|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 329 találat | lapozás: 1-30 ... 241-270 | 271-300 | 301-329 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Vetési László 2012. május 14.Százötvenéves magyar közművelődési folytonosság BukarestbenBántó István könyvbemutatója a Gaudeamusban Hosszú időszakot átölelő, szellemi-művelődéstörténeti utazást kínál az olvasó számára Bántó István, mondta Vetési László lelkész, szórványügyi előadó azon a múlt heti könyvbemutatón, amelyre a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban került sor, a szerző jelenlétében. Bántó István Magyar közművelődés a román fővárosban című kötete a Polis Könyvkiadónál jelent meg, a rendezvényen Vetési László méltatta a kiadványt. – Bántó István kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a tanügyi újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, később főszerkesztőnek, többször is előre- és hátrafokozott kultúrnapszámosnak került Bukarestbe hat évtizeddel ezelőtt. Így vált, üllő és kalapács között, közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé, a bukaresti magyarok dolgainak szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is – fejtette ki Vetési. A könyv szerkezetéről szólva, elmondta: a kötet leghosszabb, legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. – A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyének, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a XX. század első harmadának regáti egyesületeit szemlézi, s meglepő, hogy milyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata, s milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodott, hogy a nagy kihívások, a válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak. A múltba merítkezve Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy Bukarest is cipelte hátán bizony a magyar–magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kis közösségek pánik-küzdelmeit, az egymásra ujjal mutogatást. Sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat mindenüvé, ahol megjelentünk – hangsúlyozta a méltató. A kötet következő része hosszasan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig. – A Vigyázók fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor: a népoktatás szolgálatába álló Koós Ferenc; a szórványlelkekre gondot viselő Nagy Sándor; a regáti magyar balsorsot megélő, a havaselvi magyarokat összegyűjtő, piteşti-i lelkész, Udvary András; a népművelés istápolója, Bakk Elek főorvos; az igaz igék, talmi igazságok költője, Szemlér Ferenc; az irodalom napszámosa, Lőrinczi László és a többiek sora. Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet: az egyikben meghatódással tartja kezében Kaszta István Hadad a hadak útján című kötetét, sok-sok ismerős emléket idéz, hiszen szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú tanügyi újság szerkesztőségébe, itt már teljesen emlékeire alapozva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életének 32 esztendejét eltöltötte – mondta méltatásában Vetési László. A szerző felszólalásában úgy vélte, a bukaresti magyarság jövőjét illetően megmarad töretlen optimistának, mint mondta, a bukaresti magyarságnak fogyása, számbeli változása, üldöztetése (mert ez is előfordult) ellenére továbbra is van jövője. – Ebben az időszakban, amit áttanulmányoztam, azt láttam, van értelme annak, hogy az utánunk következők továbbra is vállalják az intézményteremtésnek, tulajdonképpen a közösségteremtésnek a feladatát. Tapasztalatom alapján a nemzetiségi megmaradásnak egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb tényezője az, hogy legyen közösség, ahova tartozónak érezze magát, aki azt szeretné, hogy valahogy megkapaszkodhasson abban a nagy idegenségben – hangsúlyozta Bántó István. A szerző ugyanakkor kiemelte: könyvében a folytonosságot próbálta szemléltetni, azt tudniillik, hogy azon a részterületen, ami a magyar közművelődést illeti, 150 év alatt létezett egyfajta folytonosság. Hozzáfűzte: remélhetőleg az olvasóban ki tudott alakítani egy olyan képet, ami a jövőbe mutat. KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár) 2012. július 3.Szórványkonferencia az Erdélyország az én hazám világtalálkozón2012. június 30. és július 1. között ismét megrendezésre került – immáron hatodik alkalommal – az „Erdélyország az én hazám” világtalálkozó, az Erdélyből elszármazottak és Erdély sorsáért elkötelezettek nagy találkozója. A színes programokban bővelkedő nagyszabású rendezvénynek az idei évben a Verőce melletti Lósi-völgy adott otthont, a megejtően szép Kárpát-Haza Temploma lábánál. A rendezvényen vasárnap szórványkonferenciát tartottak, ahol az alábbi összeállítás készült. Vetési László, a kolozsvári székhelyű Diaszpóra Alapítvány elnöke: „Az olyan városok esetében is, mint Kolozsvár, amelyik egyrészt főváros, másrészt hatalmas értelmiségi központ, rétegeiben szoktuk elemezni és kezelni. Az a réteg, amelyik magyar intézmény-háttérrel, magyar kultúrkörben mozog, vagy iskolaigazgatók, iskolák, magyar intézmények vonzáskörzetéhez tartozik, ez a réteg városon belül természetesen ne lehet szórvány, viszont azok, akik úgynevezett Monostor-negyediek, őket természetes módon muszáj úgy kezelni, mert leszakadnak az identitástömbökről, nyelvi közösségekről. Ennek a szórványnak a megszólítására vannak mostmár hatékony módszerek. Például a Kolozsvári Napok, amely tömegeket mozgat meg." A Mezőség 100 évvel ezelőtt is szórványvidék volt, ami azt jelenti, hogy helyi magyarok hozzászoktak ahhoz, hogy körülöttük románok élnek. Balázs Bécsi Gyöngyi, a Kallós Zoltán oktatási és kulturális alapítvány elnöke: „A gyerekeket magyar iskolába íratják, ami nagyon pozitív dolog. Hozzátartozik a falu rendjéhez, hogy, ha valaki más, mint a többi, vagy mást akar, mint a többi, akkor azt megszólják. (...) Annyira megnyertük az emberek bizalmát, és nem csak a magyarokét, hanem a románokét is, nem kell nekem bizonyítani, hogy mi az, amit ajánlok a gyermekeknek, amikor hozzám jön, hogyha a válaszúti szórványkollégiumban kezdi meg az iskolát. Másként viszonyul a világhoz, mert talpraesettebb." Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület elnöke: „Kevesen vagyunk, de az még nem jelenti azt, hogy ne tevékenykedjünk. Elsősorban a vegyes házasságok miatt nagy az elrománosodás, a beolvadás veszélye, illetve a kisebb településekről, a falvakról a gazdasági erőt, a fiatal munkaképes lakosságot elszívták a városok. Ezért kellett létrehozni a Bástya Egyesületet." Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés Autonómiabizottságának az elnöke, a Nemzeti Összetartozás Bizottság alelnöke: „A Székely Nemzeti Tanács, illetőleg a székely autonómia kezdeményezésének az apropóján, de nem csak és kizárólag a székelyföldi autonómiát, hanem egyáltalán a Kárpát-medencében létesíthető autonómiaformákat figyelembe véve Vajdaságtól Kárpátaljáig, Felvidéktől Egészen Erdélyig minden olyan kérdést felkarolunk, ahol akár személyi, kulturális, területi autonómiaformák létrejöhetnek. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy legyen egy közös eredőnk. Egyrészt ugyanazokat a fogalmakat ugyanúgy értelmezünk mindannyian (autonómia, nemzeti önrendelkezés, autonómiaformák Európában). Muszáj ezekről beszélni, hiszen csak és kizárólag ez biztosíthatja azt, hogy ha mi egymást értjük, akkor fel tudunk ugyanazon zászló mögé mindannyian sorakozni. (...) Nagyon jól látható, hogy azokban az európai országokban, ahol vannak autonóm közösségek, ott gazdaság mindinkább és mindig jobban fellendül." Forrás: Kossuth Rádió / bellacafe.hu 2012. június 30 – július 1 között tartották a 6. Erdélyország az én hazám világtalálkozót, a Verőce melletti Lósi - völgyben. Az erdélyi, Erdélyből elszármazott vagy Erdély sorsát szívükön viselő résztvevők - az érmelléki kulturális életet képviselők segítségével - az idén az Érmellékkel ismerkedhettek meg közelebbről. Az előadások, könyvbemutatók rendjén Vetési László megtartotta a Vallási együttélési érdekességek Erdélyben című vetített képes előadását. A rendezvény másnapján Megmaradás tematikával kerekasztal-beszélgetést folytattak a szórványmagyarságról, melyen erdélyi és anyaországi alapítványok, egyesületek képviselői számoltak be a szórványért végzett munkájukról, erőfeszítéseikről és az eközben támadt gondjaikról. Részt vettek: Balázs-Bécsi Attila (elnök, Téka Alapítvány - Szamosújvár), Balázs-Bécsi Gyöngyi (elnök, Kallós Alapítvány - Válaszút), Kerekes Zoltán és Lapohos Ella (elnök és alelnök, Vicei Bástya Egyesület - Vice), Benkei Ildikó, Szeleczki Erzsébet, Kaszás Mária és Nagy Éva (Vasárnapi Iskola Alapítvány), Vetési László (elnök, Diaszpóra Alapítvány – Kolozsvár). A moderátor szerepét Margittai Gábor publicista töltötte be. Erdély.ma 2012. július 7.Teremtsünk hitközösséget és nyelvi otthont a fiatalok számáraBeszélgetés Vetési László lelkipásztorral, szórványügyi előadóval – Az 1989 előtti erőszakos asszimilációs törekvéseket a rendszerváltozás után ennek egyféle „rejtett” formája váltotta fel, amelynek sajnos megvan a maga romboló hatása, még akkor is, ha nem olyan mértékű, mint korábban. Úgy tűnik azonban, hogy az erdélyi magyar közösséget jelenleg sokkal inkább egyfajta „önkéntes beolvadás” veszélye fenyegeti. Mi a véleménye erről? – Alapvetően ez így történt, a kérdés azonban árnyaltabb. Erőszakos asszimilációs jelenségekről, 1989 után is beszélhetünk. Jelentősen kifinomult az eszköztár, egy alattomos lélektani hadviselés zajlik: a kisebbségi nyelv hatalom általi megbélyegzése, a folyamatos etnikai sértegetések, a nyelvhasználat visszaszorítása a magánszférába, jogfosztottság fenntartása, a „másodrangú állampolgár” pszichózisa. Ezek mind az erőszakos asszimilálás kategóriájába tartoznak. Ennek nyitánya volt, mintegy hatalmi beintésre a marosvásárhelyi fekete március, ahol egyszerre érvényesült a félelemkeltés, megbélyegzés és elüldözés szándéka. A természetes asszimilációt a szabadság is szülte. Felszámolódtak az etnikumokat elválasztó, sajátosságaikat kijelölő évszázados határok, kiegyenlítődtek az etnikai-, nyelvi és regionális különbségek, sérültek a szabályok és a belső tiltások is. Évtizedekkel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy aranyosszéki vagy kalotaszegi magyar havasi vagy mócvidéki románnal házasodjon. Most viszont mindent és mindenkit hasonló szintre emelt (vagy süllyesztett) az azonos munkahely, a közös külföldi munkavállalás, itthon a közös munkaasztal, a közös élettér, a szórakozáskultúra, és a fiatalok nagyrészt vegyes környezetben szocializálódnak. – Nemrég látott napvilágot a nagybányai és bányavidéki magyarság képviselőinek kétségbeesett felhívása a helyi magyar közösségekhez – elsősorban pedagógusokhoz, szülőkhöz, fiatalokhoz – amelyben az önkéntes beolvadás ellen emelik fel szavukat, az egyik veszélyt pedig éppen a vegyes házasságokban látják. – A nagybányai nyilatkozat szép, felelős személyek felelősségteljes megnyilatkozása a régiójukat és az egész erdélyi magyarságot érintő kérdésekről. Az eredményekre és a hatására vonatkozólag azonban, sajnos, már több kérdőjel vetődik fel bennem. Követi-e összefogás, cselekvés? Nem biztos, hogy a magyarság jelentős tömegei mozgósíthatóak a kiáltó szókkal. Ha ez a dokumentum cselekvésre ösztönzi azt a régiót, amelynek szánták, akkor az nagyon jó lesz. Nagybánya környéke van olyan fontos az erdélyi-partiumi és az egyetemes magyarság számára, hogy komoly helyi és országos összefogás szülessen az oktatásért, a művelődésszervezésért, iskolafejlesztésért, gyermekprogramokért, és nem utolsó sorban az egyházak közösségépítő szolgálatáért. A történelmi Kővár-Máramaros két vidékéről van szó, amelyeket szintén utolértek a XXI. századi kisebbségi magyar sors nagy gondjai és kérdései. Azért is jellegzetes területek, mert két nagyvárosában (Nagybányán és Máramarosszigeten) − a nagy többségi beözönlések mellett − az utóbbi fél évszázadban egy hagyományos, történelmi, magyar polgári réteg mellé egy új, gyári munkás magyar népesség is telepedett. Ezeknek sokarcú és változó az önazonosság megőrző igénye. A városok mellett jelentős, életképes szigetfalvak (Koltó, Magyarberkesz, Szinérváralja, Domokos, Aknasugatag, Hosszúmező) is megmaradtak. Igen nehéz a sorsuk azonban a fogyó magyar népességű, nemrég még virágzó bányatelepüléseknek, a kis szórványoknak, amelyek kemény küzdelmet folytatnak az asszimiláció ellen (Felsőbánya, Miszbánya, Erzsébetbánya, Visó és Borsa). Ezekben a folyamatokban a magyarságnak sikerült olyan jelentős eredményeket is felmutatni, mint például a Németh László és a Leövey Klára nevét viselő nagybányai, valamint máramarosszigeti középiskolák, illetve a nagybányai Teleki Ház. Ezen megvalósítások és sikerek ellenére bárki észreveheti a nagy magyar közösségi gondokat, amelyek az említett Új Kiáltó Szó megfogalmazásához vezettek. – Melyek ezek a konkrét gondok? – Hosszú lenne a felsorolás, és ezek országos kisebbségi gondok. A városokat és falvakat egyaránt érintő, felgyorsuló, hihetetlen méreteket öltő vegyes házasság, nyelvromlás, nyelvi kényelem – ez utóbbi szinte eléri a nyelvi igénytelenséget – az anyanyelvi oktatás és az anyanyelvi közösség iránti igény lanyhulása, és általában minden kisebbségi etnikumhoz kapcsolódó értékőrzésről való lemondás. A kiterjedt „anyanyelvi oktatássérült” és „anyanyelvi írástudatlan” magyar réteg kialakulása és jelentős számbeli növekedése. A mai Máramaros megyének érdekes és rendkívül értékes színfoltja az a néhány szigetfalu, amely elszánt küzdelmet folytat a magyarság megőrzéséért, a közösségi élet fennmaradásáért. Köztük Koltó a legismertebb helység és emlékhely, amely Petőfi-zarándoklatok központjaként ismert, ám ez erőt is ad a helyi közösségnek további túlélési cselekvésekre is. Koltó szomszédságában levő, Katalin névre hallgató – nemrég majdnem színmagyar – településnek már nehezebb a helyzete, mert Nagybánya román kertvárosává kezd alakulni. Magyarlápos és Domokos – előbbi város, a másik magyar falu a Lápos völgyében – szintén együtt küzd meg a többségi környezet asszimiláló hatásával. A Tisza mentén az egyetlen majdnem színmagyar település Hosszúmező, amely a máramarosszigeti Leövey Klára Gimnázium diákutánpótlását nagyrészt biztosítja. Mindenütt egyre nehezebb megharcolni a többség nyelvi agressziójával, a „nem érdemes magyarul beszélni”, „a román iskolában jobban érvényesül” jelenséggel. – Beszélhetünk-e arról, hogy 1990-től kezdődően felgyorsult ez a folyamat? – Az asszimilációs folyamatok nem egységesek, egyirányúak, hanem különböző változó vonulatokat mutatnak Erdélyben. Erről a kisebbségkutatók konkrét adatokkal tudnak szolgálni. A városi asszimiláció, a vegyes házasság mértéke mögött pontosan nyomon követhető a magyar etnikai csoport erőteljes elszigetelődése, elmagányosodása, vagy a régi otthonhoz, az „elhagyott szülőfalu”-hoz való kötődése, e kötődés foka is. Különösen akkor, ha ezt a kapcsolatot továbbra is folyamatosan ápolja az illető: hazajár családtagjaihoz, egyfajta agrárturizmusi kapcsolatot valósít meg. Így gazdagodik és épül az anyanyelvi közösség- és otthonélménye is. Hasonló kapcsolat volt megfigyelhető az 1990-es években, a nagy intenzitású magyarországi munkavállalások idején. Azok a bányavidéki, partiumi magyarok, akik a jelzett időszakban nagyobbrészt Magyarországon vállaltak munkát, javult nyelvi kifejezésmódjuk, gazdagodott szókészletük, és egyértelművé vált a magyarsághoz tartozásuk értéke. Úgy tűnik, ez lassan a múlté. Különösen Máramarosban ezt legalább egy évtizede felváltotta a helyi román, ukrán, ruszin többséggel együtt zajló spanyol-olasz munkavállalás hisztériája, amely egyértelműen más irányba vezeti magyarjainkat. – Melyik tényező a legaggasztóbb a romániai magyarság „önkéntes” beolvadását illetően? – Kettő különösen aggasztó méreteket öltött: sokan azért választják a román nyelvű oktatást, mert azt feltételezik, hogy akkor jobban érvényesül a gyermek. Ez egyébként nem csak erdélyi és csak magyar jelenség: ugyanerről panaszkodnak Felvidéken és Délvidéken is, de ugyanezekkel a tévhitekkel kell megküzdenie minden kisebbségi vezetőnek, a magyarországi szórványromán oktatásnak is pl. Méhkeréken. Ez afféle hóbort, divat szórványban. Egyik, erről szóló vidékjáró előadásomban így fogalmaztam, hogy „abban a tévhitben élünk, hogy az érvényesülés, a siker, a pénz többségfüggő kategória, hogy ezt csak románul lehet elérni úgy, hogy gyermekeink útjából eltakarítunk minden magyar értéket, mert az akadály.” Évek óta próbáljuk meggyőzni a közösségeket, a szülőket és magukat a gyermekeket, hogy a „jobban érvényesülés” tévhit. Másfél éve szinte egy időben jelent meg Péntek János nyelvészprofesszor értekezése arra vonatkozólag, hogy gyermekeinknek miért érdemes magyar iskolát választani; illetve Varga László marosvásárhelyi lelkész nyílt levele ugyanerről. Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) és a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány szervezésében Fehér megye valamennyi jelentős települését végigjártuk a dicsőszentmártoni Kökényes táncegyüttessel nevelni, oktatni és művészi élményt is nyújtani. „Minden magyar gyermeket magyar iskolába” mottóval előadások, beszámolók hangzottak el. A hatását még nem tudjuk pontosan lemérni. A másik nagy gond a rendkívüli méreteket öltő vegyes házasság. Ami ezt illeti: nem csak az erdélyi, hagyományosan magyar jellegűnek érzett nagyvárosokban, hanem a szigetfalvainkban is nagy gondot jelent. Ennek hátterében a férfi és nő kapcsolatának teljes átalakulása, a régi társadalmi – közösségi szabályozások megszűnése áll elsősorban, továbbá az etnikai határok összemosódása és az etnikai másság elértéktelenedése. Tudjuk, a párválasztás bölcsője az ifjak közösségi életének színtere: iskola, baráti kör, egyház, szórakozás, hobbitevékenységek. Nagyon sok szülő elfelejti, hogy az iskola nyelvének kiválasztásával nagyrészt kijelöljük a gyermek teljes pár- és etnikumválasztását is. Évek múltával hiába jövünk kétségbeesve, hogy „hát én nem ezt akartam”! Azt azonban nagyon sok példa mutatja, hogy azokon a településeken, ahol a fiatalságnak szervezett anyanyelvi közösségi életet biztosít az egyház, egy-egy művelődési csoport vagy alapítvány, a vegyes házasság folyamata jelentősen lassítható. Mi mindenütt azt szorgalmazzuk a gyülekezeti munka megszervezésében, a fiatalokkal való foglalkozásban: tessék közösséget teremteni a fiatalok számára, mely nem csak hitközösség, hanem nyelvi otthon is. Példaként említeném a sok-sok gyülekezeti ifi csoportot, tábort, közös programot. A szamosújvári Téka tánccsoportot, amelynek fiataljai már nem csak együtt táncolnak, hanem szabadidejüket többnyire ebben a baráti közösségben töltik. Ez pedig a párválasztás bölcsője is lehet. Ezt és sok, ehhez hasonló példát kell Erdély-szerte népszerűsítenünk, szorgalmaznunk és segítenünk, de elvárnunk és megkövetelnünk is. Pontosan nyomon követhető, hogy ahol különösen magasra emelkedik a vegyes házasságok száma, ott nagyon nagy mulasztások érhetők tetten a közösségi élet szervezésében és az egyház ifjúsági munkájában is. NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár) 2012. július 31.Előadások az EMI-táborban a csángóföldi és a kárpát-medencei szórványstratégiárólAugusztus elején rendezik meg az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) nyolcadik táborát, ahol előadások hangzanak el a csángóföldi és a kárpát-medencei szórványstratégiáról is. Előadást tart többek között Vetési László, a Diaszpóra Alapítvány elnöke és Hegyeli Attila, a Csángó Oktatási Program volt felelőse is. A Románia területén élő magyar etnikum szórványosodásának folyamata az elmúlt évtizedekben felgyorsult. Vetési László – a kérdés szakértője – Szórványstratégia – nemzetstratégia című tanulmányában pontosan érzékelteti az asszimiláció intenzitásának növekedésével előálló helyzet „súlyosságát". A régió társadalmi és kulturális folyamatait tanulmányozó érdeklődő számtalan bizonyítékot találhat a nyelvi, az etnikai vagy kulturális asszimilációra, az ezzel együtt járó identitás- és mentalitásváltásra. A problémakör kimerítő elemzése nélkül is belátható, hogy a magyar etnikum – nevezzük így – általános „térvesztése" számos történeti, gazdasági, szociálpszichológiai ok együtthatására vezethető vissza. Mivel a társadalmi lét komplexitásának fent megnevezett dimenziói csak egyidejűleg tehetők vizsgálat tárgyává, az asszimilációs folyamat adekvát értelmezését lehetetlen egyetlen perspektívából megvalósítani. - Most készült egy újabb szórványstratégiának nevezett politikai dokumentum, amely a MÁÉRT-on belül, a szórvány albizottság munkája, amelyet Bodó Barna vezet. Én nem láttam még az anyagot, a Magyar kormány asztalán van. Az elmúlt időszakban elég sok szórványstratégia készült. A prioritások mindenütt ugyanazok lesznek. Valószínű, hogy nem kerül más alaptéma, mint az, hogy bizonyos normatív rendszereket kell bevezetni a támogatáspolitikában, a szórványterületeken, erősíteni kell a helyi kezdeményezéseket, oktatási, közösségi, művelődési központokat, kollégiumokat, diákotthonokat kell létrehozni, bizonyos nyelvi, gazdasági, regionális vidékfejlesztési, területrendezési, autonómia kérdések fognak előkerülni. Az is egy élesedő kérdés, hogy a szórvány számára mit jelent az autonómia. Külön téma, amely az én feladatom, az egyházak helyzete, illetve feladata – nyilatkozta Vetési László. Biczó Gábor Forrás: jakabffy.ro / Marosvásárhelyi Rádió Erdély.ma 2012. október 20.Földes Károly-szórványdíjjal tüntették ki a Népújság szerkesztőjét, Bodolai GyöngyitFöldes Károly a kalotaszegi Mérában született 1891-ben (meghalt Szatmárnémetiben 1968-ban). Tanítói oklevelet szerzett, az első világháborút követően orosz fogságba került, ahonnan 1921-ben szabadult. Mivel nem tette le a román állami esküt, tanítói hivatását nem gyakorolhatta. 