|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 340 találat | lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-330 | 331-340 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Sarány István 2014. június 4.Fekete tükörEzzel a címmel jelent meg Papp Kincses Emesének legújabb kötete a Hargita Kiadónál, amelyet szerdán este mutattak be a Nagy István Művészeti Szakközépiskola aulájában. Látványregénynek minősítették a könyvet, ugyanis a bulimiás kislány és családjának tragédiáját elmesélő történetet Siklódy Ferenc grafikus gazdagon illusztrálta. Rendhagyó módon ismertették a könyvet, amelyből Márdirosz Ágnes színművész olvasott fel, a kivetítőn a grafikus illusztrációit láthattuk, a drámához a zenei aláfestést pedig Juhász Zsuzsa zongoraművész szolgáltatta. Sarány István, a kötet szerkesztője „olyan tömörnek és lényegre törőnek nevezte az írást, mint a tokaji aszú”. A betegség miatt távolmaradt szerző pedig azt az üzenetet küldte, hogy „nem elég csak szeretni, nagy jelentőséggel bír az is, hogy miként szeretünk”. Szőcs Lóránt. Székelyhon.ro 2014. június 13.Új könyv az olimpikonokrólÚjra Csíkszereda ad otthont a közép-európai Sporttörténeti Vetélkedő döntőjének. A szombaton délelőtt kezdődő vetélkedőt megelőzően mutatják be a legújabb, Kárpát-medencei magyar olimpiai érmesekről szóló kötetet. A Hargita Megyei Sport- és Ifjúsági Igazgatóság, a nagykanizsai székhelyű Európai Sport Hagyományőrző Egyesület és a Dr. Mező Ferenc Olimpiai Baráti Kör által 13. alkalommal szervezett vetélkedőre – melynek idei témája „A magyar labdarúgás és labdarúgó-világbajnokságok története” –, szombaton, június 14-én délelőtt 10 órától kerül sor a csíkszeredai Városháza gyűléstermében. A vetélkedőt megelőzően bemutatják a Kis János és Csiki András által jegyzett Kárpát-medencei magyar olimpiai érmesek című kötetet, mely erre az alkalomra jelent meg a Csíkszereda Kiadóhivatal gondozásában. Sarány István, a könyv szerkesztője szerint „ez a kötet szól mindazoknak, akik szeretik a sportot, akik örülni tudnak minden nemzettársunk sportsikerének – bármilyen ország zászlója alatt érte is el ezeket a sikereket. Mert mint ebből a kötetből kiderül: a Magyarország határain túl élő magyar sportoló kétszer olyan jó kell legyen, mint a többségi nemzethez tartozó vagy az anyaországi magyar sporttársai.” Az eseményre minden sportbarátot tisztelettel várnak! Dobos László. Székelyhon.ro 2014. november 15.Képeslapok, barokkos próza, utazások ihlette költészetRégi képeslapok internetes elérhetőségéről esett szó az Arcadum Adatbázis Kiadó rendezvényén péntek délután a Karácsony Benő teremben, miközben a G.Caféban a 10 éves Bookart kiadó tartotta könyvbemutatóját, a Radnóti Miklós teremben pedig a Pallas Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent Kós Károly publicisztikája című kötetet mutatták be. Az olvasók, a könyvbarátok küzdve a bőség zavarával, sok esemény közül választhattak a 20-ik könyvvásár második napján is. A Pesti Kaligramm Kiadó jelentette meg Giambattista Basile A mesék meséje, avagy a kicsik mulattatása című kötetet, amelynek fordítója Király Kinga Júlia, aki délután várta a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének standjánál az olvasókat. A 16-ik század végén, 17-ik század elején született olasz, pontosabban ó-nápolyi nyelvű szöveggel akkor találkozott a fordító, amikor eleve velencei szövegeket kutatott, azokat fordított. Közben feltűnt neki a forrásanyag hiánya, az, hogy a magyar nyelvű szakirodalomban még említés sem esik erről az írásról – mesélte a maszol.ro érdeklődésére az olasz szöveg fordítója, aki öt évig dolgozott a munkán, hol nagyobb „erőbedobással”, hol kisebb energiával, végül mindent belevetve hozta létre a magyar nyelvű kötetet, amelyet elsősorban felnőtteknek, 15-16 éves kornál idősebbeknek ajánl. A kiadó egyből rábólintott a szöveg megjelentetésére, a folyóiratok is folyamatosan kérték tőle a részleteket, illetve tanulmányokat, rádióinterjúk is készültek ezzel kapcsolatban, remélhetőleg a kötet az olvasókhoz is megtalálja az utat – véli Király Kinga Júlia. „A kiadóm azzal biztat, ne az eladott példányszámok alapján mérjem a sikert” – fogalmaz a fordító. Válogatások korábbi köteteiből a most megjelent Nagy Attila költő tizedik verseskötete. A gyűjteményes kötet 193 verset tartalmaz ciklusokba szerkesztve – ismertette Sarány István szerkesztő, a Pallas Akadémia Könyvkiadó munkatársa. A szerző versírásról, ihletről, az orvosi munka és a költészet kapcsolatáról, párhuzamáról, sajátosságairól beszélt, utazásokról, amelyek meghatározták költészetét. Antal Erika maszol.ro 2015. február 25.Riportkötet a Felső-Maros mentérőlMagyarok az Istenszéke lábánál Hosszú vajúdás után végre napvilágot látott az a különleges riportkötet, amelynek "nyersanyagát" 2013 tavaszán rögzítették a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete marosi szervezetének Ratosnyán tartott riporttábora résztvevői. A MÚRE – korábban is szervezett – riporttáborainak az a célja, hogy a tagság bejárjon egy erdélyi tájegységet, és az újságírói műfaj révén bemutassa az érdeklődőknek. Azért esett a választás a Felső-Maros mentére, mert a nagyjából Déda és Maroshévíz közötti szorosban fekvő települések lakói "szórványszigetet" alkotnak a Székelyföld, Nyárádmente és Marosvásárhely között, ahol tömbben élnek a magyarok. A Felső-Maros mentére többnyire nyaralni, kirándulni járnak a Kelemen- és a Görgényi-havasok szépségével "fertőzöttek", de ilyenkor nincs idő és alkalom arra, hogy "mélyebben" is betekintsenek az itt lakók életébe, múltjába, a jövőbeli lehetőségek mérlegelésére. Az előző táborok hagyományát folytatva, nemcsak megyénkbeli újságírók (Bodolai Gyöngyi – Népújság, Bögözi Attila – www.vasarhely.ro, Gáspár Sándor – Marosvásárhelyi Rádió, Szucher Ervin – Krónika, Vajda György – Népújság) barangolták be a településeket, hanem más lapok munkatársai (Bajna György – Gyergyói Kisújság, Czirják Károly – Maroshévízi Hírlap, Mózes László – Háromszék, Sarány István – Hargita Népe, Sarány Orsolya – egyetemi hallgató) is eljöttek alaposabban megismerkedni a vidékkel. A MÚRE gondozásában, a Juventus Média és a Népújság támogatásával megjelent kötetet Szucher Ervin szerkesztette. A könyv első bemutatóját, a szerzők jelenlétében, az elmúlt vasárnap délben, az istentiszteletet követően a jódtelepi református templomban tartották. Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE korábbi elnöke elmondta, külön érdekessége a kötetnek, hogy igen sokszínűen, több témát is felvetve tükrözi a vidék lakóinak mindennapjait. De nemcsak a Déda és Maroshévíz közötti települések kerültek be, hanem Marosvécs és Magyaró község is szerepel benne, mert – bár ezek a települések nem tartoznak közvetlenül az említett övezetbe –, életükkel, mindennapi tevékenységükkel kötődnek a Kelemen- és a Görgényi-havasokhoz. Karácsonyi Zsigmond külön megköszönte a vendéglátást Nagy Ferenc református lelkésznek és feleségének, Editnek, ugyanakkor minden egyes alanynak is, hogy történeteikkel, elbeszéléseikkel hozzájárultak a kötet megjelenéséhez. A rövid felvezető után a könyv szerzői ajánlották a kötetet, írásaikat. Vajda György és Gáspár Sándor több évtizede "hazajár" Ratosnyára, Jódtepelre. Kifejtették: bár a környéket jól ismerik, hiszen mindketten barangoltak eleget, a kollégák kötetbeli írásait olvasva sok újdonságot felfedeztek, s ez talán azokra is érvényes lehet, akik alanyként szerepelnek a könyvben, de nem igazán hallottak vagy tudnak információkat a szomszéd településekről. Szucher Ervin szerkesztőként a munkáról beszélt, megköszönve a munkatársak hozzájárulását. Kifejtette, megérte kivárni, hiszen mind tartalomban, mind pedig külalakban szép kötetet sikerült szerkesztenie. Bodolai Gyöngyi nem a táborban, hanem később kapcsolódott be a munkába. Pozitív kicsengésű riportjai hőseinek sorsa (Fickó és Holtmaros) azt igazolja, hogy bár nehéz, érdemes vállalkozni, dolgozni és helyben maradni. Bajna György a jódtelepi egyház könyvében kutakodva érdekes részleteket tárt fel a helybéli magyarok történetéről, nemcsak az egyházról, hanem a hajdanán működött egyházi iskoláról is. S ezen a vonalon maradva Disznajó kulturális örökségébe is betekintett. Bögözi Attila nagy prózai témát választott. Riportja a megélhetésről szól: a gödemes-terházi borvíztöltödét és a "maffia" által elkótyavetyélt kőfejtőt veszi górcső alá. Sarány István a nemesi családok (Kemény, Éltető) tulajdon-visszaszolgáltatási küzdelméről írt. A könyvbemutatón pedig egy idézettel is ösztönözte a szórványban élőket arra, hogy büszkén viseljék sorsukat. A riportkötet az ötödik könyv, ami erről a vidékről szól. Mi több, a házigazda Nagy Ferenc tiszteletes megígérte, hogy ezen felbuzdulva hozzáfog Ratosnya monográfiájának megírásához. Sarány Orsolya egyetemistaként vett részt a táborban, és örömmel jelentette ki, hogy ez az első megjelent riportja, ami nagy lendületet ad a további íráshoz. Nem volt jelen a bemutatón Mózes László, aki igen érdekes családi történeteket jegyzett le, illetve Czirják Károly, aki többek között a maroshévízi Urmánczy család kevésbé ismert sorsát vetette papírra. A könyvbemutatón részt vett Rácz Éva, a MÚRE elnöke is, aki többek között elmondta, a szervezet örömmel támogatja a riporttáborok szervezését, korábban Kalotaszegen is készült egy ehhez hasonló kötet, amelyeknek célja, hogy az újságírók szemszögéből dokumentálják, leírják az adott vidéket, és úgy rögzítsék a jelent, hogy az a jövőhöz is szóljon. A kötetet legközelebb március elsején, vasárnap 11 órakor a fickói református egyházközségben, ugyanaznap 15 órakor Holtmaroson is bemutatják. A marosvásárhelyiek március 4-én 17 órakor a Bernády Házban ismerkedhetnek meg a kiadvánnyal, míg március 6- án, pénteken 15 órára a disznajói óvodába várják az érdeklődőket. (erdélyi) Népújság (Marosvásárhely) 2015. március 9.Élet az Istenszéke lábánálKét hét alatt öt településen mutatták be a Magyarok az Istenszéke lábánál című riportkötetet. Miután a jódtelepi, fickói és holtmarosi olvasóközönség kézbe vehette a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által kiadott könyvet, a hétvégén a marosvásárhelyi Bernády Házban, majd a Disznajón összegyűltek ismerhették meg a kiadványt. Három székelyföldi megye hét különböző sajtótermékénél dolgozó újságíró – Szucher Ervin, Bögözi Attila, Vajda György, Bodolai Gyöngyi, Bajna György, Czirják Károly, Sarány István, Sarány Orsolya, Gáspár Sándor, Mózes László és Karácsonyi Zsigmond – összefogásával született a hiánypótló kórképnek is nevezhető kötet, amely a Felső-Maros mentét igyekszik bemutatni. A kötet nem afféle turistakalauz akar lenni – mondta a marosvásárhelyi könyvbemutatón lapunk munkatársa, Szucher Ervin – a csodálatos, helyenként akár vadregényes vidékről, hanem az ott élő magyarság életét, problémáit próbálja bemutatni. Jódtelepen a MÚRE 2013 nyarán szervezett riporttábort, amelynek keretében Vajda György például a funtineli boszorkány nyomában járva a jelenkori pásztorkodás sajátosságait is megörökíti, Szucher Ervin pedig az elnémuló Felső-Maros menti harangokra, a falvak kiürülésére, a magyarok létszámának csökkenésére figyelmeztet. Bögözi Attila a borvízről és a kőről, mint haszonforrásról közöl oknyomozó riportot, Sarány István a dédai vasútvonal „magyarvilágbeli” építését idézi fel, Gáspár Sándor a gyógynövénytermesztéssel foglalkozó, fiatalkori álmát megvalósító Boros Erzsébet történetét meséli el. Bodolai Gyöngyi Lélekfa című riportjában a hangszerkészítő vállalkozásról ír. A könyv szerkesztője, Szucher Ervin arról beszélt a kötet marosvásárhelyi bemutatóján, hogy annak dacára, hogy szinte minden marosszéki valamiféleképpen kötődik a Felső-Maros mentéhez, a legtöbb ember számára a régió csupán a kirándulási, túrázási lehetőséget jelenti. „Mi egy másik oldaláról próbáltuk bemutatni a térséget, mégpedig az ott – helyenként tömbben, helyenként szórványban – élő magyarság szempontjából. Abból a magyarságéból, mely valamikor a Görgényi- és a Kelemen-havasok birtokosa volt, mára viszont elenyésző vagy teljesen alárendelt szerepbe szorult azokkal szemben, akiket másfél-két évszázaddal ezelőtt nemeseink telepítettek a hegyek lábához” – magyarázta. A disznajói eseményen megjelentek például örömmel nyugtázták, hogy falujuk gondosan ápolt néphagyományai és a település kulturális mozgatórugói fontos helyet kaptak Bajna György írásában Antal Erika | Krónika (Kolozsvár) 2015. május 16.Huszonöt éves a MÚRE (GALÉRIA)Megalakulásának helyszínén, a Sapientia - Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai karának nagy aulájában ünnepli fennállásának 25-ik évfordulóját a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). Üvegcsillár, posztmodern, szoc-reál stílusú épületbelső, sok kis asztal körül cigarettázó emberek, lelkes hozzászólások, elképzelések, tervek ismertetése, egyeztetések, viták – valahogy így kell elképzelni azt a miliőt, amelyben 25 évvel ezelőtt a MÚRE megalakult. A Bukaresti Román Televízió Magyar Adásának két munkatársa, Kacsó Sándor és Bartha Ágnes egy 25 perces filmet készített az elmúlt két és fél évtized felvételeiből. A filmkockák a kezdetektől a tavalyi riporttáborig felelevenítették a legfontosabb eseményeket az újságíró-egyesület életéből. Sok ismerős arc tűnt fel, olyanok, akik ma is aktív tagjai az egyesületnek, olyanok, akik valamiért elmaradtak, vagy eltávoztak már az élők soraiból. A Sapientia nagy aulájában Sarány István csíkszeredai újságíró, a MÚRE Hargita megyei területi képviselője házigazdaként szólította mikrofon elé a meghívottakat, társszervezetek képviselőit, egykori elnököket, munkatársakat, vendégeket. A felszólalók között elsőként Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke köszöntötte az újságírókat, aki a MÚRE és az RMDSZ 25 éves fennállása között vont párhuzamot. Györffy Gábor, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa beszélt az újságírói szak megalakulásáról, majd Kövér Tamás, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének delegáltja, Szikora József, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének elnöke, Léphaft József, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének képviselője, Havasi János, az MTVA- és Tripolszky János, a sajtószakszervezet részéről, Kassai Péter, az egykori szárhegyi MÚRE-rendezvények házigazdája, valamint Jakab István, a magyar országgyűlés alelnöke mondott köszöntő beszédet. „25 év, 133 díjazott” - mondta Rácz Éva, a MÚRE elnöke, majd a volt elnököket, alelnököket szólította mikrofon elé: Hecser Zoltánt, Gáspár Sándort, Karácsonyi Zsigmondot, Boros Zoltánt, Simonffy Katalint, Ambrus Attilát. Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnökének üdvözletét Bartha Réka olvasta fel. Üzenetben köszöntötte az ünneplőket Vincze Loránt és Ágoston Hugó, majd a legvégén a MÚRE Press-ing focicsapata vonult a pódiumra és jelentette be, hogy öt háromra győzte le a Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának csapatát. A rendezvény szombaton szakmai tanácskozással folytatódik: Bodonovich Jenő Médiabiztosi ajánlások a köz érdekében címmel tart előadást, Turos Lóránd a romániai médiaszabályozásról, Kövér Tamás a Média Önszabályozó Testület tapasztalatairól, Szucher Ervin Kihívások előtt a MÚRE Becsületbírósága témát járja körül. Antal Erika maszol.ro 2015. július 13.2015-ös erdélyi magyar tabulexikon...avagy azoknak a témáknak a listája, amelyeket illik, muszáj, fontos, kényelmes, kötelező, elvárt, előzékenység agyonhallgatni. szerkesztette: Kertész Melinda Megismételtük 11 évvel ezelőtti ankétunkat az erdélyi magyar társadalom szent tabutémáiról. Újságíró kollégák véleményét kértük ki arról, hogy szerintük melyek azok a témák, amelyekről nem illik, kínos, vagy egyenesen veszélyes beszélni, a sajtós munka során tematizálni, vagy a ne szólj szám, nem fáj fejem típusú magatartás felöltésével kockázatmentesen lehet élni a hétköznapokat. A megismételt felmérés eredménye nem mutat szignifikáns eltérést a bő egy évtizeddel korábban készült tabulistához képest, az erdélyi magyar társadalom majdhogynem gondolkodási struktúrákba beragadt közösségnek tűnhet. Legfennebb egy-egy téma évült el időközben, például kipukkadt az Európai Uniós csatlakozástól várt Kánaán lufija, vagy a sajtó mindenhatóságáról alkotott kép meghiúsult - ehhez többnyire a politikailag elkötelezett hírtelevíziók járultak hozzá - és az utóbbi időszak történései miatt a meleg-téma sem számít már kifejezetten tabunak. Összesen 11 kolléga válaszolt a felkérésünkre, ábécésorrendben: Balázsi-Pál Előd, Dénes Ida, Farkas István, Gergely Zsuzsa, Kustán-Magyari Attila, Oborocea Mónika, Papp Attila Zsolt, Papp-Zakor András, Sarány István, Szabó Tünde és Szilágyi Szabolcs Nyilván nem tekinthető reprezentatívnak a felmérés, de szociológiai szempontoknak is próbáltunk eleget tenni: mintegy 40 kollégát kérdeztünk meg (de csupán egynegyedük válaszolt), fele-fele arányban férfiakat és nőket, nagy- és kisvárosiakat, székelyföldieket, közép-erdélyieket és partiumiakat, különböző politikai beállítottságúakat, főszerkesztőket, szerkesztőket, riportereket. A beérkező válaszokat összegeztük, majd egy listát állítottunk össze, és pontoztuk azt is, hogy egy-egy téma milyen gyakorisággal bukkan fel. Dobogós tabutémák Az erdélyi magyar politikusok korrupciója – 6 említés Az RMDSZ-féle Veled vagyunk, XY! jelenség – annak a látszatnak a keltése, hogy a magyar politikus csak becsületes lehet – 5 említés Az egyházak, egyházi méltóságok megkérdőjelezhetetlen tekintélye – 5 említés A magyar oktatásnak a román oktatáshoz képest is silány minősége, ami a szórványra kiemelten jellemző – 5 említés Az erdélyi magyarok intoleranciája, a másság gyűlölete – 4 említés Személyi kultusz, Szent Tehenek Wass Albert, Nyírő József, Orbán Viktor, Markó Béla, Bayer Zsolt, Szász Jenő, Tőkés László, Böjte Csaba, Ráduly Róbert, Barabási Albert-László, minden pap és lelkész, történész, néprajzos, helytörténész és képzőművész. Egyházhoz kapcsolható tabuk 1. Egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása - a sajtóban például még csak fel sem merül az kérdésként, hogy miért jobb a szentgyörgyieknek, ha a Székely Mikó épülete az önkormányzat tulajdonában marad. 