|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 54 találat | lapozás: 1-30 | 31-54 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Márkos András 2008. január 3.Andrei Marga egykori rektor újabb mandátumot nyert a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem rektorválasztó szenátusi ülésén. A következő négy évre Magyari Tivadar rektor-helyettes, magyartagozat-vezető megmarad tisztségében. Magyari az ülés után elmondta, a magyar tagozat vezetőit egyhangúlag választották meg. A másik rektor-helyettes a magyar tagozat részéről Márkus András matematikus. Az Akadémiai Tanács alelnöke Nagy László fizikus lett, aki mostanáig az egyetem egyik rektor-helyettese volt. Benedek József történész az Akadémiai Tanács tagja lesz a következő négy évben. Újdonságnak számít, hogy Marga javaslatára hatról kilencre bővítették a rektor-helyettesi tisztségek számát, s az egyik újonnan létrehozott funkciót Szamosközi István pszichológus tölti be. Magyari Tivadar nyilatkozatában hangsúlyozta, a következő négy évben meg kell találni a megoldást a magyar tagozat szakmai-tannyelvi önállóságára. Ennek elmaradásáért azonban ő nem vállal felelősséget. Az új rektor támogatja azokat az intézkedéseket, amelyek a kisebb létszámú, ezért könnyebben tanítható magyar évfolyamok esetében azt szolgálják, hogy a diákokkal több kérdésben személyesebben foglalkozzanak. Magyari a magyar tagozat alapszabályzata módosítását kezdeményezte, és megbeszélte az új rektorral, hogy a Chartát is olyan értelemben kell módosítani, hogy alapdokumentumként garantálja a szakmai alapú önállóságot. A BBTE-n jelenleg 7200 magyar diák tanul anyanyelvén, ők az egyetem diáklétszámának a 27 százalékát teszik ki. A Margával folytatott megbeszéléseken a felek egyetértettek abban, hogy a magyar tagozat sokat fejlődött, de orvosolni kell a lemaradást az oktatói létszám tekintetében, különösen bizonyos karokon, illetve a vidéki tagozatokon és a magyar tanítóképzőkön. Megteszik az utolsó lépéseket is, hogy a magyar nyelven oktatott tantárgyak teljes körűek legyenek az 59 szakon. /Pásztor Krisztina: Új-régi vezetőség a BBTE-n. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 3./2008. január 7.„Rafi Lajos verseit olvasni időutazás”, állapította meg Kemény István budapesti író Gyergyószárhegyen, a csatornakészítő roma költő Földhöz vert csoda című első verseskötetének bemutatóján. Rafi Lajost /sz. Marosvásárhely, 1970/ egyéves korában költözött Gyergyószárhegyre. Több magyarországi irodalmi folyóiratban közölt verseket. Hat gyermek édesapja, és ősei mesterségéből, a bádogosságból tartja el családját. Rafi Lajos legtöbb esetben papírfecniken őrzött verseit Kemény István szerkesztette kötetbe, és a budapesti L’Hartmann Kiadó gondozásában, a magyarországi Szociális és Munkaügyi Minisztérium támogatásával jelentek meg. A költő az esten elsősorban Kemény István, Bartis Attila és András László magyarországi íróknak, valamint Márkos András képzőművésznek, Ferencz Ervin ferencrendi szerzetesnek és Danguly Ervin művelődésszervezőnek köszönte meg az őszinte hangú biztatást. /Jánossy Alíz: Vátesz és megváltó. = Krónika (Kolozsvár), jan. 7./2008. március 15.Székelykeresztúron számos hely idézi az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc történéseit, valamint a forradalom költője, Petőfi Sándor emlékét. Az 1990 utáni években a Petőfi Sándor Általános Iskola előterében talapzatra került Márkos András 1948-ban mintázott és a szentkeresztbányai gyárban kiöntött, majd sokáig múzeumi raktáron tartott vas-Petőfije. Ezekben az években Demeter István helyi, fiatal szobrász elkészítette Orbán Balázs, Berde Mózes (1848-as kormánybiztos) bronzszobrát és Zeyk Domokos (Pefőfi honvéd-százados bajtársa) kőszobrát. A három személyiség nevét egy helyi iskola viseli, a szobrok az iskolák előtti parkokban állnak. Dunakeszi testvérváros 1998-ban, a szabadságharc 150. évfordulóján Petőfit és Bem tábornokot ábrázoló bronz kompozíciót állított fel a Gyárfás-kúria udvarán, majd 2005. március 15-én a Dunakeszin élő lengyel kisebbség helyezett el Bem József-emléktáblát a kúria falán és az épület előszobájában megnyílt a Petőfi-emlékszoba. Most pedig március 15-én a Csekefalvi utca sarkán álló épületre újabb Petőfi-emléktábla kerül a következő felirattal: „E ház helyén állt az egykori Szakál János-féle vendéglő, ahol Petőfi Sándor utolsó éjszakáját töltötte. ” /Fodor S. Sándor: Székelykeresztúr. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 15./2008. április 21.Csupán Ioan Talpes szenátor válaszolt Márkos András képzőművész és a gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Alkotóközpont közös szervezésében meghirdetett A bűnbocsátó cédulák újraélesztése című performanszra. A rendezvény fő célja a honatyákkal – szenátorokkal és képviselőkkel – való közös elmélkedés, közös alkotás volt. Márkos András képzőművész az eredetileg négynaposra tervezett akció helyszínéül a Lázár-kastély lovagtermét választotta. Ioan Talpes elmondta: „Nemcsak azért tartottam fontosnak eljönni, mert Márkos jó barátom, és tudom, ha ő valahová meghív, ott rendkívüli dolog történik” A szenátor októberben, a parlamenti ciklus végén a román parlament épületében szeretné kiállíttatni a Márkos által készített bűnbocsátó cédulákat. A kiállítás-megnyitót követően Ferenc Ervin ferences szerzetes tartott előadást az önvizsgálatról és a hét fő bűnről. /Jánossy Alíz: Bűnbocsánat közömbös politikusoknak. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 21./2008. május 2.Márkos András képzőművész /sz. Csíkszereda, 1950. jún. 16./ 1973-ban végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, reklámgrafikus volt majd muzeológus a csíkszeredai múzeumban. 1978–80 között a sepsiszentgyörgyi Magyar Állami Színház díszlettervezője. 1981 óta Németországban él. Társaival létrehozta a Die Gruppe képzőművészeti csoportosulást. /Jánossy Alíz: Mindig szemben az árral. Beszélgetés Márkos András képzőművésszel. = Krónika (Kolozsvár), máj. 2./2008. október 17.A doktori iskolák együttműködéséről született elvi egyezség október 15-én a BBTE és a Debreceni Tudományegyetem között Kolozsváron. Egyetértettek abban, hogy a doktori iskolák közötti diákcsere, amit a budapesti egyetemekkel jól működtet a BBTE magyar tagozata, alkalmazható a Debrecen–Kolozsvár kapcsolatokra is. A Debreceni Tudományegyetemet dr. Fésüs László rektor képviselte, akit dr. Magyari Tivadar rektor-helyettes, a BBTE magyar tagozatának vezetője, illetve Márkus András rektor-helyettes fogadott. /Tötszegi Orsolya: Egyetemek közti megállapodás. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 17./2009. augusztus 22.Őrkőn a vallásosság valóban mély gyökereket eresztett, és hatása a mai napig erősödik. Évtizedek óta foglalkozik a katolikus egyház az őrkői cigánytelep lakóival Sepsiszentgyörgyön, és különösen az utóbbi húsz évben e munka kimondottan látványos eredményeket szült. Amióta elárasztották Sepsiszentgyörgyöt az árapataki és hidvégi, illetve az Olton túli, Brassó megyei román cigányok, még inkább szembeszökő, amit Baricz István, a Caritas jótékonysági egyesület felelőse így fogalmaz meg: szentgyörgyi cigányt nem látunk koldulni a városban. Aki végignézi, hogyan viselkednek a hívek az apácakolostor melletti templomban mise közben, az mérheti le igazán, mekkora a változás az alig két évtizeddel korábbi állapotokhoz képest, jegyezte meg Márkus András plébános. A Teréz anya alapította kolostorban a főnök asszony elzárkózott a beszélgetéstől. A rend szabályaira hivatkozott, meg arra, munkájuk eredménye önmagában is beszédes. Teréz anya, aki a világ püspökeivel levelező viszonyban állt, a gyulafehérvári Bálint Lajos érsektől is megérdeklődte, hova lenne sürgős bizonyos szociális gondok megoldása végett – a rend a szegények legszegényebbjeit hivatott szolgálni – apácákat telepítenie. Az érsek tudott Sepsiszentgyörgyön élő őrkői cigányokról, úgy vélte, itt érdemes elkezdeni. Teréz anya négy apácát küldött Szentgyörgyre 1991-ben. Az apácák foglalkoznak a cigány családokkal. Jelenleg harminc gyermek készül első áldozásra. /B. Kovács András: Misszió az Őrkőn. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 22./2010. január 31.A Bretter irodalmi kör tagjai SzékelyhídonBihar megye – Székelyhídon megrendezett Magyar Kulturális Napok zárórendezvénye a kolozsvári Bretter irodalmi kör tagjainak könyvbemutatója, felolvasóestje volt. Bretter György Irodalmi Kör Kolozsváron működő, romániai magyar nyelvű irodalmi műhely, alkotói csoportosulás és vitakör, a kolozsvári diákság mindenkori irodalmi fóruma. A kör fő célja az ifjú tehetségek felkutatása és bemutatása. A székelyhídi estre három író, költő látogatott el: Muszka Sándor, Márkus András és Murányi Sándor Olivér. A rendezvényen résztvevőket Béres Csaba polgármester köszöntötte, örömét fejezve ki, hogy immár negyedik alkalommal látogattak Székelyhídra az ifjú tollforgatók. Az egybegyűlt érdeklődők elsőként a székelyhídi Kisbojtárok furulya és gitárcsoport játékait, énekét hallgathatták meg. A gyerekek produkcióit követően a kolozsvári tollforgatóké volt a főszerep: néhány munkájukat felolvasva a hallgatóság ízelítőt kapott a kortárs irodalom egy szegletéből, a költők életszemléletéből, jövőképéből. Forrás: erdon.ro 2012. április 2.Sziveri Jánosra emlékeztek szombaton a BulgakovbanA fiatalon, 36 éves korában elhunyt Sziveri János (1954–1990) vajdasági költőre, az Új Symposion című folyóirat szerkesztőjére emlékezhettek a kolozsváriak szombaton este, a Bulgakov Kávéház emeletén, az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy és a Sziveri Társaság közös szervezésében. A Sziveriáda névre keresztelt találkozón barátai, pályatársai, valamint Sziveri-díjasok olvastak fel műveikből, és a budapesti Gondolat Kiadó gondozásában tavaly megjelent két kötetet – Sziveri János művei (szerk.: Reményi József Tamás) Partitúra ne légy soha! Sziveri-díjasok antológiája (szerk.: Géczi János, Reményi József Tamás) is bemutatták. A résztvevők elsőként egyperces néma csenddel tisztelegtek a szerdán éjszaka elhunyt Fodor Sándor író emléke