|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 359 találat | lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-330 | 331-359 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kallós Zoltán 2016. április 2.Sorsdöntő az idei esztendő ( Székely Nemzeti Múzeum)Sorsdöntő évnek nevezte 2016-ot Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, hiszen az Európai Unió új költségvetési ciklusában újra pályázhatnak az intézmény százéves sepsiszentgyörgyi épületegyüttesének felújítására. Az intézményvezetőt terveiről és a múzeum idei programjairól kérdeztük. – Hat évvel ezelőtt pályáztunk a Kós Károly által tervezett épületegyüttes felújítására. A pályázat nyert, de nem jutott pénz. Nem tudom, más országban történhete-e ilyesmi... Célunk az, hogy XXI. századi szintre hozzuk a múzeumot. A korábbi pályázatot naprakész állapotba hozzuk, gőzerővel dolgozunk rajta, hogy amire le kell adni, kész legyünk. Romániában az a szokás, hogy amint meghirdetik a pályázatot, azonnal le kell adni, mondhatnám, a küszöbön kell aludni, hogy a nyitás pillanatában ott legyünk, mert másképp nem jut pénz. – Mi történik a műtárgyakkal a felújítás alatt? – Időközben az intézményfenntartó megyei önkormányzat megvásárolta a szomszédos telket. Jelenleg gépkocsik parkolnak ott, de legyen világos, az a múzeumé. Először az Erdélyi Művészeti Központot képzeltük el oda, ám a posta épületét átvette Sepsiszentgyörgy városa, székhelyet, személyzetet biztosított. A telekre nagy szükségünk van, hiszen a rehabilitációt nem tudjuk megoldani anélkül. Például amikor felújítjuk a régészeti vagy a néprajzi részleget, a tárgyakat valahova át kell költöztetni. És most adott a szomszédos telek. A megyeháza ígérte, hogy rendbe teszi az út felőli épületet (az egykori szalámigyárat), s ideiglenesen oda költöztetjük a műtárgyakat. – Mi változik a főépületben? – Egy csomó funkciót másképp képzelünk el. Például a toronyban most irattár van, ez tarthatatlan. A turistát oda kell vinni: a látogató menjen fel a toronyba, nézzen ki a múzeumkertre, a városra. A főépületben látványraktárakat szeretnénk kialakítani, ugyanis jelenleg a látogató csak a kiállított tárgyakat nézheti meg. A modern muzeológia kitalálta a látványraktárt, ami azt jelenti, hogy a látogató bemehet a raktárba, ahol különösebb tematika nélkül felcímkézett tárgyakat szemlélhet. Természetesen üveg alatt, bekamerázott térben. – További terveik… – Nagyon fontos a gyermekekkel való foglalkozás. Az egykori múzeumőri lakásban, a mai irodaépületben gyermekpavilon lesz. Múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartunk, ott lesz a játékgyűjtemény is. Onnan könnyű kilépni a zöldre, nyáron játszadozhatnak a gyerekek, játszóteret is kialakítunk, hogy minél több gyereket ide vonzzunk. Hátul, a Háromszék újságosbódéja mellett kaput nyitunk, hogy a felső városrészből érkezőknek ne kelljen körbe jönniük. Látogatóbarát múzeumot akarunk kialakítani. Az utóbbi tíz évben sokat haladtunk e téren, de még barátságosabbá kívánjuk tenni az intézményt. A parkunkba szökőkutat tervezünk, éjszakai világítást, a múzeumkerti koncerteknek amfiteátrumot, és lesz illemhely is. A másik múzeumőri lakás megmarad természetrajzi pavilonnak. Meg kell oldanunk a csatornázást, dr. László Ferenc egykori múzeumőrnek szobrot kívánunk állítani. Visszatérve a gyerekekre – be kell hozni őket a múzeumba. Látható, a kiállításmegnyitókon az átlagéletkor 60 év, ezt le akarjuk hozni 45-re. A fiatalok nem járnak múzeumba. Ha ez így folytatódik, néhány év alatt kihal a múzeum közönsége. Ha most behozzuk a gyerekeket, akkor nagyobb eséllyel jönnek vissza később. – Mit terveznek a szomszédos telken? – Következő lépésben be akarjuk lakni a mintegy 40 áras telket. A romhoz nem nyúlunk, konzerváljuk, körbeépítjük, ez lesz a belső udvara egy műtárgyvédelmi központnak. Körülötte restaurátorok, konzervátorok műhelyei és raktárak lesznek. – Milyen programokat terveznek erre az esztendőre? – Kiemelkedő volt Somogyi Győző Kossuth- és Munkácsy-díjas képzőművész Száz magyar lovas című grafikai tárlata, amelyen Álmos vezér korától egészen a második világháborúig elénk tárul a huszárok öltözetének lenyűgöző látványa. Ilyen tömeg és jó hangulat, mint a tárlatmegnyitón, még kétszer volt a múzeumban: Gábor Áron ágyújának hazahozatalakor és a Csaba királyfit ábrázoló vitrálium avatóján. Áprilisban érkezik a Dzsingisz kán unokái című magyarországi kiállítás, melynek kurátora Obrusánszky Borbála, ezt a Szent György Napokhoz igazítjuk. Jurtát építünk a múzeumkertben, meghívunk egy mongol néprajzos festőművészt. A városnapokon a Kultúrkert programját ezentúl mi szervezzük. Lesz néptánc, régi zene, klasszikus muzsika, esetleg etnodzsessz. Év közepén a 84 éves Szőcs Károly fogarasi autodidakta gyűjtő kiállítása nyílik meg. Nyárára terveztük a Magyar Nemzeti Múzeumból elhozni a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség érméi című kiállítást, de egyelőre megfeneklett a tárgyalás. Volt munkatársunk, Vinczeffy László 70 éves. Jubileumi kiállítást szervezünk az alkalomból. Festményeit bent állítjuk ki, szobrait a kertben. Ezáltal folytatjuk a múzeumkerti szobortárlat-sorozatot, amit tavaly Kolozsi Tibor alkotásaival indítottunk. Kallós Zoltán néprajzkutató 90 éves, kiállítással tisztelgünk előtte – Erdélyben elsőként. Ezt novemberre, a Háromszék Táncegyüttes által szervezendő néptánctalálkozó időszakára időzítjük. – Milyen jelentősebb könyveket adnak ki? – A városnapokon mutatjuk be Anthony Gall Kós Károly és Sepsiszentgyörgy című könyvét, melynek összeállítására öt éve kértem fel a szerzőt, a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában jelenik meg. Hamarosan megjelenik évkönyvünk is. Tervezzük László Ferenc Táj és tudomány című könyvének kiadását. Év végére várjuk Benkő József: Transsilvania (generalis és specialis) két kötetének magyar fordításban való megjelenését. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 6.35. Országos Táncház TalálkozóLábam termett a táncra... A hét végén tartották Budapesten a 35. Országos Táncház Találkozót, amely tulajdonképpen a Kárpát-medence zenészeinek és táncosainak seregszemléje volt. A Papp László sportarénában lezajlott esemény méreteit érzékelteti, hogy az aréna küzdőterén felállított nagyszínpadon és a körülötte zajló események mellett két emeleten, négy nagyobb teremben is folyamatos programok várták a közönséget. Tudósításunk természetesen a teljesség igénye nélkül készült, hiszen hosszú listán kellene felsorolnunk a részt vevő együtteseket, zenészeket, táncosokat, énekeseket, így csak tájegységenként említjük őket. Szombaton reggel nyitott, és vasárnap estig tartott a földszinti küzdőtéren a népművészeti és kézműves vásár, ahol legalább ötven standon válogathattak a látogatók a szebbnél szebb tárgyak között. Szőttesek, tánccipők és csizmák, kerámiák, gyöngyékszerek, fajátékok, babák, könyvek, cd-k, hangszerek... – könnyebb lenne felsorolni, mi mindent nem kínáltak eladásra –, és vevő is akadt bőven. Szombaton az arénában reggeltől estig tánctanítás és táncház zajlott, magyarországi, erdélyi, moldvai és gyímesi zenészek részvételével, egész nap ropták a táncot kicsik és nagyok, profi táncosok oktatták a bonyolult és egyszerű lépéseket. A Martin György Teremben az MTA BTK Néprajztudományi Intézete és a Magyar Néprajzi Társaság kiadványaiból rendeztek könyvbemutatót és vásárt, ugyanitt aprók tánca, délután pedig „tini táncház” volt. A Kodály Teremben az idén 90 éves Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutató, mindenki szeretett „Zoli bácsija” életmű kiállítását láthatta a közönség, amelynek megnyitóján az egykori kolozsvári táncház zenészei léptek fel, megtisztelve mentorukat, tanítójukat. Ugyanitt mutatták be az ördöngősfüzesi ( Mezőség) Hideg Anna néni daloskönyvét és a Halmos Béla-programot is. A Vásárhelyi Teremben a 85. évét betöltő Novák Ferenc néprajztudós előadásán és könyvbemutatóján vehettek részt az érdeklődők, és filmvetítés is volt Kovács László gyímesi, bukovinai témájú filmjeiből. A Lajtha László Teremben kiállítás nyílt Hazatérés címmel a bukovinai székelyek és moldvai csángók 75 évéről Magyarországon, amelynek megnyitóján Kóka Rozáliát ás Petrás Máriát hallhattuk, és a magyar népzene-oktatás négy évtizedéről is folyt kerekasztal-beszélgetés. Este hét óra után Réthelyi Miklós, az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottságának elnöke köszöntötte a résztvevőket, majd Országra szóló lakodalom, illetve Lábam termett a táncra, szemem a kacsintásra címmel zajlott gálaműsor a Muharay Elemér Népművészeti Szövetség és a Martin György Néptáncszövetség rendezésében. Este a Fáklya klubban rendeztek táncmulatságot a magyarpalatkai (Mezőség) zenekarral. A két eseménydús nap során baráti találkozásokra, tartalmas magánbeszélgetésekre adott alkalmat a Folk kocsma, amelyet az aréna oldalában rendeztek be, étel-ital volt bőven, itt alkalmi zenészek hangicsálása mellett folyt a buli reggeltől estig. A vasárnapi események során az arénában kalocsai viselet-bemutató és hajfonó verseny, népi játékok és ügyességi táncok bemutatója is zajlott, de általános vélemény szerint a nap egyik fénypontja a tavalyi Páva-nyertes gyermekek fellépése volt. A legnagyobb sikert hat pöttöm fiú legényes táncbemutatója aratta. Az emeleti termekben táncbemutatók, zeneiskolák koncertjei, izgalmas gyermekprogramok – bábszínház, tréfás cirkuszi műsor, népi gyermekjátékok – zajlottak. Este Lajkó Félix folk cd-bemutatója után, a két hosszú és fárasztó, de rendkívül szép és élmény dús nap méltó zárásaként köszöntötték a 90 éves Kallós Zoltánt, aki mindvégig ott ült a vásárban lévő standján, és személyesen dedikálta zenei cd-it és könyveit. Zoli bácsi körül valóságos búcsújárás folyt mindkét napon. Mint a Nyugati Jelennek adott interjújában elmondta, úgy érzi, nyomja már az évek súlya, és idén volt az utolsó alkalom, hogy ellátogatott az Országos Táncház Találkozóra. A zenés-táncos születésnapi köszöntő után mezőségi bállal zárult a kétnapos világraszóló buli. Budapest Réthy Emese Nyugati Jelen (Arad) 2016. április 24.Orbán Viktor: Kallós Zoltán mindig a népéért dolgozottOrbán Viktor miniszterelnök is köszöntötte a kilencvenéves Kallós Zoltánt a néprajzkutató tiszteletére szervezett szombat esti ünnepi gálán a Kolozsvári Állami Magyar Operában. „A mi munkánk, küldetésünk, célunk ugyanaz. Életünkkel valami nálunknál nagyobbat, magasabb rendűt, valami fontosabb ügyet szolgálni. A mi közös küldetésünk szolgálni a hazát, szolgálni a magyar hazát” – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök a kilencvenéves Kallós Zoltán néprajzkutató tiszteletére szervezett kolozsvári ünnepi gálán. A Kolozsvári Magyar Operában tartott szombat esti ünnepségen a miniszterelnök hangsúlyozta: Kallós Zoltánban „még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosakban”, és a néprajzkutató „naponta állít elénk mércét és példát”. Megjegyezte, „a kilencven év, a tudós professzori érdemek, a szellemi frissesség, az élet-, akarat-, és tetterő elegendő a tiszteletre, főhajtásra és köszönetre”, de nem magyarázza azt a meghatódottságot, amely átjárja a gála közönségét. A miniszterelnök felidézte, régen nagy elismerés övezte az öreg honvédeket, akik Bem seregében, a magyar szabadság zászlaja alatt küzdöttek az igaz ügyért. „Ez alatt a zászló alatt szolgálnánk mi magunk is” – mutatott rá. Hangsúlyozta: Kallós Zoltán sohasem mások ellen, mindig csak a népéért, a megmaradásért dolgozott. Hatalmas tartományokat hódított meg, és tartott meg közös emlékezetünkben. Olyan tartományokat, amelyeket „mindörökre elmosott volna a feledés özönvize” – fogalmazott a kormányfő. „Minden perc, amit veled töltünk, fontos a számunkra. Bizonyíték arra, hogy nagyszerű dolog egy hazát szolgálni, és szolgálni azt életre, halálra. (…) Drága Zoltán bátyám, isten éltessen, maradj közöttünk, maradj meg nekünk sokáig egészségben és boldogságban” – zárta beszédét Orbán Viktor. Biztonságba helyezett erdélyi értékek Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Szabadság-szobor emlékéremmel tüntette ki a néprajztudóst. Köszöntésében azt hangsúlyozta, hogy Kallós Zoltán olyan korban helyezte biztonságba az erdélyi magyarság népi értékeit, amikor a diktatúra a megsemmisítésükre tört. Megjegyezte, más lehetne az életmű, ha energiáit nem a diktatúra szorításában, hanem egy szabad világban fordíthatta volna alkotásra. Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke szintén azt idézte fel, hogy a diktatúra idején Kallós Zoltán kolozsvári lakása „a népi mindentudás egyetemének” a helye volt, ahol a néprajzkutató „két házkutatás között” gyűjtötte és átadta az értékeket. A gálaműsorban azoknak a néprajzi tájegységeknek a népdalait, néptáncait mutatták be erdélyi hagyományőrzők, amelyeken az ünnepelt gyűjtött. A gála végén valamennyi előadó Kallós Zoltánnal és a közönséggel együtt énekelte a néprajzkutató kedvenc dalait. Könyv „az első 90 évről” A 90 éves Kallós Zoltán köszöntése könyvbemutatóval kezdődött, Csinta Samu újságíró, író élete nagy élményének tartotta, hogy megírhatta A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című könyvet. Elmondta, az ismert néprajzkutatóról már több életrajzi könyv és szaktanulmány készült, a mostani újdonsága abban rejlik, hogy nagyobb hangsúlyt kapnak benne kortársai, munkatársai visszaemlékezései. Optimizmus árad a könyvből, szó nincs múltba révedésről, műfaját tekintve pedig nem szokványos interjúkötet, inkább dokumentumregénynek nevezhető, mondta a szerző, aki Kallós Zoltán néhány adatközlőjét is meglátogatta. „Róluk sem mondható el, hogy a poros múltról beszéltek, hanem azzal az optimizmussal és jövőbe tekintéssel, ami Zoli bácsit is átsegítette a legnehezebb pillanatokon” – magyarázta Csinta Samu, aki szerint könyvében annyiban sikerült újat mondania, hogy rávilágít a mezőségi magyarság és a Kallós Zoltán által összegyűjtött néprajzi örökség továbbéltetésének fontosságára. A könyvet a Hagyományok Háza archívumából származó fényképek és Bíró Istvánnak, lapunk munkatársának felvételei illusztrálják. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, volt kulturális miniszter Kallós Zoltánnak azon mondását idézte, hogy addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk, és magyarul énekelünk. Hozzátette, az tud szépen táncolni, énekelni, aki ezzel a szeretetét mutatja ki. „Ha az édesanya csak szereti a gyermekét, de nem öleli, akkor a gyermek elárvul. Mindannyian elárvulunk, ha nem táncolunk, nem énekelünk, nem szeretünk” – jelentette ki. Andrásfalvy Bertalan úgy vélte, Kallós Zoltán azért gyűjtötte a magyar népdalkincset, hogy ki lehessen mutatni általa a szeretetet. Rövid megszólalásában Kallós Zoltán is a mezőségi szórványban élő gyermekekkel való foglalkozás fontosságáról beszélt. Megemlítette, hogy a magyar identitás felélesztésén, ápolásán túl a válaszúti szórványkollégium minőséget nyújt, ezért sokszor magyar felmenőkkel nem rendelkező szülők is oda szeretnék beíratni a gyermekeiket. Ezt a lehetőséget azonban csak a magyaroknak és a magyar származásúaknak adják meg. A könyvbemutató végén a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját adták át Kallós Zoltánnak.A 90. életévét március végén betöltő Kallós Zoltán a magyar a román és a cigány népzene és népi hagyományok egyik legjelentősebb gyűjtője. Nagy szakmai alázattal és kíváncsisággal végzett munkájáért a rendszerváltozás utáni időszakban több rangos elismerést is kapott. A szellemi és tárgyi javak és értékek fenntartásáért és az ifjúság körében való népszerűsítéséért 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, ennek ajánlotta teljes vagyonát. Szülőházában, az egykori válaszúti kúriában kiállította az általa gyűjtött népviseletek és használati tárgyak zömét. Itt évente rendeznek tábort a magyar tánc és zenei kultúra iránt érdeklődőknek, ahová a világ minden tájáról érkeznek résztvevők. Kallós Zoltán birtokán szórványkollégiumot is létesített, ahol több mint száz mezőségi gyermeknek biztosítanak szállást és ellátást – írja a kronika.ro. Erdély.ma 2016. április 24.Akit nem győzött le a történelemKelemen Hunor szövetségi elnök laudációja Kallós Zoltán néprajzgyűjtő 90. születésnapján. Többszörösen jelentőségteljes ünnepet ülünk ma, hiszen Kallós Zoltán, akinek neve egyet jelent a romániai magyar népművészettel és néprajzgyűjtéssel, betöltötte a kilencvenedik évét. Egy emberélet kilenc sűrű évtizede – az életrajzból ismert valamennyi állomással – szinte leválaszthatatlan a romániai magyar közösség utolsó, közel száz esztendejének történelméről, hiszen annak sötétebb időszakaival és reményteljesebb pillanataival cseng egybe. Azonban ebből az egybefonódásból kimagaslik az a páratlan fontosságú életmű, amelyről játszi könnyedséggel lehet a legnagyobb elismerés hangján beszélni. Ha a kommunista rezsim kiszolgálóinak sejtésük lett volna arról, hogy az igazán nagy szellemiséget nem akadályozhatja a tiltás, a megszorítás, mert a szénből a tilalom ellenére is gyémánt lesz, akkor a mai ünnepeltünk élete bizonyára másként alakult volna. Bár történelmietlen a kérdés, de azért játszunk el egy pillanatra azzal a gondolattal is, hogy milyen lenne az életmű, milyen lenne Kallós Zoltán életműve, ha a kilencven esztendő nagy részét nem a diktatúra szorításában, hanem egy szabad világ körülményei között fordíthatta volna alkotásra. Ma tehát annak a diadalát is üljük, hogy közösségünk értékei olyan korban kerületek biztonságba, a maradandóság oltalmába, amikor a több évtizedes diktatúra azok megsemmisítésére törekedett. Azt is ünnepeljük ma, hogy áldatlan léthelyzetét előnyére fordította egy kiváló ember, így az elnyomás fölé emelkedett, nem tudta legyőzni őt a történelem. Kallós Zoltán Válaszút szülöttje, ma is ott él egy olyan környezetben, amelynek minden szöglete arról a jelentős gyűjtőmunkáról mesél, amely egyben életformává is vált számára. És azt hiszem, nem volna kis munka összeszámolni azokat a nemzedékeket, amelyeknek világlátását és az értékekhez való viszonyulását meghatározta ez a hatalmas munka – nemcsak a néprajzosok nemzedékeinek hosszú sorát, hanem a népművészet iránt lelkesedőkét, illetve a Kallós Zoltán által elindított mozgalom külső szemlélőinek világlátását is. Aki Válaszúton születik, annak nem kell nyakába vennie a nagyvilágot, hiszen szülőföldjén az univerzum valamennyi alternatívája rendelkezésére áll – adott valamennyi út, amelyet választhat. Népmesébe illő hely, már csak nevéből kiindulva is. És Kallós Zoltán nem is szakadt el túl hosszú időre ettől a mesés közegtől, szeretett szülőhelyétől, Válaszúttól, az elszakadás pedig kényszer hatására történt, hiszen családját „kulákként” bélyegezte meg az elnyomó hatalom, őt magát pedig eltanácsolták a kolozsvári Zeneművészeti Főiskoláról. Korábban Kolozsváron megszerzett tanítói diplomája jelentette számára a kiutat ebből az áldatlan helyzetből. Ez a fájdalmas mozzanat pedig olyan csodálatosan hangzó világokat nyitott meg előtte, amelyeknek dallamkincse és több más sajátossága éppen Kallós Zoltán értő és érzékeny szakmai közvetítésével vált ismertté, megközelíthetővé és szeretetté a teljes magyar kultúrkörben. A történelem fura fintorának vagy a világ óhatatlan egyensúlykeresésének tulajdonítható az, hogy az egyéni szabadság korlátozása magában hordozta a közösségi alkotóerő korlátokat nem tűrő megismerését. Magyarvista után a lészpedi, majd Gyímes-völgyi tanítóskodás tehát azt a többletet hozta számára, amit a kényszerű távollétben, száműzetésben is megtalált szabadság jelenthet. A moldvai csángó kultúrához kapcsolódó megszállott gyűjtőmunkájának a magyar nyelvű oktatás 1957-es betiltása vetett volna véget. De csak akkor történhetett volna ez így, ha el tudott volna szakadni attól a gyönyörű vidéktől, ha közel 8 éven keresztül nem a Gyímesek egyik fakitermelésnél vállalt volna munkát éppen azért, hogy folytatni tudja a gyűjtőmunkát. Ezt az időszakot követi a mezőségi és kalotaszegi falvak táncainak, dallamvilágának kutatása, gyűjtőmunkájának egy része pedig a 70-es években kerül napvilágra egyedi balladagyűjtemény formájában. 