2. Vallásoktatás – alapvető tartalmi kérdőjelek nem merülnek fel 3. Csíksomlyó vallási tartalomtól való kiüresedése 4. Antiszemita egyházi megnyilvánulások Sajtóhoz kapcsolható tabuk 1. Sajtómunkások, mint pártkatonák: számos példa van arra, hogy olyan újságírók, akik évekig vállaltak politikai szereplők, illetve pártok számára PR-munkát, hirtelen visszatérnek a sajtóba, mintha mi sem történt volna. 2. A sajtótermékek jövedelemforrása, az újságírók morális és anyagi kiszolgáltatottsága 3. A politikusoknak az őket kritizáló sajtóval, újságírókkal szembeni agressziója, „Aki tükröt tart, az ellenünk van” attitűd 4. Skanzensajtó – nem nyúl a tabukhoz Az erdélyi magyarság intoleranciája, mint tabutéma 1. Melegek - a tematizálása kapcsán az utóbbi napokban tört meg a jég,az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága döntésénekhatására, viszont a megfogalmazott számos vélemény nem a toleranciáról tanúskodott 2. Patriarchális berendezkedés és a nők ezzel együtt járó hátrányos helyzete a romániai magyar társadalomban – a nőnek a családi/magánszférához kötése a társadalmi valóság, a kétkeresős családmodell ellenére. A családdal, gyerekneveléssel járó feladatok a nő nyakába való zúdítása, és ezzel együtt a nő önfeláldozó magatartásának dicsőítése 3. Családon belüli erőszak magánügyként való kezelése, ami a közpolitikákban is megnyilvánul, például a családon belüli erőszak áldozatait szolgáló menedékhelyek, segítő programok hiányában 4. Idegengyűlölet, rasszizmus, a gyűlöletbeszéd Magyarországról való importálása 5. Roma-kérdés – bár nem mondható el, hogy nincs tematizálva, azonban a diskurzusban a romák vagy munkakerülő élősködők, vagy kizárólag a többségi rasszizmus áldozatai, aki nem ezen sémák mentén közelíti meg a problémát, azt valamelyik klub exkommunikálja 6. Segítségre szoruló magyarok – nem esik szó arról, hogy a fogyatékkal élők és a hajléktalanok körében a magyarok az etnikai arányukhoz képest felülreprezentáltak 7. Erdély, mint prosperáló régió, amely önerőből is fent tudja tartani magát, a Románia déli megyéi és Moldva hibáztatása, amiért "hátráltatják Erdélyt a fejlődésben" Kultúra terén megnyilvánuló magatartások tabusítása 1. Kulturális posvány magasztalása: a sajtó kritikátlanul áll hozzá számos szervezet tevékenységéhez, nem kérdőjelezi meg aktivitásuk minőségét, érdemként tüntetve fel az egyszerű létezésüket. Szórványban jellemző. 2. Elit kizárólagos hozzáférése a kultúrához: minimális az átjárhatóság a tömegkultúra- és a magaskultúra-fogyasztás közt; alig akad olyan nívós kulturális esemény, amely azok számára is kapaszkodókat nyújt a megértésben, akik nem jártasak a magaskultúrában 3. Kulturális fölény fitogtatása: székely élelmesség, a bánsági fölény, általában az erdélyi magyarság kulturális felsőbbrendűsége 4. Román kultúra lenézése 5. Az erdélyi magyarok szakmai felkészültségének idealizálása 6. Hagyományok fetisizálása, értékük felül nem vizsgálása, az a meggyőződés, hogy az egyetlen érvényes út a megőrzésük A távlati gondolkodás hiánya, mint tabutéma 1. Múltba fordulás, a jövőkép hiánya: nincs vagy sekélyes a közgondolkodás arról, hogy mihez kezdjünk magunkkal mint politikai-kulturális közösséggel 2. Autonómia – ennek mantrázása, panacea-szerű megoldásként való feltüntetése 3. Székelyföldi szegénység – hárítás, annak hajtogatása, hogy „Bukarest nem ad pénzt” 4. Fiatalok elvándorlása 5. Kisebbségi sorson való rágódás, kisebbségi komplexus 6. Trianon tabusítása – senki nem vizsgálja meg a monarchiabeli interetnikus viszonyokat 7. Virtuális magyar világ kialakulása, elszigetelődés a magyarországi és a romániai valóságtól Politikusokat övező tabuk 1. Politikai klientúra magyar berkekben 2. Korrupt magyar politikusok ügyei tematizálásának hiánya: nem "kifizetődő" olyan ügyekről beszélni a nyilvánosság előtt, amelyekben az erdélyi magyarság vagy annak prominens képviselője nem áldozat, hanem elkövető, néma cinkos, vagy felelőtlenül közönyös 3. Elnézzük az erdélyi magyar politikusoknak a pökhendiségüket, az általuk képviselt közösség felé tanúsítandó alázat hiányát 4. Magyar elöljárók kommunizmusban való tevékenységét mély csend övezi 5. A Communitas Alapítvány tevékenységét homály fedi 6. Politikai elit felelőssége a marosvásárhelyi helyzet kialakulásában 7. Az erdélyi magyar politikusok vagyonosodása 8. A politikusok üzleti és sajtókapcsolatainak agyonhallgatása Politikai, közszférai tabuk 1. Az etnikai párt, mint alapséma: nem merül fel a közbeszédben az a kérdés, hogy lesz-e ennek egyáltalán jövője? 2. A Fidesz nemzetpolitikájának a következményei 3. Az RMDSZ, amely feladta az emberjogi alapú diskurzust 4. Az etnikai jelző ráhúzása a teljes erdélyi magyar társadalomra: mindent nemzeti, soha sem osztályrétegződés szerint látunk 5. Patetikus diskurzusok: függetlenül attól, hogy politikai, kulturális vagy társadalmi diskurzusról van szó, információszegény, könnyfakasztó beszédek hangzanak el. A tények mellőzése elősegíti a félretájékoztatást, az önámítást. 6. A székelyföldi románok valós helyzete Oktatás terén felmerülő tabuk 1. Magyar oktatás gyenge minősége, különösen szórványban 2. Tinédzserek szexualitása, az erről való őszinte beszélgetés, a szexuális nevelés az iskolákban a biológia órai tananyaggal kimerül. 3. Felsőoktatás, a képzések megszervezésének gyenge minősége, aminek egyenes következménye, hogy sok fiatal külföldre megy tanulni 4. A BBTE magyar tagozata és Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közötti viszály Futottak még: 1. Az élettér fokozatos leépülése 2. A magyar nyelv mellőzése a kereskedelemben, rossz megoldások 3. Közéleti személyek magánélete – Tőkés válása téma, ezzel szemben Markó válása tabu volt 4. Háború kitörésének veszélye Transindex.ro 2015. július 31.Korunk, Művelődés, SzékelyföldLehet uborka- és falunapszezon, az erdélyi kultúra meghatározó havi kulturális kiadványai rendületlenül megjelennek; ha kánikula van, s ha éppenséggel szabadságon van a nép színe-java, akkor is elvihetők ezek a folyóiratok a hegyekbe, a tengerek martjára, de bármilyen külföldi helyszínre, vagy akár a szénaboglya tövébe is, hiszen vannak még honfitársaink páran, akik a szénagyűjtés és az olvasás klasszikus módozatait művelik. A Székelyföldnél éppenséggel külön lapszám-bemutatót is tartottak, amelynek Balla Zsófia volt a vendége. Korunk – 2015. augusztus Történelem – (történelmi) regény Mennyiben kellett már életében szentnek lennie István királynak, és miként viszonyulhatott a „pogány” nemzeti múlthoz? Hol végződik a nemzeti hősök iránti tiszttelet és hol kezdődik a gyalázkodás? Krónikás és Agatha Christie – mik a hasonlóságok és különbözőségek? Miért olvassuk ma is Krúdy királyregényeit? Mi a valóságalapja „Egör vára summájának”? Miként rajzolta meg Móricz a Tündérkertet, mi késztette Bánffy Miklóst az Erdélyi történet megírására? Hogyan esett Jókai „találkozása” a csíki székely krónikával? Miként értelmezhető a Wass Albert-jelenség? Mi a Hollóidő lét- és világértelmezési horizontja? Ezekre és hasonló kérdésekre keresik a választ a súlypont-tömb szerzői – Szegedy-Maszák Mihály, Veszprémy László, Zsoldos Attila, Kasza Péter, Oborni Teréz, Horn Ildikó, Hermann Gusztáv Mihály, Szász Zoltán, Pomogáts Béla, Romsics Ignác –, akik a történelem és történelmi regény közti kapcsolódásokat vizsgálják. Művelődés – 2015. július „Az erdélyi magyarság körében a népihez való időnkénti visszatérés nem pusztán divat, mint Magyarországon, hanem szükséglet: a megmutatkozás, azonosságunk megfogalmazásának és felmutatásának szükséglete, kényszere erősíti. A kisebbségi lét ad többlettartalmat, többletjelentést neki” – írja a Művelődési júliusi száma vezércikkében Sarány István. Írásában a szerző az első alkalommal 1931 júliusában megszervezett, manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Ezer Székely Leány Napja tartalmi-eszmei vonatkozásait ecseteli. A Közösség rovat hasábjain Horváth Sz. István a nyugatra vándorolt ember szemével boncolgatja az erdélyiség mivoltát, Dávid Lajos pedig a Krasznagyöngyről Csíksomlyóra gyalogosan elzarándokoló Szaniszló Józseffel beszélget. Kálóczy Katalin Berky Annával készített interjújából megtudhatjuk a szovátai Teleki Oktatási Központ létrejöttének körülményeit. A Kibeszélő rovatban Laczkó Vass Róbert Boros Loránd idegenvezetővel és a gábor-cigány kultúra szenvedélyes kutatójával beszélget. Az Enciklopédia rovatban Murádin Jenő a kolozsvári egykori Iparmúzeumot és gyűjteményeit mutatja be, a Galéria rovatban pedig Pásztor Csenge Bíborka a több évtizedes elzártság után előkerült erdélyi magyar portrékról értekezik. A Könyvesház rovatban Lakatos Artur a Killyéni András által szerkesztett többszerzős Retro-Sport, 2014 című kötetet ajánlja az olvasóknak. A Vadrózsák rovatban Szűcs György Áron érmelléki tájházakat és gyűjteményeket mutat be, Nyisztor Ilona pedig a nemrég Pusztinában lezajlott hetedik zenetáborról számol be. A lapszám színes borítóin Ádám Gyula és Pozsony Ferenc felvételei láthatók. Székelyföld – 2015. július A folyóirat a kánikula közepén is érdekfeszítő írásokkal örvendezteti meg az olvasót. Akár szabadság idejére is elvihető ez a lapszám, amely értékes és emlékezetes tartalommal töltheti ki pihenésünket, illetve újból és újból felhívhatja figyelmünket kultúránk sokoldalúságára és múltunk egy-egy szeletére. A Szépirodalom rovatban Markó Béla, Vajda Anna, Ferencz Imre, Bogdán Emese, Horváth Benji, Selyem Zsuzsa, Farczádi Róbert újabb írásait találjuk. A Disputában Fekete Vince: Balla Zsófia székfoglalója elé címmel ír köszöntőt, a továbbiakban pedig Balla Zsófia közöl saját írást. A Nobile Officiumban „A nemesi származás nem érdem, hanem következmény” címmel Oláh-Gál Elvira beszélgetés Bánffy Fruzsinával. Nagy Szabolcs: A gondok hullámai közt (Egy 1919. áprilisi jelentés Erdély védelmének kulcspontjából), Kis Krisztián Bálint: Adalékok a székelyföldi levente-egyesületek történetéhez címmel olvashatunk az Irattárban. A Ködoszlásban Hencz Hilda: Magyar Bukarest a kommunizmus alatt című írását találjuk (János András fordításában). Az Ujjlenyomatban Ambrus András: „Szivárvány havasán felnőtt rozmaringszál…” (Lejegyezte: Bálint Csaba). A Szemlében Báthori Csaba: Minden belülről származik (Markó Béla: Elölnézet), Adorjáni Anna: Csörömpöl a szó (Michel Houellebecq: Behódolás) címmel néhány közelmúltban megjelent kötetről közöl kritikákat a lap. A szerkesztők pedig Michel Houellebecq, Tóásó Előd, Rainer Maria Rilke és Ernest Hemingway egy-egy könyvéről, friss olvasmányélményeikről írnak. A Székely Könyvtár egyik pünkösdre megjelent kötetét (Csiki László Titkos fegyverek), a pályatárs, Vári Attila ajánlja. Végül ismételten felhívják a figyelmet a Márton Áron-pályázatra. A lapszámot Koter Vilmos munkáival illusztrálták. Simó Márton Székelyhon.ro 2015. szeptember 13.Óradnai Magyar Napok – Nem magyarul magyarokTizedik alkalommal szervezték meg Óradnán a Magyar Napokat. Ez alkalommal mutatták meg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete kiadásában napvilágot látott Nem magyarul magyarok című riportkötetet is. Mezőbergenyéből érkeztek a Domahidi-lányok, - Kata, Zsuzsa, Sára és Anna - akik előadásával vette kezdetét a szombat délelőtti eseménysorozat Óradnán. A művelődési otthonban székelyudvarhelyi, salgótarjáni és marosvásárhelyi vendégek előtt mutatták be a MÚRE-táborban született riportokból szerkesztett kötetet, amelynek szerzői többek közt a magyar tannyelvű oktatást, az anyanyelv-használat korlátait és a nyelvcserét, Óradna és Radnaborberek jelenlegi gazdasági helyzetét járták körül. Ahogy Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője fogalmazott, kilométerszámban nincs nagyon távol, a tudatokban mégis messze fekszik az a vidék Marosvásárhelytől, Kolozsvártól, Sepsiszentgyörgytől, vagy Brassótól. De leginkább azoktól a tömbmagyar településektől, ahol mi sem természetesebb, mint az anyanyelvű kommunikáció, a magyar oktatás az óvodától az egyetemig. Arra is kíváncsiak voltak az újságírók a júniusban szervezett riporttáborban, hogy a bányák bezárása ellenére miért maradnak otthon a radnaiak, illetve a borberekiek, miből élnek, miből építik nagy és szép házaikat, és főleg mire, milyen jövőre számíthatnak. A könyvről, amelyben 18 szerző írása olvasható, és amelyet Szűcs László szerkesztett, elsőként Rácz Éva, a MÚRE elnöke beszélt, aki elmondta, voltak újságírók, akik már többször is megfordultak Óradnán és Radnaborbereken, míg másoknak a két hónappal azelőtti tábor jelentette az első alkalmat. A kötet létrejöttére alig két hónap állt a szerzők és szerkesztők rendelkezésére, ezért gyorsan kellett dolgozniuk, annál is inkább, mert elhangzott az ígéret: az Óradnai Magyar Napok alkalmából kerül sor az első könyvbemutatóra. A riportjaik témájáról, a vidékkel való találkozásról a jelenlevők, Bögözi Attila, a vasarhely.ro, Szucher Ervin, a Krónika, Gáspár Sándor és Gáspár Melinda a Marosvásárhelyi Rádió, Rácz Éva, a Kolozsvári Rádió, valamint e tudósítás szerzője, a Maszol munkatársa beszélt. A kötetben olvasható többek közt Szekeres Attila riportja az óradnai beszélő kövekről, Sarány István Ahol az Úr lépked hallgatag című írása, Ambrus Attila Ami arany, arany marad című riportja, Farkas-Ráduly Melánia Óradna elmozdult a holtpontról című riportja. Deák Gyöngyi és Maksay Magdolna arról írt, hogy a borbereki víz visszavár, Sarány István és Sarány Orsolya a bányászfeleségekről, Kovács Péter az Ünőkőről, Moldován Zenkő a besztercei magyarokról kérdezte Antal Attila tanácsost, Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a borbereki és óradnai gasztronómiáról írt színes riportot. maszol.ro 2015. szeptember 23.Riportkönyv a szórvány szórványárólA nagy erdélyi nemzetiségolvasztó kohómű egyik legszomorúbb-legszebb katlanában, a Radnai havasalji, a Nagy-Szamos forrásvidékéhez közeli kishaza két településén: Óradnán és Radnaborbereken forgolódtak a 2015-ös MÚRE-riporttábor résztvevői. Szilágyi Aladár könyvismertetője. Fokozott érdeklődéssel vettem kézbe a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének legújabb kiadványát. Az immár hagyományos riporttáborok szervezése a MÚRE legígéretesebb rendezvénysorozata. Valahol Erdélyben (Partiumban és a Bánságban sajnos, még nem…) a kezdeményezők kinéznek egy-egy „izgalmas”, „jó” helyet, lehetőleg szórványvidéken, tizenöt-húsz kollégát táboroztatnak, ahonnan szét lehet rajzani, két-három nap alatt begyűjteni a riportanyagot, közösen átbeszélni, majd hazatérve érlelni, megírni, végül kötet formájában közkinccsé tenni az élményeket. Egyik vagy másik kistáj sajátos jelenének feltérképezése, múltjának feltárása, lehetséges jövőjének latolgatása hálás feladat, több is és más is, mintha a tizenötek-húszak egyen-egyenként járták volna be a portyázásra kijelölt terepet. Párhuzamok és tandemek Annak idején, amikor az Erdélyi Riportban napvilágot láttak etnosz-sorozatom első darabjai, egy református lelkész hívta fel a figyelmemet Óradnára és Borberekre: feltétlenül keressem fel azt a vidéket, mert vétek volna kihagyni azt az elszomorítóan és örömtelien különös-szépséges végvilágot, ahol magukat magyaroknak valló, de magyarul nem beszélő magyarok élnek. Mivel nem sikerült eljutnom oda, némi szakmai irigységgel keveredő figyelemmel, majd nem kis elégtétellel követtem nyomon a táborozás fejleményeit, és olvastam végig együltömben kollégáim könyvét. Maga a cím: Nem magyarul magyarok – telitalálat, hiszen sokat elárul a nagy múltú történelmi bányavidék-határőrvidék sajátos helyzetéről. A szórványok szórványában, a legközelebbi magyarlakta településtől 60 kilométerre élő – néhány kivételtől eltekintve – egészében anyanyelvét vesztett magyar közösség, mely katolikus vallásától elválaszthatatlan magyar identitását nem veszítette el – kell-e ennél izgalmasabb, riadóra késztető újságírói feladat? A riporttáborok hasznos voltához nem csupán az tartozik hozzá, hogy különböző városokból érkeznek az írott sajtós, rádiós, televíziós táborozók, hanem az is, hogy más-más orientáltságú, „nézetű” médiumok emberei futnak össze, urambocsá’, nincs szekértáborosdi, kiderül, hogy szót tudnak érteni egymással, netán megtalálják a közös hangot is. Az is lényeges – ez a 2015-ös táborverés alkalmával maradéktalanul érvényesült –, hogy gyakorlatilag minden nemzedék képviseltesse magát, az öreg sajtórókáktól az újdondászinasokig, a diákokig. Ami fokozhatta az együttmunkálkodás varázsát: több esetben családi tandemek (például: apa-lánya) alakultak, avagy két kolléga párba állva eredt útnak. Nem zavaró, inkább elkerülhetetlen jelenség, hogy a szövegek metszik egymást, a két településen forgolódók a nem túl bő riportalany-kínálat miatt esetenként ugyanazt a személyt faggatják, vagy ugyanazt a részletet ragadják ki. Nem zavaró, mert részint más megközelítésben, más-más összefüggésben kérdeznek, részint ugyanannak a jelenségnek más-más aspektusaira világítanak rá. Nem egymást kioltó, ellenkezőleg, egymást erősítő információk ezek, még ha olykor ellentmondásokba is keverednek egymással. Riportról riportra Műfajilag is, tematikájában is változatos kötet, a helytörténeti tudnivalókat kalangyába foglaló szövegtől, az alaposan dokumentált oknyomozó riporton keresztül, a szociográfia eszközeivel élő, avagy a hangulati elemeket rögzítő írásokig. A