előtt. Orbán János Dénes, a kávézó tulajdonosának köszöntője után Marosán Csaba színinövendék adott elő néhány Sziveri-költeményt, majd közeli barátai – Szőcs Géza költő, kulturális államtitkár, Géczi János költő, prózaíró és Balázs Attila vajdasági prózaíró – elevenítették fel Sziveri Jánoshoz fűződő élményeiket. – Egyfajta szuggesztív erő volt a megjelenésében: nem volt divatfi, de mégis úri eleganciával tudott jönni-menni-fellépni – hangsúlyozta Szőcs Géza, hozzátéve: az Új Symposion általa válhatott ismét a legfontosabb irodalmi és művészeti folyóirattá Újvidéken. Az est folyamán Sziveri szerkesztői munkásságáról, az emlékét ápoló Sziveri János Társaságról és a Sziveri-díjról is szó esett. Elhangzott: személyének és életművének népszerűsítése céljából alapították meg 1992-ben az elismerést, amellyel azokat a fiatal tehetségeket jutalmazzák, akiknek műveit a Sziveriéhez hasonló „nonkonformizmus, ösztönösség, játékosság és szenvedélyesség” jellemzi. A másik teljesítmény pedig, amiért valaki megkaphatja a díjat, ha hozzájárul a Sziveri-kultusz szélesebb körökben való megismertetéséhez. A húsz év alatt 24 Sziveri-díjat osztottak ki, a kitüntetésben a következő személyek részesültek: Babics Imre, Háy János, Zudor János, Fekete Vince, László Noémi, Orbán János Dénes, Sántha Attila, Sebők Zoltán, Hizsnyai Zoltán, Szerbhorváth György, Kécza András, Szálinger Balázs, Mezei Kinga, Balogh Robert, Lábass Endre, Csehy Zoltán, Lovas Ildikó, Virág Zoltán, Mátis Lívia (posztumusz), Danyi Zoltán, Győrffy Ákos, Orcsik Roland, Kollár Árpád és Virág Gábor/Aaron Blumm. Sziveri János összes versei mellett szellemi hagyatékát is őrzi a Gondolat Kiadónál tavaly megjelent Sziveri János művei című kötet, így korai képzőművészeti írásai, rajzai, drámái, valamint két életútinterjúja is megtalálható benne, derült ki. Ami pedig a Sziveri-díjas alkotók munkáit tartalmazó Partitúra ne légy soha! című kiadványt illeti, ebben a szerzők egy-egy új írása szerepel, versek, novellák és prózarészletek egyaránt. Befejezésül Balázs Attila, Cserna Szabó András, Farkas Wellmann Endre, Géczi János, Márkus András, Orbán János Dénes, Sántha Attila, Szálinger Balázs és Szőcs Géza olvasott fel, Szálinger Balázs tolmácsolásában pedig egy Zudor János-költeményt is hallhattunk. F. ZS. Szabadság (Kolozsvár) 2013. január 24.Irodalom, képzőművészet és zene a Magyar Kultúra Napján KolozsváronKépzőművészet, irodalom, zene és humor egyaránt helyet kapott a Magyar Kultúra Napja tiszteletére Kolozsváron tartott kétnapos ünnepség programjában, amelyet a Romániai Evangélikus–Lutheránus Egyház szervezett, kultúránk alkotó jelenére és jövőjére fókuszálva. Az eseménysorozat helyszínéül a Reményik Sándor Galéria szolgált, ahol kiosztották az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat is. Házigazdaként Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus–lutheránus püspök köszöntötte az egybegyűlteket kedden délután, hangsúlyozva: a kultúra olyan boltív, amely sokféleségünk ellenére is képes összekapcsolni bennünket. – Egyetlen oka van annak, hogy a négy-ötszáz személy befogadására alkalmas templomunk helyett a Reményik Sándor Galéria ad otthont a Magyar Kultúra napi ünnepségnek: az örömhír, hogy ezen a héten hozzáfogtunk a templom restaurálásához. Inkább tartalmi jellegű változás a korábbi évekhez képest, hogy ezúttal nem kizárólag a múltra figyelünk, hanem kultúránk életerős, alkotó, termékeny jelenére és jövőjére is. Leginkább a kortárs szó jellemzi a rendezvénysorozatot – magyarázta a püspök. Kodály Zoltánt idézte – „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” –, majd Pilinszky János Imádságért című írásának tolmácsolása után a Concordia vonósnégyesnek adta át a terepet, amelynek tagjai (Márkos Albert – hegedű, Béres Melinda – hegedű, Király Erzsébet – brácsa, Ortenszky Gyula – cselló) Orbán György Öt madrigál című művét adták elő. – Január 22-én fejet hajtunk a múltunk előtt, kulturális értékeinkkel szembeni tiszteletünket fejezzük ki. Ugyanakkor az alkotások, az alkotók jelenére is gondolunk, a jövő felé fordulva – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki az RMDSZ által tavaly januárban alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjak kapcsán kifejtette: az elismerést olyan személyek vagy szervezetek kaphatják meg, akik alkotó, építő, szervező tevékenységükkel hozzájárulnak az erdélyi magyar kultúra megőrzéséhez, gyarapításához, továbbviteléhez. Az első alkalommal idén odaítélt díjban Székely Csaba marosvásárhelyi drámaíró, a Bányavirág, Bányavakság és Bányavíz című művek szerzője, Részegh Botond csíkszeredai képzőművész, az Új Kriterion Galéria vezetője, valamint Bocsárdi László rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója részesült. A Sánta Csaba szobrász által készített kisplasztikával, Könczey Elemér grafikus tervezte oklevéllel és 10 ezer lejjel járó kitüntetést Kelemen Hunor nyújtotta át az ünnepségen jelen lévő Részegh Botondnak (laudációt mondott Egyed Péter filozófus, egyetemi tanár) és Székely Csabának (Tompa Andrea színikritikus laudációját Laczkó Vass Róbert színművész tolmácsolta), Bocsárdi László pedig, aki munkája miatt nem tudott jelen lenni a rendezvényen, a következő napokban kapja meg a díjat (laudációt mondott Bodó Ottó dramaturg, egyetemi tanár). (A méltatásokat pénteki lapszámunkban olvashatják.) Németh Júlia műkritikus nyitotta meg ezután az Intermezzo – In memoriam Claude Debussy, Ferenczy Károly és Bálint Tibor című tárlatot, amely különböző korok és műfajok kölcsönhatásának eredményeként jött létre. – A Magyar Kultúra Napját ezzel a sajátos Intermezzóval ünnepeljük, amely egybekapcsol zenét, képzőművészetet és irodalmat, s amely a 2012-es esztendőből – amikor Ferenczy Károly és Claude Debussy születésének 150., valamint Bálint Tibor születésének 80. évfordulójára emlékeztünk –, átnyúlik az új évbe. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete és a Kolozsvár Társaság, Székely Géza és Kántor Lajos szervezésében létrejött rendezvényei most egy fedél alatti közjátékként hirdetik a különböző művészeti ágak közti kapcsolatot és átjárhatóságot, egymásra gyakorolt jótékonyan gyümölcsöző hatásukat, magát a tényt, hogy a művészetek, szóljanak akár a szemnek, a fülnek, vagy az értelemnek, egy tőről fakadnak és érzelmi megalapozottságú mindahány – részletezte a műkritikus. A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat tegnap délután, borkóstolóval, Muszka Sándor hangulatos székely stand-up comedyjével, valamint Márkus András és Vass Ákos verspárbajával zárult. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár), 2013. május 4.A közönségbarát költészetSepsiszentgyörgyön tartották az Erdélyi Slam Poetry-bajnokság második, székelyföldi fordulóját. A kezdeményező Márkus András költő neve nem ismeretlen a háromszéki fiatalok körében, több alkalommal is fellépett, azaz slamelt Sepsiszentgyörgyön. A műfaj sajátosságairól, erdélyi elterjedéséről kérdeztük. – Mi a slam poetry jelentése, milyen műfajról beszélhetünk? – Kockázatos meghatározni, mert gyakorlatilag mindenkinek van külön értelmezése erről. Persze, rá lehet fogni, hogy a rap és a költészet közötti valami, sokan a zenével kapcsolják össze, sokan improvizatív jelleggel ruházzák fel. A lényeg, hogy előadói műfaj, saját (nem föltétlenül előre megírt) szöveg előadásáról van szó. Közönségbarát, a közönségnek szól. Az előadás alatt sokkal közvetlenebb a viszony a közönséggel, mint például a szépirodalom esetében. – Van-e „képlete”: mennyi az irodalom és mennyi az előadóművészet? – Ez változó. A slam művelői többnyire költőkből, színészekből, rapperekből kerülnek ki. Az utóbbiaknak az előadói rész az erősségük, és a szövegben kell felzárkózniuk, míg a „hagyományos költőknek” az előadói részre kell inkább odafigyelniük. De olyan is akad, aki csak simán előkerül a semmiből, és slammer lesz. Nekem ez utóbbiak a kedvenceim. – Erdélybe hogyan gyűrűzött be a műfaj? Kik a legfontosabb képviselői? – Nagyon fontos szerepe volt az erdélyi slam bepörgésében a magyarországi vonalnak. Nem majmoljuk őket, de tanulunk tőlük, építkezünk belőlük. Itthon a Slam Poetry Erdély ad ennek hivatalos formát, összefogva minden ilyen jellegű erdélyi mozgolódást. Nekem az erdélyi kedvenceim: Bartha Loránd, Csinta Áron, Kocsis Pityu, Müller Heni és Vass Ákos (jelentős a sepsiszentgyörgyiek aránya – szerk. megj.). Egyrészt azért is Sepsiszentgyörgy a helyszíne a székelyföldi fordulónak, mert itt működik legjobban ez az egyre inkább feltörekvő, alulról szerveződő kultúra. Ugyanakkor Kolozsvár után itt él a legtöbb aktív erdélyi slammer. – Minek köszönhetően lett egy ilyen műfaj ennyire kedvelt Sepsiszentgyörgyön? – Sepsiszentgyörgyön a fiatal kultúra (s ezen belül aztán vitázhatunk, hogy underground, hipszter vagy alternatív) iszonyatosan bepörgött az utóbbi években. A wUnder köré csoportosult művész- meg kreatív brigád hatalmas szerepet játszik abban, hogy a fiatalok ízlését „jó irányba” terelje, illetve olyan újszerű, izgalmas megközelítést kínál az ifjúságnak a kultúra felé, amely lehetővé teszi, hogy a jelenleg divatos ágazatok által a hagyományos vonalakat is megismerjék. Úgy érzem, a fiatalok maximálisan fogékonyak a kultúra iránt, ezért nemcsak passzív nézői akarnak lenni, hanem aktív résztvevői, szervezői. Ez az, ami Sepsiszentgyörgyön sikerül a wUndernek. – Nagyon fontos a közönség. Azt nyilatkoztad egy interjúban, hogy pár perc alatt te lehetsz a király, vagy elnyelhet a süllyesztő. Ez az úgynevezett 15 perc hírnév, vagy annál többet is jelenthet? – Ebben az a szép, hogy míg az irodalmi életben, ha az ember valami rosszat csinál, annak a híre sokkal tovább tart, mintha valami jót csinált volna, addig a slamben sokkal kisebb a hibalehetőség – azaz sokkal több hiba megengedett. A slamnek erősebb a közösségformáló jellege. A kortárs szépirodalom folyamatosan belső, személyes vagy éppen politikai érdekeknek esik áldozatul, míg a slam teljes mértékben érdekektől mentes, mindenki azért csinálja, mert élvezi. És ettől annyira vagány. TUROCZKI