1989 nemcsak az egyéni szabadságot hozta el számára, hanem több évtizedes munkájának kiszabadulását is a béklyóból, ami egyben azt is jelentette, hogy immár a határokon túlra is eljuthatott ennek a munkának a gyümölcse, jelentőségének megfelelően ünnepelhettük a teljes Kárpát-medencében. És ennek a szabadságnak az említése most furcsamód éppen a tiltások időszakát idézi meg bennem, a nyolcvanas éveket, amikor egyetemistaként megismertem Kallós Zoltánt. Én Székelyföldről érkeztem és abban az ajándékban volt részem, hogy Kalotaszeget előszörKallós Zoltánnal járhattam be és ismerhettem meg. Túl Kalotaszeg megismerésén, a másik nagy élményem az volt, hogy egy csomagtartónyi Erdély történelmét szórtunk szét, helyeztünk letétbe a magyar családoknál, a szellemi szabadság értékes tápanyagát Magyarországról csempésztek át, ki tudja, micsoda viszontagságos körülmények között. Ez a kaland számomra a mai napig tömör kifejeződése annak az értékrendnek, amelynek megtestesítője Kallós Zoltán, és amely a közösség felemelkedéséért való tenni akarás legszebb mintapéldája. Hiszen egy ilyen akcióban az ember önnön fizikai épségét kockáztatva hirdette, cselekedte azt, amiben lelke legtitkosabb rejtekeiben hitt, és amiben talán a legszebb az volt, hogy legalább annyira szólt egy értékrend melletti szilárd elköteleződésről, felelős kiállásról, mint az önvédelmi ösztön teljes mértékű hiányáról, a vakmerőségről. Bő harminc esztendő távlatából Zoli bácsi Kolozsvár központjában lévő kis lakása a sötét nyolcvanas években a „szabadság szigetét” jelentette: sokunk számára egyszerre volt iskola, főiskola és egyetem, egyszemélyes intézmény, ahol szinte észrevétlenül tanult az ember mindarról, ami nemcsak egy szellemi alapot jelentett, hanem a lassan házzá izmosodó építmény pilléreit és falait is adta. „Minél messzebbre kalandozik valaki, annál kevesebbet ismer meg” – tartja a keleti bölcselet az egy emberöltő alatt megszerezhető tudásról. Ebből az idevágó kijelentésből a szentenciát is kiolvashatjuk: az, aki saját közegétől távol keresi a megismerhetőt, annak nem biztos, hogy megadatik a valódi megismerés és önmegismerés lehetősége. Úgy gondolom, Kallós Zoltánnak busásan megadatott a szülőföld elmélyült megismerése. Ezt kapta tőle felbecsülhetetlen ajándékként a romániai magyar közösség, és amelyet igyekezett honorálni az a tucatnál több díj, érdemrend és más elismerés, amelyet határon innen és túl átnyújtottak neki. Kallós Zoltán végezte a magyar nyelvterület legnagyobb népzenei gyűjtését, ő az erdélyi és magyarországi táncház-mozgalom egyik életre hívója, számos népzenei és néptánc tábor szervezője. Kiváló nevelői készségeinek köszönhetően több nemzedéket indított el és mentorált a zenész, táncos és néprajzos pályán. Hálánk és köszönetünk jár neki emberfölötti munkájáért. És mivel mi, mindannyian közösségi javaink, értékeink megismerését kaptuk tőle felbecsülhetetlen útravalóként, viszonzásképpen egy olyan szimbolikus ajándékot szeretnék átnyújtani, amelynek eszmeisége legdrágább kincsünkhöz, a szabadsághoz kapcsolódik: a kollekciós Szabadságszobor-emlékérem bizonyult a legtalálóbb ajándéknak egy olyan személyiség ünneplésén, aki mélységeiben ismeri ennek az értéknek a felbecsülhetetlenségét az emberi életben. Másfelől azért is mutatkozott alkalmasnak ez az ajándék a mai eseményre, mert kiválóan összefoglalja annak a közösségnek az értékvilágát, amely Kallós Zoltán életművének középpontja. Illusztrálja a viszontagságok, a zordon történelem fölé emelkedő életerőt, az áttörést, amely csakis a hitből fakadhat, és szép bizonyítéka annak az összetartozásnak is, amely a küzdelemben való bajtársi részvételben fogan meg. Zoli bácsi, kérem, fogadja el ezt a többszörösen szimbolikus ajándékot tőlem és a Romániai Magyar Demokrata Szövetségtől a szavakban ki nem fejezhető elismerésünk jeléül. Köszönjük azt, amit közösségünkért és páratlan kultúránkért tett gazdag életpályáján! Kívánunk Önnek erőt, egészséget és további szakmai élményeket! Isten éltesse! Elhangzott a Kolozsvári Magyar Operában megszervezett ünnepi rendezvényen, 2016. április 23-án maszol.ro 2016. április 25.Példát mutat, mércét állít (A 90 éves Kallós Zoltán köszöntése)A 90 éves Kallós Zoltán néprajzkutatót köszöntötték szombat este Kolozsváron a Magyar Operában szervezett ünnepi gálán, melyen részt vett Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke is. Az est könyvbemutatóval kezdődött: Csinta Samu közíró, lapunk külső munkatársa élete nagy élményének tartotta, hogy megírhatta A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című könyvet. Elmondta, maga is a könyv írása során csodálkozott rá Kallós Zoltán életművére és arra a megbecsülésre, amely a néprajzkutatót övezi. Hozzátette, Kallós életútját sokan feldolgozták már, ő arra törekedett, hogy érdekes történetekkel tarkított olvasmányt adjon az olvasó kezébe. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt kulturális miniszter Kallós Zoltánnak azt a mondását idézte, hogy addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk és magyarul énekelünk. Hozzátette, az tud szépen táncolni, énekelni, aki a szeretetét mutatja ezzel ki. Szerinte Kallós Zoltán azért gyűjtötte a magyar népdalkincset, hogy ki lehessen mutatni általa a szeretetet. Rövid megszólalásában Kallós Zoltán is a mezőségi szórványban élő gyermekekkel való foglalkozás fontosságáról beszélt. Megemlítette, a magyar identitás felélesztésén, ápolásán túl a válaszúti szórványkollégium minőséget nyújt, ezért sokszor magyar felmenőkkel nem rendelkező szülők is oda szeretnék beíratni a gyermekeiket. Ezt a lehetőséget azonban csak a magyaroknak és a magyar származásúaknak adják meg. A kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját adták át Kallós Zoltánnak, aki a magyar, a román és a cigány népzene és népi hagyományok egyik legjelentősebb gyűjtője. Nagy szakmai alázattal és kíváncsisággal végzett munkájáért a rendszerváltozás utáni időszakban több rangos elismerést kapott. A szellemi és tárgyi javak és értékek fenntartásáért és az ifjúság körében való népszerűsítéséért 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, ennek ajánlotta teljes vagyonát. Szülőházában, az egykori válaszúti kúriában kiállította az általa gyűjtött népviseletek és használati tárgyak zömét. Válaszúton évente rendeznek tábort a magyar tánc- és zenei kultúra iránt érdeklődőknek, ahová a világ minden tájáról, Japántól Brazíliáig érkeznek résztvevők. Kallós Zoltán válaszúti birtokán szórványkollégiumot is létesített. A kollégiumban több mint száz olyan mezőségi gyermeknek biztosítanak szállást és ellátást, akiknek a településén már nem működik magyar iskola, ezért Válaszúton tanulnak. Orbán Viktor miniszterelnök is köszöntötte a néprajzkutatót. Kallós Zoltánban még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosokban, és a néprajzkutató naponta állít elénk mércét és példát. Megjegyezte, a kilencven év, a tudós professzori érdemek, a szellemi frissesség, az élet-, akarat- és tetterő elegendő a tiszteletre, főhajtásra és köszönetre, de nem magyarázza azt a meghatódottságot, amely átjárja a gála közönségét. A miniszterelnök felidézte, régen nagy elismerés övezte az öreg honvédeket, akik Bem seregében a magyar szabadság zászlaja alatt küzdöttek az igaz ügyért. „Ez alatt a zászló alatt szolgálnánk mi magunk is. A mi munkánk, küldetésünk, célunk ugyanaz. Életünkkel valami nálunknál nagyobbat, magasabb rendűt, valami fontosabb ügyet szolgálni. A mi közös küldetésünk szolgálni a hazát, szolgálni a magyar hazát” – jelentette ki a miniszterelnök. Megemlítette: Kallós Zoltán sohasem mások ellen, mindig csak a népéért, a megmaradásért dolgozott. Hatalmas tartományokat hódított meg és tartott meg közös emlékezetünkben. Olyan tartományokat, amelyeket mindörökre elmosott volna a feledés özönvize – fogalmazott a kormányfő. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke Szabadság-szobor Emlékéremmel tüntette ki a néprajztudóst. Köszöntésében azt hangsúlyozta, hogy Kallós Zoltán olyan korban helyezte biztonságba az erdélyi magyarság népi értékeit, amikor a diktatúra a megsemmisítésükre tört. Megjegyezte, más lehetne az életmű, ha energiáit nem a diktatúra szorításában, hanem egy szabad világban fordíthatta volna alkotásra. Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke is azt idézte fel, hogy a diktatúra idején Kallós Zoltán kolozsvári lakása a népi mindentudás egyetemének a helye volt, ahol a néprajzkutató két házkutatás között gyűjtötte és átadta az értékeket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 25.„Lélektől lélekig mentette a magyar kultúra kincseit”Könyvbemutatóval és gálával köszöntötték a 90 éves Kallós Zoltánt Két rendkívüli rendezvénnyel ünnepelték meg az idén március 26-án kilencvenedik életévét betöltő Kallós Zoltán néprajzkutatót: szombaton délután a Kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokában bemutatták Csinta Samu A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című kötetét, illetve Kallós Zoltán átvette a Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját. Az ezt követő gálán gyerekek, fiatalok, idősek, profi és amatőr népdalénekesek, néptáncosok és zenészek léptek fel moldvai, kalotaszegi és mezőségi népdalokat, néptáncokat adva elő. Gergely Balázs szerint Kallós Zoltán tudta: ami a lelkében van, azt senki el nem veheti tőle. Kelemen Hunor Kallós Zoltán életének és a romániai magyarság történelmének összefonódását hangsúlyozta. Orbán Viktor magyar kormányfő Kallós Zoltán irigylésre méltó tetterejét méltatta. Az est fénypontjaként Kallós Zoltán kedvenc népdalait énekelte el az ünneplő közönséggel. NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár) 2016. április 26.Tényfeltárás igencsak „átlátszóan”Az erdélyi magyar egyházi, oktatási és civil szférának nyújtott magyarországi támogatások „leleplezésével” igyekszik az Orbán-kormány és annak nemzetpolitikája ellen hergelni az adófizetőket az RMDSZ-közeli média. A romániai magyar parlamenti párt, az RMDSZ közvetlen irányítása alá tartozó Transindex.ro (az Index.hu erdélyi pandanja) köreiből formailag kivált Sipos Zoltán kolozsvári újságíró az ugyancsak magyarországi Átlátszó.hu „tényfeltáró portál” erdélyi különítményeseként működteti az Átlátszó Erdély című blogot, amelyen gyakran jelennek meg az RMDSZ ellenzékét lejáratni próbáló összeállítások. Ritkábban olyan anyagok is, amelyek a párton belül dizgráciába esett vagy épp meggyengíteni akart politikusok viselt dolgait, múltját feszegetik. A Maszol.ro és a Transindex.ro portálokon kívül az erdely.atlatszo.hu-nak is feladata az, hogy a magyar polgári kormányt üsse. Messzire vezetne annak elemzése, hogy éppen milyen érdekek mentén kell uszítani a magyarországi adófizetőket és a határon túli magyarokat az Orbán-kormány ellen. Maradjunk csak a legfrissebb példánál. Miközben az anyaországi balliberális média a Magyar Nemzeti Bank alapítványainak pénzgazdálkodását firtatva próbálja fölhergelni a közvéleményt, nyomban megjelent az erdélyi tulipános sajtóban is a „szörnyű hír”: jó néhány erdélyi szervezet is kapott támogatást az MNB egyik alapítványától, és horribile dictu: nincs köztük az RMDSZ! Az Átlátszó Erdély előbb azzal kelt hangulatot az MNB és alapítványai ellen, hogy „a magyarországi médiában érthető módon a legnagyobb visszhangot az kapta, hogy például a vs.hu portált kiadó cégcsoport, a New Wave összesen kis híján 650 millió forintot kapott az MNB alapítványaitól, az Eiffel Palace-t felújító cég 103 millió forint támogatásban részesült, vagy például Matolcsy titkárnőjének Matolcsyról írt könyve kiadására és fordítására elképesztően sok pénzt ítéltek meg”. A pesti bulvármédiából átmásolt mondatot még annyival sem volt képes kiegészíteni az „erdélyi szerkesztő”, hogy megmagyarázza: ki az a Matolcsy és mi az az Eiffel Palace. Ám rögtön azzal folytatja, hogy az MNB (amelynek ez a bizonyos Matolcsy György az elnöke) a határon túli támogatások kezelésére létrehozott Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítványa révén több százezer euróval támogatta a Sapientia-EMTE-t, a Partiumi Keresztény Egyetemet, valamint az Erdélyi Református Egyházkerületet. Ami nyilván ugyanolyan „botrány”, mint amilyen a „Matolcsy titkárnőjének” könyvére adott kiadói támogatás odaítélése… Sipos cikkében tételesen szerepelnek azok a – valójában – szerény összegek, amelyek java része a román állam által egyáltalán nem támogatott erdélyi magyar oktatási intézményeinknek jutottak, de még az Erdélyi Református Egyházkerületnek megítélt ötvenmillió forint is oktatásfejlesztési programok támogatására érkezett, nem pedig papi fizetésekre. Egyértelmű, hogy az erdélyi magyar felső- és közoktatásra szánt támogatásokkal az a baj, hogy azok nem az RMDSZ-en keresztül jutnak el a címzettekhez… A helyesírásra nem sokat adó portálon megjelent egy táblázat is a „húsz, legnagyobb összegű támogatásban részesült, erdélyi programmal pályázó és/vagy erdélyi szervezet a Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítvány (PADOC) által közzétett szerződéslista alapján, 2014. július 15. és 2016. március 31. között.” Ebből kiderül, hogy a „botrányosan” kedvezményezett szervezetek között olyanok is vannak, mint a Kallós Zoltán Alapítvány, Római Katolikus Egyetemi Lelkészség Egyesület, a Teodidaktos Humanitárius Alapítvány, a Bölöni Farkas Sándor Szakkollégium, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány, Bartók Béla Alapítvány. Pfúj! A közzétett listán néhány kevésbé ismert, titokzatos intézmény szerepel kisebb összegekkel, de azokat a cikkíró nem emeli ki, mert lehet, hogy mögöttük az RMDSZ és annak vezetői, politikusai, aktivistái bújnak meg, hiszen köztudott: a romániai magyar civil szféra nagyrészt ennek a pártnak a vazallusa. Számtalan példa igazolja az elmúlt évekből, hogy a „civileknek” szánt magyarországi vagy romániai támogatások jó része végül az RMDSZ köreiben és zsebeiben landolt. A „nagy leleplezés” azzal zárul, hogy a PADOC – eléggé el nem ítélhető módon – 49 ezer eurót adott az RMDSZ-től független Magyar Ifjúsági Tanácsnak és a Pro Minoritate Alapítványnak 2014-2015-ben, hogy megszervezzék a tusványosi szabadegyetemet és diáktábort. Helyben vagyunk… A nagy tényfeltáró-leleplező cikk közepén pedig ott virít vörös betűkkel: „Adományozd a jövedelemadód 2%-át az Átlátszó Erdély Egyesületnek!” Ezek után? R. Balogh Mihály itthon.ma//szerintunk 2016. április 27.Zoli bácsi (Békési levelek)„Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk. Nekünk, kisebbségben élő népeknek nagyon fontos, hogy megőrizzük ezeket a hagyományokat. Belecseppentünk egy szláv, germán, latin tengerbe, és a csodával határos, hogy ezer évig megmaradtunk magyarnak Európában. Ez ennek a népi kultúrának köszönhető. Ezért ezeket a hagyományokat kötelességünk éltetni és továbbadni a következő nemzedékeknek. Van olyan társadalmi réteg, amely azt mondja, hogy a magyar népdal idejét múlta, primitív, múzeumi kacat. Ez nem igaz. A magyar népzene mindig érzelmeket ébreszt az emberben, nem titkol el sem örömet, sem bánatot, egyformán beszél a bőségről, a szükségről, a szerelemről, mindenről.” A Kossuth- és Magyar Örökség-díjas, a mezőségi Válaszútról származó Kallós Zoltán fogalmazta meg e gondolatokat. A népdal- és népzenegyűjtő szerint – aki a KÉSZ vendégeként többször is megfordult Békésen – ha ilyen szellemi javakkal táplálkozunk, biztos, még ezer évet kibírunk Európában. Emberi nagysága előtti meghajlás a magyar miniszterelnök köszöntője is, mely minap, Zoli bácsi születésnapján hangzott el Kolozsvárott. „Miért is vagyunk mi itt oly sokan? És miért is állunk itt ennyire meghatottan? Azért, mert itt van közöttünk egy 90 éves magyar ember, akiben még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosakban. Egy 90 éves magyar, aki itt jár és dolgozik közöttünk, és aki naponta állít elénk mércét és példát. Egy 90 éves tudós professzor, aki hosszú évtizedek óta rója fáradhatatlanul a kilométereket, hogy falutól faluig, lélektől lélekig gyűjtse, mentse, megőrizze és továbbadja a magyar kultúra kincseit. 