gyakorlatilag szinte mindenki által feltett, mindenki által elemzett kérdés: miként kezdődött, hogyan történhetett meg a fokozatos nyelvvesztés, és ennek ellenére miként maradhatott meg, milyen formában nyilvánul meg a hétköznapokban a magyarul már nem beszélő nemzedékek magyar identitástudata? Szekeres Attila (Beszélő kövek Óradnán) a település helytörténeti, építéstörténeti dimenzióit ragadja meg, Antal Erika (A nyelvvesztés útján) az anyanyelv eltűnésének nemzedékről nemzedékre erősödő folyamatát járja körül, Sarány István (Ahol az Úr lépked hallgatag…) a katolikus egyház szerepére, bizonyos, a kisközösségen belüli feszültségekre, de nem utolsó sorban a lehetséges szórványstratégiákra hívja fel a figyelmet. Bauer Ilona tanárnő, a település értelmiségének nemrég elhunyt, pótolhatatlannak tűnő alakja két írásban idéződik fel. Szucher Ervin (Reményik intelmével élt élet) című írása a fáradhatatlan pedagógus tevékenységének az eredményeit is felvázolja, megszólaltatja azoknak a nemzedékeknek a tagjait, akik Bauer Ilona tanítványaiként nem csupán a magyar identitás, hanem a magyar nyelv hűségén is megmaradtak. A Függelék egyik darabja, Gáspár Sándor (Viszik a jó hírünket) egy 2010-ben, Bauer Ilonával készült rádióinterjúja, mely Reményik Sándor születésének 120 évfordulóján készült, a radnaborbereki ünnepség alkalmával. Hogy mi köze volt, van a költőnek Borberekhez? Reményik egyik kedvelt rejteke volt, az a hely, amelyik egy kisebb kötetnyi vers megírására ihlette őt. Kultuszát mindkét településen őrzik, még egy kétnyelvű, magyar-román versválogatásra is tellett, a helybeli ortodox esperes lelkes-értő előszavával… A Gegő család panziója éppen annak a háznak a helyére épült, ahová a poéta évekig visszajárt. Többek összefogásával életművéhez méltó irodalmi emlékhelyet alakítottak ki Borbereken. A Reményik kultusszal foglalkozó írások közül az egyik (Az élő Reményik emlékezete) Dávid Gyula irodalomtörténésznek egy évfordulón elhangzott előadását tartalmazza, a másik (Ide, ha egyszer hívnak, kétszer is el kell jönni) ugyancsak Gáspár Sándor beszélgetése a kolozsvári kutatóval. A Reményik-képet gazdagítja az Ambrus Melinda–Ambrus Attila páros riportja (Csendes csodák földjén), melyben részint a Nagyváradról Veszprémbe átszármazott, Erdély-Partium tájegységeit 38 fotóalbumban megörökítő házaspárt, a fotográfus Váradi Péter Pált és az irodalomtanár Lőwey Lillát szólaltatják meg, Reményik és Borberek kapcsolatát bemutató albumuk kapcsán, másrészt a költő kultuszának is színteret nyújtó panzió tulajdonosaival, Gegő Zsuzsannával és Gegő Sándorral beszélgetnek, a Reményik-zarándokokról, illetve a panzió mindenkori vendégeiről. Gáspár kolléga 2010-ben készült, 2015-ben kiegészített riportja (Zichy Domonkos magyarsága) egy különös, tragikus fordulatokat sem nélkülöző pályafutású főpap emlékét idézi. Annak a püspöknek az alakját, akinek hamvai az óradnai magyar temetőben porladnak, aki ide menekültében ennek a kisrégiónak a felemelkedését szolgálta élete végéig. Emblematikus alakja ő ennek a vidéknek, hiszen Óradnán és vonzáskörzetében nemcsak a katolikus magyarok, hanem az ortodox románok is nemzedékről nemzedékre megőrizték őt jó emlékezetükben. A Deák Gyöngyi–Maksay Magdolna tandem (Visszavár a borbereki víz), illetve Farkas-Ráduly Melánia (Óradna elmozdult a holtpontról) riportja olyan idősebb-fiatalabb helybeli lakosokat szólaltat meg, akik még jól-rosszul beszélik az anyanyelvüket, akik még képesek felidézni a magyar iskolát, a hajdani „magyar élet” mozzanatait. Sarány István és Sarány Orsolya (Bányászfeleségek) szociografikus igénnyel követi nyomon ennek a hajdan „kivételezett” státusú rétegnek, azoknak a nőknek a helyzetét, akik – amíg a bányák működtek –, megengedhették maguknak azt a „fényűzést”, hogy „csak” anyák és háziasszonyok legyenek, napjainkra pedig ők, a bányászérában még sok gyermeket vállalók, váltak családfenntartókká. A bányászat sok évszázados történetének, a bányák jelenlegi állapotának Ambrus Attila (Ami arany van, arany marad) nézett utána. A legilletékesebbeket: Liviu Păius tanárt, a bányászati múzeum igazgatóját és Szőke Kálmán nyugalmazott bányamérnököt szólaltatta meg. Utóbbival be is járta a bezárt, kifosztott telepeket, a több mint két évezredes színesfémbányászat utolsó, alig egy évtizede elnémult tanúit. Nem csak a tárnákat falazták be, hanem ennek a távoli kisvilágnak a rossz, szinte járhatatlan utak melletti, egyetlen ép köldökzsinórját, a vasútat is elvágták – derül ki Sarány Orsolya (Búcsú a szárnyvonaltól) vasúttörténeti írásából. Az ipari tevékenység nem állt le telejesen, csakhogy egy olyan – egyébként igen kevés munkahelyet biztosító – ágazat lendült fel, amelyik veszélyes a környezetre: a törpe vízierűművek működtetése. Bögözi Attila (Magas hegyek gonosz törpéi, huss!) rendkívül alaposan dokumentált, címében is igen kifejező riportja számos kultúrtörténeti és társadalomtörténeti adalékkal egybefűzve térképezi fel a kérdéskör minden aspektusát. Megszállott oknyomozó lévén, azokat a maffióta jellegű összefonódásokat is legombolyítja, amelyek következtében a rezervátummá, Nemzeti Parkká nyilvánított Radnai havasok övezetében, a nemzetközi tilalmak semmibe vevése, a hazai szabályok kijátszása révén Radnaborberek peremén felépülhetett az első törpeszörnyeteg. Költői vénával is megáldott Attila kollegánk képtelen volt ellenállni a múzsa csábításának: versbe foglalta riporterként megélt élményeit-érzelmeit (Az Ünőkőnél). A környék legmagasabb csúcsa, mely a nagymértékben kihasználatlan turistaparadicsomot uralja, a Gáspár családnak, Melindának és Sándornak köszönhetően, valóban megélt hegymászókalandként került a könyvbe (Az Ördög-szorostól az Ünőkőig). A riporterkülönítmény Benjáminja, Kovács Péter középiskolás diák szubjektív napló formájában (Hol vagy, Ünőkő?) jegyezte fel a maga táborélményeit. Két leányzó, a médiaszakos Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a vendéglátás egyik legfontosabb tevékenységéből, a gasztronómiai hagyományokból kínál ízelítőt (Helyi ízek Randaborbereken és Óradnán), néhány eredeti ételreceptet mellékelve. A kötetet záró interjú (Magyarság-kérdés Besztercén) Moldován Zenkő egyetemi hallgató tollából, Antal Attila megyeszékhelyi RMDSZ-tanácsost, iskolaigazgatót szólaltatja meg. A tábornyitón megjelent pedagógus még azzal a reménységgel nyilatkozott, hogy néhány hét múlva, 2015 szeptemberében, több évtizedes hiányt követően, megnyithatják az önálló magyar nyelvű líceumot. Egy nappal a kötet nyomdába kerülése előtt – derül ki a szerkesztő, Szűcs László fülszövegéből – „a politika és a jog útveszőiben” megrekedt s kezdeményezés. Nem áll szándékomban borúlátóan fejezni be a könyvismertetőmet, annál inkább nem, mert pótolnom kell legnagyobb recenzensi adósságomat: a tábor és a könyv „anyukája”, felelős kiadója, Rácz Éva oldalán sok táborlakó fotózott, a szerzői lajstrom már felsorolt szereplői mellett olyanok, akik speciel fotóriporteri minőségükben tüsténkedtek: Gál Zsófia, Kovács Sándor és Réman Tibor. A tíz fotografáló kolléga mintegy hatvan felvétele legalább annyira gazdag üzenetű, fontos vonulata a kötetnek, mint a huszonegy szöveg. Rácz Éva így, ezzel a gondolattal fejezte be az előszót: „Óradnán és Radnaborbereken tett látogatásaink legnagyobb tanulsága, amelyet szívesen továbbadnék, ez: a magyarság nem nyelv kérdése, sokkal inkább meggyőződés.” – Ami pedig engem illet, immár minden irigység nélkül csatlakozom Évához, aki a Radnai havasok alját először megpillantva, így kiáltott fel: „De hát ez gyönyörű!” erdelyiriport.ro 2015. október 1.Hetvenöt éves Márton Árpád festőművészÜnnepre készül Csíkszereda: Márton Árpád festőművész munkáiból nyílik szombaton délután 5 órától jubileumi kiállítás a Csíki Székely Múzeumban. A művész október 6-án ünnepli 75. születésnapját, ebből az alkalomból készít egyfajta összegzést munkáiból Csíkszereda Polgármesteri Hivatala és a Csíki Székely Múzeum. Erről számolt be szerdán sajtótájékoztatón Márton Árpád, Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere, Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója és Kozma Mária, aki az esemény alkalmából megjelenő két kötet szerkesztője. Gyarmati Zsolt úgy véli, ez a tárlat méltó módon zárkózik fel a Szárhegy 40 és a Mária-tisztelet Erdélyben nagy kiállítások sorába. A múzeum egyfajta adósságot is leró a művésszel szemben, hisz a Mikó-várban 25 éve nem volt Márton Árpádnak kiállítása. A Csíkszereda Kiadóhivatal gondozásában, Kozma Mária szerkesztésében jelenik meg a kiállítás katalógusa, valamint egy, az ünnepelt könyvillusztrációit tartalmazó album. A katalógusban helyet kap Antal Attila és Gyarmati Zsolt köszöntőbeszéde, Sarány István interjúja Márton Árpáddal, életrajzi adatok, a művek, a kiállítások, a díjak szerepelnek benne, minden, ami egy kicsi betekintést nyújt Márton Árpád művészi életpályájába – mutatta be Kozma Mária. A Pallas Akadémia és a Csíkszereda Kiadóhivatal közös kiadásában jelenik meg az Illusztrálta: Márton Árpád című kötet, amelynek egyik érdekessége, hogy a művész illusztrációiból azokat válogatták össze, amelyek erdélyi versekkel, klasszikus magyar költőkkel kapcsolatosak. A kiállítást maga Márton Árpád rendezte. Rámutatott, a kiállítás külön alkotás, az mindig egy mű. A festmények mellett a művész könyvillusztrációiból is látható majd válogatás, a közel 120 kiállított alkotásból csupán 11 nincs a festő tulajdonában. A legkorábbi festménye, ami itt látható lesz, 1954-ből való. Elmondta, 1964-ben került Csíkszeredába, és ha újra választania kellene, ismét ezt a helyet választaná, mert ennél jobb közeget nem találna. „Amit cselekedtem, azt próbálom a kiállításon megmutatni” – összegzett. Az ünnepélyes megnyitón Antal Attila alpolgármester köszönti az egybegyűlteket. A kiállítást Banner Zoltán nyitja meg, házigazda Gyarmati Zsolt múzeumigazgató, közreműködik Györfi Erzsébet népdalénekes. Péter Beáta Székelyhon.ro 2015. október 4.Tőzsér Józsefre emlékeztekA 69. esztendős korában, két éve elhunyt Tőzsér József könyvkiadónak állítottak emléket szombaton a csíkszeredai Petőfi utcában található Kriterion Ház bejáratánál. A szép számban megjelenteket elsőként Veress Albert elmegyógyász főorvos, az emlékplakett állításának kezdeményezője köszöntötte. Tőzsér József, mint vidám, derűlátó, életszerető és jó humorú barát maradt meg emlékezetében, akit mindig életöröm és tenni akarás jellemzett. Antal Attila megbízott polgármester megítélése szerint sokakat összekötnek a Pro Urbe-díjas Tőzsér Józseffel folytatott közös munka élményei, az ünnepi könyvnapok, könyvbemutatók és megemlékezések alkalmával történt találkozások. „Hirdesse az emléktábla Csíkszereda polgárainak, mindazoknak akik erre sétálnak: járt itt előttünk valaki. Tőzsér József egyike volt azoknak, aki alakította a közösség életét a maga eszközeivel, tudásával és hitével. Emlékezzünk és emlékeztessünk!” – fogalmazott Antal Attila. Hodicska Tibor nyugalmazott bukaresti nagykövetet négy évtizedes barátság kötötte a 2013. október 7-én elhunyt Tőzsér Józsefhez. A nyugalmazott nagykövet Pomogáts Béla köszöntő sorait tolmácsolta, ugyanakkor felidézte, hogy Tőzsér József 60. születésnapján vehette át a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét kiemelkedő munkásságáért. Szarka Gábor konzul úgy véli, Tőzsér József valódi mecénás volt, akinek a hiánya a mai napig érzékelhető, űrt hagyott maga után. Nagy lendülettel, elkötelezettséggel szolgálta a magyar nemzetet. „Ne csak emlékezzünk rá, hanem kövessük is jó példáját, az erdélyi irodalom és művészet támogatását!” – kérte a jelenlévőktől a konzul. Székedi Ferenc publicista, a Kriterion Alapítvány kuratóriumi tagja emlékeztetett: 1991-ben Domokos Gézával együtt Tőzsér József hozta létre a Kriterion Alapítványt, jelentős szerepe volt abban, hogy az intézmény a későbbiekben Bukarestből Csíkszeredába helyezte át székhelyét, hogy művelődési központként itt jött létre a Kriterion Ház és a kapcsolat kölcsönös maradt, hisz az Alapítvány és nyomdája, az Alutus mindvégig támogatta kiadói elképzeléseit. Sarány István publicista a Pallas-Akadémia Kiadónál végzett titáni munkát elevenítette fel: arra a „könyves emberre” emlékezett, aki a könyvkereskedés világából érkezett a kiadói világba, és olyan céget alapított és működtetett, amely az új világ lehetőségeit kihasználva a hazai könyvtermés mintegy ötödét adta. Két évtized alatt a Pallas-Akadémia Kiadó Tőzsér József vezetésével mintegy 650 művet jelentetett meg. Tőzsér József arcképét Sárpátki Zoltán szobrászművész mintázta meg, Lázár István mérnök gondoskodott a bronzban való kiöntésről, a plakett alapjául szolgáló márványtáblát Dóczy András szobrászművész biztosította. A domborművet Kozma Mária író, Tőzsér József özvegye és a kezdeményező Veress Albert leplezte le, majd elhelyezték alája az emlékezés koszorúit. Iochom Zsolt Székelyhon.ro 2015. október 17.Márton Árpád 75Két ünnepi könyv Márton Árpád egy interjúban megfogalmazta a művészeti kiadványok célját: az alkotásokat el kell juttatni a közönséghez, mert az irántuk való érdeklődés függvénye lehet az alkotó művészeti hitvallásának is. A kiállítások általában behatároltak, ritka a gyűjteményes kiállítás, ami átfogó képet ad a művész pályaképéről, életútjáról. Ha az elmúlt egy hónapra gondolok, úgy látom magam előtt Márton Árpádot, mint aki lót-fut a műterme, a múzeum, a nyomda és a szerkesztőség között. Készíti, készítjük az ajándékot a művész hetvenötödik születésnapjára. Kiállítás és könyv születésnapi meglepetés kellene hogy legyen a művésznek, de ez kivitelezhetetlen. Nem surranhattunk be a műterembe fotózni a katalógushoz, nem hozhatjuk ki a képeket a tudta nélkül… így aztán ő rendezi a mintegy százhúsz alkotást a Csíki Székely Múzeum öt kiállítótermében. Mint mindig, most is ő ajándékoz meg bennünket. Ezalatt a Csíkszereda Kiadóhivatal és a Pallas-Akadémia Könyvkiadó a Gutenberg Nyomda segítségével két könyvet is készít az ünnepre. A Csíkszereda Kiadóhivatal katalógust, ami hamar túlnő a műfaji kereteken, album lesz belőle. A szöveges rész két köszöntőt tartalmaz: Antal Attila alpolgármester és Gyarmati Zsolt tollából, aztán olvashatunk benne rövid idézeteket műelemzésekből, vallomásokat a művésztől, életrajzi adatokat jelzésszerűen. A szöveges rész legfontosabbika az a mélyinterjú, amit Sarány István készített Márton Árpáddal: összefoglaló a művészi pályaképről, életútjáról közéleti személyiségként, tanárként, a családról, ami biztonságos és szerető háttérként mindig ott volt, segített. A kérdésekre adott válaszokban, vallomásaiban nyilvánvaló a közösségi elkötelezettség fontossága, meghatározó ereje. Ez ível tovább a másik könyvhöz is, ami a Csíkszereda Kiadóhivatal és a Pallas-Akadémia közös kiadásában jelent meg: Illusztrálta Márton Árpád. A 75 éves művész 75 rajzát tartalmazza, válogatást jeles költők Erdély-verseihez: Ady Endre, Áprily Lajos, Babits Mihály, Jékely Zoltán, Juhász Gyula, Reményik Sándor, Sík Sándor, Vári Attila, Bogdán László, Farkas Árpád. Manapság egyféle divat élcelődni az úgynevezett "erdélyi lélek" fogalmán. Ez a könyv bizonyítja, hogy márpedig van, létezik és sokunk számára fontos. Nehéz megmagyarázni, de meg lehet énekelni versben és le lehet rajzolni. A két szép könyv a csíkszeredai Gutenberg Nyomda lelkiismeretes, szakmailag elhivatott munkáját dicséri. Isten éltesse Márton Árpádot! (Elhangzott 2015. október 3-án a Csíki Székely Múzeumban, Márton Árpád jubileumi kiállításának megnyitóján.) Kozma Mária Népújság (Marosvásárhely) 2015. november 5.Tudós a végekenEz a címe annak a kis kötetnek, amelyet Sarány István csíkszeredai újságíró állított össze dr. Kelemen József csíkszeredai kórboncnok főorvosról, a nemzetközi hírnevet szerzett neuropatológusról, aki a múlt évben távozott az élők sorából. /Tudós a végeken. Dr. Kelemen József az igaz ember/ Dr. Kelemen József Szászrégenben született, Marosvásárhelyen járt iskolába, itt végezte el az orvosi egyetemet, és indult ígéretes kutatói pályája az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem neves tudós professzorai mellett. A korai sikereket felmutató pályát törte kettőbe a magyar tannyelvű egyetem jellegének a megváltoztatására irányuló törekvés, aminek következtében azt az egyetemi oktatói állást, ami tudományos eredményei alapján őt illette volna meg, idegenből hozott személy foglalta el. Dr. Kelemen József az önkéntes "száműzetést" vállalva telepedett le Csíkszeredában, ahol bebizonyította, hogy nemcsak egyetemi környezetben lehet eredményes, értékteremtő, értékőrző és értékközvetítő munkát végezni, hanem az akkor peremvidéknek számító székelyföldi kisvárosban is – olvasható a kötet előszavában. Dr. Kelemen József népszerű volt Csíkszeredában – derül ki a helyi sajtó képviselőinek vele készített interjúiból, amelyek életének és pályájának alakulása mellett részletesen bemutatják a marosvásárhelyi egyetem légkörét az 1950-es évek végétől a hetvenes évek kezdetéig. Egyetemi hallgatóként kristályosodott ki érdeklődése az anatómia, a központi idegrendszer és a szervek belső beidegződése iránt. Korán bekerült Maros Tibor professzor és Lázár László előadótanár idegrendszer-kutató csoportjába, ahol az idegrostokat kimutató idegezüstözési eljárásokat sajátította el. Ez döntő tényező volt abban, hogy később tizenegy olyan idegfestési eljárást dolgozott ki, amit a Román Tudományos Akadémia újításként fogadott el. Az 1956-os események következményei őt sem kímélték. A diákként elkezdett kutatómunkát négyévi vidéki körorvosi ténykedés után folytathatta a Román Tudományos Akadémia 1962-ben alakult marosvásárhelyi kutatóintézetében. Bukarestben szakvizsgázott kórbonctanból, doktori dolgozatának témája az allergiás agyvelőgyulladás volt. 1971-ben Humboldt-ösztöndíjjal a müncheni Max Planck pszichiátriai intézetben az öregedő agy elváltozásait kutatta. Ottléte alatt olyan ezüstözési eljárást dolgozott ki, amivel az Alzheimer-kór elváltozásait könnyen ki lehet mutatni. Bár marasztalták, hazatért, és 1972-ben megkapta az orvostudományok doktora és a kórboncnoki főorvos címet. Annak ellenére, hogy a három legjelentősebb agykutató között tartották számon, az egyetem szövettani katedráján meghirdetett állásra mást vettek fel. "Az egyetem akkori didaktikai rektora Pop de Popa Ioan volt, behívott és azt mondta: értsem meg, központi utasítás van arra, hogy fel kell javítani a marosvásárhelyi orvosi egyetem oktatói közösségének nemzetiségi összetételét" – nyilatkozta a sorsdöntő eseményről. Mivel Magyarországra sem sikerült kitelepednie, úgy döntött, hogy a csíkszeredai kórházat választja, ahol nem volt kórboncnok főorvos. Csíkszeredában megszervezte a kórbonctant és a kórszövettant, 1977-ben a törvényszéki orvostan vezetőjévé is kinevezték, és tíz éven át mind a két osztályt vezette. Bár kudarcnak érezte, hogy a kórbonctan nem kapott modern készülékeket, a tudományos munkát sohasem hagyta abba. Dr. Megyes Tibor sebészkollégájával közösen az emlődaganatok gyors azonosítását lehetővé tévő módszert fejlesztett ki. Sikernek tartotta, hogy 1994-ben felavatták a kórbonctan új épületét, s büszke volt arra, hogy öt szakorvost nevelt ki, és jól felkészült, ambíciós utódra hagyta az intézetet. Munkásságát a szakma mindvégig elismerte. 