|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 72 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-72 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Ambrus Lajos 2008. augusztus 13.Korond első írásos említésének 675. évfordulója alkalmából képzőművészeti tárlat nyílt a művelődési házban, Benczédi Sándor, Páll Lajos, Józsa Judit, Kedei Zoltán, Láng Eszter, Tóth Ferenc, Venczel Árpád és Vinczeffy László munkáiból. A képzőművészeti galéria első kiállítója a 70 éves Páll Lajos volt, aztán Tóth Ferenc mutatkozott be festményeivel, majd a gyermeknap alkalmából Forró Ágnes, Kuti Botond és Molnos Zoltán mese- és mondaillusztrációival. A tizennyolcadik évét betöltő korondi Hazanéző folyóirat idei második számában tizenöt szerzőt mutat be azok közül, akik alkotásaikkal, kutatómunkájukkal, közéleti tevékenységükkel öregbítették a nagy fazekasfalu hírét-nevét. Az ünnepségen Ambrus Lajos főszerkesztő, a Firtos Művelődési Egylet elnöke köszöntötte az alkotókat és a népes közönséget, vallomásos emlékezést hallhattak Tófalvi Zoltántól, dr. Bíró Á. Zoltántól, dr. Láng Esztertől, Kedei Zoltántól, Majla Sándortól, Ráduly Jánostól, Simó Mártontól, Czegő Zoltántól. A Hazanéző ünnepi számának szerzői: Bölöni Domokos, Kercsó Attila, Ambrus Lajos, Molnos Lajos, dr. Bíró Á. Zoltán, Gergely Tamás (interjúja Bölöni Domokossal), Czegő Zoltán, Józsa Judit, dr. Koncz Gábor (Józsa Juditról), Kedei Zoltán, dr. Láng Eszter, Majla Sándor, Debreczeni József (Páll Lajosról), Ráduly János, Simó Márton, Tófalvi Zoltán, Gáspár Sándor (Tóth Ferencről), Jakobovits Miklós (Vinczeffy Lászlóról). Az egykor Korondon tanárkodó Czegő Zoltán keserű számvetésében írta, a legképtelenebb utat választotta 1988-ban: beállt magyarnak Magyarországon. „A magyar irodalom történetében soha ilyen szolgalelkű írótársadalom nem ügyködött, mint az elmúlt ötven évben” – vallja Czegő. /Damján B. Sándor: Tárlat és lapbemutató Korondon. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 13./2009. március 4.A közel húszesztendős Hazanéző 2008/2-es számát olvasva Nagy Pál irodalomtörténész megállapította: nem sok párja van a Kárpát-medencében egy ilyenfajta magyar folyóiratnak! Székelyföldön, Korondon szerkesztik a folyóiratot, amely tolmácsolja a világnak figyelemre érdemes mondandóját főként ennek az értékteremtő erdélyi régiónak a szellemiségéről. Ambrus Lajos szerepel a lapban, továbbá Benczédi Sándor, Bölöni Domokos, Czegő Zoltán, Páll Lajos és Ráduly János, Simó Márton és Tófalvi Zoltán. De sorolni lehetne az előző évfolyamokban közölt tanulmányok és esszék szerzőinek, a költőknek és prózaíróknak a névsorát is. /Nagy Pál: Ismerős nevek sűrűjében. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 4./2009. május 19.Korond nagyközség nevétől már elválaszthatatlan a Firtos Művelődési Egylet folyóirata: a Hazanéző, állapította meg Nagy Pál a huszadik évfolyamához érkezett kiadvány idei első, ünnepi számában. Az önmegismerést tűzte ki célul húsz éve a folyóirat – olvasható Ambrus Lajos főszerkesztő vezércikkében. Ebben a számban Varga Géza az írástörténész Szekeres István kötetét (A székely és az ótörök írás jeltörténete) méltatta, az 1920-ban született István Lajos helytörténész Életutam című írásából közölt részletet, Márton Béla a kilencven évet élt Gál Sámuel taplófeldolgozó mesterről készített pályarajzot. Végül Ambrus Lajos a Hazanéző időközben végleg eltávozott munkatársai – Bandi Dezső, Benczédi Sándor, dr. Fazekas István, Ferenczi Géza, dr. vitéz Ferenczi István, dr. Kercsó Attila, Tamási Miklós – névsorához csatolva a lapot felkaroló dr. Kátó László alsóboldogfalvi születésű, világhírű orvosprofesszort búcsúztatta. /Damján B. Sándor: Húszéves a korondi HAZANÉZŐ. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 19./2009. május 30.Húszéves a Hazanéző! A korondi folyóirat május 21-én tartotta jubileumi számának bemutatóját Budapesten, az Írószövetségben. Jelzésértékű, hogy az Írószövetség adott helyet a jubileumi eseménynek. Mindenki más-más mértékben járult hozzá a folyóirat sikeréhez. A Hazanéző számait Ambrus Lajos főszerkesztő boronálja össze immáron két évtizede. Írás nyilván mindig akad, hiszen Korond és a Sóvidék szép számmal termett írót, azonban mindezt egységbe szerkeszteni nem kis feladat. A lapbemutatón Ambrus Lajos ízesen korondias, anekdotikus stílusban beszélt a Hazanézőről és a folyóirat mögött álló Firtos Művelődési Egyletről. Majla Sándor a felolvasott versein keresztül mutatkozott be. Az est vendége volt Simó Márton is, aki többször publikált a Hazanézőben. Felolvasta az egyik novelláját, amely azt sugallta, hogy bár szerzője az anyaországban él, gondolatai még mindig az őt emberré érlelő Atyha, Korond és általában Erdély körül járnak. Jelen volt még az esten Tófalvi Zoltán, a folyóirat szerzője, egyben szerkesztőbizottsági tagja. Az est végén a Firtos Művelődési Egylet nevében az elnök és a titkár, Ambrus Lajos és Ambrus Judit emléktárgyakat adtak át Korond testvértelepülései baráti művelődési egyesületeinek: a kiskunfélegyháziaknak, a győrieknek, a százhalombattaiaknak. /Deák-Sárosi László: A Hazanéző jubileumi estje az Írószövetségben. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 30./2009. október 12.Október 9-én ünnepelte huszadik évfordulóját a Korondon szerkesztett Hazanéző művelődési, kulturális és hungarológiai folyóirat. A Sóvidék-központú lap évente kétszer jelenik meg, ingyenes közéleti melléklete, a Tűzhely viszont havi rendszerességgel. A Hazanéző és a Tűzhely a Firtos Művelődési Egylet köré csoportosuló értelmiségieknek, helytörténészeknek, fazekasmestereknek, vállalkozóknak köszönhetően érhette meg a kerek születésnapot, a székelyudvarhelyi Infopress Group támogatásával. A korondi művelődési házban csipketányérjait állította ki Józsa László helybeli keramikus. Munkásságáról Majla Sándor beszélt. Március 21-én Budapesten, az Írószövetség Bajza utcai székházában mutatták be a jubiláló lapot. Az október eleji ünneplésen a közönség kézbe vehette a Hazanéző könyvsorozat huszadik darabját, egy daloskönyvet (Álomjáró – Megzenésített gyermekversek). A korondi születésnapi ünnepségen ott volt a lap csaknem teljes munkatársi közössége. Ambrus Lajos köszöntőjét követően Bölöni Domokos méltatta a folyóiratot. /–dbs–: Két évtized a magyarság szolgálatában. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 12./2010. április 17.Ambrus Lajos hazanéző ösvényeiKi látta szebbnek / valaha ezt a / sebeit takargató földet? / Topogott-e át érte / véget nem érő / teleket, anélkül, / hogy megfázott volna / mesebeli csizmájában / egyszer is a lába?! // Mérföldet! léphet ezen a tájon / a vágy, / de szemünk anyánktól / örökölt bogara / itt fogadta / napszámosának / a fényt, miből / naponta megmintázhatjuk / önmagunkat. (Szülőfalum) * Ambrus Lajos nevét olvasva az anyaországiak bizonnyal az 1950-ben Gyulán született, Budapesten élő íróra, szerkesztőre gondolnak, az erdélyi olvasók meg talán inkább a Korondon világra jött tanár-költőre, aki a Sóvidék egyik legismertebb közösségszervezője, a Firtos Művelődési Egylet alapítója, 1990-től a Hazanéző folyóirat alapító főszerkesztője, 1993-tól pedig a Hazanéző könyvek sorozatának is a szerkesztője. Korondnak három költő-Lajosa van, nagyjából egyívásúak: Páll Lajos (1938. április 3.), Molnos Lajos (1941. dec. 1.) és Ambrus Lajos (1941. nov. 2.). Közös gyermekkor, együtt töltött iskolai évek és életre szóló barátság köti őket egymáshoz. A sors aztán más-más irányt szabott az életüknek: Páll Lajos nem fejezhette be a festőakadémiát, az ötvenhatos perek egyik vádlottjaként elhurcolták, a Duna- csatornánál, majd Szamosújváron raboskodott. Szabadulása után szülőfalujában bontakozott ki mind festőművészi, mind költői pályája. Molnos Kolozsvárott újságíróskodott, ma is ott él. Ambrus Lajos az iskolával jegyezte el magát, három évtizedet töltött a katedrán, munkássága elválaszthatatlanul a Sóvidékhez, a híres fazekasfaluhoz kapcsolta, foglalkozása a gyermekek, a mesék, mondák, balladák világához vitte közel. Felnőttverseinek ihletője a Júlia szép leány történetének forrásvidéke, a balladás székely élet és táj. Hőse a minden talpalatnyi örömért keményen megküzdő erdélyi ember. Fiatalkori versei a már korábban dobbantó két költőbarát költészetének fénykö-rében fogantak. Első jelentkezése egy novellákat, karcolatokat tartalmazó könyv, versekkel csak 1990 után lépett közönség elé. De hadd sorjázzanak a kötetek: A korondi nézőedény (elbeszélések, karcolatok, Bukarest, 1982), Lopott hold (versek, Székelyudvarhely, 1995), A tündérasszony könnye (mesék, mondák, történetek, Székelyudvarhely, 1996), A kukorékoló róka (mesék, mondák, történetek, Székelyudvarhely, 1998), Játék a tájban (versek, Kolozsvár, 1998), A kolontos legény (mesék, mondák, történetek, Székelyudvarhely, 1999), A kisbíró meg a telegráncs (mesék, mondák, történetek, Kolozsvár, 1999), Az óriás leánykája (mesék, mondák, történetek, Kolozsvár, 2000), A szalmaborjú (mesék, mondák, történetek, Kolozsvár, 2000), Helyismereti olvasókönyv – Korond (Korond, 2001), Ezer telik, ezer nem (mondák, legendák, Csíkszereda, 2002), Boldogok hajóján (versek, Székelyudvarhely, 2003), A griffmadár fia (mesék, mondák, Kolozsvár, 2003), Árpád és Balambon (A Székelyföld mondákban, regékben és legendákban, Marosvásárhely, 2004/2005), Madárnyelven (Versek, Marosvásárhely, 2005), A turul fia (A Székelyföld mondákban, regékben és legendákban, Székelyudvarhely, 2006), Az aranymadár (Mesék, mondák, történetek, Székelyudvarhely, 2006), Korondi fazekasalbum (Csíkszereda, 2007), Csodavárban (Gyermekversek, Budapest, 2008), A királyné napja (A Székelyföld mondákban, regékben és legendákban, Budapest, 2008), Ösvények az égben (Összegyűjtött versek, Csíkszereda, 2009). Huszonegy kötettel a háta mögött ült asztalhoz a Bernády Házban Ambrus Lajos ez év április 7-én, hogy Bölöni Domokos meghívására, a Súrlott Grádics irodalmi kör vendégeként dedikálja összegyűjtött verseit tartalmazó friss könyvét az érdeklődőknek. Az Ösvények az égben egyfajta szintézise mindannak a tapasztalatnak, mondanivalónak, ami a vidéki tanárkodás, kultúraszervezés hosszú évei alatt lírai köntösbe kívánkozott és költői megfogalmazást nyerhetett. Az őt "faggató" Majla Sándor költő ugyancsak korondi, ezért aztán a bennfentes jártasságával kérdezett, gyakran Ambrus helyett válaszolva is egy-egy gyerek- vagy diákkori emlékkel, anekdotával, saját verssel. Ambrus tanár úr, a korondi Firtos Egyesület alapítója, a Hazanéző című folyóirat és a Tűzhely című helyi lap főszerkesztője, hajdanában a bukaresti Jóbarát című gyermeklapnak és az Ifjúmunkás hetilapnak címezte küldeményeit. A cenzúra dacára is lehetett irodalmat művelni azokban az időkben, és vidéken is volt irodalmi élet, ezt példázzák a kétévente tartott sóvidéki író-olvasó találkozók Parajdon és Korondon, vagy a "kacagóbálok", a humoristák április elsejei felolvasó- délutánjai a Firtos alatti falu klubjában. A Hazanéző folyóirat könyvkiadást is vállal, a Hazanéző könyvek sorozat 22 kötetet jelentetett meg ez idáig. Egyik jelentős hely- és honismereti kiadványa a Korondról szóló, amelyet tankönyvként forgatnak a korondi iskolában. * A kötetavató kedves vendége volt Márk Attila brassói muzsikus, aki diákkorában még népzenét játszott a középiskola zenekarában, később autodidakta módon megtanult gitározni, majd basszusgitárosként és szólistaként két diák rockzenekarban is játszott. 1990-től ad elő megzenésített verseket. Első verses dalai vallásos töltetűek voltak. A saját érzésvilágát is tükröző verseket viszi a közönség elé. 1991 óta szinte évente megjelenik egy-egy albuma. Erdélyi magyar költők, a magyar és az egyetemes világlíra jeles képviselői szólalnak meg a Márk Attila hangján. A Hazanéző két évtizedes fennállása alkalmából a folyóiratban megjelent versekből állított össze zenés válogatást, ebből emelte ki Ambrus Lajos négy versét és mutatta be Marosvásárhelyen, de nem egymagában, hanem a társszerzőként hozzá szegődött, szintén gitáron játszó Ferencz Csaba sepsiszentgyörgyi újságíró és fuvolás lánya, az egyetemista Ferencz Anikó társaságában. A hallgatóság nagy tetszéssel fogadta Ambrus Lajos dallá nemesített költeményeit. Mint az összegyűjtött versek könyve jelzi, korántsem zárult le ez az életmű, a kitaposott ösvénynek nem kell föltétlenül Júlia szép leány egébe vezérelnie az alkotót, marad munkája idelent is bőven. * (A Súrlott Grádics legközelebbi meghívottja Ercsey Mária tanárnő, aki egyszerre két kötettel lép az olvasók elé: Ne hagyd magad!, illetve És mégis magyarul éltem című könyveit május 5-én, szerdán 16 órakor mutatják be a Bernády Házban.) Damján B. Sándor Népújság (Marosvásárhely) 2010. november 16.Versekben tündöklő SóvidékA szovátai Bernády Közművelődési Egylet az önkormányzat támogatásával holnap délután 5 órai kezdettel a szovátai városháza dísztermében tartja Versekben tündöklő Sóvidék című rendezvényét, melynek során bemutatják a 111 vers a Sóvidékről című verseskötetet. Meghívottak. Ambrus Lajos, Ráduly János és Tófalvi Zoltán. Közreműködik: Kovács Katalin és Mester Zoltán. A szervezők minden érdeklődőt szeretettel várnak. 2010. november 27.Új folyóiratFüzet méretű folyóirat első száma jelent meg A Vers címmel Székelyudvarhelyen. Főszerkesztője P. Buzogány Árpád, gondozza a Litera-Veres Könyvkiadó. Kortárs és klasszikus versek, versfordítások, illetve -elemzések kapnak helyet benne, egy lapszámba egy szerzőtől csak egy költemény kerülhet. Kéziratokat az [email protected] címre várnak. Az első szám szerzői a megjelenés sorrendjében: Szabó Lőrinc, Ambrus Lajos, Bágyi Bencze Jakab, Beke Sándor, Bölöni Péter, Botár Emőke, Főcze Kornélia, Fülöp Kálmán, Hadnagy József, Kiss Székely Zoltán, Reményik Sándor, Laczkó Vass Róbert, Majla Sándor, Nagy Ágnes, Tolokán Király Katalin, Sebestyén Irén, Székely-Benczédi Endre, Szente B. Levente, József Attila. A Reményik- és a József Attila- vershez Tolokán Király Katalin, illetve P. Buzogány Árpád fűz eligazító gondolatokat. Népújság (Marosvásárhely) 2011. június 4.Régi barátság felújításaA korondi irodalmárok és a Salamon Ernõ Irodalmi Kör tagjai között rég tartó kapcsolat felfrissítésére is alkalom a június 7-én, kedden délután 5 órakor, Gyergyószentmiklóson, a Tarisznyás Márton Múzeum kávéházában tartandó irodalmi találkozó. A Kriterion Kiadónál megjelent, Katona �?va szerkesztette 111 vers a Sóvidékrõl címû versgyûjteményt és a korondi Hazanézõ folyóiratot is magukkal hozzák barátaink. Az antológiát Katona �?va színmûvész, a Hazanézõt Ambrus Lajos költõ mutatja be. Vendégeink között - mások mellett - ismételten üdvözölhetjük Király László költõt, Majla Sándor költõt, szerkesztõt. A találkozóra minden érdeklõdõt szeretettel várunk. irodalmikor.wordpress.com 2011. augusztus 13.Az írók unalmas emberekSzületésnapi beszélgetés Bölöni Domokossal Bölöni Domokos (Dányán, 1946. augusztus 11.) romániai magyar író, a marosvásárhelyi Népujság művelődési rovatának szerkesztője. Maros megyében (volt Kis-Küküllő vármegye), a közigazgatásilag Bonyha községhez tartozó Dányán nevű faluban született. Dicsőszentmártonban járt középiskolába. 