|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 328 találat | lapozás: 1-30 ... 241-270 | 271-300 | 301-328 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Áprily Lajos 2016. február 18.A Tóth Árpád Irodalmi Kör havi üléseErdély neves iskolái Kedden délután került sor az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör havi munkaülésére, melyen ez alkalommal Matekovits Mihály, az RMPSZ Arad Megyei Szervezetének tiszteletbeli elnöke tartott előadást, bemutatva Erdély néhány neves iskoláját. Szó esett a Kolozsvári Báthori István, a Nagyenyedi Bethlen Gábor, a Csíkszeredai Márton Áron, a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó, a Székelykeresztúri Berde Mózes, a Nagyváradi Ady Endre, a Brassói Áprily Lajos, a Zilahi Wesselényi, a Kolozsvári János Zsigmond, a Székelyudvarhelyi Tamási Áron, a Kolozsvári Apáczai Csere János, a Szatmárnémeti Református Gimnázium és a Marosvásárhelyi Bolyai Farkas iskolákról. Matekovits Mihály olyan személyeket is bevont az előadásba, akik a fenti iskolák valamelyikébe jártak, így a Nagyenyedi Bethlen Gábort Kiss Anna, a Székelykeresztúri Berde Mózest Hadnagy Dénes, míg a Brassói Ápriliy Lajost Matekovits Mária mutatta be. Az intézményekben végzett híres költőktől vagy neves személyiségektől származó idézeteket Gál Zoltán, a Nyugati Jelen ifjú újságírója és a kör rendszeres részvevője olvasta fel. Rögtön az est kezdetén a jelenlévők megemlékeztek Balázs Katalinról, a Vörös Lobogó, később Nyugati Jelen egykori szerkesztőjéről, akinek halála óta egy év telt el, valamint a nemrégiben elhunyt Katona Béláról. Ahogy Regéczy Szabina Perle, a kör elnöke fogalmazott, „jó szavalót és vidám, jókedvű barátot” veszítettek el, és az ő emlékére Lucian Emandi Feltámadás/Înviere című verséből idézett. L. N. Nyugati Jelen (Arad) 2016. március 22.Duna-ház: Rendhagyó irodalomóra Áprily LajosrólTakaró Mihály neves irodalomtörténész a tavalyi Rendhagyó irodalomórák sikeres előadás sorozata után idén ismét visszatért a Duna-házba, olyan költővel a tarsolyában, akinek a neve szívet melengető elsősorban a nagyenyedieknek, de minden erdélyi és anyaországi irodalomkedvelőnek egyaránt: Áprily Lajos tizenhét évet töltött a Bethlen Kollégiumban, ahol az irodalomtanár költővé érett. A torockói Duna-ház hétvégi telt házas előadására sokan érkeztek – Nagyenyedről kollégiumi tanárok, kollégiumi véndiákok Tordáról, érdeklődők Kolozsvárról, valamint számos helybéli lakos. Az igazi élményt jelentő rendezvény előadója nagy Áprily-szakértőnek bizonyult, a 20. századi magyar líráról szóló kétórás előadásában nagyszerű történeteket mesélt, számos versidézettel. Áprily költészete nehéz, válságos időkben jelentett reményt sokak számára, természeti képeivel, verseinek zenei ritmusával, csodálatos tömörítő képességével bűvölt el bennünket. Az előadáson szóba került a költő nagyenyedi kötődése, természetszeretete, a kettős emigráció fojtogató csalódottsága, az örök visszavágyódás Nagyenyedre és Parajdra, az életre szóló erdélyiség, a kamasz fiú és apa ellentéte, majd az örömteli boldogság. Az előadó beszélt a költő társakhoz való viszonyulásról, a Reményik Sándorral kötött barátságról, az Adyval való találkozás lehetőségéről, az Áprily számára idegen párizsi zsibongásról, az enyedi csend kereséséről. BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár) 2016. április 11.Költészet a templombanIn memoriam Kőrösi Csoma Sándor Számos művész és együttes lépett fel színházakban és könyvtárakban a Magyar Költészet Napja alkalmából. Ebben a „társaságban” rendhagyónak számított Tánczos András és Buzogány-Csoma István „amatőr” műsora a sepsiszentgyörgyi belvárosi református templomban. Ők ketten Kőrösi Csoma Sándor csodálatában „találtak egymásra”. A mérnökit, majd matematika-informatika tanárit végzett Tánczos Andrást még néhai Berde Zoltán tanár úr szoktatta rá a szép versre. Ebből az alkalomból Áprily Lajos látomásos versével, A zarándokkal és Magyari Lajos Csoma Sándor naplója című nagy poémájával állt a közönség elé. – A vers az egyetlen, ami megérinti a lelket – magyarázta a „pályatévesztést” a mérnök-informatikus. – Én ügyelnék ezzel az „amatőr” jelzővel, mert ha nem is mondom azt, hogy A vén cigányt Tánczos András mondja a legjobban, de azt ki merem jelenteni, hogy kevesen vannak olyanok, akik szebben mondják, mint ő Vörösmarty e halhatatlan költeményét, és ma is gyönyörű produkciót nyújtottak – „igazított helyre” dr. Péter Sándor, nyugalmazott magyartanár. Az előadás sikeréhez hozzájárultak Buzogány-Csoma István szentivánlaborfalvi unitárius lelkész betétdalai is. Erdély András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. április 16.Kiss Székely Zoltán könyvbemutatójaA botanika és a költészet találkozása Csütörtök délután mutatták be Kiss Székely Zoltán Az anyanyelv keresztje című kötetét. Az esemény házigazdája, Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője beszélgetett a szerzővel, aki rendkívül szerényen nyilatkozott teljesítményéről. Kiss Székely Zoltán eredetileg botanikus és tanár. Összesen 14 iskolában tanított – ezt összeszámolta egy alkalommal, mert karrierje során szüksége volt néhány adatra. Az igazi kérdés azonban inkább az, hogy a botanika és a költészet hogyan fér össze. A közönség rövid választ kapott a kérdésre: szinte sehogy. Két külön világ ez. Néha azonban, a verseket olvasva, észrevehetően előtérbe kerül a lírai én botanikus oldala is. A diákjainak is megmutatja néha verseit. Van ugyanis irodalmi kör, és az irodalmi körben olyan tagok, akik maguk is írnak, publikálnak, esetleg már verseskötetük van. Nekik, és az irodalmi körre járó diákjainak meg szokta mutatni verseit. A szerző úgy fogalmazott: „azoknak mutatom meg, akik megérdemlik.” A költő székelyföldi születésű, de bármennyire is szereti szülőföldjét – ez a szeretet több verséből is visszaköszön –, fia egészségének, illetve gyógyulásának feltétele volt a Magyarországra költözés. A másik opció, Kanada, nem nagyon jöhetett szóba. Mivel azonban az 1989 előtti rezsim nem nézte jó szemmel az áttelepedési kérelmet, egy ideig hazaárulóként is számon volt tartva. Tudni kell továbbá, hogy volt periódus, mikor nem írt vagy közölt verseket. Az Ifjú munkásnevű lap hirdetett egyszer egy pályázatot Szülőföld, haza, testvériség címen, amelyre Kiss Székely Zoltán is beküldte verseit. A tervek szerint a legjobb munkákból antológiát készítettek volna, ez azonban nem sikerült, szinte biztosan a pályázat címében szereplő „testvériség” szó miatt. Az idő multával azonban ismét tollat ragadott. Egy csizmavásárlás során összehozta a sors Bölöni Domokossal, aki publikációra biztatta, az ő hatására kezdett el megint írni és publikálni. Arra a kérdésre, hogy mikor gondolt először saját verseskötetre, érdekes választ kaphatott a hallgatóság. „Az az ember, aki ír, arra is gondol, hogy megjelenik egy antológiában, esetleg lesz saját kötete” – nyilatkozta Kiss Székely Zoltán, de hozzátette, ő nem nagyon gondolt ilyesmire. Csak az elmúlt egy-másfél évben keresték fel ezzel az ötlettel, és már-már el is felejtette, amikor jó híreket tartalmazó levelet kapott. Összegyűlt a pénz egy kötet kiadására! Mint minden költőnek, neki is vannak kedvencei saját költeményei között. Ezek egyike Az utolsó pohár, melyet Áprily Lajos egyik versének hatására írt. A kötet előszavában is az olvasható, hogy Áprily és Reményik voltak rá a legnagyobb hatással, de ez verseit olvasgatva is kiderül az olvasó számára. Gál Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2016. április 20.Kettős jubileum SzentivánlaborfalvánHét évtizedes évfordulóját ünnepelte a szentivánlaborfalvi kórusmozgalom az elmúlt hét végén. Kelemen Alpár mérnök, a dalkör jelenlegi vezetője emlékfüzetet jelentetett meg, kórustalálkozót hirdetett, s felelevenítették a Feketeügy menti település kórusmozgalmának, zenei életének rövid történetét. Még harmatos volt a fű, amikor megszólalt a dalosok éneke az elhalt karnagyok – Székely István, Ferencz János és Kelemen Árpád – síremlékeinél a temetőkertben, felhangzott a Székely István által szerzett és megzenésített jelige: „Szívből jövő magyar nóta dalosoknak ajkán, / Zengjen-zengjen örök időn Feketeügy partján”. A Balázs Antal által faragott monumentális emlék-kopját ez alkalommal állíttatták a mindenkori dalosok emlékére a temetőben. Nagy László Örs helybeli római katolikus lelkész az ének és a dal iránti tiszteletét és érzelmeit foglalta össze, érzékeltette a falu dalkultúrájának súlyát-értékét, és megáldotta a frissen állított emlékjelt. Balázs Antal faragóművész és nyugalmazott tanító – aki éppen Szentivánlaborfalván kezdte pedagógusi pályafutását – az összegyűltek előtt ismertette az emlékkopja motívumainak jelentéseit (képünk), erre egyedüliként csak az hivatott, aki azt elképzelte és fába mentette. Lobogóikkal-zászlóikkal a kezükben, rendezett sorokban vonultak az ünneplők a nemzetközi műúton, láthatták az ott száguldók, hogy a székely-magyarság ápolja-műveli megtartó hagyományait. Az unitárius templomban tiszteletes Buzogány-Csoma István lelkész énekre, dalra, egyházi dalkultúrára buzdító imádsággal nyitotta meg a jubileum templomi részét, felhangzott a vegyes felekezetű gyülekezet ajkán a „Szívemet hozzád emelem / És benned bízom, Uram...” Azok számára született az emlékkönyv – hangsúlyozta megnyitóbeszédében Kelemen Alpár –, akik részt vettek falunk művelődési életében, együtt énekeltek, zenéltek, táncoltak, hogy igazi közösségben érezhessék magukat, de azoknak is, akik nyomunkban jönnek, hogy emlékezhessenek, erőt és ihletet meríthessenek elődeik példájából. A XX. század elején – olvasható az emlékfüzetben – néhai Pál Ferenc malomtulajdonos sokoldalú támogatása révén olyan dal- és zenekultúra bontakozott ki ebben a faluban, amely még a diktatúra idején is megbirkózott az ide is belopakodó cenzúrával. 1946 őszén alakította meg Székely István római katolikus tanító mintegy hatvan taggal a négyszólamú vegyes kart. Repertoárjukkal kellett ugyan igazodni a fennálló időkhöz, de a szentivánlaborfalvi énekesek ott voltak minden rajoni és tartományi vetélkedőn, falvakban hirdették a dal erejével az összetartozást. Ezt a munkás hetven esztendőt ünnepelik ma. A karnagy kuláklistára került, ami csak részleges megszakítást eredményezett, mert 1959-ben Kelemen Árpád tanító hetvenkét taggal, a szomszédos uzoniakkal együtt alakított vegyes kart. Nagy létszámú iskolai zenekar és kórus is működött. A másodiknak nevezett 25 éves jubileum a 89-es fordulatnak köszönheti létét, amikor 1991-ben Ferencz János nyugalmazott tanító a volt dalkör jogutódaként elvállalta annak vezetését, amit 1999-től Kelemen Alpár folytatott. Vidéki kórustalálkozóknak része már a dalkör, repertoárjuk kuruc- és katonadalokkal, népdalokkal és népdalfeldolgozásokkal, sőt háromszólamú madrigálokkal is bővült. 2001-től tagja a Seprődi János Kórusszövetségnek, 2005-től felvette a Székely István Dalkör nevet. A II. Szentivánlaborfalvi Kórustalálkozó cégére alatt magas szintű, pergő és felette változatos ünnepi műsorban volt részünk, hét kórus, kamarakórus, dalárda, vegyes kar és dalkör mutatkozott be. A Laborfalvi Róza nevet viselő és 2012-ben alakult helybeli ökumenikus nőszövetségi kórus, zenei aláfestéssel mutatta be Áprily Lajos Március című Buzogány Dezső által megzenésített művét (Karnagy Buzogány-Csoma István). Fellépett a Miklós Árpád vezényelte Uzoni Református Dalárda, vastapsot kapott a Deák Kincső irányította Sepsibodoki Református Kamarakórus pezsgő-ropogós műsora, valamint a Sepsiszentgyörgyi Kriza János unitárius vegyes kar (Karvezető: Dénes Karácsony Gabriella). Új hangot, új színt jelentett a Sebestyén Lajos vezényelte és zenekísérettel fellépő sepsiszentgyörgyi Pitypang vegyeskar és a sokszorosan kitüntetett, a makedóniai kórusfesztiválon I. díjat nyert sepsiszentgyörgyi Pro Musica kamarakórus. A záró fellépő a vendégfogadók dalköre volt, amely erre az alkalomra, a nézők-hallgatók meglepetésére betanulta a rétyi Kováts András ifi fúvószenekar kvintettjének közreműködésével, négy szólamban, s a kórustalálkozó koronájaként sikerrel szólaltatta meg a Vadászok karát. Az ünnepi rendezvény szeretetvendégséggel zárult. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 4.Megtartotta kampányindító küldöttgyűlését a háromszéki RMDSZMegvalósítások, beszámolók a közös munkáról, polgármester- és tanácsosjelöltek bemutatása, tervek és Áprily Lajos: Pisztrángok kara című verse – így indult az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének kampányindító küldöttgyűlése kedden a Kovásznai Művelődési Központban több mint 250 résztvevő jelenlétében. Gyerő József, Kovászna város polgármesterjelöltje az elmúlt évek megvalósításainak ismertetése után terveiről is beszámolt. „Városunk egy erős és dinamikus helyi közösséggé kell váljon, a hazai és a nemzetközi turizmus ismert és elismert helyszíne kell hogy legyen. Olyan turisztikai desztináció, amely a versenyképesség alapvető kritériumainak megfelel. A jövőben a turizmus minden formája a város lakosságának érdekeit kell szolgálja. 16 év helyi tanácsosi tevékenység után be kellett látnom, hogy a polgármesteri tisztséghez rendelt hatáskörök gyakorlása biztosíthat csak igazán esélyt megtalálni és kiaknázni azokat a város és közösségépítési lehetőségeket, melyek közelebb vihetnék városomat az említett jövőkép beteljesedéséhez.” A jelölt kiemelte, csapatával, a Szövetség helyi tanácsosjelöltjeivel olyan fejlesztési programok elindításáért és kivitelezéséért fognak dolgozni, amelyek az infrastrukturális befektetéseket, a városképjavítást, a gazdaságot és agráriumot, a turizmus fellendítését, a gyógyítási-rekreációs szolgáltatások modernizálását, a munkaerő-piaci gondok kezelését, a kultúrát és közösségfejlesztést, a város regionális szerepének növelését célozzák meg. „Azokat az elvárásokat szeretném teljesíteni, amelyeket a lakosság az életminőség, a foglalkoztatottság, a saját jövőkép tekintetében megfogalmazott. Tenni szeretnék azért, hogy a kovásznai fiatalok itthon teremthessenek otthont maguknak. Összefogásra van szükség. Olyan projekteket akarunk véghezvinni, amelyekhez minden támogatóra szükség van. Kell a városlakók támogatása, de kell a Szövetség helyi, széki, megyei, országos szintű képviseletének segítsége.” Kovács Péter: bátor vezetőkre van szükség „Bátorságra van szükség, hiszen láthatjuk, olyan időket élünk, amikor sarokba akarnak minket szorítani. Bátor vezetőkre van szükség, akik megvédik a közösséget, megteremtik a magyarok biztonságát, akik nem hátrálnak meg a hatósági visszaélések láttán, akik akkor is mennek előre, amikor az energiájuk egy részét a gáncsoskodások visszaverésére kell fordítaniuk. Itt a teremben egytől egyig bátor emberek ülnek. Azok a vezetők, akikre a helyi közösségek a sorsukat rábízzák. Azok a vezetők, akiket összeköt egy Szövetség, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Az az RMDSZ, amely az egyetlen erős és felelős politikai alakulat, amely eddig is a magyarlakta települések fejlesztéséért dolgozott, építette a közösséget” – hangzott el Kovács Péter ügyvezető elnök beszédében a kampányindítón. Meggyőződése szerint 2016-ban az RMDSZ jelöltjei szolgálatra jelentkeznek: szolgálni akarják az erdélyi magyar embereket, Székelyföldet, azokat a helyi közösségeket, akik megbíznak bennük. „Itt, Háromszéken büszke és szorgalmas emberek élnek, akik tudnak jövőt építeni. Ha valaki végigmegy a településeinken, biztosan látja azokat a változásokat, amelyek az elmúlt évek munkájának az eredményei. Ez azért volt lehetséges, mert a mi csapatunk mögött ott állt a magyar közösség elsöprő többsége” – hangsúlyozta, majd hozzátette, „Új ember, új lendület" áll a zászlaján azoknak a kollégáknak, akik első mandátumukra vállalkoznak, „Kiszámítható fejlődés. Biztos jövő", mondják azok, akik mögött már több éves munka áll. „Meg fogjuk szerezni a célul kitűzött több mint 50 ezer szavazatot Háromszéken, nyerni fogunk abban a 40 közigazgatási egységben, ahol a saját színeinkben, vagy az összefogás égisze alatt indítunk polgármesterjelöltet. Növelni fogjuk a megyei tanácsosaink számát. Sikerülni fog, mert szeretjük Székelyföldet, élhető és szerethető településekért dolgozunk. Hajrá magyarok, hajrá székelyek, hajrá Erdély, hajrá Székelyföld!