EMESE Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. június 6.Bemutatták az érettségi.ro-tAz érettségi.ro az érettségi előtt álló diákoknak szóló első ésegyetlen romániai magyar oldal, amelyet az RMDSZ Főtitkársága a diákok kezdeményezésére, a Transindex portál közreműködésével indított el. Az érettségizőket segítő oldal bemutató sajtótájékoztatójára június 5- én, szerdán került sor, ahol a kezdeményezést Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese, Márkus András, a projekt ötletgazdája, Szekernyés Réka, az oktatási szakértői csapat koordinátora, földrajztanár, valamint Dáné Gabriella iskolapszichológus ismertette. "A hosszú távú projekt célja, hogy elősegítse a diákok felkészülését az érettségire, alternatív támpontokat nyújtson a tanuláshoz, közösséget építsen a megmérettetés előtt álló diákok számára" – hangsúlyozta Magyari Tivadar oktatásért felelős főtitkárhelyettes, majd hozzátette: "az RMDSZ Főtitkársága fontosnak tartja, hogy bizalmi légkört építsen a fiatalok köré, hogy érezzék, nincsenek egyedül ebben a nehéz próbatételben". Magyari Tivadar elmondta: "hosszú távú terveink vannak, így a projekt minden érettségi előtt álló romániai magyar tanulóhoz, illetve a jövőben és az azután érettségizőknek is szól. Diákok bevonásával történik a munka, ők mondják el társaiknak a véleményüket, ez adja a tanulási folyamatban a motivációt azoknak, akik látogatják az érettségi.ro-t" – összegezte az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese. Márkus András, a projekt ötletgazdája kiemelte: az érettségi.ro annak apropóján született, hogy a Facebook-generációra, vagyis a mostani tizenévesekre az önbizalomhiány, a lenézettség, a sikertelenség érzése jellemző. "Ez nem egy rossz generáció, lehetőséget és erőt kell adni nekik a tanuláshoz, lelkesíteni őket, pont ezt szolgálja a nekik, értük és általuk működtetett oldal, amely segíti őket a felkészülésben, és próbálja tartani bennük a lelket a megmérettetést megelőző hetekben – fejtette ki Márkus András, majd hozzátette: folyamatos visszajelzések és vélemények alapján dolgoznak, amelyek azt mutatják, szükségszerű lépés volt egy ilyen hiánypótló kezdeményezés elindítása. A kezdeményezésben feladatot vállaló tanári csapat részéről Dáné Gabriella iskolapszichológus volt jelen, aki a projekttel kapcsolatban kifejtette: "a most érettségi előtt álló generáció más nemzedék, ezek a fiatalok digitális korban nőttek fel, a jelenlegi oktatási módszerek, az oktatáspolitika nem felel meg számukra, hiszen lexikális tudást várnak el tőlük, és ők nem látják értelmét annak, hogy ezt a tudást elsajátítsák, amikor ott van előttük minden egy kattintásnyira". Az iskolapszichológus szerint fontos és hasznos, hogy az érettségi.ro a diákok nyelvén beszél, abban a közegben szólítja meg ezt a generációt, ahol ők mozognak. A diákok által látogatott virtuális térben szervezik meg a tudást, adnak tanácsot nekik arról, hogy milyen technikát alkalmazzanak, miként és hogyan tanuljanak az érettségire. Balázsi-Pál Előd, a projektben közreműködő Transindex portál felelős szerkesztője elmondta, hogy egy ilyen témájú oldal beindításának szükségességét már rég felismerte az általa vezetett szerkesztőség, ezért is örültek az RMDSZ és a diákok megkeresésének, ezért kapcsolódtak be az érettségi.ro terjesztési és népszerűsítési munkálataiba. Szekernyés Réka, az oktatási szakértői csapat koordinátora elmondta: az érettségi.ro működtetésében 15 szakmailag felkészült tanár vállalt szerepet, akik maguk is vizsgabizottsági tagok, így kellően ismerik az érettségivel kapcsolatos elvárásokat, szabályokat. A tanári csapatot koordináló földrajztanár kifejtette: "az elsődleges szempont az volt, hogy az érettségi programot, a javítókulcsokat és az egyes tantárgyak mintatételeit magyarra lefordítsuk, hiszen ezek eddig csak románul voltak megtalálhatók, emellett tételelemzéseket, az elkerülhető gyakori hibákat, feladatsorokat tüntettünk fel az érettségi.ro honlapon". A kezdeményezők hangsúlyozták, hogy a folyamatosan bővülő www.erettsegi.ro oldal gazdagításához szívesen várják további diákok és tanárok jelentkezését és segítségét. Népújság (Marosvásárhely) 2013. június 6.Új honlap segíti az érettségizni készülő magyar maturandusokatElavult a hazai oktatáspolitika: nem tartja a lépést a digitális nemzedékkel Iskolások és hallgatók által működtetett, nemrég üzembe helyezett honlapot – www.erettsegi.ro – mutattak be tegnap délelőtt az Iskola Alapítvány székhelyén. A portál célja, hogy hasznos információkkal lássa el a magyar anyanyelvű érettségizőket. Márkus András, a honlap ötletgazdája elmondta: ez az első olyan weboldal, amely kimondottan a romániai magyar érettségizőkhöz szól. Magyari Tivadar, az RMDSZ Oktatási főosztályának főtitkár-helyettese támogatásáról biztosította a kezdeményezést, Szekernyés Réka tanártól pedig megtudtuk: a projektben közreműködő 14 pedagógus már lefordította és közzétette a weboldalon az érettségi tantárgyak programjait, az oktatási minisztérium honlapján szereplő tételmintákat és javítókulcsokat. A honlap működtetői várják a további információkat, javaslatokat az érettségizőktől, tanároktól stb. Az új weboldal tanulási tippeket is ad, mert sok végzős fiatal még mindig nem tudja, hogyan kell tanulni. NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár) 2013. szeptember 23.A XII. MIÉRT AkadémiaKommunikálj! címmel került sor a XII. MIÉRT Akadémiára szeptember 20–22. között Püspökfürdőn. Az Akadémia a MIÉRT második legnagyobb rendezvénye az EU-tábor után. A szervezők igyekeztek úgy összeválogatni a politikai és szakmai előadásokat, hogy azok jól kiegészítsék egymást, fontosnak tartották, hogy a fiatalokat érintő, fiatalokat foglalkoztató témák kerüljenek terítékre. Az előadók soraiban olyan kommunikációs szakemberek voltak, mint Vujity Tvrtko, a TV2 Pulitzer-emlékdíjas műsorvezető-riportere, Kádár Magor, a Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója, Kelemen Attila Ármin, az Erdély FM projekt igazgatója, Rácz Éva, a MÚRE elnöke, Balázsi-Pál Előd újságíró, a kolozsvári székhelyű Transindex felelős szerkesztője és Márkus András, a Fészbuk Dzsenerésön projekt ötletgazdája. Vasárnap délelőtt az RMDSZ elnöke tartott előadást. Kelemen Hunor elsősorban arról beszélt, hogyan szólítja meg, mivel győzi meg választóit a szövetség, illetve a kommunikációhoz rendelt eszközökről értekezett. "Számunkra az a legfontosabb, hogy tudatosítsuk az emberekben, a mi munkánk az ő érdekeiket szolgálja, azért dolgozunk, hogy a mindennapi életük biztonságosabb legyen" – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke. A megváltozott kommunikációs eszközök tekintetében a szövetség az elmúlt időszakban kifejezetten odafigyelt, próbál újítani, lépést tartani, ugyanakkor nem feledkezik meg a hagyományos médiát fogyasztókról sem. "Azt tapasztaltuk, hogy nemcsak kampányban kell kommunikálni, hanem folyamatosan kell tájékoztatni az embereket, ismertetni az kell az eredményeket, és válaszolni kell a problémás kérdésekre. Az elmúlt időszakban sokat változtattunk a magatartásunkon, a kommunikációs eszközeinken" – összegezte a szövetségi elnök. Ugyanakkor előadóként részt vett az akadémián Biró Rozália szenátor, az SZKT elnöke, Cseke Attila parlamenti képviselő, Sógor Csaba európai parlamenti képviselő, Vincze Lóránt, a FUEN alelnöke és Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke. A vasárnap délelőtt további részében Winkler Gyula európai parlamenti képviselő és Szabó Ödön parlamenti képviselő előadását hallgathatták meg a fiatalok. Népújság (Marosvásárhely) 2014. február 5.„Ez tetszik” – Székelyudvarhelyen2013 októberében a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában egy olyan időszakos kiállítás nyílt meg, melynek anyaga a Korunk Galéria és az intézmény alapgyűjteményének részét képezte, és így számos közismert – néhai és ma is élő – erdélyi képzőművész alkotása került közszemlére. A tárlaton, többek között, Balázs Péter, Balogh Péter, Barabás Miklós, Benczédi Ilona, Bene József, Biró Gábor, Gy. Szabó Béla, Györkös Mányi Albert, Incze János Dés, Istók János, Jakobovits Miklós, Jecza Péter, Jovián György, Kalló László, Kiss László, Kolumbán-Antal József, Kulcsár Béla, Makár Alajos, Márkos András, Maszelka János, Murányi-Mátza Éva, Nagy Albert, Nagy Imre, Nagy István, Páll Lajos, Pongrácz Antónia, Sükösd Ferenc, Székely József, Tirnovan Ari-Vid, Varga Welther Júlia, Vernes András, Würtz Ádám képzőművészek alkotásai szerepeltek. Veres Péter muzeológus, Haáz Rezső Múzeum és Képtár Szabadság (Kolozsvár), 2014. március 7.Magyar szobrászat ErdélybenNem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban. Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.) A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából. Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám. Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.) Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat: Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1 Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2 B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3 Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.) A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán. Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve. És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét. E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem: Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990) Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983) Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997) Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986) Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?) Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996) Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972) Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992) Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994) Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995) Löwith Egon (Kolozsvár, 1923) Szederjesi András (Nagymedesér, 1926) Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978) Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928) Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928) Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976) Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929) Gyerkó Mária (Rákos, 1930) Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930) Kondrák Károly (Újszentanna, 1930) Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933) Németh Antal (Sepsibükszád, 1933) Lőrincz Lehel (Türe, 1933) Hunyadi László (Dombó, 1933) Tőrös Gábor (Torda, 1934) Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934) Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935) Farkas József (Nagysármás, 1936) Péterfy László (Nyárádselye, 1936) Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936) Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936) Venczel Árpád (Korond, 1937) Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995) Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938) Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939) Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939) Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986) Gergely István (Csíkkozmás, 1939) Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940) Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941) Suba László (Makfalva, 1941) Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942) Kádár Károly (Tancs, 1943) Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943) Lugosi László (Zilah, 1944) Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944) Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944) Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944) Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945) Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945) Petrovits István (Kökös, 1945) Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945) Tornay Endre András (Zetelaka, 1946) Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947) Balázs János (Nagybánya, 1947) Várvédő István (Nagybánya, 1947) Benczédi Ilona (Korond, 1948) Kocsis Előd (Abafája, 1948) Vetró András (Temesvár, 1948) György Albert (Lövéte, 1949) Bocskai Vince (Szováta, 1949) Bodó Levente (Lövéte, 1949) Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949) Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949) Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950) Dóczy András (Csíkszereda, 1951) Robotos Júlia (Bukarest, 1951) Vincefi Sándor (Bukarest, 1952) Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953) Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953) Egyed Judit (Nagyvárad, 1954) Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955) Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956) Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956) Nagy Ödön (Marosercse, 1957) Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958) Lakatos Pál (Kispeleske, 1960) Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961) Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963) Sánta Csaba (Szováta, 1964) Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965) A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból. Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8 A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként. Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9 Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt. Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók. A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak. De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10 Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást. Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben. Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel. Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.) Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978). Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt. Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973). A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások. A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában. Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998). Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben. Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.) Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése. S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait? Jegyzetek 1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323. 2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106. 3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252. 4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150. 5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam. 6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66. 7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24. 8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10. 9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7. 10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel. 11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű. Banner Zoltán (Korunk) nagybanya.ro, 2015. április 16.A Szeretet Misszionáriusai SepsiszentgyörgyönIdén 25 éve, hogy a szent életű, boldog Kalkuttai Teréz anya Sepsiszentgyörgyre jött felkarolni a legszegényebbeket, az őrkői roma telep lakóit. 1990 júliusában érkezett Bálint Lajos érsek, akkori egyházi elöljáró (a Gyulafehárvári egyházmegye első érseke) meghívására, majd néhány nap után hazautazott, de itt hagyott négy szerzetesnővért, hogy elkezdjék a munkát az őrkői telepen. A városvezetés segítséget ígért a szerzetesi ház felépítésében, így 1990–92-ben a Szeretet Misszionáriusai, Teréz anya leányai rendházat és templomot építettek az Őrkő negyedben, melyet Mária, Világ királynője tiszteletére ajánlottak... Ferenc pápa az idei évet a szerzetesek évének nyilvánította. Ebből az alkalomból megkerestük a Szeretet Misszionáriusait, Teréz anya leányait. Bár rendszerint elzárkóznak a nyilvánosságtól, most mégis megengedték, hogy bepillantást nyerjünk életükbe. Szerzetes nővérek az Őrkőn Sepsiszentgyörgyön jelenleg hat nővér lakik az őrkői szerzetesi házban. Lehet látni, amint kettesével gyalogolnak a városban vagy a telepen, fehér alapon kék szegélyű szárijukban, közben derűsen beszélgetnek valamilyen idegen nyelven. Leginkább az őrkői szegény roma családok ismerik őket, akikhez naponta eljárnak látogatóba. A ház vezetőjével, Ifsita nővérrel (aki a kezdetektől itt van) és egy másik kedves nővérrel beszélgetünk szerzetesi hivatásukról, munkájukról. – India különböző országaiból és Lengyelországból jöttünk 1990-ben Teréz anyával Sepsiszentgyörgyre. Azóta itt dolgozunk a rendházban. A nővérek cserélődnek. A mi rendünk különleges. Míg más szerzetesek a tisztaságra, engedelmességre és szegénységre tesznek fogadalmat, mi még megtoldjuk azzal: szolgálni a legszegényebbeket. Az értük végzett munkával csillapítjuk Krisztus szomját (amikor a keresztfán függött, akkor kiáltotta: „Szomjazom”). Megvan a napi programunk. Reggel 5-től 6 óráig ima, elmélkedés, zsolozsma. A szentmise a legfontosabb része a napnak, amit rendszerint itt, a kis kápolnánkban – ahol Teréz anya-ereklyét őrzünk – Márkus András plébános atya vagy Hajdú János főesperes mutat be. Néha elmegyünk a város más katolikus templomába is. Fél tízkor indulunk családlátogatni az őrkői szegényekhez, egészen tizenkettőig. Ebben mindenfajta munka benne van, figyelünk, hogy miben tudunk segíteni. Nem szociális munkások vagyunk, hogy adakozzunk, hanem inkább az evangéliumi örömhírt visszük. Délben rövid közösségi imát tartunk, délután három és négy között oltáriszentség ima, zsolozsma, majd jönnek a gyermekek tanulni. Felkészítjük őket elsőáldozásra, bérmálkozásra. Délután öttől hétig a roma gyermekek hitéletével foglalkozunk, utána közösségi program következik. Kalkuttában van a fő rendházunk, Európában pedig Lengyelországban működik a központunk. Oda mennek a fiatalok tanulni. Mivel a világ különböző országaiból vagyunk, közös nyelvünk az angol. Van két erdélyi rendtársunk is: Sepsiszentgyörgyről Kinga, aki Eszter nővérként Magyarországon dolgozik és Szentegyházáról Margit, aki Elisabet nővérként Albániában tevékenykedik. A jelöltek lengyelországi tanulás után fogadalmat tesznek, majd oda mennek, ahol szükség van rájuk, megtanulják az ország nyelvét. Missziós munkát végeznek. 25 éve járt Teréz anya Sepsiszentgyörgyön – Teréz Anya két alkalommal is járt Sepsiszentgyörgyön. Először 1990 júliusában, majd 1992 augusztusában. Albert Levente, lapunk fotóriportere megörökítette ezeket az egyedi pillanatokat... Önök hogyan emlékeznek, milyen volt 25 évvel ezelőtt a rendalapítás? – Mi együtt laktunk három évet a rendalapító Teréz anyával Indiában. Romániai látogatásunk előtt előbb Rómába mentünk, majd Bukarestbe érkezett a repülőgépünk. Babota Tibor káplán jött értünk, ő hozott Sepsiszentgyörgyre. Amikor megérkeztünk, itt volt Bálint Lajos érsek atya, Csató Béla plébános és a polgármester. Szeretettel fogadtak a sepsiszentgyörgyi Szent József-plébánián. Teréz anya rövid kis emlékezést tartott, ebédeltünk, majd kivittek megnézni a roma telepet. Teréz anyának nem tetszett a ház, amit felajánlottak rendháznak, mert csak a falai álltak. A polgármester úr megígérte, segíti gyors megépítését. Addig másfél évet az állomási plébánián laktunk. Az ottani egyházközségnél volt egy kis kápolna és egy kis ház... Jöttek a nénik különböző ajándékokkal... Mi meg kerestük a helyet, hol is lakjunk. Két nővér megkezdte az ismerkedést a családokkal Tibor atya segítségével, aki angolul misézett nekünk. Majd kaptunk két tömbházlakást. Fél napot tanultunk, fél napot ismerkedtünk a családokkal.... Teréz Anya két-három napot maradt velünk. – Milyen volt a nyolcvanéves Teréz Anya? Hogyan emlékszik rá? – Nekem az maradt meg, hogy amikor csoportban voltunk, ő mindig kiválasztott egy személyt, és hozzá beszélt. A teljes figyelmét rá irányította. Így tanított, hogy nyitott szívűek legyünk. Teréz Anyától azt kérte Jézus, hogy fényt vigyen a sötétségben élő embereknek. Volt idő, hogy minden családnak adtunk Bibliát. Mi azért vagyunk itt, hogy elhintsük a hit és szeretet magvait. Isten adja a kegyelmet, hogy foglalkozzunk velük. Teréz anya tanítását éljük: „Tartsd tisztán a szívedet, hogy Jézus szerethessen a te szíveddel.” Hittel és szeretettel A Háromszék napilap 1990. június 9-i számában írta, hogy egy nappal korábban, pénteken a városba érkezett a Nobel-díjas szerzetes. Majd június 12-én Torma Sándor összeállításában egész oldalas beszámolóban olvashattak részleteket a látogatásról Valami nagyon szépet tenni Istenért címmel. Márkus András plébánost, aki idén februárban töltötte be hatvanadik évét, 1991-ben azzal nevezték ki a Csíki utcai plébániára, hogy gondozza a nővéreket és templomukat, valamint az Őrkő negyedi cigányokat. A templomot 1992. augusztus 15-én szentelte fel Bálint Lajos érsek. 