|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 556 találat | lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-420 ... 541-556 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kányádi Sándor 2013. január 9.Házsongárd kővirágaiEgy tágasra szakasztott temetőhely Lehet szép egy sírkert? Andalítók, nosztalgiát ringatók Krúdy temetői? Igazolják Kant tételét? „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Nem csupa érdek köt ahhoz a megszentelt földhöz, ahol „apáink hűlő, drága arcán járunk”? (Farkas Árpád) Nem lázad az idők kezdetétől a lélek az elmúlás ellen? Vagy ellenkezőleg: nem jövőnk záloga, biztosítéka a sírkövek és keresztek erdeje, a kripták csöndje, homálya? Nem mond ellent a földi halandó racionális alaptermészetének Paul Valéry hatalmas ódája, amelyben – mint gúla, mint szó-piramis – halmozódik egymásra tér, idő, Fény, Igazság, jelen, jövő, béke, nihil, kacaj, könny, álom, szeretet, gyűlölet, vagyis a lét? (Tengerparti temető) Kérdések, amelyekre nincsenek válaszok, s ha vannak, annyira egyértelműek, hogy okafogyottá teszik azokat. Impozáns, kétkötetes albumot adott ki a Pharma Press a Házsongárdról és a kincses városról, Kolozsvárról. Olyan pompás kiadvány ez, amely felkavar, s további kérdés-zuhatagba sodor: nem riadozik bennünk a lélek, hogy az elköltözöttek és az élők világát így egybekapcsolták a szerzők, Gaal György történész és Gránitz Miklós budapesti fotóművész? Nem sikolt belül, a mélyben Dsida Jenő (ő is itt nyugszik) Psalmus Hungaricusa, ha arra gondolunk, hogy Erdély újkori fővárosa, Kolozsvár ma már nagy magyar temető? Igazolják Reményik Sándort, akit Jókai Anna az előszóban, az Ajánló-ban idéz: „A temető, az igazi élet / virraszt a halott városon”? Az ilyen kérdéshalmaz a metafizikai világ felé mutat, amelynek nincsenek határai. Vagy a líra felé hajt, a költészet vízeséseibe sodor, annak túlsó tartópillére rendszerint a transzcendens mező. Házsongárd titkát mostanig csak a költők tudták igazán fölfejteni. Tudta ezt a szerző-szerkesztő, Gaal György, Kolozsvár legjobb ismerője, ezért a könyvben, mint gyöngyszemek a pártán, versek sorakoznak: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Wass Albert, Kányádi Sándor versei, és a beköszöntőt is költő írta, egyik legnagyobb kortársunk, Lászlóffy Aladár, aki már innen, a Házsongárdból üzen nekünk, élőknek a 2004-ben keletkezett és a Helikonban megjelent írásával. Nem akármilyen eseményt ünnepelt akkor míves esszéjével: abban az évben a Magyar Örökség-díjat Kolozsvár temetőjének ítélte a kuratórium. Az első, igazán modern Házsongárd-könyvet is Lászlóffy Aladár szerkesztette: Házsongárd – A temető neve és története, Helikon Kiadó, 1989. Ez hát az egyik szféra, amelyben szavakká, trópusokká, nyelvi, költői alakzatokká lényegül a híres sírkert. Múltunkat viszont a történelemtudomány vizsgálja, s Gaal György nagyszerű historikus. Közli a száztagú városi tanács 1585. május 11-én hozott döntését, amellyel az új temetőkert létesítését elhatározták. Mintha a korabeli prédikátorokat olvasnók, olyan ízes, olyan méltóságos lejtésű ez a XVI. századi magyar nyelv a jegyzőkönyvi szövegben: „Gondolván azért őkegyelmek városul, az felső tanácsbeli uraim is fenn lévén, együtt végezték egyenlő vokssal, hogy a Torda utcai kisajtón kívül való földben, ahol mostan a dinnyét vetették, egy jó és tágas darab helyt szakasszanak temetőhelynek, ahova mind szegény és gazdag személy válogatás nélkül temetkezzék, mely helyt jó örökös sövénnyel befogjanak. Ez munkának penig és építésnek hamarsággal való végbe vitelére választották Szabó Lénártot és Bálint deákot. Mely két uraim mellett szüntelen az két espánok mindenben ott legyenek, főképpen az karóknak és fonóvesszőknek meghozatásában, szerzésében.” A reneszánsz kora ez, és a reformációé, a prédikátorok dörgő hangját halljuk: Isten előtt minden ember egyenlő. És visszhangzik a bő másfél