1973-ban román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán, majd 17 éven át a sóvidéki fazekasfaluban, Korondon tanított. Volt községi könyvtáros, iskolaigazgató, irodalmi kör szervezője stb. Nős, három gyermek édesapja és három unoka nagyapja. Első írása 1974-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban. Kisprózái a bukaresti Ifjúmunkás és Előre, a marosvásárhelyi Új Élet és Igaz Szó, a csíkszeredai Hargita, valamint a Brassói Lapok című kiadványokban jelentek meg. Első kötete a bukaresti Kriterion Kiadó Forrás-sorozatában látott napvilágot Hullámok boldogsága címmel 1980-ban, Bajor Andor és Szilágyi István ajánlásával. 1985-ben Hét vége című novellájával elnyerte az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat novellapályázatának első díját. (A történet eredeti címével – Parasztnovella – szerepel a szerző egyik kötetében.) 1986-ban szintén Bukarestben adták ki újabb novelláskötetét, A szárnyas embert. 1990 tavaszán visszatért Marosvásárhelyre; a Népujság című napilap munkatársa, a művelődési rovat szerkesztője. 1993-ban két írása elnyerte a Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázatának első díját próza kategóriában. 1998-ban szülőfalujáról írt munkáját nagydíjjal jutalmazta a budapesti Magyar Napló (A magyar társadalom önképe az ezredfordulón címmel meghirdetett pályázatán). A Népujság mellett létesült Impress Kiadó első köteteként adták ki 1992-ben Harangoznak Rossz Pistának című könyvét. További kötetei: Egek, harmatozzatok! (Válogatott novellák, 1995), Dégi Gyurka pontozója (Kisregény, 1998), Bot és fapénz (1999), A próféták elhallgattak (2002), A nevető gödör (2004), Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét (2006), Széles utcán jár a bánat (2007), Elindult a hagymalé (2009), Micsobur reinkarnációja (2010), Küküllőmadár (2011). Ír tévéjegyzetet, glosszát, tárcát, recenziót, karcolatot, novellát. Több száz oldalnyi krónika, riport, művelődési cikk és jegyzet jelent meg neve alatt a Népujságban és más erdélyi lapokban. 1990 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, 1999 óta pedig (ezredikként!) a Magyar Írószövetségnek. – Kezdjük a gyermekkorral, a szülőfölddel… Írásaiban gyakran tér vissza a dányáni és a Kis-Küküllő menti évekre, emlékekre... – A gyermekkor meghatározó az ember életében. Legerősebb emlékeim onnan érkeznek, ez a forrás, amelyből mindig meríthetek. Igaz, hogy a forrást mifelénk csorgónak mondják. Hát onnan csordulnak-cseppennek a meséim. Egyszer csak eszembe jut egy név, és a még elérhető személyeket vagy a temetői szellemeiket faggatom: ki volt az illető, miért kapta éppen azt a gúnynevet, amit sosem tudott lerázni magáról, kinek vétett, ha vétett, és mit nem vétett, ha nem vétett. Jaj, de ki nem vétett? Mi volt az erénye? Én magam is sok vétséget követtem el akármiféle életemben… Segítettem is, akin lehetett. A jóságot kevésbé tartja számon az utókor. – Ír verset is, prózát is… – A versről jót vagy Sékszpírt. Mindenki költő szeretne lenni. Félárván nőttem fel, apátlanul, és ez sérültségem fő forrása. Szüleim kétéves koromban váltak el. Asszonyok neveltek, ami nem baj. Érzékenyebbé tettek minden látható és láthatatlan dolog iránt. A család előbb gazdatisztet szeretett volna faragni belőlem, aztán belátták, hogy inkább valami "nadrágos" ember lehetnék, és nem fogtak be, mint társaimat a többi háztartásban, a nehéz fizikai munkára. Csúfoltak is emiatt gyerektársaim, mert "urasan" beszéltem. Az udvarházából kiakolbólított uraság könyvtárának egy része a mi félbemaradt házunk elkészítetlen szobájában kötött ki, arra anyámmal rendesen rájártunk, és mielőtt feljelentettek volna, egy piciny részét el is olvastuk… Aztán egy hajnalon ránk törtek, nagyapámat a szekér elé fogták, egymagában kellett vonszolnia az aranyozott bőrkötésű kötetekkel megpakolt szekeret a községházáig, ahonnan a szebbjét elvitette az akkor éppen grasszáló pisztolyos gazember (később kapusként pusztult el egy vegyigyárban, sav ölte ki a látását, van isten), a többit pedig, amint arról Sütő András is írt egy égbekiáltást: elégették – mint az osztályellenség mocskát. Verseimet csak az anyám ösmerte és szerette, halála után minden kézzel foghatót elvittek az üresen maradt lakásból, a Rád János készítette 1939- es "csícsős hegedűmet" is, füzetem a rossznál is rosszabb verseimmel valahol kallódik. Büszke lehetek rá, hogy Arany János és Petőfi Sándor, később Kányádi Sándor lehettek a "mestereim". A Toldiból egész énekeket tudok idézni, a János vitézt betéve tudtam valaha. Aki magyar pennás ember nem ismeri ezeket a remekműveket, vizet sem vihet irodalmunknak. Számomra a költészet az elsődleges, az a világmegismerő forma, amit magammal vinnék a galaktikán kívülre is. A próza is költészet, csak egy kicsit szabadabb, ezért néha nehezebb is. Korán beláttam, hogy nem lehetek költő, mert ahhoz a tehetség töményebb, sűrítettebb változata kelletik. Az ember ismerje meg és "lakja be" önnön korlátait. Nem könnyű "elkönyvelni", hogy nem sikerül, amit szeretnénk. Sokan bele is halnak, mások mindenáron túl akarnak lépni rajta, és fűzfapoétákként cégéreztetik magukat. Mióta irodalmi kört is vezetek, és ez nem ma kezdődött, hanem inasként a Nagy Pál és a Kicsi Antal vezette Aranka György irodalmi körben, utána Korondon, az Ambrus Lajos irányította Firtos körben, később a Hazanéző irodalmi találkozóin, 2005-től pedig a Súrlott Grádics irodalmi összejövetelein, számos élettel és sorssal szembesített az élet, többen mentek el úgy, hogy búcsút sem intettek a széles poétai mezőknek. Elsősorban a világ babrált ki velük, de valójában saját magukkal vívták a csatát, és a saját gégéjüket szorongatva maradtak alul. Alulírott is bűnös vagyok, mert néha, pohár ital mellett keresetlenül közöltem velük – hogy tehetségtelenek. Belátom: nagy baromság volt. Tehetségtelen ember nincsen. Csak kinek-kinek más-más vágányon kell tolatnia, míg a "siker" is megérkezik; volt már olyan, hogy egy fej saláta formájában, vagy egy tetvektől hemzsegő, eltévedt őzgidácska képében, amit az imádott nő hozott feléd az erdei tisztáson… – Élete fontos szakaszát képezik a Korondon töltött évek. Meséljen erről. – Korond jelentette számomra a visszatérést megszenvedett anyanyelvemhez. Az én kis falum, Dányán: többnyelvű, hogy finoman fejezzem ki magam. Ott bizony télidőben a macska dezserálódott a kerten, vagyis ráfagyott a kerítésre. Arany János és Petőfi mellett az én külön irodalmi szentem Tamási Áron volt. Még helyi kis színjátékot is írtam az ő modorában. (Tehetségről itt se essék szó.) Amikor 1973-ban kiderült, hogy Korondot választhatom pedagógiai működésem színhelyéül, onnan még Izsák József tanár úr sem tudott kibillenteni, pedig egyik szép tanítványa javára jó lélekkel cserélte volna el velem ezt a falut. Más kérdés, hogy egy üres zsebű csóró, még ha tanár is, mihez tud kezdeni a már akkor is dúsgazdag fazekasfaluban. Olyan kapitalizmust Marx sem ismer, ami akkor már ott virágzott! Hát én, balfék, kivittem a családomat is, nyomorogtunk eleget. Hat vagy hét albérletet is "meglaktunk". Kiderült: nem is rendes tanárként vagyok ott, hanem az igazgató ideiglenesen üres helyére libbentettek, mint egy pihepárnát. Feleségem tanítónőként egy kerek tanévig szintén a pálya szélén térdepelt. Egyik bajból a másikba tapsintottam, nem vagyok büszke magamra. Úgy utálom a diktatúrának azt a szakaszát, mint Ludas Matyi a pipefost. – Korond után Marosvásárhely következett, az erdélyi kultúra egyik fellegvára. Volt más lehetőség is? – Nem volt, mert nem lehetett, mert nem is kívántam. Mindig is Vásárhelyre vágytam vissza, ha megszámolom, életem kisdednyi első részét a falumban töltöttem, majd Vámosgálfalván és Dicsőszentmártonban, de közben mindvégig dányániként. Aztán Marosvásárhelyen a rettenet évei következtek: a Pedáról kétszer is kirúgattam magam, láttak-e már olyan hülyét, aki harmadszorra is ugyanoda felvételizik, megint bejut, előbb harmadiknak, aztán csak közepesnek, végül viszont: elsőnek – és el is végzi?! Akkor már megvolt a fiunk, Attila, és nem nagyon mertünk ugrándozni. Nem tudom, miért, de Vásárhelyre mindig hazavágytam. Sok Bölöni élt itt az idők során. Nekem ez a szerencsétlen város a szerencsém és a nyomorúságom egyben. Nem féltem soha tőle – amikor visszatértem kilencvenben, éppen sipircelt a gyengébb idegzetűek kisebb serege. Ma büszkén jönnek vissza nosztalgiázni kedves vendéglők exkluzív csöndességébe. Védett állatokként szeretik, ha az ünnepi szónoklat fölidézi azokat az időket, amikor "muszáj volt innen elpucolni" – csak mert éppen jól jött az eltakarodási lehetőség. (Idézet egy kötetből: "Az úribb társaság levegőt vett, ballonba ült és elspulnizott. Ímé, helló, megint vásárhelyiznek, miközben tudják magukról, hogy mekkora senkik és semmik.") Minden halott vásárhelyi nevében megsértődöm, ha mindenféle hazaugri menőmanók ugyabugyálják a mai vásárhelyi helyzetet, megmondóemberekként tanítanak semmire. Ezeknek a még mindig gyakor sznob vásárhelyiek körében kerül vevőjük, a libegő lelkűek mindég térdre hullanak a villogó szaremberek előtt. Sosem hallgattam a félelmeimre. Keveset élek. De azt intenzíven. Pedig az íróembert a félelmei is éltetik. A szorongásai és a rettegései. Nincsenek normális álmaim. Borzalmas az agyam éjszakai élete. Nem látok, nem hallok, nem érzékelek, csak valami homályos, csendben zajló, bicskás, csonka kaszás gyilkosságot, amely nem is olyan régen történt, hol is. Tudod, milyen egy csonka kasza? Mennyire vág el egy torkot például? Engem nem küldött senki sehová. Ha egy nem idevaló elküld valahová, azonnal kap tőlem egy kontraexpediálást. De ha ezt a kilencvenes, alkalom kínálta kitakarodott deckanépséget hallom, és egyre gyakrabban hallom, mert jövögetnek haza-haza, és elkezdik "visszavenni" a várost: gyászmisézni afölött, hogy ők milyen szerencsétlenek – akkor az égnél is magasabbra megy föl a pumpám. – Mit jelent(ett) egy megyei lapnál dolgozni a harmadik évezred fordulóján? – Megyei lap: megyei lap. Paperla-pap, mondaná Jókai, Mikszáth. Nekem csak bajt jelent, mert képtelen vagyok "belehelyezkedni" egy "megyei lap" lelki tünetegyüttesébe: micsodás megfeleltetési kényszereknek van kitéve a szétcincált, rendkívül heterogén közösség, mekkora nyomás nehezedik rá mindenféle, nálanál nehezebb "portfóliójú" intézmények és hintázmányok részéről – és mi lesz, ha egyszer ezek – egyöntetűleg vagy önegytetűen – úgy döntenek, hogy tovább már nem is leszünk?!... – Hogy lehet "összehozni" a napi zsurnalisztikát a szépirodalommal? – Nem lehet, és nem is kell. Amit zsurnalisztikának mondunk, az a cikkírás, nap mint nap. Ha valaki úgy tud a hétköznapok akár jelentéktelen eseményeiről is írni, hogy az, mondjuk, két évtized múltán is olvasható és élvezhető, már enyhén szólván irodalmat művel. Szépirodalom akkor lehet belőle, ha száz év után is beválogatják egy antológiába. Nekem annyi közöm volna mindehhez, hogy jól tudom: mikor valahonnan "tudósítok", például Fehéregyházáról, azt nem fogják szépirodalomként elkönyvelni sehol a kerek világon. Az: dokumentum, akkor is, ha nem mindenben követi a valóságot. Itt inkább a hitelesség a lényeges. Ha nem az a lány mondta el azt a Petőfi-verset, hanem egy másik, kit érdekel? De a Petőfi-vers és az eszmei üzenete: az legyen pontosan megjelölve. – Kikre büszke, akikkel találkozott élete folyamán, bár lehet, hogy már nincsenek is az élők sorában? Van-e személyes élménye vagy emléke, amit ezektől a szellemóriásoktól kapott, s féltve őrzött kincsként visz tovább? – Ó, hát hogyne. Gondolom, az Isten azért áldott meg valamiféle kínos fantáziával, hogy néha ragyogó lények is rám mosolyogjanak. Egyszer például Gandhi úr szinte rálépett a bal lábujjamra. Észrevette, bocsánatkérőn sétált tovább. Vannak ilyen kedves vízióim. De persze ismertem néhány hazai írót is, akikről már nem illik efféle lábtaposó anekdotákat mondani. Sütő András egyszer fél órán át káromolt, ízes nagypénteki delíriummal, a telefonban, míg nagy nehezen végül kiderült, hogy mégsem rólam van szó. És a végén azt mondta, hogy a kurvaistenit, te Domi, mért nem szóltál, hogy nem te vagy az. Milyen jó, ha az ember nem mindég az elején mondja be a tutit. Az írók unalmas emberek. Ami nekik fontos, az nekünk rettenetes. Ami nekünk fontos, arra ők rá se bagóznak. Magam sem tudom igazából: mikor vagyok olvasó és mikor író. Ez a legcsodálatosabb a dologban, a sok sületlenség mellett. Mert az, gondolom, senkinek sem diadalmenet, ha hajnali fél ötkor kipattan a szeme, mint a rugós bicska, és hiába szeretne visszaaludni, hiába próbálkozik a tévécsatornák valamelyikén vígan szökellő pornóval, hiába mondja el többször is az Úr imáját – nem és nem, nem és nem. Tessék föltápászkodni, halkan mosakodni-budizni, aztán a számítógéphez osonni. Ne tudja meg senki, hogy írni készülsz, te randa firkász. És akkor még! Vajon mi sül ki az egészből?!