1991-ben újabb Humboldt-ösztöndíjjal Berlinben végzett kutatómunkát, eredményeit amerikai és román állami kitüntetésekkel jutalmazták, 1991-től a Nemzetközi Agykutató Társaság tagjává vált, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjai közé választotta, sok díjjal, kitüntetéssel értékelték tevékenységét, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház frissen felújított könyvtára a dr. Kelemen József nevét vette fel. (b.) Dr. Kelemen József /Szászrégen, 1934. nov.9. – Csíkszereda, 2014. szept. 6./ Népújság (Marosvásárhely) 2015. november 23.Elmúlás és temetkezés CsíkszentdomokosonNégy évtizedet felölelő kutatómunka nyomán jelentek meg 1994–99 között dr. Balázs Lajos egyetemi docensnek, néprajzkutatónak a székelyföldi nagyközség Csíkszentdomokos átmeneti, sorsfordító szokásait – a születést, a lakodalmat és a halált – bemutató szokásmonográfiái, amelyek az egyetemes magyar néprajz és magyarságtudomány meghatározó munkái – hangzott el Sarány István ajánlójában a marosvásárhelyi könyvvásáron tartott bemutatón. A szóban forgó kötetetek megjelenését követően a szerző további kutatásai során leszűrt következtetésekkel egészítette ki a monográfiákat, köztük a halál lelki hátteréről, szokásvilágáról, rítusairól szólót is. A kibővített kötettel –Sorsfordulások rítusai a székelymagyaroknál, Menj ki én lelkem a testből –, amely a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában jelent meg, a könyvvásáron találkozhatott a közönség. A sorozat a paraszti kultúra és világszemlélet csaknem minden élethelyzetben megnyilvánuló fegyelmét, körkörösen összeálló rendszerét, más szóval a közösségi fennmaradás és működőképesség féltett törvényét, titkát tükrözi – hangsúlyozta Sarány István. A címben szereplő mondat – Menj ki én lelkem a testből! – a távozni induló lélek és a maradó test élet-halál kapujában állásának pillanatát ragadja meg. Ezt a felszólítást a haldokló embert "megkerítő" asszony mondja a távozó nevében, aki még nem halott, de már nem is élő. A csíkszentdomokosi elmúlásról és temetkezésről szóló könyv három nagy fejezetből áll. Az első az úgynevezett elválasztó, a második az eltávolító rítusokról szó, majd a beavató, beépítő rítusokat tartalmazó harmadik fejezet zárja a ciklust. Balázs Lajos külön fejezetben írja le az öngyilkosok halálát és temetését, egy másik fejezet az elmúlás és temetés hiedelemvilágát ismerteti. A kötet végén angol és román nyelvű összefoglalót s a tájszavak magyarázatát találja az olvasó – hangzott el az ajánlásban. A bemutatón a kötetben megjelenő vallomásokat kivetítve a szerző számolt be arról, hogy egy hagyományőrző, katolikus vallású székely magyar közösségben hogyan történik a halálra való rejtett ráhangolódás és a végórában a "testközpontú törődés hogyan válik lélekközpontúvá". A kettő közötti átmeneti időszakban az életére visszatekintő s Isten ítélőszéke elé készülő ember vívódását ismerhetjük meg, amelynek végkifejlete a gyónás. A domokosi parasztember halála előtt kibékül haragosaival és megbékél Istennel. Vannak egyének, akiknek ez természetes, másoknak nem könnyű feladat, kiváltképpen annak, aki élete során nem vagy csak nagyon ritkán járt templomba, esetleg "kommonista" volt. Mivel a legtöbb esetben a gyónás a halál bekövetkeztének a bizonyosságát is jelzi, a súlyos beteg ember a lappangó halogatás szándékával szeretné elodázni. Érdekes végigkövetni azt is, hogy a hozzátartozók milyen leleményes módszerekkel próbálják rávenni a megnyugvást jelentő gyónásra a haldoklót, ugyanis a "szertartás elmaradásának súlyát" a családnak kell viselnie. "Há ott van Márton Dani. Hiába, hogy a bátyja püspök volt, de Dani bá nem szeretett imádkozni. S akkor, amikor láttuk, hogy haldoklófélben van, kimentem a kicsi paphoz, s mondom neki, tisztelendő úr, jöjjön bé, s valahogy vegye rá, hogy gyónjék meg. S azt mondja: de hogy? S mondom, úgy, hogy hojzon bé egy negyedes pálinkát, s egy kicsit beszélgessen el vele, de ne mondja, hogy hát gyóntatni jött, mert akkor biztos, hogy nem fog meggyónni. Szóval az ilyent így kell megközelíteni. Aztán béhozta a pálinkát, beszélgettek, s Dani bá meggyónt." Gyónás után a haldoklók általában megcsendesültek, megnyugodtak, elaludtak, s az utolsó kenetet is feladhatta a pap. A gyónással kapcsolatos szokások mellett a haldoklóval, a halállal kapcsolatos egyéb rítusokról is bőven olvashatunk a könyvben. A kötet azt igazolja, hogy a XX. század végén és a XXI. század kezdetén Csíkszentdomokoson az elmúlás otthon, családi környezetben, az egymásra figyelés és az egymással törődés légkörében zajlik, "az emberi gondolkodásba és lelkivilágba mélyen beivódott és működő halálkultúra rendszerében". Az összegyűjtött vallomásokból kiderül a halállal való alku az életért, a ki nem mondott vagy a nyílt halálfélelem, a haldoklóban és a hozzátartozókban kialakuló feszültség, amit a hagyományosan közvetített eszközökkel, rítusokkal kezelnek. A szent és a profán az élet utolsó óráinak vívódásában is éppen úgy ütközik, simul egymásba, mint az egész élet során. Az Istennel való megbékélés, a gyónás a lét egy szakaszának lélekben és mentálisan történő lezárása, azért, hogy "tiszta lappal" kezdődhessen a következő, idézi Eliadét a szerző. Balázs Lajos szerint "…az Istennel való kibékülés szentdomokosi hagyománya az egyetemes műveltség igen ősi reflexe". Kár, hogy a halálról, meghalásról szóló érdekes és értékes könyv ismertetőinek szavát időnként elnyomta a színház nagytermében ujjongó, tapsoló gyermekközönség tetszésnyilvánítása, s mindkét félnek kellemetlen volt, hogy a teremből kisgyermekekkel ki-be járó szülők a beszélők előtt haladtak el. Bodolai Gyöngyi 2015. november 27.Csíki újságírók a kötetbe rögzített emlékezetértKét csíkszeredai újságíró, Daczó Katalin és Kovács Hont Imre frissen megjelent köteteit mutatták be a Kájoni János Megyei Könyvtárban csütörtök este. A kiadványokat a Hargita Kiadó jelentette meg. Daczó Katalin újságíró „Vezényszó nélkül is haptákba állt a század” – Emlékképek a Nagy Háborúból című kötetét és Kovács Hont Imre újságíró Tanyavilág című riportkötetét mutatta be a Hargita Kiadó Csíkszeredában. A megyei könyvtárban csütörtök este tartott közönségtalálkozón előbb a riportkönyvet ajánlotta a közönségnek a szerkesztő, Sarány István, majd kivetítőről jelentkezett be a hallgatóságnak a külföldön tartózkodó szerző, aki videofelvételen küldte el bemutatóra szánt gondolatait. Kovács Hont Imre, mint elmondta, jövő nyárig „gazdasági bevándorlóként” dolgozik Angliában, ám könyvbemutatóján reméli, sokan úgy veszik kézbe a kötetet, mint akik a szülőfölddel családiasan ismerkednek. Mint ahogyan az ő – riportkészítés óta elhunyt – nagyapja is benne van a kötetben, s így leszármazottainak is őrizheti emlékét, úgy őrzi Csíkszereda környékének eltűnő világát a könyv. Az 2013 októbere és decembere között, a Hargita Napilap számára készített negyven tanyariporthoz ezen túl is személyes szálak kötik, mivel a riportírást már akkor nem munkaként, hanem történetmesélésként élte meg – osztotta meg a szerző. A Tanyavilág című riportkötetben feltérképezi az alcsíki tanyasi településektől indulva a Gyimeseken át, Sóvidék és Keresztúr irányába a kihalófélben lévő tanyafalvakat, a román tanyákat is. Bekopogva az ott élő családokhoz, a múltról kérdezett, az átalakulást próbálta tetten érni, a jövőt firtatva. A bejelentkezést tapssal megköszönő közönség a továbbiakban Daczó Katalin, és könyve szerkesztője, Cseke Gábor érdekes beszélgetését hallgathatta a kötet készülésének körülményeiről. Daczó Katalin szerint az emlékezet megőrzésében nagyon nagy szerepe van a családnak, a leszármazottaknak, akik generációkra rekonstruálják az ősök életét. Mint mondta, kutatásai során azt tapasztalja, hogy az 1940 előtti helytörténetből alig maradtak fenn akkoriban jelentős, akár politikai személyiségek nevei, miközben, bevallása szerint, a kiváló mesterembereket is érdem szerint megtisztelheti az utókor a nevük fennmaradásával. A szerzőnek kutatási területe ez az időszak, munkáját több újságírói műfajban kifejti, dokumentumfilmekben is. Könyvében háborús emlékek után kutat, megszólaltatva katonák leszármazottait, kikérve hadtörténész véleményét, levéltárban felkutatott dokumentumokat felhasználva. A kötetben írásait családi ereklyeként őrzött fényképekkel, feljegyzésekkel, levéltári jegyzetekkel egészíti ki és olvasmányos módon tárja az olvasó elé. Gellért Edit maszol.ro 2016. január 9.Baráti ünneplés sok kedves könyvvel– Százfelé mutatnak útjaink, ünnepeinket is az ezerféle érdek és kötelezettség korlátai közé kell szorítanunk. Vége a ráérős világnak. Ezért aztán nem minden barátunk lehetett ott karácsony másodnapján a hetvenéves Baróthy Ádám és a hatvanöt éves Hadnagy József köszöntésén a marosvásárhelyi várban, Kedei Zoltán tetőtéri új műtermében – válaszolja kérdésemre Bölöni Domokos, aki ezúton is köszöni a művésznek a lehetőséget. – De akik el tudtak jönni, nem bánták meg, mert az ünnepeltek, valamint az Istvánok és Jánosok koccintásos köszöntésén túl voltaképpen könyves találkozássá nemesedett az együttlét. Baróthy Ádám Reményik Sándorról készült rajzából csak keveseknek jutott, de néhányan láthatták a Reményik alapította Pásztortűz című kolozsvári folyóirat néhány régi példányát, amelyekkel megajándékozott a szobrászművész. Az igazi ajándék azonban Székely Ferenc frissen megjelent beszélgető-könyve volt (Égbe nyúló kapaszkodó. Születésnapi beszélgetések. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2015). Sorrendben a harmadik ilyen munkája a szerzőnek, akit immár nyugdíjas könyvtárosként is külön köszönthetünk. Interjúalanyai: Ablonczy László, Baróthy Ádám, Csávossy György, Cseke Péter, Gál Éva Emese, Hadnagy József, Kapui Ágota, Kocsis István, Köntös- Szabó Zoltán, Tar Károly. Székely Ferenc Kolozsvár felől, a Mezőségen át ért Marosvásárhelyre, hogy a két megjelent beszélgetőtársnak, Baróthy Ádámnak és a Debrecenből érkezett Hadnagy Józsefnek "még azon melegében", akár a karácsonyi kalácsot, átnyújthassa a könyvet. – Ilyenkor, a két ünnep között élmény találkozni azokkal, akik valamiképpen részei voltak a napjainknak. Nem a rokonságra gondolok ezúttal, hanem a barátokra, munkatársakra, jelesen a toll embereire. – Igen, írókra, költőkre, újságírókra, szerkesztőkre. Ha mód van rá, nem jövünk üres kézzel. Akinek friss kötete van, siet dedikálni a barátainak. Magam így juthattam pár új könyvhöz, kiadványhoz. Hadd említsem a címére nézve talán furcsa, ám annál sokatmondóbb riportkötetet: Nem magyarul magyarok. Riporttábor Óradnán és Randaborbereken, MÚRE 2015, szerzői: Ambrus Attila, Ambrus Melinda, Antal Erika, Bögözi Attila, Deák Gyöngyi, Farkas-Ráduly Melinda, Gáspár Melinda, Gáspár Sándor, Kovács Péter, Maksay Magdolna, Moldován Zenkő, Prózsa Lilla- Zsuzsanna, Rácz Éva, Sarány István, Sarány Orsolya, Szekeres Attila, Szucher Ervin, Vadas Henrietta. Köszönöm Gáspár Sándornak a kedvességét és a szép dedikációt. Baricz Lajosnak nemrég írtam a Különös karácsony című könyvéről. De ez idáig nem ismertem a zenét szerző Simon Kinga kántornő jegyezte szép képes-kottás kiadványt (Baricz Lajos megzenésített versei. A 20 éves Jubilate és a 10 éves Szent Cecília együttes ünnepi kiadványa, Marosszentgyörgy, 2014, CD- vel). Baricz Lajos hozott az általa szerkesztett Harangszó című Kolping-újság karácsonyi számából is azoknak, akiket még ott talált. (Hivatali kötelezettségei ellenére is bejött egy szeretetteljes kézfogásra.) A Nagykenden élő Fülöp Kálmánnak is most jelent meg a harmadik verseskönyve: Harmatcsepp a fény porában (Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2015, a borítón Kedei Zoltán munkája). A szerző nem lehetett közöttünk, de családja segítségével eljuttatott egy-két példányt, mutatóba. Székely Ferenc nem felejtette otthon az Erdőszentgyörgyi Figyelő ünnepi számát sem, benne számos érdekes írás mellett egy-két marosvásárhelyi vonatkozású szöveggel (Kedeiről, Hadnagyról). Ráduly János gyengélkedett, mégis gondoskodott némi angyalfiáról: mindjárt három friss könyvet küldött, dedikálva. Az első: Makfalva két régi rovásemléke, a második: Sorok Erdőszentgyörgy régmúltjáról, a harmadik pedig: Jajkiáltások a fehér papíron (1989. július 24 – augusztus 23.) A szerző száz könyvének jegyzéke (1974 – 2015). Mindhárom könyv a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadónál jelent meg, 2015-ös évjelzettel. Stílszerűen ez utóbbi Ráduly János századik munkája. Beszédes a címe!... A házigazda művész ajándéka sem maradt el, azoknak, akik még nem részesültek volna a Szivárvány kapuja (Pinokkió-rajzok, Juventus, Marosvásárhely, 2015) című képes-verses könyvecskéből. – Hangulatos "évzárónk" volt, fejezi be a rövid számvetést Bölöni Domokos. – Barátaink sikereinek jó együtt örülnünk. Nem szeretem a közhelyeket, de itt most még hozzáteszem: az öröm forrása pedig a kölcsönös tisztelet és a szeretet. Doszlop Imre Lídia Naómi. Népújság (Marosvásárhely) 2016. január 20.Világszerte Kölcseyt szavalnak a magyar kultúra napjánMegszámlálhatatlan eseménnyel ünnepelnek Erdélyben és a Partiumban is a magyar kultúra napja alkalmából, amelynek apropóján az egész Kárpát-medencében szerveznek eseményeket. A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát. Tizenöt éve ünnepli együtt a magyar kultúra napját Nagyvárad és Berettyóújfalu, a két település idén először testvérvárosait, Debrecent és Margittát is bevonja az együttműködésbe – jelentették be a települések vezetői hétfőn Nagyváradon. Huszár István, Nagyvárad alpolgármestere és Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere a számos rendezvény közül kiemelte az Együtt szaval a nemzet című programot, amelynek során Berettyóújfaluban mintegy kétezer, Nagyváradon pedig ötszáz diák szavalja egyszerre Kölcsey Himnuszát. A nagyváradi várban szerdán megnyitják a Tégy jót Szacsvayval, légy jó mindhalálig! című rajzpályázatra érkezett mintegy 400 alkotást bemutató kiállítást, pénteken pedig gálaestet rendeznek a Szigligeti Színházban. Berettyóújfaluban számos kiállítás, rendhagyó irodalmi óra mellett táncházzal is köszöntik a magyar kultúra ünnepét. Komolay Szabolcs, Debrecen kulturális alpolgármestere a 150 éves Csokonai Színház január 22-ei ünnepi estjére, Pocsaly Zoltán, Margitta polgármestere a helyi Helios fotóklub kiállítására hívta fel a figyelmet. Együtt szaval a nemzet Az együtt szaval a nemzet című programot egyébként idén harmadik alkalommal szervezik meg, a központi helyszín ezúttal a történelmi Magyarország földrajzi középpontja, Szarvas város lesz. Az ünnepi program pénteken romániai idő szerint 10.30-kor kezdődik a tavalyi helyszín, Orosháza és Szarvas közötti ünnepélyes stafétaátadással. Ezt követően 11 órakor – öt kontinens magyar nyelvű óvodáinak, általános és középiskoláinak részvételével – valósul meg az Együtt szaval a nemzet program, amely hagyományőrző módon a Himnusz első versszakaival indul, majd Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményével folytatódik. Új kezdeményezésként idén az óvodáskorú gyermekek is bekapcsolódnak a programba, ők Kisfaludy Károly Szülőföldem szép határa című versét mondják. A szavalatokat 2016-ban is Jordán Tamás színművész, rendező vezeti. Január 22-én 18 órától a nagyszalontai Zilahy Lajos Kultúrházban díjátadóval egybekötött ünnepségre kerül sor. Az ünnepségen beszédet mond Németh Szilárd magyarországi országgyűlési képviselő, a Fidesz országos alelnöke, majd átadják az idei Bocskai-díjat. Az ünnepségen fellép a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem zenetanszékének énekkara. Életműdíj Egyed Ákosnak Kolozsváron negyedik alkalommal osztják ki az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat, és második alkalommal adják át az életműdíjat, amelyet ezúttal Egyed Ákos történésznek ítéltek. Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat három alkotó veheti át pénteken 18 órai kezdettel a sétatéri Kaszinóban. A díjátadót AG Weinberger koncertje követi. A tavaly alapított életműdíjat első alkalommal Kántor Lajos irodalomtörténész vehette át. A magyar kultúra napja alkalmából a Helikon-estek sorozat újabb állomásaként kerül sor a Helikon irodalmi folyóirat és Magyarország kolozsvári főkonzulátusának közös szervezésében a Nem lehet eltakarni című irodalmi estre. Az új külalakkal jelentkező irodalmi folyóirat első száma a fiatal magyar irodalmat kívánja bemutatni, lehetőséget biztosítva így a fiatal erdélyi költőknek. A lapszám szerzői közül csütörtökön 18 órától felolvas André Ferenc, Gothár Tamás, Horváth Benji, Kali Ágnes és Serestély Zalán. A házigazda Mile Lajos főkonzul és Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője lesz. Egy hét kultúra Udvarhelyen Székelyudvarhelyen egyhetes rendezvénysorozattal ünneplik a magyar kultúra napját. Hétfőn Hermann Gusztáv Székelyudvarhely művelődéstörténete című könyvét mutatták be, majd megnyitották az Első Erdélyi Vasút 1867–1914 című kiállítást, amely az erdélyi vasútépítés történetét mutatja be a kiegyezéstől az első világháború kitöréséig. Kedd délután öttől a grUnd nevű kiállítást nyitja meg Kovács Árpád művészettörténész a Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A fiatal udvarhelyi vizuális alkotók tárlatán Gál Boglárka, Gidó Szende Melinda, Kolumbán-Antal József, Lakatos László, Tamás Borbála, Zsombori Béla, Berze Imre, Gujuman Uliana és Fülöp György alkotásait tekinthetik meg. Este héttől Ambrus Lajos A sünkirályfi című könyvét mutatja be. P. Buzogány Árpád művelődésszervező a Városi Könyvtárban. Szerdán délután öttől a Haáz Rezső Múzeum képtárában Sófalvi András régész a Székely Támadt-várban végzett régészeti ásatások eredményeit ismerteti. Este héttől a Hargita Megyei Tanács támogatásával megszületett dokumentumfilmeket vetítik a városi könyvtárban, 21 órától pedig a Slambajnokság székelyudvarhelyi fordulóján vehetnek részt az érdeklődők a Harmónia kávézóban. Csütörtökön délután öttől az Élő népművészet című kiállítást nyitja meg P. Buzogány Árpád a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontban, 19 órától pedig a Tomcsa Sándor Színház Tóték című előadását tekinthetik meg az érdeklődők a művelődési ház nagyszínpadán. Péntek délután öttől a Cimbora Ház tanulóinak munkáiból nyitnak meg kiállítást a művelődési ház oszlopos termében. A tárlatot Pál Csaba és dr. Miklós Zoltán múzeumigazgató nyitja meg. Délután fél hattól A székelység története című könyv második, javított kiadását mutatják be a művelődési ház koncerttermében, a szerzőkkel Sarány István, a Hargita népe felelős szerkesztője beszélget. Este héttől kezdődik az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjak kiosztása a művelődési házban. A gálaestet a Vitéz Lelkek diákszínjátszók előadása zárja. Szombat este héttől ünnepi koncertet tart az Udvarhelyszék Fúvószenekar a Stúdió moziban, vasárnap 12.30-tól Ádám Gyula fotóművész képeiből nyitnak meg kiállítást a művelődési ház koncerttermében, majd este hattól a nagyteremben szimfonikus hangversenyre várják az érdeklődőket, amelyen közreműködik a magyarországi Corpus Harsonakvartett, vezényel Werner Gábor. Az udvarhelyi rendezvényekre a belépés díjtalan. Évfordulós olvasókör Csíkban A csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár két eseménnyel is készül. Csütörtökön 17 órától bemutatják dr. Balázs Lajos néprajzkutató Menj ki én lelkem a testből című kötetét, amely a csíkszentdomokosi temetkezési szokásokat mutatja be. Négy évtizedet felölelő kutatómunka eredményeként jelentek meg 1994–99 között Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi docens a székely nagyközség, Csíkszentdomokos átmeneti, sorsfordító szokásait – a születést, a lakodalmat és a halált – bemutató szokásmonográfiái. A szerző további kutatásai során leszűrt következtetésekkel kiegészítve, hármaskönyvbe rendezte korábban megjelent szokásmonográfiáit. Sorsfordulások rítusai a székely-magyaroknál címmel a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában jelent meg a kibővített hármas könyv, amelynek 2015-ben látott napvilágot a harmadik kötete Menj ki én lelkem a testből címmel. Csíkszeredában Sarány István, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztő-helyettese, a szokásmonográfiák új kiadásának szerkesztője ismerteti a kötetet, majd a szerző beszél több évtizedes csíkszentdomokosi szokáskutatásának tapasztalatairól, kutatói szemléletéről. A Kájoni János Megyei Könyvtárban működő olvasókör egyéves születésnapját ünnepli idén januárban. Az idei év első, ünnepi találkozóján egyben a magyar kultúra napja előtt is tisztelegnek a kör tagjai. Gazdag tevékenységre tekinthet vissza a kör, Cseke Gábor író irányításával havonta tartott találkozói nyitottak minden érdeklődő számára. A pénteken 16.30-tól kezdődő találkozó programjában szerepel a 2015-ös év olvasóköri tevékenységének értékelése, valamint a 2016-os év témáinak megbeszélése is. Az év egyik kiemelt témája 1956 az irodalomban a forradalom 60. évfordulója apropóján. A téma vitaindítóját Cseke Gábor tartja Spiró György Tavaszi tárlat című, 56-ról szóló regényének bemutatása kapcsán, amelyet beszélgetés, vita követ. Magyar kultúra Bukarestben A Balassi Intézet Bukaresti Magyar Központja idén a magyar kultúra napja alkalmával több rendezvényt is szervez. A hétfőn Székelyudvarhelyen megnyílt az Első Erdélyi Vasút 1867–1914 című kiállítást is a központ szervezte. A kiállítást a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeummal közösen immár több romániai városban is bemutatták. Szerdán 19 órától a Balassi Intézet bukaresti kirendeltségén kerül sor a budapesti Maladype Színház két művésze, Szilágyi Ágota és Tankó Erika Outlét című performanszára. Az önéletrajzi ihletésű előadás a két színésznő személyes gondolatain keresztül szól gyökereik kereséséről, lehetséges megerősítéséről és a szavak teremtő erejéről. „A két, hol különváló, hol periodikusan összefonódó életút kapcsán nem csupán saját magukat, hanem a velük együtt és körülöttük formálódó környezetet is vizsgálják. Az előadás különleges vizuális látványvilággal bír, Szilágyi Ágota és Tankó Erika »mélytengeri léthez« illeszkedő jelmezeit Szőllősy Attila LED-technológiával kidolgozott fényterve teszi egyedivé” – olvasható a produkció ismertetőjében. Csütörtökön 19 órától indítja útjára a központ A magyar film története című vetítéssorozatot, melyet a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézettel (MaNDA) és a Román Filmarchívummal közösen szerveznek a bukaresti Eforie moziban. A magyar filmtörténeti sorozat az 1916-ban készült Mire megvénülünk és az 1917-ben készült Az utolsó éjszaka című némafilmek vetítésével kezdődik, amelyeket Cătălin Răducanu fog zongorán kísérni. Krónika (Kolozsvár) 2016. január 21.Megjelent A székelység története könyv második, javított kiadásaA székelység története című könyv második, javított kiadásának bemutatójával kezdődött szerdán, január 20-án a Csíki Székely Múzeum bástyatermében az idei Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat, amelyet a január 20–22-i időszakra szervezett meg Hargita Megye Tanácsa és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa. A szervezők nevében Lőrincz Ildikó, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont vezetője köszöntötte a több mint száz fős hallgatóságot, majd a házigazdák részéről Ladó Ágota, a Csíki Székely Múzeum képviselője üdvözölte a rendezvény résztvevőit. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a kiadvány fontosságáról beszélt. – Szimbolikus a helyszín, hisz a székelység ügyéről méltó itt beszélnünk. Fontos, hogy fiataljaink értsék és érezzék a múltunkat, az ebből fakadó felelősséget és a jövő lehetőségeit. Az első kiadást nagyon sok támadás követte, de sikerült erőt gyűjtenünk, és a bővített, javított kiadással még több ember számára elérhetővé válik e kézikönyv – emelte ki a megyeelnök, aki beszédében a szerzők, szerkesztők mellett köszönetet mondott a megyei tanács programok vezérigazgatóságnak és a Hagyományőrzési Forrásközpont csapatának, hogy sikerült lehetővé tenni a könyv újított kiadását. – Ez csak egy szint, szükség van továbbá gyakorlófüzetre, internetes tankönyvre és e-book változatra. Remélem, hogy az olvasótábor milliós nagyságrendű lesz. Az első kiadás a támadások ellenére is az egyik legnagyobb példányszámban kiadott könyv volt – mutatott rá kifejezve meggyőződését, hogy minden nemzetnek joga van a saját történelmét ismernie, tanulnia. A tervek között szerepel a kötet román nyelvű kiadása, hisz a románságnak is szüksége van arra, hogy megismerje a székelyek múltját – fűzte hozzá a megyevezető. Ezt követően levetítették a Hargita Stúdió kisfilmjét, amelyben diákokat kérdeztek Székelyföldről és a székelységről. Az est folyamán közreműködött Györfi Erzsébet népdalénekes, és Iochom Zsolt alkalomhoz illő verset adott elő. A kötet szerzőivel (Ferencz S. Alpár projektkoordinátor, Hermann Gusztáv Mihály főszerkesztő, Mihály János, Orbán Zsolt, Novák Károly-István szerkesztők, Forró Albert, Novák Csaba Zoltán, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor szerzők, Gyöngyössy János illusztrátor) Sarány István beszélgetett. A második, javított kiadást a könyv egyik szerzője, a 2015 októberében elhunyt Kádár Gyula emlékének ajánlották. A jelenlévők is aktívan bekapcsolódtak a beszélgetésbe, több kérdés és javaslat is megfogalmazódott. Az est második felében a kiadvány illusztrációiból készült kiállítást tekinthették meg az érdeklődők, Gyöngyössy János munkáit Lőrincz Ildikó, a Forrásközpont vezetője méltatta. A kiadvány önköltségi áron, 23 lejért vásárolható meg. Az ünnepség méltó befejezéseként a magyar himnuszt énekelték el, ily módon is tisztelegve Kölcsey Ferenc emléke előtt. A kötetet január 21-én Sepsiszentgyörgyön, január 22-én Székelyudvarhelyen is bemutatják. Közlemény. Erdély.ma 2016. február 28.Népviselet-gyűjteményes kötetet mutattak beKisné Portik Irén Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte című népviselet-gyűjteménye fontos néphagyományi mérföldkő az egész Székelyföld életében. Fotókkal gazdagon illusztrált kötetét péntek délután mutatták be Csíkszeredában. A gyergyói néprajzkutató több éven keresztül tanulta, tanította, művelte, összegyűjtötte és közreadta azt a páratlan értékű kincset, melyet a Hargita Kiadó gondozásában megjelent kötet foglal magában. E könyv által olyan magas értékrendű gyűjtemény jut el az emberekhez, amely erősíti, óvja népünket az idegen hatásoktól, benyomásoktól. A könyv legfontosabb üzenete az értékmentés, hagyományápolás. Egy népviselet akkor tölti be igazi szerepét, ha viselik – fogalmazott a kötet méltatásakor Péter Csaba, a Hargita Megyei Művészeti Népiskola vezetője. A megyeháza márványtermében házigazdaként Borboly Csaba megyeitanács-elnök köszöntötte a nagy számú érdeklődőt, majd Sarány István publicista beszélgetett Kisné Portik Irénnel, a könyv szerzőjével, Lövétei Lázár László szerkesztővel, Iochom Zsolt fotóssal és Siklódy Ferenc tipográfussal. A könyvbemutatón személyes tapasztalataikat is megosztották a néprajzkutató tanítványai, akiknek tovább adja a népi tudást. A bemutatót követően a Megyeháza Galériában kiállítás nyílt a Művészeti Népiskola csíkszeredai, gyergyószéki, valamint a Csíkdánfalván működő kihelyezett tagozatok munkáiból. A kiállítás-megnyitón elhangzott, hogy az elmúlt négy évben a megye hat helységében közel kétszáz fiatal és felnőtt tanulta, illetve tanulja a népi szövés-varrás, hímzés és viseletkészítés fortélyait. „Elődeink nem egyenruhában jártak, hanem mindenki saját viseletben, amely a lelki világát, családi helyzetét, módossági fokát kifejezte, minden rajta volt az alsó szoknyától a pártáig” – hangsúlyozta Kisné Portik Irén a bemutatón. Az eseményen közreműködtek a művészeti népiskola tanulói és tanárai, népdallal és néptánccal emelve a rendezvény színvonalát. Iochom Zsolt. Székelyhon.ro 2016. március 24.Ahol az Úr lépked hallgatag…Óradnán festői templomromot látni: olyat, mint a kerci apátság égnek meredő, ablakokkal tagolt falaival vagy mint a Vajdaságban az aracsi romtemplom vörös falaival, boltíveivel. Valamennyi lenyűgöző és titokzatos. Múltjuk homályba vesz, s a történelmi bizonyosságot helyenként gyönyörű legendák egészítik ki. Aracs a semmi közepén hirdeti az Úr dicsőségét, mintegy reményt adva, hogy a Fennvaló mégsem fordította el orcáját népünktől, Kercen a hajdani katolikus templom szentélyében evangélikus templom működik, hajójában pedig német katonák alusszák örök álmukat, az óradnai templomrom ott áll a görögkelti templom udvarában, mintegy jelezve az idők múlását, a lakosság nemzetiségének – s így hitének – változását. A gyulafehérvári római katolikus főegyházmegye sematizmusa szerint a Radnai-havasok lábánál, az Ünőkő közelében fekvő Óradna nagyon régi település, nemesfémbányáit már a római korban művelték. A Kárpátok hágói közelében fekvő települést nem kerülték el a népvándorlás kori népek, szerre vonultak át rajta. A népvándorlást követő nyugalmasabb időszakban a magyar királyok szászokat telepítettek Óradnára, ők építették a kolostortemplomot. A különböző források nem egyeznek a kolostort építtető rend tekintetében, hol bencésnek, hol domonkosnak, hol a johannita lovagok által építettnek tüntetik fel. A templomot és a kolostort várfal övezte, szerepe a határ védelme volt a Magyar Királyságot Moldvával összekötő hágó torkában. A sematizmus megjegyzi, hogy „a várat a kolostorral együtt az 1241-es tatárjárás pusztította el”, s idézi Rogériusz krónikáját, amely beszámol a mérhetetlen pusztításról, arról, hogy mintegy hatszáz férfit fűztek rabszíjra. Később hol királyi birtok, hol a besztercei szászok tulajdona volt a település gazdag bányáival együtt. A bányák pedig a korona országaiból vonzották a bányászokat, így mindenféle náció megtelepedett a környéken. A kolostor lerombolása után a településen háromszor építették újra a katolikus templomot, megannyiszor a fából emelt istenháza a tűz martaléka lett. A sematizmus – no meg a templom homlokzatán olvasható évszám tanúsága – szerint „a jelenlegi római katolikus templom 1824-ben épült. A harang és az orgona gróf Zichy Domokos veszprémi püspök adománya. A gróf püspök által adományozott harang mind a mai napig megvan, rajta a következő szöveg olvasható: »Hegyen völgyön e szép tájon, zengő szavad tovaszálljon.« A mai plébániaépületet 1913-ban építtette Kopacz Gergely plébános, a régebbi (1824-es) plébániaépület helyére.” Kiss Attila tisztelendő ebben a plébániaépületben fogad. Eleinte kimértnek, zárkózottnak tűnt, de hamar szertefoszlatta az első benyomást, s mire hosszas beszélgetésünk végére értünk, búcsúzáskor már az volt a meggyőződésem, hogy közössége iránt elkötelezett, népét szolgáló, hívei sorsáért aggódó és azzal közösséget vállaló, energikus és céltudatos egyházfit ismerhettem meg. Olyant, aki elveiért, a rábízott közösség érdekeinek védelméért akár a konfrontációt is hajlandó vállalni. Mint mondta, öt éve szolgál a hatezres település hétszázötven fős óradnai katolikus közösségében. Székelyföldiként új volt számára a környezet: a számbeli kisebbségi lét, a nyelvváltáson frissen átesett hívek tömege, az a tény, hogy a nemzeti hovatartozás első ismérve nem a beszélt nyelv, hanem a gyakorolt hit, s az a kihívás, hogy egyszerre kell eleget tegyen lelkipásztori teendőinek Óradnán, Radnaborbereken és Naszódon. Azt is elmondta – nem panaszként, hanem tényként –, hogy a plébániát nagy adóssággal vette át, de immár sikerült törlesztenie az adósságokat és megteremteni a viszonylagos, de még mindig nagyon törékeny anyagi biztonságot. Hajdanán tehetős hívei ma már szegény emberek a bányák bezárásának, a munkaképes fiatalok elvándorlásának következményeként, s a lelki gondozás mellett jelentős szociális szerep hárul az egyházra. Azzal is szembesülnie kellett, hogy a közösség kicsi, belterjes, mindenki ismer mindenkit, így erősebbek az intrikák közösségen belül, de erősebb a társadalmi kontroll is. Megcsontosodott állapotokat kellett felszámoljon – például menesztette a családját elhagyó és új kapcsolatba bonyolódott kántort és csorbítania kellett az addig mindent hátulról irányító két-három személy uralmát a plébánia ügyeit illetően. – Az elején meg kellett vívjam a magam harcát. Lehet az előző papokkal meg tudták oldani, hogy irányítgassák, de én nem olyan vagyok. Ezek a személyek nők voltak, ők kontárkodtak bele a dolgokba. Meggyőződésem, nem úgy kell segíteni az egyházon, hogy megmondom mit, hogyan kell csinálni, hanem megkérdem: mit segíthetek? Nos, ezt sikerült elérnem a közösségben, a nézeteltérések ellenére sem távolodott el az egyháztól. Mint mondja, elégedetlenkedők mindig voltak, vannak és lesznek, soha nem lehet úgy cselekedni, hogy az mindenki tetszését elnyerje, de kellő tapintattal és határozottsággal lehet úgy intézni a dolgokat, hogy minél kisebb legyen az ellendrukkerek tábora. Pedig vannak ellendrukkerek, amint az az egyházmegyei főhatóságnak a hívek egy csoportja által írt panaszleveléből is kiderül. Szerencsére – teszem én hozzá – a katolikus egyház nem egy demokratikus intézmény, papjai többek között engedelmességi fogadalmat is tesznek, ezáltal is biztosítva az intézmény folytonosságát. De Kis Attila úgy próbálta megoldani a helyzetet, hogy sem az egyház érdekei, sem a hívek érzékenysége ne sérüljön. A jelek szerint neki sikerült. Legalábbis ez derült ki az utcán tett séta során szerzett tapasztalatból vagy másnap a borbereki filián tartott szentmise alkalmával. Híveiről elismerően szól a plébános: – Nagyon szeretik a templomot – mondja, hangsúlyozva, hogy más szolgálati helyein sehol ennyire mély gyónást nem hallott, mint jelenlegi állomáshelyén. – Olyan dolgokat is elmondanak, mint például azt, hogy nem figyeltek eléggé ima közben az ima szövegére. Ténykedésük azonban nem merül ki a vasárnapi templomázásban, hanem lelkiségi mozgalom is működik: a nők rózsafüzér társulatba tömörültek, az elesetteken pedig igyekeznek segíteni azáltal is, hogy a szükséges dolgok megvásárlására ki-ki lehetősége szerint pótol. – Az