90 év, tudós professzori érdemek, szellemi frissesség, élet-, akarat- és tetterő; mindez elegendő a tiszteletre, a főhajtásra és a köszönetre. (...) Hatalmas tartományokat hódítottál és tartottál meg közös emlékezetünknek. Olyan tartományokat, amelyeket nélküled mindörökre elmosott volna a feledés özönvize. Lenyűgöző kincseket adtál nemcsak a tudós társaságoknak, de a magyarok leghétköznapibb világának is: dalokat, táncokat, történeteket, melyek társaink életünk útján, s amiket örökségként adunk tovább gyermekeinknek is. Úgy jövünk hozzád, amint régente jöttek a fiatalabb bajtársak a csataterek oroszlánjához. Igaz, a szakállad nem hófehér, és nem ér mellközépig, de a szemedben a fény ugyanaz, mint a megsárgult fényképeken a régieknek. Minden perc, amit veled töltünk, fontos a számunkra. Bizonyíték arra, hogy nagyszerű dolog egy hazát szolgálni, és szolgálni azt életre-halálra. Betelnek rajtad az Írás szavai: senkinek sincsen nagyobb szeretete annál, mint aki az életét adja barátaiért. Drága Zoltán Bátyám! Isten éltessen! Maradj közöttünk, maradj meg nekünk sokáig egészségben és boldogságban!” Úgy legyen! Pálmai Tamás Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 27.Virágok közt voltak virágokA szamosújvári Téka Alapítvány elemi osztályosok számára, két korcsoportban hirdette meg a Virágok közt virág vagyok elnevezésű népdalversenyét, amelyre szamosújvári és környékbeli gyerekeket vártak. A felhívást a tanítók kapták, ők készítették elő a kis énekesekkel az 5 illetve 8 népdalt. Összesen 34 kisdiák döntött úgy, hogy indul e versenyen – zömében Katona Annamária tanítványai jelentkeztek, vagyis olyanok, akik heti rendszerességgel tanulnak népdalt a Téka Alapítvány jóvoltából. Rajtuk kívül válaszúti és dési kisdiákok is eljöttek az április 22-i megmérettetésre – öröm volt látni, hogy minden versenyző népviseletben jelent meg a versenyen, a szamosújvári mozi épületében. A zsűri elnöke – népdalénekes és oktató minőségében – Sántha Emőke volt, az értékelő bizottság további tagjai a Kallós Zoltán Alapítvány kolozsvári zeneiskolájának igazgatója, Kisfaludi Attila és népdaloktatója, Nagy Noémi Kriszta voltak. A műsort Katona Annamária vezette le. Fodor Emőke Szabadság (Kolozsvár) 2016. április 29.Harminc éve nem történt ilyen Nagykolcson – és a reklám is elmaradtSzinte példátlan módon gyerekek - kicsik és nagyobbak - vették át az uralmat csütörtök délután Nagykolcs nemrégiben felújított kultúrotthonában: maréknyi helyi iskolás adta elő Rudyard Kipling örökzöld remekéből, A dzsungel könyvéből készült musicalt! A helyiek elmondása szerint pedig hasonlóra, - arra, hogy a helyi gyerekek mutassák be, mit is tanultak a színjátszó körön - harminc éve nem volt példa! Egy ideje azonban megmozdult valami Kolcs községben is. A nem túl hosszú múltra visszatekintő Fűzfa Egyesület rövid fennállása alatt gyermekvárost, farsangi bált szervezett a gyerekeknek, fiataloknak, beindította a színjátszókört. Az egyesület elnöke, egyben a szamoskrassói Bem József Általános Iskola igazgatója, Kallós Zoltán az előadás előtt rövid beszédében köszöntötte a tényleg szép számú nézősereget, gratulált a gyerekeknek a közös munkáért és megköszönte a szülők támogatását. Mert enélkül nem állhatott volna például a pompás díszlet kellős közepén egy pompás nyírfa, teljes díszében. Aztán megelevenedett a színpad, felcsendültek Dés László első akkordjai. Stúdióelőadás-szerűen a gyerek-színészek nem csak a színpadot, de a kultúrház teljes termét felhasználva adták elő azt, amire hónapok óta készülnek. Kallós Franciska, a színjátszókör vezetője bizony magasra rakta a lécet, hisz a musical nem tartozik a legkönnyebb színházi műfajok közé. Ráadásul Békés Pál szövegei és Geszti Péter dalszövegei szintén nem könnyítették meg a gyerekek dolgát. A „társulat" - amelybe Kallós Zsolt felkészítő, technikus, díszletépítő, súgó és mindenes is beletartozik - viszont könnyedén vette az akadályt. Még csak meg sem rezzent a léc. Ha néha hiányzott is a dráma, mindent pótolt a lelkesedés, a gyermeki báj, az odaadás és a szorgalom. A Bem József Általános Iskola diákjai és a Fűzfa Egyesület ismét bizonyította: a közösség építéséhez nem csoda kell. Kell viszont munka, odaadás, nem ritkán önfeláldozás! A csoda aztán ott van a szülők, nagyszülők szemében, amikor meglátják lányaikat, fiaikat a színpadon. Zúgott a vastaps Nagykolcson is csütörtök este, a közönség egy része állva köszönte meg a remek délutánt és bizony sokak szemében meg-megcsillant egy-egy könnycsepp. „Most jön a reklám?", kérdezte egy csöppség a közönség soraiból, amikor az első felvonás végén összeértek a függönyök. Nos, 30 év után fordult elő ismét Nagykolcson, hogy saját gyerekeiknek tapsolhattak a meghatódott szülők. A kicsik pedig megtudhatták, hogy nem mindig jön a reklám. Mert a reklámon túl is van élet. A közösségi élet, megmaradásunk biztosítéka. szatmar.ro 2016. május 4.Bemutatták Csinta Samu kötetét Kallós Zoltán néprajzkutatórólBemutatták Csinta Samu A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című könyvét tegnap a budapesti Hagyományok Házában. A kötetben Kallós Zoltán (fotó) mellett tanítványai, munkatársai, kortársai beszélnek az erdélyi néprajzkutatás és népzenegyűjtés legjelentősebb egyéniségéről. „Kallós Zoltán legenda, bennünk élő történelem, aki gyönyörködött a folklórban és tudását átadta másoknak” – mondta Kelemen László, a könyvet kiadó Hagyományok Háza főigazgatója a bemutatón. Mint fogalmazott, Zoli bácsi a népből vétetett, Erdélyben a rendszerváltás előtt alulról látta a nép összes nyomorúságát és szenvedését, és ahhoz a generációhoz tartozik, amelynek tagjai ezt mélyről és mélyen átélték. Felidézte, hogy Kallós Zoltán első gyűjtését még középiskolásként végezte, a második világháború után Moldvában tanított, onnan küldte el a legnagyobb gonddal és pontossággal elkészített feljegyzéseit Kodály Zoltánnak, aki ezeket nagyra értékelte. „Miközben számos megaláztatás érte és börtönben is volt, lépésről lépésre, kemény munkával végezte a gyűjtését, amelyhez magyarországi segítséget is kapott” – hangsúlyozta Kelemen László. Csinta Samu újságíró, író kiemelte: csodálatos időszak volt számára az a néhány hét, amely a Hagyományok Házától kapott felkéréstől, 2015 decemberétől a kézirat leadásáig, február végéig tartott. Mint megjegyezte, civil kíváncsisággal végezte a feladatot, amely során olyan világ nyílt ki előtte, amely a könyv megírása nélkül valószínűleg soha nem került volna közel hozzá. „A kötet címe nemcsak Kallós Zoltán néprajzos életútját szimbolizálja, hanem azt a tevékenységet, amelyet napjainkban is végez Erdélyben, válaszúti birtokán a mezőségi szórványmagyar gyerekek visszamagyarosítása érdekében” – mondta Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 6.A táncházmozgalmat ünneplikA magyarországi résztvevők mellett idén számos külhoni helyszín is bekapcsolódik szombaton az V. Táncház Napja megünneplésébe, ezzel idén minden eddiginél több helyszínen szerveznek programokat a néptánctanítás és a néphagyomány más területeinek megismertetése jegyében. A 44 évvel ezelőtt elindult táncházmozgalmat népszerűsítő rendezvény idei üzenetét, amelyet videó formájában a résztvevő helyszínek mindegyikére eljuttatnak, Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató, a nemzet művésze, az erdélyi táncházmozgalom emblematikus alakja fogalmazta meg. A központi rendezvény idén is a budapesti Liszt Ferenc téren lesz, de világszerte több mint 30 helyszínen szól majd a magyar népzene. Kárpátalján, Munkácson, Huszton, az erdélyi Zsobokon és a muravidéki Lendván is programokkal várják az érdeklődőket. Londonban májusi táncház lesz, Prágában magyarpalatkai és magyarszováti táncokat fognak tanítani, Toronto főterén flashmobot, a New York-i Magyar Házban koncertet és táncházat szerveznek. Krónika (Kolozsvár) 2016. június 9.Magamról – magammalSzékely Ferenc, Műhely című mellékletünk gyakori szerzője 65 éves. A kerek évfordulók számvetésre késztetik az embert. Ezt teszi szerzőnk is, ezúttal rendhagyó módon saját magával készített születésnapi beszélgetést. – Még három nap, s 65 leszel… – Hűha! Ilyen hamar eltelt?!... – Nem ülnél át az asztal túlsó oldalára? – Ugyan biza, miért? – Most én kérdezek, és te leszel az alany. – Miről? – Mindenről! Te is ezt teszed a kerek évfordulósokkal… Tudod, hányat szólaltattál meg eddig? – Nem számoltan. Biztos, hogy száz felett vannak… Na, jó, áll az alku. Kezdhetjük. – Mehet a gyermekkor? – Miért ne? Legtöbbször én is azzal kezdem. – Soha nem szóltak rád: Na, már megint a gyermekkor… – De! S nincs igazuk! A gyermekkor fontos. Ha jól indul, kiegyensúlyozott, tartalmas, arra lehet építkezni. Olyan, mint egy üres méhkas: előbb cukros vízzel bepermetezik, lassan megtelik méhekkel, viasszal, mézzel, fiasítással, aztán megfeketedik a viasz, a méhek kiöregednek, elpusztulnak, kiveszik a mézet… Így vagyunk az emberi élettel is. Az embereket érdekli mások gyermekkorra, ifjú évei, főleg, ha fontosat alkottak! Kivel játszott a grundon vagy az erdőben, mit mondott a tanító, emlékszik-e még első versére, mi volt a kedvenc tantárgya? Márai azt mondta: „A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap? Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?” – Neked milyen volt a gyermekkorod? – Nagycsaládban születtem, Pusztakamaráson. Heten voltunk testvérek. Apámat – akit Sütő András Gyümölcsoltó Gergelyként cipelt be az irodalomba – mindig érdekelte a világ sorsa, a politika, a megmaradás reménye. Most is emlékszem, gyakran ismételgette: gyáva népnek nincs hazája! Sokat dolgoztak a szüleim; édesanyám a csendnek s a szeretetnek volt a szimbóluma. Kint laktunk a Kiskút-völgyben, kb. három kilométerre az iskolától, s télen szüleim megbeszélték id. Sütő Andrással és Berta nénémmel, hogy maradjak náluk, csak hétvégeken menjek haza. Akkor nagy telek jártak, ropogott lábunk alatt a hó, s attól tartottak – korán sötétedett, dombtetőn, erdő közelében kellett hazajárnom – nehogy megtámadjanak a farkasok. Berta néném édesapámnak volt a testvére, s a fia, az író Sütő András már hazajött volt Bukarestből Marosvásárhelyre. Ő volt az Új Élet első, alapító főszerkesztője. Idősödő szüleihez gyakran járt haza; mintha most is látnám: egy régi Moszkviccsal jöttek végig a Magyar utcán, s a sofőrt Zájner bácsinak hívták. Az író Jóska öccsének és nekem mindig cukorkát hozott – hogy örvendtünk ennek! – meg sok-sok színes újságot. A hosszú téli estéken aztán volt mit olvassunk, nem unatkoztunk. Akkor még nem volt villany a faluban… Mikor én vettem kezembe a lapot, kérték, hangosan olvassam, hogy mindenki hallja. Közben tettek-vettek a házban. Néha a szomszédok is elkérték, s miután kiolvasták, visszahozták. Később, ahogy visszagondoltam ezekre az évekre, Nyilas Misi jutott eszembe, aki Pósalaki úrnak olvasta fel az újságot. Igaz, én az egész családnak olvastam, krajcárt nem kaptam, nem is ezért tettem… Néhány könyv volt a házban, amit Sütő András írt korábban – erre nagyon vigyáztak! –, a református énekeskönyv, s a minden hazalátogatás alkalmával gyarapodó újságok. Ennyi volt szellemi táplálékunk! Két telet töltöttem Berta nénémnél, mert ahogy kitavaszodott, már naponta hazajártam Kiskút-völgyi otthonunkba. – Hol folytattad? – 1962-ben kerültem Mócsra, Kiss Jenő falujába, 10 kilométerre Pusztakamarástól. Már befutott költő volt Jenő bácsi, Kolozsváron élt, s bár tanáraink sosem hívták meg író-olvasó találkozóra, tudtunk róla, benne volt a tankönyvekben, tanultuk a verseit. – A faluból csak egyedül kerültél Mócsra a magyar gyerekek közül? – Sajnos! Pedig többen voltunk, ők otthon folytatták az iskolát, román tagozaton. Később egyesek románhoz is mentek férjhez. Képzeld: 10-15 magyar gyerek tanult a román tagozaton, az V–VIII. osztályban, akik semmi mást nem kaptak, csak nagykanállal merítettek a többségi kultúrából. Az együttlét hatása a későbbiekben a vegyes házasságok görbéjének emelkedésében mutatkozott meg. – Kik voltak a mócsi osztálytársak? – Helybéliek, magyarpalatkaiak, mezőkeszüiek, botháziak, vajdakamarásiak. A valamikori erős magyar közösségekhez tartozók leszármazottai. Azok, akik otthon járták ki az elemit, de nem volt lehetőség a folytatásra, a magyar ötödikre, s a szülők Mócsra adták, hogy a felső tagozatot magyarul folytassák. Jó tanáraink voltak: egy részük Kolozsvárról ingázott, a többi ott lakott a faluban. Épp 50 éve, 1966-ban végeztem a 8. osztályt. – S hogy kerültél Székelyudvarhelyre? – Na látod, ezen sokat gondolkoztam! Nem emlékszem, hogy járt volna korábban nálunk, pusztakamarási lakásunkban az udvarhelyi Sebestyén Jocó unokabátyám. S azon a nyáron egy 250-es MZ-vel eljött meglátogatni. Kérdezte: nem akarok egyet a ház mögötti gyümölcsfák között ralizni úgy, hogy ő vezeti a motorbiciklit, s én hátul jól megkapaszkodom, nehogy leessek? Dehogynem! A frászt belém verte, de egy szót se szóltam. Mikor leszálltam, azt kérdezte: jössz Udvarhelyre kilencedikbe? Azt mondtam: igen. Felvételiztem, s ősszel már udvarhelyi diák voltam. – Tetszett a város? – Kicsi volt, de tiszta, takaros, dörgő hangú galambok búgtak a barátok templomán, s a Székelytámad várban lévő iskolánk közelében lévő „dögiben” – így hívtuk az asszisztensképzőt – szép szőke csajok tanultak, akarom mondani: a gyógyítás tudományával ismerkedtek. Bentlakásban voltam, az egykori Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban, szemben a református templommal, ahonnan minden reggel, kettős sorban, szigorú felügyelet alatt mentünk át a „murokegyetemre”, a Mezőgazdasági Szaklíceumba. Mikor a Varga-patak fölötti hídhoz értünk, mindig orrfacsaró bűz lengett körül, amit a város utcáin kajtató, kalapkergető friss reggeli szél söpört felénk. Ugyanezt éreztük délben is, este is, főleg nyirkos őszi vagy tavaszi napokon. – Mire vagy kire emlékszel még? – Winkler tanár úrra. Ő volt a keresztapánk! Ő tudott a legközelebb férkőzni a gyermeki lélekhez, még akkor is, ha fájó-őszintén, „nyersen” mondta ki az élet nagy igazságait. De éreztük, tudtuk: az életre nevelés, a segítőkészség, jóindulat szándéka lakozik benne. Tudod, 36-an voltunk az osztályban, a könyvviteli szakon, s mindenki, egytől egyig mind magyarok voltunk… S mindent, de minden tantárgyat románul tanultunk! Akkor volt az a szlogen: a szocialista társadalomban csakis az lehet jó szakember, aki az ország nyelvén tanulja a szaktantárgyakat, kitűnően beszéli és gyakorolja a román nyelvet. Lehetett fakultatívan tanulni egy világnyelvet, a németet vagy a franciát, de nem a magyart! – Te mit választottál? – Mócson angolt tanultam a 6. osztálytól, s ott oroszos lettem… Mindegy volt! Volt egy Zoița nevű tanárnőnk, ő volt az osztályfőnökünk, görög származású, akinek családja tízéves korában jött át Nagyváradra. Menekültek voltak, Kolozsváron végezte az orosz szakot, s a férje katonatiszt volt a cekendi radarállomáson. Mindig azt mondta: majd az utolsó osztályfőnöki órán, akkor majd mindent elmondok nektek, az életemet... mindent, mindent. Nem mondom, hogy közben nem mondott egy-két dolgot, de amikor eljött az utolsó osztályfőnöki óra, s a Gaudeamust meg a Mi búcsúzunk és elmegyünket készültünk énekelni, ballagni, akkor már nem volt ereje, hogy elmesélje. Az elválás fájdalma uralkodott benne. Bennünk is! Kevés olyan pedagógust ismertem, aki annyira kiállt tanítványaiért, mint ahogy ő tette. – Még milyen emléked van Udvarhelyről? – Egyszer kimentünk Nagy Lajival és Szász Jenővel Ívóba, bálba. Lehettünk olyan tizedikesek, akkor ott Lőrincz Gyurka volt a tanító, akiből később jeles író lett, kitűnő közösségszervező. Azelőtt olvastam karcolatait az Utunkban, s Nagy Laji, aki helybéli volt, ismerte, azt mondta: na látod, ez Lőrincz Gyurka. Akarsz vele beszélni? Hát persze, hogy akartam… Arra emlékszem még, hogy Sebestyén Jocó, aki engem alaposan „meghordozott” apám gyümölcsfái között – ő volt a líceum ügyintézője –, ha látta, hogy szünetekben itt-ott lézengek, megkérdezte: nem vagy éhes? Ha nem válaszoltam, akkor bevitt egy helyiségbe, s nyomott 1-2 kiflit a zsebembe, meg abból a jó ropogós zsömléből, amit akkor csak az udvarhelyi pékségben sütöttek. De jó volt! – S a kultúra? – Még kérded? Már hét közben szervezték: ki megy vasárnap délelőtt a Maszelka-kiállításra? Jelentkeztem. Nem is tudom, volt-e belépő, de szerettem ilyen helyre menni. Meg a színházba. ’67-ben ment a Csávossy–Komzsik darab, A fül. Elmentünk, szép volt, sokat tapsoltunk, ott volt Gyurka bácsi is, felállt az első sorban, hátranézett, sokáig tapsoltuk. Vagy mentünk a futballmeccsekre. Egyszer Winkler tanár úr megkért, hogy mindent írjak le, jegyzeteljek, mert ő nem lesz ott, adott egy telefonszámot, s egy pár lejt, hogy hívjam fel a csíkszerdai román nyelvű megyei lap szerkesztőségét – azelőtt alakultak, megyésítéskor –, s még aznap diktáljam le, mi történt a pályán? Már nem tudom, mennyit fizettek, de jól jött az a pár lej; egy-egy féldecire futotta barátaimnak a Szabó Károlyban. – Érzel valami frusztrációt Udvarhellyel kapcsolatosan? – Sajnos, igen! Még most is elpirulok szégyenemben, hogy ott voltam 4 évig a Székelytámad vár tövében, s nem tudtam, hogy a vár déli részén, egy szép úri házban lakott a nagy székely költő, Tompa László. Mikor odakerültem, ’66-ban, már két éve halott volt. Ezt nem tudom megbocsátani magamnak! Szerencsére, később, osztálytalálkozóink alkalmával, a hatalmas műveltséggel felruházott Serfőző Antal tanár úr igyekezett kielégíteni e téren mutatkozó kíváncsiskodásomat. Őt zongorázni tanította Manyi néni, a költő felesége, de arra is emlékezett, hogy egyszer Laci bácsi, a költő elvette iskolásfüzetét, s nézegette-olvasgatta, mi van benne? Az A betűnél állt meg, amelynek alsó szára, nem a kétágú létra közepére sikeredett, hanem az aljára. Tompa László nem hagyta szó nélkül: „Ez nem A betű, hanem delta!” Micsoda véletlen: Serfőző tanár úr később, évtizedekig tanította a matematika és a fizika tudományát a középiskolában – nekem is –, s persze a delta fogalmát is… – Mi jött Udvarhely után? – 1970-ben, amikor érettségiztem, a Kolozs megyei Székre helyeztek, irodamunka a helyi téeszben. Kollégáim közül csak a főkönyvelő és a főmérnök volt „világi”, pantallós öltözetben, a többiek sárgaréz gombos kék lajbiban, fekete bricsesznadrágban, s jellegzetes széki szalmakalapban tértek be reggelente a téeszirodának berendezett egykori nagygazda-kúriába. Egymásnak így köszöntünk: Adjon Isten! Mennyi minden van ebben a két szóban?! Nem is kellett kérdezzek, mert hamar rájöttek kíváncsiskodó-kutakodó természetemre. Biza, hamar „felkészültem” Szék társadalmi, gazdasági, vallási múltjából. Sőt arról is meséltek, amiről nem kérdeztem: felszarvazott férjekről, gyakran útra kelő begyes menyecskékről, a késő estékbe torkolló fonók végén elfújt lámpa utáni hancúrozásokról (a sötétben való partnerkeresés néha morbid esetet is szült), egyebekről. Mikor jött augusztus 24., Szent Bertalan napja – ez a székiek legnagyobb ünnepe –, azon a napon háromszor mentünk templomba. Pompában virítottak a lányok-asszonyok, úgy néztek ki, mint a pünkösdi rózsa. Fekete-piros volt az egész templom, és sárga rézgombok csillogtak a hagyományukat konokul szerető és ahhoz ragaszkodó férfiak lajbiján. Gyakran jöttek Budapestről a Gulyás-testvérek, Bukarestből pedig a tévé magyar adásától; filmezték s mentették, amit még menteni lehetett. Akkor még élt Győri Klára (1899–1975), akinek még nem száradt ki örömének zöld fája… Nem tudtam róla, hogy Nagy Olga írónőnek meghagyta: csak akkor publikálja kötetét, ha meghal. 