… Az írók szomorú emberek. Ha véletlenül egyiknek vagy a másiknak sikerül jó művet alkotnia, akkor kezdődik csak igazán a tragédiája. Az írók belehalnak abba, hogy nem egyebek. – Ha valamit másként "tehetne" leélt életéből, mi lenne az? – Nem lennék gyík egy napsütötte kövön. Szabó Lőrinc metaforája az örökkévalóság minden pillanatában érvényes – de például most én beszélek, és nem Szabó Lőrinc. Aki él és prózaíró, annak mindenféle helyzet ideális; szerencsétlenségemben én mindvégig leginkább adószedő lennék. (Egy pompás Mikszáth-elbeszélésben válaszolja a pedellus: – Semmi újság, kegyelmes uram. Szedik az adót mindenfelé. Ezzel szoktuk köszönteni egymást Nagy Pállal.) – Mi van a fiókban, mikorra várható új Bölöni-kötet? – Van és volna. De minek. Évente összeáll egy- egy kisprózai könyvecskének az anyaga. Kiadóm nincsen. A hülyekrízis beálltáig lapom részvénytársasági alapon adhatott némi jutalékot a tagoknak, azokból a szerény összegekből nyomattam ki gyenge munkáimat. Hát ennek is vége. Tértijegy az ablakon túlra című kötetem egy székelyudvarhelyi úrnál várja a rendes feltámadást. Meghalni percenként kész vagyok, de amúgy nem sietek. Kegyelmi állapot, ha sikerül valami kis akármit össze- ökörmölnöm, ha a rádióban kéthetente felolvashatok, ha… Ha, ha, ha. Há! Az írók szörnyetegek. Unalmas fantaszták. Minek kell interjút s mindenféle szamárcsikós semmiségeket közzétenni róluk? Hagyjátok békén őket! Kérdezett: Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely) 2012. március 23.Könyv formájában is megjelent a Székelyföldi LegendáriumA székelyderzsi unitárius erődtemplom szalonnás bástyájában mutatták be pénteken délután a Székelyföldi Legendárium című könyvet. A kötet 155 székelyföldi mondát és legendát tartalmaz a gyermekek által is könnyen érthető nyelvezetben színes illusztrációkkal. Fazakas Szabolcs televíziós operatőr, a székelyföldi legendárium program ötletgazdája, szervezője az MTI-nek elmondta, egy brüsszeli látogatáson került a kezébe egy gyerekeknek szánt Európa-térkép, amelyen Romániából csupán a bukaresti Atheneum rajza, egy római oszlop és Drakula szerepelt. Ebből jött az ötlet, hogy készítsék el Székelyföld térképét, amelyen a településeket a hozzájuk kötődő mondák, legendák egy-egy jellegzetes jelenetének az ábrázolásával jelölik be. Hamar kiderült, hogy a térkép nem elég, a legendárium más-más vetületeire is igény mutatkozik. Elkészült a legendárium honlapja (www.legendarium.ro), amelyen a településekre kattintva megjelenik a településhez kapcsolódó monda, legenda ábrázolása, és a mondák egy része már meg is hallgatható. Igény mutatkozott arra is, hogy könyv formájában adják ki az összegyűjtött anyagot. Fazakas Szabolcs elmondta, Orbán Balázs, Benedek Elek, Ambrus Lajos gyűjtését vették alapul, de a mondáknak, legendáknak csak a történetéhez ragaszkodtak, a szövegeket Kudelász Nóbel íróval fogalmaztatták át egy a mai gyermekek által könnyen befogadható nyelvezetre. Az illusztrációkat Márton Erika képzőművész rajzolta, rajzait Cseke Tímea és János Levente dolgozták fel számítógépes módszerekkel. „Nem törekedtünk arra, hogy minden kép tele legyen székely kapuval és székely ruhával. Az volt a cél, hogy a gyerekek értsék meg, szeressék meg ezeket a mondákat” – jelentette ki Fazakas Szabolcs, majd nevetve hozzátette – „155 székely monda ejsze csak felér egy Drakulával”. Amint tájékoztatott, a könyvet 10 ezer példányban nyomtatták ki, és Erdélyben is, Magyarországon is a kiskereskedésekben szeretnék forgalmazni, az érdeklődők azonban a honlapon is megrendelhetik azt a legendárium térképével együtt. Hozzátette, hogy az újságírókat azért hívták a székelyderzsi unitárius erődtemplom bástyájába a könyvbemutatóra, hogy a helyszínnel is ráhangolják őket a hagyományok, a legendák világára. A székelyderzsi családok ma is az erődtemplom egyik bástyájában tartják a szalonnát egy olyan kor hagyományaként, amikor gyakran kellett a betörő tatárok, törökök elől a templomerőd falai közé menekülni. MTI Erdély.ma 2012. május 29.Csak verskedvelőknekA Veres Péter irányította székelyudvarhelyi Litera-Veres Könyvkiadó gondozásában 2010-ben látott napvilágot először A VERS (főszerkesztő: P. Buzogány Árpád, munkatárs: Bölöni Domokos). Az immár 6. lapszámához érkezett kiadvány Beköszöntőjének tanúsága szerint „A folyóirat semmilyen politikai, társadalmi, kulturális, karitatív, egyházi szervezetet nem képvisel. Tartalma kimondottan csak versekből, versfordításokból, versekkel kapcsolatos rövid prózai írásokból és kritikákból áll. A VERS, a jó ízlés keretein belül, igyekszik teret biztosítani az arra érdemes lírai értékkel bíró alkotásoknak.” A 6. lapszámban többek között Albert-Lőrincz Márton, Ambrus Lajos, Ana Blandiana, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Burján Emil, Dsida Jenő, Elekes Ferenc, Kiss-Székely Zoltán, Laczkó Vass Róbert, Nichita Stănescu, P. Buzogány Árpád, Pethő László, Ráduly János, Székely-Benczédi Endre, Szente B. Levente, Vasile Tarţa versei, valamint P. Buzogány Árpád Bartalis Jánosról írott tanulmánya olvasható. A folyóirat Kolozsváron a Phoenix Könyvesboltban kapható. A szerkesztőség e-mail címe: [email protected] (-n-) Szabadság (Kolozsvár) 2012. július 20.Székelyföldi Legendárium könyv- és térképismertetőHol volt hol nem volt, a tejúton túl, ott, ahol Csaba királyfi csillagösvénye kezdődik, valahol a Kárpát kanyarban, ahol az itt lakóknak az óriások és az ördögök formálták a hegyeket – völgyeket, és a tündérek fakasztották a patakokat és adtak a föld mélyéből felbugyogó víznek gyógyerőt. De még sárkányok és óriáskígyók is járták e vidéket és őrizték a hegyek barlangjaiba rejtett kincseket. Aztán eljött az idő, amikor az óriások, ördögök, tündérek, sárkányok és óriáskígyók úgy határoztak: átadják ezt a bűvös, mesés földrészt az embereknek. Így lettek e Tündérkert őrzői a székelyek, és azóta is becsülettel őrzik a mesebeli lényektől ajándékba kapott hazájukat. Telt múlt az idő és sokan szemet vetettek erre a kincsekben gazdag tájra, amit a székelyek hősiesen és furfangos cselekkel védelmezték az ellenségtől. Esténként a tűz mellett tündérekről, óriásokról, követ görgető ördögökről, hatalmas sárkányokról és őseik hősies cselekedeteiről meséltek gyermekeiknek és mesélnek ma is. Mondák és legendák ringatják álomba az unokákat, mert bármennyire is hihetetlen, ezek a mesék igazak. Egyszer volt, igaz volt… A könyv tartalmáról Óriások és tündérek, sárkányok és szülőföldjüket védő rettenthetetlen hősök népesítik be a könyv lapjain sorakozó legendákat. A kedves Olvasó előtt kibontakozik egy képzeletbeli meseország, a történelmen túli Székelyföld. Olyan történetekkel ismerkedhet meg, amelyek földrajzi helyszínekhez, településekhez kötődnek. Tartalmuk a történelmi valóság és a képzelet sajátos ötvözete. A több mint százötven legendában és mondában őseink mesélnek ünnep- és mindennapjaikról, eljuttatva a mai kor emberéhez küzdelmeik, örömeik varázslatos és egyben tanulságos krónikáját. Célunk, hogy ezt a gazdag örökséget továbbadjuk. A Legendárium feladata, hogy ezt az örökséget közérthetően, a mai kor követelményeinek megfelelően mutassa be a gyerekeknek, ugyanakkor arra is törekszik, hogy a felnőtteket is visszacsalogassa a mesék, a csodák, az álmodozás világába. Álmodozni pedig mindenki tud és szeret; a kedves Olvasónak csupán az első lépést kell megtenni, és máris rátalál a legendák földjére vezető útra. Olvassák tehát gyerekeiknek, egymásnak ezeket a történeteket, barangoljanak Székelyföld különböző tájegységein, találkozzanak régi idők hőseivel, az őket segítő tündérekkel, óriásokkal, adják át magukat a legendák csodás mesevilágának.. Köszönetet mondunk Kányádi Sándornak, aki rendelkezésünkre bocsátotta a Bánatos királylány kútja című meséjét. Ezzel indul a barangolás a székelyföldi legendák közt, hiszen a legjobb példa arra, hogyan ragadja meg egy kisgyermek képzeletét egy mese, hogyan kel életre egy forrás, miután elmesélték neki annak mondáját. A kisgyermek képzeletében attól kezdve ez nem csupán egy forrás, hanem a forrás, nem csak egy tájkép része, hanem része az ő életének is. Szeretnénk, ha a Legendáriumban szereplő régmúlt események az olvasó életének szerves részeivé válnának. Megjelent a Székelyföldi Legendárium könyve és térképe. A könyv 156 székelyföldi mondát és legendát tartalaz. A könyv Orbán Balázs, Benedek Elek, Ambrus Lajos és még számos néprajzos gyűjtését veszi alapul. A szövegeket Kudelász Nóbel író fogalmazta át, egy a mai gyermekek által könnyen befogadható és olvasmányos nyelvezetre. Az illusztrációkat Márton Erika képzőművész rajzolta, rajzait Cseke Tímea és János Levente dolgozták fel számítógépes módszerekkel. A könyvet Pálfi Csaba tervezte, a korrektúrát Sebestyén Klára és Dr. Szakács István Péter végezték. A könyv paraméterei: A4-es formátum, 224 oldal színes illusztrációkkal. A könyvet 10 ezer példányban nyomtatták ki. A könyvet kiegészíti a székely meseországot ábrázoló Székelyföldi Legendárium térkép, melynek méretei 70 x 100 centiméter és minden magyar gyermek szobájának kiváló dísze lehet. A fontosabb székelyföldi településnevek mellett ott vannak a mondák és legendák rajzai. A rajzokat betű és szám kódokkal jelötük, melyek segítségével könnyedén megtalálhatjuk a hozzájuk kapcsolódó történeteket. A könyv hátoldalán pedig zárszóként pedig Böjte Csaba testvér üzenetét olvashatjuk: „Igazából minden történet arról szól, hogy érdemes jónak, kitartónak, bátornak lenni, mert a jó előbb-utóbb elnyeri a jutalmát. És hogyha ez olyan sokszor bejött, hát akkor miért ne jönne be a mi életünkben is?" A könyv megrendelhető a www.legendarium.ro honlapon. Erdély.ma 2012. október 27.Szép álmok a jövendőrőlBeszélgetés a 75 éves Ráduly János népköltészet- és rovásíráskutatóval, költővel, fordítóval – Kedves Ráduly János, 2012. október 27- én lesz 75 éves. Hogy érzi magát? – Az elmúlt 2011-es esztendő végén ilyen elgondolásom született: "De hiszen jövőben töltöm a 75. életévemet. Milyen jó lenne, ha 75 önálló kötettel ünnepelhetném." Akkor a könyveim száma 70 körül volt. A szerencsés véletlenek folytán már befutott a 81. kötetem. Felajzott lelkiállapotomnak háromsoros versben, a Hetvenöt című haikumban adtam hangot. Íme: Hetvenöt évem: / Visszapillantó tükör / Aranykeretben. – Kiszámítottam, hogy 1975-től, első kötete megjelenésétől a 37 év alatt megjelent 81 kötet több mint kétkötetes átlagtermést jelent évente. Persze, voltak "gazdagabb" és "szegényebb" évek is… – Úgy van, de ne feledjük: első cikkem a sajtóban 22 éves koromban jelent meg, és már 38 esztendős voltam, amikor az első, Kibédi népballadák című gyűjteményem napvilágot látott. A kötetkésésnek egyszerű a magyarázata: a kibédi balladakincs első bemutatására 1966-ban került sor, ugyanis akkor védtem meg a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen Kibéd népballada-költészete című államvizsga- dolgozatomat. Ezt aztán bővítettem, fejlesztettem, tökéletesítettem tovább, hogy végül a bevezető tanulmányomat így kezdhessem: "Ez a balladagyűjtemény (...) a Maros megyei Kibéd (Chibed) élő népballada-költészetének bemutatására vállalkozik..." Könyvem tehát műfajmonográfia volt, első kísérlet egy adott faluközösség balladatudásának a taglalására. Érdekes a "gazdagabb" meg "szegényebb" termésű évekre való utalás: 1981-1984 között nem jelent meg könyvem, 2008-ban viszont 13 önálló kötet "birtokosa" lettem. – Kérem, szíveskedjék megadni a 81 kötet műfaji besorolását. – Elsőként a néprajzi/népköltészeti kiadványokat említem, ezek száma 48. Zömében népmese- és mondakötetekről, népi tréfákról van szó, ezek mintegy 1200 népi epikumot tartalmaznak. De vannak népballadákat, találós kérdéseket, népi imákat, szolgavallomásokat tartalmazó könyvek is, valamint három tanulmánykötet. A székely (magyar) rovásírást taglaló művek száma 11. Újabban fölfedezett rovásemlékeket (is) bemutatnak, valamint számos, nyelvtörténetileg is igazolható olvasattal vagy olvasatpontosítással hozakodnak elő. A szépirodalmat 22 kötet képviseli, ebből a verseskönyvek, fordításkötetek száma tizenhárom. – Mint látjuk, a legtöbb néprajzi kiadvány, de nem elhanyagolandó a verseket, rovásírás-tanulmányokat és fordításokat tartalmazó kötetek száma sem. 1962-ben kezdte népköltészeti gyűjtéseit Kibéden, amiből aligha hiszem, hogy maradt volna még, ami nem került "ceruzavégre". Vagy mégis?... – Sok anyag van, ami Kibéden nem került "ceruzavégre". A néprajz mint fogalom roppant tág, gyűjtése mai és eljövendő nemzedékek hosszú sorának alapos kutatómunkáját igényli. A magam pászmáján maradva: nem foglalkoztam – például – a gazdag szokásvilággal, a szokásvilág költészetét is csak itt-ott említettem – érintőlegesen. A tárgyi néprajz kérdésköre úgyszólván a figyelmemen kívül maradt. Csak bizonyos szellemi műfajokra "specializáltam" magamat, de ott sem végeztem teljes értékű munkát. A lehetőségeim már behatárolódtak. Ez a tény többirányú érdeklődési köröm/köreim természetes következménye is. – Hol gyűjtött még Kibéden kívül? – Elsősorban Hármasfaluban, ahol nevelkedtem, majd Erdőszentgyörgyön, ahol 1955-ben hivatali munkámat megkezdtem. Említésre méltó, hogy Erdőszentgyörgyön állt össze A tulipános láda című személyi mesemonográfiám (1958–1961-es gyűjtés), amely közel ötven esztendős késéssel látott napvilágot. Kibéden és Hármasfalun kívül anyagokat közöltem még Nagykendről, Bözödújfaluból, Székelyvéckéről, Havadról, Havadtőről, Egrestőről, Ravából, Szovátáról stb. – Ismer-e olyan erdélyi magyar települést, ahol nem jártak még a "parlagtörők", azaz: találni mesét, balladát, lakodalmi búcsúztatót, sirató kesergőt vagy egyebet, ami még nincs lejegyezve? – Igen, az úgynevezett "fehér foltok" eltüntetésében nagy feladataink vannak. A főutaktól távolabb levő kis települések folklórkincse elevenebb, ezt Bartók és Kodály is hangsúlyozta a XX. század elején. Ma Romániában van magyar néprajzi képzés, az iskola, a pedagógusok egyik szép feladata – a hivatali munka mellett – a gyűjtőmunka megsokszorozása. Az előjelek biztatóak: egyre több cikk, tanulmány, sőt gyűjtemény lát napvilágot a főiskolát/egyetemet végzett pedagógusok tollából. De nyilvánvaló: mint ahogy írónak/költőnek születni kell, jó gyűjtőnek is születni kell. Ők akadályozhatják meg a néphagyomány "sírba-vitelét". – Amit eddig publikált, abból mi került tankönyvekbe, gyűjteményes válogatásokba, mit oktatnak a néprajzi egyetemen? – Számos antológia, kalendárium, évkönyv, tankönyv stb. közölte már eddig – a gyermekversek mellett – meséimet, mondáimat, találós kérdéseimet. Íme néhány adalék: 1982-ben jelent meg a Nyitva van az aranykapu. Versek, mesék, játékok óvodásoknak című összeállítás, a munkaközösség irányítója Péterfy Emília volt. Kibédi anyagok is helyet kaptak benne. Megemlítem a Nagyapó mesefája új sorozatának Az égbe nyúló fa című kiadványát (10. kötet, 2003), amelyben az összeállító egyáltalán nem említette a nevemet és gyűjteményeimet, holott a könyvnek vaskos fele kibédi népmese. A kötetcím is kibédi mesecím. Roppant beszédes a következő adalék: Varga Ferencné: 1111 találós kérdés című, több kiadásban megjelent gyűjteménye (1998) 304 kibédi találós kérdést tartalmaz, a forrás pompás megjelölésével. – Egyébként milyen a kapcsolata a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem néprajzi tanszékével? – Jók a kapcsolataim a tudományegyetem néprajzi munkaközösségével és más egyetemek megfelelő tanszékeivel. Itt két, munkásságomról szóló dolgozatot említek. Az első: "Van itt mese zsákszámra". Ráduly János és a kibédi népmese hatása. Készítette Jenei- Szenner Emőke-Szende (2008). Babes-Bolyai Tudományegyetem. Kolozsvár-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 118 old.). A második: A Ráduly János gyűjtötte kibédi népmesék az oktató-nevelő munkában. Készítette: Bereczki Erzsébet (2008). Károli Gáspár Református Egyetem, Nagykőrös-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 67 old.). – Gyűjtéseiből, verseiből bizonyára kazetták és CD-k is készültek... – Hát igen, íme néhány kazetta: Szép Magdolna. Kibédi népmesék. Előadják Albert Júlia és Katona Éva (1997), Tündérszép Mosolygó Ilona. Kibédi magyar népmesék Katona Éva előadásában. Kibédi népmesék Katona Éva előadásában (2006). Most CD-k következnek: Válogatás Ráduly János népmeséiből (Csobánka, 2010), Kis- Küküllő menti népmesék (Csobánka, 2012). Előadják Bagi Rea és Koncz Hédy. Három megzenésített gyermekversem szerepel az Álomjáró című kiadványban, a zenét szerezte Székely Réka és Orsolya János (2009). Két felnőtteknek szóló versem is található az Üzenet, másként című CD-n, megzenésítette és előadja a budapesti Németh Viktor (2012). Külön kell megemlítenem azt a svéd sztereó lemezt, amelynek