alkoholizálás, habár a bányászok között jellemző volt, itt nincs jelen – közli elégtétellel a plébános. – Persze vannak, akik alkoholproblémával küzdenek, de számuk elenyésző, én magam két nőről és három férfiról tudok. A plébános kiemeli Radnaborberek katolikus közösségét, azt a közösséget, amelynek – éppen zártságának köszönhetően – sikerült megőriznie sajátos értékrendjét. Míg Óradnára több hullámban érkeztek a magyarok, rátevődve az ottani magyar közösségre, Borbereken nagyon kevés volt a beköltöző: – Példaértékű Radnaborberek, ott ősközösség van nagyjából, és ők topon vannak minden szempontból – hangsúlyozza a plébános, megjegyezve, hogy ott nem idegenkednek a gyermekvállalástól sem. – Van ott olyan család, hogy három-négy gyerek van, van olyan család is ahol három kisgyerek van. Látszik rajtuk, hogy teljesen másképp gondolkodnak. Ide csak idén hozták fel az internetet, a gyerekek hittanóra után eddig még játszottak a templom udvarán – érzékelteti a modern kor elidegenítő vívmányainak késői betörését a szűk völgybe. Gyakran hallani a református egyház szórványtevékenységéről, Vetési László tiszteletes munkájával méltán vívta ki a magyarság megmaradását szívügyüknek tekintő személyek elismerését. Hasonló szórványmentő missziós munkát végez a római katolikus egyház is, noha keveset beszélnek róla. S bizonyára nem az számít, hogy ki mennyit beszél a szórvány megmentéséről, hanem az, hogy ki mit tesz annak érdekében, hogy a szórványban is minél több embert megtartson a magyarság számára vagy – mint a palliatív orvoslás esetében – minél emberibb körülményeket biztosítson a biztos fogyásra, a végeleges eltűnésre ítélt magyaroknak. Nemrég olvastam erről egy remek tanulmányt, amelyet a csíkszeredai plébánia jelenlegi plébánosa, Darvas-Kozma József címzetes esperes jegyzett, s amely a Pro Minoritate folyóirat 2007. tavaszi számában jelent meg. Írásának címe: A szórványkérdés a gyulafehérvári érsekség szemszögéből. Bevezetőjében leszögezi, hogy a Szent István által ezerkilencben alapított erdélyi (gyulafehérvári) püspökségnek a tizennegyedik pápai regestrumok tanúsága szerint 1100 plébániája volt, két évszázaddal később azonban csak negyvennyolc plébániája maradt, ahol huszonnégy pap tevékenykedett. Darvas-Kozma megjegyzi, hogy az 1848-as egyházi sematizmus szerint az egyházmegye „1541 helységében 236 455 hívő élt”, 208 plébánia, 83 filia, ahol templom, kápolna és imaház áll a hívek rendelkezésére”, ugyanakkor „1250 szórványhelységben ezek hiányoznak”. A dokumentum szerint 474 pap végezte szolgálatát, no meg a szerzetesrendek tagjai. „Az 1913-as egyházi Évkönyv adatai szerint 1811 helységben 378 834 hívő élt, 239 plébánia, 1572 filia és szórvány volt. Plébánián élt 304 022 hívő. Szórványban 74 812 hívő” – írja a tanulmány szerzője, majd így folytatja a sort: „Az 1986-os Gyulafehérvári Püspökség Név- és címtára alapján 228 plébánia mellett, 40 betöltetlen plébánia volt. Szórvány és filia: 289 aktív pap. Hívek száma kb. 550 000–600 000.” A szerző pontokba foglalja a szórvány jellemzőit: „– a hívek csekély száma mellett, lelki-kulturális-anyagi erő, pap és szakemberek hiányában képtelen az önszerveződésre és a fennmaradásra; – nincs tanterem, »hol a tanító nyíló ajakán az ige-virág magyarul terem« (Reményik S.). Nincs mód az új nemzedék anyanyelvi nevelésére, e nélkül pedig a gyors és teljes beolvadás fenyegeti; – iszonyatos szegénységben élnek, ráadásul a kisebbségi sors tudata is nyomasztó, sorvasztó. Egy évszázada az a bizonyos »átkozott háromszög«: az otthon nyomortanyája, a munkahely bizonytalansága és a kocsma emészti fel a szórvány életerejét; – megélhetésük bizonytalan. A gazdaságszervezésben sem kaptak tanácsot, javaikból idegenek kiforgatták, és nincs olyan társadalmi fórum, amely képviselné, megvédené érdekeiket. Mindez felgyorsította az átalakuló gazdaságban és társadalomban való további lemaradásukat; – nem részesülnek közvetlen lelki gondozásban (többnyire nincs helyben lakó lelkipásztor); – az elmaradt anyaországi támogatás fokozta elbizonytalanodásukat.” Nos, e jellemzők szinte teljes egészében igazak Óradnára és filiáira is: csekély a hívek száma az őket körülvevő ortodox tengerhez viszonyítva, az óradnai lelkész még két filia gondját viseli, elenyésző a magyar értelmiségiek száma, így a közösség képtelen az önszerveződésre és a fennmaradásra; a tanterem hiányánál akutabb a példát mutató értelmiségiek hiánya, s magyar oktatásban már csak a jelenlegi fiatalok nagyszülei, a mostani ötvenesek-hatvanasok részesülhettek; a szegénység viszonylag új keletű jelenség a bányavidéken, s kétségkívül az asszimilációs folyamat felgyorsításához járul majd hozzá; a holnap bizonytalansága nyomasztó s az önszerveződés hiánya, no meg a szervezett külső segítség elmaradása miatt nincs érdekvédelem; az egyszerűsített honosítási eljárás sem fordította meg az asszimilációt, lévén, hogy az itteni magyaroknak már nincs nyelvi kötődésük, nem beszélik a magyar nyelvet, így Magyarország – földrajzi közelsége dacára – nem képez potenciális migrációs célpontot. A fenti jellemzők meghatározzák a tennivalókat is. Az erdélyi érsekségben a Zsinati Könyv rendelkezik arról is, hogy mit kell tegyen a lelkipásztor a szórványban. Az említett norma 57. pontjában leszögezi: „A lelkipásztori kisegítők foglalkozzanak kollégiumokban is a szórványban élő gyermekekkel, ezzel segítve őket hatékony tanulásukban, a társadalomban való eligazodásban, pályaválasztásban és helyben maradásra ösztönözzék, látogassák a családokat, vegyenek részt a problémák megoldásában.” Továbbá az 58. pont a következőket tartalmazza: „A népfőiskolai tevékenységet, az igazi népművelést, a hagyományőrző programokat fel kell éleszteni, hogy a szórványbeli »ifjú tudjon magának nemes eszményeket kitűzni, és azokért egy egész életen át lelkesedjék és dolgozzék. ...Minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni. S addig él, amíg életét a saját erejével tudja táplálni« (Márton Áron). A jövőben a különböző szolgálatok összehangolására lesz szükség.” S végezetül a Zsinati Könyv következő pontja leszögezi: „59. A szórványközösségben a legfontosabb lelkipásztori eszköz a jelenlét. A papok és a lelkipásztori kisegítők jelenlétükkel és munkájukkal szolgálják a nép megmaradását és kibontakozását. A lelkipásztoroknak látniuk kell környezetük küzdelmeit, sérelmeit, gondjait, és segíteniük kell a helyi társadalom gazdasági-kulturális életének szervezésében. Figyelniük kell a tisztességes kenyérkeresetre, az emberi kapcsolatokra, értékekre, de a személyes sérülésekre és krízisekre is. Mindebben nagy szükség van a problémák megoldásában segítő imaéletre. Csak azokat lehet lelkipásztori kisegítőként (lektorokként, akolitusokként és licenciátusokként), hitoktatóként alkalmazni, akiknek az élete a társadalmi, emberi, lelkiségi alapokra épül.” Darvas-Kozma József – aki maga is szolgált szórványközösségben – kérdéseket vet fel, megpróbálva a válaszokat is megfogalmazni a szórványmunkával, annak céljával, eszközeivel kapcsolatban. Olyan kényes kérdéssel kezdi, mint a hívek identitása: „A szórványban élők identitása vegyes, hígult, bizonytalan és sok esetben mellékes. Ők elsősorban emberek.” Mint írja, a módos – azaz kisebb mértékben kiszolgáltatott – családok inkább tartják magyarságukat, mint a szegénységben élők. „Az identitástudatukat a magyar egyházak táplálják” – szögezi le –, „ahol az egyház bármilyen formában jelen van, ott még parázslik az identitástudat, de az áldozatot kevesen vállalják.” A szentencia kíméletlen, az asszimiláció „nagyon régi és fenyegető, vészesen negatív előjelű egyirányú folyamat”, „amit valamelyest lehet ugyan lassítani, de megállítani nem.” Darvas-Kozma József második nagy kérdése a szórványstratégiára vonatkozik. Itt az egyházak szerepét hangsúlyozza a megfogalmazott válaszban: a visszakapott egyházi ingatlanok képezhetik a magyar nyelvű oktatás alapját, s akár máshonnan hozott tanítókkal tanintézményeket kell működtetni ezekben az épületekben. „Egyházi (magán) óvodát beindítani és kollégiummal, iskolaházzal (szegény vagy sokgyerekes családok esetében is – Böjte Csaba és mások próbálkozása), lehetne folytatni iskolával.” Ugyanakkor a kulturális élet fontosságára hívja fel a figyelmet, ezek az ingatlanok szolgálhatnák ezen identitáserősítő és közösségépítő tevékenységek számára a keretet: „Az identitást megőrző, erősítő, irodalmunkat, kultúránkat, történelmünket megismertető és megszerettető, értékeinket felmutató rendezvényeket bevinni a templomba vagy a templom köré (koncertek, történelmi vetélkedők, könyvbemutatók stb.).” Fontosnak tartja ugyanakkor a népfőiskolai mozgalom újjáélesztését. „Melyek lehetnek azok az intézmények, finanszírozási formák és kisebbségi közösségépítő stratégiák, amelyek megerősíthetik a határon túli magyar közösségek identitását, javítják versenypozícióikat, s összhangba hozhatók a többségi társadalom elvárásaival?” – teszi fel a következő súlyos kérdést a szerző, s válaszában visszakanyarodik előző gondolatmenetére: „A történelmi egyházakat kellene megerősíteni, és támogatni az önazonosság megőrzését szolgáló iskolák működtetésében és indításában. Megéri, mert a határon túli magyar, különösen a szórványban élő magyar »egyerővel« magyar és keresztény.” Reményik neve sokszor elhangzott a táborban borbereki tartózkodásai, no meg a sokat idézett Templom és iskola versében megfogalmazott identitásőrző szerep kapcsán. „Túl kell-e, túl lehet-e lépni a »templom és iskola« identitásőrző szerepén? Nincsenek-e túlságosan romantikus képzeteink a szórványról?” – teszi fel újabb kérdések sorát Darvas-Kozma József. Válasza lehangoló: „Ha a család, a templom és iskola teszi a dolgát, akkor jó úton járunk. A templomot nem lehet túllépni, az szokta túlélni híveit. Ahol nincs iskola, de van templom, az megtartja egy ideig a magyarságot. Viszont a templomnak is lecsökkent az identitás-megőrző szerepe, nem olyan, mint a múltban volt, amikor »templom és iskola« mentsvárnak, oxigént nyújtó intézménynek bizonyult. Ma a pénz az úr!” A kilátás nem bíztató: „Az elvándorlás, a vegyes házasságok, a nyelvi romlás és asszimiláció annyira meggyengítik a szórványban élő magyart, hogy a következő nemzedéknél csak a neve lesz magyar.” „Miben segíthet Magyarország?” – teszi fel utolsó kérdését a szerző, s a válaszadással sem késik: „Szokták mondani, hogy sok út van, csak éppen kiút nincs. Magyarország abban segítsen először, hogy viseltessék nevéhez híven anyanemzetként. Magyarország vezetői legyenek jellemek, akikre bizalommal tekinthessenek a határon túli magyarok. Magyarország ne szívja el, ne csalogassa be a határon túli magyarokat, hanem viseljen felelősséget értük. Anyagiakkal is támogassa történelmi egyházainkat. A végvárak megvannak, az átjárhatóság előtt már nincsen akadály. Csak egy nagy szív és egy nagy cél kell. Ki mutatja fel? Az »anyaország« számára továbbra is maradnia kell a feladatnak, hogy segítségére siessen a valamilyen formában »garanciát« is adni tudóknak.” Nagyon nehéz a szórványban tevékenykedő lelkész helyzete. Egyszerre kell megküzdenie a tornyosuló anyagi gondokkal, a közösségek kis létszámából fakadó erőtlenséggel, az identitásőrzést segítő feladatokkal, a szociális gondokkal, a hitélet rejtelmeivel és az egyre nagyobb földrajzi távolságokkal is. Mindenhol adott a templom, a plébánia, helyenként több egyházi ingatlant is visszaszolgáltattak, de ingatlanfenntartó vagyon – főleg erdők – nélkül szinte lehetetlen feladat elé állítja a papot az állagmegőrzés, a működtetés, a fenntartás. Munkáját csak mélyről fakadó elhivatottsággal tudja eredményesen, fogadalmához híven végezni. A zárt, összeforrott közösségekben, mint amilyen a borbereki is – jobban érvényesülnek a szokások, a hagyományok, élőbb a hit, s „a pap szava szentírás volt, a pap személye pedig táltos és sámán” – így fogalmazza meg a pap státusát Daczó Árpád ferences barát, szerzetesi nevén Lukács atya. Népünk hitvilága című, paptársainak írt tanulmányában leszögezi, hogy a zárt közösségekben szentírás a pap szava és az örökölt hiedelem egyaránt: „hiszik szentírásként, amit az Egyház – papjai által – tanít, de hiszik rendületlenül azt is, amit hagyományosan az ősöktől örököltek, nemzedékről nemzedékre”. Ebből a felismerésből fakad a megállapítása, miszerint a hagyományőrző közösségekben a pap legyen egy személyben táltos is. „Ha a pap táltos, akkor itt egy olyan gondolat merül fel, mire általában apostoli mivoltunkban nem nagyon gondolunk – írja a már idézett munkájában. – Táltosi mivoltunkban azonban annál inkább megdöbbenthet minket: az, hogy Isten hisz nekünk! Igen, a nép ezt tudja rólunk! Táltosi mivoltunkban nagyon hisz nekünk népünk, abban a szent meggyőződésben, hogy Isten is hisz nekünk!” Ez a papi magatartás azonban nem működik Óradnán, ahol sokkal heterogénebb a magyar közösség, ahol a pap – s általában az értelmiségi – iránti elvárások a szolgálat helyett a szolgáltatásra szűkülnek. Kis Attila tisztelendő azonban bizakodó. – Ahol ennyire mély a hit, ott nagy baj nem lehet – mondja meggyőződéssel. Vasárnap van. Riporttáborzárás napja. S vasárnap lévén templomozunk: lányommal ketten vonulunk be a borbereki templomba. Bár van hely bőven, az ajtó melletti padokon az emberek összébb húzódnak, s barátságosan intenek, hogy üljünk le. Az ima románul cseng, furcsán hat székely fülünknek. Többször is elhangzott Beethoven Örömódája, de azt már nem tudtam megállapítani, hogy a Schiller-féle szöveg fordításával vagy más, a dallamhoz illesztett szöveggel. Gyakran szóba esett radnaborbereki riporttábori tartózkodásunk alkalmával a miseszolgálat nyelve, érvek és ellenérvek hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy a misét magyarul, két nyelven – azaz a liturgia szövegét és az olvasmányokat magyarul, a prédikációt románul vagy mindkét nyelven – avagy románul kell-e tartani. – Az itteniek úgy magyarok, hogy katolikusok – szögezte le beszélgetésünkkor a plébános, megjegyezve: nagyon kevesen beszélnek már tökéletesen magyarul. – A magyar iskola hiánya csak egy csepp a tengerben – fűzte hozzá. Elmondta, hogy a mise nyelvét mindig a hívek nyelvtudása határozza meg: Óradnán nagyobb a magyar nyelvet beszélők aránya, mint Borbereken, itt a szolgálat két nyelven folyik. Radnaborbereken azonban nem lenne ennek semmi értelme, itt három-négy idős asszonyon kívül már senki nem beszéli a nyelvet. Vasárnap magam is megtapasztalhattam a borbereki kis templomban, hogy románul zajlik a szertartás. Hallgattam a mise szövegét, s közben azon gondolkodtam, hogy mi tesz minket magyarrá…? Mitől magyar a magyar? Magyar-e az, aki nem beszél magyarul? Egyéni vállalás a magyar nemzethez való tartozás vagy a közösség tart egy-egy embert vagy kisebb közösséget annak? Megannyi kérdés, amely első látásra-hallásra értelmetlennek tűnik, főként a Székelyföldön élők számára. De ha kiterjesztjük más népcsoportokra a kérdést, érthetőbbé válik: Mitől örmény a kettős identitású magyar-örmény? Mitől zsidó a német vagy a magyar kultúrán felnőtt, annak részeként alkotó, azt gyarapító német vagy magyar zsidó? Mitől román a románul nem tudó kászoni ortodox vagy mitől magyar a magyar nyelvet évszázadok óta nem beszélő Fogaras földi református? Mindezek a kérdések újból és újból megfogalmazódtak a Radnaborbereken és Óradnán töltött két nap alatt szerzett élményrengeteg nyomán. Radnaborberek ugyanis több mint nyolcvan százalékban önmagát magyarnak tartó egyénekből álló közösség, valamennyien római katolikusok, magyar vagy elmagyarosodott lengyel, cseh, német, osztrák családnevet viselnek, de már csak négyen beszélik a magyar nyelvet. Kérdés tehát, hogy a beszélt nyelv a nemzeti hovatartozás ismérve vagy pedig a kultúra, amelynek csupán egyik része a nyelv. A nyugat-európai liberális felfogás szerint az a magyar, aki annak vallja magát. Tehát egyéni vállalás kérdése a hovatartozás. Radnaborbereken viszont azt tapasztaltam – s igaz ez a tapasztalat a kászoni ortodoxokra is –, hogy az a magyar, illetve az a román, aki egyrészt annak tartja magát, másrészt pedig környezete is annak tartja. Ferencz Imre, a jeles publicista és költő egyik jegyzetében, majd később egy versében örökítette meg azt a drámai helyzetet, miszerint a kászoni ortodox fiatal, aki egy szót sem tud románul, magyarul érez és gondolkodik, zsinóros harisnyát húz magára és úgy illegeti magát büszkén a falu piacán, de a kortársai bicskával vágják le róla a zsinórt, mondván, hogy az neki nem dukál, mert ő román. A pórul járt fiatalember pedig méltatlankodva kérdi, hogy ő most már micsoda, mert a románok szemében „bozgor”, a magyarokéban pedig „oláh”. Tehát mindenképpen pejoratív jelzővel illetik. A kérdés rendkívül összetett, nem lehet és nem szabad sommás ítéleteket megfogalmazni, nem lehet és nem szabad emiatt embereket, közösségeket kérdőre vonni, elmarasztalni, pellengérre állítani. A politikai halatom, az iskolarendszer, a gazdasági helyzet, az otthoni neveltetés, a többségi nyelvi és kulturális környezet, a történelmi tudat, a vallási hovatartozás egyaránt meghatározza az ember nemzeti hovatartozását. S bár valljuk – az olykor Széchenyinek tulajdonított, de Grétsy László által Kőváry László Székelyhonról című, 1842-ben megjelent könyvében megtalált – sokat idézett mondattal „Nyelvében él a nemzet”, be kell látnunk: a nyelven túl is él a nemzet. Tehát ne tagadjuk meg, ne közösítsük ki magyarul már nem tudó, de önmagukat magyarnak valló – s a körülöttük élő románság által is magyarnak tartott! – nemzettársainkat. Inkább figyeljünk sajátos igényeikre, ápoljuk velük a kapcsolatot, őrizzük az atyafiságot. Mise után kedvesen köszönnek el egymástól az emberek, s jut egy-egy mosoly vagy kézfogás a magamfajta idegennek is. A kis templom