“ – buzdított Kovács Péter. Tamás Sándor: hiszünk abban, amit csinálunk! „Eljött a számadás ideje is. Az elmúlt évek alatt sok minden történt: vannak eredményeink, amelyekre büszkék vagyunk, vannak megkezdett munkák, amelyeket folytatni akarunk. Vannak olyan terveink is, amelyeket korábban elkaszáltak, de nem adjuk fel: ezeket is véghezvisszük, mert azt akarjuk, hogy Székelyföld olyan hely legyen, ahol érdemes élni” – fogalmazott beszámolójában Tamás Sándor, az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének elnöke. A küldöttgyűlésen az elnök hangsúlyozta a politikai összefogás eredményességét is. „Nagy szervezet vagyunk, aminek nem csak pozitív következményei vannak. Sokan sokfélék lettek a szervezetben, sok helyen a belső ellentétek megnőttek, ez az óvatosságunkat kell hogy megerősítse. Úgy tűnik, van, aki elfáradt. Barátság az barátság, de eredményt kell elérni. A választással nem széket, hanem munkát kapunk. Választást nyerni jó dolog, erre készülünk, de a győzelem csak belépő. Belépő, hogy tettekre válthassuk a szavakat, hisz régi törvény: végül mindig a tettek számítanak. Talán azért is ilyen sikeres és hosszú a történetünk, mert az emberek tudják, mi vagyunk azok, akik cselekednek, akik teljesítik, amit vállaltak. Akik megoldják azokat a problémákat, amelyeket az emberek ránk bíznak. Sokan azt is gondolják, ez a siker kulcsa. Meglehet, de legalább ilyen fontos, hogy mi jól ismerjük azokat, akiket képviselünk. Jól ismerjük a saját fajtánkat, erényeit, hibáit, erősségeit és gyengeségeit. És mert hiszünk abban, amit csinálunk. Hiszünk Székelyföldben!” Antal Árpád: tudjuk, hogy félelemre nem lehet jövőt építeni Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere Bethlen Gábor erdélyi fejedelem gondolataival indította beszédét, azt kívánva az egybegyűlteknek, hogy ezek vezéreljék munkájukat: „Nem lehet mindent megtenni, amit, kell, de mindent meg kell tenni, amit lehet.” Antal kiemelte: „sokszor többet szeretnénk megtenni, valószínű választóink is sokszor többet várnak el tőlünk. Azt hiszem, ha minden este úgy fekszünk le, hogy tudjuk, mindent megtettünk, amit lehet, akkor elérjük azt, amit mindannyian szeretnénk, hogy egy sikeres közösséget képviseljünk. A mi harcunkat nem fogja más megvívni helyettünk, csak rajtunk múlik az, hogy milyen lesz Székelyföld, az erdélyi magyarság jövője.” A polgármester szerint a székelyföldi embereknek oda kell figyelniük arra, hogy megmaradjanak magyarnak és kiálljanak közösségükért. „Számunkra a politika hivatás, a közjó érdekében cselekszünk, és nem engedjük el annak a kezét, aki bajban van. Megtanultuk az elmúlt években, hogy együtt kell dolgozni, e nélkül nem tudunk eredményesek lenni. Tudjuk, hogy a félelemre nem lehet jövőt építeni. A világ is megváltozott körülöttünk, nem elég erősnek és okosnak lenni, fogékonynak kell lenni a változásra. Fontos az, hogy hitet adjunk az embereknek. Minél nagyobb dolgokat álmodunk, annál nagyobb erők fognak megmozdulni ellenünk, de nekünk nagy dolgokat kell álmodnunk és ezekért az álmokért dolgoznunk kell. Jövőbeli céljaink, hogy rendezett településeink legyenek, erős munka-morállal, szülőföldjüket szerető, öntudatos és környezetüket tisztelő emberek éljenek itt Székelyföldön.” Az RMDSZ háromszéki kampányindító rendezvényét Áprily Lajos: Pisztrángok kara című verse színesítette Nagy Alfréd előadásában. maszol.ro 2016. május 9.A Magyar Szórvány Napját tartották BrassóbanMegkerülhetetlennek kell lennie a magyar érdekképviseletnek a bukaresti parlamentben ahhoz, hogy a magyarság népességarányosan jusson költségvetési forrásokhoz és támogathassa szórványintézményeit - hangsúlyozta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke csütörtökön a Magyar Szórvány Napja alkalmából rendezett brassói konferencián. "Aki szórványt épít, az tömböt ment" A politikus szerint a szórványmentésben a két évtizedes stratégiaírás után eljött a pragmatikus cselekvés ideje. Rámutatott: a szövetség szórványmenedzser-szolgálatot indított, 14 szórványkollégium működését támogatja és a Székelyföld-szórvány partnerség kiépítésével próbálja megakadályozni a településeiken tíz százalék alatti arányt képviselő, elszórtan élő magyarok beolvadását a többségi nemzetbe. "Aki szórványt épít, az tömböt ment" - jelentette ki Kelemen Hunor arra a veszélyre utalva, hogy amennyiben a szórványmagyarság lemorzsolódik, a tömbben élő magyarság "széle" kezd majd szórványosodni. A magyar szempontból szórványnak minősülő kilenc erdélyi megye képviselőinek és az RMDSZ szakpolitikusainak részvételével rendezett konferencia házigazdája, Kovács Attila, a Brassó megyei RMDSZ-szervezet elnöke arról beszélt, hogy a szórványmagyarság nem engedheti meg magának a pártosodást. „Az egység jelszava nem a demagógia” "Szórványban az egység jelszava nem demagógia, nem önkényuralmi látlelet, hanem a megmaradás hívó szava" - mondta Kovács Attila. Hozzátette: Brassó megye magyar lakossága ötvenezerről negyvenezerre csökkent az utóbbi évtizedben, de a drámai fogyás ellenére eddig volt ereje képviselőt juttatni a városi és megyei önkormányzatba, van parlamenti képviselője. Ha azonban a politikai megosztás miatt nem lesz már képviselője a szórványnak, az a fogyást is felgyorsítja, ezért a magyarság számára az igazi népszámlálás a december 9-i parlamenti választás lesz - vélekedett a brassói politikus. Felszólalásában Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a szórványprogram elmúlt három sikeres évéről adott számadását követően újabb vállalást fogalmazott meg. Bejelentette, hogy megyehatárok feletti együttműködést kívánnak kialakítani a háromszékiek a brassói magyarsággal. A Székelyföld - Brassó kapcsolat felelőseként pedig Markó Attila, sepsiszentgyörgyi RMDSZ-es képviselőjelöltet bízzák meg, aki erdővidéki családi kötöttséggel rendelkezve tudja felvállalni és végezni ezt a feladatot. A magyar szolidaritás jegyében "Elsősorban Székelyföld nyert a szórványban élő magyarságokkal kötött kapcsolatokból. Egymás megismerését, közös értékeink felkutatását kell erősítenünk, és a magyar szolidaritás jegyében még többet kell egymásért vállaljunk. Az a célja a 2009-ben Hargita Megye Tanácsa által indított Összetartozunk közösségerősítő programunknak, amely azóta székelyföldivé nőtte ki magát, hogy ne csak a vezetők között, hanem emberek-emberek között épüljenek ki kapcsolatok, a családokat hozzuk egymáshoz közelebb" – hangsúlyozta Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. Hozzátette: jövő évben képviseleti irodát kívánnak nyitni a partner szórványmegyéikben, ami által még hatékonyabbá tudják tenni a közös együttműködést. Szegedi László református esperes, a kőhalmi Szórványdiákotthon vezetője a szórványkollégiumok működését mutatta be, Szabó Csaba a Szórványtengely mozgalom alapítója a kapcsolatteremtő média, Ambrus Attila a Brassói lapok főszerkesztője pedig a szórvány sajtó szerepét ismertette. Majd Székely István, az RMDSZ főtitkárhelyettese a kulturális autonómia és a szórvány intézményrendszerek kapcsolódási pontjairól tartott előadást a jelenlevő szórványban működő RMDSZ szervezetek, magyar házak, szórványkollégiumok és szórvány ifjúsági szervezetek képviselőinek. Hagyományt teremtettek Ezt követően Hegedüs Csilla, az RMDSZ főtitkárhelyettese a szórványmenedzser programot mutatta be, míg Magyari Tivadar, RMDSZ-főtitkárhelyettes az Erdélyben fellelhető iskolaválasztási trendeket ismertette. A konferencia zárógondolatát Winkler Gyula, európai parlamenti képviselő fogalmazta meg, kiemelve a rendezvény hagyományteremtő jellegét, mely alkalmat ad az elmúlt év mérlegének megvonására, illetve az elkövetkező időszak közös megtervezésére. „Mindannyian egy élő szórványnak vagyunk a munkásai: a szórvány jövőjéről beszélünk, hisz mi nem csak krónikásai akarunk lenni egy haldokló közösségnek, hanem építői a szórvány magyar közösségek megmaradásának” – fejtette ki. A délután folyamán a Magyar Szórvány Napja alkalmából elindított Fogadj emlékbe egy műemléket program keretén belül Kelemen Hunor szövetségi elnök az Örökségünk Őrei címmel jutalmazta a brassói Áprily Lajos Főgimnázium közösségét, majd a konferencia programját a REDUT Kulturális Központban megtartott gálaműsor zárta. maszol.ro 2016. május 17.Mintha semmi sem változott volna...Író-olvasó találkozó Péterfy Gergellyel Péterfy Gergely íróval találkozhattak az érdeklődők a május 12-e és 15-e között zajló Kolozsvári Ünnepi Könyvhét első délutánján, a Pesti Kalligramnál immár hatodik kiadást megért Kitömött barbár című könyv szerzőjével Balázs Imre József beszélgetett a Fogoly utcai színpadon. Péterfy magánemberként és íróként is sokszor megfordult már Kolozsváron, illetve Erdélyben, ennek családi háttere is van, hiszen a József Attila-díjas író, szerkesztő, egyetemi tanár nagyapja, anyai részről, Jékely Zoltán, dédapja pedig Áprily Lajos. Hosszan lehetne beszélni arról, hogy mi minden történt Péterfy írói pályáján a Kitömött barbár előtt, vezette fel a beszélgetést Balázs Imre József, mégis fontos mérföldkőnek tartja a 2014-ben megjelent, és immár hatodik kiadást megért regényét, amely 2015-ben megkapta az Aegon Művészeti Díjat. Lehet-e számítani ilyesfajta fogadtatásra írás közben, illetve mennyire volt meglepő számára ez a siker, kérdezte a moderátor. KÖLLŐ KATALIN Szabadság (Kolozsvár) 2016. május 28.LapozóÚgy hullok darabokra,/mint a tükörképed./Én foszlányok, te/robusztus oszlop maradsz,/talán épp ebben a városban./Keretbe zárt menetrend mellkasod,/plakátba burkolnak a reggelek,/égve maradt utcalámpa a hajad./A szemközti kirakat fakó,/a visszhangot elnyeli a/reggeli csúcsban hömpölygő tömeg. (Gothár Tamás). Természetesen lehetséges lett volna más csomópontokat is kiemelni az erdélyi magyarság utóbbi száz évéből, ám a nosztalgián, a személyes emlékek meghatározó voltán túl állíthatjuk, hogy Poszler tanár úr az irodalomelmélet, a 20. századi magyar irodalom története mellett hosszú időn át odafigyelt – idefigyelt – Erdélyre, születő és újjászülető irodalmára, Kemény Zsigmondtól Áprily Lajosig, a hetvenes-nyolcvanas és kilencvenes évekig (Sütő András, Bretter György és Szilágyi Domokos teljesítményét és műveik recepcióját sem hagyta figyelmen kívül). (Kántor Lajos). Természetesen felmerül a kisebbségi civil társadalom önmeghatározásának a kérdése. Mivel sajátos célokkal rendelkezik, különbözik a többségi civil társadalomtól, ugyanakkor intézményesültsége a többségitől eltérő. Szerepértelmezéséből következően lehet mozgalmár jellegű, amikor általános társadalmi kérdésekre és kihívásokra épül rá, és lényegében nem etnikai alapokon szerveződik; és értelmezhető szolgálatként, amikor azoknak az identitástartalmaknak az építését tűzi ki célul, amelyek a kisebbségi társadalom megmaradását szolgálják. (Székely Tünde). A 2000-es évek elején minden fiatalnak fontos volt az, hogy tartozzék valahová, adott esetben akár több ifjúsági szervezethez is egyszerre. A csoportok és csoportosulások egyrészt az egyházi vagy felekezeti hovatartozás szerint differenciálódtak, másrészt az oktatás kínálta lehetőségek szerint. Az előbbinél gondolok az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletre (ODFIE), az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesületre (IKE), a Katolikus Egyetemi Lelkészségre vagy akár a keresztyén szolgálatra épülő cserkészszövetségre (RMCSSZ). Az egyetemista fiatalok később olyan ernyőszervezeteket hoztak létre, mint például a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT), a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT). (Tussay Szilárd). Valahol itt lépünk be a következő életszakaszba, a 24-30 közötti életkorba. Újabb fontos állomás, fontos döntésekkel. Leegyszerűsítve három választása van ilyenkor a frissen diplomázott hallgatónak: munkát vállal itthon, munkát vállal külföldön, vagy vállalkozik. A harmadik szerintem a legritkább, egy működőképes vállalkozáshoz azért megfelelő háttér is szükséges, vagy legalább egy igazán jó ötlet. Inkább maradjunk az első kettőnél. Véleményem szerint az egyetemen eltöltött évek alatt sok szorgalommal elő lehet készíteni a "terepet" a későbbi szakmában való elhelyezkedéshez. Ez sem egy biztos recept, de megint csak a tapasztalat azt mutatja, hogy befektetett önkéntes munkával nagyobb eséllyel lehet később szakmában dolgozni. A másik lehetőség, hogy rögtön vagy néhány hónapnyi vagy évnyi próbálkozás után a csábító Nyugatot választani. Ahogy korábban is említettem, az ország exportra termel, nincs elegendő munkahely a szakképzett fiataloknak. (Fancsali Barna). Korunk, 2016. május. Ifjúsági önszerveződések Népújság (Marosvásárhely) 2016. június 2.„Nyirő zseni volt” – A székelyek apostoláról tartott előadást Takaró MihályA székelyek apostolának, a székelyek Mikszáthjának is nevezett Nyirő Józsefről tartott előadást Takaró Mihály irodalomtörténész kedden délután a székelyudvarhelyi Tamási Áron-gimnáziumban. Az Orbán Balázs Akadémia előadás-sorozatának legújabb témája Nyirő József életpályája volt. Takaró Mihály irodalomtörténész a székelyek Mikszáthjának tartja az írót, mert szerinte amit a palócság köszönhetett Mikszáthnak – nevezetesen hogy a népcsoportot behozta a köztudatba írásai által –, azt köszönheti Nyirőnek a székelység. „A székelység mélylélektanát Tamási Áron és Wass Albert mellett Nyirő József mutatja meg” – véli az irodalomtörténész. Mint mondta, Nyirő zseni volt a maga korában, komoly író és irodalomtörténész soha nem kérdőjelezte meg munkásságát. Példaként Áprily Lajos, a nyolc nyelven beszélő és fordító Dsida Jenő, Németh László, a Nyugatban közlő Schöpflin Aladár, a Szép Szónak író Bóka László és Pomogáts Béla Nyirőről szóló kritikáit, tanulmányait hozta fel. Takaró számba vette az író életének legfontosabb momentumait és stílusjegyeit is. Amikor a második világháború idején Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, nem tartottak választásokat, konszenzusos alapon a városok küldték képviselőiket az Országgyűlésbe. Nyirőt Székelyudvarhely delegálta, tehát nem a nyilaskeresztes párt képviselője volt, ahogy ezt sokan tévesen hiszik. Népszerűségén az sem ejt csorbát, hogy egy szerelem miatt letette a reverendát. Szabad emberként halt meg, pert sem indítottak ellene, soha nem szerepelt indexen egyetlen műve sem. Dávid Anna Júlia Krónika (Kolozsvár) 2016. június 6.Az ötágú sípA trianoni békeszerződés a magyar kultúra fejlődésében is fordulópontot jelentett, mivel a békediktátum következtében nemcsak a történelmi Magyarország, hanem a magyar irodalom is darabjaira szakadt. 