anyagában három kibédi népballada is szerepel a pécsi Janus Pannonius Női Kórus előadásában. Conductor: Mátyás Ivasivka (1976). Három kibédi népmese dramatizált változatáról is szólok, a szerzők: Bölöni Domokos, Kolcsár Irén, Jenei-Szenner Emőke- Szende. Ezek nyomtatásban is megjelentek. – Régebbről tudom, hogy gyakran jönnek látogatói kibédi otthonába; ezek milyen "súlycsoportba" sorolandók? – Elsősorban a baráti körömhöz tartozó belföldiek/külföldiek "ütik be" magukat hozzám, de lám, 1994-ben a japán Bartók- kutató Susumu Kuroishi látogatott meg, 2007-ben pedig az ugyancsak japán Takashi Yamazaki volt a vendégem. Bartók és Kibéd kapcsolata érdekelte őket. Takashi – Bartók életművének japán népszerűsítéséért – megkapta a magyar Pro Cultura Hungarica díjat. Az idén pedig a mongóliai Ulánbátorból érkeztek egyetemi tanárok, a rovásírás kérdésköre érdekelte őket. Rögtönzött előadásomat több tévékamerával rögzítették, a tolmács dr. Obrusánszky Borbála (Barbi) volt. Megkérdeztem, miért a több tévékamera? "Mert más-más egyetemeken tanítunk, s meg akarjuk őrizni találkozásunk félóráját /óráját" – válaszolták. – Egy-egy székely rovásírásos emlék felkutatása akár több száz kilométeres út megtételét is megköveteli. Melyik volt a legtávolabbi pont Romániában, ahol ez ügyben megfordult? – Számomra a legtávolabbi romániai rovásemlék a moldvabányai (Baia) volt, amelyet Tánczos Vilmos egyetemi tanár fedezett föl. 2006. augusztus 18-án magával vitt a helyszínre, ahol "meg- tanulmányoztam" a feliratot. Még aznap haza is hozott Kibédre (hatalmas vállalkozás volt!), így nem kényszerültem arra, hogy magammal vigyem félpatikányi gyógyszereimet. Persze, vonattal, busszal, alkalmikkal más rovásemlékgócokat is megközelítettem, például Székelyzsombort (Nyirő szülőfaluját), Sepsikilyént, Csíksomlyót, Bonyhát. Át a hegyeken sokszor jártam Berekeresztúron, rendszerint gyalog tettem meg a huszonvalahány kilométeres utat. – Most min dolgozik? – Pillanatnyilag bibliográfiámat állítom össze, a mintegy kétezer publikációból a néprajz és rovásírás témakörébe vágó közléseimet lajstromozom. Különben is: fel-felváltva mindig több kéziraton dolgoztam, kb. húsz újabb könyvkéziratom van kész, fokozatosan számítógépbe viszem át őket. – Ha már "túlszárnyalta" a 75 kötetet, gondolt-e arra, hogy 75. születésnapja alkalmával egy többszáz oldalas válogatást tegyen le az olvasó asztalára, amelyben mindegyik Ön által művelt műfaj képviselve legyen? – Ilyen típusú könyvre nem vágyom, a műfajmonográfiák híve maradok ezután is. – Mit ajánl a most induló néprajzos(ok)nak? – Nincs bátorságom az ajánlásokhoz, végül is – ahogy a sláger mondja – "mindenki másképp csinálja". – Beszéltünk könyvekről, munkáiról, beszéljünk az életéről is. Hol született, s milyen volt a gyermekkora? – A Hargita megyei Korondon születtem 1937. október 27- én. Édesapám akkor pénzügyi tisztviselő volt, s mint ilyent, minden két, két és fél év elteltével tovább helyezte a hatalom. Apám 35 éves korában meghalt, s Gizella édesanyám visszaköltözött három gyermekével Hármasfaluba (Csokfalvára). Itt végeztem elemi iskolai tanulmányaimat. Akkoriban faluhelyen is nagy volt a szegénység, varrónő édesanyám éjt nappallá téve dolgozott érettünk. Ilyen körülmények között is szép, nagyon szép álmokat dédelgettem a jövendőről. – Korondon kívül Erdőszentgyörgy és Kibéd is fontos állomás az ön életében. Mit kapott a két helységtől? – 1955. október 1-jén lettem – frissen érettségizettként – az induló erdőszent- györgyi líceum egyszemélyes "titkársága" (kívül ez volt az ajtóra felírva). Tizennyolc éves voltam akkor, már gyűjtöttem a népköltészetet, és folytattam a még harmadik osztályosként elkezdett versírást. 1957 őszétől bentlakási nevelő (pedagógus) lettem. Épp akkor felvételiztem a mai Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára, a levelező tagozatra. Erdő-szentgyörgyön váltam érett legénnyé. Kezdtem közölni a sajtóban, a marosvásárhelyi Vörös Zászló lap hozta első cikkeimet, riportjaimat. Az erdőszentgyörgyi helyi rádióstúdióban egyre gyakrabban jelentkeztem könyvrecenziókkal, Kádár Klári, a szerkesztő épp hármasfalusi volt. 1960-ban, 51 éves korában elhunyt édesanyám, így egyik napról a másikra családfenntartó lettem, két húgom eltartásáról is gondoskodnom kellett. Anyám mondogatta volt: "Fiam, mikor bajba kerülsz, nehézség támad, szorítsd össze a fogaidat, a lelkedet acélosítsad, az Isten megsegít". Úgy cselekedtem, ahogy anyám mondta. 1962-ben, huszonöt évesen kerültem Kibédre, ahol magyartanárként dolgoztam nyugdíjas koromig. A község akkor még elevenen őrizte az évszázados hagyományokat. Csodavilágba csöppentem, már könyvekben kezdtem gondolkodni, döntöttem: fokozatosan megörökítem Kibéd szellemi arculatát. Erőfeszítéseim nem voltak/lettek hiábavalóak, ezt megjelent könyveim zömével igazolom. Különben: Kibéd vezetősége, önkormányzata díszpolgári címet adományozott 2009-ben. – Gyerekei nem viszik tovább a néprajzkutatást, de mindannyian a tanári pályát választották… – Úgy igaz: Jutka lányunk magyartanár, Ani lányunk matematikát tanít, Zoltán fiunk történelemtanár, több írása jelent meg a kolozsvári Korunkban. – Milyen kapcsolatot ápol Koronddal, a Hazanéző folyóirattal és a "hazanéző" írókkal, művészekkel, a korondi táj szerelmeseivel? – Amikor első írásaim kezdtek megjelenni, a korondi értelmiségiek újólag fölvették velem a kapcsolatot. Neveket mondok: Ambrus Lajos, Páll Lajos, Tófalvi Zoltán, István Lajos. Ez utóbbi azon is ügyködött, hogy kiderítse: melyik házban születtem? A szülőházam ma is áll a városiasodó nagyközség régi központjában, a volt patika épülete mellett, István Mihály bácsi lakik benne. A Hazanéző folyóiratnak indulása pillanatától állandó munkatársa lettem, egyben szerkesztőbizottsági tagsággal is megtiszteltek. Föltétlenül meg kell említenem, hogy a Hazanéző Könyvek sorozatban három könyvem is napvilágot látott: egy kibédi meséket tartalmazó kötet (1993) és két rovásíráskötet (1995, 1998). Aztán 2007 novemberében a Firtos Művelődési Egylet vezetőtanácsa tiszteletbeli tag címet adományozott. Az együttműködés azóta sem lanyhult. Ragaszkodásomat Serlegén című haikuversemben örökítettem meg, íme: Korond álmai / Aranypénzként csengenek / Sorsom serlegén. – Köztudottan nem vállal nagy utazásokat, előadásokat, elég ritkán hagyja el a kibédi Belszeget. Ha mégis sikerülne, hová szeretne elmenni a nagyvilágban? – Külföldre először 1990-ben jutottam el, Budapest, Pécs, Bonyhád, Mohács voltak állomáshelyeim. 1991-ben Szegeden részt vettem a III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson, ahol előadást is tartottam. A futó évekkel már nem bírom a versenyt, úgyszólván sehová sem utazom. Kolozsváron például jó 25 éve nem jártam. Ha kimerészkedem is a közelebbi városokba, betegen térek haza. Itthoni munkálkodásom teljesen leköt. A legelső kibédi tanítványaim már 63 évesek, tehát ők a legfőbb adatközlőim. Mert ma is gyűjtök népköltészetet. – Egyik régebbi könyvének ezt a címet adta: Siratóim lesznek az égi madarak. Ezt komolyan gondolta? – Az elmúlás gondolata már apró gyermekségem idején foglalkoztatott. A siratóim lesznek motívuma azóta kísért. Ezt időskori lírám is tanúsítja. Íme a Fokozatosan című haikum: Most önmagamnak / Leszek – fokozatosan – / Végállomása. Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2013. január 8.A hely hatalmaHuszonöt, Korondhoz kötődő művésszel, ismert értelmiségivel készített interjút Székely Ferenc, a beszélgetések A megmentett hűség című kötetben jelentek meg a helyi Firtos Művelődési Egylet által kiadott Hazanéző Könyvek sorozatában. Interjúkötettel gyarapodott a korondi Firtos Művelődési Egylet Hazanéző című folyóirata köré szerveződött alkotóműhely fórumaként elindított Hazanéző Könyvek sorozata. Ambrus Lajos, az egylet elnöke Székely Ferenc Erdőszentgyörgyön élő szerkesztőt, néprajzkutatót kérte fel, hogy gyűjtse össze a Korondról elszármazott alkotókat és közismert értelmiségieket, beszélgessen el velük, és szerkessze kötetbe az interjúkat. Eredetileg az volt az egyesület elnökének az elképzelése, hogy mindenkitől közölnek egy-két saját alkotást – verset, tanulmányt, illetve a képzőművészek esetében reprodukciót – is, de a szerkesztési munka során kiderült, hogy a huszonöt interjú kitölti azt a kétszázhúsz oldalas keretet, amelyet A megmentett hűség címmel megjelent könyvnek szántak. A megszólaltatottak között akad olyan, aki Korondon született, de a későbbiekben nem élt a községben, sokan azonban máig ide kötődnek, majdnem teljes életük és munkásságuk korondi gyökerű és ihletettségű. A kötet ötletgazdája nagy szerencsének tartja, hogy a tavaly novemberben elhunyt Páll Lajos is benne lehet ebben a kiadványban. A Székely Ferencnek adott interjú egyike a jeles költő, képzőművész legutolsó megszólalásainak. A Kolozsváron élő Király László költő például sóvidéki gyökerei és családi kapcsolatai révén került a huszonöt megszólaltatott közé. Kádár-Dombi Péter pedagógusként dolgozott a községben, de annyira „megfertőződött” a sok helybélinek kenyeret adó palával, hogy jelenleg székelykeresztúri otthonában is agyagszobrokat készít. Benczédi Ilona képzőművész édesapja, Benczédi Sándor révén köthető Korondhoz. A Marosvásárhelyen élő Bölöni Domokos tanárként töltött itt mintegy két évtizedet, Korondon lett íróvá. Van is egy igen megható vallomása, amelyből kiderül, hogy annak idején éppen Páll Lajos hatására választotta Korondot, és az ő hatására vált a sajátos sóvidéki világ érző tollú novellistájává. „Sok ez a huszonöt név. Széles merítés, amely azt jelzi, hogy értékesebbek vagyunk a látszatnál. És még ennél is többen vagyunk” – mondta Ambrus Lajos utalva arra, hogy nem sikerült mindenkit fellelniük és megszólaltatniuk, akit akartak. Székely Ferenc nemcsak klaszszikus módon készítette az interjúkat, hanem az elektronikus csatornákat is használta. Így könnyebben utána tudott menni a riportalanyoknak, s azok nem tudtak elmenekülni, hiszen a kérdések ott sorakoztak postafiókjukban. Ennek a kitartásnak köszönhető, hogy a kötet körülbelül fél év alatt elkészülhetett. A Firtos Művelődési Egylet öszszegyűjtötte az emberekhez „illő” munkákat is, de az már egy következő könyvbe fog bekerülni. Nemsokára lesz ugyanis egy korondi irodalmi-képzőművészeti antológia is, és készül egy olyan dévédé, amelyen videokamera előtt vallanak magukról a korondi gyökerű alkotók és értelmiségiek. Simó Márton Krónika (Kolozsvár), 2013. január 12.Székely Ferenc hűségeA Pusztakamaráson született, de későbbi életteréhez, a Kis-Küküllő mentéhez példásan ragaszkodó szerző, az erdőszentgyörgyi líceum jelenlegi könyvtárosa már jó pár kötetet letett az olvasó asztalára. Szinte valamennyi a Székelyföld ihlette néprajzi, helytörténeti jellegű munka. Legújabb műve különbözik az előzőektől, A megmentett hűség beszélgetőkönyv, huszonöt érdekes egyéniség arcát, személyiségét, életútját, hitvallását tárja a széles nyilvánosság elé hosszabb-rövidebb interjúk által. A beszélgetésekből az utóbbi időben a Múzsa közönsége is megismerhetett néhányat. Tetszetős a kiadvány, azonnal kézbe venné az ember, hiszen a címlapon a nemrég elhunyt Páll Lajos másokéval összetéveszthetetlen festményének reprodukciója, a hátsó borítón Józsa Judit Erdély című pompás kerámiaszobra látható. Ebből már sokan azt is tudják, hogy Korond főszereplő ebben a könyvben. Székely Ferenc tehát ezúttal is a falu világában találta meg mondandója lényegét, még akkor is, ha a megszólaltatottak jelentős hányada nem ott, hanem városon él. A kötet alcíme, A Hazanéző vonzásában már egyértelművé teszi a dolgokat, hiszen a beszédes nevű folyóirat Korondon született a rendszerváltozás után és vált ismertté, elismertté a szűkebb környéknél jóval tágabb térségben, mondhatni az egész magyar nyelvterületen. Kiadói ambícióit is sikeresen elégíti ki, népes a Hazanéző Könyvek sorozat olvasótábora. Ezt a kiadványt is biztos szívesen szerzik be, és nem fognak csalódni. Mindenkinek bőven van miről szólnia, vallania a kötetben a szülőfalu illetve akár annak is tekinthető befogadó település, Korond és környéke nyújtotta élmények, értékek kapcsán. A helybeli költő, szerkesztő Ambrus Lajostól a névsort záró sepsiszentgyörgyi festőművész, restaurátor Vinczeffy Lászlóig tapintatosan, de kellő alapossággal kivallatott sokoldalú tollforgatók, alkotó, kutató, tudós, szellempallérozó jelesek, tanárok, híres népi mesterek gazdagon meríthettek mindabból, amit Korond valamint a Sóvidék és dolgos népe, megtartó közössége felkínált, és amint az interjúkból is kiderül, ezeket az értékeket hatványozottan kamatoztatva igyekeztek mások javára is hasznosítani ott, ahova sorsuk vetette őket honi földön vagy távolabb a földgolyón. Hűségük szűkebb pátriájukhoz, tágabb közösségükhöz, önmagukhoz és eszméikhez, önként vállalt népszolgálatukhoz mind ritkábbá válik az önzésre, elidegenedésre berendezkedett mai világban. Példájukat ekképpen könyvbe emelve, minderről a szerző is felmutatta a maga kimondatlan hűségnyilatkozatát. Firtos Művelődési Egylet, Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Korond- Székelyudvarhely, 2012 N.M.K. Népújság (Marosvásárhely), 2013. április 23.Ablak a nagyvilágbaSzékely Ferenc könyvbemutatója Szovátán A Székely Sóvidék világhírű természeti kincseivel egyike a Kárpát-medence legismertebb térségeinek. Egyik világrekordja maga Korond nagyközség, mely nem büszkélkedhet a világ legnagyobb heliotermikus tavával, mint Szováta, a világon egyedülálló gyógyhatású sóbányával, mint Parajd, ennek ellenére neve éppolyan ismertté vált, mint természeti kincsekkel megáldott szomszédai. Ennek az ismertségnek a titkát a korondi székelyben kell keresnünk, ki a Kárpát- medence legszegényebb régiójának számító Székelyföld közepén a térség leggazdagabb települését hozta létre. Ez a gazdagság nem a községen végighúzódó bazársorral kezdődött. A történelmi forrásokban hunoknak is nevezett avar őseink is a sötét korondi völgyet jelölték ki főemberi szálláshelyül. A középkorban a gazdag korondi kereskedők nehéz vasalt szekereikkel látták el sóval a szász székeket. Miután az osztrák Sóhivatal ellehetetlenítette a sókereskedést, a korondiak malmokat építettek, nem egyet, nem kettőt, hanem közel harmincat, többet, mint a Székelyföld összes városa együttvéve. S mikor a modern hengermalmok üresen hagyták a malmaik garatját, a jég hátán is megélni tudó korondi székely megmutatta, hogy a föld sarából is tud kincseket teremteni. Ebből a gazdagságból bőven juttattak a kultúra asztalára is. A Firtos Művelődési Egylet, az általa kiadott Hazanéző folyóirat, az örökmozgó Ambrus Lajos főszerkesztővel az élen, maga köré tudta vonzani a Kárpát-medence neves íróit-költőit, tudós kutatóit, a kultúra terén is a térség leggazdagabb településévé téve Korondot. A Firtos Művelődési Egylet által kiadott Hazanéző Könyvek Sorozatának, a könyvbemutatók számából is