ugyanúgy guggol a Radnai-havasok lábánál, az Ünőkő alatt, mint tette azt Reményik idejében is: akárcsak egy mellékoltár a nagy székesegyházakban, úgy húzódik meg a templomocska a természet nagy katedrálisában. „Dördül az ormok orgonája, / Az Ünőkőre ború száll. / A mérhetetlen szikladómban / A kis fatemplom félve áll. / Belőle félve száll az ének, / A dicséret a dóm urának: / A magasságok Istenének. // Mert emberkéz emelte csak, / Fenn az úr lépked hallgatag, / A maga-építette dómban. / Önnön művében elmerül: / Az örök-szépben, az örök-jóban.” A kis templomocska a természet nagy templomában szép, mert élettel teli. Nem olyan, mint az óradnai templomrom, amely immár az Úr dicsősége mellett csak a múltat hirdeti… Sarány István. Hargita Népe (Csíkszereda) 2016. április 1.Migráció: esély vagy veszély?Sógor Csaba: humanitárius, jogi és politikai krízis van Európában Humanitárius, jogi és politikai krízis kíséri a menekültválságot az Európai Unióban. Eltart még egy darabig, amíg sikerül a tagállamoknak ezt a három tényezőt összehangolni – mondta Sógor Csaba azon az előadáson, amelyet Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a Németh Géza Egyesület március 30-án, a csíkszeredai Lázár-házban szervezett. A Migráció: esély vagy veszély? címmel meghirdetett beszélgetést nagy érdeklődés kísérte. „Ebből is látszik, hogy mennyire fontos témát érintünk”– nyitotta meg a beszélgetést az esemény házigazdája dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul. Az est moderátora Sarány István, a Hargita Népe felelős szerkesztője felvezetőjében elmondta: a menekültáradat nem új jelenség, hiszen migráció volt és bizonyára lesz is: a konfliktusok, háborúk és a kilátástalan gazdasági helyzet létbizonytalanságai miatt. – A világon a Föld lakosságának 3%-a mindig úton volt, ez ma azért ijesztő, mert a megnövekedett népességszám miatt, azt mondhatjuk, hogy ma hozzávetőlegesen 262 millió fő van úton a világban – erősítette meg a bevezető gondolatot Sógor Csaba. Az RMDSZ EP-képviselője szerint az adatok azt mutatják, hogy a migráció kiváltó okai közt az elkövetkezendő 30 évben a klímaváltozás is hangsúlyos szerepet kap. Szabadság (Kolozsvár) 2016. április 2.EMKE-közgyűlés és díjátadó jövő szombatonTizenhárom kategóriában adják át az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elismeréseit jövő szombaton, április 9-én Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai tér/Avram Iancu 13. szám), a szervezet tisztújító közgyűlésének folytatásaként. A program délelőtt 10 órakor kezdődik a Házsongárdi temetőben, ahol megkoszorúzzák Sándor József EMKE-alapító, a 90 éve született Guttman Mihály, valamint Kötő József sírját. A közgyűlésen a köszöntések után Lakatos Mihály, az EMMI Kulturális Államtitkárságának osztályvezetője tart előadástOtthon a nyelvben, kultúrában címmel. Az elnökségi és pénzügyi beszámoló, a cenzori jelentés bemutatása és elfogadása után megválasztják az országos elnökséget, majd délután 3 órától adják át az EMKE-díjakat. Tizenhárom kategóriában adják át az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elismeréseit jövő szombaton, április 9-én Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai tér/Avram Iancu 13. szám), a szervezet tisztújító közgyűlésének folytatásaként. A program délelőtt 10 órakor kezdődik a Házsongárdi temetőben, ahol megkoszorúzzák Sándor József EMKE-alapító, a 90 éve született Guttman Mihály, valamint Kötő József sírját. A közgyűlésen a köszöntések után Lakatos Mihály, az EMMI Kulturális Államtitkárságának osztályvezetője tart előadástOtthon a nyelvben, kultúrában címmel. Az elnökségi és pénzügyi beszámoló, a cenzori jelentés bemutatása és elfogadása után megválasztják az országos elnökséget, majd délután 3 órától adják át az EMKE-díjakat. A díjazottak listáját lapunk 2. oldalán közöljük. Gr. Bánffy Miklós-díj: Victor Ioan Frunză rendező részére – több évtizedes sokszínű, értékteremtő rendezői munkásságáért, a magyar és a román színházi kultúra között hidat jelentő életművéért; Bányai János-díj: Miklós Zoltán múzeumigazgató részére – intézményszervező munkásságáért, a múzeumi kiállítások szervezésében nyújtott kimagasló eredményeiért; Janovics Jenő-díj: B. Nagy Veronika televíziós szerkesztő részére – a Román Televízió bukaresti magyar adásában a szórványmagyarság életét bemutató riportjaiért, valamint a Képzelt Kávéház közéleti fórumért; Kacsó András-díj: Virág Endre néptáncoktató részére – az ifjúsági néptáncmozgalomban kifejtett önzetlen és kitartó munkájáért és az általa végzett közművelődési tevékenységéért; Kovács György-díj: Galló Ernő színművész részére – a kolozsvári, szatmárnémeti és marosvásárhelyi színpadokon kifejtett élményszerű, eszközgazdag színészi teljesítményeiért; Kötő József-díj: Bognár Levente aradi alpolgármester részére – Arad város és megye magyar civil szervezete támogatásáért, a közművelődés és magyarságtudat megerősítéséért, az aradi Szabadság-szobor köztéri elhelyezéséért; Kun Kocsárd-díj: Serfőző Levente részére – a szebeni magyarság kultúrájának minőségteremtő ápolásában, önszerveződésének ösztönzésében vállalt kiemelkedő munkásságáért; Gr. Mikó Imre-díj: Papp Szentannai György részére – a kultúra és civil kezdeményesek területén nyújtott szerteágazó támogatási tevékenységéért; Monoki István-díj: Poráczky Rozália részére – a romániai magyar könyvtárosképzés fejlesztését és az erdélyi kulturális örökség tudományos feltárását segítő munkájáért; Nagy István-díj: Bedő Ágnes részére – az erdélyi magyar kórusmozgalomban kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és önzetlen oktatói tevékenységéért; Poór Lili-díj: Bartalis Gabriella részére – a kolozsvári színházban, majd a Csíki Játékszín társulatában kibontakozó, két évtizedes érzékeny és élménykeltő színészetéért; Spectator-díj: Sarány István részére – igényes lap- és könyvszerkesztői tevékenységéért, valamint egyéni hangú publicisztikai munkásságáért; Szolnay Sándor-díj: Kákonyi Csilla részére – több évtizedes, kiváló művészi teljesítményéért és a BMC régiófelelőseként kifejtett közművelődési tevékenysége elismeréseképpen. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli tagságot adományoz Matekovits Máriának az EMKE bánsági alelnökeként és szűkebb hazájában, Arad megyében végzett odaadó közművelődési és a civil szerveződést elősegítő tevékenységéért. Szabadság (Kolozsvár) 2016. április 11.Továbbra is a közösség építésén fáradozik az EMKEÚjabb négy évre választották az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnökévé Széman Pétert a szervezet április 9-i, szombati tisztújító közgyűlésén. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében a küldöttek arról is döntöttek, hogy Muzsnay Árpád eddigi alelnök töltse be mostantól a főtanácsosi tisztséget, ugyanakkor az országos elnökség összetételéről is határoztak. Megszavazták az EMKE Ifjúsági Szervezetének létrehozását és az egyéni tagság visszaállítását, majd a közgyűlés folytatásaként átadták az erdélyi Oscarként is emlegetett kitüntetéseket. EMKE-díjban részesült többek között Bedő Ágnes karnagy, a Guttman Mihály Pedagóguskórus vezetője, Poráczky Rozália, a Lucian Blaga Egyetemi Könyvtár főigazgató-helyettese, Serfőző Levente, a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke, Bartalis Gabriella színművész és Sarány István újságíró. Egyik legfontosabb feladatának tartja az 1885. április 12-én megalakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, hogy alulról, fiatalok irányából érkező kezdeményezés nyomán létrehozza az EMKE Ifjúsági Szervezetét – jelentette be Széman Péter, az egyesület elnöke a szombati közgyűlésen, majd jelezte azt is, hogy a fiatalok mindjárt rendezvénnyel debütálnak: április 15-én immár másodjára szervezik meg a Könyvturi| élőKönyvtár elnevezésű eseményt. Az ifjúsági szervezet megalapítása mellett arra is rábólintottak a közgyűlés résztvevői, hogy lehetővé váljék egyéni tagok felvétele is az EMKE-be, ez irányú igényüket többen is jelezték az elmúlt időszakban. További terveik között szerepel a közművelődés különböző területein tevékenykedő szakemberek képzése, közösen a Magyar Nemzeti Művelődési Intézettel és a Hagyományok Házával. Többek között az interetnikus környezetben dolgozó, működő civil szervezetek és közművelődési intézmények vezetői, az önkormányzatok, civil szervezetek és egyházak családvédelemmel és szociális kérdésekkel foglalkozó munkatársai, valamint az önkormányzatok kultúrával foglalkozó munkatársai is célcsoportjai a Magyar Nemzeti Művelődési Intézettel együttműködésben szervezett képzéseknek, a Hagyományok Házával közösen pedig népművészeti módszertani műhelyeket tartanak (játék és tánc az iskolában, a néphagyomány alkalmazása az óvodában, citerakurzus stb.). Az EMKE további feladatai közé tartozik a Magyar Ház-hálózat építése, amelyet a novemberi IV. Magyar Házak Találkozóján szeretnének folytatni. Szabadság (Kolozsvár) 2017. február 12.Magyarörmény közösségekről szóló kiadványokat mutattak beKét frissen megjelent kiadványt ismertettek pénteken a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban. Mindkét kiadvány azt hivatott bemutatni, hogy az erdélyi magyarörmények ma is élő közösséget alkotnak. A szépvízi örmények című kötet az Erdélyi Magyarörmények Szövetsége kiadásában 2016-ban jelent meg, és a magyarörmény közösségeket bemutató sorozat második könyve. A szépvízi örmény katolikus templom felújítása után kiadott kötet betekintést nyújt a szépvízi örmény közösség történetébe és mai életébe. Az írások szerzői: Bogos Mária, Gál Hunor, Pál Emese, Puskás Attila és Bíró Melinda. Az Erdélyi Magyarörmények Szövetsége tavaly decemberben adta ki folyóiratát, Magyarörmény Élő Örökség címmel, Erdélyi hírlap alcímmel az erdélyi magyarörmény közösség és a velük rokonszenvező közönség számára. „Ez a könyv és a folyóirat létrejötte jócskán továbbmutat azon, hogy majd valamikor a könyvtárakban a kutatóknak több forrásmunkájuk lesz az erdélyi magyarörmény közösség kultúrájával kapcsolatban. A kötet és a folyóirat kijelölt feladata, hogy a magyar és az örmény nemzet évszázadok alatt összefonódott erdélyi kultúráját őrizze és továbbörökítse. Azt a kultúrát, amelyért őseink nagyon sokszor a vérüket adták. Őseink véráldozata arra predesztinál minket és szent kötelességünkké teszi azt, hogy továbbadjuk a következő generációnknak, gyermekeinknek és unokáinknak ezt az örökséget, ezt a szellemi terméket, amit kaptunk őseinktől” – fogalmazott Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről jelen levő Kőrösi Viktor Dávid konzul. A kötet három jelen levő szerzőjével – Puskás Attila, Bogos Mária, Gál Hunor – Sarány István újságíró beszélgetett. Kérdésére, hogy milyen igény hozta létre az Erdélyi Magyarörmény Szövetséget, Puskás Attila, a szövetség elnöke elmondta, hogy a közösségi igényre válaszoltak, amikor megalapították. Elsősorban azért, mert a Kárpát-medencében itt él manapság a legnépesebb örmény közösség. Ugyanakkor azt vették észre, hogy az idősebb generáció próbálta éltetni ezt a közösséget, a közép- és fiatalabb generációkhoz tartozók viszont keveset tudtak őseik történetéről, mert a kommunizmus idejében nem lehetett erről beszélni. „Ezt az örökséget elhallgatni történelmi felelőtlenség. De egyedül ezt a hatalmas örökséget nem tudjuk áthagyományozni, és innen jött a szövetség gondolata. Mindenki azt teszi bele ebbe a szövetségbe, amije van: van, aki pályázni tud, van, aki szervezni, van, aki írni. Azért is született a szövetség, hogy valamilyen formában együttesen tudjuk a magyarörménységet a Kárpát-medencében bemutatni.” Rámutatott, arra törekednek, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy ez egy élő közösség. Bogos Mária, a kötet egy másik szerzője arról számolt be a szép számmal jelen levő érdeklődőknek, hogy hogyan kezdte el az örmények történelmét kutatni, mesélt a valamikor Szépvízen működő nyomdáról és kaszinóról is, valamint a magyarörmény közösség szervezeteiről. A kötetben rövid bevezető található az örménység történetéről, terjedelmesebb írások olvashatók a felújított szépvízi örmény templomról és az örmény temetőről. Gál Hunor elmondta, szerették volna, ha a kiadványok a mának is tudnak üzenni. „Ez egyfajta gyökérkeresés mind a szépvíziek, mind az erdélyi magyarörmények számára. Ezek a kiadványok nekünk szólnak, rólunk szólnak, és mindenki hozzáteheti a kicsi törénését.” A Magyarörmény Élő Örökség című, Erdélyi hírlap alcímű folyóirat első számát Nagy Gyöngyvér ismertette. A Marosvásárhelyen készülő lap negyedévenként jelenik majd meg, és átfogja az Erdélyben működő magyarörmény szervezeteket. A hírlap az erdéyi magyarörmények szervezeti életét, eseményeit, kultúráját, gasztronómiai hagyományait, múltját és jelenét hivatott bemutatni. Csíkszeredában azt jelenti ez a lap, hogy az itteni örmények is bekapcsolódtak az erdélyi örmény vérkeringésbe – hangsúlyozta Nagy Gyöngyvér. Péter Beáta Székelyhon.ro 2017. március 18.Korkép drámai sorsokkal – bemutatták Csíkszeredában Cseke Gábor olvasónapló-kötetétA Magyar Sajtószabadság Napjához kötődő könyvismertetőn mutatták be péntek este Hargita Megye Tanácsa galériájában a megyei önkormányzat által működtetett Hargita Kiadó friss kiadványait, illetve Cseke Gábor rangidős újságíró-szerkesztőnek a sorozatban megjelentkönyvét. A Sorsok könyve címmel 2016-ban kiadott kötet péntek esti, csíkszeredai bemutatóján, bevezetőként Tókos-Bethleni Pál kiadóigazgató, a Hargita Népe megyei napilap nevével fémjelezett sorozatát, illetve a kiadó könyvkiadási programját ismertette a jelenlevőkkel. A közszolgálati feladathoz híven, főként újságírói műfajokban született, de a napilap olvasói körén túlmutató munkák, művek megjelentetését kitűző program a kulturális értékek megőrzését, vagy helytörténeti-, történelmi dokumentumok felkutatását és kötetben közlését egyaránt fontosnak tartja. Mint kiderült: a közeljövőben a Dózsa címmel megjelent, dr. Balázs Lajos által írt tanulmánykötet bemutatóján vehetünk majd részt. Sarány István főszerkesztő, a bemutatandó kötet előszavát jegyző házigazdaként-szerkesztőként ajánlta a napilap munkatársainak korábbi, szintén kötet formáját öltő munkáit is. Az 1941-ben Kolozsváron született, bukaresti lapszerkesztőként, majd Csíkszeredába visszavonuló Cseke Gábor legújabb kötetét Ady András publicista elemezte a könyvbemutatón. Mentorának nevezve a szerzőt, ismertetőjében úgy fogalmazott: az irodalmi riportokból és olvasónaplókba oltott esszékből állókönyv három nagy tematikai csoportba tartozó írásokat tartalmaz, amelyek valamilyen módon összekapcsolódnak az emberi sorsküzdelmekkel, a jelenkori sorstragédiákkal, illetve sorsvállalással. A kötetbe foglalt írások nagy része a Hargita Népe napilap hasábjain és az Új Magyar Szó Kisebbségben mellékletében jelentek meg, illetve könyvbemutatókon hangzottak el. A kötet egyik érdekessége a térségben élő orvosok sorstörténeteinek füzére, melyet a szerző a megyei könyvtár általa vezetett olvasóköre biztatásra kutatott fel és jegyzett le. Szintén kordokumentumként is izgalmas fejezete kötetnek a Zsigmond Márton helyi szobrászművész naplójegyzeteit is közreadó „óriásmozaik”, melyet a szerző, mint azt a bemutatón bevallotta: a kötet fő irányát adja meg. A kibontakozó történet az 1990-es évek elejétől követi a Csíki Mozi homlokzatán levő mozaik megalkotásának viszontagságos létrejöttét. A kirajzolódó történet érzékeny korkép is: ma élő, akkoriban pozícióban levő közéleti személyiségek hathatós, vagy visszahúzó hatású gesztusait is rögzíti, a drámai személyesség mellett. Gellért Edit maszol.ro 2017. március 31.Fodor úr utóéleteKedden volt öt éve annak, hogy elhunyt Fodor Sándor. Csíkszereda, s azon belül Csíksomlyó élő klasszikusként tisztelte szülöttjét, büszke volt Kolozsvárra szakadt fiára, annak irodalmi sikereire. A tisztelet többek között abban is megnyilvánult, hogy a rendszerváltás után a város első díszpolgárainak egyike lehetett. Halála óta azonban csak könyvei őrzik emlékezetét. Legalábbis így történt mostanig. Az újabb emlékállítási kezdeményezésről Sarány István számol be. Lapunk népszerű tárcasorozatát jegyezte 1995-ben Fodor Sándor Levelek hazulról – haza címen. A sorozat ötlete Bálint András néhai kollégánktól származott, ő viszont nem érhette meg a megjelenését, ugyanis 1994 karácsonyán elhunyt. Fodor Sándor az ő emlékének ajánlotta hazulról haza írt leveleit. „Igen, hazulról – haza szándékozom írni néhány levelet, ha érdekli a Hargita Népe olvasóit. Kolozsvári otthonomból Csíkba, ahová mindig, mindenhonnan »haza« megyek. Valami azonban hozzátartozik az igazsághoz: Csíkból ugyanúgy »haza« szoktam utazni a Kincses Városba, mint onnan Szülőföldemre. Hát lehet az embernek két, igazi »otthona«?!” – írta a szerző, kifejtve, nem sokáig dicsekedhetett azzal, hogy számára két hely van a világon, ahová hazajár, hosszú ideig, még kétgyermekes apaként is Csíkszereda – „azon belül is a Csíksomlyóra vezető Szék útja mellett álló házunk” – jelentette számára az otthont. Aztán Kolozsvár is otthonává vált: „Egy-két évtized alatt elszaporodtak a kedves sírjaim.” Megjegyzi: „Nem Csík rovására vált otthonommá Kolozsvár. Annál is inkább nem, mert a csíksomlyói temetőben is ott van – ahogy Jókai mondja – »…hant, amely ideköt«. Nem is egy. Nem is csak a szüleimé.” Mint írja, e hantokhoz jár haza mindkét otthonában, „és az emlékekhez, amelyek hozzájuk kötnek. Nem a sírhanthoz, hanem ahhoz-azokhoz, akik életükben szeretetükkel, barátságukkal otthont tudtak nekem teremteni.” A héten három neves tollforgató, Ferenczes István és Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld folyóirat nyugalomba vonult, illetve hivatalban lévő főszerkesztője, valamint Molnár Vilmos prózaíró, szerkesztő, Fodor Sándornak a Székely Könyvtár