1923-ban ún. lévita lelkészi képesítést nyert, rövid ideig a nyárádmenti Teremiújfaluban szolgált, majd 1927-40 között a mezőségi szórványokban. Ott írta 1934-ben Jajszó a pusztuló szórványokról című kiáltványát, amely első nagy, megrázó híradás volt az apadó magyar szórványokról. 1992 októberében Jenei Tamás petrozsényi református lelkipásztor levélben javasolta és kérte szórványdíj létrehozását és odaítélését olyan lelkipásztoroknak és nem lelkipásztoroknak, akik a végeken teljesítenek szolgálatot, és fölvállalják az apadó magyar református közösségek megtartásáért vívott küzdelmet. Ennek alapján alapították meg és osztották ki először 1993-ban a Czelder Márton- szórványdíjat Bányai Ferenc kérői lelkipásztornak és a Földes Károly-oklevelet Péter Jenő somogyomi gondnoknak. Az alapító Jenei Tamás húszéves visszatekintésében megállapította: "nagy dolog, hogy ez a díj húsz évet megélt, közben egy családdá formálódott ez a közösség. (…) Nincs isten háta mögötti hely, s ezzel a hittel szépen lehet szolgálni a szórványban is". Távolról és szomszéd falvakból, szórványból és Kolozsvárról érkezett vendégek ültek együtt a helybéliekkel a tele templomban egy hétköznap délelőttön, mert a jubileumi díjkiosztásnak helyet adó Malozsa-völgyi falu, Istvánháza érezte, ünnep ez a találkozás. A Czelder Márton-díjjal kitüntetett Ady István magyarfülpösi lelkipásztor szolgált. Ady István lelkipásztor vezetésével a Mezőség széli Magyarfülpösön egy évtizeddel ezelőtt egy olyan szórványotthont létesítettek és működtetnek ma is, ahol számtalan magyar gyermeknek teremtettek lehetőséget anyanyelven való tanuláshoz, főleg olyan falvakból, ahol már egyáltalán nincs magyar iskola (Görgényszentimre, Unoka, Septér, Komlód). A nem lelkipásztoroknak alapított Földes Károly- szórványdíjat Bodolai Gyöngyi újságírónak ítélték oda. Húsz év alatt először történik meg, hogy mind a két díjazott Maros megyei. Szórványosodó időben élünk, és az elöregedő vagy apadó falvakban már csak iskola vagy templom marad anyanyelv-kapaszkodónak. Bodolai Gyöngyi a megyei napilap újságírójaként találkozott Kövesdi Kiss Ferenccel, aki a mezőségi magyar szórványok felkeresőjeként útitársnak kérte fel, és az egykori magyar–francia szakos tanárnő "beleszerelmesedett" a sáros, pocsolyás mezőségi világba, járta/járja a kopár dombok mögé rejtőzött, még magyar közösségeket. Szórványokról szóló riportjait a kolozsvári Világhírnév Kiadó Fehér Hollók sorozata jelentette meg az elmúlt évben, és a magyar szórványokról szóló könyv azóta – másfél év alatt – még két kiadást megért, jelezve fontosságát és szükségességét. Az istvánházi református templomban tartott díjkiosztó ünnepségre meghívták a húsz év alatt szórványmunkájukért kitüntetetteket. Így találkozott egy hétköznap délelőtti ünnepi istentisztelet keretében az istvánházi gyülekezet regáti és kolozsvári, mezőségi és székelyföldi emberekkel, akik valamit tettek és tesznek apadó, szórványosodó magyarságunk érdekében. Húsz év alatt kitüntetett 45 személy közül 11 már nem él. Az ünnepség végén Vetési László szórványügyi előadó levetítette a húsz díjkiosztáson megörökített képeket. Jó volt látni és felismerni a Mezőség apostolának titulált néhai Herman János nagysármási lelkipásztort (1994-ben díjazták), a marosvásárhelyi Kövesdi Kiss Ferencet (1996-ban kapott Földes Károly-díjat) vagy az egykori görgényszentimrei gondnokot, Szabó Jánost (2001-ben tüntették ki). A 45 kitüntetett között négy nő nevét és arcát láthattuk, köztük a legfiatalabb díjazottat, Bodolai Gyöngyi újságírót. Ennek a díjnak az átvétele alkalmából gratulálunk neki, és Isten áldását kérjük szórványszolgálata folytatására! Ötvös József Népújság (Marosvásárhely) 2013. március 30.Egy falatnyi Erdély…Egy szép új kötet címlapján olvasható a fenti három szó Vetési László hangulatos fotója alatt. Tavaszi virágzásban pompázó gyümölcsfák fölött egy elhagyott régi kunyhó a domboldalon. Ez is Erdély, beleillik abba a bizonyos falatnyi valóságba, amelyet a könyvet megjelentető Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány ily módon is a széles közönség elé kívánt tárni. Hogy a képen látható fa terem-e még gyümölcsöt, azt nem tudhatom, de a negyedik évében járó alapítvány munkája egyre gyümölcsözőbb lesz. Ez az antológia is a köznek szánt termést gyarapítja, fogyasztóiban a szülőföld ízeit, zamatát, színeit, hangulatát idézi fel. "Nagy álmunk vált valóra most, hogy Ön ezt a könyvet a kezében tartja – írja Bálint László, az alapítvány fiatalos lelkesedését továbbra is őrző elnöke. Az erdelyimagyarok.com közösségi portál 2009 végén jött létre azzal a szándékkal, hogy összehozza, összefogja az erdélyi magyarokat, bármerre is éljenek a világban. Olyan hely ez, amely összeköt minket, és megerősít abban, hogy a határok ellenére együtt lehetünk, és nemcsak a múltunk, de a jelenünk és a jövőnk is lehet közös. Oldalainkon folyamatosan jelennek meg a jobbnál jobb írások a közösség tagjainak tollából. Ez a könyv ennek az alkotómunkának az első gyümölcse." Így mutatja be a hátlapon a marosvásárhelyi, jelenleg Budapesten élő, dolgozó alapítványi elnök a Buglyó Anita szerkesztette elegáns kötetet. A jelző a kiadvány borítóját, arculatát tervező Budai Tamás grafikust és a vásárhelyi MasterDruck nyomdát is dicséri. Persze nem ez a lényeg, hangsúlyozása talán lokálpatrióta elfogultságnak is tekinthető, de mégis jelezni szeretném vásárhelyiségét, a közreadott írások szerzői közül többen ismert helyi tollforgatók. Viszont úgy lett kerekebb, teljesebb a kirajzolt Erdély-kép, hogy máshonnan is sokan jelentkeztek, éltek a blogírás lehetőségével, és megfogalmazták a maguk vagy környezetük történeteit, felelevenítették személyes vagy közösségi élményeiket, érzelmekkel is fűszerezték gondolataikat. A honi olvasók az elkövetkezőkben biztos itteni könyvbemutatókon is megismerhetik a könyvet és néhányat a harminc szerző közül. Az Európa nyugati, északi felén élő magyarság egy része már kézbe is vehette a kötetet. Uniós pályázat révén az alapítvány márciusban háromhetes vándorrendezvényen, - kiállításon mutatkozhatott be, vihetett magával falatnyit Erdélyről az ottani magyar és más nemzetiségű közönségnek. A számos felkeresett európai városban a magyarok mellett olyan német, svéd, finn emberek is voltak, akiket érdekelt, hogy mit tudunk felmutatni magunkról. Az állomásokkal sűrűn teletűzdelt körúton nemcsak ez az angol címet (a bit of Transylvania) is viselő antológia próbálta szorosabbra fűzni a mindannyiunkat összetartó kötelékeket, vizuális kínálat is volt az esteken. Válogatást mutattak be Bálint Zsigmond marosvásárhelyi fotóművész székelyföldi felvételeiből. 40 fotó villantotta fel a mai székely falu, a hagyományőrző közösségek életét, szokásait, értékeit. A mezőségi alkotótáborok válogatott anyagát is megcsodálhatták a vándortárlatokon. Székely legendárium is sugallta, mennyire gazdag Székelyföld szellemi, kulturális kincsestára. A Retropolis című film ugyancsak ráirányította a figyelmet védelemre, továbbadásra érdemes értékeinkre, erdélyi épített örökségünkre. Komoly eredmény ez a külföldi rendezvénysorozat az EMKA és mind népszerűbb honlapja életében, hasonlóan sikeres folytatásról szeretnénk írni a továbbiakban is. N.M.K. Népújság (Marosvásárhely), 2013. április 3.KISEBBSÉGBEN: Szigetek és tengerekAz apropó A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely." Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték. Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult. Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?! Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival! A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is. A hagyomány Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket. „A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról. Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről. A szórványvizsgálat etikája Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat: „Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben." Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját." Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék. A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.” Amnéziás közjáték Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el. Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni. A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk. Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket. Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét. (Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem. És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset. Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.) Az utókor szerencsére nem felejt A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik... Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a intézményesített szórványkutatás (mind az anyaországban, mind a leszakadt határon túli területeken) és -mentés, különbnél különb elméletek kaptak lábra. (Köztük olyanok – mint az egyik legutóbbi is, a gyöngyhalász-motívummal –, amelyeket még csak figyelemre sem szabad méltatni, annyira híjával vannak minden józan észnek és etikának...) Időről időre a szokottnál is jobban fellángol a buzgóság, különféle, egymással vetekedő szórványmentő programok születnek s várnak anyagi támogatást (pl. kolozsvári Diaszpóra Alapítvány, temesvári Szórvány Alapítvány), de ilyen például a székely megyék által néhány éve alapított Szórvány Portál is, amely arra hivatott, hogy Hargita és Kovászna megyék magyar közéleti szereplőinek a bánsági, besztercei, dél-erdélyi és mezőségi szórványmagyarság élénkítésére szánt rendezvényekben való elkötelezettségét, megnyilvánulásait kommunikálja. Minden bizonnyal, a most megvalósuló fotográfusi kirajzás Csíkszeredából Medgyes és vidékére egyike azoknak az illeszkedő, konvergens eseményeknek, amelyek gesztusértékükön túl a megértés és az együttérzés, az átérzett felelősség magvait hordozzák. Megújult valóságszemlélet A zömmel székelyföldi kötődésű, rendszerint a székelyföldi valóságra összpontosító fotóscsapat már jócskán túljutott azon a fölfedezésen, hogy többségi élményeit csak akkor tudja igazán valós fényekben felmutatni, akkor képes a felvállalt tényleges hagyománymentésre, ha közben megmerítkezik a szórvány-viszonyokban is. A Csíkszeredában ma is számon tartott Vámszer Géza elhintette mag tehát megtalálta a maga talaját. Ádám Gyula, a fotótáborok mindenes irányítója és a tábori szellem markáns megtestesítője ifjúkori csángóföldi kiutazásaitól - ahová bevallása szerint még lopakodva, titokban járt fényképezni a múlt század nyolcvanas éveiben - hordja magában azt az élményt, hogy a rejtegetett, bújtatott identitás-őrzést művészileg tetten érni legalább olyan meghatározó élménye a fotográfusnak, mint saját közvetlen környezetében fölfedezni a kitárulkozó, nyilvánvaló csodákat. A szórványban más színek, más kontúrok, más viselet, másfajta idő, egy sajátos állandóság paraméterei fogadják a képírót. Olyan köztes világ az, ahol az identitások összeérnek, egymásba játszanak – annak dacára, hogy sok mindenben próbálnak kontúrokat teremteni maguk körül. Valaha összefüggő etnikai-vallási hagyományok megmaradt, helyenként kicsorbult cserepei villannak föl egymás szomszédságában, véletlenszerűen ható elrendezésben, amelynek a mélyén jóval több a törvényszerűség, mint gondolnánk. Az új kihívásokkal járó helyzet képes maximálisan mozgósítani a vérbeli fotográfust. Művészetbe oltott mestersége amúgy is jól működő, nagyobb fokú empátiát követel meg tőle minden olyan helyzetben, amikor átlépi a személyi intimitás természetes határait. E határok vidékenként és helyzetenként máshol és másképpen húzódnak meg, s amennyiben a fotós nem konszenzussal, nem meghitt egyetértéssel rögzíti a találkozás egymásra találássá váló pillanatát, hanem beéri a gyors agresszióval, s futó loppal próbálkozik, úgy képtelen valódi, érvényes fotót készíteni - legjobb esetben is csak lélektelen, kifejezéstelen emlékképpel marad. A szórványban – a megrendülésig sajátos módon – fotós és alanya egymásra hangolódása kölcsönössé válhat, és ebből nem csupán művészi reveláció, de társadalmi aktus is származik. A fotósnak nyújtott élményt megsokszorozza az az oldott meghittség, amivel a szórványban élő, többnyire magára utalt ember fogadja az ő sorsára, életkörülményeire, sajátos helyzetére nyitott, vele együttérezni látszó fotográfust, akivel el lehet diskurálni mind a világ folyásáról, mind a szűkebb otthon emlékezetéről, sajátos viszonyairól. A szórványban, a közösségi képi élmény mellett megnövekszik a személyes helyzetek, sorsok, profilok, környezet makrózásának a fontossága, hatványozottabban érvényesül a pars pro toto (részekben a teljesség) elve s még inkább a gyakorlata. A fotográfus pedig, ha vérbeli profi és ad valamit a szakma erkölcsére, úgy érzi, hogy e kölcsönös egymásratalálásban időben visszatérő, folyamatos kötelezettséget is vállalt azért a szakadozott, szüntelen befolyásolásnak és változásnak kitett valóságért, amit a szórványban tapasztalt. A „tettes visszatér a tett színhelyére" szindróma ezúttal talán még a szokottnál is jobban működik – bizonyítja ezt a HMKK-fotótáborok rendszeres, már-már intézményessé váló szórvány-missziója Moldvában és Szeben környékén, de értelemszerűen ide vágnak a Szászföld határán fekvő Homoród-mentén megismételt fotográfusi portyák is. Fogadókészség A szórvány iránti érdeklődés, a megérteni és segíteni vágyás a mérlegnek csupán az egyik, bár fontos serpenyője. A székelyföldi fotósok Szebenre és környékére hangolását döntő mértékben meghatározta az a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda, amelynek létesítését a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesület szorgalmazta s tette lehetővé 2006. március 11-én. Alig telt bele egy év, s az irodának – jó helyzetfelismeréssel – sikerült maga mellé állítania a hargitai fotótábor tekintélyessé váló intézményét. Az együttműködés azóta is folyamatos és példamutató közöttük, s az évek folyamán olyan gazdag bizonyító anyag gyűlt össze a fotográfusok munkája révén, annyi közvetlen emberi kapcsolat szövődött a konkrét helyszíneken a szórványlét egyszemélyi vagy kis csoportos szereplőivel, hogy mindkét részről elérkezettnek látták az időt egy reprezentatív album megjelentetésére. A Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda – mindenese, Serfőző Levente nemrég kapott magas anyaországi kitüntetést áldozatos kitartásáért – munkamódszerére jellemző, hogy szorosan együttműködik a magyar szórvány életében kulcsszerepet játszó helyi értelmiségiekkel, animátorokkal, szervezőkkel, véleményformálókkal. De ugyanilyen széles együttműködési hálózatban foglalkoztatja és látja vendégül az erdélyi magyar művelődés különböző professzionális intézményeit; ennek sarkalatos pontjaként, minden évben megszervezi az Ars Hungarica elnevezésű szebeni magyar kulturális fesztivált, illetve a nyári eseményként életre hívott Hungarikum Hétvégéket. Mindezekről és az ezekhez kapcsolódó rendezvényekről jól szerkesztett, rendszeresen frissített, kitekintő kétnyelvű honlap tájékoztat, betöltve ugyanakkor szervező-mozgósító funkcióit is. (Példamutató módon, a honlap szerkesztői fontosnak tartották az interneten teljességében elérhetővé tenni Vámszer Géza Oltszakadátról készített monográfiáját, amely így legendából és puszta hivatkozásból kézzelfogható valósággá lépett elő.) Nem véletlen, hogy a soron lévő medgyesi táborozás ötletgazdája éppen a térség egyik vallási vezetője. Babota Tibor szentszéki tanácsos, a medgyesi Szeplőtlen Fogantatás Római Katolikus Plébánia képviselője győzte meg a fotográfusokat arról, hogy a szebeni térség magyarságáról alkotott kép nem lenne teljes a medgyesi részek mellőzésével. A Szakadát megállapításaitól kezdve egészen máig a szórványkérdés szakirodalmában döntő szerepet tulajdonítanak az asszimilációs folyamatok lelassításában a vallásnak és az iskolának. Ezek azok az intézmények, melyek ha leépülnek, egyúttal a szórvány felmorzsolódása is beindul, s átrajzolódnak terjedésének földrajzi határai. Szórványviták értelme: szigetek és tengerek A biztonságos hajózáshoz elengedhetetlenek a jó és pontos térképek. Ugyanígy nem nélkülözhetjük a kisebbségpolitikában a szórvány kérdésében való tisztánlátást. Vámszer Géza nem mulasztja el felhívni a figyelmet, hogy a problémákról politika mentesen, tárgyilagosan, csupán tudományos szempontok alapján kell tárgyalni a szórványok múltját és jelenét. Hiszen a szórványlét nem csupán egyik vagy másik nép kiváltsága – egyazon országon belül bármelyik államalkotó többségi nép ugyancsak kerülhet olyan sajátos helyzetbe, amelyben nemzeti karaktere elsorvad, öntudata megfakul, asszimilálódik szűkebb környezetéhez. „Érdekes lenne például kikutatni – szögezi le könyve előszavának végén Vámszer –, hogy a Székelyföldön miért magyarosodtak el rövid száz év alatt azok a román pásztorcsaládok, amelyek mintegy kétszáz évvel ezelőtt húzódtak és telepedtek le ottan? Vagy miként tudták máshol a szegény román jobbágytömegek felszívni a jobb sorsban élő magyar és szász elemeket? Vagy a szász városokban miért találunk aránylag sok magyar nevű szász polgárt és értelmiségit? Viszont a magyar városokban miért annyi német hangzású magyar családnevet? Ha ezeket a kérdéseket tárgyilagosan kikutattuk és megválaszoltuk, akkor román és szász testvéreinkkel inkább mosolyogva, mint gyűlölködve fogjuk majd egyszer megállapítani, hogy itt Erdélyben oly nagymérvű volt hajdanában a három nép természetes, azaz erőszak nélküli összekeveredése, hogy ez a vérségi rokonság és az ezeréves együttélés már őszintébb testvérekké tehetett volna bennünket." E természetes, ám némileg naív elmefuttatást mára már felváltotta a sokirányú, minden politikai-társadalmi-gazdasági-kulturális összetevőre kiterjedő körültekintés. Korszakváltó dokumentumnak tekinti a szórványvizsgálat Vetési László lelkipásztor vallástanárnak, szórványkutatónak azt a sokat idézett és érdemes vitaalapnak bizonyult tanulmányát, mely a Magyar Kisebbség c. folyóirat e kérdésnek szentelt tematikus számában (2000 / 2. sz.) vitaindítóként jelent meg. A szöveg körül lezajlott viták, a pontosítások, kiegészítések és vitatott passzusok az azóta eltelt több mint egy évtizedben nem csak a kutatás dimenzióit tágították, de felszínre hoztak - az etikai felelősség kérdése mellett - egy sor politikai és jogi problémát is, amelyek megoldása nélkül a szórványok kérdése megreked a jóindulatú szándékok és a morális erőfeszítések szintjén. Nem árt néhány gondolatot máris kiemelni a Vetési tanulmány zárókövetkeztetései közül: »Nagy baj, hogy nálunk a szórványnak nevezett nyelvi peremhelyzet leginkább mitikus kategória. Az elmúlt évtizedek szórvány- sorstragédiáit még növelte, hogy több jelentősebb beszédmód és irány alakult ki, követte egymást, ha nem is párhuzamosan, de mindenképpen jelenség szinten: a szigorúan tudományos, a cselekvően szórványmentő, és a profetikusan mitikus, nemzethalálosan populista, az erőteljesen érzelmi töltetű, sőt misztikus. A baj ott volt, hogy a mindennapi életben e beszédmódok váltakozásaikban nem mindig egészítették ki egymást. Megjelenik ez a sajtóban, közírásban, az egyházi nyelvezetben, az olcsó zsurnalizmusban is. Sajnos bebizonyosodott, hogy ez már sem a figyelemfelkeltést, sem a támogatási hátteret nem szolgálja. »A szórványban minden szervezési kérdést a rendszerességnek, tervszerűségnek, átmenetiségnek, a gazdaságosságnak és ésszerűségnek, felügyeletgyakorlásnak és fegyelemnek kell meghatároznia. A csak a jelenlegi helyzetben tervezőnek és mentőnek csalódnia kell, mert nem is túlságosan hosszú távon teljes leértékelődésnek, önbizalomvesztésnek, az etnicitás értékvesztésének vagyunk tanúi. »A peremközösségek megmentésében kiemelkedő szerepe van a közösségeket összegyűjtő, a látványos, rendezvényközpontú munkának, szobroknak, avatásoknak, a szó legjobb értelmében vett fesztivizmusnak. Az ünnepnapok, a találkozások és együttlétek erőt, értéket és tartalmat adnak a hétköznapok túléléseihez. De az építő-munka mellett és nem helyett. De tudomásul kell vennünk azt is, hogy tervszerűen számba kell venni a mindennapok tennivalóit az oktatásban, művelődésben, egyházi szolgálatban, értékmentésben. A szórványmunka naponta végzett önfeláldozás, és mentésüket is csak a napi érettük fáradozók önfeladó munkája hitelesíti." Oda kell figyelnünk viszont Bodó Barna megjegyzésére is, aki a temesvári székhelyű Szórvány-Diaszpóra Alapítvány vezetőjeként, az erkölcsi vétetésű szempontoknál meghatározóbbaknak tartja a politikai-jogi leszabályozásokat – olyanokat, melyeket az élet már másutt is igazolt. Jövőtervezés és bűnbánat c. vitacikkét ezzel zárja (Magyar Kisebbség, 2000/3. sz.): „Beszélünk beolvadásról, nyelvcseréről, halmozottan hátrányos helyzetről, veszélyeztetettségről, csökkent önértékelésről – szinte mindenről beszélünk a szórvány kapcsán, csak a nyelvhatárokról nem. Érthetetlenül. Tudjuk, mert a pozitív példák között gyakran idézgetjük, hogy Svájcban a rétoromán nyelvi közösség évszázadok óta tartani képes magát, pedig lélekszáma alig haladja meg a félszázezer főt. Egy ekkora közösség a romániai gyakorlatnak megfelelően néhány évtized alatt nyelvet vált, maximum külön eredettudatát őrzi meg. Kérdés: mi biztosítja a megmaradást Svájcban, mi az a külön elem, ami megvédi a közösséget a környező németség etnikai nyomásától? Mert nem a svájci etnikai tolerancia védi meg őket – ha ott egyáltalán szokás erről regélni. A svájci francia, ha Genfből Zürichbe költözik, akkor új lakóhelyén gyermekét kötelező