondta a telex-műhely főnöke. A kolozsvári telefonok működtek, de Bukarest nem válaszolt. A făcliás kolléga a brassói lapot csengette, azok telefonon válaszoltak ugyan, de a telex-tv-hálózat ott sem működött, viszont az ottani szerkesztő jelezte, hogy valami nagy baj lehet a Kárpátokon túl, mert ők is éreztek valami rezgéseket. Máskor is előfordult rövidebb-hosszabb adásszünet, de hogy telefonálni sem lehetett, az Agerpresnek, arra nem volt rá példa. Megpróbáltam telefonálni Mag Máriának, az Agerpres magyar adása vezetőjének a lakására, de minden telefon néma volt. Közben valami rádióhírből kiderült, hogy a fővárosban hatalmas földrengés pusztított. Ez már nagy gond volt. Minket annyiban érintett, hogy félig üres volt az első oldalunk és a külpolitikai hírek is hiányoztak. Átgondoltam a helyzetet, átcsoportosítással, képekkel be tudtam volna fejezni a lapot, de még korán volt, tehát várakoztunk. A Honvéd utcai katonai parancsnokságon nagyon jól ismertem még lugosi sorkatonaságom idejéből egy hiradós vezérkari századost. Hirtelen ötlettel felcsengettem otthonában telefonon és röviden elmondtam, mi a problémám, vagyis, hogy szeretnék telefonálni az Agerpresnek. Meghallgatott, azt mondta visszahív. Meg is tette, úgy negyedóra múltán közölte: a hadsereg rádió-telefonján kapok öt percre egy vonalat, azon hívhatom az Agerpres számát. Néhány perc múlva csengett a telefon és bejelentkezett egy híradós, hogy beköt a vonalba. Én máris hívtam az Agerprest, de nem válaszolt. Erre gondoltam egy merészet és felhívtam volt főszerkesztőm, Kovács András Drumul Taberei utcai lakását. Ő jelentkezett. Azt kérdeztem, ÉLTEK? – Igen, élünk – mondta csak apróságok törtek össze, az óriási robaj azonban nagy bajt jelezhet, de.....és itt megszakadt a beszélgetés. Én ennek a röpke szóváltásnak is nagyon örvendtem, megbizonyosodtam, hogy Kovácsék túlélték a katasztrófát – elevenítette fel a negyven éve történteket Dózsa Sándor. Szükségállapotot vezettek be Az Igazság másnap végül címoldalán közölte öles betűkkel az elnöki rendeletet a szükségállapot bevezetéséről. A Ceauşescu-házaspárt nigériai látogatásán érte a tragédia híre, értesülések szerint a vizitet azonnal félbeszakítva indultak haza. „Tekintettel az 1977. március 4-én este történt földrengésre, amely emberi áldozatokat és jelentős anyagi veszteséget okozott, annak érdekében, hogy biztosítsák a földrengés következményeinek felszámolását és meggátolják újabb károk keletkezését, az egész gazdasági-társadalmi tevékenység normális feltételeinek megteremtése érdekében, Románia Szocialista Köztársaság Alkotmánya 75. szakasza 13. pontja alapján, Románia Szocialista Köztársaság elnöke, a Fegyveres Erők főparancsnoka kihirdeti a szükségállapotot” – állt a rendeletben. Az Agerpres tájékoztatása szerint, amelyet az Igazság is átvett, a földrengés epicentruma Vrancea térségben volt, a rengésfészek körülbelül 100 km mélységben helyezkedett el a földkéreg alatt. A kéregmozgás erősségét a Richter skála szerint 7,2 fokozatra becsülték, ami azt jelenti, hogy a legerősebbek közé tartozott Romániában. A földrengés érezhető volt az ország egész területén, de még a szomszéd országokban is, Bulgáriába 120 halottja volt a katasztrófának. Utórengéseket regisztráltak március 5-re virradó éjjel, ez a szakemberek véleménye szerint azt jelenti – idézzük