sorozatban megjelent novelláskötetének gondozója társult Szekeres Adorján szociológussal, aki lelkes kezdeményezője és mozgatója a város hajdani nagyságainak való emlékállításnak, és írásbeli kéréssel fordult Csíkszereda elöljáróihoz, konkrét javaslatot fogalmazva meg arra, hogy miként lehetne a Fodor úrként tisztelt népszerű írónak méltó emléket állítani. Az író emlékét művei őrizték s őrzik mindmáig, ugyanis a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó állandó sikerkönyve a Csipike, s tavaly a Székely Könyvtár sorozatban megjelentek Válogatott novellái, Molnár Vilmos szerkesztésében. Az irodalomkedvelők körében él az emlékezete, de a nagyobb közösség szintjén nem történt semmi a város jeles szülöttje emlékének ápolására. Ezen akarnak változtatni a kezdeményezők. Lövétei Lázár László a kezdeményezés előzményeiről elmondta: – Bő tíz nappal ezelőtt, március 18-án, Kolozsváron az Erdélyi Magyar Írók Ligája egész napos konferencia keretében próbálta (újra)értelmezni Fodor Sándor életművét. A konferencián, illetve az azt követő kerekasztal-beszélgetésen Molnár Vilmos kollégám képviselt minket, tőle tudom, hogy a konferencia első előadójaként Egyed Péter filozófus fölrótta a csíkszeredaiaknak, hogy nem foglalkoznak Fodor Sándorral. Ez így természetesen nem igaz, hiszen ahogy említetted, az irodalomkedvelők körében még nem halványult el visszafordíthatatlanul az író emléke, de az tény, hogy tehetnénk többet is. Tudomásunk van arról, hogy idén decemberben, Fodor Sándor 90. születésnapján márványtáblát helyeznek el a Segítő Mária Gimnázium dísztermében, de úgy gondoltuk, hogy nem ártana közterületen is megemlékezni Sanyi bácsiról. Azt javasoltuk tehát Csíkszereda Megyei Jogú Város Önkormányzatának, hogy első lépésként kerüljön egy réztábla a Szék út 24. számú ingatlan elé – itt töltötte ugyanis ifjúkorát Fodor úr –, illetve arra is gondoltunk, hogy nem ártana elkészíteni egy szobrot is, ahol a padon ülő író átöleli halhatatlan mesehősét Csipikét. Helyszínnek a városi parkot ajánlottuk, hogy minél több gyerek és szülő leülhessen Csipikéék mellé. Stílusosan, javaslatukat március 28-án, azaz Fodor Sándor halálának 5. évfordulóján szerették volna iktatni a városházán, ezért aznap vitte be a papírt Szekeres Adorján a hivatalba. – Majd kiderül, hogy az önkormányzat lát-e fantáziát a dologban – jegyezte meg a Székelyföld főszerkesztője. Szekeres Adorján megtiszteltetésnek tartja, hogy rá hárult ez a feladat, minthogy azt is, hogy annak idején, a polgármesteri hivatal munkatársaként ő állíthatta össze azt az iratcsomót, amely révén Fodor Sándor lett a város első díszpolgára a rendszerváltás után, s ő tarthatta a kapcsolatot a városvezetés és díszpolgára között. – Nem ez volt az első emlékállítási kísérlet – idézte fel Szekeres –, volt már egy kezdeményezés, hogy márványtáblával jelöljék meg az író hajdani Szék útjai házát. Mint mondta, ez akkoriban meghiúsult, így most a ház előtt, közterületen szeretnének elhelyezni egy réztáblát, amely felhívja az arrajárók figyelmét Fodor Sándor hajdani otthonára. Az ötlet tehát megvan, a megvalósítás immár nem a kezdeményezőkön múlik. – És biztatnánk mindenkit, szülőket és pedagógusokat egyaránt, hogy addig se feledkezzenek meg Fodor Sándorról, hanem például olvassuk föl a gyerekeinknek a Csipikét – nyomatékolta Lövétei Lázár László. – Vagy találjanak ki valami egyebet. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek lehetnek a mi kezdeményezésünknél is jobb ötletei… Molnár Vilmos szerkesztette a Székely Könyvtár sorozatban megjelent Válogatott novellák című kötetet, s könyvajánlójában felidézett egy hajdan a Székelyföld folyóiratban megjelent interjút, amelyben az alany, Fodor úr kifejtette, hogy bár az író emlékeit, saját benyomásait dolgozza fel írásaiban, nem minden élményből – még ha az mégoly fontos és meghatározó is – születik írás. Molnár szerint Fodor Sándor „kilenc-tíz éves korában a Nagy- és a Kis-Somlyó közötti nyeregben egyedül gombászva találkozott egy őzzel, amelyik egészen közel, kéznyújtásnyira jött hozzá, és kíváncsian nézegették egymást. Ez a jelenet sokáig visszatért álmaiban, de ott is csak a várakozás. Az őz álmaiban sem jött el többé.” Fodort idézve megjegyezte, hogy az élményből nem született írás, „de a bizalmatlanság és előítéletek világában élő ember számára egy ilyen eset az önzetlenség és tisztaság zárványa lehet, amelyet rejtve kell őrizni valahol legbelül: »Maga volt a valósággá vált csoda. Egyéb kedves – vagy kevésbé kellemes – emlékeim immár jobbadán a feledés ködébe merülgetnek, de ez az őzikés emlékem nem halványul. Talán fontosabb is minden másnál.«” Bízzunk benne, hogy a közösség nem feledkezik meg jeles szülöttje születésének 90. évfordulóján, idén december 7-én. Mert halálának 5. évfordulóján csak keveseknek jutott eszébe. Csupán azoknak, akiknek számít. Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. május 2.TantárgyA székelyföldi magyar fiatalok zöme a térségből kilépve szembesül azzal a ténnyel, hogy a román nyelv nem pusztán tantárgy, hanem élő nyelv, emberek használják arra, hogy egymással kommunikáljanak. Míg a más idegen nyelveket – főleg az egyre szélesebb körben használt angolt vagy a gyakorlati értékkel bíró németet – úgy sajátítják el, hogy értelmét látják, ugyanis gyakorlati, azonnal hasznosítható tudást ad, addig a román nyelv az elvont, archaikus, tájnyelvi irodalmi szövegek nyelve, s ezen a nyelven nem lehet kenyeret vásárolni, számlát fizetni, elmondani az orvosnak, hogy hol fáj, s az a fájdalom milyen jellegű, nem alkalmas a vásárlás lebonyolítására vagy a munkahelyi beszélgetésekre. A hétvégén ismét terítékre került a téma annak kapcsán, hogy felcsíki kezdeményezésre, a térség romántanárainak összefogásával, a tanfelügyelőség és a helyi közösségek támogatásával tenni kívánnak annak érdekében, hogy jobbak legyenek mifelénk is a jegyek a nyolcadikos záróvizsgákon és az érettségi vizsgákon a román nyelv és irodalom tárgyból. Ez rendben is van, ugyanis valós segítséget nyújt az idén vizsga előtt állóknak arra, hogy jobban teljesítsenek, magasabb osztályzatot kapjanak, ezáltal pedig esélyük legyen jobb középiskolába nyerni felvételt vagy egyetemen folytatni tanulmányaikat. De mindez csak tüneti kezelés, nem szünteti meg az okot. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint egy nemrégiben hallott történet, miszerint a megyeszékhely egyik jobb középiskolájába nagy számban kerülnek be az egyik felcsíki faluban végzett diákok, ugyanis romántanáruk megtanította őket… vizsgázni. Azaz elsajátították a záróvizsga-feladatok szerkezetét, azt, hogy milyen jellegű feladatokat kapnak, azokra milyen szerkezetű válaszokat kell adni, s mindezt gépiesen bemagolják. Látszólag minden rendben: a diákok jól teljesítenek a vizsgán, javul az iskola statisztikája és megítélése. A szépséghiba csupán annyi, hogy az így trenírozott gyermekek már az első félévben lemaradnak társaikhoz képest, tudásuk nem arra szolgált, hogy arra építeni lehessen, csupán az eredményes záróvizsgát és felvételit célozta. A megoldásra a szükség vitte rá a tanárt, s a pillanatnyi sikeren túl nem szolgálja a célt: a román nyelv elsajátítását. A mostani gyermekek olyan családokban nőttek fel, amelyekben már a szülők is hasonló gondokkal küzdöttek, a román nyelv tanulása nem társult sikerélménnyel, inkább kudarcok sorozata társult hozzá: több tanóra, gyengébb vizsgaeredmények, netán sikertelen vizsga miatt elvesztegetett évek, s mindez megfejelve azzal a felismeréssel, hogy ha az ember kilépik megszokott környezetéből és román többségű közegbe kerül, kudarcok, frusztrációk sorozatával kell szembesülnie a hiányos nyelvismeret miatt. Ki a hibás, hogy ide jutottunk? Elsősorban a román nyelv oktatásához kapcsolódó uralkodó szemlélet, miszerint az nem lehet idegen nyelv senki számára Romániában. Hibás a nyelvismeretet ránk erőltetni akaró hatalom és román közösségi elvárás. S nem utolsósorban hibásak vagyunk mi magunk is, ugyanis a mi köreinkből származnak azok a tanítók, tanárok, akik nem tudnak túllépni a teljesítménycentrikus központi oktatási szemléleten, nem képesek a tantervtől kissé elrugaszkodni és nem a vizsgákon, hanem a mindennapokban használható tudást adni a diákoknak. S hibásak vagyunk abban is, hogy a tanügyi döntéshozó szervekbe nem tudtunk politikai szervezeteink által olyan személyeket delegálni, akik az elvesztegetett lassan 28 évben érdemben tettek volna valamit az áldatlan állapotok megváltoztatása érdekében. Míg ez nem történik meg, a dicséretes felcsíki kezdeményezés és a hozzá hasonló próbálkozások csak tüneti kezelést jelentenek, de nem szüntetik meg a baj okát. El kell jutnunk oda, hogy a román nyelv ne maradjon meg tantárgynak, hanem váljék hatékony kommunikációs eszközzé. Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. május 8.Nem kell temetni a nyomtatott könyvetCsíkszeredának és környékének szüksége van nagyszabású könyves rendezvényre – fogalmazták meg a vasárnap zárult, négynapos II. Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásár résztvevői, a jelen lévő kiadók és szervezők. Harminchat romániai és magyarországi kiadó és könyvterjesztő kínálta termékeit az Expo-Har, Csíkszereda polgármesteri hivatala, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa, a Hargita megyei tanács és a Hargita Megyei Kulturális Központ által második alkalommal szervezett Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásáron csütörtöktől vasárnapig. Míg a tavaly a Szakszervezetek Művelődési Házában tartották, a rendezvényt idén az Erőss Zsolt Arénába költöztették. Fel kellene zárkóztatni a régiót „Biztos vagyok benne, hogy ez a régió is megbír egy könyvvásárt. Ma, amikor mindenki temeti a nyomtatott könyvet, és arról beszélnek, hogy az emberek nem olvasnak, határozottan állítom, hogy ez nem igaz. Régiónkat is fel kéne zárkóztatni ezen a téren, hiszen megvan az igény a vásárra, és ha nem biztosítunk lehetőséget az embereknek, hogy könyvek közelébe kerüljenek, akkor semmi esély a fejlődésre. Elmaradunk, mert elfelejtünk kitekinteni, az pedig még nem elég, ha azzal áltatjuk magunkat, hogy jók vagyunk, székelyek vagyunk, erősek, zászlónk van” – mutatott rá Hajdú Áron, a vásár egyik kezdeményezője, a Bookart Kiadó vezetője. A csíkszeredai Gutenberg Kiadó és Könyvesbolt több programot is szervezett a vásár idején, foglalkozásaikkal elsősorban a gyerekeket, fiatalokat szólították meg. Balázs Imre József költő, egyetemi docens rendhagyó irodalomórán ismertette Lackfi János műveit, és bemutatta a Ragyog a mindenség című gyermekvers-antológiát. „Mindenképp jó döntés volt az új helyszínre hozni a vásárt. Ebben a térben nagyon jól meg tudtuk szervezni a programjainkat, igyekeztünk érdekes témákat felvetni a foglalkozásokon, fontos volt, hogy ne csak könyvekkel, hanem másfajta hozzáadott értékkel is jelentkezzünk. A Gutenberg Kiadó és a Pallas Akadémia Könyvkiadón kívül a Libri kiadói csoportot és a Pagony kiadót is képviseltük” – fogalmazott Tőzsér László, a Gutenberg és a Pallas-Akadémia kiadó vezetője. Elbeszélői síkok találkozása A Gutenberg Könyvesbolt és a Libri kiadói csoport könyvbemutatót szervezett: Szabó Róbert Csaba a Jelenkor kiadónál megjelent Alakváltók című kötetét ismerhették meg az érdeklődők, a szerzővel Vida Gábor író, szerkesztő beszélgetett. „Olyan regényről van szó, amelyben nagyon sok elbeszélői, gondolati sík találkozik és épül össze. Brilliáns technikával kapcsol össze történeteket és helyzeteket, szereplőket, habitusokat, amire az ember, ha gonosz akar lenni, azt mondja, ezek nem tartoznak össze, és ez nem így volt. Ugyanakkor Szabó Csaba megoldja, hogy az olvasó a gondolatszövés és a történetszövés mentén elfogadja a történéseket. A regény intenzív jelenetei egy Csíkszereda nevű helyen zajlanak, ami, tudjuk, hogy a fikció tere” – magyarázta Vida Gábor. Szabó Róbert Csaba rámutatott, a regényírás kulcsa talán az, hogy a szerzőnek van egy rálátása az egészre anélkül, hogy el tudná mondani az elejétől a végéig. A Pallas-Akadémia Könykiadó Ferencz Imre Játékidő című verseskötetének szervezett bemutatót, a szerzővel Sarány István szerkesztő beszélgetett. A találkozón szó esett az alkotó és könyve külön útjairól, a szerző korábbi köteteiről, 1995-ben történt „újraindulásáról”. „A rendszerváltás egyfajta fordulatot hozott az életkedvemben, akkor már úgy írtam a publicisztikáimat, hogy maradandóbbak legyenek. Ahogy telnek az évek, az emberben is dolgozik az idő. Az élményanyag talán előbb-utóbb elévül, hatvan-hetvenévesen jöttek elő a gyermekkori emlékek, ugyanakkor aktuálissá váltak olyan értelemben, hogy a jelenkor problematikája összecseng a múlttal” – fogalmazott Ferencz Imre. Az Ábel Kiadó Gergely Edó könyvét mutatta be, a Mentor Kiadó pedig Tamás Kincső A Csinált-patak állatkertje című kötetét. Erdélyben kelendő a tartalmas könyv Azok a kiadók, akik nem tudtak szerzőt hozni magukkal, jelentős árkedvezményekkel kínálták a könyveket, könyvajándékokat, adtak, egy szegedi tankönykiadó pedig interaktív táblát hozott a gyerekek nagy örömére. „ Mi gyerek- és ifjúsági könyveket adunk ki, hozzánk célzottan jönnek a vásárlók, és azt már megtapasztaltuk a többi erdélyi helyszínen is, ami kicsit különböző a magyarországi piactól, hogy itt főleg a tartalmas könyeket keresik. Azt lehet látni, hogy olvasnak a gyerekek, és azok, akik olvasnak, sokat olvasnak” – hangsúlyozta lapunknak Nyulas Ágnes, a magyarországi Cerkabella kiadó vezetője. A kiadók elmondása szerint nagy volt az érdeklődés a szépirodalmi, tudományos kiadványok iránt is, ugyanakkor a gyerekkönyvek is szép számmal fogytak. Iskolás csoportok is ellátogattak a vásárra, részt vettek foglalkozásokon. „A kiadók nyolcvan százaléka elégedett, közülük nyolc kiadó mondta, hogy könyvutánpótlást kellett hozniuk a vásárra. A helyszínt is dicsérték” – magyarázta Földi Zsuzsa, a főszervező Expo-Har igazgatója. A szervezők remélik, hogy a vásárnak lesz harmadik kiadása is. Péter Beáta / Krónika (Kolozsvár) 2017. május 16.Akit szerettek az emberekÖrökös harcnak tekintette negyvenhárom éves papi szolgálatát Hegyi István. Harcát azonban nem olyan harcnak tekintette, amelyben személyeket győznek le: „azért harcoltam, hogy a reám bízott ügy ne essen el” – mondta el egy beszélgetés során, nyugdíjazása alkalmával. Az aktív papi élet és a nyugdíjaslét küszöbén folytatott beszélgetés élményei lapunk 2008. december 24-i számában jelent meg Akit szeretnek az emberek címmel. Megható volt az, ahogyan beszélt a családjáról, a papi pályán való elindulásáról, csíkszentmártoni és csíkszeredai szolgálati helyéről. Híveiről és munkájáról. A közösségről és a közösségi óhaj teljesítéséről. Szolgálatának kulcsszava a szeretet volt. S nemcsak hirdette a szeretetet, hanem naponta megélte, s magatartása, példamutatása mások számára is megélhetővé tette a szeretetet. Beszélgetésünket kilenc évvel ezelőtt azzal indította, hogy „az ember érezze, hogy szeretik, ez a legfontosabb”. Ő pedig érezte, szavai tanúsága szerint: „Ha visszanézek szolgálatomra, elmondhatom, hogy sok szeretetet kaptam, és öröm tölti el a szívem”. Hegyi István református papcsaládban született 1942-ben. A sors úgy hozta, hogy Dél-Erdélyben rekedt szülőfaluja, Petek, így édesanyja nem a közeli Székelyudvarhelyen, hanem Nagyenyeden hozta világra. Ő maga azonban petkinek vallja magát. Tanulmányait is Nagyenyeden végezte, ugyanis Székelyudvarhelyen nem fogadták az általa választott iskolában, mert apja és nagyapja pap volt. Ez volt az oka annak is, hogy nem választhatta az enyedi tanár-példaképei ihlette pedagógusi pályát, helyette kezdetben kőműves napszámosként dolgozott, közben kézilabdázott az udvarhelyi csapatban. Mint mondta, a sport rendszerességre, kitartásra, következetességre nevelte. Aztán felvették a teológiára, annak elvégzése után Csíkszentmártonba került szórványlelkésznek, tizenöt falu református híveinek lelki gondozását látta el. 1986-ban hívták meg Csíkszeredába lelkésznek. Munkája legnagyobb eredményének azt tartotta, hogy a négyszázhetvenkilenc erdélyi településről származó csíkszeredai reformátusokat közösséggé kovácsolta. Mikor Csíkszeredába érkezett, a gyülekezetnek nyolcszázhetven tagja volt, nyugdíjba vonulásakor a csíkszeredai református közösség tagjainak száma kétezerkétszázra emelkedett. Csíkszeredai szolgálati ideje alatt hatszázhetven gyermeket keresztelt, négyszázötven hívét temette el, háromszázhetvenöt esküvőt celebrált és ezerharmincnyolc fiatalt konfirmált. Az ő szolgálati ideje alatt, tíz év kitartó, gáncsoskodásoktól sem mentes munkája eredményeként felépült a református templom. Akkoriban gyakran mondogatta, hogy Pénzes József katolikus paptársával együtt káeftések, templomépítő igyekezetük egy vállalkozás eredményes működtetéséhez is elegendő lett volna. Kitartása, hite azonban győzedelmeskedett, a templom ma is áll. Nyolc év jutott még neki, hogy hirdesse az igét híveinek az új hajlékban. Mint mondta, „jólesik gyönyörködni benne, mert szép az épület, jóleső érzés látni azt, hogy vasárnapról vasárnapra a hívek megtöltik a templomot”. Hegyi István megfogadta édesapja intelmét: „ezt a népet szeretni kell a maga örömével, bánatával, jóságával és gyarlóságával egyaránt”. Szolgálata során pedig mindvégig azon volt, hogy ne csak jelen legyen a rá bízott közösségben, hanem adjon is tagjai számára valamit. Papi szolgálata végén hála töltötte el a szívét magyarságáért, hivatásáért, no meg azért, hogy itt szolgálhatott. Nem egészen egy évtized adatott neki nyugdíjasként szeretett, népes családja körében. Hegyi István tiszteletes megharcolta a maga nemes harcát, futását elvégezte, hitét megtartotta… Nyugodjék békében, emlékét őrzi a szeretet. Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