módon német iskolába íratja, annak ellenére, hogy a városban van francia iskola. Csakhogy ez kizárólag a külföldiek számára létezik. Zürich német kanton, s aki ide telepszik, annak számolnia kell ezzel. Aki tehát a rétorománok közé költözik, ebben a közösségben nyelvileg is alkalmazkodnia kell, bármilyen kicsiny és jelentéktelen szám szerint a rétoromán közösség. A nyelvhatárokat Svájcban törvényileg védik, nem az úgynevezett tolerancia biztosítja az etnikai békét, hanem a megfelelő törvények. Ezt tudomásul kell venni és ki kell mondani. Ha nem tesszük, akkor továbbra is marad a morális hozzáállás. Mindaddig, amíg el nem fogyunk. Végérvényesen.” Nyilvánvaló, hogy ebben az összefüggésben a fotótáborok társadalmi figyelmének kiterjesztése a szórványra, közösségi élménnyé transzponálása csak egy lehet a sok, hasonló irányba mutató cselekvési lehetőségekből. A székelyföldi fotográfusok nem is ámítják magukat azzal, hogy kiszállásaikkal, törődésükkel megoldják a szórvány-kérdés gordiuszi csomóját. Azt az univerzális, konstruktív elvet követik tetteikben, hogy ha az ember valamit megtehet, azt ne halogassa megtenni és ne hárítsa másra. Ez a mindenkori hajózás Szküllái és Kharübdiszei közötti eligazodásának az egyetlen érvényes filozófiája. Cseke Gábor Maszol.ro. 2013. április 4.HírsalátaHÍVEK NÉLKÜL MARADNAK TEMPLOMAINK. Verespatakon március 22-én eltemették az utolsó reformátust, és bezártak egy újabb magyar református templomot, a száznegyvenötödiket Erdélyben, így ez az istenháza is a néptelen, romosodó, használaton kívüli erdélyi magyar templomok közé került. Ahogy fogyatkozunk, úgy adjuk fel, úgy adjuk át másoknak vagy az elnémulásnak azt, ami a mienk volt: az életterünket, nyelvünket, épületeinket, kegytárgyainkat, harangjainkat – írja Vetési László lelkész. A többi magyar egyház sem áll jobban. Az unitáriusok tizenheten maradtak. A magyar katolikusság is harmincnyira olvadt: ékes, tágas templomukban is nyelvet cserélt a liturgia, a prédikáció, akárcsak a gyülekezet. BÍRÓSÁGI ÚTON ÁLLÍTANAK FÉLRE MAGYAR VEZETŐKET. Érvénytelenné nyilvánította a kolozsvári törvényszék azt a tavaly májusi versenyvizsgát, amelyen Rostás-Péter István ismételten elnyerte a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettesi tisztségét, mivel a kiírás feltételként szabta meg egy olyan kisebbségi nyelv ismeretét, amely nyelven a rádióműsort sugározzák – jelen esetben a magyart. A versenyvizsga eredményét a rádió egyik alkalmazottja, Mihai Miclăuş támadta meg bíróságon azzal az ürüggyel, hogy a kiírás egyik feltétele ellentmond a román alkotmánynak, a kollektív munkaszerződésbe foglaltaknak, illetve az emberi jogok európai egyezményében rögzített szabályoknak. A tisztségétől megfosztott rádiós szakember elmondta: a huzavona nem most kezdődött, ez már a második alkalom, hogy Mihai Miclăuş – aki szintén pályázni szeretne a tisztségre – bírósági úton próbálja kieszközölni a jelenlegi vezető félreállítását. (Krónika) USZÍTÓ FELIRATOK A PEDAGÓGIAI LÍCEUMBAN. Március 23-án a marosvásárhelyi Mihai Eminescu Pedagógiai Líceumban egy XI. és egy X. magyar tannyelvű osztály második emeleti termeinek, illetve az emeleten levő mellékhelyiség ajtaján, valamint az utóbbi falán is magyar- és RMDSZ-ellenes uszító feliratok jelentek meg. Másnap a bentlakás egyik emeleti ablakából a román nemzetiszínű lobogót lengető diákok „üzentek” a magyaroknak. Az oktatási intézmény vezetői bizottságot hoztak létre, hogy kivizsgálják az esetet, az iskola aligazgatója azt nyilatkozta, még nem tudják, csak sejtik, kik a tettesek, szerinte nem diákok, hanem az őket manipuláló felnőttek a felelősek a történtekért. (Népújság) ENYHÉN NŐTT A MUNKANÉLKÜLISÉG. Havi szinten enyhén nőtt, éves összehasonlításban azonban csökkent Romániában a munkanélküliség februárban. Az Országos Statisztikai Intézet közlése szerint a januárit 0,1 százalékponttal meghaladva, február végére 6,7 százalékra nőtt az arány, éves viszonylatban azonban 0,6 százalékponttal csökkent. Romániában 674 ezer munkanélküli volt februárban a januári 660 ezer után. Tavaly a második hónap végén számuk még elérte a 722 ezret. A férfiak körében magasabb, hétszázalékos a munkanélküliségi ráta, míg a nőknél 6,3 százalék. (Marosvásárhelyi info) MÉGSEM RETTEGNEK A NÉMETEK A ROMÁN MUNKAVÁLLALÓKTÓL. Nem számít sok romániai bevándorlóra a német munkaügyi hivatal – jelentette ki a német munkaügyi szövetség igazgatója a Postnak. A napilap szerint Németország jövőtől évente 100 és 180 ezer bevándorlóra számít Romániából és Bulgáriából. Ez pedig kis híján megegyezik a 2011-ben elkezdődött kivándorlási hullámkor mért mutatókkal. Frank-Jürgen Weise munkaügyi igazgató szerint Németországnak körülbelül 200 ezer szakképzett munkavállalóra lenne szüksége. Háromszék (Sepsiszentgyörgy). 2013. június 5.Segítsünk a szórványnak!Június 4-én délután a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Bartók-termében Vetési László, református szórványlelkész tartott vetített képes előadást Az erdélyi szórványkérdés és nemzeti öszszetartozás címmel. A Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) szervezésében lezajlott esemény bevezetéseképpen Thurzó Sándor József brácsaművész és Thurzó Zoltán zongoraművész egy Farkas Ferenc kompozíciót adtak elő. Előadása elején Vetési László meghatározta a szórvány fogalmát: „Olyan etnikai-vallási sajátosságokkal rendelkező népcsoport, amely hátrányos helyzetű elhelyezkedése és kis lélekszáma miatt az identitáshoz szükséges értékeket a saját erejéből nem tudja beszerezni, fenntartani és fejleszteni.” Ezt követően az erdélyi, majd a Bihar megyei, és ez utóbbin belül a nagyváradi magyarság helyzetéről beszélt, felvázolva a különböző regionális sajátosságokat. Mint mondta, vannak laza szerkezetű magyar tömbök (Biharban ilyen a Hegyköz, a határvidék sávja, Székelyhíd, Érmihályfalva, Margitta környéke), a maradékközösségek, a migrációs közösségek (Feketeerdő, Vaskohsziklás és a bányavidék), a szigetfalvak és az összefüggő magyar jellegű településláncok. Leginkább a maradékszórványt fenyegeti az eltűnés, az asszimiláció veszélye. Leírta egy nemzeti közösség eltűnésének folyamatát: először az etnikai csoport létszáma és arányai fogynak el egy társadalmi környezetben. Ezután a csoportot politikai döntések nyomán jogtalan politikai-hatalmi sérülések érik, sérül a csoport jelenléte az országos döntéshozatalban, érdekvédelemben, önkormányzatban, elveszíti jelenlétét a gazdasági életben, leépülnek intézményei, nem jut hozzá anyanyelvi értékeihez, kultúrához, nyelvi nyilvánossághoz. Bekövetkezik a többségi intézmény-, médiafogyasztása, ami a nyelvromláshoz, majd a nyelvcseréhez vezet, és végül az anyanyelvi családnak a feladása után beáll a teljes asszimiláció. Vetési László kiemelte azt, hogy térvesztés zajlik nagyvárosaink agglomerációs övezeteiben és a magyar falvak környezetében. A magyar földtulajdonosok eladják földjeiket, és városba, vagy román falvakba költöznek, és ezáltal felaprózódnak, eltűnnek a magyar tulajdonú, összefüggő földterületek, amelyek szintén hozzájárulnak a szórványosodáshoz. Nagyváradról szólva elmondta, hogy ez a város Európa kapuvárosából frontváros lett, ugyanis Várad a románok számára is presztízsváros lett, amelyet úgymond el kell foglalni. Vetési László hangsúlyozta, hogy a szórványosodás a szívekben kezdődik, amikor az ember önként mond le saját kultúrájáról, először úgy, hogy a többségi közösség nyelvén fogyasztja a kultúrát, a többség nyelvén hallgatja a rádiót, a tévét, de már mobiltelefonja, számítógépe sem magyar nyelvre van beállítva. Mint mondta, a szórványosodás megállításához elkötelezett emberek munkájára van szükség, akik megszervezik a szórványt, ápolják ott a magyar kultúra emlékeit. Ugyanakkor az önkormányzatoknak és magyar kormányoknak is fontos tennivalói vannak az összetartozás tudatosításában. Konkrét példákat említve Vetési László hangsúlyozta, hogy minden közösségi rétegnek szórványszolgálatot kell vállalnia, testvériskola kapcsolatokat kell kialakítani szórványban lévő iskolákkal, nagyvárosi pedagógusok ki kell járjanak magyarul tanítani, közösségi foglalkozásokon részt venni a szórványban, rendszeres kapcsolatot kell fenntartani a nem tömbben élő magyar közösségekkel, és közmunkával is sokat lehet segíteni ezeken a közösségeken. „Aki a szórványt nem becsüli, a tömböt nem érdemli” – zárta előadását Vetési László. Az előadás után Thurzó Zoltán játszott el egy Kodály, egy Bartók és egy Liszt kompozíciót, majd az esemény végén a jelenlévők elénekelték a Himnuszt. Pap István erdon.ro 2013. június 16.Száz esztendős lenne a Mezőség apostolaVasárnap délelőtt került sor a Mezőség apostolaként is emlegetett Kövesdi Kiss Ferenc születése 100. évfordulója alkalmából szervezett megemlékezésekre a marosvásárhelyi református temetőben és a Vártemplomban. A pedagógus, költő, közíró, felelős egyházi tisztségeket elvállaló közéleti ember, a mezőségi szórványmisszió ébresztője 1913. július 29-én született a Mezőpanit községhez tartozó Székelykövesden, abban a mezőségi faluban, ahol kő csak mutatóban akad. Nagyenyeden, a Bethlen Gábor Kollégium tanítóképzőjében tanult, majd a kézdivásárhelyi római katolikus tanítóképzőben folytatta, hogy a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerezzen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát. Így lett sok-sok nemzedék szeretve tisztelt okítója, a hagyományok őrizője, s az őrzést továbbadással megtoldó apostol, aki életét szűkebb pátriája, a Székely-Mezőség felemelésének, megismertetésének szolgálatába állította. Jól felfogott és megértett fegyelmet sugalló alkatú jelenség lehetett a Tanár Úr, hiszen a marosvásárhelyi református temető kapujánál már negyed tíz előtt több őszülő hajú hajdani tanítvány gyülekezett, hogy percre pontosan ott lehessen a sírnál a fél tízkor kezdődő megemlékezésen. S az egykori tanítványok – már maguk is nyugalmazott tanárok, lelkészek, egyszerű „kétkezi emlékezők” – jelentőségteljes méltósággal, lehajtott fejjel helyezték el virágcsokraikat az egykori tanár úr, később Feri bácsi sírján. Ennél a kegyeletteljes megemlékezésnél semmi sem példázza jobban azt a megbecsülést, szeretetet, de tiszteletet is, amelyet Kövesdi Kiss Ferenc talán önkéntelenül vívott ki magának, egészen addig, mígnem az Úr 2004. évének júliusában ki nem költözött a marosvásárhelyi történelmi jelentőségű református temetőbe. Később, a vártemplomi istentiszteletet követően a Psalmus kórus bevezetésével kezdődött el a templomi megemlékezés, amelyen a Vetési László lelkész, szórványügyi előadó, Zöld György volt köbölkúti lelkipásztor-kolléga, Bodolai Gyöngyi újságíró emlékezett a mindenki Feri bácsijára, Ötvös József református lelkész pedig a nagyenyedi schola üzenetét olvasta fel. Kilyén Ilka színművész Kövesdi-verssel tisztelgett, majd felavatták a gótikus terem falán elhelyezett Kövesdi Kiss Ferenc-emléktáblát. Kozán István székelyhon.ro 2013. június 24.Vörösmarty első szobra ErdélybenErdélyben elsőként állítottak szobrot Vörösmarty Mihálynak június 23-án a Beszterce-Naszód megyei Cegőtelkén. Az ötszáz lelkes magyarlakta szórványtelepülésen 1998-ban avatták fel a Cserhalom-emlékművet, Kolozsi Tibor szobrászművész közel tíz méter magas alkotása Szent László – a kunok felett 1068-ban aratott – győzelmének állít emléket az egykori csatamező közelében. A Cserhalom Művelődési Egyesület most a győztes csatát Cserhalom című eposzában megéneklő költő előtt tisztelgett, Zawaczki Walter Levente székelyudvarhelyi szobrászművész alkotása a református templomkertben kapott helyet. „Cserhalom nem a veszteségről szól, Cserhalom arról szól, hinnünk kell abban, hogy győzni lehet" – jelentette ki Vetési László lelkész az ünneplőkkel megtelt református templomban, ahol a helyiek mellett a 14. Lármafa-találkozó felvidéki és székelyföldi résztvevői töltötték meg a padokat. Az Erdélyi Református Egyházkerület szórványügyi előadója prédikációjában személyes élményeiből kiindulva idézte fel a Szent László-legenda különböző helyszíneit, szülőfalujából, Bögözből kiindulva, a Tordai-hasadékon át, egészen az esemény helyszínéig, ahol a győztes cserhalmi csata zajlott. Az igehirdető azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy nemcsak győztes csaták vannak, példaként a környéket lakó szász közösséget említve, amely „már minden csatát elveszített". Azonban nemcsak az omladozó szász templomokat hozta fel veszteségként, hanem a besztercei szórvány üresen maradó magyar templomait is. Ahogy vesztes csataként értékelte azt is, hogy a Spanyolországban, Olaszországban felnövő unokák nem ismerik nagyszüleik nyelvét, hogy „a magyar leányok kun vitézzel építik a jövőt, a magyar vitézek kun leányt követnek". „Cegőtelke a példa, hogy túl lehet élni, ha ott van a győzelemre vezető király hite, ha tudjuk, melyik hegyoldalba kell kapaszkodni" – mondta a település fekvésére utalva. Vetési útravalóul és mintegy emlékeztetőül a Tordai-hasadékból hozott „Szent László pénzével" ajándékozta meg a jelenlévőket. Székely Pál, a Cserhalom Művelődési Egyesület elnöke a történelmi helyszínt és az ennek ápolására létrehozott civil szervezet munkáját ismertette, rámutatva: régi álmuk teljesül azzal, hogy a magyar kormány és a helyiek támogatásával emléket állíthattak a győztes csatát megéneklő költőnek, aki ismertté tette Cserhalom nevét. A Lármafa-találkozó résztvevőinek nevében Beder Tibor, a Juliánusz Alapítvány elnöke és Füzék Erzsébet, a Csemadok képviselője köszöntötte a helyieket, majd a cegőtelki iskolások és fúvószenekar műsora következett. Vörösmarty Mihály életét és munkásságát Rémán István belényesi lelkész ismertette, majd leleplezték és megáldották a műalkotást, illetve a sírkertben található Cserhalom-emlékművet is megkoszorúzták. Az ünnepség a Szent László, légy velünk! című rockopera bemutatásával zárult. Krónika (Kolozsvár) 2013. szeptember 30.Segesvári sikertörténetHúszéves a Gaudeamus Alapítvány Húszéves a segesvári magyarság által alapított Gaudeamus Alapítvány, amely mára már komoly intézményt, a Gaudeamus Szórványközpontot működteti, amellyel a helyi és környékbeli magyarság nyelvében, hitében, hagyományaiban, identitásában való megmaradását hivatott szolgálni. E kerek évforduló kapcsán rangos konferenciát szerveztek, amelyre a Kárpát- medencében működő szórványkollégiumok képviselőit hívták meg, hogy együtt osszák meg a kisebbségi sorsból fakadó közös problémákat, tapasztalataikat és jövőképet fogalmazzanak meg az egyre kisebb lelket számláló szórványközösségnek. A rendezvényen részt vett Magyarországról dr. Hoffman Rózsa, az Emberi Erőforrások Minisztériumának Köznevelésért Felelős Államtitkárságának államtitkára, dr. Szarka Gábor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja, több romániai és magyarországi nemzetstratégiáért és oktatásért felelős tisztségviselő, alapítványok vezetői. Nem önmagunk, hanem a közös akarat ünnepe A Kárpát-medencei Szórványkollégiumok első napján a szórványkollégiumok képviselői tanácskoztak, melyet Vetési László református lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke, a szórványok problémájának szakértője vezetett. E témában többek között Szegedi László, a Kőhalmi Szórványkollégium, Gudor Botond a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány, Balázs Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány, Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület, Punnykó Mária, a beregszászi Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szórványfelelőse, Nagy Margit, az Újvidéki Apáczai Diákotthon, Adi István, a magyarfülpösi Szórványiskola és Kollégium vezetője, Lakatos Tünde, a szamosardói Kós Károly Iskola igazgatója, Balla Ferenc, a Kallós Zoltán Alapítvány vezetője, Ladányi Lajos, a Nyitrai Kulturális és Információs Központ igazgatója, Turzai Melánia, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatóhelyettese előadása hangzott el. A rendezvény második napján – merthogy a rendezvény értük és társaikért szólt – a helybeli Mircea Eliade Főgimnázium magyar diákjai művészi műsorral köszöntötték a résztvevőket. Fodor Lilla és Máthé Loránd szavaltak, s két alkalommal is fellépett a Kikerics néptáncegyüttes. – Nem önmagunkat ünnepelni gyűltünk össze, hanem azért, hogy a közös akaratot ünnepeljük. E közös akarat fog össze bennünket – fogalmazott köszöntőbeszédében Farkas Miklós tanár, a Gaudeamus Alapítvány megálmodója, kivitelezője, és mostanig igazgatója, akinek önfeláldozó munkája nyomán kallódásra ítélt magyar gyermekek járhattak magyar iskolába, kaphattak szállást és válhattak magyar érzelmű felnőttekké. 350 diák 50 km-es körzetből – Az alapítvány célja a segesvári és környékbeli szórványban élő magyar nemzetiségű diákok anyanyelvű és keresztény értékrend szerinti nevelésének és oktatásának támogatása, főleg azoké, akik nehéz anyagi helyzetük miatt még középfokú tanulmányaikat sem tudnák folytatni, valamint a segesvári és környékbeli szórványban élő magyarok művelődési életének a megszervezése. Az adományokból fedezzük az ösztöndíjak 80%- át és a fenntartási költségek egy részét. Az elmúlt tanévben már 57 tanulót támogattunk ösztöndíjjal. Döntő részben az Apáczai Közalapítvány támogatásával felépítettünk egy új épületet, amelynek A- szárnyában helyet kapott egy modern konyha, étterem, újabb hálószobát, valamint két tanári lakást, a B-szárnyban pedig nyolc korszerű, négyágyas szobát és egy 150 férőhelyes művelődési termet alakítottunk ki. Ehhez jelentős összegekkel járult hozzá a düsseldorfi Hermann Niermann Alapítvány, a Szülőföld Alap, az Illyés Közalapítvány, az RMDSZ és a Segesvári Önkormányzat. Sikerült megoldanunk a bentlakó diákok étkeztetését, és a szállást is kényelmesebbé tettük. Jelenleg 56 diáknak és két tanárnak biztosíthatunk szállást, étkezést és jó tanulási körülményeket. Az évek során a szórványkollégiumban lakó diákok száma 26-52 között változott. Az elmúlt években mintegy 350 diák lakott a bentlakásban, jelentős részük tovább is tanult. A bentlakó tanulók mintegy 50 kilométer sugarú körzetből érkeznek hozzánk Maros, Hargita, Szeben és Brassó megyéből. Az idei tanévben újra 40 fölé emelkedett a bentlakók, diákok száma. Az építkezések befejezése után, 2009-ben intézményünk felvette a Gaudeamus Ház- Oktatási és Művelődési Szórványközpont nevet – mondta Farkas Miklós tanár, az alapítvány leköszönt igazgatója, aki Tóth Tivadar tanárnak adta át a stafétabotot. Etalon a megyében A konferencián felszólalók során dr. Hoffmann Rózsa államtitkár elmondta, hogy a magyar kormány 37 szórványkollégiumot támogat, bízik abban, hogy jó ügyet támogatnak, a magyarság erősítéséért teszik. Úgy gondolja, ha Magyarország erősödik, erősödik az összmagyarság is. – A Jóisten magyarnak teremtett, ezt megtagadni nem tudjuk, vállalnunk kell ezt minden körülményben. Az iskola meghatározza a jövőt, teljesítenie kell a a küldetését. Olyan embereket kell nevelni, mint amilyen a Gaudeamus Alapítvány vezetője, Farkas Miklós. A világ változik, a pedagógusnak képessége kell legyen arra, hogy elvarázsolja a fiatalokat, ahogyan itt történik, Segesváron. Mert addig, amíg így táncolnak, így szavalnak a fiatalok, addig van jövőnk! – mondta az államtitkár. – Sorskérdés a magyarság megmaradása ezen a vidéken, hittel és alázattal állunk a feladat szolgálatában – mondta dr. Szarka Gábor, aki dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzuljának üdvözletét tolmácsolta. – Ne csak konzultáljunk, hanem tegyünk kísérletet a közös jövő tervezésére! Ne csak a múltra és a jelenre, hanem a jövőre is tekintsünk! – hangsúlyozta Molnár György, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hálózatfejlesztési igazgatója. Dr. Karl Scherer, az alapítványt jelentős összeggel támogató düsseldorfi Nierman Alapítvány képviselője elmondta, azokban a városokban, amelyeket mi alapítottunk és építettünk, kisebbségbe kerültünk. Büszkék vagyunk erre az örökségre, de a szórványosodás kihívásai önerőből nem oldhatók meg – mondta. Dr. Nagy Éva, a tanügy-minisztérium kisebbségi oktatásért felelős államtitkárságának kabinetigazgatója a legnagyobb kincsre, az anyanyelv megőrzésének fontosságára hívta fel a figyelmet, Szentgyörgyi Albert szavaival élve: "Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája." Gál Ernő helyi tanácsos felolvasta Dorin Danesan, Segesvár polgármesterének üdvözletét, aki főként a központ kulturális tevékenységéről, a magyarság által képviselt színfoltról szólt elismerően. Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke azt hangsúlyozta, hogy a Gaudeamus Szórványközpont etalon a megyében. Marosludason, Dicsőszentmártonban, Szászrégenben, Nagysármáson is ilyen szórványközpontokra volna szükség, hiszen az RMDSZ a magyar oktatás ügyét tűzte ki zászlajára. Dicsőben merev ellenállást tanúsítottak, Marosludason fel sem merték vetni a szórványkollégium ügyét. – Aggódó felelősséggel kezeljük a szórvány ügyét, azt szeretnénk, ha a magyar gyermekek itt maradnának, ha szülővárosuk felnőtt korukra élhető város lenne, hogy ne kelljen innen elvándorolni! – fogalmazott az elnök. – Ha ilyen gyermekeket nevelünk, mint akiket szerepelni láttunk, ennél nagyobb stratégia nem is kell! – fogalmazott Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, aki Farkas Miklósnak a szövetség elismerő oklevelét nyújtotta át. A rendezvény során levetítették Dudás Lászlónak az alapítvány 20 évét bemutató filmjét, amelyen az alapítvány kuratóriumi tagjai, támogatók is megszólaltak. Tóth Tivadar igazgató a kudarcokat taglalva tapintott rá a szomorú valóságra: – Bár a szórványközpont létrehozása sikertörténet, odajutottunk, hogy magyar gyereket már alig találunk, akit idehoznánk. Még vidéken sem! Ha lesz gyermek, lesz magyar oktatás, ha nem lesz, akkor vége az oktatásnak is! Jelenleg egy líceumi magyar osztály működik a korábbi két párhuzamos helyett a Mircea Eliade Főgimnáziumban, és pengeélen táncolunk – mondta, majd megjegyezte, jó lenne, ha kevesebb támadás érné őket a segesváriak részéről, s jó lenne, ha ezt a központot magukénak éreznék, hiszen ez a ház a segesváriakért van. A munkát értékelni kell, nem folyton bírálni, hibát kapni. A munkálatok során elismerő okleveleket és plaketteket adtak át azoknak, akik munkájukkal vagy anyagilag támogatták az alapítvány munkáját. A konferencia tegnap zárult, a vendégek Berethalomra és Keresdre is ellátogattak. Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely) 2013. november 12.Kárpát-medencei magyar szórvány napja - Répás: az egész nemzetnek fontos a szórvány közösségek megőrzése- A nemzetpolitikai helyettes államtitkár szerint az egész magyar nemzet számára fontos a szórvány közösségek megőrzése. Répás Zsuzsanna a Kárpát-medencei magyar szórvány napján tartott konferencián, a fővárosi Magyarság Házában kedden arról is beszélt: a szórvány a Kárpát-medencei magyarság legnehezebb helyzetben lévő része, ők jelentik a "nemzet határát és végvárait". Hozzátette: a nemzet számára azért fontos a szórvány közösségek megőrzése, mert ha ők lemorzsolódnak, akkor beljebb húzódik a nemzet határa és a tömb széléből lesznek az új szórványok. Mindannyiunk közös érdeke, hogy megadjuk a lehető legtöbb segítséget a szórványban élő magyarság számára - hangsúlyozta. Rámutatott: őket is ugyanúgy a magyar nemzet egészének tekintik, az ő problémáikkal is szolidaritást vállalnak, és ahol lehet, próbálnak segíteni. Az elmúlt években sok segítséget kaptak a szórvány közösségek - jelezte a helyettes államtitkár, aki kiemelte többek között, hogy támogatják az erdélyi szórványprogramot, konszolidálták a csángó oktatási programot, segítik a vajdasági szórvány beiskolázási programot, és valamennyi régióban az iskolabusz-programot. Felidézte, hogy közel egy éve a Magyar Állandó Értekezlet szórvány szakbizottsága arról döntött, hogy november 15-e lesz Kárpát-medence szerte a magyar szórvány napja. Ez az első alkalom, hogy e napon minden régió ünnepel, és a keddi konferenciával, gálaműsorral a programsorozatot vezetik fel - jelezte. Bodó Barna, a Magyar Állandó Értekezlet szórvány szakbizottsága társelnöke kiemelte, a jelentősebb városokban Székelyföldön a magyarság száma nő, ugyanakkor például Temesváron több mint 30 százalékos a csökkenés. Arad, Máramaros megyében szintén csökkenés tapasztalható - jelezte. Hozzátette: a szórványprogramoknál a folyamatosság és kiszámíthatóság a meghatározó. Vetési László, az erdélyi Diaszpóra Alapítvány képviseletében, írásban kiosztott előadásában rámutatott: számolni kell "az erősödő önfelszámolódással", a természetes asszimilációval, az etnikai értékek átrendeződésével egyaránt. A jelenséggel összefüggésben kiemelte a vegyes házasságok szerepét, a nyelvromlást, az önértékelődés csökkenését. Úgy látta:az oktatástervezés, a kollégiumi rendszer további bővítése, működtetése, fenntartása kiemelt prioritás. Ez jó úton halad, de Erdélyben legalább 25-30 kistérségi oktatási központra, bentlakásos multifunkcionális oktatási intézményre lenne szükség - jelezte, hozzátéve: "értelmiségi védőhálót kell ráborítani"a legszélsőbb szórványrégiókra és nagyvárosokra. Kitért arra is: a szórványban az értékmentés sürgősebb, mint gondolnánk. Kevés idő van hátra, a 200 léleknél kisebb közösségek 20 évenként feleződnek, negyedelődnek. Ezzel a tervezéssel és munkával halad a határon túli támogatáspolitika a leglassabban, de enélkül nem lehet erdélyi, székelyföldi autonómiát álmodni, tervezni. Véleménye szerin a döntéshozóknak a határon túli szervezetekkel közösen át kellene beszélniük a támogatási rendszerek működésének összes részletkérdését. Megjegyezte: az egységes magyar állampolgárság visszaállítása a legfontosabb nemzetpolitikai lépés, "történelmi tett volt", ugyanakkor alaposan elemezni kellene ennek a szórvány és a magyar identitáshoz kapcsolódó vonatkozásait. A Kárpát-medencei magyar szórvány napja este gálaműsorral zárul Csángó kultúra – élő értékeink címmel, közreműködik Mokány Rozi és Pusztinai Annamária énekes, a Somos együttes, valamint csángó táncosok. A látogatók egész nap Az elhagyott idő – 33 év a moldvai csángók között című gyűjteményes fotókiállítást tekinthetik meg, amelyet Csoma Gergely munkáiból állítottak össze. (MTI) 2013. november 13.Répás: nemzeti fontosságú a szórvány megőrzéseA nemzetpolitikai helyettes budapesti államtitkár szerint az egész magyar nemzet számára fontos a szórvány közösségek megőrzése. Répás Zsuzsanna a Kárpát-medencei magyar szórvány napján tartott konferencián, a fővárosi Magyarság Házában kedden arról is beszélt: a szórvány a Kárpát-medencei magyarság legnehezebb helyzetben lévő része, ők jelentik a "nemzet határát és végvárait". Hozzátette: a nemzet számára azért fontos a szórvány közösségek megőrzése, mert ha ők lemorzsolódnak, akkor beljebb húzódik a nemzet határa és a tömb széléből lesznek az új szórványok. Mindannyiunk közös érdeke, hogy megadjuk a lehető legtöbb segítséget a szórványban élő magyarság számára - hangsúlyozta. Rámutatott: őket is ugyanúgy a magyar nemzet egészének tekintik, az ő problémáikkal is szolidaritást vállalnak, és ahol lehet, próbálnak segíteni. Az elmúlt években sok segítséget kaptak a szórvány közösségek - jelezte a helyettes államtitkár, aki kiemelte többek között, hogy támogatják az erdélyi szórványprogramot, konszolidálták a csángó oktatási programot, segítik a vajdasági szórvány beiskolázási programot, és valamennyi régióban az iskolabusz-programot. Felidézte, hogy közel egy éve a Magyar Állandó Értekezlet szórvány szakbizottsága arról döntött, hogy november 15-e lesz Kárpát-medence szerte a magyar szórvány napja. Ez az első alkalom, hogy e napon minden régió ünnepel, és a keddi konferenciával, gálaműsorral a programsorozatot vezetik fel - jelezte. Bodó Barna, a Magyar Állandó Értekezlet szórvány szakbizottsága társelnöke kiemelte, a jelentősebb városokban Székelyföldön a magyarság száma nő, ugyanakkor például Temesváron több mint 30 százalékos a csökkenés. Arad, Máramaros megyében szintén csökkenés tapasztalható - jelezte. Hozzátette: a szórványprogramoknál a folyamatosság és kiszámíthatóság a meghatározó. Vetési László, az erdélyi Diaszpóra Alapítvány képviseletében, írásban kiosztott előadásában rámutatott: számolni kell "az erősödő önfelszámolódással", a természetes asszimilációval, az etnikai értékek átrendeződésével egyaránt. Balogh Levente Krónika (Kolozsvár) 2013. december 11.Letölthető Word dokumentum (DOCX)KISEBBS�?GBEN: Van még 25 évünk? Elozetes szempontok Ide s tova egy évtizede azt írtam Erdély kis számú magyar lakossággal rendelkezo megyéinek oktatásáról, hogy: Ha van olyan szociál-politikai kérdés, amelyrol nehéz érzelmek nélkül beszélni, akkor a szórvány kérdés mindenképpen ilyennek számít. (Magyar nyelvu oktatás szórványban. In: Szórvány és iskola. Bodó Barna szerk.,Kolozsvár.2001.52.) Szórvány? Azóta ezt a kifejezést nem szívesen használom. Csak ha nagyon muszáj. Ha a kategória elkülönítésére nincs, vagy nem találok más módozatot. Erre több okom is van. Egyrészt, mert ahány helyen elofordul, majdnem annyi féle jelentése létezik. Mondjuk, hogy Fehér, Hunyad stb. szórvány megye. A területi hovatartozás azonban nem lehet kizárólagos szempont, hiszen elofordul, hogy a szórványnak számító zónán belül összefüggo, magát igen hatékonyan adminisztráló magyar lakosságot találunk. A legkézenfekvobb példa erre Fehér megye, amelyet szórvány vidéknek neveznénk, de akkor mit kezdjünk ezen belül Nagyenyeddel? A maga iskoláival, templomaival? A város személyiségét ma is a Bethlen Gábor Kollégium határozza meg. Enyednek tehát a maga kulturális mikrovilágával, iskolaközpont jellegével sajátos státusa van: nem szórvány a szórványban. �?s még mindig Fehér megyénél maradunk. Ott találjuk Gyulafehérvár kis számú magyarságát, de ugyanakkor eros magyar egyházi intézményeit: a Római Katolikus �?rseki Hivatalt vagy a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Líceumot. A szórványon belül számottevo magyar kulturális központok. A szórvány, mint fogalom, nem jelzi pontosan az intézmények helyzetét sem. Az sem egyértelmu kritérium, hogy egy bizonyos vidéken ma hány magyar nemzetiségu személy él. Arad megyében pl. a 2011-es népszámlálás szerint csak 36904 magyar nemzetiségu embert jegyeztek (8,56%). Számbelileg kevesen vannak, mégis más a státusuk, mint például a galaci magyaroknak. Arad úgy lett szórvány, hogy elköltözött/elfogyott a régi magyar lakosság nagyrésze, de azok akik helyben maradtak, méltán büszkék a város tárgyi emlékeire, amelyek a magyarság egykori számbeli jelenlétét bizonyítják. Állnak a templomok, az iskolaépületek, a színház épülete, a magyar kultúra nagyjainak emlékházai, a köztéri szobrok, a temetok sírkövei stb. A gyökerek megmaradtak. Galacon 2011-re a népszámlálás adatai szerint csak 105 magyar nemzetiségu személy maradt. Sovány vigasz, hogy a református egyház adatai szerint ennél valamivel több református vallású számára tartanak hetenként istentiszteletet. Akik Galacon élnek, kevesebb tárgyi múlttal rendelkeznek. Általában nincsenek társadalmi gyökereik sem. Mindkét vidék szórvány, de sokmindenben különböznek. Más-más körülmények miatt szórványosodtak. A szórvány fogalmát többen a szórványosodás fokozatai szerint határozzák meg. Ismerünk olyan területeket, ahol az intézmények (iskola, templom) muködnek, még fenn tudják tartani önmagukat. Rosszabb helyzetben az iskola is megszunt, a templom áll ugyan, de pap nem lakik a helységben, több felekezet osztozik egy templomon. Jobb esetben pap jár ki idonként igét hirdetni vagy temetni. Maga a fogalom igen sok áttétellel rendelkezik. Egyszerre szociális, gazdasági, egyházi, oktatási vagy ifjúsági kérdés. Másrészt azért nem szeretem a szórvány fogalmát, mert igen eros pejoratív töltetet érzek benne. Pedig azok az emberek, akik a szórványban élnek és tartják magyar identitásukat, elsodlegesen nem ezt érdemlik. Az iskolák szempontjából a szórványosodás meredekebb megközelítését is elképzelhetonek tartom. Szerintem a tanügy szórványosodása akkor kezdodik, amikor, függetlenül attól, hogy bizonyos helységben mennyi magyar él, a magyar óvoda vagy iskola tagozattá válik. Ekkor elkezodik az a folyamat, amely az anyanyelv használatát csak a tanórára korlátozza. Az anyanyelv szerepe az iskolában ettol kezdve fokozatosan elveszti meghatározó kommunikációs szerepét. Ezért tartjuk annyira fontosnak az önálló, magyar tannyelvu oktatási intézmények muködtetését. Sajnos, azokban a helységekben, amelyekben kevés magyar él, a teljesen magyar nyelvu óvodák, iskolák muködtetése objektív okok miatt nehéz. A magyar nyelvu oktatás megmaradását ennek ellenére is az ilyen, minden oktatási fokozatot magába ölelo, kollégiummal, bentlakással is rendelkezo intézmények szavatolhatják. Mint az enyedi Bethlen Gábor vagy a dévai Téglás Gábor líceum. Az ilyen intézmények képesek arra, hogy a tájegység magyarságát magukhoz vonzzák. Mind a szüloket, mind a gyerekeket. Ezen kívül az eredményes oktatáshoz szükséges anyagi alapot, humán eroforrást is biztosítják. Ahhoz, hogy az oktatás tervezése a kis számú magyarságot összefogó térségekben is lehetové váljék, ismernünk kell a térség oktatási hagyományait, illetve a jelenlegi iskola hálózatot és beiskolázást. A kis számú magyarság anyanyelvu iskoláztatásával mint komplex jelenséggel kell tehát számolnunk, és lehetoleg reális felméréseket kell végeznünk ahhoz, hogy mennyiségileg is kezelheto paramétereket kapjunk, amelyekre a segíto szándék támaszkodhat. Az alábbiakban ilyen felméréssel próbálkozom. Forrásaim: az OktatásiMinisztérium belso adatbázisa, és az Országos Statisztikai Hivatal füzetei. Az iskolahálózat Szórvány iskoláknak/óvodáknak azokat az oktatási intézményeket tekinthetjük, amelyek az illeto megye összes iskoláihoz viszonyítva 0-10%-ot tesznek ki. Az utóbbi években történt hálózati változtatások (ezen a legtöbbször összevonást kell értenünk) miatt egy oktatási egység nagyon sokszor minden oktatási fokon beiskoláz gyerekeket. Pl. a bukaresti magyar líceum keretében óvoda, elemi iskola, V-VIII. osztály és IX-XII. osztály muködik. Az iskolahálózatban tehát Bukarestben négy oktatási fokon jegyzünk iskolát, de valójában csak egy iskola létezik, nem négy. Ha viszont a bukaresti iskolát csak egy oktatási fokozaton vesszük számba, akkor a másik három oktatási fokon kapunk helytelen adatot. Ezért az egyes oktatási fokozatokon muködo iskolahálózatot csak külön-külön tudjuk számszerint csoportosítani. �?sszeadni ezeket a számokat nem tanácsos, mert nagyon könnyen olyan adathoz jutunk, amely nem fedi a valóságot. Ezért kétféle hálózati statisztikát készítettünk: (1) oktatási fokozatonként (óvoda, elemi, gimnázium, líceum és szakiskola) és (2) intézményenként (amelyek egy vagy több oktatási fokozatot muködtethetnek). A 2013-2014-es tanévben az óvodák szempontjából feltételezésünk szerint szórványnak minosülnek az alábbi megyék: Amint a táblázatból kiderül, tíz megye és a fováros kisebb, mint 10%-os óvodai hálózattal muködik. Másik szempont. �?vodai szinten az ország 17 megyéjében és Bukarestben folyik magyar nyelvu oktatás (közülük 10 megye jelenik meg a táblázatban). Harmadik vizsgálódási szempont szerint: az országban 986 magyar óvodánk/tagozatunk muködik, ebbol 136, azaz 13,8% a kis számú magyarsággal rendelkezo megyékben. Az elemi iskolai (0-IV. osztály) hálózat a következo helyzetképet mutatja: lemi iskolai (0-IV. osztály) hálózat a következo helyzetképet mutatja: Az elemi iskolák Krassó-Szörény kivételével ugyanazokban a megyékben muködnek, mint az óvodák. Szám szerint 9 megyét és a fovárost soroljuk ide. Az óvodák esetében alkalmazott szempont szerint, Romániában a 2013-2014-es tanévben 913 magyar nyelvu elemi iskola van, ebbol 122, azaz 13,3% a kis számú magyarság által lakott vidékeken található. A magyar nyelvu V-VIII. osztályos iskolák/tagozatok hálózatát a 3-as számú táblázat tartalmazza: [..] Ha értelmezzük a táblázat adatait, akkor a következo képet kapjuk. Megyei szinten, akár az elemi iskolák kategóriájában, itt is 8 megyében és Bukarestben mérhetünk 10% alatti részarányt. Magyar tannyelvu V-VIII. osztály muködött az országban összesen 592. Ebbol 66 a kis számú magyarsággal rendelkezo megyékben, ami 11,1%. A magyar nyelvu középiskolai hálózat (IX-XII. osztály) még összevontabb, mint az alsóbb oktatási fokozatok. Íme a táblázat: [.] �?nálló magyar nyelvu líceumok Arad megyében (1), Brassóban (2), Fehérben (1), Hunyadban (1), Máramarosban (2), Temesben (2) és Bukarestben muködnek. Nézzük itt is a mennyiségi mutatókat: középfokú oktatás a tárgyalt mutatók szerint 8-ban és Bukarestben létezik. A 17 középiskola és tagozat a 151 romániai magyar líceum/tagozat 11,2%-át fedi le. Magyar nyelvu szakoktatás-hálózatról a szórványban nem beszélhetünk. Csak Arad iskoláz be összesen 30, Fehér 18 és Hunyad 31 tanulót. Amint fentebb már jeleztem, oktatási intézményenként (egységenként/tagozatonként) is összesítettem a szórvány megyék iskolahálózatának paramétereit. Az alábbi táblázat adatai tehát csak az óvodákat, iskolákat veszik számba, függetlenül attól, hogy abban milyen oktatási fokozatok (óvoda, elemi, gimnázium, líceum, szakiskola) muködnek. Az iskolahálózatról végezetül olyan táblázatot késztettem, amelyben a 2013-2014-es tanév adatait néhány elozo év oktatási hálózatának adataival vetem egybe. Csak azokat a megyéket tüntettem fel a táblázatban, amelyek esetében a magyar nyelvu oktatási intézmények a megye hálózatának a 10%-a alatt maradtak a vizsgált idoszak minden évében Abban az esetben, ha bizonyos megyék egy-egy tanévben meghaladták a 10%-ot, adataikat nem közöljük (pl. Arad megye esetében 1994-1995 vagy Brassó megye 1994-1995, 1999-2000). Mit olvashatunk le a táblázatról? 1994-1995-ben azokban a megyékben, amelyekben a magyar nyelvu iskolahálózat nem érte el a 10%-ot, 248 tanintézetünk volt, 1999-2000-ben pedig 220. Tehát az oktatási intézmények (óvodák, iskolák) száma öt év alatt 28-cal csökkent, ami 11,2%. A táblázat elso adataitól számítva (1994-1995) húsz év telt el (2013-2014). Ez alatt az idoszak alatt iskoláink száma ezekben a megyékben 127-re csökkent, ami 48,7%-os esés. Arról nem is beszélünk, hogy a még meglévo hálózat keretében sok osztály muködik létszám alatt, az Oktatási Minisztérium ideiglenes engedélyével. A táblázatban kiemelt megyékben a román állam által biztosított/biztosítható eroforrások az állami struktúrák számára a fennmaradáshoz nem elegendoek. Az ideig-óráig érvényes muködési engedélyek csak a létbizonytalanságot fokozzák, de sokmindent nem oldanak meg. A szórványosodás, mint jelenség, megtalálható a nagyobb számú magyar lakossal rendelkezo megyékben is. Pl. Maros megyében Dicsoszentmárton és környéke, de ennek kifejtése már egy következo téma. Az állami oktatási forma tehát fokozatosan leépül. Ez azt jelenti, hogy a civil szervezetek, az egyház és az anyaország segítsége nélkül a helyzet még a mai formájában sem tartható fenn, megmaradásról pedig szó sem lehet. Milyen segítségre gondolok? Errol nehéz lenne általánosságban beszélni, mert ahány megye, ahány iskola, annyiféle sajátos helyzet áll fenn. Bukarestben a gyerekek déli étkeztetése és a délutáni meditáció megszevezése lenne a megoldás. Medgyesen egy I-XII. osztályos, bentlakással, étkezdével, sportpályával rendelkezo modern, önálló magyar iskola-líceum létrehozása lehet, hogy ma még segítene visszafordítani a felszámolódás folyamatát. Szebenben a középisolai oktatást a 2013-2014-es tanévben egy 8 tanulóval muködo XI. osztály testesíti meg. Kilencedik osztály már két éve nem indult. Holnap már semmi sem biztos. �?ppen ezért a jelenlegi politikai és pénzügyi háttér ismeretében hangsúlyozom: az állami oktatás mellett csak és csakis az alapítványi és az egyházi iskolák megerosödése tudná még összetartani a szórványban a magyarul tanuló ifjúságot. A beiskolázás A beiskolázási adatok szemléletesebbek, mint az iskolahálózat adatai. De ezek is akkor beszédesek, ha összehasonlítást végzünk a korábbi paraméterekkel. A fejlodés iránya csak így lehet kézenfekvo. Az elso fejezetben a 2013-2014-es adatokat az 1999-2000-es valamint az 1994-1995-ös viszonyítottuk. Tegyük meg ugyanezt a beiskolázási adatokkal is. [.] A táblázat adatai tehát azoknak a megyéknek a magyarul tanuló fiataljait tartalmazzák, amelyekben ezeknek a részaránya kisebb, mint 10%. 1994-1995 és 1999-2000 között a magyarul tanuló fiatalok száma ezekben a megyékben 3010 tanulóval (14,35%) lett kevesebb. Kereken húsz év alatt (1994-2014) a csökkenés 7846 tanulót tesz ki (34,7%). Vagyis ha így folytatódik, akkor a fenti megyékben körülbelül még 25 évig fog létezni magyar oktatás. Végkövetkeztetés Tanulmányom végkövetkeztetése a fent elemzett számadatok alapján nem tud optimista hangvételu lenni. Bármennyire fájdalmas, ki kell mondanunk, hogy ott, ahol a magyar tannyelvu oktatás a kritikus 10% alá süllyed, óhatatlanul bekövetkezik a szórványosodás, és csak ido kérdése, hogy mikor számolódik fel végleg. Annyira azért mégsem szomoríthatnak el a tények, hogy ne reménykednénk valamiben. Talán abban, amit Vetési László a következoképpen fogalmazott meg: A problémakezelésbe tehát szinte minden kisebbségi intézményt meg kell szólítatni, be kell építeni. Nagy gond, hogy ezt miként érjük el: hogyan építse ki minden országos intézmény a maga szórvány megfelelojét, vagy feladatmegoldásai érdekében hogyan épüljön bele az országos intézményekbe. (Kisebbségi egyházak és a szórvány. In: Tanulmányok a szórványról. Budapest, 2005.). Reménykedünk, esetleg abban, hogy a fokozott odafigyelés, az okos intézkedések és a segítokészség még pozitívan befolyásolhatja a társadalmi mozgásformákat. Murvai László maszol.ro 2013. december 14.Lakónegyedek magyar lakói a beolvadás küszöbénA nagyvárosi szórványmagyar közösségek jövőjéről tartott műhelykonferenciát Kolozsváron a Kisebbségkutató Intézet az RMDSZ Főtitkárságával közösen. Ez az a kisebbségi közeg ugyanis, amely a leginkább ki van téve a beolvadás veszélyének, mégis mindeddig erről esett a legkevesebb szó politikai berkekben vagy a médiában. A legtöbb erdélyi, bánsági vagy partiumi nagyvárosban még fenntartható az anyanyelvű oktatás, működnek a magyar kulturális intézmények, a felekezeti élet is anyanyelven folyik, de – főleg a lakónegyedekben élő – magyar vagy félig magyar családok nem kapcsolódnak rá ezekre az intézményekre. Vagyis: román iskolába járatják gyermekeiket, nem vesznek részt be az egyház vagy érdekvédelmi szervezetek nyújtotta közösségi programokban. – „Azt elmúlt években végzett felmérések azt mutatják, hogy az asszimiláció, a nyelv- és identitásvesztés a nagyvárosi szórványban a legnagyobb. Kolozsváron, a Monostor negyedben lakó magyar közösség identitás- és nemzetpolitikai szempontból szinte ugyanolyan helyzetben van, mint egy szórványtelepülésen élő magyar közösség. Megoldásokat, válaszokat keresünk szakértők bevonásával a nagyvárosi szórvány kérdéseire, problémáira, pragmatikus cselekvési terv kidolgozása és életbe léptetése a célunk” – ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg Kelemen Hunor szövetségi elnök A nagyvárosi szórvány jövője témakörben szervezett műhelykonferenciát Kolozsvárott. A konferenciát az RMDSZ és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet közösen szervezi kettős céllal: felleltározni a nagyvárosi szórvánnyal kapcsolatos elméleti tudást, valamint összegyűjteni azon konkrét programok tapasztalatait, amelyek eredményt értek el a nagyvárosi szórvány összetett kérdésének kezelésében. „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség számára az a legfontosabb, hogy megakadályozza az identitásvesztést Kolozsvárott, Temesváron, Marosvásárhelyen, vagy Zilahon. El kell jutnunk a magyar emberekhez az oktatástól kezdve a közösségépítés különböző elemein keresztül úgy, hogy minden lehetséges politikai eszközt felhasználunk” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, hozzátéve, egyetlen konferencián nem lehetséges a nagyvárosi szórvány problémáit megoldani, ám az itt összegyűlt szakemberek mindannyian felismerték, hogy cselekedni kell, ezzel pedig elindultak a megoldás fele vezető úton. Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke köszöntő beszédében hangsúlyozta: ,,a mai műhelykonferencia célja, hogy összegyűjtse az eddigi tudást, ami a piacon létezik ebben a pillanatban, illetve, hogy szó essen néhány olyan kezdeményezésről, amelyek azokat a jellemző folyamatokat próbálják megakadályozni, korlátozni, amelyeket szorványosodási folyamatoknak nevezünk”, majd hozzátette: ,,ezek a kezdeményezések hozzájárulnak középtávon egy egységes cselekvési stratégia kialakításához.” Vetési László szórványkutató Nagyváros, szórvány, egyház című előadásában hangsúlyozta: a nagyvárosi magyar egyházak pontosan követik a városnegyedek alakulását, szerkezetét. Mindegyik egyház másféleképpen cselekszik, ha a nagyvárosi szórványról van szó: egyrészt megpróbálják minden területen visszaszerezni és visszaépíteni mindazt, amit egykor elvettek tőlük, emellett a befelé való építkezés elvét is előnybe részesítik azáltal, hogy több egyházi intézményt hoznak létre. ,,Az egyházak óriási dilemmát élnek meg a szolgálat és a szolgáltatás helykeresése között, így az egyház a társadalomépítésbe bekapcsolódva, a civil szférával együtt kell kidolgozza a nagyvárosi szórvány helyzetének megoldásait. A jövőre nézve az egyházak feladata az, hogy kialakítsák a nagyvárosban a kis magyar közösségek hálózatát.” ,,Összefüggés figyelhető meg a vegyes házasságok és a pártpreferenciák közt: a vegyes házasságban élők kisebb eséllyel szavaznak magyar pártokra, mint a homogén családban élők” – mutatott rá Székely István Gergő szociológus az Etnikai mobilizáció a szórványban című előadásában, majd hozzátette: azok a romániai magyarok, akiknek nincs román családtagjuk, lényegesen kevésbé szavaznak román partokra. A kutató elmondta: a magyar pártokra leadott szavazatszám 2012-re több mint a felére csökkent az 1996-os átlaghoz képest, amiért a magyarok szavazáson való alacsony részvétele és a román pártokra való átszavazás lehet a felelős. Amíg 2004 előtt a magyarok szavazási részvételi százaléka jóval magasabb volt az országos átlagnál, addig 2004-től ez megfordult. Horváth István bemutatta a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Az Etnikai térszerkezet iskolai hálózat és társadalmi hálózat témakörében Kiss Tamás, Vitos Katalin közreműködésével készült kutatást, amely a szórványkérdés egyik legfontosabb és legkutatottabb elemét az iskolaválasztást mutatta be. Erdélyben a magyar diákok magyar nyelvű beiskolázottsági aránya 85 százalékos az általános iskolák esetében, középiskolában pedig 75 százalékos. Csökken a magyar iskolát választó magyarok aránya, függetlenül a családi háttértől, szórványban 10 százalékkal növekszik a román iskolát választók száma. ,,A magyarok iskolaválasztási szempontjait jelentősen befolyásolja a térszerkezet. Míg Kolozsváron térszerkezet szempontjából az iskolahálózat nem felel meg az etnikai térszerkezetnek, addig Marosvásárhely és Szatmár esetében az iskolai lefedettség egyenletes, az etnikai lefedettséggel összhangban van, ezért ezekben a városokban sokkal ritkábban vetődik fel a területi lefedettség szempontrendszere alapján történő iskolaválasztás kérdése.” Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős főtitkárhelyettese bemutatta azt a 2012–2013-ban készített kutatást, amely azoknak a szórványban élő romániai magyar családoknak az iskolaválasztási motivációit elemzi, akik román tannyelvű oktatási intézetet választanak gyermekük számára. ,,A fókuszcsoportos kutatásából kiderült, hogy a magyar szülőknek leggyakrabban négy megfogalmazott érvük van a román iskola mellett: jobbnak tartják a román iskolát, azt gondolják, jobban fog román környezetben boldogulni a gyermek, ha román tanintézménybe jár. Ugyanakkor fennáll az a kényszerhelyzet is, hogy a magyar iskola hiánya miatt íratják román iskolába, illetve azért mert a leendő iskolás már úgyis tud románul. ” Veres Valér, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanára annak a 2012-ben végzett kutatásnak a tanulságairól számolt be, amely az iskolaválasztás és a továbbtanulás sajátosságait térképezte fel 603 Kolozs megyei 8. osztályt végzett diák és szülő megkérdezése során. ,,Ebből a tanulmányból kiderült, hogy a szülők 98 százaléka elméleti-, 20 százaléka szaklíceumot választana gyermeke számára, a kolozsvári állami magyar középiskolákat és a magyar nyelven való továbbtanulást előnybe részesítve” – ismertette Veres Valér, majd hozzáfűzte: Kolozsváron az elméleti és az önálló iskolaválasztásnak meghatározott társadalmi háttere és okai vannak, a gyenge szakképzési kínálat a fő oka a szakiskola-választás alacsony szintű preferálásának, de a román oktatás felé való elmozdulásnak is. Kiss Tamás, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa bemutatta az iskolakveszelyben.ro honlapot és az Iskolák Veszélyben elnevezésű programot, amely a Közpolitikai Elemző Központ kezdeményezésére, a Kisebbségkutató Intézet, az RMDSZ és a nyelvijogok.ro közreműködésével jött létre. ,,Ennek a projektnek a célja, hogy bemutassa azokat a kritikus pontokat, oktatási helyszíneket, ahol a magyar oktatási intézményrendszer fenntartása a 2014-2020közötti időszakban speciális tennivalókat igényel majd. A honlap választ keres arra a kérdésre, hogy mit lehet tenni ezen demográfiai szempontból veszélyeztetett régiók érdekében, valamint információkat nyújt a döntéshozók részére, hogy milyen módon lehetne megerősíteni az erdélyi magyar oktatási rendszer veszélyeztetett pontjait” – hangzott el a szociológus felszólalásában. Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettese a nagyvárosi szórvány és a cselekvés lehetséges irányait vázolta fel. Elmondása szerint két idősík létezik: egy, amely 20-25 éves távlatban, szakpolitikai programok szintjén közelíti meg a kérdést, és egy azonnali cselekvési terv. ,,A klasszikus értelemben vett szórvány esetében az évek során több eredményes programot sikerült beindítani, ezeket kellene adaptálni a nagyvárosi lakótelepek környezetébe. Fontos, hogy a nagyvárosi szórvány kiemelt figyelemben részesüljön, külön programokkal, költségvetéssel. Fontos, ebben a környezetében is beindítani a Magyar házak rendszerét, hiszen ez által olyan infrastruktúra, olyan közösségi tér jöhet létre, amely alkalmas célzott programok indítására” – fogalmazott a főtitkárhelyettes. maszol.ro 2013. december 16.SZÓRVÁNYPOLITIKÁK A nagyvárosi szórvány jövőjéről tanácskoztak KolozsváronA konferencia résztvevői az elméleti szempontok mellett latba vetették azokat a tapasztalatokat is, amelyek eredményt értek el a nagyvárosi szórvány kérdésének kezelésében. „Azt elmúlt években végzett felmérések azt mutatják, hogy az asszimiláció, a nyelv- és identitásvesztés a nagyvárosi szórványban a legnagyobb. Kolozsváron, a Monostor negyedben lakó magyar közösség identitás- és nemzetpolitikai szempontból szinte ugyanolyan helyzetben van, mint egy szórványtelepülésen élő magyar közösség. Megoldásokat, válaszokat keresünk szakértők bevonásával a nagyvárosi szórvány kérdéseire, problémáira, pragmatikus cselekvési terv kidolgozása és életbe léptetése a célunk” – ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg Kelemen Hunor szövetségi elnök ma reggel A nagyvárosi szórvány jövője témakörben szervezett műhelykonferenciát Kolozsvárott. A konferenciát az RMDSZ és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet közösen szervezi kettős céllal: felleltározni a nagyvárosi szórvánnyal kapcsolatos elméleti tudást, valamint összegyűjteni azon konkrét programok tapasztalatait, amelyek eredményt értek el a nagyvárosi szórvány összetett kérdésének kezelésében. „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség számára az a legfontosabb, hogy megakadályozza az identitásvesztést Kolozsvárott, Temesváron, Marosvásárhelyen, vagy Zilahon. El kell jutnunk a magyar emberekhez az oktatástól kezdve a közösségépítés különböző elemein keresztül úgy, hogy minden lehetséges politikai eszközt felhasználunk” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, hozzátéve, egyetlen konferencián nem lehetséges a nagyvárosi szórvány problémáit megoldani, ám az itt összegyűlt szakemberek mindannyian felismerték, hogy cselekedni kell, ezzel pedig elindultak a megoldás fele vezető úton. Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke köszöntő beszédében hangsúlyozta: „a mai műhely-konferencia célja, hogy összegyűjtse az eddigi tudást, ami a piacon létezik ebben a pillanatban, illetve, hogy szó essen néhány olyan kezdeményezésről, amelyek azokat a jellemző folyamatokat próbálják megakadályozni, korlátozni, amelyeket szórványosodási folyamatoknak nevezünk”, majd hozzátette: „ezek a kezdeményezések hozzájárulnak középtávon egy egységes cselekvési stratégia kialakításához.” Vetési László szórványkutató Nagyváros, szórvány, egyház című előadásában hangsúlyozta: a nagyvárosi magyar egyházak pontosan követik a városnegyedek alakulását, szerkezetét. Mindegyik egyház másféleképpen cselekszik, ha a nagyvárosi szórványról van szó: egyrészt megpróbálják minden területen visszaszerezni és visszaépíteni mindazt, amit egykor elvettek tőlük, emellett a befelé való építkezés elvét is előnybe részesítik azáltal, hogy több egyházi intézményt hoznak létre. „Az egyházak óriási dilemmát élnek meg a szolgálat és a szolgáltatás helykeresése között, így az egyház a társadalomépítésbe bekapcsolódva, a civil szférával együtt kell kidolgozza a nagyvárosi szórvány helyzetének megoldásait. A jövőre nézve az egyházak feladata az, hogy kialakítsák a nagyvárosban a kis magyar közösségek hálózatát.” „Összefüggés figyelhető meg a vegyes házasságok és a pártpreferenciák közt: a vegyes házasságban élők kisebb eséllyel szavaznak magyar pártokra, mint a homogén családban élők” – mutatott rá Székely István Gergő szociológus az Etnikai mobilizáció a szórványban című előadásában, majd hozzátette: azok a romániai magyarok, akiknek nincs román családtagjuk, lényegesen kevésbé szavaznak román partokra. A kutató elmondta: a magyar pártokra leadott szavazatszám 2012-re több mint a felére csökkent az 1996-os átlaghoz képest, amiért a magyarok szavazáson való alacsony részvétele és a román pártokra való átszavazás lehet a felelős. Amíg 2004 előtt a magyarok szavazási részvételi százaléka jóval magasabb volt az országos átlagnál, addig 2004-től ez megfordult. Horváth István bemutatta a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Az Etnikai térszerkezet iskolai hálózat és társadalmi hálózat témakörében, Kiss Tamás, Vitos Katalin közreműködésével készült kutatást, amely a szórványkérdés egyik legfontosabb és legkutatottabb elemét az iskolaválasztást mutatta be. Erdélyben a magyar diákok magyar nyelvű beiskolázottsági aránya 85 százalékos az általános iskolák esetében, középiskolában pedig 75 százalékos. Csökken a magyar iskolát választó magyarok aránya, függetlenül a családi háttértől, szórványban 10 százalékkal növekszik a román iskolát választók száma. „A magyarok iskolaválasztási szempontjait jelentősen befolyásolja a térszerkezet. Míg Kolozsváron térszerkezet szempontjából az iskolahálózat nem felel meg az etnikai térszerkezetnek, addig Marosvásárhely és Szatmár esetében az iskolai lefedettség egyenletes, az etnikai lefedettséggel összhangban van, ezért ezekben a városokban sokkal ritkábban vetődik fel a területi lefedettség szempontrendszere alapján történő iskolaválasztás kérdése.” Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős főtitkárhelyettese bemutatta azt a 2012–2013-ban készített kutatást, amely azoknak a szórványban élő romániai magyar családoknak az iskolaválasztási motivációit elemzi, akik román tannyelvű oktatási intézetet választanak gyermekük számára. „A fókuszcsoportos kutatásából kiderült, hogy a magyar szülőknek leggyakrabban négy megfogalmazott érvük van a román iskola mellett: jobbnak tartják a román iskolát, azt gondolják, jobban fog román környezetben boldogulni a gyermek, ha román tanintézménybe jár. Ugyanakkor fennáll az a kényszerhelyzet is, hogy a magyar iskola hiánya miatt íratják román iskolába, illetve azért, mert a leendő iskolás már úgyis tud románul.” Veres Valér, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanára annak a 2012-ben végzett kutatásnak a tanulságairól számolt be, amely az iskolaválasztás és a továbbtanulás sajátosságait térképezte fel 603 Kolozs megyei 8. osztályt végzett diák és szülő megkérdezése során. „Ebből a tanulmányból kiderült, hogy a szülők 80 százaléka elméleti, 20 százaléka szaklíceumot választana gyermeke számára, a kolozsvári állami magyar középiskolákat és a magyar nyelven való továbbtanulást előnyben részesítve” – ismertette Veres Valér, majd hozzáfűzte: Kolozsváron az elméleti és az önálló iskolaválasztásnak meghatározott társadalmi háttere és okai vannak, a gyenge szakképzési kínálat a fő oka a szakiskola-választás alacsony szintű preferálásának, de a román oktatás felé való elmozdulásnak is. Kiss Tamás, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa bemutatta az iskolakveszelyben.ro honlapot és az Iskolák Veszélyben elnevezésű programot, amely a Közpolitikai Elemző Központ kezdeményezésére, a Kisebbségkutató Intézet, az RMDSZ és a nyelvijogok.ro közreműködésével jött létre. „Ennek a projektnek a célja, hogy bemutassa azokat a kritikus pontokat, oktatási helyszíneket, ahol a magyar oktatási intézményrendszer fenntartása a 2014-2020 közötti időszakban speciális tennivalókat igényel majd. A honlap választ keres arra a kérdésre, hogy mit lehet tenni ezen demográfiai szempontból veszélyeztetett régiók érdekében, valamint információkat nyújt a döntéshozók részére, hogy milyen módon lehetne megerősíteni az erdélyi magyar oktatási rendszer veszélyeztetett pontjait” – hangzott el a szociológus felszólalásában. Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettese a nagyvárosi szórvány és a cselekvés lehetséges irányait vázolta fel. Elmondása szerint két idősík létezik: egy, amely 20-25 éves távlatban, szakpolitikai programok szintjén közelíti meg a kérdést, és egy azonnali cselekvési terv. „A klasszikus értelembe vett szórvány esetében az évek során több eredményes programot sikerült beindítani, ezeket kellene adaptálni a nagyvárosi lakótelepek környezetébe. Fontos, hogy a nagyvárosi szórvány kiemelt figyelemben részesüljön, külön programokkal, költségvetéssel. Fontos, ebben a környezetében is beindítani a Magyar házak rendszerét, hiszen ez által olyan infrastruktúra, olyan közösségi tér jöhet létre, amely alkalmas célzott programok indítására” – fogalmazott a főtitkárhelyettes. Transindex.ro 2014. március 18.kérdezett: Kertész MelindaNAGYVÁROSBAN, ELSZÓRTAN Mennyire fenyegeti a monostori magyarokat a Petrovics-szindróma? Egy célzott szórványpolitika hiányában nagy eséllyel belesodródik a többségbe a nagyvárosokban lakó, az identitás peremén levő magyarság - véli Vetési László szórványkutató. Van-e megoldás a létszám szempontjából ugyan kritikus tömeget alkotó, viszont a nagyvárosokban elszórtan élő, ezért a szórványosodásának fokozottan kitett magyarság lemorzsolódásának megállítására vagy visszaszorítására? Interjú a református egyház szórványprogramjával foglalkozó Vetési László egyházi íróval, szórványkutatóval, szociográfussal. Mit nevezünk szórványnak? Vetési László: - Kapásból nem fogok tudni egy szakszerű meghatározást adni, mi már lemondtunk arról, hogy végleges és zárt szórvány-definíciókkal dolgozzunk. Erről már külön konferencia is volt és annak a végén sem jutottunk dűlőre azzal kapcsolatosan, hogy mit is nevezünk szórványnak. A közbeszédben használt fogalmat szoktuk inkább hangsúlyozni, és ez pedig egy veszélyeztetett etnikai csoport, amelyik hátrányos térbeli elhelyezkedése, arányai, lélekszáma miatt az identitását, értékeit nem tudja saját erejéből megőrizni. A szórványkutatói szakmában a szórvány kifejezést támadják, mert negatív kicsengésű, a leépülés, a depriváció jelentését hordozza magában, és ez nem egészen igaz. De a mi környezetünkben, a mi stratégiai problémakezelésünkben ez a leghasználhatóbb fogalom. A kérdésnek van egy másik vetülete, éspedig az, hogy a fogalom-meghatározások helyett tematikus szórványfogalmakat szoktunk használni. Pontosabban arról van szó, hogy beszélünk oktatási, művelődési, nyelvi, egyházi, vallási, hitéleti szórványközösségről. Ilyen formában már kezelhető a fogalom, hiszen például az oktatási szórvány világosan átlátható. Persze, a fogalmak között létezik átfedés, de a lényeg ugyanaz, hogy egy átlátható fogalom, és egy átlátható csoport kerül a kezünkbe, amellyel már lehet dolgozni. Az utóbbi időben előtérbe került a nagyvárosi szórvány kérdése, a politikum is elkezdett azzal foglalkozni, hogy miként lehet megközelíteni, eljutni a negyedekben élő szórvány-magyarsághoz. Kolozsvár abból a szempontból érdekes, hogy egyszerre létezik benne "tömbmagyarság", amellyel különösen kulturális rendezvények, intézmények vonzáskörében lehet találkozni, illetve a „megfoghatatlan”, negyedekben élő, a városközponttól távol maradó "szórvány-magyarság", amely inkább kitett az asszimilációnak. - Szoktuk így polarizálni a kolozsvári magyarságot, hogy "központi szórvány" és a "monostori szórvány", ez földrajzilag látványos kép, amely jelképezheti ugyan, de nem ez fejezi ki a probléma lényegét. Kolozsvár belvárosban, egy kilométeres átlóban helyezkedik el az erdélyi magyar csúcsintézmények 89%-a. Ennek többféle magyarázata van, egyrészt a megörökölt, a jogosan megtartott intézmények és épültek és a hozzájuk kapcsolódó magyar szellemi élet, a központok a mieink voltak. Éppen ezért érdekes a Főtérért való harc, ami időnként fizikai vetületet is ölt. A Mátyás-szobor és a körülötte levő szellemi aura szinte védelmet nyújt a magyarság számára. A románságnak nem sikerült kialakítani a maga szellemi terét. A legszembetűnőbb az, hogy a Főtér milyen fontos nekünk. A Magyar Napok csúcsrendezvényein össze tudunk gyűjteni néhány ezer embert, és ilyenkor fizikai és szimbolikus térfoglalás is zajlik, nemcsak a Főtéren, hanem a Farkas és az Egyetem utcában is. Ilyenkor teljesen egyértelmű, hogy a kivonulás az utcára, a tér birtoklása és a magyar nyelv térnyelvvé változtatása pontosan megmutatkozik. Az, amivel kezdte, hogy kétféle Kolozsvár van, az valóban így van. Tudomásul kell venni néhány dolgot: a romániai magyarság szellemi elitjének jelentős része, humán erőforrásnak és magas kultúrának letéteményesei itt élnek. Ne feledjük el, hogy itt van három-négy magyar püspökségnek, egyházvetetésnek a központja, itt van 6-7 olyan líceum, amelynek a teljes tantestülete magyar, a magyar intézményekhez tartozó szellemi anyag megint csak magyar, tehát itt létezik egy védett magyar „burok”. Ez kiegészül a kis magyar nyelvi terekkel, amelyek úgy jönnek létre, hogy a visszaszolgáltatott épületekbe rendre visszaköltöznek a magyar intézmények – elsősorban az egyházak kaptak vissza ilyen nagy épületeket. Kolozsváron él az a részmagyarság, amely ebben a nyelvi-kulturális térben nem részesül, amely fizikai és szellemi értelemben is peremre szorul. Az a gond, hogy létezik egy réteg, amely rendszeresen fogyasztja a nagyvárosi magyar intézmények által nyújtott szellemi értékeket, beleértve a csúcsrendezvényeket, színházat, operát és minden egyéb találkozót, akik védik a magyar közösségi életüket és egyben le is védik ezzel. És van az a réteg, amely a peremről érkezett és a peremen maradt, tehát az identitásnak is a peremén és ezen próbál fennmaradni egy ideig, viszont nagy sodrásnak van kitéve, kiszorul az etnikumból, és belesodródik a többségbe. Milyen tipikus szórványközösségek léteznek Erdélyben? Meghatározható-e, tetten érhető-e az a pillanat, amikor már a szórvány szó nem alkalmazható egy csoportra, mert már asszimilálódott? - Mindegyik nagyváros más. Gyulafehérvár példáját szoktam emlegetni érdekességként, ahol ez a hasadás, amelyről az előbb beszéltünk, még inkább szembetűnő: a magyar intézményekhez, a püspöki palotához és a lelkészképzéshez tartozó, védett aurával rendelkező közösség átél egy majdnem magyar többségű etnikai élményt, ezzel párhuzamosan létezik egy másik réteg, a környékbeli falvakból beköltözöttek rétege, akiknek a sorsa gyakorlatilag meg van pecsételve a magyar identitás megélésének tekintetében. Több fokozat van ebben a rendszerben, a legnehezebb helyzetbe levő városok – amint azt tudjuk tapasztalatból és az eddigi kutatások is egyértelműen ezt bizonyították – azok a dél-erdélyi városok, ahol nagyon hamar megváltoztak az etnikai arányok. Elmondhatjuk azt is, hogy a több etnikumú, több nemzetiségű, többvallású, szinte európai modellként ünnepelt Temesvár egy nagy olvasztótégely lett, amely most már gyakorlatilag illúziója a többnyelvűségnek. Gyakorlatilag egyetlen domináns nyelv emelkedett ki, egyrészt erőszakosan – hiszen a hatalom ezt a nyelvet ráerőltette erre a több etnikumú, szép régi nyelvi hagyományokkal rendelkező városra, másrészt a betelepítéssel, harmadrészt a természetes asszimilációnak a folyamataival. Folytathatjuk Dévával, ahol a város