továbbra is a négy évtizeddel ezelőtti hírügynökségi jelentést -, hogy a földkéregben és a kéreg alatt felgyülemlett és a március 4-ei földrengést előidéző energia legnagyobb részt felszabadult, hasonló földrengés tehát nem várható. Egyébként a világszerte regisztrált hasonló kéregmozgások vizsgálata azt mutatja, hogy az erős rengéseket rendszerint nem követik újabb rengések – igyekeztek valamelyest megnyugtatni a pánikban levő lakosságot az idézett szakemberek. Kolozsváron a toronyházakban csaknem mindenki érezte Bár Kolozsváron is lehetett érezni a bukaresti földrengés jellegzetes kísérőjelenségeit, sérülések, anyagi károk nem keletkeztek. A csillárok, a falra akasztott lámpák ingaszerűen mozogtak, az ingaórák megálltak, a vitrinekben elhelyezett edények, üvegpoharak összekoccantak, a falon levő képek kissé elmozdultak. Erre az erősségi fokra az is jellemző – olvasható dr. Xantus János ismert földrajztudósnak a kolozsvári lapban közölt cikkében –, hogy az utcán járók nem észlelik, a házakban tartózkodók, különösen a magas emeleten lakók, vagy fekvő helyzetben lévők azonban igen. Ezért a toronyházakban csaknem mindenki érezte. Sokakon szédülés vett erőt, mások hányingerre panaszkodtak. A kolozsvári földmozgások erősségének érzékelését az egyéni érzékenység is befolyásolta, emellett pedig az is számított, hogy az illető épület milyen altalajra épült. A laza szerkezetű kavicsos-homokos rétegek veszedelmesebbek – írta. „Igen érdekes egyik olvasónknak az a megfigyelése – folytatja a szerző –, hogy Szent Mihály-templom tornya kilengett. Az ablakkerethez viszonyítva észlelte többekkel együtt ezt. Ingaórájának elmozdulásából, illetőleg megállásából igen helyesen három szeizmikus hullámot állapított meg”. Romániában hasonló intenzitású földrengés csak 1802-ben és 1940-ben történt (mindkét esetben 7,4-es erősségű), több utórengéssel, az utóbbinál ezek hetekig tartottak, de a lakosság már nem érezte meg. Erdély területén 1170 és 1909 között 127 földrengésről számolnak be a krónikák, ezek közül Kolozsvárt csak egynéhány érintette komolyabban, annál több azonban Brassót és a Barcaságot. Néhány példa: az 1620. november 8-i, majd 1782. február 15-i rengés során templomtornyok dőltek le, épületek omlottak le. Az 1802-es és 1832-es rengések erőssége meghaladta az 5-6-os fokozatot. 1880. október 3-án a rengések a Szilágyságra is kiterjedtek, akárcsak az 1885. május 26-i földmozgások, amelyeknek központja Zsibó környékén volt. Tíz nap után is találtak túlélőket A tragédiát követő napokban a lapban is kezdtek megjelenni a Bukarestben élő kollégák – rádiósok, tévések, újságírók – személyes beszámolói annak az 55 másodpercnek egy életre szóló rémületéről: „A föld bömbölt, ijesztően dübörgött aztán csend lett, bántóan nagy csend és nyugalom, sötétség” – olvasható az egyikben. A szerző megjegyzi: a földrengés nyomai jobban megrendítették a bukarestieket, nagyobb hatással voltak mindenkire, mint a közel egy percig tartó hánykolódás, amikor az ember tudja, hogy menekülni kéne, de nincs hova. A mentések több mint tíz napig tartottak – nem hiába. Egy 58 éves tanárnőt tíz nap után találtak meg élve a romok alatt. A nő egy zsebrádió segítségével értesült arról, hogy a mentési munkálatok folynak, ezt tartotta benne a lelket, a reményt, hogy őt is kimentik. Szerencséje volt, még időben érkeztek