1975. augusztus 5-én ment el, s azon az őszön napok alatt talált gazdára az egyik legsikeresebb Kriterion-kötet. – Nem akartál ott maradni? – Nem! A székiek tisztelik az idegent, ha kell amúgy tenyerükön hordozzák, de megtartják a „távolságot”. Különösen a jött-ment „pantallósokkal”. – Következő állomás? – Katonaság, 1972. február. Craiova, Slatina – 4 hónapig húztam a 12 méteres alumíniumhuzalokat a slatinai alumíniumgyár udvarán. Amikor édesanyám két testvéremmel eljött s meglátogatott, egy pillanatra elfordult. A mezőségi parasztasszony évezredes mozdulatával vitte csupasz kezét arcához, hogy ne lássam, amikor letöröli könnyeit. Pedig láttam! Aztán ősszel kukoricát szedtünk egy Pitești melleti rónán – emlékszem, sáros, szeles idő járt ’72 őszén. Akkor kaptam csomagban egy könyvet a nővéremtől: Mester és Margarita. Mikor eső miatt nem dolgoztunk vagy volt egy kis szabadidőm, olvastam. Egy része nem értette, mire megy a játék… Volt olyan román ajkú katonacimborám, aki megkérdezte: ez milyen nyelven van írva? Te ismersz még egy nyelvet? Hát te nem vagy román? Nemcsak ismerem, beszélem is: sokan vagyunk – nyugtattam. Most sem vagyok biztos abban, hogy megértette, amit el akartam neki mondani. – Katonaság után? – Ákosfalva, Vadasd, Havad, újból Vadasd. Vadasdon egy gyümölcstermesztő farm közgazdászi beosztásban kifejtett tevékenységem adott kenyeret jó pár évig, aztán jött ’89–90, vége a mezőgazdasági egységeknek, így jött a képbe Erdőszentgyörgy: iskola, ügyintézés, könyvtár… – Szeretted ezt a beosztást? – ’92-ben kerültem adminisztrátor-ügyintéző beosztásba az akkor még a Rhédey-kastélyban működő iskolába. Tíz évig jártam a vidék iskoláit: negyven magyar iskolát. Az intézmények adminisztratív felügyelése mellett volt idő (úgy rendeztem, hogy legyen!) a vidék tárgyi-szellemi értékeinek megismerésére, adatközlőkkel való kapcsolattartásra, táji-történeti építészetünk, helyi szellemi örökségünk számbavételére. Több kötetre való anyag gyűlt össze azokban az években, amely később látott napvilágot. – És ezután jöttek a könyvtárosi évek… – 2005–2006-ban lehetőség adódott, hogy könyvtárosi szakképesítést nyerjek, ami 11 évi újabb kihívást jelentett. Amit nagyon szerettem: a közösségszervezést. Találkozók jeles írókkal, költőkkel, történészekkel, előadóművészekkel. A gyerek a leghálásabb olvasó! Mekkora öröm számára, ha találkozhat azzal a hús-vér emberrel, aki verset vagy mesét ír neki! Most is őrzöm azt a vendégkönyvet, amelyet 2005. január 10-én nyitottam. A meghívott vendégek előadása alkalmával készült fényképeken pedig számos személyiség látható: Ambrus Lajos, Ráduly János. Bernád Ilona, P. Buzogány Árpád, Kozma Mária, Egyed Ákos, Spielmann Mihály, Beder Tibor, Horváth Arany, Király László, Szávai Géza, Zorkóczy Zenóbia, Czegő Zoltán, Gróf László – a teljesség igénye nélkül. – Még néhány nap, s „rendes” nyugdíjas vagy. Mivel telnek napjaid? – Azt kell mondanom: szinte többet dolgozom, mint korábban. Vezetek egy kimutatást, évekre lebontva: ki mikor született, s abból látszik, mikor lesz kerek évfordulós. Össznemzetben gondolkodom! 2012-ben, amikor megjelent első beszélgetőkönyvem, A megmentett hűség, a Sóvidék jeleseit kértem fel, hogy válaszoljanak kérdéseimre. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a kötet udvarhelyi bemutatóján, 2013 márciusában jelen volt dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is. Az interjúalanyok között pedig volt olyan, aki Debrecenből, Sepsiszentgyörgyről, de akadt, aki Svédországból vagy Kanadából küldte el válaszait. Ezért mondom, hogy össznemzetben gondolkodom, beteljesedett ama illyési gondolat: Haza a magasban. Hogy mivel telnek napjaim? Egy pirinyó kis faluban élek, Vadasdon, három kilométerre a Marosvásárhely– Szováta főúttól, Havadtő közelében. Biza sokszor „hallgatok” Benedek Elek apó intelmére: „Hidd el nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza.” Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe, lám, mit tud ez az ősi szerszám? S közben leülök a számítógép elé, hogy újabb jeles magyar emberrel gazdagodjék következő, általában karácsonyi ajándékként elküldendő beszélgetőkönyvem. – Korábban beszéltünk az interjúkészítésről: mennyire veszik „komolyan” a felkérést az alanyok? – Legtöbbje igen, komolyan veszi! Sőt meg tudom számolni a két kezemen, hogy az elmúlt tíz év során, hányan nem válaszoltak. Nem örvendek ennek, de nem is bánkódom. Minden levélnek üzenete van; ha valaki válaszol, az már egy piciny ösvény a közös út, a közös cél felé. Találkoztam olyan személyiséggel, aki külön megköszönte, hogy rá is gondoltam. Ez jólesett! Ne feledjük: van olyan is – s ezt nem rejtik véka alá –, akinek eszébe nem jutott, hogy egyszer eljön az idő, amikor Erdélyből, szülőföldjéről levelet kap, s újból adódik alkalom pályájáról, élete alakulásáról, családjáról, terveiről, egyebekről nyilatkozni – immár őszbe borult fejjel… – Idén ez lesz az ötödik interjúköteted… Mi lesz a néprajzzal? – Kész van, megszerkesztve várja a kiadást az eddig kéziratban hevert dolgozatok gyűjteménye, a Vadasd és vidéke. Egyelőre leállok a néprajzzal – persze az ember sosem tudja, mit hoz a jövő. Ami az idei interjúkötetet illeti, az ötödiket, szeretném szép kivitelezésben, nagyobb példányszámban megjelentetni. Olyan személyiségek lesznek benne, mint Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Gazda József, Péntek János, Bágyoni Szabó István, Kincses Elemér és mások. Rájöttem: az olvasókat érdekli, hogy mi vagy, de az is, hogy ki vagy… Hargita Népe (Csíkszereda) 2016. június 13.Még van mit gyűjtenünk„Amíg magyarul énekelünk és táncolunk” Csinta Samu A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című dokumentumregényét csütörtökön mutatták be a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A szerzővel Prezsmer Boglárka beszélgetett. Csinta, a budapesti Hagyományok Háza igazgatója elmondta, Kelemen László felkérésére írta meg könyvét a mindenkori táncházasok szeretett Zoli bácsijáról. A szakma és mondhatni az összmagyar társadalom ezzel tisztelgett az 1926. március 26-án Válaszúton született néprajzkutató és népzenegyűjtő előtt. A múltbéli fotókkal gazdagon illusztrált kötet főszereplője az egyszerű emberekkel közvetlen és barátságos, azonban az újságírókkal szemben tartózkodó és zárkózott egyéniség. Éppen ezért nem volt könnyű a bizalmába férkőzni, pedig ennek érdekében a szerző ideiglenesen még a Zoli bácsi Válaszúton található otthonába is beköltözött. Együtt kelt, feküdt és étkezett a házigazdával, de még így is három napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy oszolni kezdjen a kettőjüket sorompóként elválasztó feszültség. Végül azonban lélekben, szavakban és gondolatokban egyaránt sikerült közel kerülnie hozzá. Kallós Zoltán messzi földön híres az emlékezőtehetségéről, melynek kivételes voltáról, nála tartózkodása alatt a sepsiszentgyörgyi vendég is meggyőződhetett. Nehézség nélkül képes elénekelni például egy tizenhat szakaszból álló nótát, de mint kiderült, észben tartja adatközlői ügyes-bajos dolgait is, és nyolcadíziglen visszavezeti a családfájukat. A könyv bemutatása meggyőzte a hallgatóságot, hogy érdemes kézbe venni, mert a benne rögzített, Zoli bácsival és Zoli bácsiról folytatott beszélgetések elolvasása során egy különleges élmény részeseivé válunk. Megismerhetjük ugyanis egy nemzetét féltő és szerető, s annak megmaradásáért, értékeinek, nyelvének, kultúrájának megmentéséért nemcsak áldozatokra, hanem csodákra is képes erdélyi magyar értelmiségi fájdalmasan szép életét, valamint annak gyümölcseit. Hiszen Kallós Zoltán sok ezer népdalt, balladát, tárgyat és viseletet gyűjtött össze a születése óta eltelt kilencven esztendő alatt, és mentett át az általa Válaszúton létrehozott múzeumba. Ezen túlmenően pedig egy olyan magyar nyelvű iskolát és kollégiumot létesített, melyben a Mezőségen szórványban élő, s így kiveszőfélben lévő magyarság megismerheti, magába szívhatja és megszeretheti édes anyanyelvét. Minderről a könyv írója a következőképen vélekedett: „az, amit maga mögött hagyott, és amit még mindig épít a munkatársaival együtt, nos, ez olyan fajta örökkévalóság, amire milliók közül egy, ha képes.” Dr. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, Magyarország volt művelődési és közoktatási minisztere pedig így fogalmazott a könyv előszavában: „Mert mi a történelem, a múlt ismeretének, megismertetésének a célja, értelme? Nem más, mint a példa felmutatása, biztatás a példa követésére. Biztatás arra, hogy még mindig van mit gyűjtenünk, és népünk művészetének, költészetének megtalált kincseit és sorsát ismertté tennünk, és ezért áldozatot is vállalnunk, a Te példádból tanulva.” Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. június 28.SZENT LÁSZLÓ NAPOK: MINDENKIT VÁRT A KÖNYV-VÁR ISSzámos könyvbemutató is színesítette a június 18–26. között negyedik alkalommal megszervezett Szent László Napok programját, a nagyváradi vár belső udvarában kialakított Könyv-Várban pedig minden korosztály talált kedvére való olvasmányt. Akárcsak a vár, a Könyv-Vár is péntek reggeltől várta az érdeklődőket, és aznap tartották meg az első könyvbemutatót is. Benkő László szombathelyi születésű író történelmi témájú könyveit ismertette, különös tekintettel a Szent Lászlóról eddig megjelent két műre (Szent László – A lázadás parazsán, Szent László – A korona ára), valamint említést tett az előkészületben lévő harmadik kiadványról is. Benkő elmondta: a műfaj megköveteli az alapos dokumentálódást, s feladatának tekinti, hogy a sokszor száraz, tudományos kutatási eredményeket olvasmányos formában közvetítse a szélesebb közönség felé. Kiállítással egybekötött könyvbemutatóval indult a szombati nap a Könyv-Várban, Balázs D. Attila 2017-es Nagy Magyarország Anno és Torockó és környéke régi képeslapokon című kiadványát ismerhették meg az egybegyűltek, a könyvsátor falán pedig gyönyörű régi képeslapok kinagyítva várták a betérőket. A kiadványokat Mihálka Nándor régész mutatta be. Mint elhangzott, Balázs D. Attila a Kárpát-medence egész területéről gyűjti a képeslapokat, a 2017-es kiadvány címoldalára pedig egy szimbolikus helyszínt választottak: a képeslap Esztergomot és Párkányt ábrázolja a Mária Valéria híddal. „Remélem, hogy a naptár is kapocs lesz az elcsatolt országrészek között” – hangsúlyozta a szerző. A bemutatón kiderült ugyanakkor, hogy a képeslapok helytörténeti adalékokkal is szolgálnak, például a nagyváradi Sas-palota passzázsának nemrég lezárult belső restaurálásakor is képeslapokat használtak fel. Kuriózum ugyanakkor a tárlaton is megtekinthető, a váradi várat ábrázoló képeslap, amin királyszobrok is szerepelnek, ám azt még nem tudni, hogy kiket ábrázolnak. A Torockóról szóló kiadvány kapcsán kiemelte, hogy eddig többnyire néprajzi munkák láttak napvilágot a gyönyörű Fehér megyei településről, ez az első olyan könyv, ami a képanyagát dolgozza fel. És máris készül a második kötet, egyik vásárlója ugyanis egy kiadványra való képeslapot ajánlott fel neki. „Mindez arra inspirál, hogy Váradról is készüljön egy hasonló kiadvány” – avatott be Balázs D. Attila, aki szerint nincsenek minőségi albumok a Pece-parti Párizsról. György Attila íróval folytatódott délben a Könyv-Vár programja, a székelyföldi szerző a Harminchárom és a Bestiarium Siculorum köteteit hozta magával Váradra. Előbbiről megtudhattuk, hogy a családregénynek álcázott történelmi mű, ami harminchárom generációt követ nyomon Krisztus előtt 50-től a 20. század derekáig. A Bestiarium révén huszonnégy különleges állatfajjal ismerkedhetünk meg, ott találjuk között a szeszmacskát, a részeges disznyót, a medvét, ami nem játék, a fába szorult férget, de megtudhatjuk azt is, hogy milyen a székely mintaférj és a székely fehérnép. Utóbbi kettőt a felolvasások révén behatóbban is megismerhette a könyvbemutató közönsége, és mindenki jól derült a humoros részleteken. A délután folyamán két könyvbemutatóra is sor került: elsőként Molnár János Most és mindörökké című könyvét ismerhették meg a Könyv-Várba érkezők, ezt követően pedig Csinta Samu erdélyi író, újságíró eddig megjelent köteteit mutatták be. A nagyszalontai születésű Molnár teológusként, egyházi íróként, költőként és prózaíróként is ismert, bemutatott munkáját pedig dr. Szász László, a Károli Gáspár Református egyetem irodalmi tanszékének nyugalmazott egyetemi docense méltatta. A bemutatón elhangzott: Molnár János regénye nem csak Magyarország ezidei szociális térképét nyújtja, de elmélyülten, és magas művészi színvonalom beszél bűnről, bűnhődésről és büntetésről, vagyis alapvető emberi dilemmákról is. Csinta Samu erdélyi újságíró, író köteteit Dénes László újságíró mutatta be. A szerző három művét is megismerhették az érdeklődők, így a Plakátballada – Mikós diákok 1975-ös „forradalma” című tényregényt, a Kallós Zoltán munkásságával foglalkozó Lélekmentőt, valamint az erdélyi nemesség múltját és jelenét bemutató Erdély újranemesítői címűt. A szombat délután megszervezett beszélgetésből kiderült: Csinta munkássága nyomán fontos erdélyi történeteket és megkerülhetetlen személyiségeket örökít meg az utókor számára, s úgy végez értékmentő munkát, hogy közben olvasmányos, a széles közönséghez szóló műveket hoz létre. Az ábécé betűi elevenednek meg Tóth Ágnes ABC parádé című verseskötetében, amelyet a Szent László Napokon is bemutatott, vasárnap délelőtt. A gyerekek körében ismert és szeretett nagyváradi költőnő kedves, ritmikus és dallamos versei játékosan és könnyeden segítenek a kisiskolás korosztálynak megismerni az betűket. „Még az ly-ról is írtam, pedig az nem volt könnyű” – jegyezte meg tréfásan a könyvbemutatón Tóth Ágnes. A versek mellett a kötet azonos fontosságú elemei a színes, plasztikus illusztrációk, Kovács Klaudia nagyváradi képzőművész munkái, aki Tóth Ágnes előző gyerekvers-kötetét, a Macskadombi verseket is képekbe álmodta. Az illusztrátor azt mondta, mielőtt nekifog a rajznak, megpróbál a sorok közé látni, és a szövegben meg sem jelenő részleteket odaképzelni a papírra, mint a gyermek, aki szárnyaló fantáziájával egész kis világot lát a versek köré. Az illusztrációk vegyes technikával készültek, akvarellel és temperával, majd számítógépes utómunka révén nyerték el végső formájukat. Tóth Ágnes mind az ABC parádéból, mind a Macskadombi versekből szavalt a jelen lévőknek – ez utóbbi kötetben a színekre írt egy-egy verset. A költő kedves történetekben mesélte el, hogyan születtek a versek, például megtudhattuk, hogy egyszer egy üveg régi tinta ömlött a ruhájára, ebből lett a Kék vers, amelyet aztán, hogy „árván” ne maradjon, további színes költemények követtek. Aniszi Kálmán szerkesztő, újságíró munkásságáról, és a Csillagösvényeken. Életutak a változó időben című interjúkötetéről is esett szó vasárnap délután a Szent László Napok keretében felállított Könyv-Várban. Dénes László újságíró kérdezte a Nagyváradról elszármazott szerzőt, aki őszintén beszélt Bihar megyei emlékeiről, karrierjének személyes vetületeiről. Aniszi a 90-es években költözött Magyarországra, és hagyta fel korábbi tanári pályáját az újságírásért. A Csillagösvényekben az élet különböző területein tevékenykedő neves interjúalanyait szólaltatta meg. A közönségtalálkozón Meleg Vilmos olvasott fel a szerző műveiből. Balázs Attila A Szent László Napok sajtószolgálata szentlaszlonapok.ro 2016. július 18.Lélekrombolás„Akik a hablatyot nyomják politikai szinten, azok uralják a kultúrát is.” (Pozsonyi Ádám) Annak érdekében, hogy a balliberális eszmerendszer segítségével maga alá gyűrje a népeket, a világuralmi terveket szövögető pénzügyi-gazdasági túlhatalom megkezdte a történelmileg kialakult kultúrközösségek felszámolását Európában. Előbb nekiesett a nemzet vezető erejét megtestesítő nemesség megsemmisítésének, a „felvilágosodás" óta pedig a keresztény hit és az egyház szétverésének fogott hozzá, majd a hagyományőrző falusi parasztság kisemmizésének, valamint a tanulásra, művelődésre fogékony városi polgárság ellehetetlenítésének állt neki. De legnagyobb kártétele az összetartó, sokgyermekes családok szétzüllesztése volt, végül pedig eljutott odáig, hogy a homoszexuális párok pátyolgatásával magának a családnak a fogalmát is megkérdőjelezte. A mostani – az Egyesült Államok által irányított – migránsáradattal pedig megkezdődött a legnagyobb és legszínesebb kultúrközösségeknek: az európai nemzetállamoknak egy jellegtelen, gyökértelen, kulturálatlan és önazonosság nélküli, piszkosszürke katyvasszá való összekeverése. Ez valójában nem más, mint Európa multikulturalizmusának a megszüntetése. Megbélyegzés véleménydiktatúrával A kultúrközösségek szétrobbantása után a pusztító erők most már az egyes emberek lelkének a megrontására törtek, hiszen a lélek szépsége, tisztasága a kulturáltság lelke. Ezt szüntelen félrevezetéssel, a szavak és kifejezések értelmének a kiforgatásával, az őszinteség és egyenesség „politikailag korrekt" (PC) tiltásával és megbélyegzésével, azaz véleménydiktatúrával valósították meg. Félrevezetni azonban csak kulturálatlan tömegeket (a csőcseléket) lehet. Ezért a kulturáltság szétzüllesztésére az anyagiasságot helyezi előtérbe, a tudás és a hit iránti őszinte vágyat kihasználva pedig az áltudományokat és álvallásokat terjeszti. A kulturálatlan ember könnyen feladja nyelvét, nemzetiségét, hazáját és közösségi szabadságjogait is, a megtévesztő politika pedig éppen a közösségi szabadságjogok helyébe helyezi a nehezen megvédhető egyéni szabadságjogokat, mert az egyedeire bomlasztott tömeggel már könnyebben lehet elbánni. Az egyéni szabadságjogok hangoztatásával tehát nem az egyént és az egyéniséget kívánja erősíteni, hanem ellenkezőleg, a közösség és az egyéniség elsorvasztásával egyneműsíteni (homogenizálni) igyekszik, és ezáltal álközösségeket (közösség helyett közönséget) hoz létre. Így hát az erős, kulturált, érzékeny közösségi emberből kultúrák közötti és alatti, eltömegesedett, sehová sem kötődő, csak magával törődő, érzéketlen, önző, hazátlan és ezért magára mAradt, gyenge és kiszolgáltatott világpolgár lesz. Az álkultúrát terjesztik nagy erőkkel a nemzetközi nagyvállalatok, melyek számára gazdasági érdek a nemzeti kultúrák felszámolása, amelyek útjában állnak tömegfogyasztásra szánt egyhangú sorozattermékeiknek. Cinkosuk a nemzetközi finánctőke, mely sok pénzzel olyan politikusokat juttat hatalomhoz, akik azt sem tudják, mi az, hogy kultúra, így hát a gazdasági és társadalmi gondok megoldására is képtelenek. Emiatt – már csak saját hatalmon mAradásuk érdekében is – terjesztik az álkultúrát, mégpedig a tömeg-szórakoztatóipar segítségével. Az emberek szabad időtöltése kínálja ugyanis a politika számára a legjobb, legcsábítóbb befolyásolási lehetőséget. A balliberális oldalon álló szórakoztatóipar kínálata a „kikapcsolódás" örve alatt elvonja figyelmünket, és olyan területek felé tereli érdeklődésünket, melyek távol állnak a döntő emberi, közösségi, gazdasági és politikai gondoktól, és így nem is segítheti azok megoldását. A gondtalanság illúzióját kelti, mákony, mely gátolja, hogy szembekerüljünk a társadalom és a lét nehézségeivel és bajaival, akadályozza, hogy szembenézzünk önmagunkkal, életünkkel és korunkkal. Ha netán mégis megtennénk, a kérdésekre közhelyszerű típusválaszokat ad, vagy álmegoldásokat kínál, és elcsábít a tetszetős, de hamis megoldások útvesztőjébe. Mesterségesen irányított közvélemény A kulturálatlanság térhódítása kineveli a politikai színjáték tapsoló közönségét is. Ez a színjáték tartalmatlanságát, felületességét rendszerint látványos külsőségekkel, túlméretezett megoldásokkal, csillogó formalizmussal leplezi, és harsogó hangulatkeltéssel, jelszavas izgatásokkal takarja. Ez a politika a szórakoztatóiparral karöltve a tömegbutításnak tökéletes eszközeit fejlesztette ki, rossz példát nyújt és rossz irányba befolyásolja életünket. A balliberális