átalakulása gyakorlatilag bedarálta azt a bukovinai székely városrészt, amely a dévai magyarságnak szinte önálló életet élő etnikai csoportja és tájegysége volt. Folytathatjuk Nagyszebennel, ahol egy másik folyamat zajlik le etnikailag, hiszen a magyarok is nyertek abból, hogy német vezetés van, egy pici fellélegzés következett be, ami a magyar értékeket illeti. Hatalmas harcok folynak Nagyenyedért, és ha arról beszélünk, hogy az asszimilációnak milyen fokozatai vannak, akkor azt látjuk, hogy Abrudbánya, Verespatak, Észak-Erdélyben Radnaborberek a legtipikusabb asszimiláns közösségek, ahol a magyar identitás megmarad, románul történő öndefinícióval (eu sunt maghiar), viszont ragaszkodnak a magyar identitáshoz. Radnaborbereken az a furcsa helyzet jött létre, hogy az egyébként románul beszélő közösségnek ki kellett írni magyarul a helységnevet, mert 20% fölött vallották magukat magyarnak. Hasonló a helyzet Verespatakon, ahol ugyan nincs kiírva a helység neve magyarul, viszont nagyon erős a magyar és német identitáshoz való ragaszkodás, amit már egy másik nyelven él meg az adott csoport. A népszámlálási adatokból - összehasonlítva a 2002-es adatokkal - az derül ki, hogy főként a szórványban indult rohamos hanyatlásnak a magyarság számaránya. Létezik-e módszer ennek a tendenciának a megfékezésére, esetleg visszafordítására? - Hólabda-effektusként működik az asszimiláció: amikor egy közösség létszáma a kritikus tömeg alá esik, akkor két érdekes jelenség mutatható ki. Egyrészt megjelenik az úgynevezett dédelgetett etnikum szindróma, ami azt jelenti, hogy nem jelentünk már számbeli és egyéb szempontból olyan súlyú közösséget, amit a többség veszélyként élhetne meg vagy érzékelhetne, és akkor egyszerűen elkezd szeretni, mi leszünk az újszülöttek, vagy a nagymama, nagytata a nemzet testébe, kedves kicsi csoport leszünk, akiket nagyon szeretnek – ez megfigyelhető a nagyon rossz arányú magyar közösséggel rendelkező Resicabányán, Krassó-Szörény megye jó néhány településén. A másik jelenség, hogy a hólabda-effektussal elkezdődik egy még rohamosabb leépülés, amikor a közösség semmiféle etnikai élményt nem tud megszerezni, a kisebbséghez tartozók saját etnikai öröklött értékeiket már önszabályozóan, autoimmun rendszerrel kezdik leépíteni. Megjelenik az úgynevezett „nincs értelme” érzés. Az egyén elveszíti a kognitív etnikai kontrollt, ami azt jelenti, hogy az etnikai tevékenységeket saját maga ellenére éli meg, nem ellenőrzi magát, a kontroll a beszédben, az etnikai értékhasználatban egyaránt megszűnik, sérül a kontroll-tevékenység a párválasztásban is, nem kontrollálja az iskolaválasztást, sodródik a többséggel. A csoport gyakorlatilag előbb beleintegrálódik, majd beleasszimilálódik a többségbe, megszűnik az arra való igény, hogy magyar baráti kört alakítson ki, a román médiát fogyasztja. Az első nagy identitásbeli sérülés annak a feltételezése, hogy románként jobban lehet érvényesülni. Ez úgy gyűrűzik be, hogy az egyén elkezdi azokat a kudarcokat gyűjteni magában, amelyekkel igazolja saját magát, már nemcsak kontrollálja, hanem tudatosan kezdi keresni azokat a pontokat, amelyek segítségével mielőbb lezárhatja életében a magyar identitás-korszakot. Ezt Petrovics-szindrómának nevezzük, ami azt jelenti, hogy önként választja az egyén azt a nemzetet, amelybe mélyen integrálódik és teljesen leválik az eredeti nemzetéről. Azért Petrovics-szindróma, mert Petőfi Sándort a szülei színmagyarnak nevelték, miközben benne egy cseppnyi magyar vér sem volt. A jelenség rendkívül izgalmas, hiszen ez a szülők részéről egy tudatos döntés volt. Az utolsó jelek a családnevek, amelyek esetében az igénytelenség miatt első körben megjelenik az ékezetlehullás, majd a személynév-választásban a latinizálódás. Ezt követően szinte természetes módon, készen szaladnak bele és fogadják el a másik etnikumot, ami, ahogy Szilágyi N. Sándor is elmondja, a családalapításban, illetve a gyermek identitásának a megválasztásában zárul le. Visszatérve a nagyvárosi szórványra, hogy lehet elérni a nagyvárosokban magukat izoláló embereket? - Még messze vagyunk attól, hogy erről a kérdésről átgondoltan, szakmailag alaposan és minden kérdést körüljárva tudjunk beszélni. Nem értem, miért nem jutottunk el még oda, hogy a nagyvárosokban akár 50-egynéhány százalékos többséget is kitevő erdélyi magyarságról még mindig nem beszélünk azzal a súllyal, amivel ezt a témát kezelni és orvosolni kellene. Az elmúlt 21-néhány évben mi nagyon sok összeírást végeztünk, de az összeírásokkal nagyon sok problémánk van. A kérdés az, hogy ezekkel az adatokkal mit kezdünk, mert ez az adatbázis mindaddig „halott”, ameddig a közösség vezetői nem kezdenek el rendszeresen kapcsolatot tartani ezekkel az emberekkel. Iszonyatos lehetőségek vannak a 21. században, de iszonyatos mulasztások is. Például a kolozsvári magyarság – de ez elmondható Désről, Szamosújvárról, Besztercéről, hogy a nehéz helyzetben levőket említsem – ennek a magyar rétegnek a 60-70-80%-a a gyerekeiken keresztül, az interneten elérhető lenne, de erre sincs egy terv, hogy egy minimális testvéri, tanácsadói hálózatot összehozzunk, hogy ezekkel az emberekkel kapcsolatot tudjunk teremteni és érdeklődni felőlük, és megkérdezni, hogy szükségük van-e segítségre. Nem tudom megmondani, hogy miért nem mértük fel a magyarokat Kolozsváron, például az egyetemisták segítségével, hiszen velük együtt egy hónap alatt a kolozsvári magyarságot teljes egészében fel lehetett volna térképezni egy-egy kérdőív révén. Pontos adatokat kaphattunk volna, de ezt nem tettük meg, hogy miért nem, azt nem tudnám megmondani. Az egyházak látogatnak, viszont nem győzik. 4-6 ezer lelkes gyülekezeteknek, mint amivel a Monostor, a Lupsa, a Mărăști tér rendelkezik, olyan szolgáltatásokat kellene az egyháznak nyújtani, mint például a kézművesség, a gyerekjátékok megtanítása, de talán még a munkahelyi közvetítésig is el kellene jutni. Olyan funkciók is be kellene kerüljenek az egyházhoz a hitélet és a közösségi élmény mellett, amelyeken keresztül a közvetlen kérdésekre is választ tudunk adni. Ha ezeket a kérdéseket nem beszéljük meg és nem oldjuk meg, akkor a szakadék az emberek, az egyház esetében a hívek és az egyház között egyre nő, hatalmas a szóródás, a fluktuáció, a migráció, a kiköltözés, és az egyház ott marad azok nélkül az emberekkel való kapcsolat nélkül, akiket tulajdonképpen „meg kell menteni”. Transindex.ro, 2014. április 29.Bemutatták a dévai református temető monográfiájátNéma sírkövek beszédes adatai A temetők sorsa olyan, mint az embereké. Nagyrészük születik, virágkorát éli, felserdül, felnő, majd elmagányosodik, elpusztul, mint az alatta nyugvó gyülekezet. A temetők halnak meg legutoljára. Néha évszázadokig konokul őrzik a múltat – fogalmazott a szórványgyülekezetek és szórványtemetők jó ismerőjeként, Vetési László lelkipásztor A dévai református temető monográfiájának vasárnapi bemutatóján. A kötet kapcsán Vetési László átfogó képet rajzolt Erdély több ezer magyar temetőjéről, az élőkről, a holtakról, a nyelv- és jelképvesztéssel szembesülőkről, a természet által visszafoglaltakról. A házsongárdi temető jó ismerőjének, Gaal Györgynek gondolatát idézve mondta: a temetők fél évszázados, háromnegyed évszázados késéssel általában követik a településen élők etnikai, nyelvi, vallási szerkezetének változását. Vagy cammognak utánunk, vagy zuhannak ránk új szokásokkal, új jelképekkel. Fontos volna tehát nagyobb figyelmet fordítani temetőinkre, akár a műemléképületekhez hasonlóan örökbe fogadni, gondozni őket, hiszen Erdélyben a kastélyok, udvarházak mellett a temetők őrzik igazán a múltat, a bizonyosságot, hogy voltunk, vagyunk és a reménységet, hogy leszünk. Gondozásuk mégis állandóan háttérbe szorul, közösségi és egyházi körökben egyaránt. Pedig, Szegedi László magyarigeni lelkész gondolatát idézve: a meggyérült szórványgyülekezetekben a köveknek és emlékeknek lelkipásztorává is kell lenni. Erdély ezernyi temetője várja a számba vevő gondoskodást – fogalmazott Vetési László, nagyra értékelve a dévai református temető monográfiáját, a szerző, Barra Árpád áldozatos és szakszerű munkáját, mellyel felmérte, és rögzítette a temető beszédes adatait. – Úgy olvastam végig ezt a látszólag csupán neveket és számadatokat tartalmazó könyvet, mint egy posztmodern regényt, melyben a sorok között családok története, egy egész közösség sorsa rajzolódott ki számomra. A kötet születéséről, szerkezetéről, a szerző munkásságáról, életpályájáról a monográfia szerkesztője beszélt. Barra Árpád székely család sarjaként, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett vegyész diplomával 1964-ben jegyezte el magát a dél-erdélyi szórvánnyal. Itt alapított családot, és előbb Petrozsényban majd Déván, négy évtizeden keresztül hivatástudattal oktatta-nevelte a reá bízott nemzedékeket. Eközben hűséges marad a zsenge ifjúságától benne lappangó történelmi érdeklődéshez is: kitartóan járja, kutatja a vidéket, és az 1989-es fordulat után helytörténeti írásokat közöl a Hunyadvármegye havilap hasábjain. Később a Bethlen Gábor helytörténeti kör alapítótagja lesz, és gyakran vállal helytörténeti témájú előadásokat. A dévai református temető felmérését 1996–97-ben végezte el, pontos térképet, alaprajzot készítve, és mérnöki precizitással jelölve be a térképen a temetőben akkor fellelhető 1622 sírt. A kötetben valamennyi sírról pontos leírást találunk: állagáról, a sírkő anyagáról, feliratáról. Az adatokat egy ábécé, illetve egy sorszám szerinti táblázatba foglalta a szerző, így a könyv segítségével az érdeklődők idő múltával is fellelhetik a Déván eltemetett őseik sírhelyét, illetve pontosan kideríthető, hogy egy bizonyos helyen kinek a földi maradványait helyezték el a 19–20. században. A könyvhöz pontosan kidolgozott térképmellékletek tartoznak, illetve egy fotógyűjtemény a kiadás évében még fellelhető jellegzetes dévai sírokról. Az 1997-ben elkészült kézirat, objektív okok miatt csupán 16 év múltán került kiadásra. Ez időbeni eltolódás azonban mit sem csorbít a könyv értékén. Sőt! A másfél évtizedes várakozás során széles körben is nyilvánvalóvá vált, hogy mekkora szükség van temetőink felmérésére, a néma sírkövek beszédes adatainak rögzítésére – fogalmazott a szerkesztő. Barra Árpád, a könyv bemutatása alkalmával köszönetet mondott mindazoknak, akik támogatták munkája során, a kötetet méltató Vetési Lászlónak, illetve Lovász János dévai lelkipásztornak, aki lehetővé tette, hogy a kötet a helyi református templomban, gyülekezeti körben kerüljön bemutatásra. A szerző elmondta továbbá: e monográfia, jellegénél fogva, nem számíthat több százas, több ezres példányszámú forgalmazásra. Ezért a kötet kis példányszámban látott napvilágot, amiből azonban igyekezett eljuttatni több olyan közösségi könyvtárba, ahol minden érdeklődő fellapozhatja, megkeresheti benne a számára fontos adatokat. Gáspár-Barra Réka Barra Árpád: A dévai református temető monográfiája. Nyugati Jelen (Arad) 2014. május 31.Szigetek, szórványok, zárványokSzórványról – másként. Ez az alaphangja a Korunk újabb szórványszámának. (Az 1989 után megújult folyóirat 1991 novemberében hívta fel először nagyobb nyomatékkal szórványgondjainkra a figyelmet.) Mi indokolja a roppant bonyolult témakör újszerű megközelítését? Bodó Barna politológus és egyetemi oktató a 2011-es romániai népszámlálás riasztó adataiból indul ki: miközben a tömbben élő magyarság demográfiai mutatói javulnak vagy stagnálnak, a szórványnak minősülő megyékben a magyarok lélek- és arányszáma drasztikusan csökken. Ezekről a kérdésekről nemcsak beszélni kell. "Nemzetstratégiai lépésekre van szükség – érvel a tanulmány szerzője –, a szándéktól el kellene jutni olyan közpolitikai programok megfogalmazásáig, amelyek mögött egyrészt világosan azonosítható a (kisebbségi-nemzeti) közösségi szerepvállalás, másrészt a megvalósulás feltételei is biztosítottak." Nem siratni kell a szórványt – ez csendül ki az elméleti-módszertani jellegű tanulmányokból (Bodó Barna, Vetési László, Péntek János, Csete Örs) és a helyszínfelmérő helyzetképekből, Bakó Botond, Balázs-Bécsi Gyöngyi, Balázs-Bécsi Attila, Ambrus Attila, Szilágyi Aladár, Dáné Tibor Kálmán, B. Kovács András, László Erdei Edit, Oláh-Gál Elvira írásaiból egyaránt –, hanem stratégiateremtéssel és gyakorlati építőmunkával gátat vetni a szigetek szórványosodásának, a szórványok elzárványosodásának. Maga az újabb szakirodalom is immár az összmagyar szórványprogram kidolgozásának folyamatáról tanúskodik, felelősségteljes építőmunkára ösztönöz. Ezért is kerülhetett a Korunk júniusi számának fókuszpontjába a határokon átívelő szórványmentés. A Százéves éjszaka képeire (Iancu Laura versei), Az elmúlás megragadására (Széman Emese Rózsa) és A Kárpát- medence magyar fiataljaira (Péter Árpád) egyaránt figyel a szerkesztőség. Cseke Péter. Népújság (Marosvásárhely) 2014. augusztus 7.Mi, hol, mikor?10. EMI-tábor Gyergyószentmiklós közelében, Borzonton a Dorka Panzió és kemping területén zajló tábor mai programja: az Előadósátorban 10 órától Raffay Ernő történész, Vona Gábor, a Jobbik elnöke, Gyöngyösi Márton, a Jobbik országgyűlési képviselője, Borbély Zsolt Attila közíró, politológus, Délvidéki S. Attila történész (Délvidék), Fehér István tanár (Felvidék), Kovács Miklós, az Ungvári Megyei Tanács képviselője (Kárpátalja) tart előadást; 16 órától Berecz András mesél. A Keskeny út-sátorban 11 órától hangoló és áhítat, Bardócz Csaba lelkipásztor előadása a párkapcsolatok témakörben, Maldives-foglalkozás, filmnézés és beszélgetés. A Művész-sátorban 10–18 óráig Irodalmi sarok, portrékészítés, rajzoktatás, kiállítás, 13 órától Gyöngyösi János a Székely kártya készítéséről beszél, filmvetítés, nemezelés, felolvasó-délután, népdaltanítás és gitárest. A Bor-házban 18 órától borkóstoló, meghívott: Kertész Zoltán (Etyek). A Csép Sándor-sátorban 10 órától kézműves-foglalkozások, filmvetítés, 13 órától Makkai Béla történész, Balázs-Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány elnöke, Serfőző Levente, a nagyszebeni Híd Egyesület elnöke, Vetési László, az erdélyi Diaszpóra Alapítvány elnöke, Bardócz Csaba, az Adj, király, katonát csoportos vetélkedő szervezője, Murányi Levente 1956-os elítélt, politikus, országgyűlési képviselő előadásai. Párhuzamosan naponta sport-, hagyományőrző és gyermekprogramok zajlanak a táborban. A kisszínpadon 18 órától TransylMania- és The Blast-koncert, a színpadon 20 órától az Attila Fiai Társulat: Kalapács József, Rudán Joe és Varga Miklós, Nagy Feró és a Beatrice lép fel. Holnap: az Előadósátorban 10 órától Borbély Imre politikai elemző, Gergely István (Tiszti), a Csibész Alapítvány elnöke, Kincses Előd ügyvéd, Szabó László unitárius lelkész, Kis Júlia ügyvéd, Lakó Péterfi Tünde civil nyelvjogi aktivista, Landman Gábor nyelvjogi aktivista, Vincze Gábor történész, Kőszegi Zoltán dabasi polgármester, Szilágyi Zsolt, az EMN alelnökének előadása. A Keskeny út-sátorban 11 órától a hangoló és áhítat után Simon Kinga Katalin szociálpszichopedagógus és pszichoterapeuta tart előadást a boldogító emberi kapcsolatokról; gitárdélután és filmnézés, este beszélgetés. A Művész-sátorban 10–18 óráig Irodalmi sarok, portrékészítés, kiállítás, Ősz Zoltán festőművész előadása, felolvasó-délután, népdaltanítás és gitárest. A Bor-házban 18 órától borkóstoló, meghívott: Miklós Csaba (Mór). A Csép Sándor-sátorban 10 órától kézműves-foglalkozások; 12 órától előadást tart Szabó-Györke Zsombor, az Igen, tessék! mozgalom tájékoztatási felelőse, Mihály István, a sepsiszentgyörgyi EMI elnöke, Opra Zsófia Szende, a CIVEK programvezetője, Biszak István székelykevei helytörténész, Rancz Károly, a pancsovai Petőfi Sándor Kulturális Egyesület elnöke, László Gergely Pál, a bukovinai székelyek történetének kutatója, Kali István, a marosvásárhelyi Regeneráció Egyesület elnöke, Simon Emőke projektvezető, Karácsony Lehel humánerőforrás-felelős, Lukács Csaba, a Magyar Nemzet újságírója; 17 órától filmvetítés: Egyetlenem (rendező: Csép Sándor). A kisszínpadon 16 órától interaktív gyermekműsor Miklós Gyurival; 18 órától Black Roses Band-, majd Bagossy Brothers Company-koncert. A színpadon 20 órától a Hot Jazz Band, később a P. Mobil zenél. Könyvbemutató A zabolai gróf Mikes- kastélyban pénteken 17 órától dr. Fejér Tamás bemutatja dr. Süli Attila hadtörténész Erdélyi arisztokrata sors a „csudák évében”. A gróf Mikes család tagjainak szerepe az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban című kötetét. Zenél a sepsibükszádi fúvószenekar. Házigazda: a gróf Mikes – Roy Chowdhury család. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. augusztus 18.Kolozsvár, együttAz idén ötödször sorra kerülő Kolozsvári Magyar Napok első hétköznapjának délutánján, a rendezvények sűrűjében érdemes felfigyelni a város jelenét és jövőjét érintő eseményre: a Római Katolikus Nőszövetség Szentegyház utcai székhelyén, ma, 18 órakor alkalom nyílik megvitatni a nagyvárosi szórványok, azaz erdélyi mindennapjaink ügyét. Vetési Lászlónak a Korunk egyik nyári számában megjelent, alapvető kérdéseket felvető elemzése, körültekintő, őszinte helyzetértékelése lesz a sok résztvevőre számító beszélgetés kiindulási pontja. (A tanulmány szövege a Magyar Napokra különnyomatban is elkészült, a Kincses Kolozsvár Egyesület támogatásával, az Idea Könyvműhelyben, és a Katolikus Nőszövetség Szentegyház utca 2. szám első emeleti helyiségében már hozzáférhető.) Vetési diagnózisának záró fejezetében kitér a Kolozsvári Magyar Napok alapgondolatának jelentőségére, a mindnyájunknak fontos ünnepélményen túlmutató összefüggéseire. Tudatosítja, hogy „a sérült önértékelésű közösségekben nagy nyelvi nyilvánosságokra, etnikai térélményre is nagyon nagy a szükség”, ki kell lépni a magán- és egyházi szférából, a zárt etnikai terekből a közösségi térbe. És szól arról, hogy legyen mindennek hozadéka a civil életszervezés fellendülésében. KÁNTOR LAJOS Szabadság (Kolozsvár) 2014. augusztus 18.Egyházi közösségépítésről beszélgettek KolozsváronNagyvárosi szórványok – kolozsvári helyzet címmel szervezett beszélgetést a Kolozsvári Magyar Napok alatt a Korunk és a Kolozsvár Társaság, az egyházi közösségépítés mikéntjeit megvitatandó. Kántor Lajos elmondta, évekkel ezelőtt indítottak útjára egy ökumenikus jellegű rendezvénysorozatot, amelyben különböző felekezetű lelkészek beszélik meg a közös problémákat, amely egy idő után megszakadt, de szükség volna az újraindítására. Jakab Gábor kolozsvári plébános a Korunk júniusi számának címe mentén - Szigetek, szórványok, zárványok - kifejtette, a sziget a Székelyföld, a szórvány a kolozsváriak, szatmáriak, váradiak, legújabban a marosvásárhelyiek is, a zárvány Csángóföld. Mint 1968 óta Kolozsváron szolgáló pap, megélte a magyarság drámai fogyását. 