1920. június 4. korszakhatárt jelent mind a magyarság történelmében, mind a magyar irodalomban. Az állam és a nemzet egysége felbomlott, és az elszakított területek magyar irodalmát évtizedeken át nem számították a magyar irodalmi kánonba. A Magyar Királyság legfőbb külpolitikai céljává a revízió vált, az igazságtalannak tekintett diktátum kritikája pedig a korabeli Magyarország teljes kulturális életét áthatotta.A társadalom egészét sokkoló diktátum ugyanakkor hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon az Illyés Gyula által csak ötágú sípnak nevezett, több központra tagolódó magyar irodalom. Számos vers örökítette meg a trianoni traumát. Az 1920-as évek Trianonnal kapcsolatos magyar irodalmának terméseit a Kosztolányi Dezső által szerkesztett antológiába – Vérző Magyarország – is összegyűjtötték, melynek 1928-as kiadásához maga Horthy Miklós írt előszót. A korszak irodalmi életének kiemelkedő alkotói, a Nyugat táborának nagyjai járultak hozzá műveikkel a kötethez: Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály és Zilahy Gyula alkotásait is megtalálhatjuk benne. Párhuzamosan a csonkaországival, a kisebbségi sorba került közösségek is létrehozták saját alkotóközpontjaikat. Erdélyben a magukra hagyatottság érzése leginkább 1918–1921 között érzékelhető. Ekkor sokan nem érezték magukat biztonságban, és repatriálnak vagy emigrálnak. Reményik Sándor és Kós Károly az elsők között tudott felállni, és megoldást keresni erre a válságos helyzetre. Reményik 1918-ban a Végvári álnéven megjelentetettMindhalálig és a Végvári-versek kötetekben az ittmaradás mellett állt ki. A megrendülésből elsőként Reményik Sándor rázta fel Erdélyt. Nemsokára követte őt Áprily Lajos és ezután csatlakozott hozzájuk az ifjú tehetség, Tompa László. Ők hárman alkotják az ún. Helikoni Triászt. Az ő költészetük beszél a legszebben a magyarság hányatott sorsáról, Erdély misztikumáról, szépségéről, egyetlenségéről, megismételhetetlenségéről. Gróf Kemény János 1926 júniusában életre hívta a Helikon közösséget, amelynek alakuláskor 28 írónak küldött meghívást, megszűntekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Ez a szabad és kötetlen formájú munkaközösség a valóságban csak akkor élt, amikor a Kemény János által meghívott írók nyaranta pár napon át a marosvécsi várkastélyban vendégeskedtek, s ott az erdélyi irodalom és kulturális élet időszerű kérdéseit beszélték meg. A helikoni közösség a kiválások és a viták ellenére a romániai magyar írók legszámottevőbb és legjelentősebb irodalmi csoportosulása volt a két világháború közötti időszakban. A művelődéspolitikai elképzelések megvalósítása pénzbeli alapok és adminisztráció nélkül nem lett volna lehetséges. Ezért elválaszthatatlan a helikoni munkaközösség működése az előtte alakult Erdélyi Szépmíves Céh (ESZC), s a később megindult Erdélyi Helikonirodalmi folyóirat intézményes kereteitől. Az ESZC jogilag és igazgatásilag önálló kiadóvállalat volt és maradt, de a vécsi íróközösség eszmei irányítása alá került. A kéziratok lektorizálására az íróközösség jelölte ki az írókat, és minden összejövetelen Kós Károly beszámolt az elmúlt év gazdasági és kiadói eredményeiről. Murvai Miklós Nyugati Jelen (Arad) 2016. június 11.Kolozsvári látogatásSzámomra Kolozsvárra megérkezni és egy jó hetet eltölteni a régi magyar gimnáziumok, a piaristák, a reformátusok, az unitáriusok kollégiumának könyvtáraiban, illetve az Erdélyi Pál (Erdélyi János, a nagyszerű 19. századi író és néprajzkutató fia) által alapított Egyetemi Könyvtárban mindenképpen felemelő élményt és gazdag tudományos tapasztalatot jelentett. Közel fél évszázada járok Kolozsvárra: első alkalommal egy akadémiai ösztöndíjnak köszönhetően, még 1969 januárjában voltam ott. Kutattam, de a könyvtárakban gyűjtött anyagot, egy egész cipősdobozt megtöltő cédulahalmazt, hazatértemben a vonaton elkobozták a román vámügyi hatóság emberei. Ezt a későbbiekben sem kaptam vissza, hiába írt az MTA főtitkára levelet román partnerének, a megkeresésre még csak választ sem kapott. Gondolom, a nagy gonddal összegyűjtött céduláim azóta is egy bukaresti belügyi raktárban kallódnak, ha megvannak egyáltalán. Misszió Sok évvel ezután, a romániai forradalmat követően, a kolozsvári egyetem Magyar Irodalomtörténeti tanszékének megtisztelő felkérése nyomán vendégelőadóként töltöttem el vagy két hetet az egyetem bölcsészkarán. A transzilvanista irodalomról, azaz Kós Károly, Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tamási Áron és a többiek munkásságáról, és mindenekelőtt a két világháború közötti időkben nagyra hivatott „erdélyi gondolatról” tartottam előadásokat, lelkes ifjú hallgatóság előtt, akik a rendszerváltó események reményei nyomán arra készültek, hogy Erdély (és az ottani magyar kulturális intézmények) visszakapják egykori kulturális identitásukat és az oly szükséges, kölcsönös román-magyar megértés és közös munka jegyében végezhetik munkájukat. Nem egészen így történt, jóllehet az erdélyi magyarok - és ezen belül Kolozsvár (Cluj, Klausenburg) magyarsága - igen sok, korábban szinte ismeretlen lehetőséghez jutott, és igen jól működő intézményeket hozhatott létre. Részben magyarországi támogatással, amiért elismerés illeti a „rendszerváltást” követő évtizedek kormányait. A magyar-román megértés és együttműködés olyannyira kívánatos kibontakozása és intézményesülése (nem az erdélyi magyarok mulasztásai következtében) mindenesetre még várat magára. Ezt időnként román barátaim is szóvá teszik. Fogyatkozás és helytállás De lássuk a kolozsvári magyarság helyzetét. A városnak 1910-ben, azaz az utolsó magyar (ha tetszik: osztrák-magyar) népszámlálás idején nagyjából hatvanezer lakosa volt, ebből több mint ötvenezer magyar, hét és félezer román és másfél ezer német. A legutóbbi: 2011-es felmérés szerint a város háromszázezer lakosú, ebből hatvanezer volt magyar és nagyjából kétszázezer román, a németek és a többi kisebbség létszáma és százalékaránya elhanyagolható. Az utóbbi, közel egy évszázadban (amióta a város Romániához tartozik) a magyarság száma (és aránya) 1941-ben volt a legmagasabb, köszönhetően annak, hogy Kolozsvár közel fél évtizedre ismét a magyar állam része lett. Ezt erős veszteség, később fokozatos gyarapodás követte, a legtöbb magyart, nagyjából nyolcvanezret 1977-ben számláltak össze. Ezután fokozatos hanyatlás következett, a határok megnyitása után ugyanis vagy húszezer magyar (a magyarság egynegyede) költözött Magyarországra, vagy szóródott szét Nyugat-Európa és Észak-Amerika városaiban. Mindazonáltal Kolozsvárnak ma is erős és önérzetes magyar lakossága van, hála ezért mindenekelőtt a történelmi magyar intézményeknek, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékeinek, a magyar folyóiratoknak (például a Korunknak) és a magyar lapoknak (például a Szabadságnak), a magyar egyesületeknek és nem utolsó sorban a magyar vallási közösségeknek, a római katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius egyháznak. Ezek vezetői és intézményei mindig is elkötelezettek voltak a nemzeti identitás védelme és fenntartása mellett. Az, hogy Kolozsvár ma is a magyar nemzeti kultúra „fellegvárai” közé tartozik, olyan városok sorába, mint természetesen a magyar főváros, Szeged, Debrecen, Székesfehérvár, Pécs, Miskolc, azután Pozsony, Kassa, Szabadka, Ungvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, az mindenekelőtt ezeknek a magyar kulturális intézményeknek, vezetőiknek, munkatársaiknak köszönhető. Műhely Tulajdonképpen „kolozsvári műhelyről” beszélhetünk. Ez a „kolozsvári műhely”, mint természetes módon kialakult szellemi intézményrendszer és értelmiségi közösség valójában „kettős kötődésben” dolgozik. Tudós képviselői egyformán elkötelezik magukat annak a történelmi közösségnek, amelynek sorsát élik és szolgálatát vállalják, valamint azoknak a kulturális és eszmei értékeknek, amelyek általánosabb keretek között orientálják a 20. század emberét. A szűkebb hazai körben megismert igazságoknak egyetemesebb távlatot szeretnének adni, az egyetemességet pedig a nemzetiségi élet és kultúra értékeivel akarják gazdagítani. Ennek a kettős tájékozódásnak és elkötelezettségnek, úgy tetszik, termékeny eszme- és gondolatképző szerepe van, a „kolozsvári műhely” szellemi eredményei legalábbis erre vallanak. Ezekre a szellemi eredményekre bátran támaszkodhat az új megoldásokat és távlatokat kereső egyetemes magyar szellemi élet is. A „kolozsvári műhelynek” nemcsak a történelmi város vagy Erdély (az erdélyi magyarság) kulturális életében van szerepe és jelentősége, hanem az egyetemes magyar nemzeti kultúra fenntartásában és gazdagításában, emellett a közép-európai kultúrák kapcsolatainak alakításában is. Egyszersmind tevékeny szerepet vállal a magyar-román kulturális kapcsolatok gondozásában is. Magam is jártam Kolozsvárott olyan történettudományi konferencián, amelyen budapesti és erdélyi magyar, kolozsvári és bukaresti román történészek, irodalomtudósok keresték a két közép-európai kultúra találkozásának lehetőségeit, eredményeit. Négy nap Az oda- és visszautazással együtt most négy napot töltöttem Erdélyben, ugyancsak elkötelezett barátommal, Kuthi Csabával, a Magyar Civil Becsületrend alapítójával, és Móricz Lászlóval, az Anyanyelvi Konferencia alelnökével, aki nemrég telepedett haza hosszúra nyúlt svédországi emigráció után, és mint Kolozsvár szülötte, igazán otthon érzi magát Erdély fővárosának lakói és intézményei között. Kolozsvári utamra a nagy múltú Erdélyi Múzeum Egyesület hívott meg, ez az egyik legnagyobb történelmi tapasztalatokra visszatekintő, 1859-ben alapított magyar tudományos egyesület. Utazásunknak kettős célja volt: a minden esztendőben ilyentájt megrendezett „Kolozsvári Napok”, a város magyar lakosságának talán legfontosabb közösségi találkozója és ünnepe keretében emlékeztem meg a nemrégiben eltávozott kolozsvári költőről: Lászlóffy Csabáról, majd másnap „Az én Erdélyem” címmel az egyetem tanári klubjában beszéltem erdélyi kötődéseimről, tapasztalataimról és munkáimról. Az első találkozóra a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, az MTA kolozsvári fiókintézménye székházában, a másodikra az egyetem bölcsészkarának klubtermében került sor. Igen sok régi barát vett körül, hadd említsem meg Egyed Ákosnak, a neves történettudósnak, Kántor Lajosnak, a Korunk szerkesztőbizottsága elnökének, Kozma Dezsőnek az egyetem tanárának, Egyed Emesének, ugyancsak egyetemi tanárnak és Lászlóffy Enikőnek, korán elhunyt költő-barátom feleségének a nevét. Előadásaimat élénk eszmecsere követte, jó volt érzékelni, hogy Kolozsvárott eleven magyar kulturális (irodalmi) élettel találkozhat a Budapestről érkező barát. Elmondhatom, hogy Erdély valamikori fővárosa, és mai magyar szellemi központja, a jelenben is őrzi magyar kulturális hagyományait, és azt az örökséget, amelyet sok-sok évszázad munkája hagyott rá. Kolozsvárott mozgalmas magyar irodalmi élettel találkozik a Budapestről érkező vendég. Találkozásaim, beszélgetéseim mintegy vigaszul is szolgáltak azokra az elszomorító tapasztalatokra, amelyeket idehaza szereztem a mögöttünk lévő néhány esztendő során. Baráti társaságot, szellemi megértést keresni korábban is gyakran jártam Erdélybe, sohasem csalódtam, legutóbbi utazásom alkalmával sem. Mintha Erdélyben kevésbé tombolna az az ideológiai és politikai „kultúrharc”, amely idehaza annyi csalódottságot, kedvetlenséget okoz. Pomogáts Béla Népszava 2016. június 24.Építhetünk Bedő Albert örökségére (Az Országos Erdészeti Egyesület vándorgyűlése)Szerény és mégis ünnepélyes keretek között zajlott tegnap a sepsikőröspataki sportcsarnokban az anyaországi Országos Erdészeti Egyesület 147. vándorgyűlése, amelyen a magas rangú meghívottak mellett több mint ezren – elsősorban az erdészszakmát képviselők – tették tiszteletüket. A háromnapos esemény központi rendezvényén az ünnepi közgyűlés mellett a résztvevők a község nagy szülötte, Bedő Albert egykori főerdőmérnök, az egyesület egyik alapítója előtt is lerótták tiszteletüket nyughelyén, Kálnokon. A rangos esemény a szakmai civil szervezet 150 éves fennállásának jubileumi pillanata is, amelyen mások mellett díszvendégként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke is részt vett Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, valamint Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter társaságában. A meghívottak között szerepelt továbbá Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, valamint Borbély László volt környezetvédelmi miniszter, szenátor. Egyházi részről Kató Béla református, valamint Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök volt jelen. A magyar és a román himnusz elhangzását követően az ünnepi közgyűlést Zambó Péter, az egyesület elnöke nyitotta meg. Felszólalását Bedő Albert szavaival indította: „Összetartás által a kis dolgok is naggyá lesznek, de a széthúzás által a legnagyobbak is megsemmisülnek.” Az egyesület vezetője szerint az egykori alapító intelmének első felét sikerült megfogadniuk, hiszen méltán lehetnek büszkék, hogy Európa egyik legrégebbi szakmai szervezeteként most is képesek az egész Kárpát-medence erdészeit összefogni és a határokon átívelő szakmai együttműködést megteremteni és fenntartani. Az elnöki megnyitót követően Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának vezetője házigazdaként is szólt a megjelentekhez. Az önkormányzati vezető Zambó Péterhez mintegy csatlakozva kijelentette: „a határok változtak ugyan, de nemzetileg, szakmailag együtt vagyunk ma is”. Tamás Sándor a székelyföldi erdőgazdálkodásról is szólt, elmondva: a magánerdő-tulajdon megszilárdítása biztosítékot jelent a térség jövője szempontjából. Az elnök megemlítette: nagy felelősséggel járó vagyon a több mint 500 ezer hektár magántulajdonban és magánkezelésben lévő székelyföldi erdő, éppen ezért külön megtiszteltetés 118 év után a vándorgyűlés újabb háromszéki jelenléte, amely egy hároméves álom megvalósulása is egyben. A megyei önkormányzat elnöke zárásként Mikes Kelemen zágoni tölgyfája letörött ágának egy darabját adta ajándékba Áder Jánosnak. Áder János Áprily Lajos soraival indított beszédében („Engem az erdő véd és szeret”) az erdészek örökös lelki kötődésének tényét domborította ki. Értelmezése szerint ennek köszönhető, hogy a magyar erdészek már 150 évvel ezelőtt felismerték: az erdők oly értéket képviselnek, amelyet védeni kell, hiszen a nemzet pótolhatatlan vagyonát jelenti. Egy maroknyi csapat, az Országos Erdészeti Egyesület alapítói – a máramarosi Aknasugatagból származó Wagner Károly, a selmecbányai Divald Adolf és a sepsikőröspataki Bedő Albert – vállalták elszántsággal a feladatot, hogy a felelős, jövőbe tekintő erdőgazdálkodás alapjait megteremtsék, és másfél évszázad után elmondható, hogy „a józan mértékletesség lett a vezérfonal, és a Kárpát-medence erdői nem váltak a féktelen felhasználás martalékává”. A bátor kezdeményezők által akkor kijelölt irányvonal az 1879-es magyar erdészeti törvényben is fellelhető, amely kimondja: „az erdő hasznot csak úgy hajt, ha a vele való törődés kiállja a fenntarthatóság próbáját”. A köztársasági elnök Bedő Albert előrelátása és szakmai nagysága példájaként említette: az általa szerkesztett Erdészeti Lapokban már az 1870-es években arról írt, hogy az erdőpusztítások hatással vannak „a klíma szabálytalanságára”, a hőmérsékletre, a levegő és a vizek minőségére. A bátor kezdeményezők ugyanakkor tisztában voltak azzal, hogy csakis az alapos szakmai tudással felvértezett erdészek képesek ezt az emberpróbáló feladatot ellátni, ezért egyik céljukként a magyar nyelvű erdészképzést tűzték ki és valósították meg. Áder János felhívta a jelenlévők figyelmét: maradt jócskán tennivaló, a cél ugyanaz, erdeink óvása, gondozása, ápolása, telepítése, a felelős gazdálkodás. Ezt a célt az elődök, akik tekintélyt adtak a magyar erdészszakmának, szem előtt tartották, és minden történelmi veszteség ellenére „hűek maradtak hivatásukhoz Magyarországon, a Kárpát-medencében és mindenütt a világon”. Áder János úgy vélte: az elődök örökségét őrizték meg azok a magyar erdészek, akik a Trianon után határon túlra került területek hatalmas erdőségeiben vagy az 1956-os forradalom után Kanada erdőiben kamatoztatták tudásukat. A köztársasági elnök örömmel nyugtázta, hogy a mostaniak is továbbviszik e hagyományokat. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszédében az erdőket illető szélsőséges gondolkodásmód elvetésének szükségességét hangsúlyozta. Meglátása szerint két szélsőségről beszélhetünk: egyrészt az ipari lobbiról, amely az ökológiai szempontokat hanyagolva, csak nyersanyagot lát az erdőben, másrészt azokról, akik kitiltanák az embereket az erdőből, így előzve meg a pusztítást. Ami a vándorgyűlés Székelyföldre hozatalát illeti, Semjén kifejtette: egybeesik a magyar kormány nemzetpolitikájával, hogy a különböző szakmák, érdeklődési körök Kárpát-medencei keretben szerveződjenek, és egyúttal a legméltóbb alkalom, hogy a szakmai civil szervezet egyik alapítója, a Sepsikőröspatakon született Bedő Albert előtt tisztelegnek. A magyar kormány képviselője továbbá Bedő Albert egyik érdemeként említette, hogy felismerte a magyar erdészeti szaknyelv megteremtésének szükségességét, hiszen szoros az összefüggés a tudományosság és az anyanyelv között. Semjén Zsolt továbbá Bedő Albert kiemelkedő, polihisztori képességének igazolását látta abban, hogy négy nagy területen (erdészet, vadászat, politika, vallásügy) is képes volt maradandót alkotni. Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter aktuális kérdéskörökre építette mondandóját. Elsősorban a készülő magyarországi erdészeti törvényről beszélt, amely véleménye szerint új kihívásokhoz alkalmazkodó, friss szemléletet hozó jogszabály. Az ünnepi közgyűlés a szakmai elismerések átnyújtásával zárult. Az egyesület legrangosabb kitüntetését, a Bedő Albert Emlékérmet hárman érdemelték ki. A határon túli szakemberek közül kilencen vehettek át elismerő oklevelet. Az ünnepi rendezvénysorozat Kálnokon, Bedő Albert szobránál folytatódott, ahol a kegyelet koszorújának elhelyezését megelőzően Kisgyörgy Sándor sepsikőröspataki polgármester szólt elsőként a megjelentekhez, köszönetnyilvánításában egyebek mellett tiszteletbeli székelynek avatva erre a pár napra minden vendéget. Beszédet mondott továbbá Győrffy Balázs, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara elnöke, aki többek között kifejtette: Bedő Albert is büszke lehet arra, amint utódai, az erdészek mai napig képesek megélni hagyományaikat. Egyúttal köszönetet mondott az egyesületnek a magyar agrárium megreformálásában nyújtott segítségért. A vándorgyűlés első napjának hivatalos eseményeit az unitárius temető évszázados tölgye alatt zárták. Szabó Adél Júlia kálnoki unitárius lelkész Isten áldását kérte, hogy méltó utódjai lehessünk a szürke eminenciásként, szerény székely emberként szolgáló Bedő Albertnek. „Bedő Albert az erdő szerelmeseként élt, az ott megtapasztalt életerő vezette útján” – hívta fel a figyelmet Bálint-Benczédi Ferenc az Újszövetség, valamint Wass Albert soraira épített beszédében. A székely unitárius családból hozott istenfélelem, szolgálat jellemezte, de itt tanulta meg a felelős munkavégzést is, és élete során az erdőben rejlő gazdagságot nemzetünk erősítésére használta – idézte meg a község nagy szülöttének szellemét az unitárius egyház püspöke. Zárásként Zambó Péter az egykori főerdőmester részletes pályáját, illetve az egyesület további történetét ismertette, majd leleplezték a Bedő Albert emlékét őrző cserefa műalkotást, amely életútját is ismerteti, illetve elhelyezték a kegyelet koszorúit az egyesület által idén felújított sírhelyen. Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 17.A Helikoni Leszármazottak TalálkozójaA Marosvásárhelyi Helikon-Kemény János Alapítvány 2016. július 29-30-án tartja a Helikoni Leszármazottak Találkozóját. A báró Kemény Miklós kezdeményezésére létrehozott alapítvány 2000-től rendszeresítette emlékrendezvényeit, Marosvécsre pedig 2003-tól hívja meg évente ilyenkor a helikoni írók leszármazottait. A kastély visszaszolgáltatása óta – amely eseményre, s a tényleges átvételre, a kapuk megnyitására 2014 őszén kerülhetett sor – a helikoni találkozók ismét azon falak között zajlanak. amelyek annak idején otthont adtak a báró Kemény János által szervezett programoknak. Fontos irodalomtörténeti eseménysorozatnak számítottak az 1926 és 1944 között tartott marosvécsi találkozók, amelyeken a meghívottak az erdélyi magyarság és az irodalom legfontosabb kérdéseiről tanácskoztak. Ezek az alkalmak meghatározták a későbbiekre vonatkozó tennivalókat, a könyvkiadás, az írástudó értelmiségiek feladatait, de ugyanakkor – bár a munkaközösség nem rendelkezett semmilyen hivatalos formával, nem voltak választott tisztségviselői – olyan nyilatkozatokat fogalmaztak meg, olyan irányvonalakat szabtak meg, amelyek a békét és a haladást, az erdélyi magyarság érdekeit, a társnépekhez való közeledés ügyét szolgálták. Alakulásakor Kemény János 28 írónak küldött meghívást, megszűnésekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Alapító tagok: Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bárd Oszkár, Bartalis János, Berde Mária, Endre Károly, Gulácsy Irén, Gyallay Domokos, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Kemény János, Kós Károly, Kovács Dezső, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyirő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szabó Mária, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László. A későbbiekben a helikoni közösség tagja lett Asztalos István, Balázs Ferenc, Császár Károly, Dsida Jenő, Finta Zoltán, Gagyi László, Járosi Andor, Jékely Zoltán, Karácsony Benő, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Makkai László, Markovits Rodion, Maksay Albert, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakots Károly, Szabédi László, Szántó György, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Tavaszy Sándor, Vásárhelyi Z. Emil, Vita Zsigmond és Wass Albert. Napjainkban az Erdélyben, illetőleg Romániában működő irodalom, akárcsak a magyarországi, vagy az összmagyar, szekértáborokra és provinciákra töredezett szét. Marosvécsnek, a helikoni szellemnek nincsen már akkora kisugárzása, mint a múlt század húszas és harmincas éveiben, de úgy tűnik, hogy ezen a helyen egyre inkább lényeges dolgok fogalmazódnak meg, és az itteni találkozók kezdik visszanyerni egykori szerepüket. Egyre szélesebb az a réteg, amely figyel a Kemény János örökösei által felvállaltakra. Ilyen önbecsülésre, önértékelésre ébresztő alkalom lesz a mostani találkozó is. eloszekelyfold.wordpress.com 2016. július 25.Barabás László: száz év után lett magyar alpolgármestere BrassónakA Brassói magyar közösség összefogásának köszönhetően közel 100 év után lett ismét magyar alpolgármestere a Cenk alatti városnak. A helyhatósági választások után az RMDSZ jó tárgyalási pozícióját is felhasználva Barabás László tanácstag lett az egyik alpolgármester. Interjúnk az új magyar polgármestereket és alpolgármestereket bemutató cikksorozatunk része. Hány év után lett ismét magyar alpolgármestere Brassónak? 1918 óta nem volt magyar alpolgármestere Brassónak, ahol a lakosság közel hét százaléka vallotta magát magyarnak. A 253.200-as városban 16.551 fős a magyar közösség. A Brassói magyarok összefogásának köszönhetőek az idei jó választási eredmények, amelyek révén magyar alpolgármestere lett a városnak és magyar a megyei tanács egyik alelnöke is. Ön új arcnak számít a Brassói közéletben. Hogyan lett alpolgármester? Jól ismerem a helyi adminisztrációt és a dekoncentrált intézmények működését. 2012-ig az Olt-medence Vízügyi Igazgatóságán voltam igazgató. Hat megye vízügyi igazgatóságával, tíz igazgatóval, hat prefektúrával kellett együtt dolgozni. Az RMDSZ-nek megalakulása óta vagyok tagja, de mindeddig nem vállaltam politikai tisztséget. Az önkormányzati választásokon tanácsos jelöltként indultam az RMDSZ színeiben, akkor még azzal számoltunk, hogy két-két tanácsosi tisztséget sikerült szerezni a Brassó városi illetve a Brassó megyei önkormányzatokban. A magyar közösség összefogásának köszönhetően a megyei tanácsban sikerült három tanácsosi helyet, a Brassói tanácsban pedig két tanácsosi helyet szerezni, és az RMDSZ jó tárgyalási pozícióját is felhasználva alpolgármesteri és alelnöki tisztségeket is szerezni. A Nemzeti Liberális Párttal (PNL) és a Népi Mozgalom Párttal (PMP) való megállapodás révén a liberális párti támogatással, de függetlenként induló George Scripcaru polgármester munkáját egy RMDSZ-es és egy PMP-s alpolgármester segíti. Hogyan vette át a tisztséget és milyen feladatköröket kapott? Nem volt idegen számomra az adminisztrációs munka, és intézményvezetőként már korábban is kapcsolatban voltam a Brassói önkormányzattal és az ott dolgozókkal, így ismertük egymást. Az alpolgármesterek feladatköreit a polgármester határozza meg. Én az urbanisztikai, területrendészeti, és az építkezési engedélyek kibocsátásáért felelős igazgatóság-, a technikai igazgatóság-, a gazdasági igazgatóság koordinálását, a beruházások életbe ültetését, a hidak, utak és műemléképületek, parkok, terek, zöldövezetek, rezervátumok fejlesztését valamint a kóbor kutyákért felelős szakosztály és az állatkert felügyeletét kaptam feladatnak. Sikerült-e már felmérni az állapotokat, átvenni a munkaköröket? Július 1-től kezdtem dolgozni alpolgármesterként, így még mindig zajlik az állapotfelmérés. Naponta találkozok az általam irányított osztályok, igazgatóságok dolgozóival illetve minden nap a terepen is megvizsgálom a jelenlegi állapotokat, a befektetések helyszíneit. Melyek a legsürgősebben megoldásra váró kérdések? A már elkezdett beruházásokat kell befejezni, például a Brassópojánai szabadidőközpont több mint 90 százalékban kész van, ezt kell befejezni, de a Pojánában tervezett parkolók kivitelezését újra versenytárgyalásra kell kiírni. Miben tudja segíteni a Brassói magyar közösséget az, hogy magyar alpolgármestere van a városnak? A politikai pártok által megkötött együttműködési protokollum tartalmazza az infrastrukturális, a gazdasági növekedést célzó fejlesztések mellett a magyar oktatási intézmények és kulturális projektek, illetve kisebbségjogi ügyek támogatását is. A nyári vakáció alatt a tanintézmények, az osztálytermek és sportpályák rendbetétele jelent prioritást. Konkrét lépések történtek már az Áprily Lajos Főgimnázium udvarának és sporttermének felújítása valamint a 11-es óvodánál és a 15-ös iskolánál elkezdett munkálatok folytatása érdekében. Ugyanakkor az egyházakat támogatjuk az építkezési engedélyek megszerzésében és az egyházi valamint műemlék ingatlanok feljavítása érdekében. Szeretnék hozzájárulni a repülőtér tervének megvalósításához, hiszen gazdasági szempontból meghatározó lenne városunk számára, de a többségben magyarok lakta Kovászna és Hargita megye számára is. Az RMDSZ a Nemzeti Liberális Párt és a Népi Mozgalom Párt Brassó megyei szervezetei által megkötött együttműködési megállapodás tartalmazza az oktatás és a kisebbség anyanyelven való tanulásának támogatását, a csökkentett létszámú magyar osztályok működtetését, iskolabuszok biztosítását, Brassói magyar bölcsőde kialakítását. A megállapodás alapján támogatják a magyar hagyományőrző eseményeket és a többnyelvű feliratok kihelyezését, segítik a magyar vonatkozású emléktáblák állítását és műemlékek feljavítását, illetve célként tűzték ki, hogy a Brassói kulturális eseménynaptárban helyet kapjanak a magyar rendezvények. Kovács Zsolt maszol.ro 2016. augusztus 17.Áprily Lajos FŐGIMNÁZIUM: NEMCSAK TANULNI JÁRNAK IDEA Brassót és környékét kiszolgáló magyar tannyelvű iskola vezetősége és diákjai szerint a szórványosodó helyi magyarság szellemi központjaként működik az intézmény. Transindex.ro 2016. szeptember 10.Kezdődnek a Brassói Magyar NapokA Brassói Magyar Napok kedden, szeptember 13-án kezdődnek és vasárnap érnek véget. A programot áttekintve, kicsiknek és nagyoknak egyaránt találunk érdekes és értékes eseményeket. A megnyitó kedden este fél nyolctól lesz a Patria teremben, ahol a Kolozsvári művészekből álló Operett Group Projekt előadását láthatják. A Magyar Napok alkalmával gyerekeknek lesz meseterápiás foglalkozás Szabó Enikő meseterapeutával az Áprily Lajos Főgimnáziumban, illetve a 2-es és a 15-ös Általános Iskolában. A Sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház társulata A rest legényről című előadását mutatja be szerdán, délután 5 órától az Arlechino Bábszínházban. Újdonság, hogy idén a Graft-patak melletti sétányon lesz Bor-, buli- és gasztrokert. A bor kedvelőinek szerveznek majd borkóstolót az unitárius templom melletti teremben. Ugyanezen a helyszínen, az unitárius templom termében szeptember 14-én, este 7 órától tartják meg a sokak által várt József Attila-estet, Földes Lászó – Hobó fellépésével. Két képzőművészeti tárlat megnyitását is műsorra tűzték: Karda Zenkő festőművész, illetve az Incitato művésztelep csoportos kiállítását. Az előbbit az evangélikus egyházközség konferenciatermében, az utóbbit a Reménység Házában. Az irodalom kedvelőknek irodalmi revüt szerveznek az Előretolt Helyőrség Íróakadémia előadásában szeptember 17-én, szombaton az Arlechino Bábszínházban. Aki pedig a sportot kedveli, az részt vehet vasárnap este a Hockey Pubban megszervezett rendezvényen, ahol sporthírességek élménybeszámolóit hallgathatják meg. A koncertek iránt már sok Brassói érdeklődik. Brassó főterén, a Tanács téren fellép majd a TransylMania, Baricz Gergő, Szász Ágnes és a Gébert-Ulbert Projekt zenekar, a Góbé zenekar. Lesz Republic-koncert szeptember 15-én és Piramis-koncert vasárnap, szeptember 18-án, a rendezvény záróakkordjaként. Petki Judit Marosvásárhelyi Rádió Erdély.ma 2016. szeptember 11.Összevont osztályok helyett utaztatásMintegy száz gyermekkel többen kezdik hétfőn az iskolát Hargita megyében, mint az előző tanévben, viszont a Székelyvarsághoz tartozó Nagykúton már csak elemi osztályok mAradnak. Udvarhelyszéken több iskolában új igazgatóval rajtol a tanév, Székelyudvarhelyen pedig további két iskolában nem lesz aligazgató. Az előzetes becslések szerint idén 52 211 gyermek kezdi meg az iskolát hétfőn Hargita megyében, ami nagyjából százzal több, mint az elmúlt évben – tudtuk meg Luka Lászlótól, a Hargita megyei Tanfelügyelőség munkatársától. Az adatok egyelőre nem véglegesek, csupán az intézmények előzetes becsléseiből lettek kikalkulálva – egészítette ki Luka, hozzátéve, hogy a hónap második felében lehet majd konkrétumokkal számolni. Udvarhelyszéken nem működnek idéntől összevont osztályok, de a nagykúti József Attila Általános Iskolában csökkent a gyereklétszám, jelenleg tizenhatan tanulnak négy osztályban, így az ottani ötödik–nyolcadik osztályos diákokat iskolabusszal viszik a székelyvarsági Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolába – tudtuk meg Görbe Péter főntanfelügyelőtől. Az oktatás minőségén rontott az a módszer, amikor a hetedikesek az ötödikesekkel együtt tanultak, így – tekintettel arra, hogy a szállítóeszköz adott – sokkal jobb megoldásnak bizonyul, hogy mindenki a maga korosztályával együtt tanul. Új intézményvezetők A szentegyházi Gábor Áron Szakközépiskolában András Izabella lett az új igazgatónő, ugyanakkor a Mártonffi János Általános Iskola új aligazgatóval, Fülei Évával kezdi a tanévet. A zetelaki Dr. P. Boros Fortunát Elméleti Középiskolában Ábrán Enikő az új intézményvezető, a parajdi Áprily Lajos Általános Iskola új igazgatója pedig Biró Zsolt lett. A homoródszentmártoni Román Viktor Általános Iskolát Kertész Hajnalka vezeti, míg aligazgató Oláh Csepregi Eszter lett. Felsőboldogfalván Fülöp Áron az idei tanévtől az igazgató, Somorai Árpád az aligazgató, míg a farkaslaki Tamási Áron Általános Iskolában Jakab Gabriella tölti be az igazgatóhelyettesi tisztséget. Székelyudvarhelyen a Bethlen Gábor és Orbán Balázs általános iskolákban idéntől nem lesz aligazgató, hiszen a törvény szerint húsz osztálynak kellett volna indulnia ahhoz, hogy ez a poszt megmAradhasson – tudtuk meg Bartolf Hedvig tanfelügyelőtől. Dávid Anna Júlia Székelyhon.ro 2016. szeptember 20.„Közös ügyekben keressük és megtaláljuk egymást”Kárpát-medencei református iskolaévnyitó Nagyenyeden Az első ünnepnapon, a szeptember 17-én a kollégiumi udvaron zajló felemelő élmények után jólesett a Vártemplomban megpihenni, a szép gondolatokra figyelni, tovább aratni a jó vetés nyomán fakadt gazdag termést, hiszen a dél-erdélyi szórvány egy sikeres iskoláját ünnepeltük. A tanévnyitón a helyi gyülekezet mellett 36 református intézmény küldöttsége volt jelen Erdélyből, a Partiumból, valamint az anyaországból, Felvidékről és Kárpátaljáról. A zászlós bevonulás impozáns volt és megadta az évnyitó hangulatát. Szegedi László generális direktor hirdette az igét, magas szintű példázatokkal közelítve a mai valósághoz: Noé bárkájának csodája az, hogy nem hősködött, hanem cselekedett. Sergiu Nistor elnöki tanácsos szombaton látogatta meg a kollégiumot, és építészként nagyra értékelte a látottakat. A nagy hatású prédikáció után Brendus Réka, a kollégium volt diákja, a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese beszélt a nap jelentőségéről. Arról, hogy „közös ügyekben keressük és megtaláljuk egymást.” Ennek lehet a következménye, hogy megőrizzük azt a „szellemi műhelyt”, aminek hajléka megújult, és ami él és működik. Nagy Éva, a román oktatásügyi államtitkárság kabinetigazgatója Áprily Lajos verssorokból ihletődve üdvözölte a gyülekezetet és a vendégeket. Legnagyobb kincsnek, értéknek az anyanyelvet nevezte, mert amíg a nyelv fennmArad, a nemzet is él. Közben a karzatról az iskola kórusa Fórika Éva nyugalmazott zenetanárnő irányításával zsoltárokat adott elő. A kórus énekét orgonán kísérte Basa Anikó, a gyülekezet kántora. Fechita Catalin A fejedelemhez című Áprily-verset szavalta el. BAKÓ BOTOND Szabadság (Kolozsvár) 2017. január 20.Erdély kilenc iskolájának legjobb informatikus diákjai mérték össze tudásukatA magyarországi Neumann János Számítógép-tudományi Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) által közösen szervezett Nemes Tihamér Informatikai Tanulmányi Verseny erdélyi döntőjét 2017. január 7-én szervezték meg Marosvásárhelyen a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen – közölte a WebSzabadsággal Miklós Beáta, a kolozsvári székhelyű műszaki civil szervezet programszervezője. A verseny reggelén Kovács Lehel-István, a verseny Erdélyi Regionális Bizottságának elnöke az intézmény aulájában köszöntötte a kilenc erdélyi város nagyobb iskoláiból érkezett versenyzőket és kísérő tanáraikat, ismertette a programot és sok sikert kívánt a versenyzőknek. A megnyitót követően 10-15 perces próbakörre került sor, amely idő alatt a diákok tesztelhették a programok működését, majd 9.30 órakor kezdetét vette a verseny az I. és II. korcsoport számára, majd 10 órakor a III. korcsoport is. Összesen 51 diák, Erdély 9 iskolájának legjobb informatikus diákjai mérték össze tudásukat. A verseny három korcsoportban zajlott, V-VIII. osztályból 4 diák (1. korcsoport), IX-X. osztályból 25 diák (2. korcsoport), illetve XI-XII. osztályból 22 diák (3. korcsoport) versenyzett számítógépes programozásból. Az első korcsoport 3 órát, a második és harmadik korcsoport 5 órát programozott. Első korcsoport: 4 tanuló indult az erdélyi döntőn, amelyből 3 diák a Kölcsey Ferenc Főgimnázium (Szatmárnémeti), 1 a Báthory István Elméleti Líceum (Kolozsvár) tanulója volt. Második korcsoport: 25 versenyző indult az erdélyi döntőre, amelyből 7 a Kölcsey Ferenc Főgimnázium (Szatmárnémeti), 3 a Márton Áron Gimnázium (Csíkszereda), 3 a Tamási Áron Gimnázium (Székelyudvarhely), 6 a Bolyai Farkas Elméleti Líceum (Marosvásárhely), 2 a Báthory István Elméleti Líceum (Kolozsvár), 4 a Székely Mikó Kollégium (Sepsiszentgyörgy) tanulója volt. Harmadik korcsoport: A 22 versenyzőből 6 a Kölcsey Ferenc Főgimnázium (Szatmárnémeti), 6 a Márton Áron Gimnázium (Csíkszereda), 3 a Bolyai Farkas Elméleti Líceum (Marosvásárhely), 2 a Tamási Áron Gimnázium (Székelyudvarhely), 1 a Báthory István Elméleti Líceum (Kolozsvár), 1 a Székely Mikó Kollégium (Sepsiszentgyörgy), 1 az Áprily Lajos Főgimnázium (Brassó), 1 a Bartók Béla Elméleti Líceum (Temesvár), 1 az Ady Endre Elméleti Líceum (Bukarest) diákja volt. A szervezők ezúton is köszönik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Műszaki és Humántudományok Karának, hogy helyet adott a verseny erdélyi döntőjének, ugyanakkor köszönetünket fejezik ki az egyetem munkatársainak, akik hozzájárultak a verseny sikeres lebonyolításához. A szervezők gratulálnak minden versenyzőnek és felkészítő tanárának, akiknek ezúton is köszönik a verseny felügyeletében nyújtott segítséget. A továbbjutó diákoknak sok sikert kívánnak a budapesti döntőre való felkészüléshez, amelyre az Eötvös Loránd Tudományegyetem Informatika Karán kerül sor szombaton, 2017. február 25-én. Szabadság (Kolozsvár) 2017. január 23.Akiket elveszített a magyar irodalomKét fiatal költő, akik az irodalomkritikus szerint éppen a többnyelvűség okán nyereségei a kortárs román költészetnek. A két fiatal költő Brassóban született, az Áprily Lajos Főgimnáziumban érettségizett, magyarul kezdtek verset írni, román költőkké váltak. Andrei Dósa és Robert Elekes péntek délutáni teinbeli közönségtalálkozója nem vonzott nagy közönséget, holott az Adrian Lăcătuş irodalomkritikus és Szonda Szabolcs könyvtárigazgató kérdései nyomán feltáruló életútjuk – különösen költővé érésük története – igencsak tanulságos: a szórványsorsbeli identitásváltás tipikus példái. Andrei Dósa is, Robert Elekes is még iskolás korában kezdett verseket írni, anyanyelvén. Dósa hosszabb ideig próbálkozott a magyar nyelvvel, közölni is próbált, a Brassói Lapoknál azonban nem részesültek kedvező fogadtatásban versei. Elekes – aki már bonyolultabb etnikai múlttal rendelkezik: anyja román, apja félig német, félig magyar, gyerekkorában fele apă, fele víz alapon keverte a három nyelvet – viszonylag hamar abbahagyta a magyar és angol nyelvű versírást, a poétikát ellenben német nyelven folytatta – mint mondta, csupán pragmatikus meggondolásból, hiszen neki nem a nyelv és nem is az etnikum határozza meg hovatartozását. Német nyelven írott verseit közölni kezdték, aztán mégis azt ajánlották neki, inkább írjon románul.Irodalmi pályára állásukban fontos volt találkozásuk a néhai Alexandru Musina indította brassói költőiskolával: tulajdonképpen mindkettőjüket azért érdekelte ez az irodalmi csoportosulás, mert Brassóban nem volt más lehetőségük költészetről tanulni. Így hát román nyelven alkotnak és közölnek: Dósának három, Elekesnek egy verseskötete jelent meg ez idáig.Érdekes módon azonban egyikőjük sem szakított a magyar nyelvvel. Dósa fordít magyarból románra (és saját verseit magyarra), Elekes meg azt mondta, fog még magyar nyelven verset írni. Sőt – bár mindketten akcentussal beszélik –, ragaszkodnak is a magyar nyelvhez, Dósa meg kimondottan fájlalja, hogy amióta Bukarestben él, sokat felejtett anyanyelvéből. Kötődésüket a magyar nyelvhez a sepsiszentgyörgyi közönségtalálkozón is bizonyították: verseiket románul és – amelyikről volt – magyar fordításban is felolvasták. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 29.„Szavak... a semmi mélye felett”- Horváth István költő emlékeNegyven évvel ezelőtt,1977. január 4-én, Horváth Istvánt egy részeg szekuritátés tiszt gázolta el a kolozsvári Mikó utcában. A súlyos sérüléseket szenvedett költőt az orvosok nem tudták megmenteni. Január 5-én, két műtéti beavatkozás után elhunyt. 67 éves volt. Az életének, munkásságának főbb állomásait bemutató írást a költő leánya, Horváth Arany, unokája, Panek Kati, és az életművet kutató irodalomtörténészek közlései alapján állítottuk össze. Összeállításunk a MÁSKÉP sorozatunk része. 1977. január 8-a, a kolozsvári Egyetemiek Háza. Pályatársak állnak díszőrséget Horváth István ravatalánál. A koporsó mellett három összetört nő: az özvegy, Horváth Katalin, az unoka, Panek Kati, és a költő lánya, Horváth Arany fogadja a részvétnyilvánításokat. A Magyar Írószövetség részéről Czine Mihály búcsúzik, Illyés Kinga – a magyar költőket utolérhetetlenül megszólaltató színésznő – elmondja Horváth István talán legszebb, de mindenképpen legismertebb versét, a Tornyot raktam-ot: „Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, /de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. / Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, / s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.” Kányádi Sándor is búcsúzik a költőtárstól: „A magyarózdi torony, neked köszönhetően, drága Pista bácsi, kilátszik az időből. Messzire látszik, kései nemzedékek távlatába. Ama szalontai Csonkatoronyhoz, a farkaslaki két cserefához, a zsögödi házhoz hasonlóan. (…) Megtöretett tested nyugodjék békében ebben a földben, melyet műveltél s értően vallattál, s melyhez haló porodban is hű maradsz. Igéiddé végtelenült lelked tanítsa, gyönyörködtesse maradékaink maradékát is, minket pedig nyugtalanítson, békétlenítsen, ha a tőled tanult hűség szálai bennünk szakadoznának.” A gyászbeszédek után hatalmas hóviharban indul el a gyászmenet Kolozsvárról, hogy elkísérjék Horváth Istvánt utolsó útjára, Magyarózdra. A falu népe ünnepélyes csendben várja a hazatérőt, s a fekete zászlók alatt közeli és távoli rokonok, gyermekkori cimborák, ismerősök, barátok, tisztelők tömege állja körül a sírt. Horváth István, hazaérkezett. Megtér a szülőföldbe, ahonnan 31 éves korában indult el, hogy elhozza az erdélyi magyar irodalomba az évezredes ritmusok lüktetését. A magyarózdi földművesből költővé lett Horváth Istvánnak egyetlen törekvése volt: hogy a szülőfalujából magával hozott kultúrát, emlékeket megmentse az enyészettől, az általa megismert és megszeretett magyarózdi világot kimentse a halál malmai alól. De vajon ki lehet-e fogni a feledésen, a múlandóságon? A szavak segítettek neki: „Isten-teremtő szavak, / rátok bízom magamat: / imbolygó életemet / a semmi mélye felett.” „Jártam piros arccal fehér ludak után…” – a gyermekévek A vasúttól, országúttól távol eső Magyarózdon, egy zárt, rejtőzködő Kis-Küküllő menti faluban látja meg a napvilágot Horváth István 1909. október 10-én. Az ölbeli gyermeket nagyszülei gondozzák, mert a szülők messzire szegődnek el, mindenféle nehéz fizikai munkát vállalva kuporgatják össze a pénzt egy nagyobb darab földre, és eleinte nem viszik magukkal, csak hároméves korában, 1912 őszén, amikor Budapestre kerül a kiscsalád, ahol apja utcaseprőként, majd szállítógyári munkásként, végül pedig telefongyári szakmunkásként dolgozik. Édesanyja előbb szobalányként, később viceházmesterként talál munkát. A családban fennmaradt legenda szerint, melyet a költő édesanyja mesél el újra meg újra, már ott, Pesten megjósolják Horváth Katalinnak, hogy híres ember válik Pista fiából. Az esetet aztán maga a költő is megörökíti életrajzi írásában. A pesti bérház kapujában, ahol az édesanya már korán reggel a bejárat márványlépcsőjét fényesíti, Pistuka a nyüzsgő utcát bámulja lenyűgözve: vonzza is, taszítja is a nagyvárosi forgatag. Két úriember lép be a kapun, a három éves kisfiúba botlanak, és rövid kérdezz-felelek után néhány fillért nyomnak a markába, amire a gyermek azt mondja: - Én ezt nem veszem el, mert az én apukámnak van pénze. – Talán az asszonyságé a kisfiú? – fordul a viceházmesteri teendőit ellátó anyához az egyik úriember, meglepődve a kisfiú önérzetes válaszán. – Mit csináltál, Pista? – ijed meg az asszony. –Ajándékot adtunk neki, pénzt, s nem fogadta el. – mondják az urak. – Te gyermek, te nagy tudós, híres ember leszel még.” - búcsúznak el mosolyogva. A betű vonzásában A hírnévre azonban még várni kell, és nem keveset, annak ellenére, hogy édesanyja nem hagyja kialudni a lángot: a hitet, hogy valakivé kell válni, ő oltja a fiába. Az édesapját 1914-ben behívják katonának, a csonka család hazaköltözik Ózdra. Az öt éves gyermeket már rendszeresen munkára fogják, mert kell a segítő kéz, ha a férfiak a fronton vannak. A lelket a családban az édesapa halvány rózsaszínű harctéri levelezőlapjai tartják: „szeretet kedves társam és édes szüleim ezel a pár soraimal tudatom hogy én hálajó istenek elég jo egéségnek örvendek mejhez hasonlot keteknek is kivánok…. Mert edig az életem megvan…” A leveleket sokszor ő olvassa fel édesanyjának, aki nem tud írni-olvasni, fiának azonban más jövőt szán. Pista mohó tanulási vággyal megy iskolába, a betűket már ismeri, azonban a háború miatt többször nincs tanító, mint ahányszor van, úgyhogy negyedik osztályos korában sokszor ő tanítja az elsős-másodikosokat írásra, olvasásra. Édesanyja 1920-ban beíratja a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumba, de az apa, aki időközben hazakerül a hadifogságból, felháborodva zárkózik el fia taníttatásától: – Kúdustarisnyával akarsz urat csinálni belőle? A paraszti világból nem engedi el, nem engedi el maga és a kemény munkával szerzett családi gazdaságuk mellől egyetlen fiát, annak ellenére, hogy látja, a gyermek más, mint a többi: kivételes érzékenysége, mohó tudásvágya, élénk képzelőereje nem kerüli el senkinek a figyelmét sem a családból, sem a faluból. Játszótársai is csodálkoznak, hogy milyen ötletekkel áll elő Pista, libapásztorkodás közben. Magó Ferenc Kaszás, Horváth István magyarózdi játszópajtása meséli el jóval később, a költő halála után, hogy milyenek is voltak a Pista által kitalált játékok: „ Ez a Pista már kicsi korában olyan volt, hogy ha valami olyasmit hallott vagy olvasott, ami nagyon megtetszett neki, rögtön azzal állt elő, na, gyertek csináljuk meg… Hallottuk az öregektől, hogy Jézus Krisztus járt Szent Péterrel a földön. Nosza, rögtön Pista lett a megváltó, Magó Ferenc Cibóknak azt mondtuk, hogy ő Szent Péter, én pedig az öreg isten, mivel hármunk közül én voltam a legidősebb. Mit csinálnak az istenek? Ugye, a magasban vannak, villámot szórnak, esőt zúdítanak a földre, s intézik a nép sorsát… Felmásztunk mi is a kakasüllőre, és hullattuk a népre az áldást… Egy másik alkalommal meg beoltottuk egymást: akáctövissel és kutyatejjel. Hogy ne kelljen az orvosok elejébe menjünk. Pista írt is erről egy verset, megvan valamelyik könyvben…” Valóban megvan. Paraszt oltás a címe. Szóval, nem mehet kollégiumba a gyerek, akármilyen tehetséges is, akármennyire bújja a könyveket, mert mi lesz akkor a földdel? A sok munkával, nagy fáradtsággal és verejtékkel összekuporgatott földdel. Marad az önmaga művelése, mint egyetlen lehetőség. Az iskola szegényes könyvtárát, a tiszteletes könyveit mind egy szálig elolvassa, s teszi ezt sokszor holdvilágnál, mert a petróleum drága, napközben pedig munka van, nincs idő az olvasásra. Az átolvasott éjszakák végigkísérik a fiatalságát, látása is emiatt romlik meg visszafordíthatatlanul. Jóval később, már ismert, befutott szerzőként, az Utunk folyóirat szerkesztői állásából fogják betegnyugdíjazni a 13 dioptriás szemüveget viselő költőt. Gyerekkori lopott olvasásairól meséli később, már ismert íróként Marosi Ildikó riporternek, hogy ha tehenet fejni ment, akkor is könyv volt nála. „ Aztán a csűrbe, a zabszalma alá rejtőztem, jól behúzódtam, hogy apám ne lásson. Emlékszem, a tanítótól egyszer megkaptam Dumas Három testőrét, s hát a harmadik kötetet, a nagy dugdosásban megrágták az egerek. Anyám jelként mindig megverte az ablakot, ha jött apám… Pedig apám is szeretett olvasni, de akkor bűn volt a falusi ember szemében az olvasás. Abban az időben még kukorica lapira, egyszer még az ökör szarvára is verset írtam, igaz, jött is mindjárt a kritikus eső, s helyben lemosta.” 1923-ban az egész család Kolozsvárra költözik, szolgálni. A New York szállóban alkalmazzák őket: apja éttermi szolga, anyja mosónő, ő pedig mosóházi szolga. Aztán 1925-ben Bukarestbe indulnak szerencsét próbálni. Apja bejut a Suchard csokoládégyárba, anyja szobalány lesz egy bojárnál, ő pedig egy zöldséges üzletbe áll be szolgának. Az itt töltött évről írja az író, hogy soha annyit nem éhezett, mint akkor. Napi 16-18 órát dolgozik, éjfélkor fekszik, hajnali négykor kel, ládákat hord, piacra jár, cipekedik, a tulajdonos pedig főtt krumplin és savanyú túrón tartja, de abból is csak keveset ad. Onnan vergődik vissza a faluba, ahol aztán a szolgálatból vásárolt földnek a megművelésével foglalkozik, a szülei csak hónapokkal később jönnek haza. Önéletírásban így emlékszik ezekre a napokra: „Amíg a szüleim haza nem jöttek, fűtetlen szobában laktam, mivel kemencénk nem volt. Olyan kemény tél köszöntött be már december elején, hogy amint este lefeküdtem és Jókait olvastam, leheletemtől zúzmara rakódott a nagy pokróc bolyhára, amivel takaróztam.” Húsz éves korában megnősül. Falubéli lányt vesz el, Bíró Katalint, aki alig tizenöt éves, amikor bekötik a fejét. Élik – most már együtt – a kisföldű gazdák küzdelmes életét. Horváth István folyóiratot járat magának, és tudományos újításokat próbál bevezetni – az egész falu derültségére – az évezredes szabályok mentén történő földművelésbe. „Amikor egy február végi napon a vásott marhavakaróval felmásztam mohás almafánkra, és elkezdtem vakarni az ágakat, a szomszédomból kacagni kezdtek, hogy megbolondultam: fákat vakarok, holott mások a marhákat se vakarták szívesen.” Az önműveléssel azonban nem hagy fel, akármennyi gúnyolódás érje. A számtant, amelyből annak idején a háborús körülmények között a négy alapműveletet sem sajátíthatták el, egy nála tíz évvel fiatalabb elemi iskolás unokaöccsétől meg egy hetedikes tanítóképzős számtankönyvből házasemberként tanulja tovább. A földrajzot úgy tanulja, hogy az apja által fogságból hazahozott világtérképen követi Grant kapitány gyermekeinek kalandos utazását. Így telik el még tíz év Horváth István életéből. Közben megismeri Ady, Áprily Lajos, Reményik költészetét. Már harminc éves, amikor a második világháború – a bécsi döntés nyomán – átírja a határokat: Magyarózd Romániához szakad. „Náci Pista író lesz...” 1940 nyarán, kora őszén elterjed a faluban a hír, hogy – "Náci Pista most már nem fogja a fődet túrni, hanem elmegy, és író lesz belőle…" Náci volt a ragadványneve az idősebb Horváth Istvánnak. Mikor a költő édesapja megszületett a falu asszonyai hasonlóságot véltek felfedezni közte és zsidó boltos Ignác fia között: „te, ez világra ajan, mint Náci, a zsidó bótas”. Így kapták a Náci a ragadványnevet. A hír igaznak bizonyul. 1940 októberében dönti el Horváth István, hogy családostól Kolozsvárra költözik, és a paraszti munkák helyett megpróbál az írásnak élni. Már azelőtt megjelenik a Magyar Nép című hetilapban néhány verse, ez az egyetlen lap, amelyre rendszeresen előfizet, és amelynek a szerkesztőségébe elküldi írásait, amiket közölnek is a szerkesztők, mint egy tehetséges, falusi verselőnek a rímeit. Horváth István azonban többet szeretne, így hát nekivág az útnak, feleségével és nyolc éves Aranka lányával, háborús körülmények között. Egy 1940. október 21-én keltezett levelében leírja viszontagságos utazásukat, és keserves találkozásukat az idegen nagyvárossal, de levelét mégis bizakodóan fejezi be: „Lehet, hogy a télen minden nyomornak ki vagyunk téve, de istenben bízunk, és nem csüggedünk.