következtetve, egyik legsikeresebb kiadványa Székely Ferenc: A megmentett hűség című interjúkötete. A kötetet bemutatták Korondon és a szerző munkahelyén, Erdőszentgyörgyön, majd ezután szinte havi rendszerességgel jöttek az újabb bemutatók. Segesváron a deres hajú közönséghez szokott íróemberek irigykedve nézték a termet zsúfolásig töltő, jórészt fiatalokból álló hallgatóságot. Székelyudvarhelyen a Magyar- Örmény Kulturális Egyesület igazi örmény szakács által készített valódi örmény vacsorával szerzett meglepetést meghívottainak. Szovátán a múlt héten csütörtök este mutatta be Mester Zoltán, a Bernády Művelődési Egylet elnöke a 25 jeles személyiséget megszólaltató interjúkötetet. Példák százaival bizonyította, milyen jól megválasztott, személyreszabott kérdésekkel sikerült a szerzőnek vallomásra bírnia interjúalanyait a bölcsőhely, a legbelsőbb meghitt alkotói világról. Székely Ferenc a nagyvilágba nyíló ablaknak nevezte kötetét. Valóban míg a Hazanéző név befele fordulást, a szülőföld felé irányuló képsorokat idéz fel bennünk, kötete ablakot tár a nagyvilág felé, bemutatva a világ száz részébe szóródott Korondhoz, a Székely Sóvidékhez szülőhelyként ragaszkodó vagy a sors szeszélyéből idesodródott és itt gyökeret eresztett, új otthonra lelt személyiségeket. Szót kaptak a jelen lévő szerzőtársak, az interjúalanyok is, elsőnek a könyvbemutatóra Budapestről ideutazó Deák-Sárosi László költő, író, szerkesztő, a szovátai Molnos Ferenc író, szerkesztő. A legnagyobb, leghosszabb tapsot a 87 éves, de ifjúkori szellemi frissességét megőrző Kusztos Endre festőművész, a székely gótika megalkotója kapta, meghatóan szép lírai vallomásáért. Az irodalmi estnek is beillő könyvbemutatóra a koronát a sorozatot szerkesztő, az életrajzi anyagot megíró Ambrus Lajos költő, író, szerkesztő tette fel, kinek egy mesterhez illő írói bravúrral sikerült a kötethez, a szerzőhöz kötődő helységeket, Korondot és Erdőszentgyörgyöt Szovátával egybekapcsolnia, érettségi vizsgájának derűs, nagy kalandját elmesélve. Nagyon soknak tűnhet az egyetlen helységhez, Korondhoz kötődő 25 jeles személyiség, viszont azonnal eltörpül ez a szám, ha végiggondoljuk az első kötetből kimaradtak hosszú névsorát. A teljesség minden igénye nélkül, csak példaként kiragadva néhány nevet: az egyik legnagyobb kortárs magyar szobrászművész, Bocskay Vince, Kuti Dénes neves festőművész, Gub Jenő etnobotanikus vagy a néprajzos, technikatörténész Márton Béla nevét említhetnénk. (Józsa) Székely Ferenc: A megmentett hűség Korond – Székelyudvarhely, 2012. Hazanéző Könyvek Sorozat. Szerkesztő: Ambrus Lajos, A szöveget gondozta: P. Buzogány Árpád. Az életrajzi adatokat írta: Ambrus Lajos. Népújság (Marosvásárhely), 2013. május 15.Tervek a Magyar Kulturális KözpontnálKönyvbemutatók, előadások és bornapok lesznek a következő fél év rendezvényei között, melyet a Magyar Kulturális Központ munkatársai szerveznek Sepsiszentgyörgyön. Lakatos Mihály, a Magyar Kulturális Központ igazgatója sajtóértekezleten számolt be kedden délben a központ jövőbeli terveiről, és ismertette a meghívottak munkásságát is. Több könyvbemutató, előadás, közönségtalálkozó is szerepel a terveik között, elsőként pedig a hétvégi előadást emelte ki az igazgató. A péntek délutáni Észak-Korea – magyar szemmel című előadáson az érdeklődők számos különös dolgot tudhatnak meg arról, hogy mi történik a „vasfüggöny” mögött Észak-Koreában. Az MKK rendezvénysorozatai vasárnap folytatódnak a Székely Nemzeti Múzeumban, ahol 18 órától kerül bemutatásra Gróf Nádasdy Borbála könyvtrilógiája, aki a Nádasdy család leszármazottja és táncosnő, ünnepelt filmszínésznő majd író lett. Az írónő, aki Párizsban telepedett meg, mindig ragaszkodott a magyarságához, és mai napig úgy tölti mindennapjait, hogy fél évet Franciaországban, fél évet pedig hazájában, Magyarországon él. A könyvbemutatókat követően május 21-én a Kortárs irodalmi folyóirat munkatársai mutatkoznak be Sepsiszentgyörgyön, Ambrus Lajos főszerkesztő és Pécsi Györgyi versrovatvezető rendhagyó irodalomórát is tartanak a középiskolásoknak. Júniusban két rendezvénnyel jelentkezik az MKK, elsőként a Hitel – a negyedszázados folyóirat elmúlt évtizedeit ismerhetik meg az érdeklődők Papp Endre főszerkesztő és Falusi Márton szerkesztő által. Erre június 12-én kerül sor, valószínű, hogy a központon kívüli helyszínen, mivel fontos lenne kivinni az eseményeket más helyszínekre is – mondta Lakatos Mihály. Szintén júniusban kerül bemutatásra Az ember tragédiája is, a vetítést követően pedig közönségtalálkozót szerveznek Jankovics Marcellal, a Tamási Áron Színház új stúdiótermében. Az idei év egyik legfontosabb eseménye a Tokaj Napok Székelyföldön elnevezésű rendezvény lesz, melyet október közepére terveztek, és amelynek keretében színházi előadással, fotókiállítással, könyvbemutatókkal és természetesen jó borokkal várják majd az érdeklődőket. A kulturális központ tervei azonban nemcsak idénre szólnak – mondta az igazgató –, hiszen a jövő évi elképzelések is megszülettek már. „Jövőre lesz a holokauszt 70. évfordulója, melyre emlékkonferenciát tervezünk. Olyan jeles, az erdélyi magyar irodalom jelentős alakjait idézzük fel mint Karácsony Benő vagy Ligeti Ernő tragikus élettörténete. Bizonyára ismerik az emberek ezeknek a nagyszerű íróknak a sorsát, de azt talán kevesen tudják, hogy amikor Ligeti Ernőt és családját lelőtték a nyilasok, egy arrajáró katona megmentette a fia életét, aki jelenleg Kanadában él” – mesélte Lakatos Mihály. Bús Ildikó szekelyhon.ro 2013. június 10.Újdonságok a Kriterion KiadónálA 3. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében a Kriterion Könyvkiadó szombat délután a Kolozsvár Társaság székhelyén mutatta be gyér számú érdeklődő előtt két újdonságát: Donáth László A pap tehene című, valamint Ambrus Lajos Ősz és hatalom című könyvét. H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója ismertette Donáth László /1883-1967/ református pap életét és munkásságát. – Áprilisban múlt 130 éve, hogy megszületett. Kötetei 1928-tól kezdődően láttak napvilágot. Életében öt könyvet adott ki, és ez az első, amely halála után jelenik meg. Falusi történetek, soknak lelkész a főhőse, drámai és humoros elbeszélések kaptak helyet benne – magyarázta az igazgató. H. Szabó kitért arra is, hogy amikor válogatták a kötetbe kerülő írásokat, előkerültek azok a levelek is, amelyeket Donáth László Szentimrei Jenő íróval, költővel (H. Szabó Gyula anyai nagyapjával) folytatott az 1950-es években, egy Donáth-színmű kiadása kapcsán, ami aztán nem valósult meg. – Azért adtuk ki ezt a könyvet most, mert a falusi közösség leírása, a novellák cselekményszövése, a falusi élet közelsége miatt figyelemre tarthat igényt. Vissza szeretnénk adni Erdélynek Donáth Lászlót – összegzett H. Szabó Gyula. Molnos Lajos kolozsvári költő, publicista először a 111 vers a Sóvidékről című versantológiáról beszélt, amelyet ugyan 2010-ben adtak ki, de ebben megtalálható Ambrus Lajos verse is. – Milyen csodálatos föld lehet az, amelyhez ennyien kötődnek? A válogatás bebizonyította, hogy a Sóvidék költői ihletforrás is lehet – mondta Molnos, majd a Hazanéző című folyóiratról beszélt, amelyet huszonhárom éve Ambrus Lajos szerkeszt. – Ritkaság, hogy egy folyóirat huszonhárom éven át fennmaradjon egy faluban, és ilyen színvonalas reprezentatív szerzőgárdát vonultasson fel. Egy ilyen lapot összehozni nagy szellemi munkát jelent. Ambrus már 1989 előtt is írt; ekkor jelent meg első prózakötete. Az 1989-es fordulat az ő életét is megváltoztatta: több verseskötete jelent meg, érdekes a hazai mondákat tartalmazó könyve, meséskönyveket és honismereti tárgyú írásokat is írt, most pedig ismét prózakötettel jelentkezik. Ismerem e könyv sok szereplőjét, hiszen Ambrus Lajoshoz több évtizedes ismeretség, barátság fűz. A novellák lényege az, hogy megragadja a környezet egy-egy jellegzetes figuráját. Nem szenzációs eseményeket mond el, hanem sok, apró hétköznapi dolgot. Fő erőssége a nyelv, az ízes otthoni nyelv. Az írások közt jócskán találunk önéletrajzi fogantatásúakat is, de vannak szép, megdöbbentő balladák is – zárta bemutatóját Molnos. NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár) 2013. szeptember 23.Százéves a szovátai városházaII. helytörténeti konferencia A Teleki Oktatási Központ, Szováta város önkormányzata, a Bernády Közművelődési Egylet a Sóvidék kulturális folyóirat szerkesztőségével közösen immár második alkalommal szervezte meg szombaton a fürdővárosban a szovátai helytörténeti konferenciát, amelynek tematikája volt: 100 éves a városháza. Az egynapos szakmai rendezvényen helyi és vendégkutatók, történészek a Sóvidékkel kapcsolatos tudományos munkáikat mutatták be. Szolláth Hunor, a Teleki Oktatási Központ igazgatója és a Sóvidék kulturális folyóirat főszerkesztője lapunknak elmondta, a konferencia célja az, hogy a Sóvidékkel kapcsolatos tudományos kutatásokat – legyen szó bármely szakterületről, néprajzi, régészeti kutatásról – a nagyközönség elé tárják, hogy ne csak különböző szakfolyóiratokban jelenjenek meg, amelyekhez esetleg nem, vagy csak nehezen lehet hozzáférni. Ez két úton valósult meg, egyrészt szombaton meg lehetett hallgatni az előadásokat, akiknek erre nem volt lehetősége, az majd elolvashatja a konferencia anyagából összeállított kötetet, amelyet az év végére a Sóvidék folyóirat ad ki a helyi önkormányzat anyagi támogatásával. A másik fontos cél, hogy teret biztosítsanak a kutatóknak, szakembereknek a találkozásra, tapasztalatcserére. A főszervező kifejtette, a tavalyi, első konferenciát a 75 éves Fekete Árpád és Márton Béla valamint a 85 éves Derzsi Ferenc tiszteletére szervezték, akik sokat tettek a Sóvidék múltjának a kutatása terén; az idén, mivel adott volt a kerek évforduló, 100 éve épült a szovátai városháza, úgy gondolták, legyen ez a tematika. Helyi szakemberek, kutatók, helytörténészek érkeztek Korondról, Marosvásárhelyről, Szovátáról, de Magyarországról is. Eleve községházának épült A konferencia első előadója Józsa András szovátai pedagógus, kutató volt, aki Százéves a szovátai városháza című előadásában ismertette a felépítés történetét. A szakember elmondta, a hét végi konferenciának is otthont adó épület eleve községházának épült, és mai ismereteink szerint a felülete ugyanekkora volt, mint most. Később, ahogy a város nőtt, és egyre több teremre volt szükség, a kezdeti, tágas helyiségeket mind kisebbekre szűkítették. – Az akkori vezetők tapasztalták, hogy rövid időn belül duplájára, sőt triplájára nőtt Szovátának a lakossága, a legnevesebb fürdőhellyé vált, így ők már a majdani városnak építkeztek. Ezt onnan tudjuk, hogy az első világháború idején rengeteg új intézmény, bizottság, többek között a Vöröskereszt foglalkozott árvák, özvegyek megsegítésével, hadisegélyek kiosztásával, és ezeknek mind tudtak helyiséget biztosítani. Ez a nagy terem, ahol a konferencia tartatik, eleve gyűlésteremnek épült, a képviselőtestület – így nevezték akkor a település vezetőségét – itt tartotta a gyűléseit és a demokrácia jegyében itt hallgatták meg a község lakóit a települést érintő dolgokról – fogalmazott Józsa András. Egy érdekességről is szó esett, Szováta rendtartó székely falunak egykor volt egy épülete, amely a történelmi iratok szerint a hónap 29 napján kocsmaként, egy napig pedig községházaként működött. Ennek a hátterében az áll, hogy akkor nem volt állami segély, sem uniós pénz, a község pedig fenn kellett tartsa magát, emellett a lakók mindenhez közmunkával hozzá kellett járuljanak. Építkezésekhez, hídépítéshez, piactér kialakításához, ki szekérrel, ki lapáttal, mindenki hozzájárult. Józsa András a szovátai városházával kapcsolatban még egy érdekességet elárult: amint Vásárhelyen a Kultúrpalota hangversenytermét egy időben az akkor a technika csodájának számító mozivetítésnek szentelték, úgy az 1910-es években, amikor a legnépszerűbb fürdőhelynek számított Szováta, akadt egy élelmes vállalkozó, aki jelentkezett, hogy állandó moziteremként működtetné a városháza gyűléstermét. A képviselőtestület akkor megvitatta, hogy anyagilag milyen hozadéka lett volna ennek, ám írásos emlék nincsen arról, hogy ez végül megvalósult-e vagy sem – magyarázta a kutató. Fekete Árpád az örmény eredetű szovátai magyarokról értekezett. Elhangzott, hogy a környéken élő örmények megélhetési forrása a kereskedelem volt, fakereskedéssel foglalkoztak, kocsmákat működtettek, sokan mészárosok voltak. Ma a környéken élő leszármazottaik nem beszélik a nyelvet, viszont a közösségtudat annál erősebben él bennük, örmény eredetű magyaroknak vallják magukat. Fábián Gabriella a Szovátán élő vallási közösségek múltjáról tartott előadást, Ambrus Lajos pedig Az Erdélyi Magyar Unitárius Egyház 1841-es korondi zsinatának határozatai az anyanyelvű oktatás kiteljesítésében címmel érkezett. Ez utóbbiban elhangzott, hogy Brassai Sámuel polihisztor, aki részt vett a zsinaton, megállapította, hogy annyira rosszak a tankönyvek, hogy azokból lehetetlen jól oktatni, ezért a zsinat elhatározta, hogy jobb tankönyveket kell biztosítani. Egy másik határozat szerint kötelezni kellett a szülőket, hogy iskolába küldjék a gyerekeket, mivel akkor száz gyerekből hatvan nem járt iskolába – fejtette ki előadásában a kutató. Szolláth Hunor a városról szóló fürdőkalauzok, tájékoztató kiadványok időbeni alakulását ismertette, tartalmi, illetve esztétikai megközelítés alapján. A felkutatott anyagból egyértelműen az derül ki, hogy az I. világháború előtt megjelent első kiadványok óta ezek egyre színesedtek, külsőre egyre mutatósabbá váltak, viszont tartalmi szempontból idővel leszegényedtek, szinte kizárólag reklámcélokat szolgálnak. A továbbiakban Mester Zoltán, Szi-lágyi Zsolt, Pánczél Szilamér, Pál-Antal Sándor, Berekméri Róbert, Mihály Ferenc, Nemes Gyula, Márton Béla, Zepeczaner Jenő és Tófalvi Zoltán Szováta, illetve a Sóvidék történetével kapcsolatos szakmai előadásaival folytatódott a konferencia. Menyhárt Borbála Népújság (Marosvásárhely) 2014. február 8.Hazanéző prózaantológiaLegendás a sóvidékiek ragaszkodása szűkebb pátriájukhoz. Ezt Korond szellemi életének mindenesei is rendszeresen igyekeznek megerősíteni. A legfrissebb és igencsak beszédes példa rá A föld szerelme címmel közzétett Hazanéző prózaantológia. A Firtos Művelődési Egylet új kiadványa a Hazanéző Könyvek elindításának 20. évfordulóján a sorozat 25. kötete. A könyvsorozat szerkesztője, az antológia összeállítója Ambrus Lajos, aki mellékletünkben is mindegyre meg-megszólal, rövid beajánlójában hangsúlyozza: ezzel a kiadványukkal is hozzá szeretnének járulni ahhoz, hogy "újra igazi megtartó erővé válhasson számunkra az "»anyánk-arcú föld szerelme«". A megszólalókról köztudott, hogy kisebb-nagyobb életművüket is ez a szellem táplálja. A huszonötös szám a szerzők felkérésében is érvényesült, írás viszont ennél több van, harmincöt, ugyanis van aki egy, más több rövidprózával szerepel az antológiában. Sőt, még szómagyarázatot is szükségesnek vélt a szerkesztő. A háromszáz oldalas szép kiadványt forgatva, amelyet hangulatilag első borítólapján Páll Lajos Hazafelé című pasztellje, a hátsón pedig Józsa Judit kerámia Életfája határoz meg, hamar kiderül, hogy a könyv egyik szereplőjének, Kedei Zoltán festőművésznek a teljesítménye külön kiemelendő. Mindenik szerzőről készített egy arcképet. A lényegretörő, karakteres grafikák a beválogatott írások előtti oldalon meggyőzően tanúsítják a festő portrétista kvalitásait és jó emberismeretét. Ebben eddig se kételkedtek ismerői, de többnyire az önarcképei révén következtethettek erre. Nem csodálkoznánk, ha mind ritkább nyilvános jelentkezései után Kedei egyszer csak ilyen portrékkal lepné meg a művészetkedvelőket, akik e kötetnek köszönhetően arra is rájöhetnek, hogy emlékező, önelemző tollforgatóként is érdemes figyelnünk rá. (nm) Népújság (Marosvásárhely), 2014. április 12.Megtartó hűségKérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz – Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről. – Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét. 1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe. – 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre? – Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté. Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam. – Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka? – Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel. – Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő. – Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson". Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem. – 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv? – A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek. – Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása. – 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet. – Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól? – Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet. 1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben! – Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában? – Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát. Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat! Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem… – Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg? – Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló! – Több díjban részesült, soroljon fel néhányat. – 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem! Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely) 2014. augusztus 28.Huszonöt éves a HazanézőA hungarológiai folyóiratként meghatározott kiadvány huszonötödik évfolyamának ünnepét a korondi unitárius templomban tartották. A negyedszázados évfordulón a szerzőkkel negyven budapesti egyetemista ünnepelt. A Hazanéző negyedszázados létét Ambrus Lajos határozta meg, főszerkesztőként töretlen lendülettel ír, szerkeszt, szervez. A szerzők, akik életük bizonyos szakaszában Korondon éltek, valamint az elszármazottak is a lap munkatársai maradtak. Negyedszázados fennállásával a folyóirat az erdélyi magyar kultúrtörténet részévé vált. Emlékeztető: a korondi Hazanéző a kilencvenes években ötezer, később háromezer, jelenleg 600 példányban jelenik meg. Népújság (Marosvásárhely) 2014. augusztus 30.25. éve jelenik meg a folyóiratHazanézőben Korondon A Hazanéző című, hungarológiai folyóiratként meghatározott kiadvány huszonötödik évfolyamának ünnepe csütörtök délután a korondi unitárius templomban kezdődött. A negyedszázados évfordulón a szerzőkkel negyven budapesti egyetemista ünnepelt együtt. A Firtos Művelődési Egylet egyike a legelső székelyföldi civil szervezeteknek (1990. április 11-én jegyezték be). A családias összejövetelen Lázár Levente unitárius lelkész elsősorban a 14. században épült, katolikus kápolnából átalakított templom történetét mutatta röviden az egybegyűlteknek, majd felesége, Demeter Erika lelkész Király László Hazabeszélő című versét olvasta fel. A magyarországi Bolyai Önképző Műhely kórusa néhány dalt énekelt, majd Ráduly János, a lap munkatársa a Júlia szép leány című népballadát olvasta fel, végül Ambrus Lajos főszerkesztő köszöntötte a jelenlévőket. A templomi ünnepség után a vendégek átvonultak az imaházba, ahol borral, ordás buktával kínálták meg őket. Ezt követően megtekintették a tájházat, illetve a képtárat, utóbbi anyagát Józsa János keramikus adományozta a községnek. A találkozó közös vacsorával zárult. Hűek maradtak a laphoz Korond már a hatvanas-hetvenes években érdekes hely volt irodalmi és kulturális szempontból. Talán éppen a fazekasság és a piacozás révén voltak nyitottabbak és tájékozottabbak az átlagnál. A helyben létrejött líceum fennállásának rövid ideje alatt (1962–1973) igen jó képességű fiatal tanárok kerültek az intézményhez: Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Pászka Imre, Ambrus Lajos, Bölöni Domokos. Mellettük a helyben élő, szociográfiával, néprajzzal és irodalommal foglalkozók – István Lajos, Szőcs Lajos, Páll Lajos – is meghatározó szerepet játszottak. Az a tény, hogy Molnos Lajos is korondi illetőségű, hogy a sóváradi, de Korondhoz is kötődő Király László gyakran fordult meg a községben, magával vonzotta a második Forrás-nemzedék többi tagját, akik a hetvenes években több alkalommal is bemutatkoztak az itteni olvasóközönség előtt: Magyari Lajos, Farkas Árpád, Szávai Géza, Tömöry Péter lehetett azokban az években a korondiak vendége. A nyolcvanas évek elején Bölöni Domokos, a körzeti iskola igazgatója gondoskodott arról, hogy irodalom, könyv iránt ne csak az iskolai tevékenység keretében érdeklődjenek a korondi gyermekek. A felnőttek számára irodalmi esteket, humoristatalálkozókat szerveztek. Annak ellenére, hogy akkortájt eléggé beszűkítette a rendszer a kereteket, a korondi kezdeményezés kiválóan működött, egészen a rendszerváltásig. Többek között Bajor Andor, Zágoni Attila, Gelu Păteanu, Csifó János, Ráduly János neve bukkan fel azokból a sötét nyolcvanas évekből. Bölöni Domokos 1990 tavaszán visszaköltözött ugyan ifjúkora kedves városába, Marosvásárhelyre, ahol két évtizeden át volt a Népújság munkatársa, de soha nem szűnt meg benne a „korondiság”, továbbra is sóvidéki írónak számított, hiszen alkotói indulása a Kalonda alatt zajlott, olyannyira, hogy a témái még ma sem költöztek teljesen át Vásárhelyre. A Hazanéző negyedszázados létét Ambrus Lajos határozta meg, ő az a főszerkesztő, aki azóta is töretlen lendülettel ír, szerkeszt, szervez. Elmondható, hogy a felsorolt szerzők, akik életük egy szakaszában itt éltek, illetve innen származtak el, a lap munkatársai maradtak, szívesen közöltek és közölnek a kiadványban. Páll Lajos képzőművészeti munkái, páratlan stílusa ma is meghatározza a lap küllemét. Ráduly János néprajzi dolgozatokkal és verssel állandó munkatárs, de igen meghatározó személyiségek a holdudvarban Deák-Sárosi László költő, nyelvész, Majla Sándor költő, szerkesztő, Tófalvi Zoltán történész, Lőrincz György író, Simó Márton író, P. Buzogány Árpád költő, illetve Józsa Judit szobrászművész, Józsa János műgyűjtő és keramikus, Józsa László keramikus, Vinczeffy László képzőművész. „Az írás hőskora lezajlott” „Már 1973-ban szerettem volna egy kiadványt megjelentetni, de akkor még nem lehetett. Ki is nevettek, amikor előálltam az ötlettel” – emlékszik vissza a hetvenes évekre Ambrus Lajos főszerkesztő. – Már akkor sok kéziratot összegyűjtöttünk, ami ott lapult az asztalfiókban. Eljött a változás ideje, s rátaláltam a régi kéziratokra. Elsőként hoztuk létre ’90-ben a kulturális egyesületet, s úgy terveztük, hogy negyedévenként jelenjen meg a Hazanéző című lap. Végül félévente adtuk ki, 1993-tól pedig minden két lap között egy Hazanéző könyv is napvilágot látott. Korondon könnyű volt lapot szerkeszteni, hiszen a világon nincs még egy olyan hely, ahol ilyen sok a költő, író. Mindenki lelkesen írt, és idővel csatlakoztak a lap szerzőgárdájához olyanok is, akik nem korondiak. A kezdetekkor ötezer példányban jelentünk meg, ami szabadeladásban el is fogyott. Most ötszáz példányszámú a lap-, és többnyire barátok terjesztik. Külföldi és hazai barátok támogatták a kiadvány megjelenését, de idővel a megyei, illetve a helyi tanács is mellénk állt. Szerencsénk volt, hiszen olyan baráti hálózatot sikerült kiépítenünk magunk körül, akik mindig mellettünk álltak.” Ambrus Lajos szerint az írás hőskora lezajlott. – Amikor mi fiatalok voltunk, aki meg akart nyilatkozni, írt. Jót, kevésbé jót, de írt. Emlékszem, amikor megjelent az első kötetem, a faluban úgy mentek el mellettem az emberek, mintha valakivel találkoztak volna. Ma már nem adják meg az alkotó embernek ezt a tiszteletet. Közlési lehetőséget biztosított a lap Ráduly János neve már az első lapszámban megjelent, jelenleg is tagja a szerkesztőbizottságnak. „Amikor a rendszerváltás után létrehozták a lapot, nagy hiányok voltak irodalmi folyóiratok és könyvkiadók terén. A Kriterion Könyvkiadó bukdácsolni kezdett, a Dacia és a Ion Creangă megszűnt. Azért említem ezeket, mert itt jelentek meg első meséskönyveim. Tehát nem volt közlési lehetőség az alkotó ember számára. Éppen akkor jött létre a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és a Hazanéző, mindkettőhöz hűséges maradtam mindvégig. A Hazanéző Könyvek sorozatban három kötetem jelent meg, minden anyagomat lehozták a lapban. Ennél nagyobb megbecsülést nem kívánhatnék” – fogalmazott a korondi születésű Ráduly János. Szakmai tanulmányúton a budapesti diákok Deák-Sárosi László tanítványai nem először járnak a fazekasság szülőfalujában. „Egy éve tanítok a Bolyai Önképző Műhelyben, és fontosnak tartottam elhozni ide a fiatalokat, hogy lássák, milyen a népi kultúra, személyes kapcsolatokon, találkozásokon keresztül hitelesítsük mindazt, ami a könyvekből nem jön át. A Bolyai Műhely Alapítványt a Magyar Tudományos Akadémia támogatja, és tehetséges, kiemelkedő teljesítményű fiatalokat gyűjt össze, akiknek hároméves humán képzést biztosít ingyenesen. Örülök, hogy négy év után én hozhattam el a csapatot erre a szakmai tanulmányútra. Ambrus Lajos volt olyan kedves, és úgy időzítette az ünnepség időpontját, hogy mi is részt vehessünk” – mondta Deák, aki szintén a Hazanéző szerkesztőbizottságának tagja, ’92 óta szerzője a lapnak. Ő volt az, aki két, nagyon fontos antológia létrehozásában vett részt társszerkesztőként, az első hangos, megzenésített versgyűjtemény a húszéves évfordulóra jelent meg, két éve pedig az Üzenet másképp címűt szintén hanglemezzel együtt adták ki. Az udvarhelyi szerzők közül P. Buzogány Árpád a Hazanéző által meghirdetett verspályázat révén került a lap alkotói közé, majd idővel részt vállalt a könyvek szerkesztésében is, közös rendezvények szervezésében. Simó Márton író, újságíró, szerkesztő versekkel kezdte a Hazanézőben való jelenlétét, még az 1990-es hőskorban. Bár később bő másfél évtizedig nem Erdélyben élt, majdhogynem rendszeresen küldött kéziratokat Ambrusnak. A vers valahogy kimaradt, de jöttek helyette a „komolyabb” műfajok, a széppróza és a tanulmányok. Több Hazanéző-kötetnek szerkesztője, szerepelt az egylet által kiadott vers-, próza- és interjúantológiákban is. Kedei Zoltán marosvásárhelyi képzőművész egyetlen évet lakott Korondon, mégis ide kötődik a legjobban. „Amikor Ambrus Lajos felkért, hogy rajzoljam meg a Hazanéző tollforgatóit, azt hittem, megőrült. Végül elvállaltam a huszonhat szerző portréjának elkészítését, amely múlt év végén jelent meg egy antológiában” – mondta. Ez a negyedszázados fennállás ma már az erdélyi magyar kultúrtörténet része, egy jól körvonalazódó folyamat, amely – hála az egylet körül működő civileknek és alkotóknak – akár útmutató, példaértékű is lehet ebben az elanyagiasodott világban. Nagyálmos Ildikó, Népújság (Marosvásárhely) 2014. szeptember 30.Szováta az első világháború alattIII. Szovátai helytörténeti konferencia Szovátán, a Teleki Oktatási Központban (TOK) harmadik alkalommal tartottak szombaton helytörténeti konferenciát, amelyen szakemberek mutatták be a Sóvidékkel, illetve Szovátával kapcsolatos tanulmányaikat, legújabb kutatási eredményeiket. Az egész napos rendezvényen Józsa András Hadműveletek Szováta környékén 1916. október-novemberében. A Bekecs-hegyi harcok címmel tartott előadást, Zepeczaner Jenő Szováta népességéről beszélt az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc korában, Sófalvi András előadásának címe Rapsóné vára és környéke az Árpád-korban, Fekete Árpád a szovátai pionírexpedíciók szervezési nehézségeiről beszélt az 1970–1989 közötti időszakban. Szovátafürdő dualizmus kori villaépítészete volt a témája Oniga Erika előadásának, ezt követte Koszta István előadása Elhárító védelmi harcok a nyárádi dombokon – hadtörténeti adalék egy legendás történethez címmel. Ambrus Lajos a háborúk és a katonaénekek témakörét boncolgatta. Szolláth Hunor előadásának címe: Szovátafürdő bemutatása az Erdély folyóirat hasábjain (1892–1914), ezt követte Berekméri Árpád Róbert Harangrekvirálások a Sóvidéken az I. világháború alatt, Fábián Gabriella A szovátai római katolikus vallási közösségek az első világháború alatt, Barabás László A sóvidéki betlehemezés a 20. század elején és felújítása a 20. század végén, Csortán Ferenc Egy szovátai pap a 20. század hullámverésében: Török Mihály római katolikus plébános, Márton Béla Szovátai iparosok és ipari teljesítmények 1910-től, Vas Loránd Mikháza római öröksége, Tófalvi Zoltán A nagy háború: levelek a frontról, levelek a frontra című előadása. Szolláth Hunor, a Teleki Oktatási Központ oktatási és kulturális igazgatója a Népújságnak elmondta, hogy a konferenciát eredetileg a városháza tanácstermébe tervezték, tőlük független okok miatt kellett helyszínt változtatniuk. A városházán, mivel a központban található, nagyobb volt a látogatottság, de fent, a TOK-ban is jelen volt 30-40 ember, annak ellenére, hogy rengeteg rendezvény volt a hét végén a makfalvi Dózsa-napoktól a parajdi káposztafesztiválig, erre a rendezvényre az ment el, akit valóban érdekelt. Az előadások közül Zepeczaner Jenő előadását emelte ki, aki egyfajta előtanulmányban ismertette legújabb kutatásait az 1848–49-es népességalakulásról. Szovátai anyakönyveket nézett át, amelyekből kiderült például, hogy abban az időszakban a leggyakoribb férfi keresztnév a János volt, vallási szempontból a döntő többség római katolikus volt abban az időben, és mindössze egy unitárius élt Szovátán. A tanulmányból kiderült az is, hogy a szabadságharc alatt a kolerajárványba haltak bele a legtöbben. Megállapította, hogy Szováta lakossága gyarapodott a leginkább a vidéken. Érdekesnek nevezte Sófalvi András hiánypótló előadását a Rapsóné váráról, ami mindig vita tárgyát képezte, hogy végvár volt-e vagy pedig menedékvár. Az udvarhelyi múzeum ásatásainak nyomán XIII. századi leletanyagot találtak a vár építésével