1968-ban a Kerekdombon, a legkisebb katolikus közösségben 1200 hívő volt, ma háromszázat számlálnak. "Nagyrészüket kikísértem a Házsongárdba s a többi temetőbe, a másik részük elvándorolt, a harmadik faktor, hogy nincs gyermekvállalási kedv. Augusztus 18-a van, Kerekdombon ebben az esztendőben egyetlen gyerek született nálunk" - fogalmazott, hozzátéve: jövőnk biológiai kérdés. Kifejtette, Dél-Erdélyt száz éve elfelejtettük, holott biztosan él ott pár tízezer magyar, akit nem kellene "visszatanítani" magyarul beszélni. A szórvány beolvadását nem lehet megállítani, legfennebb lelassítani, ehhez pedig példákat mondott Jakab: minden szombaton köszöntik az adott hónapban születetteket, így alkalom van a találkozásra, ugyanakkor évi három bált szerveznek, a templomi eseményeken túl. A plébános elmondta, a következő Magyar Napokon is létre kell jönnie egy egyházak közti találkozónak. Vetési László református szórványlelkész a Korunkban megjelent tanulmányáról elmondta, hihetetlen párhuzamosságban élnek egymás mellett a kolozsvári felekezetek, ezt a korábban említett lelkészi találkozók is mutatták, hiszen sokáig nem jutott eszükbe, hogy megszervezzék azokat. Elmesélte, egy éve az István, a király koncerten a magyarul nem beszélő román férj felajánlotta magyar feleségének, hogy eljön a beteg édesanyja mellett levő nő helyett. A férj felhívta feleségét, aki így végighallgathatta a koncertet. "Ha ilyen emberek is vannak a román közösségben, akkor nincs is akkora baj" - szögezte le Vetési. Kustán Magyari Attila, maszol.ro 2014. augusztus 19.Vetési László: Nagyvárosi szórványok, egyházi közösségépítésekElemzésvázlat (kolozsvári példák tükrében) Az utóbbi negyedszázadban az erdélyi magyarság körében is felgyorsultak azok az etnikai folyamatok, amelyeknek már évtizedeken át magunk is tanúi voltunk, elsősorban a nyugati emigrációban élők között, de a trianoni utódállamok szélsőbb régióiban is. Trianon óta döbbenten követtük a Felvidéken, Délvidéken zajló nagyvárosi etnikai térvesztést, de a politikum, az egyházi közösségépítés és a közbeszéd is igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy ez nálunk nem lehet időszerű. Minket megvéd a hagyományos, erős magyar transzszilván falumodell, és a mindenkori túléléshez elegendőek lesznek a nagyvárosi etnikai erőtartalékaink is. Aztán bekövetkezett nálunk is az erőteljes integráció és asszimiláció, de etnikai szemléletváltás, értékátrendeződés is: megjelent a magyarul már nem beszélő identitás-módosult magyar is” – állapítja meg Vetési László Nagyvárosi szórványok, egyházi közösségépítések című tanulmányának bevezetőjében, amelyet a Korunk 2014-es júniusi száma közölt teljes terjedelemben. Vetési elemzése szolgáltatta az alapot arra a Kolozsvár Társaság által szervezet vitára is, amelynek a Római Katolikus Nőszövetség adott otthont tegnap délután. Az alábbiakban részleteket olvashatnak az elemzésből. Magyar közösségi hálózatok Gyakran érzékeljük, hogy a rendezvények hangja nem ér el a szélekre, lakótelepi szigetekre. Hétvégén a 8-10 magyar jellegű kolozsvári kulturális megmozdulás többnyire elitrendezvények, értelmiségi együttlétek, találkozók széles kínálatai-változatai. Érdemes megfigyelni, hogy ezek törzsgárdája lényegében ugyanaz a száz-kétszáz, enyhén változó összetételű törzsközönség. Szabadság (Kolozsvár) 2014. szeptember 5.Szórványstratégia az erdélyi református egyházbanLelki gondozás és nemzeti megmaradás Hogyan lehetne leghatékonyabban szolgálni az erdélyi református szórványmagyarságot? A kérdés bonyolult, hiszen az erdélyi magyarság egyre nagyobb hányada szórványosodik el, itt a legjelentősebb a népességfogyás – minden felekezetnél –, s ebből kifolyólag ráadásul a beolvadás is számottevő. Hogyan lehet leghatékonyabban megbirkózni a szórvány kihívásaival, mindenekelőtt a lelki gondozás és a nemzeti megmaradás ötvözésével? Erről folytattak háromnapos eszme- és tapasztalatcserét az erdélyi református egyházkerület vezetői és szórványban szolgáló lelkészei szeptember elején az algyógyi szórványközpontban. Kötéltánc a hit és nyelv határán A nyelv a szolgálat eszköze, nem fegyver, kapu, melyen betérve az ember Isten útjára lép, nem gát, amely elválasztja a szent Igétől, jegyezte meg dr. Tunyogi Lehel magyarfodorházi (Kolozs megye) lelkipásztor. A szórványban, sajnos, az sem ritka, hogy a gyülekezet egy része csak töri, vagy már egyáltalán nem érti a magyar nyelvet, derült ki a lelkészek beszámolóiból. Az Igét azonban hozzájuk is el kell juttatni, az Ige hirdetése a lelkész elsődleges feladata, szögezte le dr. Kató Béla püspök. Ugyanakkor a református egyház magyar nemzeti egyház, nemzeti megmaradásunk egyik tartópillére. Az Igét románul is el lehet juttatni, de ezzel gyengül a nemzeti jellege, felhígul a gyülekezet. A magyar nyelv kizárólagos használatára való ragaszkodással viszont az a veszély áll fenn, hogy egyes hívek elpártolnak az egyháztól, olyanok is, akiket rugalmasabb hozzáállással meg lehetne nyerni, derült ki a lelkészek beszámolóiból. Sok fiatal – főleg a vegyes házasságokból származók – nem ismeri eléggé az anyanyelvét, román nyelvű kisegítés nélkül, csak magyarul aligha lenne képes felkészülni a konfirmálásra. Velük mi legyen?, hiszen amúgy is egyre kevesebb a fiatal, a lelkész hajthatatlan magyarkodása viszont lehet, hogy a román szülő ortodox vallása karjába (vagy az ateizmus felé) taszítja a kamaszt. A nyelvhasználat roppant érzékeny kérdés. A református egyház mindenképpen kitart a magyar nyelv mellett, a templomi liturgia csakis magyarul zajlik, máskor viszont a helyzettől függően, óvatosan, a román nyelvet is használni lehet, javasolta Vetési László, a kolozsvári püspökség szórványfelelőse. Holland, svájci vagy amerikai testvérgyülekezetek látogatásain bevett szokás, hogy a szertartás egy részét lefordítják hollandra, németre vagy angolra. A magyar–román kétnyelvűség viszont kényesebb kérdés. Ennek bevezetése visszatetsző a gyülekezet azon részének, amely megmaradt magyarnak és az egyházban látja nemzeti megmaradása egyik alapelemét. Ezért a kétnyelvűség bevezetése kizárt, szögezte le Vetési László. Amikor viszont temetésen a halott hozzátartozói sem értenek magyarul, akkor tiszteletből illik románul is megszólalni a szertartáson a magyar mellett. Ilyen esetekre jó előre fel kell készülni a kellemetlen román nyelvfordulatok elkerülése végett, ajánlotta dr. Szegedi László, az egyházmegye generális direktora. Olyan esetek is előfordultak az erdélyi szórványban, hogy a magyar gondnok román felesége áttért a református hitre, 30 éve minden vasárnap rendszeresen eljár a templomba, buzgóan részt vesz minden egyházi rendezvényen, önkéntes munkával is, csak éppen magyarul nem tud. Illetlenség lenne, ha ilyenkor kitartanának az egynyelvűség mellett. Óvatos rugalmasság A rugalmasság nem tiltott, de nem is ajánlott. Szórványban, tekintettel a gyülekezetek etnikai-nyelvi állapotára óvatosan, a helyi lelkész tapasztalata szerint kivételesen elfogadható kisegítőként, míg Kolozsvárott vagy Marosvásárhelyen szigorúan tilos, az egyszerűen nemzeti árulás lenne, szögezte le Vetési László. Roppant érzékeny, annyira érzékeny, hogy néha már vérzékeny, derült ki dr. Tunyogi lelkipásztor felszólalásából. A zsidóság például az egyház révén tartotta meg évezredeken keresztül eredeti héber nyelvét, noha azt már Jézus születése előtt évszázadokkal feladta. A Megváltó idején a zsidóság már az arámi nyelvet beszélte, később a görög, ladinó és jiddis vette át a mindennap használatos nyelv szerepét. A vallásnak köszönhetően a rég óta elfelejtett héber mégsem hallt ki. Ez példaértékű kell hogy legyen, főleg, hogy a zsidóság majdnem kétezer évig szétszórtan élt a világban, miközben a magyar szórvány még nem egészen 100 éves, hangsúlyozta előadásában dr. Kozma Zsolt teológiai professzor. Nyelvi rugalmasság nélkül azonban aligha lehet visszanyerni, vagy megtartani a beolvadó híveket. Főleg a vegyes házasságokból származókat, szórványban ugyanis egyre ritkább a tiszta magyar család, annál gyakoribb viszont a vegyes házasság. Célpont a vegyes házasságokból származók Úgyis is befellegzett a szórványnak. Vagy inkább mindenáron meg kell menteni? Mindkét szemlélettel találkozni az utóbbi években, noha kétségtelenül az utóbbi a helyes, vélekedett Takács Péter, Magyarország kolozsvári konzulja. Mindenekelőtt a vegyes házasságokból származó gyermekeket kell megszerezni a magyarság számára, tömeges elvesztésük jelentős érvágás lenne a szórvány és a nemzet számára. A református egyház – akárcsak a többi erdélyi magyar történelmi egyház – számára ez a fő cél, s ebben Magyarország támogatására számíthatnak. Nemzeti megmaradásunk tartópillérei a templom és az iskola, kulcsa pedig a magyar nyelv. Ne hagyjuk elveszni, az elvesztett területet sokkal nehezebb visszahódítani, mint megvédeni, hogy el ne essen, hangsúlyozta az erdélyi származású Barabás János, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Arra kérve az egybegyűlt lelkészeket, hogy népszerűsítsék gyülekezeteik körében a kettős állampolgárságot. A magyar–román vegyes házasságokból született gyerekek meghódítása nem könnyű dolog kisebbségként, főleg a szórványban, de nem is lehetetlen. Számos példa van erre, még az algyógyi háromnapos eszmecserén résztvevő református lelkészek között is. Végvárak megerősítése Dr. Kató Béla püspök szerint a végvárak megerősítése kiemelt cél az erdélyi református egyházkerület – és a nemzet – számára, jóllehet korántsem egyszerű kérdés. A szórványba olyan lelkészeket kell kiküldeni, akik vállalják a kihívással járó nehézségeket és hosszú távra terveznek. Gyakori váltakozásuk nem megoldás, azáltal nem lehet tartósan építeni, hangsúlyozta Kántor Csaba püspök-helyettes. A szórványban sokkal nagyobbak a kihívások, mint tömbvidéken, itt az Igehirdetésen kívül iskolát kell menteni, közösséget összetartani, kulturális programokat szervezni stb., vagyis olyan nemzetmentő feladatok vannak, melyeket tömbvidéken a civilszervezetek és a helyi hatóságok végeznek el. Ennek ellenére a szórványba nem mindig a legjobb lelkipásztorokat helyezték ki, ismerte el Vetési László. Ezen azonban jelentősen javítottak az utóbbi években, Magyarország támogatásának köszönhetően az önfenntartásra képtelen kis szórványgyülekezetek lelkészei számára az anyagi megélhetés problémái megoldódtak, s az egyház is egyre inkább olyan lelkészeket küld a szórványba, akik küldetésnek tekintik szolgálatukat. A jelképes „vérátömlesztéssel” nemcsak a szórvány ügye halad tömbvidéki lelkészek kihelyezésével, hanem a tömbvidék is tudomást szerez a szórvány gondjairól, s ezáltal megerősödnek az erdélyi magyar–magyar kapcsolatok. E téren az egyház is tanulhat a politikumtól, a Szórvány–Székelyföld program példaértékű, jegyezte meg Szegedi László generális direktor. Noha kétségtelenül nehéz, a szórvány helyzete nem reménytelen. Néha onnan is jön segítség, ahonnan nem gondolták volna: a gazdasági válságtól. A szocialista ipar hanyatlása nyomán sokan – főleg idősebbek – visszaköltöztek szülőfalvaikba, az utóbbi évek kivándorlása pedig jóformán megszűnt. Sőt, olyan is van, hogy a rendkívül erős gazdasági hanyatlás nyomán hazatérnek Spanyolországból a 10-15 évvel korábban kivándoroltak, amint több szórványtelepülés lelkésze jelezte. Ott született gyerekeik legjobb esetben csak törik a magyart, idehaza viszont magyar iskolába járnak, hiszen románul egyáltalán nem tudnak, spanyol oktatás pedig nincs. Sok, nagyon sok a borús jel, mégis van reménykeltő fejlemény is. Az Algyógyon összegyűlt számos – főleg fiatal – lelkipásztor és lelkész asszony körében nemcsak pesszimizmussal, hanem optimizmussal is találkozni. Chirmiciu András, Nyugati Jelen (Arad) 2014. szeptember 26.Szórványotthon a magyarságértAmiről két évtizeddel ezelőtt még csak álmodtunk, most valóra válik: vasárnap a régi református parókiából kialakított gyülekezeti központot és benne magyar diákotthont avatnak a Mezőség szívében, Nagysármáson – hálálkodik Vetési László, a Diaszpóra Alapítvány elnöke, aki évtizedek óta szívén viseli a szórványban élő magyarok ügyét. Megtudtuk, hogy Nagysármáson (és nem csak) az egész magyar közösséget összefogta, megmozgatta a szórványkollégium létrehozása. Felvállalták a szórvány-ügyet Maros megye határánál, a Belső-Mezőségen levő kisvárosban mintegy ezerötszáz magyar él. Az elmúlt években többször szerveztek oktatási-, régiófejlesztési konferenciákat, keresve a megoldásokat a szórványosodás megállítására. A nagysármási közösség, Vetési László közbenjárásával, 2012-ben kereste meg a Kallós Zoltán Alapítványt és a Téka Alapítványt, támogatást kérve, hogy elérhessék: ne vonják össze az iskolában működő magyar alsó tagozatot. Erre az egyetlen megoldást az jelentette, hogy a környező településeken élő magyar gyerekeket is behozzák Sármásra, elkerülve, hogy román nyelven tanuljanak, beolvadjanak. Balla Ferenc, a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány igazgatója vállalta, hogy a helyi református egyházzal karöltve létrehoznak egy szórványkollégiumot, ahol a vidéki kisdiákoknak szállást, ellátást biztosítanak. Nem vagyunk a meghátrálás emberei... Balázs Lajos nagysármási református lelkész csak hosszas csengetés után veszi fel a telefont, hiszen épp a lámpákat szerelik, és a tanítónőket várják, akik a nagytakarításba besegítenek. Érdeklődésünkre elmondta, hogy már tavaly megszervezték a környező településekről ingázó kisdiákok ebédeltetését és a délutáni foglalkozást, hiszen fontosnak tartották azt is, hogy anyanyelvükön tanuljanak, de azt is, hogy megfelelő körülmények között töltsék napjaikat. „A gyerekek szegény, nehéz körülmények között élő családokból származnak, ezért fontos a kollégium beindítása. A régi református parókia épületét alakítottuk át, ide költözhetnek majd be a gyerekek. Mozgósítottuk a környező települések lelkészeit is, hogy amennyiben tudnak kallódó gyerekekről, segítsenek meggyőzni a szülőket, hogy itt a magyar diákotthonban jó helyen lesznek. Egyelőre Mezőörményesről, Mezőölyvesről, Mezőbándról költöznek be gyerekek, és várjuk a mezőméhesi lelkész visszajelzését, hogy náluk van-e olyan gyerek, aki igénybe venné a kollégium által nyújtott lehetőségeket” – mondta a lelkész, akinek mottója a Zsidókhoz írt levélből van: „De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hit emberei vagyunk, hogy életet nyerjünk”. Vetési László szerint azonban vasárnap felavatják az otthont, de most jön majd a neheze: „meg kell tölteni élő lélekkel, hívekkel, fiatalokkal, diákokkal. Bízunk benne, hogy sikerülni fog!”. Támogatásra van szükség Balázs Lajos református lelkész elmondta, hogy ezután is bíznak a magyarországi és helyi adakozók, támogatók segítségében, de szívesen fogadnak mindenféle adományt, amellyel fenntartani, működtetni tudják a szórványközpontot. Aki e nemes ügyet támogatni szeretné, vegye fel a kapcsolatot a lelkipásztorral a 0743-476 790-es telefonszámon. Simon Virág, Székelyhon.ro 2014. szeptember 29.Segesvári sikertörténetHúszéves a Gaudeamus Alapítvány Húszéves a segesvári magyarság által alapított Gaudeamus Alapítvány, amely mára már komoly intézményt, a Gaudeamus Szórványközpontot működteti, amellyel a helyi és környékbeli magyarság nyelvében, hitében, hagyományaiban, identitásában való megmaradását hivatott szolgálni. E kerek évforduló kapcsán rangos konferenciát szerveztek, amelyre a Kárpát-medencében működő szórványkollégiumok képviselőit hívták meg, hogy együtt osszák meg a kisebbségi sorsból fakadó közös problémákat, tapasztalataikat és jövőképet fogalmazzanak meg az egyre kisebb lelket számláló szórványközösségnek. A rendezvényen részt vett Magyarországról dr. Hoffman Rózsa, az Emberi Erőforrások Minisztériumának Köznevelésért Felelős Államtitkárságának államtitkára, dr. Szarka Gábor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja, több romániai és magyarországi nemzetstratégiáért és oktatásért felelős tisztségviselő, alapítványok vezetői. Nem önmagunk, hanem a közös akarat ünnepe A Kárpát-medencei Szórványkollégiumok első napján a szórványkollégiumok képviselői tanácskoztak, melyet Vetési László református lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke, a szórványok problémájának szakértője vezetett. E témában többek között Szegedi László, a Kőhalmi Szórványkollégium, Gudor Botond a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány, Balázs Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány, Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület, Punnykó Mária, a beregszászi Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szórványfelelőse, Nagy Margit, az Újvidéki Apáczai Diákotthon, Adi István, a magyarfülpösi Szórványiskola és Kollégium vezetője, Lakatos Tünde, a szamosardói Kós Károly Iskola igazgatója, Balla Ferenc, a Kallós Zoltán Alapítvány vezetője, Ladányi Lajos, a Nyitrai Kulturális és Információs Központ igazgatója, Turzai Melánia, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatóhelyettese előadása hangzott el. A rendezvény második napján – merthogy a rendezvény értük és társaikért szólt – a helybeli Mircea Eliade Főgimnázium magyar diákjai művészi műsorral köszöntötték a résztvevőket. Fodor Lilla és Máthé Loránd szavaltak, s két alkalommal is fellépett a Kikerics néptánc-együttes. – Nem önmagunkat ünnepelni gyűltünk össze, hanem azért, hogy a közös akaratot ünnepeljük. E közös akarat fog össze bennünket – fogalmazott köszöntőbeszédében Farkas Miklós tanár, a Gaudeamus Alapítvány megálmodója, kivitelezője, és mostanig igazgatója, akinek önfeláldozó munkája nyomán kallódásra ítélt magyar gyermekek járhattak magyar iskolába, kaphattak szállást és válhattak magyar érzelmű felnőttekké. 350 diák 50 km-es körzetből – Az alapítvány célja a segesvári és környékbeli szórványban élő magyar nemzetiségű diákok anyanyelvű és keresztény értékrend szerinti nevelésének és oktatásának támogatása, főleg azoké, akik nehéz anyagi helyzetük miatt még középfokú tanulmányaikat sem tudnák folytatni, valamint a segesvári és környékbeli szórványban élő magyarok művelődési életének a megszervezése. Az adományokból fedezzük az ösztöndíjak 80%-át és a fenntartási költségek egy részét. Az elmúlt tanévben már 57 tanulót támogattunk ösztöndíjjal. Döntő részben az Apáczai Közalapítvány támogatásával felépítettünk egy új épületet, amelynek A-szárnyában helyet kapott egy modern konyha, étterem, újabb hálószobát, valamint két tanári lakást, a B-szárnyban pedig nyolc korszerű, négyágyas szobát és egy 150 férőhelyes művelődési termet alakítottunk ki. Ehhez jelentős összegekkel járult hozzá a düsseldorfi Hermann Niermann Alapítvány, a Szülőföld Alap, az Illyés Közalapítvány, az RMDSZ és a Segesvári Önkormányzat. Sikerült megoldanunk a bentlakó diákok étkeztetését, és a szállást is kényelmesebbé tettük. Jelenleg 56 diáknak és két tanárnak biztosíthatunk szállást, étkezést és jó tanulási körülményeket. Az évek során a szórványkollégiumban lakó diákok száma 26-52 között változott. Az elmúlt években mintegy 350 diák lakott a bentlakásban, jelentős részük tovább is tanult. A bentlakó tanulók mintegy 50 kilométer sugarú körzetből érkeznek hozzánk Maros, Hargita, Szeben és Brassó megyéből. Az idei tanévben újra 40 fölé emelkedett a bentlakók, diákok száma. Az építkezések befejezése után, 2009-ben intézményünk felvette a Gaudeamus Ház-Oktatási és Művelődési Szórványközpont nevet – mondta Farkas Miklós tanár, az alapítvány leköszönt igazgatója, aki Tóth Tivadar tanárnak adta át a stafétabotot. Etalon a megyében A konferencián felszólalók során dr. Hoffmann Rózsa államtitkár elmondta, hogy a magyar kormány 37 szórványkollégiumot támogat, bízik abban, hogy jó ügyet támogatnak, a magyarság erősítéséért teszik. Úgy gondolja, ha Magyarország erősödik, erősödik az összmagyarság is. – A Jóisten magyarnak teremtett, ezt megtagadni nem tudjuk, vállalnunk kell ezt minden körülményben. Az iskola meghatározza a jövőt, teljesítenie kell a a küldetését. Olyan embereket kell nevelni, mint amilyen a Gaudeamus Alapítvány vezetője, Farkas Miklós. A világ változik, a pedagógusnak képessége kell legyen arra, hogy elvarázsolja a fiatalokat, ahogyan itt történik, Segesváron. Mert addig, amíg így táncolnak, így szavalnak a fiatalok, addig van jövőnk! – mondta az államtitkár. – Sorskérdés a magyarság megmaradása ezen a vidéken, hittel és alázattal állunk a feladat szolgálatában – mondta dr. Szarka Gábor, aki dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzuljának üdvözletét tolmácsolta. – Ne csak konzultáljunk, hanem tegyünk kísérletet a közös jövő tervezésére! Ne csak a múltra és a jelenre, hanem a jövőre is tekintsünk! – hangsúlyozta Molnár György, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hálózatfejlesztési igazgatója. Dr. Karl Scherer, az alapítványt jelentős összeggel támogató düsseldorfi Nierman Alapítvány képviselője elmondta, azokban a városokban, amelyeket mi alapítottunk és építettünk, kisebbségbe kerültünk. Büszkék vagyunk erre az örökségre, de a szórványosodás kihívásai önerőből nem oldhatók meg – mondta. Dr. Nagy Éva, a tanügy-minisztérium kisebbségi oktatásért felelős államtitkárságának kabinetigazgatója a legnagyobb kincsre, az anyanyelv megőrzésének fontosságára hívta fel a figyelmet, Szentgyörgyi Albert szavaival élve: „Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája.” Gál Ernő helyi tanácsos felolvasta Dorin Dăneşan, Segesvár polgármesterének üdvözletét, aki főként a központ kulturális tevékenységéről, a magyarság által képviselt színfoltról szólt elismerően. Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke azt hangsúlyozta, hogy a Gaudeamus Szórványközpont etalon a megyében. Marosludason, Dicsőszent-mártonban, Szászrégenben, Nagysármáson is ilyen szórványközpontokra volna szükség, hiszen az RMDSZ a magyar oktatás ügyét tűzte ki zászlajára. Dicsőben merev ellenállást tanúsítottak, Marosludason fel sem merték vetni a szórványkollégium ügyét. – Aggódó felelősséggel kezeljük a szórvány ügyét, azt szeretnénk, ha a magyar gyermekek itt maradnának, ha szülővárosuk felnőtt korukra élhető város lenne, hogy ne kelljen innen elvándorolni! – fogalmazott az elnök. – Ha ilyen gyermekeket nevelünk, mint akiket szerepelni láttunk, ennél nagyobb stratégia nem is kell! – fogalmazott Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, aki Farkas Miklósnak a szövetség elismerő oklevelét nyújtotta át. A rendezvény során levetítették Dudás Lászlónak az alapítvány 20 évét bemutató filmjét, amelyen az alapítvány kuratóriumi tagjai, támogatók is megszólaltak. Tóth Tivadar igazgató a kudarcokat taglalva tapintott rá a szomorú valóságra: – Bár a szórványközpont létrehozása sikertörténet, odajutottunk, hogy magyar gyereket már alig találunk, akit idehoznánk. Még vidéken sem! Ha lesz gyermek, lesz magyar oktatás, ha nem lesz, akkor vége az oktatásnak is! Jelenleg egy líceumi magyar osztály működik a korábbi két párhuzamos helyett a Mircea Eliade Főgimnáziumban, és pengeélen táncolunk – mondta, majd megjegyezte, jó lenne, ha kevesebb támadás érné őket a segesváriak részéről, s jó lenne, ha ezt a központot magukénak éreznék, hiszen ez a ház a segesváriakért van. A munkát értékelni kell, nem folyton bírálni, hibát kapni. A munkálatok során elismerő okleveleket és plaketteket adtak át azoknak, akik munkájukkal vagy anyagilag támogatták az alapítvány munkáját. A konferencia tegnap zárult, a vendégek Berethalomra és Keresdre is ellátogattak. Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely) 2014. október 1.Megtenni, amit lehetVasárnap ünnepélyes keretek között avatták fel a nagysármási szórványközpontot. Hét szép, kényelmes fürdővel ellátott emeleti szoba, egy nagy és egy kisebb földszinti terem, konyha, ebédlő tartozik az épülethez, amely a rossz állagú régi parókiából alakult át korszerű diákotthonná. Az épület átváltoztatását a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány vállalta fel a helyiek kérésére. A munkát a magyar kormány, az RMDSZ országos szervezete és a Kallós alapítvány támogatta, a berendezéshez és az egyéb költségekhez holland gyülekezetek, segélyszervezetek, cégek, magánszemélyek, a helyi egyházközség tagjai járultak hozzá. Lapunk 2011. szeptember 22-én számolt be arról a baráti beszélgetésről, amelyet a Népújság és a Szórványtengely Mozgalom szervezett a sármási református egyházközség gyülekezeti termében. A találkozón részt vett Sallai Imre polgármester- helyettes, Ötvös József, a Marosi és Kántor Attila, a Maros-mezőségi Egyházmegye esperese, Balázs Lajos helybeli lelkipásztor és hat sármási pedagógus. A találkozó ötletét Vetési László, az Erdélyi Református Püspökség szórványügyi előadójának a II. Mezőségi Civil Műhelyen bemutatott előadása adta, amelyben azt tette szóvá, hogy a Belső-Mezőségnek nincsen magyar középiskolája és egy kollégiuma, ahol a magyar gyermekeket össze lehetne gyűjteni. A 2011-es beszélgetés során derült ki, hogy Nagysármáson ennél sokkal súlyosabb a helyzet, hiszen már az önálló elemi és gimnáziumi osztályok léte is veszélyben van. Ekkor hangzott el, hogy a sármási iskola fennmaradását elősegíthetné, ha a környező falvakból, ahol megszűnt a magyar oktatás, összegyűjtenék azokat a gyermekeket, akiknek már nincs lehetőségük anyanyelven tanulni. A találkozón felmerült egy alapítvány létrehozásának a szükségessége is, amelyet Konrád Béla és Ibolya, Marosvásárhelyen élő nyugalmazott pedagógus-házaspár támogatott, akik éveken át Nagysármáson oktattak. A sármásiaknak 2012-től a válaszúti Kallós Alapítvány nyújtott segítséget egy iskolabusszal, amely a környező falvakból szállította a gyermekeket, akiket nagyon nehezen fogadtak be a helyi iskolába. A szervezésben és az ingázó diákokkal való délutáni oktatásban Györfi Apollónia és Lukács Melinda pedagógusok vállaltak szerepet kollégáik segítségével, s helyet az adventista egyház biztosított számukra. A Kallós Alapítvány pályázta meg a volt parókia szórványközponttá való átalakítását, amely egy év alatt készült el. Az ünnepi istentiszteleten Jakab István, a Maros- mezőségi Egyházmegye esperese kiemelte, hogy válságos időket élünk, s a Mezőségen különösen nagymértékű a szórványosodás, a lélekapadás, a hitehagyás, a válások sokasága, a családi békesség hiánya. Ennek ellenére a romos állapotban levő mezőségi templomok felújításán túl a cél, az álom Nagysármáson is megvalósult, ami az összefogás, a közös munka eredménye, amely nélkül nincs építkezés. Az esperes Váci Mihály Még nem elég című versét idézte, amelynek mondanivalóját később a hozzászólók közül többen is hangsúlyozták. Az úton tovább kell menni, a közösségeket meg kell őrizni, működtetni kell a megépült kollégiumot, ami talán még nehezebb lesz, mint maga az építkezés. Ha azonban idővel sikerül olyan hírnevet szereznie, mint a válaszúti vagy a szamosújvári szórványközpontnak, akkor a mezőségi szülők szívesen viszik oda is az iskolás gyermekeket, s talán a mezőméhesieket is sikerül meggyőzni az anyanyelven történő tanulás fontosságáról. Az avatóünnepségen jelen levő Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutatót Balázs Lajos helybeli református lelkész köszöntötte, aki visszatekintett a kollégium alapítására és a gondviselő szeretet mellett köszönetet mondott mindazoknak, akik hozzájárultak, hogy a papilak közhasznú épületté alakuljon, s ezáltal templom és iskola közelebb kerüljön egymáshoz. "Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet" – idézte Bethlen Gábor szavait a nap főhőse, Balla Ferenc, a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány igazgatója, aki köszönetet mondott segítőtársainak és előrevetítette, hogy most kezdődik a munka. A magyar kormány támogatja a mezőségi szórványközpontokban folyó erőfeszítést, tolmácsolta a Nemzetpolitikai Államtitkárság üzenetét Tóth László. A terv mellett mindvégig kiálló Répás Zsuzsanna leköszönő államtitkár elkötelezett emberek munkájának nevezte, ami Sármáson megvalósult. Az RMDSZ megyei szervezete arra törekszik, hogy a szórványkollégium-rendszer az egész megyében kiépüljön – mondta Brassai Zsombor elnök, aki a nagy elődöket idézve a gyermekvállalás fontosságára hívta fel a figyelmet. Konrád Béla nyugalmazott tanár az 1960-as évekre emlékeztetett, amikor feleségével együtt olyan osztályokat tanítottak, amelyekben 40-en felül volt a diákok száma. Saját példájából kiindulva, hisz magánszemélyekként ők támogatták a legnagyobb összeggel a sármási oktatás megmentésének az ügyét, az áldozatvállalás fontosságára emlékeztetett. A kezdeményezést üdvözölte Mocean Ioan, a község polgármestere, s a kollégium működtetését elsődleges célnak nevezte Sallai Imre alpolgármester is. Az ünnepségen rész vettek Magyarország konzulátusainak képviselői, s Balla Péter professzor, a Károli Gáspár Egyetem rektora, aki titokban teológusként járt először Sármáson a ’80-as években, s most büszkeséggel és hálaadással vette számba, hogy az egyetem kihelyezett tagozataként működő marosvásárhelyi Kántor- tanítóképző Főiskola végzettjei Sármáson is jelen vannak. A szószék alatt tanítónőik kíséretében ültek a központ lakói, akik a héten költöznek be az új épületbe. A diákok felügyeletével, az ügyintézéssel megbízott Lukács Melinda tanítványai lélekhez szóló, tartalmas műsort mutattak be. Székely Rozália és Szász Ferenc verset mondott, s az ünnepi istentiszteletet a sármási fúvószenekar játéka vezette be és zárta be. Az ünnepség után kérdeztük ifj. dr. Hermán M. János egyháztörténészt, a Partiumi Keresztény Egyetem tanárát, aki a Mezőség apostolának tartott Hermán János fiaként abban az épületben töltötte a gyermekkorát, s aki pénzzel és bútorzattal támogatta központot, amely 25 év után a szórványban élő mezőségi gyermekek otthona lesz. – Ez a terv, ami édesapám életcéljai közé tartozott, sajnos egy emberöltővel később valósult meg, mint ahogy hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy az eltávozott nemzedék itthon maradjon – mondta, majd hozzátette, hogy mégiscsak hinni kell abban, hogy alkalmas időben történnek a dolgok. – A válaszúti eredmények ismeretében amikor megkerestek a sármásiak, természetes volt, hogy jövünk és segítünk, ha már tudjuk, hogyan kell eljárni. A sikertörténethez egyenes út vezet, de meg kell dolgozni érte. Köszönöm a magyar kormány, az RMDSZ, a Balassi Intézet és a helyiek támogatását. Sokszor elfogy a levegő az ilyen tervek életbe ültetése során, s olyankor jó valahonnan erőt meríteni, biztatást, bátorságot kapni, ahogy a prédikációban is elhangzott, hogy bátor ember az, aki másokra mer, tud támaszkodni. Ebben az esetben például az egyháznak volt egy háza, nekünk volt pénzünk, de nem volt házunk, a kettőt összerakva készült el a kollégium. A környéken van gyermek, csak össze kell tudni gyűjteni. Ma a gyermekekbe a legjobb befektetni, bár még nem tudjuk, hogy mi lesz azokból, akiket itt nevelünk. Ahogy 116 évvel ezelőtt sem tudták, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akiket ide telepítettek. Merjünk abban bízni, hogy ez egy kezdet, és ne a vészharangokat kongassuk, hogy baj van. Van baj, de meg kell próbálni orvosolni – mondta Balla Ferenc, a 22-23 millió forintos projekt gazdája, majd hozzátette, hogy a pénz egy részét pályázatok útján nyerték, a többit egyelőre a Kallós alapítvány fedezte, s reményeik szerint találnak rá támo-gatókat. A nagysármási szórványközpont kivitelezési munkálatait a Kiss László és a Gáll András vezette építkezési cégek végezték, nekik az istentisztelet utáni szeretetvendégségen mondtak köszönetet. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely) 2014. október 9.Vérnyomok között, csatazajbanHogyan lehet a szórványban hosszútávon megtartani a református lelkipásztori állásokat, fenntartani a gyülekezeteket? Szórványokat és missziós egyházközségeket gondozó lelkipásztorok tárgyaltak Algyógyon a témáról, amelyben az Erdélyi Református Egyházkerület vezetősége is program kidolgozására készül. A szórványlelkész-találkozó hagyományai immár több mint húsz évre nyúlnak vissza: 1993-tól 2005-ig évente találkoztak a lelkipásztorok. Támogatás hiányában 2013-ig szünetelt a folyamat, a tavalyi találkozó sikerességén felbuzdulva viszont Erdélyből és Moldvából idén már több mint hatvan lelkipásztor gyűlt össze Algyógyon. Kiértékelték az elmúlt év eseményeit, munkáját, megosztották egymással a gondokat, megbeszélték az elvárásokat. Az Erdélyi Református Egyházkerület vezetőinek beszámolójában Kató Béla püspök ismertette a kerület szórványlelkészeket is érintő döntéseit. „Fontos, hogy biztosítva legyen a lelkipásztorok anyagi biztonsága, különben hamar otthagyják a gyülekezetet. Ahol lehet, meg kell tartani a lelkészi állást, de tudni kell, hogy az egyházkerület nem a lelkipásztort akarja eltartani, hanem a gyülekezetet akarja megerősíteni, hogy képes legyen a lelkipásztorát eltartani” – fogalmazott a püspök. Hogy mit jelent ez? Kató Béla szerint azt, hogy nem a lelkipásztornak kell segítséget nyújtani, az egyház nem a lelkész családját akarja eltartani, a lelkipásztorok ugyanis képzettségüknél fogva máshol is szerezhetnének állást. A gyülekezetet kell segíteni a megerősödésben, hogy képes legyen fenntartói járulékot fizetni, kigazdálkodni a lelkipásztori állás fenntarthatóságát biztosító pénzt. „Kiszámoltuk: ha egy közösség nem tud évente legalább 8000 eurónyi összeget befizetni, veszélybe kerül a lelkészi állás. Persze vannak olyan kicsi gyülekezetek is, ahol ingatlanok bérbeadásából, egyéb jövedelmi forrásokból sikerül előteremteni a szükséges pénzt” – magyarázza a püspök. Ha nincs meg az említett összeg, ki kell egészíteni. Úgy tűnik, a magyarországi kormánnyal sikerült megértetni: ha az utolsó magyar adminisztrátor is kivonul egy településről, a közösség menthetetlenül a pusztulásba tart. A püspök által vázolt tervek szerint a magyar állami támogatást pályázati formában osztják el, a támogatásnak ugyanis vannak teljesítendő kritériumai. Más helyzet, ha egy gyülekezetből elfogynak az emberek. Ezért az egyházkerület vezetősége a gyülekezeti központokat szeretné megerősíteni – a parókia felújításával, szolgálati autó biztosításával –, ahonnan a lelkipásztor öt-hat, akár tíz kisebb szórványba is el tud járni. Felvetésünkre, miszerint nem kínálkozik-e megoldásként hogy a nagyobb, tehetősebb gyülekezetek felvállalják a kisebbek gondjait, segítsék őket nemcsak imádságban, de anyagilag is, Kató Béla kijelentette: ahogy a társadalomban sem, úgy az egyházban sem működik a javak egyenlő elosztásának elve. Léteznek ugyan Erdélyben hasonló jellegű, esetenként példaértékű kezdeményezések, kényszeríteni azonban nem lehet senkit sem. És ez a fajta emberi szolidaritás egyre kevésbé működik. Zsúfolt imaház vagy üres templom? Kétségbevonhatatlan tény, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület híveinek lélekszáma drasztikusan csökken. Míg Szász Domokos püspöksége idején, az 1800-as évek utolsó tizedében készült jelentések arról szóltak, hogy évente hatezerrel nőtt a lélekszám, addig az elmúlt években az erdélyi püspökök ennek az ellenkezőjéről számolhattak be a gyűléseken. „Hiába harcolunk sokszor az ingatlanjainkért, ha nem tudjuk élettel megtölteni azokat. A legutolsó kicsi imaház, amely megtelik, sokkal értékesebb számomra, mint az őraljaboldogfalvi templom, amely már régóta üresen áll. Őraljaboldogfalván már nincsenek magyarok. A lélekszámcsökkenés az egyház legnagyobb gondja. Ha nincs ember, nincs közösség sem” – állítja Kató Béla. Márpedig ez elsősorban nem pénz kérdése. Ezért jó, hogy az átlaghoz képest Erdélyben a református lelkipásztoroknak van a legtöbb gyermekük. Így amikor a nagycsaládról beszélnek, saját életükkel állíthatnak példát. Ez azonban nem elegendő: rengeteget kell foglalkozni a fiatalokkal, beszélni, megértetni velük az élet értelmét, célját, megismertetni velük a keresztyén értékrendet, a nagycsalád boldogságának titkát. Mindezeket pedig nemcsak az igehirdetés révén, sokkal inkább a velük való állandó foglakozások, táborozások során. Ifjak: jönnek, mennek, maradnak Az algyógyihoz hasonló találkozók során elsősorban egymás beszámolóit hallgatják meg a jelenlevők, eszme- és tapasztalatcsere folyik, újabb ás újabb ötletek bukkannak fel. Beszélgetések zajlanak, hogy melyik gyülekezetben mit kell tenni annak érdekében, hogy jobban menjen a munka. „Egész napot szántunk arra, hogy mindenki elmondhassa panaszát, amelyet az egyházkerületi vezetők természetesen meghallgattak. Az együttlétek alkalmával előadásokra is sor kerül. Nem dogmatikai jellegű fejtegetések, hanem a szolgálati munkával kapcsolatos előadások, ezekre a szórványban levők egyszerűen ki vannak éhezve” – magyarázza Vetési László szórványügyi előadó, a találkozók ötletgazdája. Úgy tartja, 15-20 évvel ezelőtt sokkal nehezebb volt a helyzet, mint most, a lakhatási és életkörülmények ugyanis ma már lényegesen jobbak, a szolgálati autókkal, az egyre modernebb kommunikációs technikával egyszerűbb a kapcsolattartás. Pozitív diszkrimináció „Korábban nyolc éven át a mezőségi Melegföldváron és Feketelakon szolgáltam, de csak most van lehetőségem részt venni az algyógyi találkozón” – meséli Barticel Kiss Krisztián, a maroshévízi gyülekezet lelkipásztora. Szerinte több szempontból is hasznos ez a találkozó, éjszakába nyúlóan beszélgettek a „hasonló cipőben járó szórványkollégákkal”, problémákra kerestek közös megoldásokat. Maroshévízhez tíz kisebb szórvány tartozik, egy részük ortodox tömbben, másik része katolikus vidéken él. A két legközelebbi kollégához, Ratosnyára és Gyergyószentmiklósra rengeteget kell utazni, a helyettesítés kérdése ugyanis nem volt megoldott. Az algyógyi beszélgetések során körvonalazódott, hogy az esperesi segédlelkész tudna bizonyos esetekben segíteni. „Most úgy érzem, nem vagyunk magunkra hagyva, pozitív hozzáállást tapasztaltam az egyház vezetősége részéről. Feltöltekezve jöttem el Algyógyról” – mondja Barticel Kiss Krisztián. „Mintha pozitív diszkriminációban részesültünk volna” – teszi hozzá mosolyogva. Vetési szerint a szórványban nagy problémát okoz a lelkipásztor családtagjainak sorsa: a feleségnek nincs munkahelye, a gyerekeket nem lehet magyar iskolába íratni. Ezért aztán nagy volt a mozgás e területen, akadt rá példa, hogy fél év alatt három lelkipásztor is váltotta egymást egy missziós gyülekezetben. Uzdiszentpéteren 20 év alatt 32 lelkipásztor szolgált, Bákóban valamivel jobb a helyzet: ott az elmúlt 40 évben 17 pap fordult meg. A gyülekezetekben többnyire elvárják, hogy a papnak legyen tapasztalata, de a fiatalnak is örülnek, aki nagy lendülettel veti bele magát a munkába. Sok helyen tapasztalható, hogy ha egy fiatalabb lelkész több időt marad egy gyülekezetben, ott nagyobb a pezsgés: bibliaórákat tart, gyülekezeti találkozókat szervez, foglalkozik a fiatalokkal, kirándulni viszi őket, amire az idősebb korosztály már ritkábban vállalkozik. Elgondolkodtató viszont, hogy sok esetben olyanok kerülnek gyülekezetbe, akik a vegyes vidékeken nem tudnak vagy egyenesen nem akarnak elmondani néhány szót románul is – például temetés alkalmával. A céltalanság magányossága További problémát jelent a lelkipásztorok hiányos felkészültsége a szórványmunkára. Megszokott életterükből kiszakadva, speciális kihívások elé kerülve sokan kiégnek, leépülnek, elmagányosodnak. Az idősebbeknél ez sok esetben alkoholizmushoz vezetett, a fiataloknál inkább a számítógépfüggéshez. „Ez a lelkészi kategória nagyon leterhelt életformát folytat, hiszen a szórvány nagy csatatér, ahol vérnyomok látszanak, csatazaj hallatszik” – fogalmaz Vetési. A lelkipásztoroknak tisztában kell lenniük saját, illetve az intézményes távlati és közelebbi céljaikkal, saját mindennapi programjukkal. Úgy nem lehet szórványban szolgálni, mondja Vetési, hogy az ember sodródik az árral, és csak a holnapot nézi. „Nem csak szólam szintjén kell hinni és vallani, hogy azon a helyen Jézus Krisztus jó vitéze vagyok. Stratégiát kell kidolgozni minden területen, az a regenerálódásban is segít. Például az oktatás területén: van-e iskola, kell-e iskolabusz, hova mennek a gyerekek továbbtanulni, tudok-e segíteni a tanítónőnek pályázni az ingázásra, és hasonlók” – sorolja szórványügyi előadó. Somogyi Botond Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. október 15.Elismerés a szórványszolgálatértA parajdi református templom volt a helyszíne az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő Diaszpóra Alapítvány 2014-es díjkiosztó ünnepségének. Az október 11-i bensőséges istentiszteleten a Czelder Márton-díjat Zöld György nyugalmazott székelyvajai lelkipásztor, a Földes Károly-díjat Bálint Árpád magyargyerőmonostori nyugalmazott tanító, volt gyülekezeti és egyházmegyei gondnok vette át. A szolgáló szeretetet nem pótolja semmi – hangzott el Zöld György lelkipásztor igehirdetésében, amely a János evangéliumából vett tanításra épült. A Székelyvajából nyugalomba vonult lelkész, aki pályája során hosszú éveket töltött a szórványban, s aggasztó adatokat említett az erdélyi református gyülekezetek apadásáról, prédikációjában azt hangsúlyozta, hogy ahol hit van, ott háttérbe szorulnak az önző érdekek, megtelik a szív, és megszületik a csoda. Isten félelme, szeretete, követése adott erőt "a törékeny emberi szóval igét hirdető" lelkésznek is az apadó kicsi gyülekezetek erősítésére, a szórványban vállalt feladat elvégzésére. A vendéglátó Kántor Csaba parajdi lelkész-esperes, püspök-helyettes köszöntője után a díjazottakat Vetési László, az erdélyi szórványgondozás feladatát ellátó Diaszpóra Alapítvány elnöke mutatta be. Jenei Tamás, a Diaszpóra Alapítvány alelnöke, a díj alapítója Ézsaiás prófétát és Bethlen Gábor fejedelmet idézve kiemelte, hogy akiben hit van, az kicsi helyen is nagy dolgokra képes, s elszánt építő munkával tündérkertet tud varázsolni a romokból. A díjak ismertetése során elhangzott, hogy a szórványgondozásban példát mutató református lelkészek munkáját elismerő Czelder Márton-díj a 19. század közepén a Kárpátokon túli (moldvai és havasalföldi) szórványmissziót megszervező, Sárospatakon tanult lelkész tanárról, misszionáriusról kapta a nevét. A szórványmunkában részt vállaló gondnokok, világiak munkáját értékelő Földes Károly-díjat a két világháború között a mérhetetlen szegénységben is építeni tudó, Mezőújlakon szolgáló lelkész tanítóról nevezték el, aki a szórványlét jajszavát megfogalmazta. A dolgok érdekes egybeesése, hogy a Földes Károly- díjjal és -díszoklevéllel jutalmazott Bálint Árpád nyugalmazott magyargyerőmonostori tanító, népoktató, a Kalotaszegi Református Egyházmegye volt tanácsosa, majd főgondnoka 88 éve Parajdon született. A kalotaszegi településen, ahol életre szóló otthonra lelt, a vendéglátó parajdi lelkész-esperes, Kántor Csaba tanítója volt, akinek az édesapja Magyargyerőmonostor lelkészeként szolgált. Bálint Árpád életútját, küzdelmes népnevelő, közösségépítő tevékenységét, egyház- és magyarságszeretetét Kiss Tibor, az Erdélyi Református Egyházkerület külügyi tanácsosa méltatta. "Példamutató, hogy a fogyatkozó lélekszámú kalotaszegi falvakban a legnehezebb időben is hű maradt egyházához, népéhez", s bölcsessége, humora lelkesítő erő ma is – áll a díszoklevél szövegében, amit Vetési László olvasott fel. Zöld György "a Mezőség közepén, Mezőköbölkúton és szórványaiban kezdte lelkészi szolgálatát, Földes Károly életáldozatának nyomában". Szolgálata egész ideje alatt hűséges maradt Földes Károly szelleméhez, s a pusztulónak hirdetett Mezőséghez, sohasem feledte el azt a népet..., ahonnan indult – ismertette a díszoklevél szövegét Vetési László. Személyes élményeit felelevenítve Zöld György lelkipásztor tevékenységét dr. Juhász Tamás, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet nyugalmazott professzora méltatta. "...Akár Mezőköbölkúton, akár Rettegen, akár Székelyvajában szolgált, ...szeretete, másokat jóságra indító egyénisége az elhagyott mezőségi emberek számára pótolta azt, amit a nagypolitika elmulasztott" – hangzott el a laudációban, amely kiemelte azt a páratlan szeretetszolgálatot, amit lelkészként a köbölkútiakkal végzett. Juhász professzor méltatásához hadd tegyük hozzá, hogy lelkészértekezleti vezetőként sikerült felhívnia paptársainak figyelmét Mezőújlakra, Földes Károly egykori szolgálati helyére, ahol értekezletet szervezett, majd két alkalommal lelkészkollégáival együtt kalákát is. Ennek során felújították a gótikus ablakkeretekkel, reneszánsz ajtóval rendelkező templom födémszerkezetét, az idén szeptemberben pedig faboltozatot készítettek. Bár szülőfaluja híveihez szeretett volna szólni, a gyülekezet hiányában a résztvevőkhöz intézte köszönő szavait Bálint Árpád, aki tanítódinasztia leszármazottjaként választotta a népnevelői hivatást. Amikor 1950-ben megérkezett Kalotaszegre, nagy meglepetéssel vette tudomásul, hogy Magyargyerőmonostort többségében románok lakják, ahol nyugdíjazásáig az osztatlan elemi osztályban tanított. Tevékenysége első napjaitól a "magyar identitásunk, anyanyelvünk, vallásunk, népszokásaink, gyönyörű kalotaszegi viseletünk" megőrzéséért való küzdelmet vállalta a Mócvidék közvetlen szomszédságában, s teszi ma is. Hogy jól végezte dolgát, az is bizonyítja, hogy 70 éves korában is visszahívták tanítani. A rendszerváltás után részt vett a kalotaszegi egyházmegye újraszervezésében, jövőké-pének kialakításában. A mezőkövesdi származású Zöld György szerénységére jellemző, hogy magát utolsó helyre sorolva először Istennek, majd szüleinek mondott köszönetet, akiktől, a nehézségek ellenére, nem a gyűlöletet, hanem az elesettek iránti megértést tanulta, s ez a lelkület tette lehetővé, hogy szolgálni tudjon a szórványban. Majd társához szólt, aki zokszó nélkül követte a legmostohább körülmények közé is, ahol sem út, sem víz, sem gáz nem volt, de az esti ének-, imádság- és verstanítás az osztatlan iskolába járó gyermekeiknek soha nem maradt el. Köszönetet mondott köbölkúti híveinek, akik megmutatták számára a Mezőség szép arcát, amit nagyon kevesen látnak meg, s amit a szívében őriz ma is. Az említettek mellett a díj barátait is megilleti, akik traktoron utazva felkeresték, vállalták vele a közösséget, megkönnyítve a mezőségi szolgálat éveit. A díjazottakat Dézsi Zoltán, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka saját versével köszöntötte. Bodolai Gyöngyi (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