tömegtájékoztatás eszközei is a félretájékoztatás, a világhatalmi érdekek szolgálatába szegődtek. Így ahelyett, hogy segítenének bennünket, csak megzavarnak, bolondítanak, és közben a lejtőre vezetnek. Az emberi lélek és méltóság ezáltal megalázást szenved, az igazság pedig háttérbe szorul, s helyette a meggyőzés bűvészete kerül előtérbe. Emiatt helytelen, hamis képünk alakul ki a világról, amely így egyre áttekinthetetlenebbé, és félelmetesebbé válik számunkra, melyben ellenségek vesznek körül. Ezért vannak, akik kegyetlen bandákba és erőszakszervezetekbe tömörülnek, melyek a „felsőbbrendűség" tévhitét és az erőszak dicsőítését terjesztik. Ebben fölhasználják a szórakoztatóipar, főképpen a filmipar nyújtotta lehetőségeket is, mely a durvaságot, kegyetlenséget népszerűsítő filmekkel fokozza a társadalmi érzéketlenséget, hogy megakadályozzák a közösségi összefogást a társadalmi jogtalanságok és igazságtalanságok ellen. A közvélemény mesterségesen irányított helyeslése az igazság látszatát, az erőszak dicsőítése az erő káprázatát, az egyneműség pedig a közösség illúzióját kelti. Az eredeti, erős, eleven közösség azonban mégis hiányzik, és az egyén csak saját magának él. A tömeg-szórakoztatóipar irányítói mindent elkövetnek, hogy az alkotómunkát, az erkölcsöt, a hazát és a vallást ellényegtelenítsék, s az élet céljának és értelmének a kikapcsolódást, a szórakozást és az élvezetek halmozását tegyék. Az álkultúrát tehát nemcsak a diktatúrák sematizmusa terjeszti, hanem a demokráciák liberalizmusa is, amit a tőkés társadalom szemfényvesztése: a tudományok fejlődése, az életszínvonal növelése és a sok diploma még takar, de a szórakoztatóipar kínálatának silánysága már jelez. Az iránytévesztett és megriadt ember azt követi a leginkább, aki a legerőszakosabban ellentmondó. A népbutítás kelepcéjébe került ember ezáltal könnyen a politikai kalandorok, önkényuralomra törő bűnözők és szélhámosok prédájává válik, akik hatalmukat és gazdagságukat mindenekelőtt a kulturális sajátosságok és igények szétzúzásával kívánják biztosítani. Az ízléstelenség és sekélyesség térhódítása a tömegszórakoztatási piacon ily módon a demokráciát is létében veszélyezteti. A lélekromboló álkultúra végeredményben a társadalmi érintkezés, a közlés üresjárata, mely sem a személyiség fejlődését, sem a társadalom haladását nem szolgálja, hanem ellenkezőleg: a lét lényeges gondjainak megoldatlanságát okozza. Így bármennyire is meggyőzőnek, szemkápráztatónak, a hagyományos értékrend felborításával pedig újnak, forradalminak is tűnik, nem előre visz, hanem hátra. Nemcsak önérdek az értékek tisztelete A kulturálatlan, szabad időtöltés és az álkultúra tehát nem ártalmatlan kedvtelés, hanem csak hóbort, bolondéria. Az érzetek felfokozása, az érzéki öngerjesztés és az élvhajhászás még nem szerelem, és nem művészet, hiszen hiányzik belőle az eszmeiség. A kábítószeres látomások, hallucinációk sem a képzelet szárnyalásai, hanem csak rémálmok, és az indulatok felkorbácsolása sem érzelmi gazdagság, hanem csak a józan ész kirekesztése. Ha azonban az ember az értelmét és tudatát kikapcsolja, az egyben az ösztöneinek elfajulását is okozza, és így az emberből nem ösztönös lény lesz, hanem őrült. Az a lelkiállapot pedig, amelybe ily módon kerül az ember, nem lelkesültség, hanem megszállottság. Vegyük észre, hogy a pusztító erők hamis értékrendjükkel, ferdeségeikkel és mértéktelenségeikkel elsősorban a lelkünket támadják meg, önös jellegükkel az érzékenységünket és érzelemvilágunkat rombolják, féktelenségükkel az akaratunkat és önfegyelmünket bomlasztják, művészietlenségükkel a képzelőtehetségünket rontják, kicsapongásainkkal a szervezetünket, az egészségünket is pusztítják. Vagyis valójában a személyiségünk egészét: a testünket, a lelkünket és a szellemünket is egyaránt károsítják, egyéniségünket pedig sorvasztják, illetve a maguk képére alakítják át. Mindennek súlyos kihatásai vannak az emberi kapcsolatokra, a társadalmi és a családi életre, sőt magára a társadalmi haladásra is. Tehát az, hogy mivel töltjük az időnket, és mivel szórakozunk, nem teljesen magánügy, hanem közösségi ügy is, vagyis az értékek tisztelete nemcsak önérdek, hanem egyszersmind családi, nemzeti és össztársadalmi érdek is. Az olyan kulturális kezdeményezéseknek, mint például a Fölszállott a páva című televíziós vetélkedő, óriási lélekmentő és nemzetmegtartó ereje van. Ahogy Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere köszöntőjében mondotta, amire Tímár Sándor néptáncoktató, majd Erdélyben Kallós Zoltán néprajzkutató is ráerősített: „a táncházmozgalom elindításával az alvó nemzeti lelket ébresztettük fel". Becsüljük meg magunkat. Isten segítségével őrizzük meg lelkünket és értékeinket (melyek közül legfontosabb az anyanyelv), mert viszontagságos történelmünknek hihetetlen szenvedésein mentettük át, és óvott meg minket. Veér Győző A szerző szovátai orvos Krónika (Kolozsvár) 2016. július 19.A változtatás módszereiről (XXV. Bolyai Nyári Akadémia)A modern pedagógus – megváltozott szerepek és készségek. A változtatás módszerei címmel tartják idén a 25. Bolyai Nyári Akadémiát (BNyA), amelyet tegnap nyitottak meg a Kallós Zoltán Alapítvány válaszúti központjában. A július 11–31. közötti továbbképzőt tizenkét erdélyi helyszínen tizenkilenc szekcióban szervezik, Sepsiszentgyörgyön a testnevelés újdonságairól tájékoztatják tegnaptól a résztvevőket. A BNyA fő célja az ismeretszerzés mellett az, hogy a pedagógusok új és hatékony módszereket sajátítsanak el a diákokhoz való viszonyulás tekintetében – köszöntötte a harminchat Kárpát-medencei testnevelő tanárt tegnap Péter Sándor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Háromszéki elnöke a Sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskolában tartott megnyitón. Hangsúlyozta, a szaknyelv tisztasága a testnevelési órán is fontos, és kérte a tanárokat, tudatosítsák diákjaikban: ahhoz, hogy az életben érvényesüljenek, kétszer annyira felkészültnek kell lenniük, mint román társaiknak. Sztolyka Péter programszervező lapunk érdeklődésére elmondta, az előadók magyarországi testnevelők, főiskolai tanárok, akik nagy tapasztalattal rendelkeznek az új oktatási módszerek alkalmazása terén. „Magyarországon heti öt tornaórát tartanak az iskolában, Romániában hetedik osztályig két óra, azt követően heti egy óra áll rendelkezésünkre, hogy a diákokat megmozgassuk, és legtöbben csupán ennyivel mAradnak, iskolán kívül kevesen sportolnak” – mondotta. Sztolyka szerint bakugrással, bukfenccel, futással már régóta nem lehet lekötni a gyermekek figyelmét. „A jelenlegi nemzedék egyszerre sok mindenre odafigyel, de a gyermekek nem tudnak egy dologra koncentrálni, ezért célzott feladatokat adunk, amelyekben a legfigyelmesebbek tudnak csak győzni. Új játékokat, újgenerációs sportokat kell alkalmazni, mint például az olyan labdajátékok, amelyekben ki lehet egyenlíteni a lányok és fiúk közötti erőkülönbséget” – véli a szakember. A negyvenkét órás testnevelési képzés főként gyakorlatból áll, a labdaérzék, a labdás ügyesség fejlesztésének új módszereiről tájékoztatják a résztvevőket kosárlabda példázattal, lesz lovasíjászat, és a csoport megismerheti a hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatását célzó sepsikőröspataki lovasprogramot is. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 9.Míg magyarul táncolunkKözösségi élménnyé vált a csupán négy éve felújított csernátoni néptáncos találkozó: a csernátoni csonkatorony, az Ika vára alatt már nem csupán a magyar népi zene és tánc iránt érdeklődők gyűlnek össze, hanem a nagyfalu számos lakója ekkorra időzíti a hétvégi tokányos-flekkenes kiruccanást, amikor hallótávolságra a színpadtól a székely ember megéli a munkaszünet ritka pillanatait. Az Ika-vári néptáncfesztivál gyökerei épp az 1970-es évekig nyúlnak vissza: egész pontosan 1972-ben tartották a népi zene és tánc első ünnepét a felsőcsernátontól egy kőhajításnyira lévő várromnál, a rendezvény csodálatos módon túl is élte a kommunizmust, aztán a demokrácia első éveiben szép lassan kimúlt. Sok esztendőnek kellett eltelnie, míg a nagyközség kulturális mindenesének, az örökmozgó Ágoston Józsefnek eszébe jutott, mily sikeresek, mily közösségépítőek voltak az anno szervezett fesztiválok, s ha ő maga nem is vágott bele a felújításba, a fiatalokat sikerült megfertőznie: az Ika Ifjúsági Egyesület „ráharapott” a feldobott ötletre, és 2012-ben megszervezték az első újkori Ika-vári néptáncfesztivált. A fiatalok azonban nemcsak lelkesek, de ötletekkel sem állnak rosszul. Népi zene, népi tánc? Számos rendezvény a Kárpát-medenceében ezekre épít, Háromszéken sem éppenséggel új a kezdeményezés, hát a csernátoniak kitalálták: az Ika-vári néptáncfesztivál jellegzetessége a szórvánnyal való kapcsolatépítés legyen. Ennek jegyében hívták meg a hétvégi talákozóra Fehér megyéből Magyarlapád, Bákó megyeből Kóstelek magyar hagyományőrző társulatait, s hosszú távú tervük, hogy a szórvány-Székelyföldi kapcsolatépítésbe ne csupán az erdélyi szórványt, hanem a moldvai csángóságot is bevonják. A rendezvény amúgy folyamatos fejlődésen megy át. Idéntől kétnapos a fesztivál, első napja ugyan nem a nagyközönségnek szánt, de annál értékesebb: szombat a szakmai nap, amikor a szórványból érkezett társulatok és a csernátoni, illetve a környékbeli falvak együttesei közös táncünnepen vesznek részt, e hétvégén a népi táncról szóló dokumetumfilmet néztek meg, majd együtt táncoltak és énekeltek. Vasárnap istentiszteleten vettek részt, Felsőcsernáton református templomának ódon falai igencsak régen láttak ennyi népi viseletbe öltözött fiatalt. Aztán a déli harangszó már az Ika vára tövébe szólította az ünneplőket, ahol kézműves-tevékenységekkel, játszóházzal szórakozhattak fiatalok és idősebbek, de lehetett fürödni is, vagy egész egyszerűen csak beszélgetni, hiszen az sem mindennapos manapság, hogy ilyen dologidőben ráérjen az ember fia a szót szaporítani. Persze, megnyitója is volt a fesztiválnak, Mágori István, az Ika Ifjúsági Egyesület elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, a rendezvény lényegét kiemelendő Kallós Zoltánt idézte: addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk. Fákó Alpár, a másik mindenes is szólt az egybegyűltekhez, miként Bölöni Dávid polgármester is, egyetlen kivételt kérve a hagyománytól: hogy ezúttal ne rontsa el az eső a tánctól derűssé válók jókedvét. Szőcs László tiszteletes és Kedves Tibor plébános áldását követően aztán színre léphettek a táncosok, előttük azonban még a Csernátoni Férfi Dalcsoport énekelt néhány kedvcsináló, gyönyörű nótát. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 6.Világszínvonalú oktatás Szamosújváron: magyar nemzetpolitika, én így szeretlek!Közel évtizedes előkészítő munkával nagyszabású szórványközpont épült a Mezőség peremén található kisvárosban. A képeket elnézve szinte kedvünk támad ismét beülni az iskolapadba. Oktatás, oktatás, oktatás – ezt felelték nekem a Kolozsvár melletti Válaszút Kallós Zoltán alapította szórványkollégiumában, amikor négy évvel ezelőtti ottjártamkor a mezőségi és Szamos-menti magyarság megmAradásához szükséges dolgokról kérdeztem vendéglátóimat. Az oktatási program most tovább bővül: a közeli Szamosújváron példás összefogásból pazar szórványközpont épült. A példás kezdeményezés abból a felismerésből fakadt, hogy a nehezen megközelíthető, nehéz sorsú mezőségi falvak magyar közösségei már nem képesek külön-külön intézmények fenntartására. Ezért a folyamatosan bővülő bentlakásos kollégiumba szinte egyenként szedték-szedik össze az általános iskolás korú gyerekeket. Ők sokszor nemcsak a minőségi oktatásban, de minden egyébben is hiányt szenvednek. A szülők örömmel engedik el csemetéiket, tudják, hogy gondot viselnek rájuk, és a szállás-étkezés biztosítása, valamint az orvosi felügyelet mellett sokszor még ruhát is kapnak. Válaszúton azonban mindig gond volt, mi lesz az alsó tagozatból kikerülő gyerekekkel. Ezért úgy másfél évtizede szövetségre léptek a szamosújvári Téka Alapítvánnyal, amely az 5-12. osztályos célcsoportról való gondoskodást vállalta fel. A megfelelő körülmények kialakítása azonban mindig is probléma volt, egy korszerű szamosújvári iskolaközpont építése legalább egy évtizede napirenden volt. A projekt indokoltsága az, hogy úgy érhetünk el jelentős eredményeket az asszimiláció megfékezésében, ha magasabb színvonalú, jobban felszerelt és kedvezőbb háttérfeltételekkel rendelkező oktatást tudunk felmutatni, mint az átlagos többségi intézmények” – fogalmaz a Téka Alapítvány honlapja a régi terv kapcsán. A magyar állam támogatásával az elképzelés most megvalósult: a szamosújvári önkormányzat által biztosított telken minden túlzás nélkül világszínvonalú épületet húztak fel, hogy az idei tanévet közel ötszáz kollégista minden igényt kielégítő körülmények között kezdhesse el. A Transindex.ro képriportjából kiderül, hogy a több mint hatszázmillió forintos támogatással megépült épület nemcsak modern – alapértelmezett wifi, korszerű informatikai felszereltség stb. –, de szellemes és inspiráló is. A falakon a magyar népmesék motívumai is szerepelnek, a kisdiákok számára a folyosón ugróiskolát rajzoltak fel, pihenni-gyógyulni pedig a parajdi sótömbökkel ellátott szobában lehet. El lehet képzelni, milyen irdatlan munka és kitartás kellett a terv megvalósításához, s ezért a Téka Alapítvány minden elismerést megérdemel. Vezetője, Balázs-Bécsi Attila – a különben mezőségi, pusztakamarási származású – Sütő András szavait idézve az „égtartó emberek” közé tartozik. Alapítványa mára a szamosújvári és a Szamos-menti magyarság legfontosabb kulturális ereje, amely rengeteg dolgot szervez, lenyűgöző energiával – a néptánctáboroktól az oktatási programokon át a fejlesztési tervekig. Minden bizonnyal a tékások két évtizedes közösségépítő munkájának is szerepe van abban, hogy Szamosújvár magyarsága a térség többi közösségétől eltérően szinte nem csökken: a 20 ezres kisváros lakosságának 2002-ben és 2011-ben nagyjából 17 százaléka volt magyar. Ablonczy Bálint valasz.hu 2016. szeptember 15.Tábor táborra VálaszútonA válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány épületei és kertje tanév közben az óvodások, elemisták zsivajától hangos, míg nyáron egymást érik a különböző korosztálynak szóló különféle táborok. A szórványtábor, június 28-án indult, a szórványban élő alsó tagozatos gyerekek számára. A tábor minden napja mesével kezdődött, amit a sárkány írt a gyerekeknek. A levél tartalmazta az aznapi feladatot, és ha azt teljesítették, leesett a sárkány egy feje. Hét végére a félelmetes ötfejű barátságos királyfivá változott. A tábort királyi bál zárta, minden gyerek az általa készített tárggyal ajándékozta meg a királyfit. A sok ajándékból gyönyörű kiállítás lett, ahol mindenféle természetes anyagból (fa, filc, nemez, bőr) készített tárgy helyet kapott. Lovacska, ostor készült, de vásznat és tányért is festettek a táborozók. Gyöngyből különféle állatfigurák készültek. Üvegfestékkel is megismerkedtek a gyerekek, poharakat dekoráltak, alátét is készült hozzá. A díszítő motívumokat elleshették a múzeumból is, hisz a gazdag néprajzi gyűjtemény megtekintése is a program része volt. Nem telhetett el a hét népdal, néptánc, népi gyermekjátékok tanulása és gyakorlása nélkül, de kirándulás, népdalverseny, vetélkedő, kincskeresés is színesítette a programot. A kisdiákok élményekben gazdagan, magyar identitásukban megerősödve térhettek haza. FODOR EMŐKE Szabadság (Kolozsvár) 2016. szeptember 16.Átadták Szamosújváron a magyar tannyelvű iskola épületétA mezőségi magyar szórvány újjászületésének nevezte a péntek délutáni ünnepségen a szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum épületének átadását Potápi Árpád nemzetpolitikai államtitkár. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szerint az intézmény a mezőségi jövőépítés sarokköve. Ünnepélyes keretek között átadták péntek délután a szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum épületét. Az iskola felépítését a magyar állam csaknem 730 millió forinttal támogatta. Potápi Árpád: legyen nemzetmegtartó intézmény A nemzetpolitikai államtitkár köszöntő beszédében úgy fogalmazott: az oktatási intézmény hosszú távon biztosítja a térség magyar jövőjét. „Sok volt a buktató és kerülő, de most a mezőségi magyaroknak új időszámítás kezdődött” – jelentette kiPotápi Árpád. A magyar kormány képviselője méltatta az iskolaépítést kezdeményező szamosújvári Téka Alapítvány tevékenységét. „Az iskola megépítésében nagy szerepe van az egyházi, civil és politikai szervezetek összefogásának, mivel a végveszélyben levő közösségek szervezetei egymás segítő társai és nem ellenségei” – fogalmazott. Kiemelte azt is, hogy más helyszínekkel ellentétben az újonnan indult magyar oktatási intézmény egyetlen magyar iskola működését sem veszélyezteti. Potápi Árpád kijelentette: míg van magyar oktatás és léteznek magyar oktatási, szociális és politikai intézmények, mindig van esély a megmAradásra. Az államtitkár elmondta: a magyar kormány 2010 óta segíti a szórványoktatást megerősítését. Ennek érdekében támogatják a Téka Alapítvány és a válaszúti Kallós Alapítvány tevékenységét, hozzájárulva a szamosújvári, válaszúti és nagysármási szórványkollégiumok megerősítéséhez. Kijelentette: abban bízik, hogy az új iskola belép a nemzetmegtartó intézmények sorába, ahol a mezőségi magyar jövő egyik szellemi ereje épülhet. Kelemen Hunor: a mezőségi jövőépítés sarokköve Kelemen Hunor RMDSZ-elnök úgy fogalmazott, ilyen alkalmakkor látszik, hogy van értelme a gyakran kilátástalannak tűnő küzdelemnek. Példaértékűnek nevezte a Téka Alapítvány munkáját, szerinte aki iskolát épít, a közösség megerősítésének vet melegágyat. „Az erdélyi magyar közösség csak úgy erősödhet, ha tudja mire van szüksége, ugyanakkor akar és tud dolgozni. Ez a közösség is tudta mit akar és dolgozott rajta. Ennek köszönhető, hogy itt áll ma ez az építmény, a jövőépítés egyik sarokköve Mezőségen” – mondta Kelemen Hunor. Hangsúlyozta, hogy amagyar kormány támogatása nélkül nem épülhetett volna fel Mezőség legmodernebb oktatási intézménye, amely idővel a térség szellemi központjává fejlődhet. A politikus elmondta: az RMDSZ és a magyar közösség közös eredménye a magyar nyelvű oktatási rendszer megteremtése a bölcsődétől az egyetemig. „Szórványvidéken mindig visszatérő kérdés: lesz-e magyar iskola? Nekünk kell megteremteni a feltételeket, hogy egyetlen szülő sem aggódjon, milyen iskolába küldheti gyerekét” – mondta Kelemen Hunor. A politikus szerint a munka itt nem állhat meg. Emlékeztetett: sok diák nehezen közelít meg az iskolát, nekik biztosítani kell az eljutást a tanintézménybe és a jó kollégiumi körülményeket. Ugyanakkor Kelemen szerint hatékonyabb tantervet kell kidolgozni. Kiszámíthatóvá kell tenni a pályakezdő pedagógusok karrierjét, amit az államnak anyagilag is megfelelően kell fizetni. A szakoktatásra is hatalmas szükség van Erdély-szerte – szögezte le az RMDSZ elnöke. A mezőségi szórványoktatási programot a 90-es években indította a Kallós Zoltán néprajztudós által létrehozott Kallós Alapítvány. A Téka Alapítvány 2000-ben csatlakozott a programhoz. Az eltelt 15 év alatt több mint 400 gyermek tanulhatott és tanul magyarul. A szórványprogram alatt azonosítják azokat a mezőségi tanulókat, akik számára a lakhelyükön nem biztosítható az anyanyelvi oktatás. Távlati cél: a kollégiumi rendszerből kikerülő diákok minőségi humánerőforrást biztosítsanak a Mezőségen elinduló rehabilitációs, modernizációs kezdeményezések számára. Szép Gyula, az oktatási intézmény megépítése finanszírozásában szerepet vállaló Communitas Alapítvány kuratóriumi tagja elmondta: a helyi közösség építésében sok minden a kétkezi munkával kezdődött. Előbb alapítvány, majd kollégium jött létre, végül a nagy álom is megvalósult: az önálló magyar oktatási intézmény. Kiemelte: míg sok helyen a visszakapott ingatlanokban indultak iskolák, Szamosújváron az alapoktól kezdve építettek. Egy iskolába gyűlnek a magyarul tanuló diákok A szamosújvári magyar oktatási intézetbe a város vegyes tannyelvű iskoláiból költöznek át a magyar tannyelvű osztályok: a mezőségi szórványból származó diákok és helybéli magyar gyerekek. A Téka Alapítvány 2009-ben látott hozzá az iskola építéséhez. A tanintézmény elindulásával befejezhetik a belső mezőségi szórványoktatás stratégiai fejlesztését. A projektet arra a konszenzusra építették, hogy a szórványoktatás egyik eredményes módja az önálló oktatási intézményből és kollégiumból álló iskolaközpontok kiépítése – magyarázta Balázs-Bécsi Attila, a Téka Alapítvány vezetője. Az alapítvány szerint az asszimiláció megfékezésében úgy érhetőek el jelentős eredmények, ha magasabb színvonalú, jobban felszerelt és kedvezőbb háttérfeltételekkel rendelkező oktatást tudnak felmutatni, mint az átlagos többségi intézmények. Mezőség egyik legmodernebb iskolai épületét a 17 éve elkezdett mezőségi szórványoktatási program kimagasló eredményeként adta át Szamosújváron. Erdély történelmi régiói között most már a Mezőségnek is egy olyan oktatási-nevelési központja van, amely a térség egyik szellemi központjává, katalizátorává fejlődhet – olvasható az alapítvány ismertetőjében. A mezőségi szórványoktatási programot 2010-től a magyar kormány nemzeti jelentőségű intézményként kezelte, a mezőségi iskolaközpont felépítésére 629 millió forint támogatást biztosított. 