a mentőalakulatok. Keringtek történetek olyanokról is, akik csodával határos módon menekültek meg. Egy egyéves kisfiú például az összeomlott épület hetedik emeletéről szánkózott le ágyacskájának matracán és a romok közt téblábolt az éjszakában. Később anyját és apját is megmentették. Sok gyerek azonban árván maradt. A sajtóban is megjelent a felhívás, amelyben örökbefogadásra buzdítja azokat, akik segíteni akarnak a kicsiken. Érkeztek azonban más hírek is: az Igazság halálozási rovatában A Hét munkatársától, Dankanics Ádámtól és kisfiától búcsúztak a megrendült hozzátartozók, ismerősök, mindketten a bukaresti katasztrófában vesztették életüket. A Ceauşescu-házaspárnak a mentési akciókban és a nyugalom helyreállításában kifejtett „fáradhatatlan, önzetlen” tevékenységéről a pártpropaganda ontotta a dicshimnuszokat a javából, ezeknek az „árnyékában” azért meg-meghúzódott egy-két emberibb hangú jegyzet, amely a bukarestiek tragédiáját átérző szolidaritásról szólt. Az egyik ilyen írás például arról szólt: Gy. Szabó Béla a legelsők között volt, aki adományt ajánlott fel. Nem kis összeget, hanem tízezer lejt. Akárcsak az 1970-es árvíz pusztítása idején … Székely Kriszta Szabadság (Kolozsvár), 2017. március 25.Közös panaszÚgy tűnik, túlértékeltük az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) „összefogásának” jelentőségét. Múlt héten Csoma Botond és Soós Sándor bejelentették, nem hagyják, hogy a csendőrség összeugrassza a magyar szervezeteket, majd közösen kérték számon a belügyminiszteren, amiért a zsandárok megint keresztbe tettek az Erdély-zászlók felvonultatásának a kolozsvári március 15-i rendezvényeken. Voltak, akik reménykedve, mások viszont cinikusan jegyezték meg, hogy no lám, végre Kolozs megyében is sikerült összefogni a közös bánatban, megaláztatásban, de érdekes módon csak kevesen kételkedtek a gesztus őszinteségében. Nekem hirtelen a drága jó Móricz Zsigmond megjegyzése ugrott be az Erdély-trilógiából, az a fejezet, ahol az író nagy ráérzéssel az erdélyi rendekről beszél, merthogy történelmi dolog ez az összefogás-dilemma. Az erdélyiek olyanok, hogy még panaszkodni is külön járnak az uralkodó elé! – írta. El is szórakoztattam magam egy pillanatig: nocsak, el kellett telnie néhány évszázadnak ahhoz, hogy legalább panaszkodni együtt járjunk Bukarestbe, ha már a közös céloknak, közös érdeknek az istenért se sikerül egy útra, közös útra terelni minket. A Kolozs megyei EMNP csütörtöki közleménye azonban szertefoszlatta ennek az örömteli pillanatnak az emlékét. Hiába a nagy közös bánat, megaláztatás, az EMNP stratégiát váltott. Hősiesen játszotta egy darabig a partnert a megpróbáltatásban, hogy így, meg úgy nem ugrik be a markában röhögő csendőrség diverziójának , de ennek vége. Csak vért akar, na! RMDSZ-vért, ha már talált rést a vértezetükön, nyilvános bocsánatkérést, „amiért szervezési mulasztások miatt nem megfelelő keretek között zajlott le nemzeti ünnepünk.” Fenntartva álláspontomat, hogy a helyi RMDSZ-nek zászló-ügyben sokkal korábban kellett volna észbe kapnia az előrelátható botrány elkerülése érdekében, visszatetszőnek tartom, ahogy az itteni néppártosok most mégis megpróbálnak politikai tőkét kovácsolni ebből az egész szerencsétlen helyzetből. Arra lennék kíváncsi, hogy ők maguk vajon hány olyan rendezvényt kevertek le az évek során, ahol