kapcsolatosan. Megállapították, hogy a vár több évtized alatt épült fel, tulajdonképpen a tatárjárás indokolta a felépítését, és a tatárjárás után fel is adták. Oniga Erika egyfajta előtanulmányt mutatott be Szovátafürdő dualizmus kori villaépítészetéről, a folytatásban majd művészettörténeti szempontból mutatja be a századforduló szovátai villáit. Szolláth szerint az egyetlen kifejezetten néprajzi témájú előadás a Barabás Lászlóé volt a sóvidéki betlehemezési szokásokról. Ezt is hiánypótló tanulmánynak nevezte, megemlítve az illyésmezei betlehemezésről szóló vetítést is. Koszta István Elhárító védelmi harcok a nyárádi dombokon – hadtörténeti adalék egy legendás történethez című előadásában a nyárádi harcokat mutatta be. Hadászati térképekkel illusztrálva, jól dokumentáltan adott elő, amit a szovátaiak is díjaztak – mondta Szolláth Hunor. A rendezvény könyvbemutatóval és dokumentumfilm- vetítéssel zárult. (mózes) Népújság (Marosvásárhely) 2014. november 25.Mire való az erdélyi író? (1.)Pár nappal ezelőtt, tulajdonképpen a Gábor Áron születésének 200. évfordulójára kiírt irodalmi pályázat eredményhirdetésekor nyilvánosságra hozott információk verték ki nálam a biztosítékot. Úgyhogy képtelen vagyok szó nélkül hagyni a jelenséget. Előtte meg Marosvécsen csodálkoztam rá mai írói társadalmunk gyarló voltára. Nagyobb lélegzetvétel szükségeltetik, hogy megfogalmazhassam az észrevételeimet. Kihirdették a Gábor Áron 200. című irodalmi pályázat eredményeit Ez év tavaszán, abból az alkalomból, hogy idén ünnepeljük a magyar nemzeti hős, tüzértiszt és ágyúöntő Gábor Áron, az 1848-1849-es forradalom egyik kiemelkedő székelyföldi személyisége születésének kétszázadik évfordulóját (aki Bereckben látta meg a napvilágot 1814. november 27-én) Magyarország Sepsiszentgyörgyi Kulturális Központja, partnerszervezetivel közösen, irodalmi pályázatot hirdetett. A bírálóbizottság értékelte a beküldött munkákat. A díjkiosztó gálára 2014. november 24-én, hétfőn, este 7 órától kezdődően került sor, Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében, abban a helyiségben, ahol a hagyomány szerint 1848. október 16-án hangzott el az emlékezetes kijelentés, hogy „Lészen ágyú!” Az első ágyút még az év november 28-án mutatták be és próbálták ki Sepsiszentgyörgyön. Jórészt a helyi tüzérség felszerelésének köszönhető, hogy Háromszéken megszervezhették a székely önvédelmet. A pályázat végeredménye: I. helyezés: Vasmenyasszony (színmű) – Pruzsinszky Sándor (Budapest) – 500 EUR II. helyezés: Az utolsó találkozás (novella) – Bányai Tamás (Budapest) – 250 EUR III. helyezés: Ágyúból öntött (vers) – B. Horváth István (Szekszárd) – 100 EUR Elismerő oklevelek: Rézágyú (novella) – Balogh Gábor (Győr), Gábor Áron keresztfája (novella) – Horvát Gábor (Kecskemét), Sírtánc (novella) – Ambrus Lajos (Korond), Őrhelyen – Nagy Irén (Csíkszentdomokos), A kökösi hídon kettőezer-tizennégyben – Bálint Tamás (Székelyudvarhely) A díjkiosztó ünnepséget Pruzsinszky Sándor drámaíró I. helyezést elért a Vasmenyasszony című felolvasó-színházi bemutatója követte. A színművet sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi színművészek egy csoportja mutatta be, Kolcsár József rendezésében. A gálaesten részt vett a csíkszeredai Székelyföld című folyóirat szerkesztősége is, továbbá bemutatták a Székelyföld decemberi számát, amely teljes egészében közli a három díjnyertes művet. Az értékelő-bizottság a következő tagokból állt: Fekete Vince költő, Lakatos Mihály (a pályázatot kiíró intézmények képviselője), Lövétei Lázár László költő, Pécsi Györgyi irodalomkritikus és Váry O.Péter író (a pályázatot kiíró intézmények képviselője). A pályázat kiírói és támogatói a Balassi Intézet – Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális Központja, a Kovászna Megyei Tanács, és Kovászna Megye Kulturális Központja. Marosvécsi gondolatok Néhány héttel ezelőtt - csak úgy, hirtelen felindulásból - összeszámláltam vagy két tucatnyi írót Székelyudvarhelyen és környékén, s legalább ugyanennyit a Csíki-medencében is. A számbavételkor rájöttem, hogy a létszám még magasabb, hiszen igen sokan az élő klasszikusok közül másutt élnek és alkotnak. Mivel a "lustrának" nem kellett túlterjednie ezen a két régión, nem foglalkoztam e szakma képviselőinek teljes számbavételével. Gyergyóban, Háromszéken, Marosszéken nem számláltam, hanem ráhagytam, mint a környezet- és medvevédők, amikor kijelentették, hogy Hargita megyében mintegy ezerháromszáz medve él, a teljes történelmi Székelyföldön pedig mintegy háromezer. Ennyit azonban a térség nem képes elviselni. Az írók számát illetően pedig háromszázban állapotban meg magammal, mondván, hogy ez a szám is nagyon magas - valóban nem él meg a Székelyföldön ennyi -, ezért engedhetjük meg magunknak, hogy Belső-Erdélyt és Magyarországot is támogassuk. Az összmagyar irodalmat is emberanyaggal látjuk el, az olvasók mellé kiforrott, kész írókat adunk; kiváló esszéistákat, bőbeszédű prózaírókat és ígéretes költőket juttatunk ki a nagyobbik honba, akik szép lassan olyan pályára léphetnek, amelyen érettségitétellé nemesedhetnek a nagy és magyar kultúra egyre inkább drót- és lég-függő kiberterében. Aztán következett a marosvécsi Kemény-várkastély visszaszolgáltatása után szervezett nyílt nap, a kapunyitás november 8-án, amikor a népek több évtized után – végre! – bejárhatták az ódon épület belső tereit, azokat a helyszíneket, ahol a trianoni "hungarocídium" után ébredező erdélyi magyar írói társadalom java időnként összesereglett megvitatni a "stratégiát", a kulturális irányvonalakat és a teendőket. Lehetséges, hogy nem is annyira a konferenciázás, hanem inkább a baráti együttlét lehetősége jelentette az igazi hasznot, hiszen a helikoni munkaközösség csak eszmei és elméleti szinten működött, jogi személyiséggé, alapítvánnyá, egyesületté soha nem szerveződött, s mégis oly hosszú időn át fennállhatott és szolgálhatta a kisebbségbe szakadt erdélyi magyar társadalom érdekeit. Amikor megjelentünk a kastély környezetében, s kezdetét vette a megemlékezés, a koszorúzás, báró Kemény János alakjának felidézése, mindjárt arra lettem figyelmes, hogy két történelmi egyházunk és a sokarcú politikum képviselői is igen markánsan képviseltetik magukat. Igaz ugyan, hogy az államelnök-választás két fordulója közti időben jártunk, amikor a számunkra igazi tétet nem jelentő aktusra való felkészülésben gyakorlatilag magunkra maradtunk, mert a felelőtlen felelősök azt mondták, hogy haladjunk csak toronyiránt, s oda szavazzunk, ahova szívünk-lelkünk, ízlésünk, úri kedvünk diktálja, de mégiscsak jobb - ejsze -, súgták, ha a baloldali négyzetbe tesszük azt a bizonyos bélyegzőt a szavazólapon. Mondták ezt annak ellenére, hogy a szívünk azért testületileg jobbra húzott. És épp ezek a Pilátusok voltak a legmarkánsabban jelen. Eltelt újabb három hét, s mind vártam, hogy a sajtóban felhívás jelenik meg, amely mentén a művésztársadalom megszólal és felajánlásokat tesz. Mert én még abból az ósdi garnitúrából való vagyok, aki úgy képzeli, hogy használni tud a szavak által, s az üzenet erejével. Egy vak hang sem jött. Nyoma sincs a felajánlásnak. Több ismerős azt mondta, hogy a kastély magántulajdon, az örökösök szíve-joga eldönteni, hogy mit kezdenek véle. Ez így van, csak éppen a szimbólum újjáépítése lenne fontos. Az is elképzelhető, hogy közben bizottságok alakultak, szerveződnek a boszorkánykonyhák és a szekértáborok, a grémiumok és a kuratóriumok, csak éppen a szellemi kötőanyag illan tova ez idő alatt a habarcsból. Gondolom nézelődnek a kollégák, hogy ki kivel, s kivel nem. Mondja már meg valaki, hogy zajlik-e valamiféle kezdeményezés? Mert az olvasótábor, az istenverte nép várja már azokat a fotográfiákat, amelyeken egymás mellé ülnek majd a lévendő érettségitételek elkövetői. Vagy írjunk egy projektet, pályázzunk Brüsszelig a transzszilvanizmus védelméért. Tetessünk majd ki ékes román nyelvű táblákat a főbejárathoz, hogy ezt is ők javítják meg nekünk és saját arcukhoz igazgatják a múltunkat meg a jövőnket? Vagy kérjük meg a genetikai potenciállal rendelkező szomszédságot, hogy javítsa meg az ereszcsatornákat? Simó Márton Székelyhon.ro 2015. február 8.Nyolc plusz egy irodalmár a korondi huszonötbőlSzombaton este bensőséges hangulatú irodalmi estre került sor a marosvásárhelyi unitárius egyház Dersi János-termében. A korondi Hazanéző folyóirat antológiája huszonöt szerzőjéből 8+1-en jöttek el, hogy a vásárhelyi művészetkedvelő közönséggel találkozzanak. A házigazda Nagy László unitárius lelkész köszöntötte A föld szerelme című antológia (kiadta a korondi Firtos Művelődési Egylet 25 éves Hazanéző folyóirata) Vásárhelyre látogató szerzőit, de mint később kiderült, jó néhányan közülük itthonról jöttek haza. Jelen volt Kedei Zoltán képzőművész, aki – már mondani sem kell – szintén marosvásárhelyiként rajzolta meg a huszonöt szerző portréját. Így legalább valamennyien „helyben” lehettek a találkozón. Ambrus Lajos főszerkesztő a kötetcímről mondta el, hogy mit is takar. Itt egy éjszaka többet ér, mint más helyt sok jó év – idézett egy Korondról elszármazottat, s ha még így sem hinné valaki, hát megtoldotta egy korondi-amerikás magyar vélelmével, aki miután hosszú évek múlva hazajött, imigyen fakadt ki: ha tudtam volna, hogy ilyen sokáig tart, már Parajdon leszálltam volna a vonatról. Ha valakinek ezek után még magyarázni kell, hogy mit jelent a szülőföld szeretete, az kérdezze orvosát, gyógyszerészét – tette hozzá. Mindjárt utána az amúgy Kibéden élő, de korondi születésű Ráduly János olvasott fel hatot a legutóbbi félperceseiből. Előtte azonban elmondta: a nyáron lesz a bolyais hatvan éves érettségi találkozójuk, ami újfent bizonyítja: minden út innen vezet valahova, vagy Korondra, vagy a világba, de mindenképpen haza. Az ugyancsak Korond szülötte Tófalvi Zoltán sajnálatos módon nem lehetett jelen a találkozón, de Nagy László lelkésszel üzent, aki felolvasta az antológiában szereplő, özvegységére városi szolgálatba szegődő hatgyerekes asszonyról szóló elbeszélésének egy részletét. Józsa Jánost fazekasként mutatta be a főszerkesztő, minthogy az is a mestersége a keramikusnak. De hogy nem ragadt le az agyag bűvöleténél bizonyította az is, hogy helyretette a fogalmakat – a Hazanéző a Mórickővel (itteni menedékül szolgáló oltáros-pados barlang) és a Szállással szembeni földrajzi hely, ahonnan haza néztek a Korondról vészek elől elmenekült, s épp hazatérőben lévő székelyek. S csak úgy mellékesen megtudtuk róla azt is, hogy olyan képtárat adományozott Korondnak, amire nem egy város lenne büszke. A ravai születésű Kedei Zoltán képzőművész főszerkesztői nógatásra rajzolta meg a kötet számára a huszonöt szerző portréját, aztán további különösebb nógatásra már nem is volt szükség ahhoz, hogy újrarajzolja az egészet a korondi képtár számára. A szerző-kiállítás portréi még két hétig láthatók a Bolyai téri unitárius templom termében. A korondi unitárius lelkész, Demeter Erika amolyan „noviciája” az antológiának, de minden esélye megvan, hogy nagyobb formátumú képpel bevonuljon a korondi művész-képtárába (itt még csak egy kisebb formátumú, a kötet számára készült portréja látható), ugyanis az általa felolvasott novella predesztinálja erre. Molnos Ferenc is Korond szülötte, de most épp Szovátán él. A felolvasott rodostói történetével arra szándékozott fényt deríteni, hogy egy rodostói török kecskecsiszár szemében hány kecskét ér egy enyhén gömbölyödő székely asszony. A Korondon csak iskola-igazgatóskodott, amúgy dányáni születésű, Vásárhelyen élő Bölöni Domokos szokásához híven elkápráztatott sajátságos humorával. Ezúttal azt hallgatta el előlünk, hogy miként rontotta Bindász a tempert. Azóta sem tudja senki, de ettől függetlenül harsányan nevettek a groteszk történeten. A felolvasások után szeretetvendégségen beszélgettek tovább a szerzők a hallgatókkal. Bebizonyosodott: minden út Korondról vezet Vásárhelyen keresztül Korondra, esetleg kisebb kibédi, ravai, dányáni, szovátai kitérőkkel. Nos, ez a szép és jó ebben a kis erdélyországi Tündérkertben – mi mindenhol otthon vagyunk benne – hangzott el az eseményen. Bakó Zoltán Székelyhon.ro 2015. február 10.Aprócska feltámadásokFebruár 7-én, szombaton tartották a korondi Firtos művelődési egylet Hazanéző című folyóiratának újabb bemutató estjét Marosvásárhelyen. Az eseménynek az Unitárius Egyház Dersi Jánosról, az egyház nagy jótevőjéről elnevezett, Bolyai téri tanácsterme kínált otthont, a házigazda, Nagy László lelkész önzetlen közreműködésével. A rendszerváltozás hozta szabad szellemi légkörben számos új kiadvány született, a művelődési egyesületek, körök, alapítványok örökérvényűnek szánt névjegyeiként. Az elektronika "győzelmével" a nyomtatott sajtó legkorábban ezekben a körökben múlt ki, és jobbára elenyésztek a működtető szerveződések, és a kiadókra is rájár a rúd. A korondi Hazanéző dacol az idővel. Ambrus Lajosnak és helyi hazafi társainak köszönhetően fölveti a fejét, mint Tompa László magányos fenyője, és történjék bármi is: megjelenik! Olvasótábora széles, Budapestig, Vancouverig, Melbourne- ig, sőt Fenyőkútig és Pálpatakáig terjed: tudnak róla, emlegetik, idézik, és nem ritkán a széles világba jelle-gült korondiak büszkén párosítják a portéka mellé, mert van annyira mutatós, mint a pompás népi kerámia. Jól teszik hát, akik szólnak, hogy jó hazafelé tekinteni, legyen bárhol az otthonod. Boldog az elme és a szív, mikor azt lükteti s dobogja: szülőföldem, szerelmem. A lap fennállásának negyedszázados évfordulója alkalmából antológia jelent meg a köréje gyülekező szerzők műveiből. Így éppen huszonöt írás kapott helyet A szülőföld szerelme című gyűjteményben, melyet Ambrus Lajos főszerkesztő ismertetett felvezetőjében. Kedei Zoltán festőművész elkészítette a szerzők portréit, ezeket két hétig tekinthetik meg az érdeklődők a színhelyen. Az antológiát több székelyföldi településen is bemutatták, ezúttal a következő szerzők szólhattak a népes közönséghez: Ráduly János író, néprajzi gyűjtő, Kedei Zoltán festőművész, Demeter Erika korondi unitárius lelkész, író, Józsa János keramikus művész (aki értékes képzőművészeti gyűjteményét adományozta a korondi galériának), Molnos Ferenc korondi születésű szovátai író, festő, újság- és tévészerkesztő, Bölöni Domokos marosvásárhelyi író, szerkesztő, aki 1973-tól tizenhét éven át működött pedagógusként a híres sóvidéki településen. A mindvégig oldott, kedves hangulatú találkozás jó alkalmat kínált azok számára is, akik egykor elkerültek otthonról, akik hosszú évek óta nem találkozhattak földijeikkel. Hogy csak két kitűnő korondit említsek: öröm volt látni Orzánné Ambrus Erzsébetet, a Székely Népi Együttes egykori táncosát, aki százat tudott fordulni hajdanán; Domokos István koreográfust, táncmestert, aki három évtizedig vezette a tánckart, ő a Bolyai Tudományegyetemet cserélte föl a táncegyüttessel. Múlnak az idők, de a szülőföld szeretete