2015-ben az RMDSZ javaslatára szintén a magyar kormány 100 millió forintot biztosított a beruházás folytatására: iskola befejezése, udvarrendezés, tornaterem. 2009 és 2010-ben az RMDSZ és a Communitas Alapítvány több mint 34 ezer lejjel támogatta a programot. Lázár Lehel maszol.ro 2016. szeptember 21.Kallós Zoltán kapta a Szent István-díjatMind a magyarországi, mind az erdélyi sajtó érdektelenséggel viszonyult az eseményhez: az Esztergomi Vármúzeum Lovagtermében szeptember 17-én 14. alkalommal tartották meg a Szent István-díjátadó ünnepséget. Idén Kallós Zoltán, a 90. életévét tavasszal betöltött jele erdélyi néprajzkutató és népzenegyűjtő kapta a rangos kitüntetést. Ugyanakkor Lábik János 83 éves, Pro Urbe-díjas párkányi (ma Štúrovo Szlovákiában) festőművész munkásságát Szent István-emlékéremmel ismerték el. A díjat az esztergomi körzeti televízió vezetője, Bihari Antal alapította 2001-ben. A díjjal az elmúlt években olyan személyiségeket ismert el a Szent István Alapítvány, akik munkásságukkal példaértékű tevékenységet fejtenek ki a magyarság összetartozása és megmAradása érdekében. A rendezvényen jelen volt a korábbi díjazottak néhánya, egyházi és közéleti személyiségek, a környékbeli polgármesterek, több magyar politikai szervezet képviselője. Tiszteletét tette Schmidt Pál volt köztársasági elnök és Tőkés László református püspök, európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Kozma Imre római katolikus pap, irgalmasrendi szerzetes, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító vezetője és számos korábbi kitüntetett. Lábik János tiszteletére Párkányból is sokan érkeztek. A Válaszúton élő Kallós Zoltán, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas néprajztudós, népzenegyűjtő egészségi állapota miatt nem tudott jelen lenni a rangos rendezvényen, az ő nevében a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány elnöke, Balázs Bécsi Gyöngyi vette át a díjat. A kitüntetett méltatását Rétvári Bence parlamenti államtitkár és Jankovics Marcell, a Szent István-díj Alapítvány elnöke mondta el. Mindketten értékelték azt a hatalmas életművet, melyet Kallós Zoltán nemcsak Erdélyben, de az összmagyarság érdekében megalkotott. „A népi kultúra, a népzene egyik legnagyobb mecénása, ma élő Bartók Béla-értékű egyénisége ő a nemzetnek” – hangzott el az államtitkár méltatása során. A rangos díjat a kuratórium döntése alapján már sok ismert közéleti személy megkapta az elmúlt 15 évben, sorrendben: Orbán Viktor, Tőkés László, Duray Miklós, Nemeskürty István, Püski Sándor és felesége, Wittner Márias és Dosztál Béla, Buzánszky Jenő és Grosics Gyula, Béres József és családja, Egerszegi Krisztina, Makovecz Imre, Halzl József, Tamás Ilonka és Burián László, Lech Wałęsa, Pozsgay Imre. (2008 nem adták ki a díjat, ugyanis a kuratórium Sólyom László akkori köztársasági elnöknek ajánlotta fel a kitüntetést, aki hivatali ideje alatt nem fogadott el külön díjakat.) A díjat képező Szent István emlékszobor 30 centiméter magas, bronzból készült és márványtalapzaton áll, Melocco Miklós szobrászművész alkotása. Szent Istvánt ábrázolja, amint két kezével magasba emeli a keresztet nemzete előtt, és hirdeti: „Így minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely, ha elvész: / Róma ledűl, és rabigába görbed.” (Berzsenyi Dániel: A Magyarokhoz) Az idei esztergomi díjátadó színvonalas kultúrműsorában nagy szerepet kaptak a magyar népdalok és a néptánc. itthon.ma 2016. szeptember 25.Koós Ferenc: a mecenatúra azt jelenti, hogy a pénz kötelezTíz évig filmstúdióban dolgozott, huszonöt évig egyetemen tanított elektronikus nagyberendezések szakon, ma pedig sikeres vállalkozás kezdeményezője, nevét gyakran hallani a művészek körében és a kulturális rendezvényeken. A könyvek és a térrendezés szerelmesével, az erdélyi magyar mecénások egyikével, Koós Ferenccel beszélgettünk. Nem tudom szó nélkül hagyni ezt a lenyűgöző környezetet, amelyben ülünk. Milyen könyveket láthatunk ebben a könyvtárban? Erdélyi kultúrtörténet, művészettörténet, történelem, helytörténet – ezzel veszem magam körül, ezt szeretem a leginkább. A következő körben vannak a Magyarországról szóló helytörténeti könyvek, a magyar irodalmat az erdélyitől nyilván nem lehet elválasztani, ott van az Erdélyre vonatkozó román kultúra és csak ezen túl következik a görög-latin irodalom, a judaisztika vagy a teljes európai irodalom. Szívem csücskei még a színészettel, a filmmel foglalkozó könyvek. Azok a könyvek, amelyek itt vannak, általában nem leíróak. Mindig azok a könyvek érdekeltek, amelyekből meg lehetett valamit csinálni. Nemcsak volt pedagógusként gondolkoztam így, hanem az életemet is úgy próbálom élni, hogy ha lehet, a tárgyak legyenek a kezemben, fogjam meg őket, és az író abban segítsen, hogy felfedezzem magamtól az illető kérdéskört. Ne mondja el nekem, hogy ő hogyan látja azt, hanem hívja fel a figyelmemet arra, hogy az a kérdéskör létezik, és adjon bizonyos segédeszközöket a kezembe, hogy én azt magamtól meg tudjam ismerni. A Gaudeamus és a Phoenix könyvüzletek is a tulajdonában voltak. Miért artotta azt fontosnak, hogy a magánszféráján túl Kolozsvárra is kiterjessze ezt a könyvbirodalmat? Ennek több oka van. Az, hogy én egy adott pillanatban sokkal több könyvet vásároltam, mint amennyit el tudok olvasni, egy erdélyi ambíció volt. A kilencvenes évek után nagy számú magyarországi honpolgár jött az országba azzal a céllal, hogy felvásároljon mindent, ami még érték Erdélyben, kezdve a torockói bútortól a mezőségi szőttesig, egészen a kidei gereblyéig, folytatva a könyvekkel. Azt nem tudtam magamnak megengedni, hogy rengeteg bútort vegyek, de a könyveket nagyon szerettem. Azt mondtam, hogy azt már nem engedem, hogy kivigyék innen Erdélyből a könyveket. Éveken keresztül tulajdonképpen pont ugyanannyit fizettem ezekért, mint amennyit a magyarországiak akartak érte adni. Hogy ebből könyvüzlet is lett, annak megint több oka volt: a kilencvenes évek végén ezekhez a könyvekhez – bejárva a Kolozsvári könyvüzleteket – nem lehetett hozzájutni. Úgy láttam, hogy a felhozatal kizárólag csak kereskedelmi szempontok alapján működik és ezt nagyon nehezen fogadtam el. És akkor megalapítottam a saját könyvüzletemet, amelyben a felhozatal fele művészeti könyv volt. Megpróbáltam egy színvonalas könyvüzletet összehozni. Koós Ferenc azt mondja: gondolkodása és a munkához való viszonya különböző társadalmi változásokból ered: míg a 20. század elején a katolikus tanítás szerint éltek, és az édesanyja azt tanította, hogy az ember áldozza fel magát valamiért, addig ma önmegvalósítást tanítanak. A becsületesség helyett a sikeresség, a szerény munkavégzés helyett a könyöklés és a taposás lett a fontos. Míg az amerikai protestantizmus alapköve a takarékosság elve volt, Koós szerint ehhez képest az európai társadalom ötven éve olyan dolgokat és tárgyakat vásárol, amelyekre nincs közvetlen szüksége. Ugyanakkor kiemelte, hogy ma a valós tér mellett megjelenik egy virtuális tér, amelyekbe az emberek beleélik magukat és boldogak benne. Ez a virtuális valóság ön számára negatív vagy csak egyszerűen egy változás? Ez számomra egy tragédia, több okból kifolyólag. A tanulásnak számomra van egy feltétele: ne hidd azt, hogy tudod. Van három kritériuma annak, hogy valamit sikerüljön megtanulnod: az első és legfontosabb az, hogy a dolgoknak valamilyen testiséget adj. Konkrétan, ha egy képernyőn van egy gyerek, aki biciklizik, attól te még nem tanulsz meg biciklizni, de ha a bicikli ott van előtted és felülsz rá, akkor megtanulsz biciklizni. Az egyetemen hallatlanul fontos volt számomra az, hogy a diákjaim lássák a tranzisztort, az áramköröket, a kondenzátort, a különböző elektronikus alkatrészeket, amelyeket a diák is képes összeszerelni. Amikor 2003-ban az egyetemi tanítást abbahagytam, a kollégáimnak az volt az első, hogy szétszedték ezt a labort és megszüntették. Azóta számítógépen szimulálják ezeket. A második szükséges dolog ahhoz, hogy valamit el tudjunk sajátítani, a fokozatosság elve: minden lépcsőfokra szükség van ahhoz, hogy fel tudj jutni. A harmadik elv, ami számomra nagyon fontos a tanulásban, az az, hogy egyetlen fogalmat se ugorjunk át, amit nem ismertünk meg. Az agynak az a tulajdonsága, hogy ha valamit nem értett meg tökéletesen, akkor abból negyed óra múlva köd keletkezik, és az agy egy adott pillanatban blokálódik a ködtől. Huszonöt éven keresztül tanítottam elektronikus nagyberendezések szakon. A tanár és diák közötti viszony is teljesen megváltozott. Régen a tanár elegánsan bement, tiszteletet kívánt magának, előadta a mondókáját és elment. Ez ma használhatatlan módszer. A tanár egy barát kell legyen, aki felhívja a diák figyelmét különböző dolgokra. Régen a tanár a vizsgán ismereteket vizsgált és sajnos nagyon sok olyan tanárunk volt, akinek a fő problémája az volt, hogy a diák mit nem tud. Messzemenően hibás ez az én szempontomból, mert a tanár éveken keresztül azzal a tantárggyal foglalkozott, így egészen biztos, hogy többet tud róla, mint a diák. Csináljuk fordítva: a tanár azt nézze meg, hogy a diák mit tud. Nemrég színház- és alkotótábort szerveztek Kidén, abban a Kidei Alkotótérben, amelyet Ön alakított ki pár évvel ezelőtt. Milyen motivációból jött létre ez a tér? Abból jött létre, hogy én az egész életemet úgy éltem le, hogy a dolgokat meg akartam tapasztalni a saját kezemmel. Ennek nagyon érdekes kitételei vannak. Míg nagyon sokan a világot csak vizuálisan engedik magukhoz, én rengeteg helyen próbáltam odafigyelni a hangokra is. Én a templomokat azért is járom, hogy megfigyeljem a sarkokban a különböző hangok, suttogások terjedését, visszaverődését. A vizualitásból is egészen mást érzékelek, mint a legtöbb ember: például kimegyek és óránként megnézem, hogy hogyan változik a templom által vetített árnyék, vagy azt, hogy a nap különböző pillanataiban a természet milyen színekben van előttünk. A térélményhez hozzátartozik az is, amit egész gyerekkoromban csináltam: háttal álltam a fáknak és tíz percen keresztül simogattam a fák kérgét. Természetesen ma is meg tudom állapítani a kérgek alapján, hogy barack-, körte- vagy diófa. A térhez hozzátartoznak a szagok is, illetve a légmozgás is nagyon fontos elem, amire nagyon kevesen gondolnak. Nehogy azt hidd, hogy valami rendkívülit csinálok, csak leülök és figyelek. És ez az, amit mások nem csinálnak. Van egy pár pillanat, amit én megengedek magamnak: reggel eldöntöm, hogy aznap mit akarok csinálni, este hagyok magamnak tíz percet arra, hogy gondolkodjak azon, amit aznap csináltam, napközben pedig megengedem magamnak, hogy tétlenül üljek. Nem ismerem még minden fáját Kidének, de a fák kilencven százalékát tudom. Le kell ülni nyugodtan, nem ötpercenként arra gondolni, hogy vajon milyen Facebook-értesítést kaptam. Kicsit arra kell figyelni, hogy mi van körülötted, nem csak arra, ami felé változunk, hogy te vagy a világ közepe. Nálunk mindenféle szimpózium volt már Kidén: volt olyan tábor, amikor kivittünk két messzelátót, és reggel ötig nézték a gyerekek a csillagokat, de olyan is volt, hogy olyan gyerekeket hívtunk meg, akik már kipróbálták a kábítószereket, de még nem váltak függővé – mert nem tudunk bármint magunkra vállalni. Hogyan fér össze ez a fajta érzékenység a vállalkozó szellemével? Ezek kicsit nem ellentmondásos dolgok? Ellenkezőleg. Én ott is ugyanezt csinálom. Mi nem tűztünk ki magunknak olyan célt, hogy a vállalkozásunk akkora legyen, mint például a Dedeman. Akkor, amikor én vállalkozni kezdtem, akkor előttem az volt, hogy van egy lehetőségem arra, hogy kilépjek abból a keretből, amiben addig éltem. Egyetemen tanítottam, szerettem cikkeket írni – tisztelem azokat, akik jól írnak, én minden mondatért meg kellett kínlódjak –, és úgy léptem ki ebből a környezetből, hogy egy-két év múlva visszatérek. Úgy tekintettem rá, mint egy fizikai utazásra, mint egy felfedezésre, amiben én kipróbálom azt, hogy képes vagyok-e negyven éves koromban valami mást csinálni, vagy már idős vagyok hozzá. Akkor már volt két pályám: tíz év filmstúdió és egy egyetemi tanári karrier. Utána jött be az, hogy a vállalkozás komoly kompromisszummal jár, méghozzá azzal, hogy elég sok időt vesz fel az, hogy felépítsd, és így nem tudsz kellően sokat foglalkozni az egyetemi munkáddal. És akkor az egyetemi munkát abbahagytam. Mert úgy bemenni kurzusra, hogy ugyanazt adjam elő, mint tavaly, annak nincs értelme, legalább is abban a szakmában. Az elektronika szalad, mint a nyúl. Nem lehet mindig a nyúl után lőni, a nyúl elé kell lőni. Ez azt jelenti, hogy egy lépéssel előrébb kell lenni ahhoz, hogy a diák olyan tudásanyaggal távozzon a kurzusodról, ami aktuális és elfogadható a számára. Arra lettem figyelmes, hogy harmadik éve ugyanazt adom elő és akkor befejeztem. Megérte ez a kompromisszum? A tudományos munkásságom szempontjából most visszatekintve nagyon nehéz ezt így megfogalmazni, hogy megérte-e. Amikor választasz, tisztában vagy azzal, hogy mit választasz. Abban a pillanatban, amikor én választottam, hogy nem egyetem, hanem vállalkozás, én ennek az összes pozitív és negatív oldalát mindkét oldalról megvizsgáltam. Nem azt kell nézni, hogy megérte-e, hogy lemondtam, azt kell megnézni, hogy mit kaptam és miről mondtam le. Persze, hogy néha fáj a szívem. De ugyanúgy fáj a szívem, hogy nem filmezek. Én már váltottam egyszer, akkor arról mondtam le, hogy filmet csináljak, pedig az nekem nagyon fontos volt. De akkor kinyílt előttem egy perspektíva: hogy kapcsolatot tudok teremteni, nem tizenöt színésszel, hanem százötven diákkal, akiknek én el tudok mondani dolgokat abból, ami bennem van, műszakilag, emberileg, társadalmilag. És ezért váltottam, mert úgy éreztem, hogy képes vagyok lekötni 80-150 ember figyelmét a kurzusommal, úgy, hogy ők ezt szeressék és ebből maradjon nekik valami. Erről pedig őket kell megkérdezni, hogy milyen volt az a kurzus. Ugyanígy, amikor utána váltottam, én szintén úgy gondoltam, hogy van miért kipróbáljak valami újat, mert egy bizonyos közösségnek tudok valami olyasmit adni, amit eddig nem tudtam. Mert ha akkor nem váltok, akkor nincs magyar könyvüzlet Kolozsváron, nincs kidei tábor, nincs könyvtár. Ezt az 59 ezer kötetet nem lehet a sírba vinni, nyilvánvaló, hogy ezt nem magamnak csinálom, nem is a gyermekeimnek, mert ők sem tudnak ennyi kötetet elolvasni. Valahol 3500 diáknál álltam meg, az nem kevés. Vannak diákjaim, akik messze túlhaladtak engem a műszaki tudás szempontjából, úgy érzem, tanári téren eljutottam valahova. Ha még ottmaradok tíz-húsz évet, nagyon sokat már nem haladhattam volna. Akkor nekikezdtem valami újnak. Az ember és az állat is nagyon egyszerűen körülírható koordinátákban él: szüksége van egy helyre, ahol leéli az életét, szüksége van élelemre, hogy egyik napról a másikra megéljen, és szüksége van családra ahhoz, hogy a faj fennmaradjon. Az embernek legalább még valamire szüksége van, ami megkülönbözteti őt, persze, hogy különböző emberek erre különböző szavakat használnak. Én azt a szót használom, hogy szükségem van utazásra. Ebből a keretből – ház, élelem, család – ki kell lépni, erre a keret az utazás és az utazás fogalma rengeteg mindent takar, ki lehet terjeszteni szellemi és fizikai utazásra is. Az utazás maga azt jelenti, hogy kilépek ebből a biztonságot adó körből, új környezetbe kerülök, megpróbálok annak megfelelni és utána visszajövök. Utazás az, hogy én nem filmezek, hanem az egyetemen tanítok, és az, hogy én vállalkozok. Az is egy utazás, hogy kipróbálom, hogy milyen egy új teret alkotni. Még nem esett szó arról, hogy előszeretettel támogat különböző kulturális rendezvényeket, kezdeményezéseket. Hogyan működik ez Koós Ferencnél? Két fajta ilyen kapcsolat van: szponzorálás és mecenatúra. A szponzorálás egy kereskedelmi ügylet és a következőképpen játszódik, mondok egy példát: nem tudok bejutni a főorvos úrhoz, a kórház igazgatójához, bár én tudom azt, hogy nekem kitűnő ajánlatom van olyan készülékekre, amelyek neki kellenének, viszont ismerem azt a személyt, aki a Mozart-fesztivált szervezi és tudom azt, hogy a főorvos úr imádja a zenét. És akkor van egy ilyen üzleti kapcsolat, hogy én adok egy bizonyos összeget a Mozart-fesztiválnak, ennek fejében annyit kérek a főrendezőtől, hogy mutasson be a kórház igazgatójának, aki ott ül a páholyban. Ő a szünetben bemutat, elmondja neki, hogy mennyivel járultam hozzá a fesztiválhoz, a