az Erdély-zászlónak zöld utat adott a kolozsvári csendőrség. Mert ha lenne ilyen, arra most precedensként hivatkozhatnánk. Naivan még olyan forgatókönyvet is el tudtam volna képzelni, hogy maga a néppárt megy a dolgok elébe – hiszen a tavalyi hasonló incidensből ők is levonhatták a következtetéseket – és még időben garanciákat kér, szerez, javasol arra vonatkozóan, hogy az Erdély-zászló felvonultatása nem ütközik akadályokba. Persze, ha elsősorban az lett volna a céljuk. De nem az volt. Hol maradt volna az EMNP „inputja”, ha minden simán megy? Mondom ezt azzal a kockázattal, hogy megvádolnak: a szervezők felelősségét akarom a néppártiak nyakába varrni. Nem akarom. A bajom csupán az, hogy megint egymás gyilkolászásának van prioritása, miközben az igazi gond mégiscsak az, hogy bármelyik vastagnyakú csendőrparancsnok még mindig azt tehet itt, amit akar. Tudom, hogy a néppárt támogatottságát illetően bajban van Kolozs megyében, Kolozsváron, és kellenek a jó pontok, RMDSZ-skalpok az iroda falára. De csodálkoznék, hogy azok, akik az EMNP-t annak idején létrehozták, ilyen méltatlan balhék során képzelik el a párt népszerűségének növekedését. Arról is meg vagyok győződve, hogy valahol a lelkünk mélyén mindannyian tudják: „nem a muszka van a másik parton” – hogy stílusosan ismét Móricz-idézethez folyamodjak. Nem az RMDSZ, vagy az EMNP az igazi ellenség. Ez a zászlós-ügy most fix az a pillanat, amikor ehhez végre tartani is kellene magukat. Bármennyire is erős legyen az agressziós ösztön… Székely Kriszta Szabadság (Kolozsvár) 2017. április 13.Nacionalisták, ha összefognakMínuszos hírnek számít – egyelőre – a román nacionalista zsebpártok tömörülési kísérlete, a média nem szentel különösebb teret az Európai Nemzeti Identitás Tömbjének (Blocul Identităţii Naţionale în Europa, rövidítve BINE) létrehozására tett erőfeszítéseknek. És jól teszi. Ennek ellenére nem lehet megspórolni a kérdést: mekkora kereslet van ma a román politikai piacon a szélsőséges nacionalista eszméket felmelegítő alakulatokra. Románia talán az egyetlen olyan ország Európában, amelynek politikai kínálatában nincs nacionalista párt – elmélkedett a napokban Victor Ponta, és nem csak a puszta ténymegállapítás kedvéért. A volt miniszterelnök, aki korrupciós vádak miatt került a kispadra párton belüli ellenfelei őszinte örömére, most afféle politikai kibic szerepét tölti be, ezért aztán mond mindenfélét, büntetlenül. Persze, hozzáteszi, idegengyűlölettől, magyarellenességtől mentes csoportosulásokra gondol, amelyek – ellentétben a szociáldemokratákra és liberálisokra kötelező Európa- és Amerika-pártiságtól – a nemzeti érdekeket helyezi előtérbe. Románia vezetőinek a román néphez kell igazítaniuk politikájukat, és nem az európai intézmények kedvét kell folyton keresni – köszörüli populista hangját Ponta. A magyarellenessége okán ismertté vált Bogdan Diaconu Egységes Románia Pártja (PRU), a Nemzeti Erő (FN) nevű politikai alakulat, a néhai Vadim Tudor Nagyrománia Pártja (PRU), a vasgárdista Új Jobboldal Pártja (PND), a Gheorghe Funar féle Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) melegágyának számtó Vatra Romaneasca civil szervezet képviselőiből létrejött román „hazafiak” táboráról nehezen lehet elhinni, hogy hirtelen félreteszik a xenofób, sovén érzelmeket, és a jó értelemben vett keresztény-konzervatív