1993-tól kezdték el egy lelkipásztori központ megszervezését a cigányok részére. Iskolát építettek, valamint lakásról gondoskodtak a lelkipásztor számára, aki az 1996-ban jóváhagyott őrkői plébánia lelkésze lett. Márkus András szentszéki tanácsos így emlékszik vissza Teréz anyára, akinek nagy tisztelője, a sírjánál is járt Kalkuttában: – Mivel kevés idő állt rendelkezésre, nem mindenkivel tudott beszélgetni. Nekem elmenőben ezt hagyta hátra: „Hittel és szeretettel gondozza a nővéreket, és lelki gondjaikban legyen mellettük.” Szabó Lajos kanonok emlékezetében is örökre megmaradt a látogatás: – Helikopterrel érkezett a Szemerja negyedi focipályára. A megyei tanács elnöke, Orbán Árpád és a papság fogadta, rajtuk kívül csak az apácákat engedték oda. Autóval hoztuk be a Szent József-plébániára, ahol köszöntöttük, szép fogadásban részesítettük. Teréz anya találkozott a papsággal, majd az apácákat elküldte dolgozni, és velünk egy órát beszélgetett. Amikor búcsúzott, érdekes dologra kért meg: imádkozzunk azért, hogy az ő szülőhazájában, Albániában is tudjon kolostor épülni. Azóta már kettő is van, vágya valóra vált. Arra biztatott, hogy higgyünk a gondviselő Istenben. Elmondott egy példát. Indiában volt egy kisgyermek, akinek olyan különleges gyógyszert kellett volna adniuk, amit ott nem lehetett megkapni, ráadásul hatósági tiltás alatt is volt. Azon a héten csomagot kapott Európából. A legtetején az a gyógyszer állt, amelyre a kisgyermeknek szüksége volt... Még mesélt egy másik történetet is, hogy miért a Szeretet Misszionáriusai ők. Egy többtagú családnak készítettek nagyobb csomagot, amit elvittek nekik. Megérkeztek, beszélgetni kezdtek a családtagokkal. Egyszer csak eltűnt a háziasszony, majd kis idő múlva visszajött. Hol volt? – kérdezte tőle Teréz anya. Csak itt, a szomszédban, mert ott is van egy nagy család, nekik is vittem belőle, mert szükségük van rá... Amikor vége volt a fogadásnak, kértem a főnővért, szeretném, ha egy szentképet dedikálna nekem. Nem lehet, mert sietnek – mondta. Teréz anya látta, hogy valamin vitatkozunk. Megkérdezte, mi a gond? Hozd ide, gyorsan – intett, és négy szentképet dedikált angolul. Ez volt ráírva: Imádkozzál értem! Kinek kellene megváltoznia? Teréz anyával kapcsolatban nagyon sok történet maradt fenn a nagyvilágban, idézetei sokaságát ismételgetik. Sok ember szívét megérintette életével, hitével, munkásságával. Sepsiszentgyörgyön László Károly színművész szokta felidézni az élettel kapcsolatos elmélkedését, buzdítását templomokban, kórházakban, különböző rendezvényeken. Dr. Vencser László, az Ausztriai Idegennyelvű Pasztoráció országos igazgatójának és a Linzi Egyházmegye Idegennyelvű Pasztoráció vezetőjének könyvében, a Felelős szabadságban van egy elgondolkodtató kis történet, melynek aktualitása mindenkor időszerű. A Nobel-díjas Teréz anyát megkérdezte egy francia újságíró: – Mondja, kedves Nővér, ebben a nyomorúságos, válságokkal teli, embertelen világban kinek kellene megváltoznia, hogy egy boldogabb és szebb jövő is fennmaradhasson számunkra? Rövid csend után Teréz anya így válaszolt: – Tudja, kedves, nekem kell megváltoznom. És magának. Agnes Gonxha Bojaxhiu, a későbbi Teréz anya 1910. augusztus 27-én született albán szülőktől. Két testvérével együtt katolikus nevelésben részesült. Könyvelőnő volt. Ágnes az Indiában működő jugoszláviai misszionárius jezsuiták hívására jelentkezett bengáliai misszióba. Felvételét kérte az írországi Loreto-nővérek közösségébe, akik novíciátusa elvégzésére Indiába küldték. 1931-ben tette le szerzetesi fogadalmát; Lisieux-i Kis Szent Teréz tiszteletére a Teréz szerzetesi nevet vette fel. 1929–1948 között földrajzot tanított Kalkuttában. Egy 1946-os lelkigyakorlatos elhatározás után 1948-ban levetette a Loreto-nővérek ruháját, és felöltötte a kék szegélyű szárit; ez lett az általa alapított és 1955-ben Róma által is jóváhagyott Szeretet Misszionáriusai egyenruhája. Kalkuttai Teréz anya szegénygondozó tevékenysége ezentúl már ismert; nővérei elterjedtek az egész világon. Teréz anya 1997. szeptember 15-én halt meg szentség hírében. Boldoggá avatási eljárása rendkívül rövid ideig tartott. 2003. október 19-én, a missziós világnapon II. János Pál pápa a vatikáni Szent Péter téren összegyűlt mintegy 200 000 zarándok jelenlétében boldoggá avatta Kalkuttai Teréz anyát, a Szeretet Misszionáriusai rend alapítóját. A szentatya megválasztásának 25. évfordulójára rendezett ünnepségsorozat része volt ez a szentmise, melyre 27 országból érkeztek diplomaták. De a sokaságban megtalálhatók voltak ortodoxok, muzulmánok, misszionáriusok és szegények képviselői is. (...) Teréz anya élete tanúságtételével mindnyájunkat emlékeztet arra, hogy az Egyház evangelizáló missziója a szeretet gyakorlásán keresztül valósul meg, amelyet az imádság és Isten igéjének hallgatásával táplálnak. Példás módon jelzi ezt a misszionáló stílust az új boldogról készült kép, amint az egyik kezében szorongat egy gyermeket, a másikkal pedig a rózsafüzér szemeit morzsolja. (Részlet Gyorgyovich Miklós Tisztelgés Teréz anya előtt boldoggá avatása kapcsán című írásából, mely a Távlatok – Világnézet. Lelkiség. Kultúra című jezsuita lap 2003 karácsonyi számában jelent meg.) Józsa Zsuzsanna Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2015. április 25.Erdélyi magyar képzőművészeti kiállítás BudapestenSors és jelkép – Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 címmel, eddig nem látott gazdagságban, 150 alkotó 430 festményén, szobrán, grafikáján, fotóján keresztül mutatja be hét évtized művészetét a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) tegnap megnyílt kiállítása. Természeti szépségeivel, történelmi helyszíneivel Erdély sokak számára meseországot jelent, de azonos-e ez a sokszor a Székelyfölddel azonosított Erdély-kép azzal, amit az erdélyiek magukénak éreznek? – tette fel a kérdést a tárlat megnyitóján az emberi erőforrások minisztere. Balog Zoltán hangsúlyozta: nehéz összefoglalni, mit jelent Erdély, ezért marad a művészet, „amelytől azt várjuk, hogy autentikusan szóljon”. Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot, amely az erdélyi magyarok számára „egy örök ábrándnak hitt közösségi kívánság beteljesülése”. Baán László főigazgató felidézte, hogy az MNG történetében még nem volt átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Szücs György főigazgató-helyettes, a tárlat kurátora a kiállítás kezdő és záró dátumát megindokolva emlékeztetett: az első világháború végéig az erdélyi magyar képzőművészet szervesen illeszkedett a magyarországi művészeti életbe, a határok 1990-es megnyitása után pedig ismét feloldódott az addigi bezártság, így nem lett volna indokolt a kortárs erdélyi művészeti folyamatokat etnikai alapon vizsgálni. A földrajzi határokról szólva elmondta, hogy a tárlat Erdélyt tágan értelmezi, nem mond le tehát olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad. Szücs György beszámolója szerint a kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva. Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek fémjelzik az anyagban, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli. Az első világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódot, mint ezt Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is bizonyítják. Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Oszkáron át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól végigkövethető a szociális ihletettségű festészet, ezzel összefüggésben pedig jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül. Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei nyújtják az erdélyi magyar képzőművészek egyfajta arcképcsarnokát, de külön egység tekinti át a grafikai hagyományok megújulását is. Az augusztus 23-ig látható kiállítás zárószekciója az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresést vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. április 30.Beköltözés a PantheonbaHetvenöt éves adósságot törlesztett a Magyar Nemzeti Galéria a Sors és jelkép – Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című, hét évtized erdélyi művészetét eddig soha nem látott gazdagságban megjelenítő kiállítás megrendezésével. A tárlat augusztus 23-ig látogatható. Százötven erdélyi alkotó 430 festménye, szobra, grafikája, fotója fogadja a látogatót a Magyar Nemzeti Galériában (MNG). Hasonlónak – persze sokkal kisebb léptékben – legutóbb 1940-ben adott otthont a budapesti Szépművészeti Múzeum az Erdélyi művészek, erdélyi tájak című grafikai kiállításnak. Azóta csak az évek teltek és az adósság halmozódott, s a terv – ahogy Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője fogalmazott a megnyitón – már-már az örök ábrándok birodalmába költözött. Erdély azonban végre hazatért a Magyar Nemzeti Galéria falai közé – jelentette ki ugyanabból az alkalomból Baán László, az MNG főigazgatója, aki szerint az intézmény történetében még nem volt hasonlóan átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Szücs György főigazgató-helyettes, a tárlat kurátora, a kiállítás kezdő és záró dátumát indokolva emlékeztetett: az első világháború végéig az erdélyi magyar képzőművészet a magyarországi művészeti élet szerves része volt, s bár a határok 1990-es megnyitása után feloldódott a bezártság, a kortárs erdélyi művészeti folyamatok etnikai alapon való vizsgálatának rossz gyakorlata nem szűnt meg egyik pillanatról a másikra. A kiállítás új szempontok szerint mutatja be az 1920 és 1990 közötti évek erdélyi magyar képzőművészetét. A megszokott Erdély-sztereotípiák helyett kevéssé ismert, rejtett vagy ismeretlen erdélyi művészetet igyekszik megismertetni a látogatókkal. A tárlat fokozottan támaszkodik az erdélyi köz- és magángyűjtemények anyagára, Erdélyt pedig tágabb földrajzi keretek között értelmezi, nem mond le olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad. A kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva. Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek képviselik a tárlat anyagában, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli. Az első világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódokat, ezt kívánják érzékeltetni Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is. Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Oszkáron át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól nyomon követhető a szociális ihletettségű festészet, de jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül. Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei kínálnak egyfajta arcképcsarnokot az erdélyi magyar képzőművészekről. A zárószekció az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresését vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig. Méliusz utazása Méliusz József Sors és jelkép című, a kiállítás címét is kölcsönző művében megjelenített utazás – mint a világirodalom sok más nagy jelentőségű útja – a szerző érzés- és gondolatvilágában tett hatalmas felfedező vállalkozás. Inkább vallomás, mint útikönyv, nem pontos beszámoló, hanem költői átlényegítés, nem száraz adatszerűség, hanem a valóság tudatos rendszerbe foglalása, vagyis a szó szoros értelmében vett műalkotás... – írta Szemlér Ferenc az első kiadás megjelenésekor. A regény Méliusz 1943 tavaszán Dél-Erdélyben tett félig illegális körutazásának élményéből fakadt, 1946-ban jelent meg először, 1949-ben bevonták példányait. Új kiadása másfél évtizedig váratott magára. „Természeti szépségeivel, történelmi helyszíneivel Erdély sokak számára meseországot jelent, de azonos-e ez a sokszor a Székelyfölddel azonosított Erdély-kép azzal, amit az erdélyiek magukénak éreznek?” – tette fel a kérdést a tárlat megnyitóján Balog Zoltán. Az MNG kiállítása túlmutat a nosztalgiákon és sztereotípiákon: egyszerre mutatja meg az erdélyi magyar képzőművészet önállóságát, teljességét, mégis úgy, mint ami a „mi részünk”. Vécsi Nagy Zoltán, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot. Megható volt látni, amint élő erdélyi klasszikusok, illetve rokonaik és leszármazottaik keresték nagy lelkesedéssel az ismerős műveket, csodálkoztak rá, illetve értetlenkedtek, hogy egyik-másik művésztől miért választottak többet vagy éppen méltatlanul kevés művet a kiállítás szervezői. Az örök szubjektív dimenzión túl azonban abban mindenki egyetérthet: immár nem tűnik lehetetlennek, hogy az erdélyi magyar képzőművészek elfoglalják a maguk természetes helyét a nemzet pantheonjában. Csinta Samu Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. május 4.Sors és jelképA sokoldalú író, költő Méliusz József könyvének címét kölcsönözte az a nagyszabású kiállítás, amely a Magyar Nemzeti Galériában augusztus 23-ig mutatja be az erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 közötti hét évtizedét. Nagyon sokan vettek részt a tárlat április 24-i megnyitóján, teljesen megtelt a galéria pompás emeleti előcsarnoka, még a lépcsőkön is ültek, álltak érdeklődők. Erdélyi művészek és műkritikusok, innen Magyarországra és távolabbi államokba elszármazott alkotók, műgyűjtők, művészetbarátok, anyaországi képző- és iparművészek, írók, újságírók, hivatalosságok egyaránt jelen kívántak lenni a rendhagyó eseményen. Emlékezetes, élményteljes találkozó és kivételes művészeti megnyilvánulás volt ez mindannyiuk számára. "Az ember egyszer tűz/ másszor kő/ néha semmi/ néha visszhang/ egyszer kés és végül holt/ de néha: minden" – idézte nagy ívű megnyitóbeszéde végén Méliusz Hopplá- elégiáját Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. E fél évszázaddal ezelőtt született néhány sor mintha éppen a mostani kiállítás lényegét, szokatlanságában is egyedi jellegét ragadná meg. A tárlatról különben sok mindent megtudhattak olvasóink annak kurátorától, Szücs Györgytől, az MNG tudományos főigazgató-helyettesétől abból az április 4-i újságoldalnyi interjúból, amelyet előzetesen készítettünk vele. Ő is egy könyvre hivatkozott, amikor a nyitóünnepségen a kiállítás koncepciójáról beszélt. "Kilenc kéve hány kalangya?" – emlékeztetett a pár évtizede páratlan népszerűségnek örvendett székely anekdotagyűjteményre, miközben a hasonló siker reményét megcsillantó, kilenc fejezetre tagolt gazdag válogatás sajátosságait vázolta. A székely furfangra utaló tréfás felvetés persze szakszerű közlendőkkel kiegészítve, pontosítva rajzolta ki azt az összetett, sokszínű és újszerű összképet, amely az épület A szárnyában berendezett kiállítás, a 150 alkotó 430 festményének, szobrának, grafikájának, fotójának megtekintése nyomán alakulhatott ki a nézőkben. Minderről a továbbiakban az MTI beszámolója segítségével szólunk. Balog Zoltán hangsúlyozta: nehéz összefoglalni, mit jelent Erdély, ezért marad a művészet, "amelytől azt várjuk, hogy autentikusan szóljon". Az MNG kiállítása túlmutat a nosztalgiákon és sztereotípiákon: egyszerre mutatja meg az erdélyi magyar képzőművészet önállóságát, teljességét, és mégis úgy, mint ami a "mi részünk" – fogalmazott. A miniszter felhívta a figyelmet arra, hogy a vadregényes Székelyföldön túl létezik az urbánus Erdély is, ezek együtt adják ki a teljes képet. Ezt kapjuk meg a kiállítás segítségével is – méltatta a tárlatot Balog Zoltán. Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot, amely az erdélyi magyarok számára "egy örök ábrándnak hitt közösségi kívánság beteljesülése". Mint felidézte, korábban úgy tűnt, hogy a magyar fővárosban egy hasonló kiállítás "határos a lehetetlenséggel", így a példás szakmai körültekintéssel összeállított tárlat megvalósításának szándékát és módját nem lehet eléggé dicsérni. Baán László főigazgató felidézte, hogy az MNG történetében még nem volt átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Az intézmény most végre törleszti adósságát: emberfeletti munka volt hét évtizedet egyetlen tárlaton áttekinteni, de a rendkívül magas színvonalú eredmény magáért beszél – méltatta a kiállítást, hozzátéve: "Erdély végre hazatért a Magyar Nemzeti Galéria falai közé". Szücs György főigazgató-helyettes elmondta, hogy a tárlat Erdélyt tágan értelmezi, nem mond le tehát olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad. Beszámolója szerint a kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva. Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek fémjelzik az anyagban, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli. Az 1. világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódokat, mint ezt Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is bizonyítják. Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Olivéren át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól végigkövethető a szociális ihletettségű festészet, ezzel összefüggésben pedig jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül. Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei nyújtják az erdélyi magyar képzőművészek egyfajta arcképcsarnokát, de külön egység tekinti át a grafikai hagyományok megújulását is. A kiállítás záró szekciója az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresését vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig. N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2015. május 18.Felelősség és értékteremtésÁtadták a Communitas alkotói ösztöndíjait Ünnepélyes esemény színhelye volt péntek délután a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színháza. Itt adták át a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és Communitas Alapítvány immár hagyományos, alkotói ösztöndíjait. Az idén 42 fiatal, 35 év alatti, az irodalom, a képzőművészet és fotográfia, a zeneművészet, a színházművészet, a film és atelevízió területén pályázó alkotó részesült az egy évre szóló, havi lebontású ösztöndíjban – a pályázóknak az erdélyi magyar kultúra valamelyik kiírt ágazatához kapcsolódó éves alkotói tervezetet vagy előadói elképzelést kellett benyújtaniuk. A díjiosztó ünnepségre délután 4 órától került sor, a gálát a Moonfellas nevű formáció, Kiss Levente, tavalyi díjazott zenész együttesének rövid koncertje nyitotta meg, majd az est házigazdájaként, az ösztöndíjbizottság tagjaként Gáspárik Attila szólt a jelenlévőkhöz. Mint mondta, a Communitas Alapítvány tizenharmadik alkalommal osztja ki ösztöndíjait, amelyekben az RMDSZ jóvoltából idén 42 fiatal alkotó részesülhetett. Az elbíráló bizottság tagjai – a házigazda mellett Markó Béla, Béres András, Bocsárdi László, Bogdán Zsolt, Csíky Boldizsár, Márkos Albert, Vannai István Zsolt, Balázs Imre József, Gálfavi György, Karácsonyi Zsolt, Kovács András Ferenc, László Noémi, Bartha József, Kolozsi Tibor, Részegh Botond, Sipos László, Berszán-Árus György és Schneider Tibor – mindannyian társadalmi munkaként vállalták el a feladatot, közöttük több olyan alkotót is találunk, akik annak idején maguk is részesültek az ösztöndíjban. Markó Béla, az ösztöndíjbizottság elnöke hozzátette: ezelőtt 13 évvel 12 alkotó nyert alkotói ösztöndíjat, idén harminccal többen. – Ez egyértelműen bizonyítja, hogy nem csak elindítottuk a támogatást, hanem kiemelten fontosnak tartottuk, hogy növeljük a díjazottak számát. Az egy éven át folyósított, havi majdnem 800 lej számukra komoly egzisztenciális könnyebbséget jelent, ugyanakkor évről évre komoly vita folyik arról, hogy mit és hogyan kellene változtatni. Idén arról folyt a vita, hogy ma, amikor a mi közösségünk is mozgékony, mi az az erdélyiség, ami állandó kritériumot képezhet? Miért fontos ez az összmagyarság