ott lebeg az emlékezet fölött. Páll Lajos nélkül nincs Korond. Ha mégis, akkor nem az. Mint valami szigorú patrónus, figyelte a falról népének ezt a küsded gyülekezetét az ecset és a szó nagy sóvidéki művésze. Végre nem ő alkotta, hanem őt alkották oda fel, a falra. Persze, kissé mindig féljük őt, mint régente, ha szemvillatásával ezért-azért meg- megfeddett. Damján B. Sándor Népújság (Marosvásárhely) 2015. március 20.Bölöni és Kedei UdvarhelyenA két szerző Bölöni Domokos és Kedei Zoltán életének korábbi korszakai a sóvidéki Korondhoz köthetők. Az írói és a képzőművészi pályakezdés minden alkotó számára meghatározó, kedves a hely, ahol ez a nagykorúsítási folyamat lezajlik. Bölöni majd' két évtizedig, Kedei csak két esztendőn át dolgozott Korondon, de az utóbbi években mindketten egyre gyakrabban bukkannak fel ismét ifjúságuk helyszínein, többek között azokon a rendezvényeken is, amelyeket a Firtos Közművelődési Egylet szervez, és úgyszintén jelen vannak az Ambrus Lajos által szerkesztett antológiákban is. Kedei Zoltán két évvel ezelőtt egy sóvidéki antológia számára megrajzolta az ott publikálók arcképeit, s túl a kötetben való megjelenésen ez az "anyag" olyannyira tárgyiasult, hogy immár, állandó tárlatként tölti meg az új korondi művelődési ház előcsarnokának falait. Hadd lássák a népek, hogy milyen sokan indultak az írói pályára a Sóvidékről. A székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban ez alkalommal még inkább hazahívják a két alkotót, hiszen ritkán és keveset járnak mostanában ebben az általuk is kedvelt városban. Bölöni Domokos Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng és Szélrózsa kankalin című prózaköteteit, illetve Kedei Zoltán Megtépázott álmodozás című, lírai jegyzeteit tartalmazó képes könyvét mutatják be. A kettős író-olvasó találkozóra 2015. március 26-án, csütörtökön, délután 6 órától kerül sor a Látvány- és Hangzóanyagtárban. * * * Nem történt tévedés, amikor Kedeit is íróemberként emlegetjük, hiszen a képzőművész ír is! A képeiről? Vagy csak úgy mellékesen? Ezt a jó barát, Bölöni (aki a kötet szerkesztője is) jobban tudja. Nem véletlenül adta a Lélegző gyöngyszemek címet rövid, értelmező írásának: "Kedei Zoltánnak a ceruza és ecset mellé tollat is adott a kezébe az Úr. Vigaszként talán a felhőtlen gyermekkor elveszett édenéért, az ősi tulajdonból kiakolbólított és a lét peremére taszított család kálváriájának enyhítésére, a tehetség és szorgalom szerinti tisztes boldogulás hiányának pótlására. Adta az ecsethez a látomásos lebegést, a színek szeretetét, a formák kedves gyülekezetét, és adta a tollhoz az emlékezés szabadságát, a lélek üvegharangjának csendüléseit, a művészi szép keresésének izzását. Tálentomaival aztán szerény lehetőségei szerint gazdálkodott a művész. Ideje hajlatán része a betakarításnak az is, amit alkotás közben vagy a munka szüneteiben gondol vagy álmodik. Ezek itt egy élet apró villanásai, lélegző gyöngyszemek. Napnyugtakor nem keveredhetnek el a föld porával. A lélek szentjánosbogarai, esti vagy éjszakai halk reflexiók. Kép és szöveg harmonikus együttese: fények és jelek izgalmas muzsikája. Szivárványos ajándék." Hogy Bölöni munkássága iránt is felkeltsük az érdeklődést, hadd ajánljuk pár szóban őt is az érdeklődők figyelmébe. A recenzens nem más, mint a rendezvény szervezője. (sm) Kinek és miért kell a mi földünk Bölöni Domokos múlt évben kiadott egyik könyve (Szélrózsa kankalin. Kriterion könyvkiadó, Kolozsvár, 2014) nem csupán pipacsos borítójával hívja fel magára a figyelmet az üzletek polcain, hanem – főleg a szerzőt ismerő és közléseit figyelemmel kísérő olvasó szemében – azzal a lehetőséggel is, hogy újabb írásait könyvvé szerkesztve vehetjük kézbe. A kiadvány könyvként tetszetős, csaknem másfélszáz oldalas. A Matei László szerkesztette kemény borító színével melegséget sugall, tapintása is kellemes. Amikor először végigforgatjuk, feltűnik: a szerző szülőfalujáról, Dányánról és a családjáról találunk benne néhány fotográfiát. Színesek a frissebbek, fehér-feketék az évtizedesek. Ez már olyan jelzés, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Hogy nem a szerzőtől eddig megszokott hangvételű és stílusú novellák gyűjteménye a kötet, a két nagy fejezet címe is alátámasztja. Az első, Mondatok az életemről címmel kereken a századik oldalig tart. Egyetlen téma köré csoportosíthatók az ide sorolt írások: milyen az erdélyi magyar falu? Bölöni ezt nem csupán íróként látta és láttatta eddig, hanem újságíróként is. 1990-től nemrég történt nyugalomba vonulásáig a marosvásárhelyi Népújság munkatársa volt, akit nem riasztottak el a poros utak, a lehangoló mindennapok. A falu szolgálatában tevékenykedett, sűrűn megfordulva a marosszéki kisebb településeken is. Saját falujáról, Dányánról így fogalmaz: „Egy kicsiny, eldugott faluból jövök, de az a pár év, amit születésemtől ötödik elemista koromig ott töltöttem, meghatározó volt életemben” (A szűkebb pátriáról). Milyenek voltak régebb a falvak, kinek kell ma a föld, hogyan változtak meg a régről ismert települések? – teszi fel a kérdést, és hol lírai emlékezések, hol pedig szigorúbb szemű riporteri beszámolók adják meg a választ. Szó esik sárról és hitről, kollektivizálásról meg temetőkről, tejről és szalonnáról. Egyik írás a Mézvirágillat címet kapta. A másik fejezet (Arany a tűzben) rezignált hangú alcímet visel: Őszi búcsú a huszadik századtól. Mindjárt az első írás az ismert orosz lírikus, Szergej Jeszenyin egyik sokat idézett versének első sorát idézi, Rab Zsuzsa fordításában: Bokraink közt már az ősz barangol. A fejezet emlékezéseiben, vallomásaiban líraivá szelídül néhol a kesernyésség is, közösségi eseményeket, fontos történéseket idéz fel. Felhasználja jól ismert szerzőink egy-egy sorát, kifejezését (Ady, Árpily, Bözödi, Csokonai, Dsida, József Attila, Kosztolányi, Petőfi stb.) Mintha csak annak okán tenné a szerző, hogy már elbúcsúztunk a múlt századtól, azzal együtt egy ezredévtől is. De lássuk csak, milyen lelkülettel csúszunk, csúsztunk át a következő évezredbe? P. Buzogány Árpád Székelyhon.ro 2015. június 2.Válaszok egy életút tapasztalataibólMitől más a székely? címmel tartott előadást szombaton szülőfalujában, Gyergyóalfaluban a 90 éves Ambrus András. A jelenleg Magyarországon élő színművész, író életútjának mozzanatain keresztül érzékeltette a székely ember jellemzőit. Írók, zeneszerzők adtak hangot a székely másságnak, általában különbnek tartva ezt a nemzetséget sok másnál – mutatott rá előadásában Ambrus András, saját tapasztalataival, élete bizonyos állomásainak elmesélésével nyomatékosította a Kodály Zoltántól és Mikszáth Kálmántól felolvasott idézeteket. Úgy értékeli, a székely ember jellemének formálásában az időjárás éppen akkora szerepet játszott, mint az, hogy katonanemzet lévén fegyelmet tanult. A közösség késztető erejének köszönhetően a munka nem volt idegen, szinte veleszületett képességük volt a régieknek – hallhattuk az előadásban. „Sokat gondolkodtam, hogy minket mivel neveltek munkára, de csak pár hónappal ezelőtt jöttem rá: a közösség késztetett erre. El nem tudom mondani, hogy milyen érzés volt az, amikor kaszával a vállamon végigsétáltam az utcán. Mintha minden ablak leányfejtől virágzott volna ki, és látnák, hogy én vagyok valaki: férfi vagyok” – példázódott az előadó. Felbecsülhetetlen értékként beszélt a székely közösség késztető erejéről, sajnálattal mutatott rá ennek szertefoszlására. „Egy kalász, ha lehullott a megrakott szekérről, lehajoltunk érte és visszatettük. Most ezeket az értékeket a modern világ döcögő szekeréről nem csak hogy hagyják lehullni, de ledobálják őket, és még rá is taposnak, nem tudván, hogy milyen kincseket hagynak kárba veszni” – fogalmazott. A „csak azért is” érzésről A gyökerek, a népi kultúra megőrzése minden időben fontos, ennek „motorja” Ambrus András esetében nemzeti érzelme volt. „Jó tanuló voltam, úgy tűnt, hogy gimnáziumba megyek, de az első világválság éreztette utóhatását, ezért román iskolába kellett menjek. Túléltem azt is, mint sok mindent. Ekkor támadt fel bennem a »csak azért is« érzés. Nem tudtak úgy belém sulykolni egy román verset, hogy mellette ne tanuljak meg két magyar verset. Nem tudtak egy, a román nemzetet dicsérő dalt úgy megtanítani nekem, hogy ne tanuljak meg két magyar dalt, és ne énekeljem folyton” – idézte fel élményeit. Életmentő leleményesség A székely leleményességet a második világháborúban átélt eseményeken keresztül érzékeltette Ambrus András. Katonaságának, fogságba esésének történetét ismertetve mesélte el, hogyan hasznosította az itthon tanult, ellesett fogásokat. Ausztriában esett fogságba, innen több ezer bajtársával együtt vonattal szállították egy lágerbe, a Szovjetunióba. „Isteni szerencsének köszönhetem azt, hogy épségben megúsztam az egészet. Megint csak a falumbéli tapasztalatokra kell hivatkozzak: negyvennél is többen voltunk egy vagonban, sűrűn feküdtünk egymás mögött. A vagonok ablakait tüskés dróttal zárták le, megláttam, hogy 4-5 méter drótot otthagytak. Eszembe jutott, hogy van nekem egy jó pokrócom, készítek egy függőágyat. Otthoni tapasztalat volt, hogyan kell a drótról a tüskét lecsavarni két bicskának a fokával, akárcsak az, hogy a drótot hogyan kell puszta kézzel eltörni. Ezt apámtól láttam. Addig hajtogatta, amíg eltörött. Én is ezzel a módszerrel készítettem függőágyat, ahol harminc napon át fekhettem, mintha üdülnék. A többiek ott izzadtak, és éjfélkor oldalra fordultak vezényszóra” – idézte fel az előadó. A fogolytábor felé vezető út egy másik eseményét elmesélve érzékeltette, leleményességével hogyan lett kiváltságos fogságba esett társai között. „A nővéreimtől láttam, hogyan készítik a lisztes zsákot: egy nagy téglalap alakú vásznat összevarrnak, kifordítják, és újra összevarrják. Ezt a tudást is hasznosítottam. Egyik bajtársamnak volt egy kendő nagyságú, gumírozott vászna, amit azért akart hazavinni, hogy a gyereke bölcsőjébe tegyék, de mivel otthona helyett a lágerbe tartott, sírva várta, hogy kinyissák az ajtót és kidobhassa a vásznat. Elkértem tőle. Első gondolatom az volt, hogy ha Szibériába kerülünk, magamra terítem, és megvéd az esőtől, a hótól. De aztán más jutott eszembe, és csináltam két vizes zacskót belőle. A bajtársak nem győztek röhögni rajtam, de lett két, egyenként tíz literes zsákocskám. Még korcot is varrtam rájuk, mint a gatyának otthon a hölgyek, spárgát tettem beléjük, hogy fel lehessen akasztani a szegre. Így történt, hogy amíg más vagonban negyven embernek egy napra húsz liter volt az adagja, addig nálunk ennek duplája lett. Olyan tekintélyt szereztem a vagonban, mint senki más, hisz én voltam a vízosztó. Ráadásul mozoghattam egy kicsit, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy én legyek a vízhordó. Ennek fejébe néhány civil ruhát kaptam, mert bajtársaim gondolták, hogy mivel Románia felé megyünk, ott akarok megszökni valahol. Ez be is következett. A iaşi-i lágerből indítottak el egy szerelvényre való foglyot. Amikor kanyarodott a sor az állomás felé, én nem kanyarodtam. Egyenesen mentem tovább. Az egyik őr meg is látott, de a köpenyemet és a hátizsákomat már a sorban levetettem, és civil sapkám is volt, úgy léptem ki a sorból. Megrántott és eltaszított, még fenéken is rúgott, úgy hogy szó szerint elkergettek engem a lágerből” – mesélte szabadulása történetét Ambrus András. „Fölszedtem sátorfámat, és világgá mentem” A visszaemlékezésben hallhattuk, Alfaluban a művelődési élet szervezésére kapott megbízást a hazaérkezett fiatal férfi, három évig zajlottak felügyelete alatt a kulturális és szórakoztató programok. Ebben az időszakban érezte meg a kommunizmus előszelét, és az új rendszer elől Magyarországra menekült. „A faluban is megalakult a Magyar Nemzeti Szövetség, tagja és ifjúsági vezetője lettem. Mint ifjúsági vezetőt, továbbképzésre küldtek Marosvásárhelyre, ahol egy kommunista tartott előadást a jövőről. Világosan és tisztán elmondta, hogy az fog következni, ami a Szovjetunióban van. Ez megrendített. Amikor hazajöttem, nem győztem biztatni a gazdákat, akik a közbirtokosságokat vezették, hogy adjanak el mindent, és építsék a falut. Vakarták a fejüket, de nem hallgattak meg.... Amint Petőfi mondja: fölszedtem sátorfámat, és világgá mentem” – osztotta meg közönségével Alfalu szülöttje. Felnőtt életének itthon töltött szakaszából egyetlen negatívumot emelt ki. Mint fogalmazott: „Egyet nem tudtam elintézni, pedig mennyit fáradoztam rajta! Azt, hogy minden mulatság verekedéssel végződött. Már gyermekként is ezt tapasztaltam, és a nagy verekedéseknél azon tűnődtem, hogy honnan tudják, kit kell ütni? Mert mindenki verte a másikat.” Budapesten lett színművész Az előadás további részében Ambrus András röviden vázolta élete alakulását. Elmondta, egy hirdetésre jelentkezve vették fel a Színművészeti Főiskola kollégiumába, ahol hovatartozása miatt élt át kellemetlenséget. „Egyszer az egyik, azóta jó nevet szerzett filmrendező, aki velem együtt vezetőségi tag volt, felolvasott egy felsőbb utasítást, amely úgy szólt, hogy azokat a kollégistákat, főiskolásokat, akik a határon túlról jöttek ide, haza kell küldeni, mert most már ott is szocializmus van, tehát nem kell félniük. Mély csönd lett. Jancsó Miklós innen volt, Kovács András is, akárcsak Fehér Imre. Egyikük sem tudott szóhoz jutni. Végre kénytelen voltam én megszólalni. Azt mondtam az illetőnek: Péter, ha ezt még egyszer felveted, én a beledet kivetem. Nem vetette fel, hát így lett belőlem színművész” – hallhattuk Ambrus Andrástól. Illyés Gyula A munka és a halál között című verséből idézve köszönt el közönségétől: Ahogy a két kezem tudta,/ hát készen itt a munka./ Jó volna tán, ha itt-ott/ pántjain még javítok –/ Még jobb volna elölről/ kezdenem az egészet!/ De íme rámsötétlett – /Kifogytam az időből – /Hát, ha kész van, ha félben, /vén eset van, bevégzem./ S most, hogy szemem lezárom/ s fáj izzón ez a két szem:/ mi is a szép – most látom/ – mi is a jó, most érzem. Életútja Ambrus András Gyergyóalfaluban született 1925. november 29-én. Parasztcsaládból származott; szülei: Ambrus Lajos és Gergely Karolina. A második világháború miatt középiskolai tanulmányait nem fejezte be. 1945-1948 között a családi gazdaságban dolgozott, később Budapesten beiratkozott a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol diplomát szerzett 1953-ban. 1952-1953 között, valamint 1956-1961 között a Nemzeti Színház tagja volt. 1953-1956 között az Ifjúsági Színházban lépett fel, később a Jókai, illetve a Thália Színház társulatában (1961-1978). 1978-1985 között a Mafilm szerződtette. Főbb szerepei: Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk (Barabás); Bródy Sándor: A dada (Bolygó Lajos); John Steinbeck: Egerek és emberek (Gazda). Könyvei: Gyergyó (regény, 1959); Székely Trianon (2005); A Mindenható markában (2008). Pethő Melánia Székelyhon.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