nemzeti értékek hiteles képviselőjévé válnak. Persze, az már más kérdés, hogy ezek az inkább nosztalgiázó asztaltársaságoknak, mint komolyan vehető politikai alakulatoknak számító pártocskák mennyire életképesek. Első látásra úgy tűnik: ha csak hirtelen nem terem elő a vadonból egy Vadim, vagy Funar kaliberű vezéralak, aki megszemélyesíti-megbabonázza ezeket a vasárnapi nackósokat, a sok kicsi gőgös társaság hamarabb számolja fel a jóhangzású BINE-t, mielőtt még egyáltalán a hivatalos bejegyzésére sor kerülne. Ennek ellenére nem illene alábecsülni ennek a mozgolódásnak a jelentőségét. Még akkor sem, ha a BINE ebben a formában – hál’Istennek – amatőr társaságnak tűnik. Kétségtelen, Európa országaiban a populista, szélsőséges, EU-ellenes pártok megerősödése egyre aggasztóbb, bár eddig sehol, és remélhetőleg az áprilisi franciaországi választásokon sem lépi át azt a kritikus határt, amit hatalomra jutásuk jelentene. Arról megoszlanak a vélemények, hogy a menekülthullám ok, vagy inkább ürügy azoknak a társadalmi feszültségeknek a levezetésére, amelyek elsősorban egzisztenciális bizonytalanságból fakadnak, és amelyeket ezek a populista pártok a történelem során oly sikeresen meglovagoltak-meglovagolnak. Romániában, amely még mindig nyugatról várja a segítséget - mert hát honnan máshonnan? ezek az ellenérzések sokkal visszafogottabbak, aligha lehet rájuk pártot alapítani. (Ha lehetne, azt Traian Basescu már rég kiszagolta volna …) Minálunk a migráció is gyakorlatilag ismeretlen jelenség, a magyarokkal pedig annyit ijesztgették már a népet, fölöslegesen, hogy egyre nehezebb ebbe az ellenségképbe életet lehelni. Persze, próbálkozások mindig vannak és lesznek. Mint tudjuk, nem idegenek az efféle kísérletek sem a szociáldemokratáktól, sem a liberálisoktól, akik annak idején sikeresen integráltak pártjukba több hangadó nagyromániás politikust, keményen harcoltak a gazdátlanul maradt PRM-szimpatizánsok voksaiért. Ezért épült le, került ki a forgalomból Vadim pártja, nem pedig azért, mert a román nép egészséges ösztönei hatástalanították volna a nacionalizmus vírusát. Ma Romániában a PSD és a PNL bőven elég arra, hogy a románok „nemzeti érzelmi háztartását” feltöltse, efelől nincs kétségem, a BINE-féle szövetségek labdába sem rúghatnak. Amiben viszont hiány van, az egy olyan komoly politikai alakulat, amely előrelátja, és megpróbálja fékezni, időben kitolni, elejét venni annak a gazdasági összeomlásnak, amelytől szakemberek itthonról és külföldről egyaránt óvják, figyelmeztetik ezt a versenyben folyamatosan lemaradó, öregedő országot. Székely Kriszta / Szabadság (Kolozsvár) 2017. április 24.Kongresszusra hangolóNagy show-nak nézünk elébe az RMDSZ három hét múlva esedékes kongresszusán, amikor a parlamenti pártok felvonulnak Zilahon üdvözletüket tolmácsolni - ahogy az már hagyomány ilyen alkalmakkor. Azokra a parlamenti pártokra gondolok, amelyek előbb ellenvetés nélkül fogadták el az egészségügyi intézményekben való anyanyelvhasználatról is rendelkező törvényt, majd néhány nap múlva óvást nyújtottak be az alkotmánybíróságon az általuk megszavazott jogszabály ellen. Ezt Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a román politikára oly jellemző pálfordulásnak nevezte a pénteki SZKT-n elhangzott politikai beszámolójában, de mondhatott volna nyugodtan tudathasadást