főorvos úr pedig – aki eddig nem fogadott –, azt mondja, hogy másnap tíz órakor jelentkezzek nála az irodában. Másnap találkozunk és két órát ott tart, mert érdekli, hogy milyen ajánlatom van. Mindhárman nyertünk. A mecenatúra egész más: azt jelenti, hogy a pénz kötelez. Tehát, ha az Isten megsegített, hogy nekem több legyen, mint egyeseknek, akkor nekem is kötelességem, hogy annak egy részét átadjam másoknak. Például nincsen semmi értelme annak, hogy szponzorálásnak fogjuk fel azt, hogy támogatok egy gólyabált. A gólyabálra első- és másodévesek mennek, ők nem az én célcsoportom, tehát aberráció arról beszélni, hogy kereskedelmi hasznom lesz attól, hogy ő kiírja a plakátra azt, hogy Jolly. Az én klientúrám aránylag gazdag emberek, akik meg tudják fizetni az én tudásomat a belsőrendezéssel kapcsolatban és meg tudják fizetni azt, hogy én aránylag drága, de nagyon jó minőségű termékeket árulok. Vagy abból sincs kereskedelmi hasznom, ha felkérnek, hogy támogassam egy könyv kiadását, amely háromszáz példányban jelenik meg. Én ezt nem a kereskedelmi haszonért csinálom, hanem azért, mert szerintem a pénz kötelez: ha neked megadatott az, hogy fel tudtál építeni egy céget, amely elegendő pénzt termel, akkor neked a környezeteddel szemben kötelességeid vannak. Hogy ezt a környezeted mennyire értékeli, az egy teljesen más dolog. A két világháború között léteztek EMKE-díjak, amelyeket a nagy vállalkozóknak adtak, de emellett a polgármesteri hivatal is kitüntette minden évben azokat, akik a legtöbb adót fizették. Ma a leggazdagabb emberek Kolozsváron szinte semmi adót nem fizetnek, mert úgy csinálják, hogy ne kelljen adót fizessenek. Én ebben a játékban nem akarok részt venni. Én úgy gondolom, ha az embernek cége van, adót kell fizessen, és abból fenntartjuk az iskoláinkat, az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, a Kallós Zoltán Alapítványt. Hogy az adók hány százaléka megy ezekhez az intézményekhez, nem tudom, de megy oda is. Ha egyikünk sem fizetne adót, mint Görögországban, akkor nem lenne amiből fenntartani ezeket. Remélem, hogy eljutunk majd oda, hogy ezeket a nagy adófizetőket – mert azért én elég nagy adófizető vagyok, ahhoz képest, hogy mekkora az én cégem és ezt nem szégyenlem – értékelni is fogja a társadalom. Szándékomban áll a jövőben az erdélyi kultúrtörténetre vonatkozó könyveket és fotóalbumokat kiadni, saját költségre. Nagyon jó minőségű nyomtatást használnánk, így tíz-húsz év múlva is értékesnek számítanának. Azt látom, és ez sok beszélgetésen elhangzik, hogy itthon nincs hagyománya a mecenatúrának. Ha egyetért ezzel, akkor Ön szerint melyik félnek kellene változtatnia? A kultúraszervezők nem ismerik a lehetőségeket, vagy a vállalkozók, akik megengedhetnék maguknak, nem akarnak a kultúrára pénzt fordítani, nem akarnak ezzel foglalkozni? Dolgoztam kultúrában, nagyon sok írót, költőt, kiadót, színházi embert ismerek, de ugyanakkor nagyon sok vállalkozót is ismerek, úgy érzem, hogy mindkét oldalt ismerem. Ezért nekem magától értetődik az, amit én csinálok, nem hiszem, hogy valami különlegeset csinálnék. Az én korommal, tudásommal, anyagi lehetőségeimmel másképp nem érdemes élni. De néha nekem is az az érzésem, hogy ez a két réteg úgy megy el egymás mellett, mint két gyorsvonat két párhuzamos sínen. Vannak ilyen jellegű próbálkozások, de tudnod kell, hogy mindkét fél roppant érzékeny. Mondok egy példát: Kolozsvár hat nagyon nagy vállalkozójával páholyba szóló jegyeket kaptunk egy fesztiválra. Beültünk, mindenki boldog volt, öt perccel az előadás előtt a jegyszedő felállított és két sorral hátrébb ültetett, mert az első sorba kellett üljön a rendezőnek a gyermeke. Nem történt ezzel semmi, csak éppen mást ígértek, már bent ültünk, nem a bejáratnál jelezték. Ha odaült volna az államelnök vagy Göncz Árpád, végtelen tisztelettel köszöntünk volna neki, de maradt volna hely nekik is, mert attól, hogy az a négy gyermek oda beült, a következő húsz hely üresen maradt. Írásba adom, hogy az a hat vállalkozó család többet egy lejt sem fog adni arra a típusú fesztiválra. Van olyan hely is, ahol én szponzorálok és van egy páholyom rögtön az igazgató páholya mellett – ez történetesen a román színház –, ahová azokat a meghívottakat viszem, akiket akarok, nyilván én vállalkozókat viszek, hogy továbbra is támogassák a színházat. Egyetlen egy olyan alkalom sincs, hogy az igazgató nem fogad a bejárat előtt, hogy nem ölel meg, hogy utána nem visz el beszélgetni. Az a kérdés, hogy az egyik fél mennyire tiszteli a másikat. A vállalkozók végtelenül tisztelik a művészeket. Ha a művészek úgy fordítják ezt vissza, hogy azok az ügyeskedők, akkor nem lesz kapcsolat. Azok az ügyeskedők az ő szakmájukban nagyon jó eredményeket értek el, ha van egy ötvenmilliós forgalmú cége, hidd el nekem, hogy az az ember nagyon oda kellett figyeljen. A tisztelet mindkét oldalról meg kell legyen. Olyan, mint a tanár-diák kapcsolat: a tanár látszólag nagyobb pozícióban van, mint a diák. Ezért, ha a tanár úgy teszi fel a kérdést, hogy ezt érezteti, abból nem lesz kapcsolat. A tanár kell legyen az, aki az első lépést teszi a diák felé, hogy felemelje a diákot magához. Hogy bebizonyítsa a diáknak, hogy igen, pont ugyanolyan értékesek vagyunk és amikor beszélgetünk, egyenlő felek vagyunk. Jelen esetben a művészek kell megtegyék az első lépést a vállalkozók fele – a megbecsülés értelmében, nem olyan értelemben, hogy elmennek hozzá egy papírral, hogy kiteszik a vállalkozó cégét a plakátra, mert az senkit nem érdekel. Ma a kommunikációnak teljesen más formái vannak, engem nem érdekel az, hogy egy színház honlapján rajta legyek, az nem az én célcsoportom. Emlékszem, hatodikos voltam, amikor a szatmári iskola szervezett egy kirándulást Kolozsvárra, hogy megnézzük az Ember tragédiáját. Antal Árpád egyetemi tanár, katedrafőnök a nagybátyám volt, ezért a szüleim azt mondták, hogy feltétlenül fel kell keressem őt. Megnéztük a darabot, utána elmentem Antal Árpád bácsihoz, akinek minden kérdésére egész jól válaszoltam, egyre okosabb dolgokat mondtam. Két óra múlva úgy jöttem ki tőle, mintha láttam volna egy filmet Winnetou-val, éreztem, hogy most rögtön megírok két színdarabot. Eltelt vagy tíz év, amikor elhívtak a televízióhoz, Bodor Pál, a magyar televízió akkori elnöke fogadott. Akkor már Bufteaban dolgoztam, ő tudta azt, hogy még diák vagyok, de már dolgozok a filmeknél. Vele is három órát beszélgettünk és szintén úgy jöttem ki onnan, mintha megváltoztattam volna a televíziót. Elkezdtem gondolkodni, hogy ez már Antal Árpáddal megtörtént egyszer. Akkor jöttem rá, hogy nem én vagyok az okos, hanem ők. Ők tudták azt, hogy hogyan emeljenek fel engem az ő tudásukhoz és olyanokat kérdeztek tőlem, hogy én egyre okosabb legyek. Bukarestben én teljesen véletlenül egy olyan házban laktam, ahol az egyik legrégebbi család, a Brâncoveanu család egyik leszármazottja élt, akihez többek között a külügyminiszter, Ion Țiriac és más teniszezők is jártak, akiket én megismertem, egyik-másik könyvet még le is poroltam, én voltam a házi-segéd. Egyik alkalommal teniszezni mentem, és az egyik híres teniszező azt mondta, menjünk együtt játszani. Nagyon megtisztelő volt, beültetett a nyitott autójába, és az volt a meglepetés, hogy én életemben olyan jól nem játszottam, mint akkor. Szóval ezek az emberek felemeltek engem magukhoz. Ahhoz, hogy a vállalkozókhoz közel kerülj, nem lenézni kell a vállalkozókat, hanem egyenlő partnerként kell őket tekinteni, ahogy én tekintettem a diákjaimat. Addig, amíg az az elképzelés, hogy te add a pénzt és utána nem ismerlek, nem fog működni. Akkor a kölcsönös tisztelet a kulcsszó. A kölcsönös tisztelet, és ismétlem: az, hogy egyenlő partnerként tekintsük egymást. Az egyenlő partnerség azt jelenti, hogy megismerjük egymást és egymás munkáját. Mert az a vállalkozó csak akkor fog egy év múlva is pénzt adni, ha úgy érzi, hogy emberileg kapott valamit. Mert anyagilag nem tudsz neki ebben a pillanatban semmit adni semmit. Ebben a kategóriában az működik, hogy a bank ad százezer eurót a TIFF-nek, de mondjál nekem olyan intézményt, ami tud úgy reklámozni egy bankot, mint a TIFF. Ez egy rendszer, itt minden összefügg mindennel: a nevelésem, az életpályám, a gondolkodásom, és az, ahogyan a különböző kapcsolataimat építem. Lehet, mások másképp látják a dolgokat, de valószínűleg valami igazság van abban, amit mondok ezt a kapcsolatot illetően. Ezzel nagyon sokat kellene foglalkozni, mert rengeteg pénzt fizetnek a vállalkozók adóba, annak egy részét lehetne a kultúra felé irányítani – mindegy, hogy magyar vagy román kultúra –, és ők ezt nem teszik azért, mert ez a kapcsolat nincs meg, mert a művészvilág nem veszi magának azt a fáradtságot, hogy leüljön a vállalkozóval beszélgetni és megismerje annak gondolkodását. Illetve arra is szükség van, hogy a művészék találják meg ezeket a forráslehetőségeket. Biztos, hogy megtalálják, de tudod mivel? Hoznak egy papírt, amin azt írja, hogy „contract de sponsorizare”, amiben az áll, hogy ő ennek fejében ki fog tenni egy bannert. Kit érdekel ma az, hogy egy olyan helyre, ahol negyvenen lesznek, kitegyek egy bannert? De az már hallatlanul érdekes, ha megismerem azokat az embereket, akik ott vannak például a kidei táborokban. Ez egy fontos dolog, de ehhez meg kell hívni a vállalkozót, hogy részt vegyen. Úgy látom, hogy nagyon sok olyan vállalkozó van, akiket nagyon könnyű bevonni ezekbe a folyamatokba, csak fel kell hívni a figyelmüket bizonyos dolgokra. Tasi Annabella maszol.ro 2016. október 7.Támogatást kapott a Téka AlapítványA Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítvány több mint 11 millió forinttal támogatja az új mezőségi szórvány-iskolaközpont taneszközeinek fejlesztését. A szerkesztőségünkhöz eljuttatott közlemény szerint a pályázó Téka Alapítvány és a PADOC Alapítvány közös célja, hogy a szórványmagyar-közösségekből származó diákok szülőföldjükön használható, versenyképes tudást szerezzenek. A Mezőségi Magyar Oktatási Központ 2016 őszén kezdte meg működését Szamosújváron. A Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítvány bruttó 11 355 739 forintnyi támogatása hozzájárul a magas színvonalú, jól felszerelt oktatás biztosításához – olvasható a közleményben. A támogatásból megvásárolhatják a szükséges korszerű oktatástechnikai eszközöket, a magyar nyelvű oktatási segédanyagokat és a nyelvi fejlesztést elősegítő taneszközöket, továbbá a támogatás hozzájárul az intézmény oktatóinak képzéséhez is. A Mezőségi Szórványoktatási Program hosszú távon finanszírozza a mezőségi szórványközösség anyanyelven történő oktatását. A programot a kilencvenes évek végén indította el a Kallós Zoltán Alapítvány, a Téka Alapítvány 2000-ben csatlakozott hozzá. Krónika (Kolozsvár) 2017. január 21.ÉrtékteremtőkSzékely Ferenc ötödik interjúkötete Hálás műfaj az interjú. Beszélgetős műfaj lévén, különösen a tévében és rádióban használják előszeretettel. Az írott sajtósok is kedvelik. Az olvasó és hallgató is szereti, mert az emberi gyarlóság már csak olyan, hogy szeretünk mások gondjairól, bajairól hallani, olvasni, hátha gyógyírt találunk, akár icipicit is, a sajátunkra, de ha kárörvendezhetünk, azt sem vetjük meg. Magam is szeretek interjúkat, beszélgetéseket olvasni, hallgatni, mert mindig azt remélem, olyasmit tudok meg a beszélgetés alanyáról, amit eddig nem, még ha ismerem is valamennyire életét, munkáját. De nem csak a megkérdezett, a kérdező személye is árulkodó. Jól s jót kérdezni nem könnyű. Ehhez az interjúalany kiválasztása jelzésértékű. Ha kiforrott személyiségeket faggat a kérdező, saját érdeklődési köréről árulkodik elsősorban. Az sem mindegy, hogy a kultúra vagy valamelyik egzakt tudomány képviselője, ugyanis minden beszélgetés hatalmas és időigényes felkészülést igényel az adott személy életművéből. Hiszen csak így tudhat meg többet az olvasó, hallgató, így ismerheti meg az alanyt. Tehát a kérdező kicsit író, kicsit festő, kicsit orvos vagy mérnök stb. kell legyen ahhoz, hogy ráérezzen az író, festő, orvos stb. lényének lényegére, és továbbadja azt nekünk, olvasóknak, hallgatóknak.Székely Ferenc immár ötödik könyveként is az interjú műfaját választotta. Számvetések ezek a beszélgetések, hiszen az alanyok mögött gazdag életmű áll, s születésnapjukon erről az értékteremtő munkáról kérdezősködött. Ő azt vallja, egyetemes magyar nemzetben gondolkodik. Ez úgy igaz, hogy az erdélyi alkotókat faggatja elsősorban, éljenek akár szülőföldjükön, akár távoli vagy közeli országokban, ám az egységes magyar kultúrába betagolódva. Erdély, és gondolunk itt a történelmi Erdélyre, amelynek része volt a Bánát és a Partium is, ezeréves történelme során ezrekben számolható nagyságokat adott nekünk és a nagyvilágnak. Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak, akik a magyar nyelv határain túl az emberiség egyetemes kultúráját, tudományát gazdagították, és számontartja őket a világ. És vannak, akik még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása. Székely Ferenc ezt tette, szerényen, tisztelettel, lényegre törően faggatta őket, és portrékká formálódtak a beszélgetések, melyek java része a Háromszékben is megjelent. Első interjúkötete, A megmentett hűség egy adott földrajzi tájegységhez, a Sóvidékhez kapcsolódik (25 beszélgetés Sóvidéken született, onnan elszármazott vagy ott dolgozó jeles személlyel), a többinél az Idő a mérvadó: a kerek születési évforduló: 60, 65, 70, 75, 80 és annál is több év betöltése. A következő kötetek: A szülőföld ölében (2014), Harangszó a szélben (2015), Égbe nyúló kapaszkodó (2015). Nemrég megjelent beszélgetőkönyve az Őrhelyen gyújtott jeltüzek (2016) Olosz Katalin, Bágyoni Szabó István, Demeter József, Kincses Elemér, Balla Tamás, Péntek János, Fazakas Tibor, Kallós Zoltán, Gazda József, Bodor Ádám, Cseke Gábor portréit tartalmazza. Valamennyi kötet üzenetet hordoz – érdemes tovább folytatni. KUTI MÁRTA Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 22.Székelydvarhelyen méltatta a határon túliak kultúrszerepét Soltész MiklósSoltész Miklós szerint a magyar kultúra napján azokra az értékekre is gondolni kell, amelyeket a határon túli magyarok tettek hozzá a magyar és az egyetemes kultúrához. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára vasárnap a magyar kultúra napja alkalmából szervezett székelyudvarhelyi rendezvények díszvendége. Az államtitkár a helyi Haáz Rezső Múzeumban Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutató munkásságát felelevenítő kiállítás délutáni megnyitója előtt nyilatkozott az MTI-nek. Elmondta: a Fölszállott a páva tehetségkutató televíziós műsorban évekkel ezelőtt fellépő Vrencsán Anita, és tanára, Vaszi Levente mutatta meg, hogy az egyik legkeletibb magyar település, az alig 200 lelkes Kostelek is mekkora erőt tud adni a magyarságnak. Úgy vélte: az említett kosteleki előadóknak a megismerése is bizonyította, hogy nem volt hiábavaló az a munka, amit Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutató évtizedeken át végzett, sokszor az értetlenséget, a nélkülözést vagy akár a börtönt is vállalva. „A magyar kultúra napján erősíteni kell azt a meggyőződést, hogy a magyarság megmaradásának a legalapvetőbb záloga a hit, a kultúra és az ezekhez szorosan kapcsolódó magyar nyelv megőrzése” – nyilatkozta az államtitkár. Úgy vélte, ennek a tudatosítása az összmagyarságnak ad erőt. A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum a kilencvenéves Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutató munkásságát bemutató kiállítás megnyitásával ünnepli a magyar kultúra napját. A kiállítást a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum rendezte. A kiállított anyag 2015 tavaszától fél éven át volt látható Szentendrén. Soltész Miklós az MTI-nek elmondta, hogy a késő-délutáni órákban részt vesz azon a gyertyás imádságos megemlékezésen is, amelyet Székelyudvarhely központjában levő Márton Áron téren tartanak a veronai autóbuszbaleset áldozatai emlékére. „Ez a megemlékezés azt üzenheti, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok odafigyelnek egymásra, és a jóban is, a fájdalomban is együtt vannak” – jelentette ki Soltész Miklós államtitkár. MTI Erdély.ma 2017. január 23.Kallós Zoltán munkássága előtt tisztelegtek a magyar kultúra napján„Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk” – idézték többen is köszöntőjükben Kallós Zoltán mezőségi néprajzgyűjtőt a róla szóló tárlat megnyitóján vasárnap délután. A munkássága, és az erdélyi magyar folklór sokszínűsége előtt tisztelegtek a magyar kultúra napján a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban. Kallós Zoltán által gyűjtött dalokkal indította a Kaszaj zenekar vasárnap délután, a magyar kultúra napján az Indulj el egy úton… című tárlat megnyitóját. A válaszúti néprajzkutató életéről szóló tárlat a legfiatalabbakat és idősebbeket is a Haáz Rezső Múzeumba gyűjtötte. „Ünnep ez a nap számunkra: a magyar kultúráé, és a Kallós Zoli bácsié is” – mondta Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója az idén Európai Nostra-díjra jelölt 91 éves néprajzgyűjtőről. Noha egészségügyi okok miatt nem tudott Székelyudvarhelyre utazni, Kallós Zoltán videóüzenetben köszöntötte a tárlat látogatóit. Szeretettel gyűjtöttem ezeket a tárgyakat, mindegyikről tudnék mesélni valamit” – kezdte üzenetét, majd felidézett egy mezőkeszüi jelenetet egyik gyűjtéséről. Elmondta, gyermekkori álma volt egy néprajzi múzeum létrehozása, ám a rendszerváltás előtt lehetetlen volt. A válaszúti családi ház visszaszerzése után sikerült csak kiállítania a gyűjteményét, amelyik szerinte nem lehet öncélú. „Bántott, hogy amikor népművészetről esett szó az iskolában, a Mezőségről sosem esett szó, keveset tudtak a Mezőségről, a kutatók pedig elkerülték” – idézte fel munkájának motivációját. Kallós Zoltán gyűjteménye bizonyíték arra, hogy miként tartotta meg a kultúra a magyar népet ezer éven át – fogalmazott köszöntőjében Gálfi Árpád, Székelyudvarhely polgármestere. Szerinte útmutató lehet a fiatal nemzedék számára, hiszen munkáját akkor végezte, amikor ezt tiltották. Soltész Miklós, Magyarország egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára szerint Kallós Zoltán munkájára szükség volt, hiszen így a 21. században is él a népdal, a tánc, a nyelv, és ezek által a nemzet. A tárlatot támogató Nemzetstratégiai Kutatóintézet nevében Szász Jenő intézményvezető is megszólalt. Majd Pozsony Ferenc egyetemi tanár indokolta meg, hogy a magyar értelmiségi elit miért Kallós Zoltánt nevezi az Europa Nostra-díjra idén. Ezt követően Balázs Bécsi Gyöngy, a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány elnöke beszélt az alapítvány tevékenységeiről, majd Berecki Ibolya, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese, a tárlat megálmodója arra biztatta a látogatókat, hogy ne szaladják végig, hanem ragadjanak ott, merengjenek el a március végéig