szempontjából? Azért, mert ez gazdagító tényező: létezik olyan erdélyiség – például a Kós Károly vagy a Bánffy Miklós erdélyisége –, amely hozzáad az egységes magyar kultúrához. Nekünk ezzel szemben van olyan felelősségünk, amelytől nem tekinthetünk el. De van-e a fiatal alkotónak felelőssége a közösségével szemben? Úgy gondoljuk, hogy minden értelmiséginek felelőssége van azzal kapcsolatosan, ami körülötte történik. Ugyanakkor a társadalomnak is felelőssége van velük szemben. Főleg ha kiszolgáltatjuk őket a politikának – az RMDSZ és a Communitas Alapítvány próbálja úgy intézni az ösztöndíjak sorsát, hogy ezt is szem előtt tartja: alárendelt művészekre nincsen szükségünk, szabad alkotókra igen. Ehhez kívánok elsősorban saját magunknak továbbra is felelősségérzetet – mondta köszöntőbeszédében Markó Béla, majd a 2015-ös Alkotói Ösztöndíjak nyerteseinek díjazása következett. A filmművészet és televízió területén díjazottaknak Schneider Tibor, az irodalmi ösztöndíjakat elnyerőknek Gálfalvi György, Kovács András Ferenc és Karácsonyi Zsolt, a színházművészeti ösztöndíjasoknak Béres András, a vizuális művészetek terén pályázó nyerteseknek pedig Bartha József adta át a díjakat. Az est további részében Daragics Bernadette, az Osonó Színházműhely tagja, tavalyi díjazott színművész olvasta fel Láng Orsolya irodalmi ösztöndíjas Költőszobor jelen című versét, majd tárlatnyitó vette kezdetét: a vizuális művészetek kategóriában tavaly díjazott képzőművészek munkáit állították ki a Stúdió Színház előcsarnokában, ezen alkotásokat méltatta Sipos László festőművész, grafikus, a bizottság tagja. – A jelenkori képzőművészeti megnyilvánulásokat három részre osztom: divat, árutermelés és tradicionális értékteremtés. Az elsőre nem vesztegetnék szót, mert a divat megy ki leghamarabb a divatból. A másodikkal kapcsolatosan megjegyzem, hogy ma már nincsenek izmusok, értéktelen világban élünk, amelyben a galériák döntenek. Ami az értékteremtést illeti, értékteremtés az, amit a több évezredes képzőművészet létrehozott – olyan párbeszéd alkotó és alkotás között, amely megérinti a nézőt, olyan munka, amelyben a festék anyaggá, érzéssé alakul. A művésznek a föld iránt is, ahol él és a kor iránt is, amelyben alkot, felelőssége van: a képzőművészet meghatározza a kort, amelyben létezik. Nagyszerű dolognak tartom az alkotói ösztöndíjat, amely lehetőséget ad a kiteljesedésre – mondta Sipos László, majd a díjátadó gála további részeként a 2014-es irodalmi, zenei és színházi ösztöndíjasok közreműködésével, a film és televízió kategóriában díjazottak munkáinak rövid vetítésével folytatódott. Az ösztöndíjbizottsághoz idén beérkezett 214 pályázatból 42 részesült pozitív elbírálásban. Az ösztöndíjasok névsora a következő: Bartincki Tamara, Besenyei Katalin, Borsos Tünde Krisztina, László Barna, Pálfi Kinga, Varró-Bodoczi Zoltán (film és televízió), Adorjáni Panna, Bálint Tamás, Horváth Előd Benjámin, Márkus András, Muszka Sándor, Serestély Zalán, Szabó Ádám, Székely Örs, Visky Zsolt (irodalom), Barabás Réka, Bende Sándor, Czikó Juliánna, Fekete Lovas Zsolt Sándor, Marosán Csaba-László, Ruszuly Ervin, Sándor Annamária, Szűcs Ervin, Váróterem Projekt (színházművészet), Barabás Szabolcs, Cabuz Andrea, Fazakas Noémi, Ferencz Zoltán, Gagyi Botond, Gáspár Szilárd Miklós, Hotykai Evelin, Madaras Péter, Tivadar Andrea (vizuális művészetek), Ábrám Endre–Veress Gáspár, Gergely Zoltán, Munkácsi Dóra Krisztina, Potyó Béla István, Pozsár Róbert, Sándor Csaba, Tasi Nóra, Toró Árpád, Török-Gyurkó Áron (zeneművészet). knb Népújság (Marosvásárhely) 2015. szeptember 22.Orbán István vonatfüstös emlékeiA bonchidai kiállítás elé Immár hagyományosan minden esztendőben a bonchidai Bánffy-kastély népszerűsítését szolgáló augusztus végi Barokk kastélynapokon kiállítást szervez a Művelődés Galéria. Előbb a legelőször felújított Szakácsok házában, majd a hajdani kápolnában, s az utóbbi két évben a Miklós szárnyban, a Pincegalériát vettük birtokunkba azokra a napokra. Főleg grafikusokat, de festőket, szobrászokat, magyarokat és románokat, klasszikusokat és ma élőket, csoportokat és egyéneket is bemutattunk a nagyérdeműnek. Ezzel tisztelegtünk a szebb napokat látott kastély utolsó ura, Bánffy Miklós sokoldalú művészeti tevékenységének emléke előtt. Jelenlegi főszereplőnk Orbán István kolozsvári festő, grafikus, rajztanár és művészeti szakíró. Külön érdekessége ennek a kiállításnak, hogy az 1953-ban született művész 1969-es sorozatának legszebb darabjait kínáljuk, szám szerint mintegy másfél tucat pasztellt, akvarellt, szénrajzot a kolozsvári rakodó pályaudvarról. Manapság nagyon divatos a retró ezernyi formája, ide sorolnám ezeket a munkákat is, minthogy szinte az orromban érzem azokat az illatokat, amelyek nem sokkal azelőtt ivódtak belém amikor a nyári szünetben éjszakai műszakban a vasúti műhelyek főjavításán segédmunkásként dolgoztam. Talán emiatt is éreztem át annak idején nagyon is élményszerűen Moldova György irodalmi szociográfiáját – Akit a mozdony füstje megcsapott –, azokat a jellegzetesen szénsavas, szénporos, savanyú degenyeggel és ammóniával is mélyen átitatott illatokat, hangélményeimben pedig a vasúti szerelvények dobogó robogását, a vonatfüttyöt. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy ha a mi 6-8 évvel idősebb nemzedékünk az avantgárd különböző irányzatainak újra felfedezésével lázadt a szocreál egyedül üdvözítőnek kikiáltott irányzatával szemben, Orbán István az idősebb nemzedéktől megtanult, helyenként az egész apró részletekig kidolgozott realista módszerekkel kereste és fedezte fel a világból a másságot. Az ezeken a képeken a fényben, színben pompázó világnak egy teljesen más képét mutatja be. Az ő Kolozsvárját, egykori világát, életterét és ifjúkora városát. Hogy aztán érett művészként inkább az absztrakt megoldásokat válassza mondandójának közvetítésére. Visszaemlékezései szerint gyerekkorának első rajztanárai: Váczy Margit és Macskássy József voltak, de megfordult Márkos András, Benczédi Sándor és Nagy Imre műtermében is. Turós László egyengette első absztrakt próbálkozásait, majd Teodor Botis, Mircea Vremir, Gedeon Zoltán és sokan mások irányították főiskolai tanulmányait. Ezt az örökséget adja tovább diákjainak is a Báthory Gimnázium tanáraként. S a diákok illusztrálták például Benedek Elek Kisbaconi verseit, a Korunk Évkönyvét, jelentek meg rajzaik a Napsugárban, országos és nemzetközi díjakat is nyertek. Részt vett számos megyei és külföldi tárlaton, diák és egyetemi kiállításon, tavaszi és őszi szalonon. Szervezte mások kiállításait, és volt néhány egyéni tárlata is. A Báthory Gimnáziumban a népszerű Klubgalériát szervezi-vezeti. Ezért is örvendek, hogy tanártársai közül sokan ma is itt vannak, és együtt fedezik fel velünk pedagógus kollégájuk mostanáig csipkerózsika-álmot alvó szép képeit. SZABÓ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2016. augusztus 22.Húszéves az őrkői egyházközség„Íme az Úr szolgálója, legyen nekem a te igéd szerint – ez volt a Szűzanya első feljegyzett imádsága, amiben benne van az ő egész élete, és benne van a mi keresztény életünknek az értelme is. Mert kereszténynek lenni azt jelenti, hogy elfogadjuk, teljesítjük Isten akaratát” – mondta főtisztelendő dr. Jakubinyi György, Erdély római katolikus érseke a Sepsiszentgyörgyi Fenyves utcai Mária Világ Királynője egyházközség templomában az egyházközség fennállásának 20. évfordulója alkalmából tartott búcsús szentmisén. A tegnap délelőtt tartott eseményen a főmiséző és igehirdető érsek mellett jelen volt Potyó Ferenc pápai prelátus, irodaigazgató, Hajdú János főesperes, Szabó Lajos és Pakó Benedek kanonokok, Lokodi Attila, a Temesvár egyházmegyei Detta plébánosa és természetesen a házigazda, Márkus András szentszéki tanácsos, Sepsiszentgyörgy és Erdély egyetlen cigány templomának plébánosa. Az istentisztelet kezdetén a házigazda Márkus András plébános röviden összefoglalta az egyházközség létrejöttének történetét, elmesélve, hogy korábban a Csíki utcai plébániához tartozott az Őrkő negyed is, de miután több éven keresztül feljárt az Őrkőre, és látta, hogy a helyi cigány közösség összlétszáma majdnem ötezer fő (1996-ban 4985-en éltek az Őrkőn), jelezte az érsek atyának, hogy jó lenne külön plébániát létrehozni nekik, hisz valamennyien katolikusnak tartják magukat, templomunk is van, és kedvesnővérek is szolgálnak a környéken. Így jött létre 1996-ban ez a személyi plébánia, amely elsősorban a város cigányságát szolgálja, azóta 691 személlyel gyarapodott az egyházközség létszáma. A nagyméltóságú és főtisztelendő dr. Jakubinyi György által celebrált mise központi gondolata a búcsúünnep címe volt: Boldogságos Szűz Mária a világ királynője. Mint elhangzott, a világi királyságokhoz hasonlóan az anyaszentegyház is akkor tudja küldetését teljesíteni, ha az ország élén király áll. XI. Pius pápa azért rendelte el 1925-ben Krisztus Király ünnepét, mert ezzel fel akarta hívni az anyaszentegyház figyelmét arra, hogy miközben ezeréves trónok dőlnek össze – az első világháború végén huszonkét korona esett le a fejekről –, Krisztus király uralmának soha nem lesz vége. A Szűzanyának is kijár tehát az anyakirálynő cím, a Boldogságos Szűz Mária különböző megszólításai – a pátriárkák, próféták, apostolok, vértanúk, hitvallók, szüzek, minden szentek királynéja – csak lebontják azt a magas rangot, amelyet a világ királynője magában foglal. A búcsús szentmise második részében az angyali üdvözletről hallottunk, amelyben a Szűzanya értesül fogantatásáról, és kimondja első feljegyzett imádságát: „Legyen nekem a te igéd szerint.” Mária akkor is elmondta ezeket a szavakat, amikor menekült Józseffel és a gyermekével, amikor a kereszt alatt állt, és amikor ott ült az apostolok között az első pünkösd napján. A fiát is erre tanította, hisz ezek a szavak visszhangoznak az Úr Jézus imádságának harmadik kérésében, és az olajfák hegyén is ezt mondja Jézus kereszthalála előestéjén: ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Az igehirdető szerint a keresztény tökéletesség Isten akaratának teljesítése, akár bölcső vagy koporsó mellett állunk, akár betegágyon fekszünk vagy örömlakomán veszünk részt. Amint Márkus András plébános lapunknak elmondta: sok nehézséggel találkoztak az elmúlt húsz évben, de megpróbáltak mindig előítéletek nélkül viszonyulni a cigány közösséghez. „Csak úgy lehet vállalni ezt a munkát, ha az embert nézzük bennük, és elfogadjuk őket olyannak, amilyenek. Iskolát is alapítottunk nekik, remélem, előbb-utóbb rádöbbennek arra a szülők, hogy milyen fontos gyerekeik számára az iskolai nevelés. Egyházzal és iskolával közösen próbáljuk irányítani, javítgatni őket, ahogy lehet, bízom benne, hogy lassan közelebb kerülnek a civilizált Európához. Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. november 10.MeglepetésKossuthot ábrázoló dagerrotípiához kapcsolódó dokumentumra bukkant a Nagy Imre-hagyaték kurátora, Szabó András, aki annak próbáltutánajárni, hogy miként került a relikvia Bostonból Csíkszeredába. Szeptember hatodikán történt, bő 31 kurátori munkaév után, de a jövő esztendei Nagy Imre-kiállítás előkészítő munkálatai sűrűsége miatt csak most tudtam megírni az alábbi történetet. Az idén friss technikai újításon átesett Nagy Imre Képtár új helyiségébe helyezem át irodámat. Dossziék, folyóiratok, könyvek, levelek, akták, fényképek, hanglemezek, hangszalagok stb. garmadáját kellett csoportosítva összepakolnom, át is néznem, s egyúttal mindezeket leporolnom, hogy költöztetésük után mihamarabb, rendben, polcra rakhassam. Köztük vannak azok az írógéppel készült leltári dossziék is, amelyeket már a Nagy Imre mester halála előtti napokban elkezdtek összeállítani, s amelyek alapján 1977-ben elkészítették a Csíki Múzeum, illetve alkalmanként még Hargita Megyei Múzeumként emlegetett intézmény képzőművészeti leltárkönyvét, amely egyaránt tartalmazza a Nagy Imre és más-más alkotók által adományozott vagy tőlük vásárolt kisebb-nagyobb hagyatéki műlajstromát. 1986 tavaszán, amikor Márkos András, Janitsek András, Mester László Zsuzsa képzőművészeket követő, sorban a negyedik elődömtől, Kántor József textilművésztől két hónapnyi leltározás után átvettem a képzőművészeti, illetőleg a Nagy Imre mester zsögödi szülőházában őrzött személytárgyi gyűjteményt, az akkor általunk fel sem lapozott leltárdossziék is jártak a kezemben, de tartalmukkal nem törődve, csupán dokumentum értéküket tekintve darabszámként vettünk róluk tudomást. Akkorra már átvették helyüket a hivatalos leltárkönyvek. Most pedig, a pakolás alkalmával mindenik dossziét átpörgettem, hogy valamelyest a belsejüket is leporoljam, s meglepetésemre, egyiknek az utolsó lapjai közül egy négybe hajtott papíros esett ki. Kikerekedett a szemem, amikor a lapot szétnyitottam. Egy 1901-ből származó, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatói fejlécével ellátott, előnyomtatott, kalligrafikus gyöngybetűkkel kitöltött, majd az igazgató által saját kezűleg aláírt köszönőlevelet tartottam a kezemben. Olvasásakor első döbbenetemet maga a levél mint eddig ismeretlen tárgy váltotta ki, a másodikat a bennem átcikázó gondolat: 32 év után?!, a harmadikat, hogy a Csíki Székely Múzeum tulajdonában is van egy Kossut-dagerrotípia (leltárkönyvi adatai: szerzője: ?, címe: Kossuth Lajos, jelzet nélkül, keletkezésének dátuma 1852, műfaja: dagerrotípia, mérete: 215x164 mm, szerzeményezési módja: ?, szerzeményezés éve 1977, leltári száma: 930). Egyúttal pedig – mintegy megnyugvásként – az is eszembe jutott, hogy nem is olyan régen történt a 264 éve alapított, világszínvonalú British Museum esetében: gyűjteményükben rátaláltak egy addig ismeretlen régi könyvre… Ezek után hozzáláttam a kereséshez. Az igazgatói kézjegy nem egyértelmű olvashatósága miatt a MNM honlapján kezdtem a keresést. És a múzeum főigazgatóit sorjázó weboldalán rá is találtam SzaLay Imre nevére, aki 1894–1916 között töltötte be az intézményvezetői tisztséget. A leltárdossziéból előkerült akta szövege a következő: „A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM IGAZGATÓJÁTÓL 423. sz. Nagyságos Krécsy Béla főreáliskolai tanár úrnak, Budapest. A Magyar Nemzeti Múzeum igazgatósága hálás köszönetét fejezi ki az alább felsorolt ajándékért, melylyel Nagyságod a Nemzeti Múzeum régiség osztályát gazdagítani szíves volt. Budapesten, 1901 évi február hó 6.-án. Szalay Imre (sk.) a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója. Az ajándék tárgya: Két Amerikában készült daguerrotyp ezüst lap, az egyik Kossuth Lajos álló, a másik Kossuth Lajos ülő és Pulszky Ferenc álló alakjával.” A köszönőlevél tartalma alapján, az interneten, a tavaly még közszemlére is kitett budapesti Kossuth-portrékra is rákerestem, amelyekről többek között ez olvasható: „Kossuth Lajosról az egyik legismertebb dagerrotípia nem Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban készült pár évvel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után Southworth és Hawes stúdiójában. […] 1852-ben Kossuth Lajos – titkára társaságában – Pulszky Ferenccel kereste fel a fotóstúdiót, ahol Southworth és Hawes készítette el a mai bejegyzésben látható képeket. A Kossuth-dagerrotípiák hazaszállításának történetét eddig is ismerhettük, a korabeli újságok nyomán többen is megírták, hogy Krécsy Béla 1893-ban, Bostonban járván felkereste műtermében a már agg Hawes-t, aki neki adta az ott még fellelhető 17 darab, Kossuthot, illetve Kossuthot és Pulszkyt együtt megörökítő lemezt. Hazatérve Krécsy Béla a dagerrotípiákat honi múzeumoknak ajándékozta […].” Akkor azonban még 29 esztendő volt hátra a Csíki Székely Múzeum első alapításáig, tehát Krécsy úr Csíkszeredának nem adhatott egyetlen példányt sem. Az adomány köszönőlevelében említett két dagerrotípia nem más, mint a Mai Manó Ház honlapján bemutatott darabok, amelyek mellett a lapon még egy, a Museum of Fine Arts, Boston (Bostoni Szépművészeti Múzeum) tulajdonát képező Kossuth-portrét is bemutatnak. Ez pedig majdnem tökéletesen azonos a Csíki Székely Múzeum képzőművészeti gyűjteményébe 1977-ben beleltározott Kossuth-arcképpel, de láthatólag sokkal jobb állapotú. 1901-től 1977-ig 76, 2017-ig pedig – majdnem duplája – 116 esztendő telt el. S ki tudja, azalatt milyen Kossuth-portré kalandok játszódtak le, melyek egyik állomására Csíkszeredában sor került. Most légy okos muzeológus! Most? Tulajdonképpen, ha már leltárunkban volt, korábban kellett volna okosnak lennem. De mert engem nem történészi, hanem művészhagyaték-kurátori feladattal bíztak meg, nem kerestem, mi módon került hozzánk ez a fény-arckép. Már későn, de még pislákoló reménnyel felkerestem a 96. esztendejét júniusban betöltött János Pál nyugalmazott múzeumigazgatót, hogy megtudjam: honnan, kitől került a mi Kossuth-dagerrotípiánk a múzeumba, mert a leltárkönyvben nincs erre utaló bejegyzés. Már semmire sem emlékszik. Felkerestem a 80 esztendős Szőcs János nyugalmazott muzeológust is, aki 1981–1985 között igazgatója is volt az intézménynek, de részletekre ő sem emlékszik. Muckenhaupt Erzsébet régikönyv szakos kolléganőnk pedig, aki 1976-ban került a múzeumhoz, emlékszik, hogy friss muzeológusként hallotta említeni a dagerrotípiát, s látta is azt: „Emlékszem, hogy a frissen megvásárolt dagerrotípia dobozában volt a köszönőlevél is, de akkor annak nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget. Megnézegettük és félretettük, de részletes információkhoz akkor én még nem jutottam.” Valószínű, hogy a leltározáskor – tevés-vevés közepette – kerülhetett a köszönőlevél véletlenül abba dossziéba, amelyben én megtaláltam, és azt is valószínűnek tartom, hogy a korszak diktatórikus és a biztonsági szervek által állandóan figyelt intézményben csak a leglényegesebbre összpontosítottak: mihamarabb kerüljön leltárba! Következtetésképpen összefüggést vélek az egyaránt 1852-es datálású MNM- és a CSSZM-beli Kossuth-dagerrotípiák között. Valószínű, hogy a hozzánk került portré egyike annak a 17 darabnak, amit Krécsy Béla magával hozott Bostonból, de ide vezető útjának egy szakasza igencsak titokzatos. A CSSZM irattárában őrzött I/1976-1977-es dosszié 122. lapja tartalmazza az 1974. október 30-án kibocsátott 63-as sz. törvény alapján a múzeumban működő Hargita Megyei Műkincshivatal 1977. esztendő negyedik évnegyedére szóló román nyelvű munkatervének a Vásárlási javaslatok előterjesztése című fejezetét. Ennek első bekezdése: „Kossuth Lajos fényképe (tulajdonosa Kerezsy László. Csíkszereda).” (A továbbiakban a Lőrincz Ferenc tulajdonát képező két Nagy Imre-portréra, egy-egy, a Gál József tulajdonában levő, Bem tábornokot és a Száva Erzsébet tulajdonában levő, Gecző János jogászt ábrázoló portréra, valamint a Kovács István tulajdonát kápező két cím nélküli Nagy István-olajfestményre kértek vásárlási keretet.) Felhívtam telefonon néhai Kerezsy László nagyobbik – ugyancsak László nevű – fiát, aki 1977-ben már felnőtt volt, s megkérdeztem, ez ügyben hogyan és mire emlékszik? A következőt mondta el: „Édesapám a dagerrotípiát Bukarestben, az ócskapiacon vásárolta, mint: Öregember portréja. 3000 lejért adta el a múzeumnak.” Id. Kerezsy László múzeumbaráttól, amatőr kutatótól és műgyűjtőtől az idők folyamán nemcsak ezt, hanem több más tárgyat is vásárolt az intézmény. És ő volt az, aki elkészítette a csíkszentkirályi kőfejtőben 1953-ban robbantás alkalmával előkerült, a köztudatba dák leletként meghonosodott 14 darab aranyozott ezüstkincs másolatát is. Sajnos a múzeum irattárában már nem találhattam meg a dagerrotípia megvásárlását igazoló pénzügyi dokumentumot, mert a Levéltári Törvény az ilyen típusú akták időszakonkénti megsemmisítését írja elő. * Véleményem szerint – bárhogy alakult is Kossuth-portrénk Budapest és Bukarest közötti sorsa, amelynek teljes rejtélyéről, ki tudja, valaha is fellebben-e a fátyol? – a dagerrotípiát megőrizve, a most előkerült eredeti köszönőlevelet egyeztetés után hivatalos formában át kell adnunk a mára jogos tulajdonosává avanzsált kibocsátójának, a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Maga őrizze az utókor számára! Hargita Népe (Csíkszereda) lapozás: 1-30 | 31-54
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