is. A legjobban viszont arra vagyok kíváncsi, amikor ugyanezek a pártok majd a négy hét múlva esedékes FUEN-kongresszuson fognak tolongani Kolozsváron – na, itt tessék arról beszélni, miért nem működik Romániában például a finnországi svéd modell! Hogy az ott élő 6 százaléknyi svéd kisebbségnek miért jár az, ami a 6,5 százaléknyi romániai magyarságnak nem. Emil Boc polgármesterben legalább volt annyi jóérzés – vagy félsz? - hogy kihagyta az idei kolozsvári március 15-i ünnepségeket. Persze, a kétnyelvű táblák kiállításának jogosságáról rendelkező bírósági ítélet megfellebbezésének lehetőségén felháborodó civil szervezetek is leadtak néhány gyönge célzást arról, hogy tábla-ígéret nélkül Boc nemkívánatos személy. A városvezető értett a szóból, s ha akkor nem tudta bejelenteni, hogy mégsem fellebbez a hivatal, legalább jelenlétével nem akarta kelteni az amúgy is fokozódó feszültséget. De mivel a román ellenreakció, amitől polgármesterünk valószínűleg tartott, elmaradt, vagy intenzitásukat tekintve visszafogottabb volt, meggondolta magát és letett az óvásról. Vélhetően a táblákat is hamarosan kihelyezteti, hogy Európa idesereglő kisebbségi vezetőinek valóban legyen mihez gratulálni, innen pedig aztán tényleg nehéz már visszatáncolni. Épp lehet, mert – láthattuk - mindig van visszaút kisebbségi jogok terén, de azt Boc nem tudná nagyobb presztízsveszteséggel megúszni. Ez mégsem Aranyosgyéres, ahol következmények nélkül el lehetett művelni azt a gyalázatot, amit a kétnyelvű táblák ügyében óvó prefektus és az erre partner igazságszolgáltatás megtett. Mozgalmas kongresszusnak ígérkezik tehát a zilahi, politikai színjáték szempontjából kétségtelenül. Két évvel ezelőtt Victor Ponta magyarul köszöntötte a jelenlevőket, majd agyba-főbe dicsérte az RMDSZ-t, mint a lehető legjobb politikai partnert, amit csak párt magának kívánhat. Nem tettek másként a liberálisok sem, a PNL akkori társelnöke, Alina Gorghiunak magyarul mikrofonba csiripelt „szeretlek”-je fölényesen verte Ponta buzgólkodását. Mindenesetre egy ilyen alkotmánybírósági óvás után az RMDSZ-nek bókolni, partnerségére apellálni ország-világ előtt rémesen nevetséges gesztus lenne. Tudathasadásos. Nem csókdobálós idők virradtak ismét ránk, az biztos. Lám, Basescu egyetlen kirohanására az ellenzéki pártok pillanatok alatt összefogtak a kisebbségi jogok megkérdőjelezése ügyében, az se számított, hogy hülyét csinálnak magukból. Most már csak az a kérdés, hogy 2017-ben a románokat fel lehet-e még tüzelni azzal, hogy az anyanyelven történő betegellátás valójában újabb szög az egységes és szuverén Románia koporsójába. Kolozsvár, a Funar-emlékek ellenére - vagy talán épp emiatt – erre nem mutatkozik különösebben vevőnek. (Ha így lenne, Boc is élt volna az óvás lehetőségével tábla-ügyben.) Egy idő óta mintha létezett volna egy határ, amit a román pártok magyar-ügyekben – minden kísértés ellenére - nem léptek át. Egy olyan vonal, ahonnan alkalom adtán mindig vissza lehetett térni rendezni a viszonyt, hátba veregetni egymást, kongresszusokon bujálkodni. Félő azonban, hogy Bukarestben most ezt forszírozzák. Ez az anyanyelvellenes koalíció újabb, és félreérthetetlen jele annak, hogy minden eredmény, egyezség lenullázható. Mégpedig egyik napról a másikra. Székely Kriszta / Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