(...) Ne búsuljanak… Csókolja szerető fiúk, Pista”. Kolozsváron a család előbb alkalmi munkákból él, egyik napról a másikra, mígnem 1940. november elsején a családfőt az Egyetemi Könyvtár alkalmazza szegődményes kisegítő szolgaként. Két évig dolgozik itt, ezzel párhuzamosan olvas és ír, ír és olvas. Majd pedig a Filozófiai Intézetben lesz altiszt, de ekkora már jó barátságban van Jékely Zoltánnal, aki felfigyel a tehetséges, magát folyamatosan művelő szolgára, aki csak öt elemit végzett ugyan, de olyan buzgalommal képezi magát, hogy már a legnehezebb nyelvezetű filozófiai munkáktól sem riad vissza. Első verseit Jékely helyezi el a Pásztortűzben, ezzel pedig megnyílik Horváth István előtt minden út, lehozza verseit az Erdélyi Helikon is, és 1943-ra már készen áll az első kötete, Az én vándorlásom: „Jöttem valahonnan. / Megyek valahova. / Az én vándorlásom / Nem szűnik meg soha./…/ Hallgattam a csendnek/ beszédjét a télben. Csillagok üzentek / titkokat az éjben. / Lelkemet pengette /az Istennek ujja, / hogy rezgő húrjain/ örökkétig fújja…”. Első verses kötetéhez Jékely Zoltán ír előszót, és ajánlja a költőt az olvasók figyelmébe. Magyarózdra is elérkezik az írói sikereknek a híre. Hiszik is meg nem is a falubéliek. Ki hallott már olyat, hogy írásból is meglehetne élni? Innen már gyors egymásutánban következnek az események: Jékely Zoltán bevezeti pártfogoltját az alakuló Termés folyóirat alapítói, szerzői körébe: itt köt életre szóló barátságot Szabédi Lászlóval, Kiss Jenővel, Bözödi Györggyel, Asztalos Istvánnal. Illyés Gyula közli a Titokkereső című ars poeticáját a Magyar Csillagban, Zilahy Lajos hozza a Kipergett magvak-at a Hídban, több verse jelenik meg a Forrásban, Püski Sándor kiadja novelláskötetét a Magyar Életnél… és aztán beköszönt a rendszerváltás. Horváth István költészetéről és írásairól, amelyek az 1950-es években születtek egyértelműen megállapították kritikusai, hogy nem az igazi Horváth István-i vonulathoz tartoznak. A költő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott rendhez, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. A szerep, amit játszania kell, amit ügyesen rákényszerít a kommunista kultúrpolitika, idegen tőle. Hosszú évek telnek el azonban, amíg ismét önmagára lel. „A nagyapaember” A nagyapaember Panek Kati színésznő szóalkotása. A költő lánya, Horváth Arany, Panek Zoltán íróhoz megy feleségül, de útjaik szétválnak, és Kati lányukat az anyai nagyszülőkre bízzák. Panek Kati pár hónaposan kerül a fiatal nagyszülőkhöz – Horváth István alig 48, felesége pedig 42 éves. Attól kezdve a szülői gondoskodást és féltő, óvó szeretetet a kicsi Kati a nagyszüleitől kapja: nagyszülei nevelik fel. Az unoka lesz az, aki ismét fényt, derűt, boldogságot hoz viharvert házasságukba-életükbe. „Kicsi unokám, drága gyermek, / Be nagy titok vagy, s hogy ismerlek. / Pisze orrocskád mongol nyerge / anyám vonása, de amelybe’ / én és anyád is benne élek. / Ó, hát hogy is ne ismernélek!” (Unokám) Horváth István felett időközben elröpül tizennégy munkás esztendő, jóval és rosszal egyaránt, felépíti Kolozsvárott, a Görögtemplom utcában a családi házat, az Utunk folyóiratnál dolgozik szerkesztőként, súlyosan megromlott látása miatt azonban nemsokára betegnyugdíjazzák. Soha nem érezte magát otthon a nagyváros idegenségében, hanem szülőfalujába s annak közösségébe kívánkozik állandóan vissza.Nyaranta, míg felesége Kolozsváron a házat-kertet tartja példás rendben, a költő magával viszi kicsi Katit Magyarózdra, idős édesanyjához. Ezek a nyaralások életre szóló élményt jelentenek mindkettejüknek, amikor a nagyapa – Apó – mindazt meg tudja mutatni a maga valóságában és mélységében az unokának, ami gyerekkorában körülvette, mindazt, amiről ír, ami őt költőként meghatározza: Magyarózdot és az ott élő emberek évezredes kultúráját. Ózd monográfiájának a megírását nyugdíjba vonulásakor, 1959-ben határozza el, és több mint tíz évig dolgozik rajta: az összegyűjtött anyag, 850 gépelt oldal, 1971-ben jelenik meg Magyarózdi toronyalja címmel. Az anyaggyűjtés azokon a nyarakon történik, amelyeket Kati unokájával otthon tölt. Az ózdi Pekri-Radák kastély szomszédsága szolgáltatja az ötletet arra a szerepjátékra, hogy nagyapa és unokája „szerződést” kössenek, és gróf Stephanus Horváth szakácsként és szobalányként alkalmazza kisunokáját a magyarózdi nyári vakációk időtartamára. Részlet Panek Kati A nagyapaember című, hamarosan megjelenő könyvéből: „Egyszer aztán kitaláltuk, hogy nagyapám ezentúl gróf Stephanus Horváth, és én leszek a kiscseléd, aki a továbbiakban kiszolgálja őt, ózdi vályogházunk teljhatalmú urát. Valóságos, igazi szerződést írtunk alá ketten, és boldogan álltam szolgálatba… Egyszer, egy tikkasztó nyári napon, szokásos munkám végeztével, nagyapám is leteszi a pennát, s szólít: - Gyere csak egy cseppet, kicsi szógám. A forgatókönyvnek megfelelően válaszolok - Mit parancsol, méltóságos gróf úr? - Azt, hogy húzzál lábbelit, mert felmegyünk a kerten a cigánysorra” Így emlékszik Panek Kati arra a napra, amikor nagyapját először kísérte el gyűjtőútjára, először csodálkozhatott rá a falubeli cigánybanda muzsikájára. Később az asszonyok énekelte népdalokat tanulja meg, nagyapja örömére. Majd öregasszonyok balladáit, keserveseit és a siratókat is. Nem is tanulás ez, annyira megérintik ennek a muzsikának a mélységei, hogy a gyermek Panek Kati észrevétlenül szívja magába mindazt, amit hall. Attól a pillanattól kezdve életének része, állandó kísérője lesz a népi muzsika. – Ezt te hol tanultad, Apónak madara? –örvendezik büszkén a nagyapa, amikor Katiját először hallja keservest énekelni. Ekkor tudatosul benne, hogy unokája valóban tovább fogja vinni mindazt, amit ő az enyészettől meg szeretne menteni. Később, Kolozsváron meséli el Horváth István a költőtárs Kiss Jenőnek, hogy amikor unokája az öregasszonyoktól tanult katonadalt énekelte, úgy érezte mintha az idő zavarodott volna össze: az unokája siratta az ő háborúba induló édesapját. A nagyapa végül meghívja unokája leánypajtásait a szülői házba – a Tesla magnójáról szól a maga gyűjtötte tánc alá való muzsika, estéről estére, hogy a gyermek megtanuljon táncolni is. Ezek az élmények határozzák meg aztán Panek Kati későbbi, népdalénekesi pályáját, hogy amikor Erdélyben még a táncház szót se ismerték, ő már elsőként, és utánozhatatlanul énekeljen az tévé- és rádióműsorokban, majd később a táncház egyik alapítójaként zenekari kísérettel is előadhassa a Horváth István gyűjtéséből származó anyagot. A falu múltja iránti érdeklődése Horváth Istvánnak még abból az időből származott, amikor magyarózdi gazdaként éveken keresztül részes művelője Johann Konradsheim bárónak, gróf Teleki Ilona férjének, akik a magyarózdi kastély utolsó tulajdonosai. Akkor még senki sem sejti, hogy közeledik a második világégés, és a báró menekülni kényszerül, mindent hátrahagyva. Konradsheim bárónak szenvedélye lett Ózdon a régészkedés: hallott arról, hogy szántás közben ki-kifordít az eke egy-egy érdekesebb cserepet, szerszámot a földből. Vasárnaponként Horváth István a báróval társulva járják a falu határát: az előbbi a tudásszomjtól fűtve, az utóbbi anyagi haszonra is számítva. Számos kőkori, bronzkori wittenbergi, kora vaskori hallstatti kultúra maradványait találják meg, edényeket, dísztárgyakat, szerszámokat gyűjtenek össze, amelyeket a kastély egyik erre a célra elkülönített termében helyeznek el. Ekkor tárulnak fel Horváth István előtt olyan összefüggések a falu homályba vesző múltja és jelene között, amelyek tisztázására évtizedek munkáját fordítja majd a Magyarózdi toronyalja falumonográfia megírásakor. 1945-ben, a háború befejezése után, az EMKE küldöttjeként utazik sürgősen Kolozsvárról Ózdra, hogy megmentse, ami még menthető a kastélyban összegyűjtött régészeti anyagból. Későn érkezik, a kastélyt feldúlva találja, a régészeti anyagnak a fém- és kőszerszámait széthordták, a restaurált kerámiát összetörték. A hiányos gyűjtemény és a megrongált tárgyak egy részét a marosvásárhelyi múzeumba menekíti, a nagyközönség számára pedig megmaradnak a leírások, amelyeket a Magyarózdi toronyaljá-ban olvashatunk, amelynek előszavában ezt írja Horváth István: „Én vagyok ez a könyv. De nemcsak én. Az a nép is, amelyhez tartozom… Sohasem szakadtam el a szülőfalumtól…” Az utolsó nap Elröpülnek a gyűjtés, a megírás, a szerkesztés évei. A monográfia megjelenik. Az unoka gyermekkora véget ér. 1976-ban Panek Katit felveszik a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolára. Innen küldi nagyapjának a születésnapjára a köszöntő és egyben beszámoló levelet, amelyben csöppnyi bűntudat is lappang, hisz ő fiatalon új életet kezd, nagyszülei pedig ott maradnak Kolozsváron. „Apókám, ugye hihetetlen, hogy úgy el tudtunk szakadni a régi, 19 évig megszokottól és úgy hozzá tudtunk nőni az újhoz. (… ) Kívánom: ne csalódj bennem. És ha lehetne: legyek örömödre.” Legközelebb a téli vakációban találkoznak. Nagyapa és unoka is készülnek a találkozásra, hosszú beszélgetésekre. A vakáció napjai gyorsan elrepülnek, a színinövendéknek január negyedikén indulnia kell vissza, Vásárhelyre. Ismerősök viszik autóval, de késnek, marad hát egy kis idő, ügyes-bajos dolgokat intézni. Kati kiszalad a Béke térre, levelet postázni. Itt találkozik – teljesen véletlenül – nagyapjával, aki hazafelé tart a Görögtemplom utcába. Unokája kérésére azonban megváltoztatja szándékát, és elkíséri őt a Mikó utcába, ahol Horváth István lánya, Kati édesanyja, Horváth Arany lakik. Az egyezség szerint oda érkezik, Katit felvenni, az autó. Beszélgetés közben arra lesznek figyelmesek, hogy a ház előtt, az út túloldalán megáll az ismerősök gépkocsija. Indul a lány, kezében két könnyebb csomaggal kiszalad. A nagyapa is indul unokáját kikísérni, kezében egy bőrönddel. Kilép a kapun, lelép a járdáról. Az autónál a csomagokat rendezők csak az óriási csattanásra fordulnak meg. Már késő. Utóirat A részeg autóvezetőnek nem kell bűnhődnie tettéért. A párt és a titkosszolgálat megvédi emberét: a gázolásnak nem lesznek büntetőjogi következményei. A magyarózdi sírkőre annak a Jékely Zoltánnak a verssorai kerülnek, aki először jelentette meg Horváth István verseit a Pásztortűzben: „Kire ficánkoló autó tiport, Nyugtasson a falud, Szegény költő-Tiborc!” Negyven év telt el a tragikus esemény óta. Megérett az idő Horváth István újraolvasására. „Én voltam? / Ki tudja? / Én se. / Az Idő / vízesése / lezuhintott / és elseper. / Kőből fövényszem, / mi leszel? – / kérdeném. / S kitől? / Kagylók / törött / héja közt / én is / tovább / török. / S végül / a víz is / elfelejt.” (Az idő vízesése) |Víg Emese maszol.ro 2017. február 18.Tessitori Nóra a képzőművészetbenTessitori Nóra hangját – aki az elszálló szó, a szavalás művészetének legnagyobb erdélyi művelője volt a húszas-harmincas években – nem őrzi sem lemez, sem magnószalag. Az első világháborút követő két évtizedben – amelyeket ő maga visszaemlékezéseiben „termékeny művészi időszakának” nevez – nem is igen álmodhatott erről vers-előadóművész. Amikor a gépi kultúra még nem tette „halhatatlanná az emberi hangot”, amikor még nem kezdték gyűjteni a diszkotékák „aranylapjait”, a toll, az ecset és a véső művészei örökítették meg szonettekben, ódai szárnyalású méltatásokban, festményeken, metszeten és szoborban Tessitori Nóra szavalóművészetének az emberi lélekben vert hullámait, megjelenésének olaszos varázsát, Ghirlandaio festményeit idéző alakját. Kötetnyi terjedelmet kívánna, ha idézni akarnánk Juhász Gyula, Kuncz Aladár, Dsida Jenő, Tabéry Géza, Molter Károly, Szentimrei Jenő vagy Áprily Lajos írásait – hogy csak néhányat említsünk nagy és hálás kortársai közül – Tessitori Nóráról. Molter Károly péládul egyik szavalóestje bevezető előadásában a következőket mondta: „Tessitori Nóra nem szavalt, csak nagy és szép versek igazát hozta felszínre. Csak a művészet hatalmát éreztette az eluralkodó gyengeség idején, csak ritmust beszélt a dallamtalanságban… több is talán ez a művésznő a szép tolmácsánál, mert búvára ő a rejtett kincseknek, a küszöb alatt maradt költői sejtelmek felkutatója ő, az alkotás félálmának lázbeszélője, akire hallgatni kísérteties öröm, a lélek titkának meglesése, áhítat és jólesés, kielégülés és boldogság... akik hallgatói voltunk többször már, sietve sietünk újra hatása alá”. De a képzőművészek közül sem ihletett kisebbeket. Hadd mutassunk be néhány alkotást azok közül, amelyeket alkotóik a művésznőnek ajándékoztak, és ma is birtokában vannak mint legféltettebb, legszeretettebb emlékei. A húszas években Nagy István is készített róla színes krétarajzot Kolozsváron, a Békásban. A zöldben örökítette meg a nedvzöld görögös ruhában ülő Tessitori Nórát (a képet tudomása szerint ma a budapesti Szépművészeti Múzeumban őrzik). A nagybányai festőiskola sok művésze rajzolt plakátot szavalóestjeihez, Mikola András, Boldizsár István és mások is, de a régi plakátok közül csak egyet őriz otthonában. Ezt Dóczyné Berde Amál tervezte, aki a segesvári Petőfi centenáriumi ünnepségeken a szabadtéri pódiumon szavaló Tessitori Nóra alakját örökítette meg. Talán éppen ez a szereplése és a zilahi Ady-ünnepségek jelentették pályafutása csúcsát. Több ízben szavalt Nagybányán is. 1925-ben a Ferenczy család vendége volt, akik közül Noémi többször lerajzolta, Valér a Tessitori Nóra feliratú rézkarcot készítette, Béni pedig egy terrakotta szoborportrét. E két utóbbit a művésznőnek ajándékozták. De a legszebb ajándékot mégis Thorma Jánostól, a nagybányai festőiskola mesterétől kapta 1921-es szavalóestélyén. A kolozsvári Újság 1921. november 27-én így számol be erről: „... Tessitori Nóra nagybányai estélye előtt, amikor a művésznő ki akart lépni a pódiumra, a Mester (Thorma János) egy krisztusi pillanatában, egy szűkebb körű környezetben és nem a teremben hullámzó tömeg előtt – mert feltűnéstől irtózó lelke így találta szebbnek és egyszerűbbnek – meghatott hangon és nagy, nemes egyszerűséggel így üdvözölte: »Asszonyom, engedje meg, hogy magának, mint verselőadó művésznőnek, aki a magyar költészetnek s ezáltal a magyar művészetnek annyi szolgálatot tett, az erdélyi írók és költők nevében, akiket maga interpretál és akiknek a kultúráját terjeszti: a magáról festett portrét ajándékul és fáradozásának jutalmául felajánljam!«.” M. I. (Új Élet, 1969/7.) [Marosi Ildikó] Népújság (Marosvásárhely) 2017. március 2.Tizenhétből két keresztény templom maradtBrassó, Kolozsvár, Harangláb, Héjjasfalva, Horebeke. Ezek azok az erdélyi helységek, amelyek Buzogány Tihamér életének állomásai voltak. A református teológiát végzett, holland feleségével és négy fiával jelenleg Gentben élő lelkipásztor a belgiumi református egyházban szolgál – holland nyelven. Kalandos életútjáról kérdeztük. – Hogyan kerültél 1991-ben a kolozsvári teológiára? – A középiskolát Brassóban végeztem, akkor már nem szüleimmel, hanem nagynénémnél laktam. Sokáig nem tudtam, mit fogok kezdeni az életemmel. Az Áprily Lajos Gimnáziumban viszont egy kiváló magyarszakos tanár tanított, akire most is nagy szeretettel emlékszem vissza. Ő ébresztette fel bennem a vágyat, hogy többet foglalkozzak a magyar irodalommal és a Bibliával. Tizenhét éves voltam, amikor eldöntöttem: a teológiára fogok felvételizni. Ezt otthon bejelentettem a családban – meg is lepődtek rendesen. – Brassó után következett öt év teológia, ezt követően viszont vidékre kerültél, Haranglábra, egyedül, család nélkül. Hogyan befolyásolta mindez az életedet? – Amíg Kolozsváron éltem, nem gondolkodtam azon, hogy házasodni kellene. Aztán 1996-ban kikerültem Haranglábra, egy szülőfalumtól nem messze fekvő településre, amely hamar hozzánőtt a szívemhez. Egy idő után azonban éreztem: itt nem olyan az élet, mint Kolozsváron. A sors úgy hozta, hogy megismerkedtem a holland testvérgyülekezetből egy lánnyal, aki nemsokára a feleségem lett. – Miként fogadta feleséged családja lányuk döntését? – Vilma feleségem soha nem beszélt arról, hogy szüleinek mi volt a véleménye. El tudom képzelni, nem voltak nagyon boldogak. Márciusban házasodtunk össze, s a háziorvos, akivel már akkor nagyon jó viszonyt ápoltam, azt mondta nekem: ez a lány nem fogja megérni itt a káposztavágást. Végül annyira megszokta, hogy elég sok káposztavágást megért, hiszen 1998-tól 2010-ig éltünk együtt Erdélyben. – Hogyan sikerült megszoknia feleségednek az erdélyi életet? Miként viszonyult hozzá a gyülekezet? – Jól beilleszkedett, és hamar alkalmazkodott a kultúránkhoz. Megtanult nagyon jól magyarul, mind Haranglábon, mind Héjjasfalván, ahol szolgáltunk, teljes mértékben elfogadták és kedvelték. Szerettem a puliszkát: egy idő után már velem együtt ette a túrós puliszkát. Furcsa volt viszont az, amikor a bablevest vöröshagymával ettem, ő pedig elcsodálkozott. Milyen emberek lehetnek ezek, akik a hagymát nyersen eszik? – tette fel a kérdést. – Egy ideig Hollandiában is voltatok. Akkor