megtekinthető kiállításon. Veres Réka Székelyhon.ro 2017. január 30.Kikristályosodtak a tervekInterjú Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (SZNM) nemcsak a megyeszékhely és Székelyföld, hanem a tágabb értelemben vett Erdély egyik büszkesége is, így működése széles érdeklődésnek örvend. Éppen ezért vezetőjét, Vargha Mihály szobrászművészt az intézmény működéséről, 2016-os megvalósításairól, a megkezdett, de még be nem fejezett tervekről és az idei év fontosabb célkitűzéseiről faggattuk. Beszélgetésünk során kiderült, hogy ötletekben nem szűkölködnek, illetve kikristályosodott elképzeléseik vannak a jövőre nézve. – Igazgató úr, mit tart az elmúlt esztendő legnagyobb sikerének? – Inkább többes számot használok, mert több sikeres rendezvényünk is volt. Közéjük sorolom például Somogyi Győző, budapesti Kossuth-díjas festő, grafikus, kiváló művész Száz magyar lovas című tárlatát, melynek megnyitását március idusára időzítettük. Emelkedett hangulatához az időpont, a művész lóháton, huszárviseletben és huszárkíséretben való megjelenése, valamint a Haáz Sándor vezette szentegyházi huszárdalárda fellépése egyaránt hozzájárult. Ugyancsak rendhagyónak mondható a Fogarason élő, 83 esztendős Szőcs-Fülöp Károly 60 év munkájával létrehozott magángyűjteményéből ízelítőt nyújtó tárlat. Ennek egyediségét az általa megmentett bükszádi, illetve porumbáki üvegek, erdélyi kerámiák, szász hímzések és viseletek bemutatásán kívül a gyűjtő személye biztosította. Ő ugyanis kéményseprőként járván a vidéket, hordta össze, méghozzá olvasással megalapozott szakértelemmel e felbecsülhetetlen értékű kincset. Emlékezetes marad továbbá a múzeum örökös munkatársa, Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész 70. születésnapjára rendezett tárlat is, melyen az inkább festőként ismert mester szobrainak egy részét is be tudtuk mutatni. Ezek a múzeumkertben a mai napig megtekinthetők. A tavalyi évet a Kallós Zoltánt bemutató kiállítással zártuk, ezzel Erdélyben elsőként tisztelegvén a 90. születésnapját ünneplő néprajzkutató és gyűjtő személyisége és életműve előtt. Nagy öröm számunkra, és egyben büszkeséggel tölt el, hogy 2016 folyamán két hiánypótló könyvet is meg tudtunk jelentetni. z egyikük Kós Károly és Sepsiszentgyörgy cím alatt jelent meg Anthony Gall szerkesztésében, a másik pedig Balassa M. Iván A székelykapu című kötete. Az utóbbi a típusok felsorolásán túlmenően tudományosan is elemzi ezeket. Ide kapcsolódó jó hír, hogy ez év márciusában tudományos értekezletet is szervezünk ebben a témában, a szerző jelenlétében. – Maradtak befejezetlen terveik? – Igen. Ezek közül pedig a legfontosabb és legfájóbb a Gyárfás Jenő Képtár több éve vajúdó felújítása. – Mi ennek az oka? – Elsősorban a nem megfelelő közbeszerzési törvény, mely az olcsó kivitelezést tekinti egy munkálat odaítélése legfontosabb szempontjának. Ráadásul a felújításhoz szükséges pénz kezelése a művelődési minisztérium hatáskörébe tartozott, így eddig beleszólásunk sem volt a minőség ellenőrzésébe, ami az említett okból szintén sok kívánnivalót hagy maga után. Éppen ezért a befejezés és a minőség biztosítása érdekében a megyei tanács a saját költségvetéséből próbálja ezt megoldani, ehhez viszont állapotfelmérés szükséges, melyet megrendeltek. – Melyek az idei esztendő legfontosabb célkitűzései? – Ezek egyike az immár lassan 105 esztendős, Kós Károly által tervezett épületegyüttes teljes felújítása és a kor követelményeihez való igazítása. Az ehhez szükséges több mint 4 millió euró biztosítása érdekében az intézményünket fenntartó megyei tanács nyújtott be egy minden szempontból megalapozott és indokolt, európai uniós pályázatot. Ebbe azonban sajnos a működéshez és tudományos tevékenységhez szükséges műszaki hátteret biztosító felszerelés ellenértéke nem fért bele, így erre külön kell majd pályázni. – Milyen terveik vannak a megyei tanács által 2011-ben megvásárolt, de még mindig üresen és kihasználatlanul álló területtel kapcsolatban? – Az előbb említett pályázatot úgy állították össze, hogy jóváhagyása esetén bizonyos tevékenységeket, köztük az adminisztrációt a mellettünk lévő telken létrehozandó irodákba tudjuk áttelepíteni. Az így felszabaduló régi épületegyüttest teljes mértékben a látogatók rendelkezésére bocsátanánk, például múzeumpedagógiai tevékenységre, illetve Kós Károly-mellékszobákat is lehetne berendezni. A most kihasználatlan területen ugyanakkor egy műtárgyvédelmi központot és saját vagy rólunk szóló kiadványokat és ajándékokat árusító részleget is létrehoznánk, hiszen erre fokozott igény mutatkozik. Mindennek eléréséhez viszont bukaresti kérésre az övezeti rendezési tervet ki kell terjeszteni. Ennek elkészítése folyamatban van. – Ezen a területen az Erdélyi Művészeti Központ felépítése is szándékukban állt. Erről miért mondtak le? – Mert rájöttünk, hogy a polgármesteri hivatal keretében hatékonyabban működhet, mint az SZNM részlegeként, így a város biztosított számára e célnak megfelelő székhelyet a volt posta épületében. – Egy múzeum működéséhez óhatatlanul hozzátartoznak a régészeti feltárások. Önök végeznek-e ilyen tevékenységet? – Természetesen. Ásatásokat két esetben végzünk. Külső megrendelő kérésére, amint ez például az uzoni Béldi–Mikes-kastély felújításakor történt, vagy saját kezdeményezésre. Az általunk Málnásfürdőn újrakezdett munkálatok ebbe a kategóriába tartoznak. – Ez utóbbi helyen minek a feltárása van folyamatban? – Egy bronzkori településé. – Jelenleg a múzeum hány régésszel rendelkezik? – Kettővel, név szerint Lokodi Alpár Imre és Sztáncsuj Sándor József végzi ezt a munkát, de még három kellene, hiszen az állagmegőrzésnél, kiállítások létrehozatalánál, valamint pályázatok megírásánál is szükség van a szaktudásukra. A foghíjas régészlétszám miatt ugyanis jelenleg Málnásfürdőn is évente csak 1 hónapot tudunk dolgozni. – Honnan biztosítják a kutatások anyagi forrásait? – A felújítást megelőző kötelező feltárás költségeit a megrendelő fizeti, a Málnásfürdőhöz hasonló esetekben viszont ezeket mi álljuk. A továbbiakban az intézményvezető a sorra kerülő rendezvények hosszú lajstromát és ezek időpontját ismertette, melyekről majd olvasóinknak idejében hírt fogunk adni. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. február 1.Erősödő szórványközösségRövid idő alatt lelkes közösség kovácsolódott össze a Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumban, amely közel ötszáz, szórványban élő magyar gyermek számára biztosítja az anyanyelvi oktatást. A tanárok szerint örvendetes, hogy egyre több gyerek szeretne átiratkozni az új magyar iskolába. Néhány hónap alatt érezhetően lelkes közösség kovácsolódott össze a Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumban, amely tavaly szeptemberben nyitotta meg kapuit 460 szórványban élő magyar gyermek számára. Szintén örömteli hír, hogy a magyar állami támogatásból épült iskola vonzereje is fokozatosan növekszik – tájékoztatott a látogatásunkkor Timsa Ildikó, a tanintézet igazgatója. Mint mondta, a diákokat egy modern, kétszintes, öt tantermes iskolaépület fogadja, a nagyobb osztályok pedig egy háromemeletes, 16 tantermes, modern épületben tanulhatnak. Az igazgatónő elmondta, a Téka Alapítvány által működtetett magyar tanintézetbe három vegyes tannyelvű iskolából gyűjtötték össze a magyar osztályokat. Az iskola a város magyar diákjain kívül 27 szórványtelepülésről gyűjti össze a magyar gyermekeket, akik számára a Téka Alapítvány biztosít kollégiumi elhelyezést és programokat. „Az iskolai év kezdete óta egyre több gyerek szeretne átiratkozni a mi iskolánkba, ezek a diákok désiek vagy helybéliek, és azért akarják nálunk folytatni a tanulmányaikat, mert közelebb van az iskola az otthonukhoz” – mondja Timsa Ildikó, utalva a tanintézet növekvő népszerűségére. Az igazgatónő azzal is elégedett, hogy pedagógus kollégái is feltalálták magukat az új helyzetben, és rövid idő alatt értékes, lelkes tanári közösséget hoztak létre. Kérdésünkre elmondta továbbá, a diákok rendkívül örülnek annak, hogy a szünetekben megkötések nélkül társaloghatnak, és a titkárságon is beszélhetnek magyarul, anyanyelvükön kérhetik ki a hivatalos iratokat. Igaz, az űrlapok román nyelvűek, de ha valamit nem értenek, a személyzettől azonnal segítséget kapnak. „Mivel nem tartozunk más tanintézet alárendeltségébe, a diáktanács kéréseire is jobban oda tudunk figyelni, s ha vannak olyan javaslataik, amelyek jónak tűnnek, jóváhagyjuk” – mondta az igazgató. Példaként említette, a diákok azt kérték, hogy a szünetekben szólhasson a sulirádió, mivel ilyesmire a többségi vezetésű iskolákban nem volt lehetőség. Az iskola vezetői teljesítették a gyerekek óhaját, azóta zene is szól a tanórák között. Mindenki jól járt az iskolaalapítással Timsa Ildikó szerint óriási előnyt jelent számukra az is, hogy a rendezvényeiket megtarthatják az iskolában. „Korábban valamennyi magyar nyelvű iskolai rendezvényünket vagy a Téka Alapítványnál, vagy az egyháznál, vagy más intézményben kellett megtartsuk, mert pont akkor vagy nem volt hely, vagy valami más gond volt. Most már nincs ilyen problémánk” – mutatott rá a saját intézmény előnyeire az iskola igazgatója. A tanárok is jól jártak, hiszen a katedrák kiegészültek, nem kell máshová is eljárjanak tanítani. „Volt olyan kolléga, akinek eddig három különböző intézményben volt órája, és szünetben szaladgált egyiktől a másikig. Nyilván nem mindig volt elég az a tíz perc, hogy eljusson az egyik iskolától a másikig. Akkor persze késett, amiből mindenféle problémák keletkeztek” – magyarázta. Mióta megalakult az önálló magyar iskola, folyamatosan érkeznek szülői kérések, hogy szívesen átíratnák a gyereküket más iskolákból. Ez meglátszik egyébként a két kilencedik osztály létszámán is. Az egyikben 30, a másikban 29 diák tanul, miközben korábban – amikor a két magyar gimnáziumi osztály két különböző iskolában működött – az egyik osztályban ugyan összejött a 28-as létszám, de a másik rendszerint 15–18, illetve legfeljebb 20 gyerekkel működött. Elemi osztályokból évfolyamonként csak egy, de ötödiktől két párhuzamos osztály működik a szórványgimnáziumban. Ez meg azért van így, mert a környező falvakban az elemi osztályok még működnek, de ötödiktől többnyire már Szamosújvárra jönnek a gyerekek. „Milyen jó, hogy lehet a szünetben magyarul beszélni…” Természetesen az iskola diákjaival is szóba álltunk, ha már arra jártunk. A tizedik osztályos Fehér Adrienn úgy nyilatkozott: nagyon jó közösséget alkotnak, és rendkívül örül annak, hogy a magyar diákok önálló intézményben tanulhatnak. Hozzátette, a környező falvakból is érkeznek diákok, így a különböző foglalkozásokon jobban megismerhetik az ottani hagyományokat. De van más előnye is a magyar intézménynek. „Korábban kerültünk konfliktushelyzetbe román diákokkal, mert ránk szóltak, hogy miért beszélünk a szünetben magyarul, de most nem szól emiatt senki ránk, és ez nagyon jólesik” – mondta a szamosújvári Fehér Adrienn. Osztálytársnője, Ágoston Edina bentlakásban lakik, a Hargita megyei Csíkszenttamásról érkezett Szamosújvárra. Kérdésünkre elmondta: énekesnek készül, és az osztályfőnöke javaslatára döntött úgy, hogy a szórványkollégiumba iratkozik, mivel zenei képzést is nyújtanak. „Modern iskolát építettünk” A diákok mintegy negyede a bentlakásban él. A költségek oroszlánrészét a Téka Alapítvány átvállalja, hiszen nehéz anyagi körülmények közt élő gyerekekről van szó. A gyerekek mintegy tizede ingázik, bár az ő helyzetük sem rózsás: az utazási költségeiknek csupán egyharmadát téríti meg az állam. Az iskola és a kollégium háttérintézménye a Téka Alapítvány, így értelemszerűen a székházába is ellátogattunk. Ott működik egyébként a bentlakás is. Az intézmény igazgatójától, Balla Imolától megtudtuk, összesen 112 diáknak nyújtanak szállást – 68 lánynak és 44 fiúnak –, akik 27 településről érkeztek, legtöbben hátrányos helyzetű családokból származnak. „Azért gyűjtöttük ide őket össze, mert nincs magyar iskola a településen, ahol élnek. Egy részük Válaszútról érkezik, a Kallós Zoltán Alapítvány által működtetett szórványkollégiumból, ők a 8. osztály végén eldönthetik, hogy maradnak Szamosújváron, vagy visszatérnek Válaszútra, a mezőgazdasági szakközépiskolába” – magyarázta. Elmondta, a kollégiumnak tehetséggondozó műhelye is van, ahol a bentlakókkal külön foglalkoznak. Összesen 13 foglalkozás közül válogathatnak a kisdiákok. Többek közt kézművességet tanulhatnak, kórusra járhatnak, de bibliaóra, történelem- és filmklub is szerepel az intézmény kínálatában. Továbbá angolból vagy matematikából felzárkóztatóprogramot is tartanak. A szilenciumon képzett pedagógusok felügyelete mellett tanulnak. Fontos szabály, hogy telefont nem használhatnak, ezért telefonmegőrzőt alakítottak ki erre a célra. Kérdésünkre elmondta: a kollégium életét is megkönnyítette az önálló magyar iskola léte. A magyar iskolai rendezvények ugyanis korábban „120 százalékban igénybe vették a kollégium kapacitását”, most pedig másra is felhasználhatják a felszabadult tereket. Balla Imola elmondta még, tavaly két diákjuknak szereztek ösztöndíjat továbbtanulásra, egyet pedig ők maguk támogatnak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen. Balázs Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke ugyanakkor elmondta: az iskolaközpont 2009-es alapkőletétele után több éven keresztül lassan léptek előre és építkeztek 2014-ig. Ekkor a csaknem 730 millió forintos magyar állami támogatásnak köszönhetően sikerült befejezni és elindítani az iskolát 2016 őszén. Magát a tanintézetet jogilag már 2015-ben létrehozták. A tanárok fizetése a román állam feladata, de a kisegítő személyzet bérezését a Téka Alapítványnak kellett átvállalnia. A mezőségi szórványoktatási programot szervező alapítványt egyébként 2010-től a magyar kormány a nemzeti jelentőségű intézmények közé sorolta. Balázs Bécsi Attila elmondta továbbá, különböző pályázati forrásokból eddig félmillió lej értékben szereztek be taneszközöket, digitális táblákat, kivetítőket az új iskola számára. „Úgy gondoljuk, hogy tényleg Erdély egyik legmodernebb iskoláját sikerült felépítenünk. A további tervekben szerepel, hogy a román állam minél többet átvallaljon a fenntartási költségekből, addig is azonban ezt a Téka Alapítvány biztosítja” – nyilatkozta lapunknak Balázs Bécsi Attila. Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár) 2017. február 10.Kitart a tanfelügyelőség a Brassai szakosztálya mellettEgyelőre nem hagyja jóvá a tanfelügyelőség, hogy a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceumban az elméleti helyett a szakosztályt szüntessék meg. Az RMDSZ eközben ötéves oktatási stratégia kidolgozásához lát hozzá. Nem hagyja jóvá a Kolozs megyei tanfelügyelőség a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceumba járó diákok szüleinek azon kérését, hogy az egyetlen, elméleti képzést nyújtó osztály helyett a kilencedikes szakosztályt szüntessék meg a következő tanévtől – a kedd esti döntésről szerdán számolt be a Krónikának Török Zoltán. A főtanfelügyelő-helyettes elmondta: a szülők fellebbezhetnek a döntés ellen, ebben az esetben a vezetőtanács ismét megtárgyalja az ügyet. Török arról is beszámolt, hogy az oktatási minisztérium nem kíván foglalkozni a problémával: szerdán személyesen tárgyalt a Brassairól Bukarestben a szaktárca képviselőivel, akiktől azt a választ kapta, hogy a megyének kell megoldania az ügyet. „Elmondták, ha megyei szinten megoldást találunk, akkor a minisztérium támogatni fogja azt. Mondjuk, ha az érintett felek meg tudnak egyezni, nincs is szükség a szaktárca támogatására” – magyarázta Török. Hozzátette: a szülők vagy a pedagógusok természetesen segítséget kérhetnek a minisztériumtól, de nem valószínű, hogy a szaktárca változtatni fog a tanfelügyelőség döntésén. Török azt is elmondta, hogy amint hazaér Bukarestből, tart még egy megbeszélést Valentin Cuibus főtanfelügyelővel, ezt követően hivatalosan is közlik a döntést a szülőkkel és a tanárokkal. „Ha véletlenül – hangsúlyozom: ha – a beszélgetést követően bármi változik, értesítem erről az érintetteket. Ha minden marad a régiben, szinte biztos, hogy a szülők fellebbeznek, valószínű a pedagógusok is így járnak el” – fejtette ki Török Zoltán. Hozzátette: volt már példa arra, hogy újratárgyalták a beiskolázási tervet, és módosították azt. A főtanfelügyelő-helyettes korábban lapunknak úgy nyilatkozott: azért nehéz teljesíteni a szülők kérését, mert a 2017/2018-as tanév beiskolázási tervében megyeszerte tudatosan a szakoktatás fejlesztésére, bővítésére fektették a hangsúlyt, sehol nem szüntettek meg szakosztályt. Kolozs megyében, illetve a kincses városban a diáklétszám rohamos csökkenése miatt kénytelenek magyar tannyelvű kilencedikes osztályokat megszüntetni. A Brassai diákjainak szülei és a pedagógusok elsősorban azt kifogásolják, hogy következő tanévtől megszüntetnék az iskola egyetlen elméleti osztályát, miután 2010 óta már két osztályról voltak kénytelenek lemondani. A szülők és a tanárok inkább a turisztikai képzést nyújtó szakosztályról mondanának le. Eközben az RMDSZ Kolozs megyei szervezete a csökkenő gyereklétszám okozta probléma közép távú megoldására készül: ennek érdekében pénteken zártkörű fórumot szerveznek, amelyen egy fenntartható stratégia kidolgozásáról tárgyalnak. A projekt a következő öt évre biztosítaná, hogy minden magyar gyermek anyanyelvű oktatásban részesülhessen a megyében – közölte a szövetség közleményében. Török Zoltán ezzel kapcsolatban a Krónikának elmondta: mindenkinek meg kell értenie, hogy ha 70-80 magyar gyerekkel kevesebb van, az oktatási törvény értelmében nem lehet megtartani a jelenlegi osztályszámot. Szerinte az ideális megoldás az lenne, ha a jogszabályt úgy módosítanák, hogy a kisebbségi oktatásban alacsonyabb létszámmal is működhessenek osztályok. Az RMDSZ tervei között szerepel is egy ilyen javaslat benyújtása. A hatályos törvény szerint viszont egyelőre minimálisan 28 tanuló kell egy osztály működtetéséhez, vannak ugyanakkor kivételek, például a zeneiskolában – amiből csak egy működik Kolozs megyében – 20 gyermek is elég. A pénteki fórumon Török mellett Csoma Botond parlamenti képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, a magyar iskolák igazgatói, aligazgatói, valamint az egyházak képviselői is részt vesznek. Jelen lesz Horváth Anna, az RMDSZ kolozsvári szervezetének elnöke, Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke, Ömböli Irma tanfelügyelő, Török Ferenc, a tanfelügyelőség munkatársa, Balázs-Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke, Balla Ferenc Kolozs megyei tanácsos, a Kallós Zoltán Alapítvány igazgatója, Tárkányi Gabriella, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Kolozs megyei elnöke, Kiss Tamás és Toró Tibor szociológus, valamint Bethlendi András jogász. Kiss Előd-Gergely | Krónika (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