tanultad meg a nyelvet? – Ösztöndíjat kaptam 2004-ben, egy évet Utrechtben tanultam. Ez idő alatt velem volt a családom is. Kapcsolatom elején feleségemmel németül társalogtam, aztán idővel ismerkedni kezdtem a hollanddal is, és gyerekeim anyanyelvét együtt tanultuk otthon. Az utrechti ösztöndíj ideje alatt tökéletesítettem a holland nyelvtudásomat. – Több mint hat éve élsz Belgiumban, hogyan kerültél oda? – Feleségemmel 2009 nyarán úgy döntöttünk, kiköltözünk. Soha nem voltak anyagi gondjaim, ezért döntésünk hátterében nem ez állt. Diplomám elfogadása miatt Hollandiába talán nehezebb lett volna kijutni. Így maradt Belgium, ahol több holland nyelvű gyülekezet is lelkipásztort keresett. Az egyik honlapon találtam rá az álláshirdetésre. Kiutaztam, kilencedik jelöltként meghallgatták szolgálatomat – a többi nyolc holland és belga származású volt –, majd hazajöttem. Nagy meglepetésemre kisvártatva telefonáltak, hogy a kilenc jelölt közül engem választottak meg. – Vajon minek köszönhetően? – Sokáig én sem tudtam, aztán megkérdeztem a gyülekezeti tagokat. Azt mondták azért, mert az első találkozás alkalmával én voltam az egyetlen, aki a templomból kijövet szóba állt az emberekkel, és megkérdezte a híveket, hogyan érzik magukat. Számomra ez természetes volt. – Melyik gyülekezetbe kerültél? – Horebeke az egyetlen Belgiumban, amely 1541 óta folyamatosan él és működik. Az országban a református egyház soha nem volt nagy – Belgium lakosságának különben kevesebb mint 0,1 százaléka református –, abban az időben spanyol uralom alatt éltek katolikus világban. Ez a kicsiny gyülekezet – jelenleg alig 180 lelkes – azonban a dombok között eldugva, évszázadokon keresztül meg tudta tartani hitét. Kevés olyan hely van, ahol az emberek annyira büszkék hitükre, mint ott. Ebben a helységben van az egyetlen református temető egész Belgiumban. Sokáig nem volt szabad templomot építeniük, hiszen ezt a katolikusok nekik megtiltották. Csupán az 1700-as évek második felében született egy olyan határozat, amely lehetővé tette számukra a templomépítést azzal a feltétellel, hogy ne legyen út mellett, ne legyen tornya és harangja, ne hasonlítson katolikus templomra, és kicsi ajtaja legyen. Ez az épület még mindig megvan, ma már gyülekezeti teremnek használják. Változtak az idők, így 1817-ben felépítettek egy szép templomot, majd a 19. század második felétől – egy helybeli katolikus család adományaképpen – parókiát is. Különben a napóleoni rendeletek nyomán a reformátusokat is elismerték, azóta az állam támogatja őket, a lelkipásztorok is az államtól kapják a fizetésüket. Mint ahogy támogatják a humanista közösségeket is, ahol nem Istenről és Jézus Krisztusról beszélnek, hanem erkölcsről és különböző humanista értékekről. – Ma is érvényesek a napóleoni rendeletek? – Igen, még az iskolákban is. Kötelező egy református gyermekért külön vallástanárt alkalmazni. Például az iskolában – ahova jártak a gyermekeim – 1200 tanuló közül öt református volt, ebből négyen a fiaim, különböző osztályokban. Minden alkalommal magánórákat tartottak nekik külön-külön református vallásból. Amúgy az iskolában a katolikus hittanra el-eljárogatnak ugyan néhányan, de a leglátogatottabb az erkölcstan óra. – Hány évig szolgáltál abban a gyülekezetben? Hova kerültél innen? – Több mint öt évig voltam Horebekeben. Ezt követően – nagy meglepetésemre – meghívtak Gent városába, így most jelenleg ott szolgálok. Szeretném megértetni velük azt, hogy a keresztyénség nem olyan rossz, mint ahogy azt egyesek szeretnék elhitetni. Ha hiszünk abban, aki teremetett minket, s ebbe a világba belehelyezett, és egyek tudunk lenni, akkor még lehet jövője a református egyháznak Belgiumban is. – Mennyire különbözik az itteni gyülekezeti élet az ottanitól? – Teljesen más, mindent meg kellett szokni. Próbálok megmaradni annak, aki mindig is voltam, ugyanakkor igyekszem tiszteletben tartani az ottani szokásokat, de mindig az Igét hirdetni. Úgy, ahogy azt a kolozsvári teológián megtanultam. Úgy látszik, ez tetszik a belgáknak, hiszen első szolgálati helyemen a templomlátogatottság folyamatosan nőtt. – A migrációval kapcsolatban előtérbe kerül a nyugat-európai emberek vallásossága, a keresztyénség léte. Franciaországban régi templomokat rombolnak le, hogy helyükbe üzletek épülhessenek. Németországban keresztény templomokat akarnak mecsetekké alakítani. Mi a helyzet Belgiumban? – Még nem hallottam arról, hogy Belgiumban keresztény templomokat romboltak volna le, de azt tudom, hogy első szolgálati helyem környékén 17 katolikus templom állt, ebből 15-öt bezártak. A megmaradt kettőből csak az egyikben tartanak misét, a másikat nagyritkán esküvőre használják. Amúgy az esküvő Belgiumban nem divat, az emberek inkább „összeállnak, mint a lovak” – ahogy egyik kollégám szokta mondani. A migrációval kapcsolatban a médiából sokszor nem arról szerzünk tudomást, ami a valóság. Keresztyénként nem tudjuk a helyzetet kezelni. Ki az én felebarátom? Csak az, aki a templompadban mellettem ül? Az is, aki a szomszédom a tömbházban? Vagy az is, aki a háborús övezetből Európába menekül? Ezek azok a kérdések, amelyekre a nyugat-európai keresztyének nem találták meg a választ. Nem azokról beszélek, akik senkiben nem hisznek, mert azok nyilván támogatják Merkel asszony bevándorlási politikáját. Bár úgy látom, hogy a tavalyi március 22-i brüsszeli robbantások kissé felébresztették az ottani társadalmat. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy teljesen megváltozott a felfogásuk, csupán azt, hogy az utóbbi időben nagyon megnézik, ki az, aki valóban menekült, és ki az, aki a gazdasági jólét miatt érkezik az országba. – A párizsi terrortámadásokat Brüsszelből irányították. Várható volt, hogy Belgiumban is robbantanak? Hogyan fogadták az emberek? – Várható volt a robbantás, csak azt nem lehetett tudni, hogy hol és mikor. A Párizsban székelő Charlie Hebdo szerkesztősége ellen elkövetett támadás után mindenki Charlie akart lenni, ez volt a „menő szöveg”. Az azt követő őszi terrorsorozat után már sokan gondolkodóba estek, és azt mondták: azért ez így nem mehet tovább. Amikor közel ért Belgiumban az emberekhez a terror, és a repülőtéren, valamint a metróban robbantottak, már sok ember arcán látszott a harag. Azok a napok sokakban törésvonalat jelentettek. A robbantásokat Moolenbeek – Malompatak – negyedből irányították. Itt olyan polgármester volt, aki évtizedeken keresztül csak arra gondolt, hogy megkapja a megfelelő számú szavazatot, és nem érdekelte, hány külföldi költözik a városrészbe. Ott felnőtt egy zárt társadalom, amely flamandul nem tud, a franciát is csak törve beszéli, így könnyű volt onnan irányítani a támadásokat. Most ott igyekeznek tisztogatni, de rengeteg munka van még ezen a téren. – Hogyan vélekednek a migrációról az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján? – Az európai emberben – hívőben és hitetlenben egyaránt – önkéntelenül is benne van az, hogy szeresd felebarátodat. És ezt ott igyekeznek gyakorolni is, csakhogy szerintem ez túl erőltetett. Amit látunk a tévében – vagyis hogy Nyugat-Európában mindenki tárt karokkal fogadja a migránsokat – nem igaz. De az ellenkezője sem. A migránskérdésben megoszlanak a vélemények a belga társadalomban. Sokan pedig félnek véleményt mondani. – Mennyi időre választottak meg Gentbe lelkésznek? – A lelkipásztor-választás úgy történik, mint itt Erdélyben. Azt tartják, hogy legalább öt évre választanak, de ha talál a szó, hosszú ideig maradhatsz. – Gyerekeid több nyelvet beszélnek, ők minek tartják magukat? – Magyaroknak. Mondtam nekik, hogy holland vér is csörgedezik az ereikben, erre azt válaszolták, hogy nekik Hollandiához nincs semmi közük. – Gondolkoztatok-e azon, hogy visszatérjetek Erdélybe? – Nem szoktam elzárkózni semmi elől, de meggondolatlan kijelentéseket sem szeretek tenni. Nem én vagyok a sorsom kovácsa. Ha Isten úgy rendeli, hogy ott legyek, akkor ott szolgálok. Somogyi Botond Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. március 17.Történelmi vetélkedőn győzedelmeskedtekErdélyből a legjobbak Az Erdélyi Magyar Televízió és az RMDSZ Oktatási Főosztálya által ötödik alkalommal rendezett Forradalom utca 48. című történelmi vetélkedőt idén a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum csapata nyerte. A részletekről Tóth Zoltán történelemtanár számolt be lapunknak. A szombaton felvett és szerda este műsorra tűzött megmérettetésen öt csapat mérte össze az 1848–49-es forradalom és szabadságharccal kapcsolatos tudását: a céhes városbeliek mellett a tavalyi győztes nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceum, a brassói Áprily Lajos Főgimnázium, a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum és a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. Pászka Alpár, Voloncs Attila és Farkas Gellért tizenegyedikes diákokat Tóth Zoltán történelemtanár készítette fel a vetélkedőre. Egy háromperces jelenetet kellett bemutatni Petőfi Sándorról, melynek kidolgozásában Deák Ferenc magyartanár nyújtott segítséget, emellett egy rövidfilmet kellett készíteni a csapatról és az iskoláról, majd a televízió stúdiójában következett a többfordulós megmérettetés. „Jólesik látni, hogy a munkámnak van eredménye, szükség van az effajta pozitív visszajelzésekre”, summázott Tóth Zoltán. Daczó Hodor Barna Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. március 21.Istennek, hazának, tudománynakA protestáns iskolahálózat történelméből „Istennek, hazának, tudománynak!” – a Jókai Mór által a pápai alma maternek választott jelmondat talán a legtalálóbban adja vissza a protestáns iskolák szellemiségét. A sepsiszentgyörgyi unitárius templom közösségi termében és a Józsa Lajos Unitárius Közösségi Házban berendezett iskolatörténeti vándorkiállítás – amely a Protestáns iskolatörténeti mozaik címet viseli, és amely a Református Tehetséggondozó Alapítvány és a Reformáció Emlékbizottság kezdeményezésére készült – hiánypótlónak számít, hiszen arra vállalkozik, hogy 500 év rendkívül gazdag történelmét foglalja össze. Mint neve is jelzi: mozaik, azaz a teljesség igénye nélkül felvillant számunkra egy-egy felemelő korszakot a protestáns iskolák történetéből. Az alap történelmi ismereteken kívül elsősorban az irodalmi alkotások szolgáltatnak háttér-információkat a témához, íróik maguk is egykori kollégiumi diákok lévén. Itt említem rögtön Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét, amely a XIX. századvégi debreceni református kollégium világát ismerteti a kisdiák Nyilas Misi sorsán keresztül. Bár ez a világ zordnak hat az író ábrázolásában, Móricz többször hangsúlyozta, „ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött”. Szabó Magda Abigél című regényében a főszereplő Vitay Georgina, Gina kerül 1943-ban egy vidéki református intézetbe. A Matula zárt, puritán világa szintén önéletrajzi ihletésű, ugyanis az írónő egykori kollégiumára, a debreceni Dóczy Leánynevelő Intézetre ismerhetünk benne. És bár a szigorú szabályok, a szoros napirend kezdetben megkeseríti a főhősnő életét, hamar rájön, hogy valójában ez a rend és fegyelem egyben jótékony is, óvó és védő szerepet is ellát. Jókai Mór És mégis mozog a Föld regényének cselekménye szintén a debreceni kollégium falai közül indul, az író erdélyi vonatkozású, A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélése pedig a XVIII. század eleji nagyenyedi református kollégiumot és annak diákjait emeli ki a kuruc-labanc szabadságharcok idején. De miről is szólnak a történelmi források? A protestáns kollégiumok alapításának igénye a reformáció elterjedésével egy időben jelentkezett Európa-szerte. A reformáció célkitűzése az egyház és a társadalom megújítása volt. Ennek pedig legfontosabb eszközei az anyanyelvi prédikáció, a nyomda és az iskola voltak. A Magyar Királyság területén a XVI. század első harmadától kezdve sorra jöttek létre a magyarság szempontjából meghatározó szellemi központok, így 1531-ben már a reformáció szellemében alakult meg a sárospataki református kollégium, ugyanebben az évben létrejött a pápai református kollégium is. 1538-ban a debreceni városi iskolát is reformátori vezetés veszi át, és megszervezik az alsó tagozattól az akadémiai tagozatig az oktatói és nevelői munkát, ugyanitt született meg 1577-ben az első magyar nyelvű számtankönyv. A Luthert követő magyarországi német nyelvű polgárság is sorra alakította át a középkori városi iskolákat humanista szellemben, mint például Leonard Stöckel 1539-ben alapított bártfai iskolája, vagy a Brassóban az 1540-es években, Johann Honter, Honterus polihisztor által létrehozott iskola, amelynek utódintézménye ma is a nevét viseli. A német nyelvű liturgiának és oktatásnak fontos szerepe volt a szász identitás megőrzésében Erdélyben. Kolozsvárott az 1557-es tordai országgyűlés határozata alapján létrejön Dávid Ferenc vallásalapító irányításával az unitárius kollégium. Az „óvári” kollégiumként emlegetett iskolában olyan kiválóságok tanítottak, mint Heltai Gáspár. Ugyanebben a században alapították még a kecskeméti, mezőtúri, szatmári, marosvásárhelyi református kollégiumot, a békési és a nagykőrösi református gimnáziumot. A XVII. században az erdélyi fejedelmek kiemelt szerepet szántak az oktatás támogatásának és az iskolaalapításnak a reformáció szellemében. Bethlen Gábor 1620-ban fejedelmi székhelyén, Gyulafehérváron alapított kollégiumot, amelyet két évvel később akadémiai szintre emelt. Szimbolikus jelentőségű, hogy épületét az egykori domonkos kolostor, illetve saját lakóháza helyén emeltette. Első tanárai külföldről meghívott költők, elismert tudósok, első magyar professzora pedig Apáczai Csere János, aki 1653–56 között tanított itt. Az 1658-as tatárdúlás után Apafi Mihály fejedelem elrendelte a kollégium áthelyezését Nagyenyedre, ahol a későbbiekben felvette Bethlen Gábor nevét. Kolozsváron 1608-tól a református oktatás is elkezdődött a Farkas utcában. Utódintézménye felvette egykori diákja és tanárja, Apáczai Csere János nevét. A zilahi református kollégium 1646-ban indult gimnáziumi osztállyal, 1902-től főgondnoka után Wesselényi Miklós Kollégiumként lett ismert. Székelyudvarhelyen 1670-ben jött létre a református kollégium. A század derekán Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi Zsigmond meghívására érkezett a híres cseh-morva pedagógus, Comenius a sárospataki kollégiumba. Bár Comenius 1654-ben eltávozott Patakról, az itt töltött néhány év nem múlt el nyomtalanul az iskola életében. Új tantervet dolgozott ki, amelynek része volt a szemléltetés és a színjátszás is. A nagy pedagógus alapvető műveinek egész sora született itt, köztük az első képes tankönyv, az Orbis Pictus (Ábrázolt világ). Debrecenben Descartes, Newton és Leibniz korszerű művei alapján oktatnak. A XVIII. században újabb protestáns gimnáziumok és kollégiumok jöttek létre, mint a csurgói református gimnázium, a pozsonyi, szarvasi, nyíregyházi evangélikus gimnáziumok, valamint a székelykeresztúri unitárius kollégium. A pozsonyi gimnáziumban a gyakorlati tárgyakat helyezték előtérbe, élő nyelveket is tanítottak, mint pl. francia, német, magyar. A XIX. században Sárszentlőrincen evangélikus gimnázium indult, amely a későbbiekben Bonyhádra költözött; 1859-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult a Református Székely Mikó Kollégium. 1868 előtt egyetlen állami népiskola sem működött az egykori középkori magyar királyság területén, és azután is csak ott létesítettek községi iskolákat, ahol nem voltak felekezetiek. A XIX. század második felében és a XX. század elején létrejöttek az első protestáns leánynevelő intézetek is, mint a debreceni református kollégium Dóczy Gimnáziuma, a budapesti Baár–Madas Református Gimnázium, a budapesti evangélikus leányképzés, a kolozsvári Felső Református Leánygimnázium, a sepsiszentgyörgyi református leánygimnázium. A protestáns kollégiumok céljaiban és szervezetében rokonvonások sokaságát fedezhetjük fel, bár számos különbség is van közöttük, hiszen más táj, más emberek közössége formálta ezeket az intézményeket. Közös bennük: a humanista háttér, eszmeiség, mint például az anyanyelvre lefordított Biblia és zsoltárok, a népoktatás szükségességének szemlélete, a műveltség nyíltsága, európai tájékozottsága és a nevelés sokoldalúsága. Vallották, hogy az ember formálható. Közös továbbá a tradíció és a haladás egységének sajátos szemlélete, a „docendo discimus”, a tanítva tanulás elve: az iskola önállóságra tanította a diákokat azáltal, hogy az alsóbb szinteken a tehetséges diákok közül választottak ki tanítókat, ők voltak az ún. publicus vagy privát praeceptorok, másképp az osztály- és magántanítók; a professzorok sokáig csak az akadémiai tagozatokon tanítottak. Diákönkormányzatok (vagy „coetus”) működtek: a protestáns kollégiumi diákság nemzedékeken át erős önkormányzattal, választott tisztségviselői útján intézte ügyeit. Közösek az alaptantárgyak is: alsó tagozaton kiemelt szerepet kapott a szépírás, számtani alapművelet, Európa országainak vázlatos ismerete, zsoltáréneklés – természetesen anyanyelven –, bibliai és erkölcsi ismeretek; míg felsőbb tagozatokon a latin nyelv, a görög-római kultúra, stilisztika, retorika, poétika, aritmetika, földrajz és történelem, természettudományok, szent nyelvek, teológiai stúdiumok voltak tanulható tantárgyak. Közös vonás az is, hogy haladó szellemiség jellemezte a tantestületet, mindig az adott kor aktualitásaihoz igyekeztek igazodni a tudományok terén, elég megemlíteni azt a tényt, hogy Descartes racionalizmusa, majd Newton és Leibniz tudományos hatása a fizikában és matematikában a protestáns iskolák közvetítésével jelentkezett először Magyarországon. Fontosnak tartották az éneklést, kórusok működését: temetésekre, valamint családi ünnepekre a kollégiumi énekes diákok a XVI. századtól kezdve már szervezetten jártak. Jellemző volt a külföldi egyetemjárás („peregrinatio academica”), a peregrinusok kezdetben a wittenbergi egyetemet látogatták, majd a heidelbergit, a németalföldi, svájci, angol akadémiát. 1526 és 1789 között mintegy 25 ezer magyar diák látogatott külföldi egyetemet. Ők a megszerzett tudást itthon kamatoztatták, többen az itthoni szolgálatot választották, viszont rendszeresen tartották a kapcsolatot nyugat-európai kollégákkal. Közös e rendszerben a támogatás mikéntje is: nemcsak az egyház részéről, hanem a helyi tanács és a helyi közösség is adakozott sok esetben, és ezáltal aktívan részt vett a tanintézmények fenntartásában, de még ún. „angol pénzről” is beszámolhatunk a nagyenyedi kollégium esetében, ahol az angol király, I. György is gyűjtést szervezett a kuruc–labanc harcok során sérült kollégium újbólépítésére. Az is közös ezen iskolákban, hogy a magyar nemzeti törekvéseket, a magyar hazát szolgálták kurucként, majd ’48-as nemzetőrként, honvédként, illetve a világháborúkban. A protestáns kollégiumok sorsa is hasonló: gondoljunk itt ellenreformáció által üldözött iskolákra, a kommunista rendszerre, amely évtizedekre beszüntette a felekezeti oktatást – kivételt képez a debreceni református kollégium –, vagy gondoljunk a boldogabb időkre, az 1990-es évek elejére, amikor újra létrejöhettek ezek az iskolák. Összegzésként megállapítható: ezek az alma materek az életre képesítő tudás és a jellemformálás helyszínei is egyben, hiszen a magyar kultúra, a magyar tudomány számos nagy alakját köszönhetjük a protestáns kollégiumi oktatásnak. A teljesség igénye nélkül néhány név: Apáczai Csere János, Kőrösi Csoma Sándor, Bölöni Farkas Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Fazekas Mihály, Bolyai Farkas, Bolyai János, Arany János, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Kriza János, Berde Mózsa, Orbán Balázs, Benedek Elek, Gyárfás Jenő, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Tisza István, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc, Bay Zoltán, Szabó Magda, Varga Nándor Lajos, Kós Károly, ifj. Kós Károly, Áprily Lajos, Beke György, Nemes Nagy Ágnes. Az évszázadok során a protestáns kollégiumok nemzeti kultúránk kibontakoztatásának termékeny talajául szolgáltak, és folyamatos táplálói lettek, egyúttal jelképei a folytonos küzdelmekben a hitnek, a kultúrának és tudományosságnak. Magyarósi Imola Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. április 13.Örökségünk őrei: továbbfejlesztik a vetélkedőtVéget ért az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket elnevezésű mozgalom és vetélkedő idei tanévre meghirdetett kiadása. „Akkor van jövőnk Erdélyben, ha a fiatalok hisznek abban, hogy az övék itt a tér. Bíznunk kell bennük, segítenünk kell nekik, hogy megmutathassák: ismerik értékeinket és felelősséget vállalnak értük. A diákok 5 év alatt olyan mozgalommá tették a kezdeményezést, amelyet ma már európai sikersztoriként emlegetnek” – mondta Hegedüs Csilla, a program kezdeményezője, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke. Hozzátette, a mozgalom az utóbbi időszak legsikeresebb, ifjúságnak szóló örökségvédelmi kezdeményezése, mert eddig 7 megyében több mint 1400 diák vett részt a programban. „»Sosem gondoltam volna, hogy lehet ennyi jókedvvel, fantáziával, lelkesedéssel védeni épített örökségünket« – mondta az egyik kolozsvári tanár. Emiatt úgy döntöttünk Winkler Gyula európai parlamenti képviselővel, a verseny társszervezőjével, hogy jövőtől ismét lépünk egyet előre, továbbfejlesztjük a vetélkedőt. Fontosnak tartjuk, hogy Erdélyben és a Kárpát-medencében is megismerjék azt az értékes munkát, amelyet a diákok az épített örökségvédelem területén végeznek” – részletezte a kulturális szakember. A 2016–2017-es tanévre meghirdetett versenyben 26 csapat, azaz több mint 400 diák vett részt. Kiválasztottak egy-egy műemléket, és fél éven keresztül az volt a feladatuk, hogy felfedezzék és másokkal is megismertessék azokat az értékeket, történeteket, különleges eseményeket, amelyek egyedivé teszik az épületet. A versenyben nemcsak a diákcsapatok vettek részt, hanem bevonták a szakembereket, diáktársaikat, szüleiket, barátaikat. Az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket vetélkedő győztesei a Hunyad megyei Nagyboldogasszony ferences templom és kolostor felett őrködő csapat, a brassói Áprily Lajos Főgimnázium főépületét népszerűsítő X. A osztály, valamint a kolozsvári Református Kollégium csapata, azaz a Purjesz–Óváry-ház őre. Ők Winkler Gyula EP-képviselő jóvoltából brüsszeli tanulmányúton vesznek részt. A programban részt vevő 9 döntős csapat elmehet az Örökségünk őrei nyári táborába, valamint Electric Castle-, Double Rise- és Vibe fesztiválbelépőt és számos más díjat is nyertek a versenyzők. Bede Laura / Krónika (Kolozsvár) 2017. április 29.„Ó, Helikon, ihless meg…”Május 3-án töltené a nyolcvanat. Nyolc éve kellett távoznia. Számos 1937-es születésű, jó erőben lévő kortársa él még közöttünk, Adamovits Sándor is velünk lehetne. Kutatna, írna, szervezne rendületlenül. Ahogy tette csendben, kitartóan, céltudatosan több évtizeden át. Tovább keresné, mi az, amit még ki lehetne deríteni egykori szellemi nagyjaink, helikoni íróink életéről, munkásságáról, szaporítaná a róluk szóló cikkek, könyvek sorát, igyekezne gyarapítani az emléküket őrző rendezvényeket. Sajnos feltételes módot kell használnunk, életműve 2009-ben lezárult. Kötetei – A Helikon házigazdája, a Kapuk, kopják, haranglábak, A vécsi vár vendégei, a Helikoni nagyasszonyok és az utolsó, a halála előtt nem sokkal megjelentetett Szellemi helyszínelés Nagyenyedtől Marosvécsig – fellapozhatók, sok érdekességet, irodalom- és helytörténeti tudnivalót kínálva, haszonnal forgathatók. Aki azonban barátjának, jó ismerősének tekinthette Adamovits Sándort, az mindenekelőtt megnyerő, rokonszenves egyéniségét őrizte meg magában. És ez a személyesebb, ez az, amit az idő kevésbé homályosít el. Úgy adódott, hogy nem csak közírói, szerkesztői munkásságát, néprajzos és irodalomtörténészi megszállottságát, a nyugdíjazása utáni időszakban rendkívül megpendült alkotó, szervező ténykedését követhettem nyomon, nem csupán a Helikon – Kemény János Alapítvány kurátoraiként dolgozhattunk együtt és szurkolhattunk a felújított marosvécsi találkozók, emlékünnepségek sikeréért, ifjúkori élménytárunkban is megannyi közös pontot, mozzanatot, értéket tarthattunk számon. Nagyenyed, a Bethlen Kollégium neki is, nekem is kimeríthetetlen élményforrást jelentett. Ő egy másik fontos erdélyi településen, Déván született, és ott töltötte gyermekkora első évtizedét, az Őrhegy alatti város azonban annyira meghatározta szellemi habitusát, akárha a szülőhelye lett volna. Azt hiszem, jelképesen annak is tartotta. Csillapíthatatlan helikoni vonzalmai is minden bizonnyal az enyedi helikonisták – Áprily Lajos, Kemény János, Szentimrei Jenő, Berde Mária, Sipos Domokos, Kacsó Sándor, Jékely Zoltán, Vita Zsigmond – hatására mélyültek el benne. Nagyon ragaszkodott Nagyenyedhez, s megpróbálta hatványozottan visszaadni mindazt, amivel a hely szelleme feltöltötte. Persze Marosvásárhelyt is lelkes lokálpatriótaként vallotta a magáénak. És Erdély több más térségét, települését is hasonlóan példás kitartással, módszerességgel térképezte fel magának. Az emberi kapcsolatai révén is. Egyik legfigyelemreméltóbb adottsága éppen ez a közvetlenség, bizalomgerjesztő képesség volt, amellyel a legkülönbözőbb életkorú és beállítottságú, felkészültségű embereket meg tudta szólítani, emlékidézésre, mesélésre tudta késztetni, ily módon könnyen feledésbe merülő információkat előcsalogatva a memória bugyraiból. Több száz közreadott írásához, irodalom- és kultúrtörténeti, néprajzi cikkéhez, fotójához, lexikoni szócikkéhez így is szerzett adatokat, amiket aztán tudományos alapossággal, ellenőrizve, kibővítve, megerősítve hozhatott nyilvánosságra. Aligha volt még egy olyan személy, aki ekképpen annyi érdekességet, lappangó információt derített volna fel például a marosvécsi emlékekről, mint ő. Az, hogy a helikoni örökség ma is eleven a honi magyar köztudatban, a Helikon – Kemény János Alapítványnak is jelentős mértékben köszönhető, amelynek élén mintegy évtizeden át Adamovits Sándor munkálkodott nagy odaadással. Az elhunyta után alapított Kemény János-emlékdíj méltó elismerése az elnöki teljesítményének. E születésnapi sorok fölé címként az első marosvécsi találkozó egyik költő résztvevője, Bartalis János emlékkönyvbe írt fohászából idéztem egy részletet. A lírikus az 1926-os összejövetelen jelen levő több más írótársával együtt Bornemisza Elemérné kérésére vetette papírra az induláshoz fűződő gondolatait. A köszöntőket Adamovits Sándor egyik írásában olvashatjuk egybegyűjtve, a Művelődésben jelentette meg 2008-ban. Ki tudja, hányszor fohászkodott ő maga is a Helikonhoz ihletért? Nem hiába. Könyvei tartalmasan, adatgazdagon, olvasmányosan gyarapítják az irodalombarátokat. N.M.K. Adamovits Sándor /Déva, 1937. máj. 3. – Marosvásárhely, 2009. júl. 18./ Népújság (Marosvásárhely) 2017. május 8.Fehér Megyei Magyar Napok – új fesztivál a szórványbanÚj rendezvénysorozat kerül – először – megrendezésre idén, 2017 június 15. és 18. között, amely összefogni és erősíteni kívánja, minőségi együttlét útján, a Fehér megyei magyarságot – tájékoztattak közleményükben a szervezők. A szervezés folyamatában eddig 40 változatos és sokszínű, teljes egészében díjmentes program várja 20 településen és 28 helyszínen a megye településeinek nemcsak magyar közösségeit, hanem minden érdeklődőt. Szórvány településeken elengedhetetlen a különböző közösségi mintaformálók és vezetők együttműködése, ezért a rendezvény hagyományt kíván teremteni azáltal is, hogy – bár a Dr. Brendus Gyula Egyesület a jogi lebonyolító – civil szervezetek, tanintézmények, egyházak, vállalkozók és a helyi társadalom tagjai közös erővel a Fehér Megyei RMDSZ infrastruktúráján keresztül együtt dolgoznak a rendezvény sikeréért. Programok több, magyarlakta településen A rendezvény központja idén ugyan Nagyenyed lesz, de emellett több magyarlakta településre is eljuttatják a programokat. Szórvány településeken nagyon fontos a közösségépítés és a magyar kulturális örökség megőrzése, ennek érdekében a programokat azokba a falvakba is eljuttatják, ahol nagyon alacsony a magyar lakosság létszáma, mert fontosnak tartják a magyar kultúra, a népművészeti hagyományok, a gazdag szellemi hagyaték és irodalmi értékek, változatos történelmünk és épített örökségünk népszerűsítését – olvasható a közleményben. A természeti értékekre is ráirányítják a figyelmet Van mire büszkének lenniük a Fehér megyeieknek, és ezt el is kívánják mondani: hiszen sokaknak ismerősek Fenichel Sámuel és Kőrösi Csoma Sándor utazásai, olvasta Áprily Lajos verseit, járt már a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, Torockón vagy a gyulafehérvári római katolikus székesegyházban. Fehér megye természeti adottságai nagyon különlegesek: a torockói Székelykő, a Remetei-sziklaszoros, a Detunátai bazalt oszlopok, a Romániában egyedülálló aranyosfői jégbarlang csak néhány a megye természeti értékei közül, ezért a környezetvédelem és környezettudatosság ugyanolyan fontos szerepet játszik a Fehér Megyei Magyar Napok programjain belül, mint az épített örökség. Sztármeghívottak és Zöld Nap először Sztármeghívott a REPUBLIC zenekar, amelynek koncertjére június 15 -én kerül sor a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégium udvarán. Az eseménysorozat lehetőséget kínál egyaránt a befutott együttesek és a kisebb művészeti csoportok és fiatal művészek bemutatkozására, de reflektorfénybe helyezi a Fehér megyei művészeket, tánccsoportokat és tevékeny egyéneket is, hiszen ez a mindannyiuk fesztiválja. A gazdag programkínálatnak meghívottjai többek között a nagyenyedi Smici Blues Band, a Hajdina Néptáncegyüttes Marosludasról, és a Nagybaconi Néptáncegyüttes Kovászna megyéből. Az említett programok mellett nem maradhatnak el a kiállítások, kulturális rendezvények és tanácskozások, sporttevékenységek sem. A megyében számos olyan esemény van, amelyek évek vagy évtizedek óta hagyományt teremtettek, de amelyek ezúttal értékes részeivé válnak a Fehér Megyei Magyar Napoknak. Ilyen rendezvény a hagyományos tornabemutató a Bethlen Gábor Kollégium sportpályáján, és a véndiák találkozó. Ugyanakkor az eseménysorozat keretén belül indítják el a Zöld Napot, amely a környezet iránti szeretetről és tiszteletről szól: közös hulladékgyűjtési akciót szerveznek a megye különböző falvaiban, településein, illetve főbb turisztikai pontjain. Kihagyhatatlan a híres nagyenyedi bor-kóstoló További programkínálatukban szerepel a Lőrincz család fotókiállítása, illetve az Inter-Art Alapítvány magyar művészeket bemutató tárlatának megnyitása. A családi- és gyermekprogramokon egy lelkes csapat szórakoztatja a gyerekeket, szabadtéri játszóházzal és kézműves foglalkozásokkal. A kollégium udvarán kézműves házikók és sátrak csábítják majd az igényes kézimunkák, ékszerek, kerámiák, fajátékok és egyéb kiegészítők kedvelőit. Az ízek szerelmeseinek pedig ajánlják a hagyományos magyar ételeket a gasztronómiai sarokban, ha pedig megszomjaznának, akkor a legfinomabb kézműves sör, és természetesen a híres nagyenyedi borok várják, hogy végigkóstolják őket. A Fehér Megyei Magyar Napok alkalmat nyújtanak arra is, hogy az elszármazottak, akik ebben az időszakban szeretné- nek hazalátogatni, együtt lehessenek, és kivételesen gazdag, változatos meg színes tartalommal teljen az itthonlé tük. Ugyanakkor több száz év alatt magyar és román nemzetiségek csiszolódtak egymáshoz és éltek együtt a megyében, viszont kevés olyan fórum és csatorna létezik, amely elősegítené a kultúrák találkozását – írják a szervezők. Ezért arra törekszenek, hogy a magyar kultúrát olyan formában mutassák be, hogy az elérhető legyen más anyanyelvű érdeklődők számá- ra is. Rendezvényüket ebből a szempontból is hiánypótlónak tartják. A fesztivál részletes programja megtalálható a rendezvény Facebook-oldalán (www.facebook. com/fehermegyeimagyarnapok). Szabadság (Kolozsvár) 2017. május 12.Programkavalkád a Kolozsvári Ünnepi KönyvhétenMegnyílt a 7. alkalommal szervezett ünnepi könyvhét a kolozsvári Fogoly utcában csütörtök délután, az irodalmat, könyvkultúrát népszerűsítő rendezvénysorozat vasárnapig várja az érdeklődőket. A közönség nemcsak a könyvesstandok kínálatából válogathat, de író-olvasó találkozók, konferenciák, könyvbemutatók, koncertek, színházi előadások, irodalmi estek is szerepelnek a programban. Az RMDSZ, a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett rendezvényen a kétszáz éve született Arany Jánosról, az 50 éve elhunyt Áprily Lajosról, valamint a 130 éve született Kassák Lajosról is megemlékeznek. A várfal melletti sétálóutcában állították fel a könyvhétre bejelentkezett 25 könyvkiadó és könyvterjesztő sátrát és a rendezvény színpadát is. A rendezvény vasárnap délután a Hangzó csoda című közösségi versmondással ér véget, amelyen Arany János költeményeit szavalják a résztvevők. Krónika (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