évtizeddel korábbi, 1568-as tordai országgyűlés határozata is, amely értelmében a szabadság nemcsak a halandó emberek találmánya, hanem az istenigazából a szellem, a lélek, a lelkiismeret szabadsága: „Nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit is fogsággal vagy helyétől való megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, az hallásból lesz, mely hallás Isten igéje által van.” Ez Házsongárd egyedülálló titka. Misztériuma. Egyenlőség, testvériség, szabadság. Ezt a krédót a világ egyoldalúan a francia forradalmárok szájából ismeri, de itt az évszázadok zivataros kavargásában megvalósult. Ebben a temetőkertben a legutóbbi ordas időkig „szegény és gazdag személy válogatás nélkül” temetkezhetett, és az élők, akik elhantolták halottaikat, törvény által védve gyakorolhatták vallásukat, hitüket. Igen, ez volt Erdély. Ennek a szellemét őrzi Házsongárd. Identitásunk része, alapeleme. Zarándokhely. És nem csak a kegyelet kötelez. Szakrális okai vannak a Házsongárd-kultusznak. A magyarságtól soha nem állt távol a szakralitás, első vezéreink szakrális fejedelmek voltak. Akik itt pihennek a régi nagy szellemek közül, azokat magunkkal, magunkban hordozzuk, mindegy, hogy Dunántúlon, Csallóközben, Kárpátalján, Bécsben vagy Torontóban élünk: Szenczi Molnár Albert (+1634) költő, tudós, zsoltárfordító, Apáczai Csere János (+1659) enciklopédikus, Tótfalusi Kis Miklós (+1702) betűmetsző művész, Gyarmathi Sámuel (+1830) nyelvész, Kótsi Patkó János (+1842), a színjátszás nagymestere, Bölöni Farkas Sándor (+1842) utazó és emlékiratíró, Kriza János (+1875) unitárius püspök, költő, néprajzkutató, gróf Mikó Imre (+1876), Erdély Széchenyije, Brassai Sámuel (+1897), az utolsó erdélyi polihisztor. Csonka és egyoldalú a névsor, önző módon csak a művészetek és a tudományok képviselőit emeltük ki. S csak megemlíteni lehet a főnemesi családokat: itt pihennek a Bethlenek, Bánffyak, Kemények, akik nélkül nincs magyar történelem. Párhuzamosan fut ebben a remek kiadványban a Házsongárd és Kolozsvár története. A korszakváltások, a nagyhatalmi tülekedések, Habsburg, oszmán ambíciók, kapzsi zsarolások, zabrálások, harácsok pusztították a várost, de mindig volt elég türelme, diplomáciája, pénze, katonája, hogy megvédje magát, hogy kibújjon a hurokból, volt kompromisszumkészsége, hogy a zsarnokot megpuhítsa. Szász és magyar cívisek települése egykoron, neve is német eredetű, aztán 1790-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött a Gubernium, a Főkormányszék, így lett Erdély fővárosa és a Kárpát-medence egyik legfontosabb magyar központja a XIX. században. Csak Trianon tudta megrendíteni, de még az is csak lassan, fél évszázad alatt húzta vissza a Balkánra. Mindezt dióhéjban, szakszerűen, elfogulatlan tudományossággal meséli el a szerző, s kiváló illusztrációkkal látja el a fotóművész. (A képi anyag külön tanulmány tárgya.) Nem lehet becsukni és letenni addig a két hatalmas kötetet, amíg nem lapozzuk fel, nem keressük ki a Névmutatóból kedvenceinket, azokat, akik „európai tetőt” alkottak az irodalomból, kultúrából; sokan megélték közülük a legsötétebb korszakot, a bolsevizmust is. Kik azok az arcok, akikről már fényképek készültek, akik a szellem birodalmában barátaink voltak? Szakmai elfogultságból, de térszűke miatt is maradjunk a szépliteratúra mezején. A marosvécsi találkozók résztvevői, az Erdélyi Helikon szerkesztői, prózamesterei, költői közül többen itt alusszák örök álmukat a Házsongárdban. Most valóban csak a legismertebbeket: Dsida Jenő (+1938), az angyal, Reményik Sándor (+1941), a legerdélyibb költő, Berde Mária (+1949), a prózaírás nagyasszonya, Bánffy Kisbán Miklós (+1950), irodalomszervező, prózaíró, Lám Béla (+1973), Csinszka első vőlegénye, regényíró, Szilágyi Domokos (+1976), költőzseni, Kós Károly (+1977), a reneszánsz-ember, Hervay Gizella (+1982) költőnő, Kacsó Sándor (+1984), a nagy publicista, Bajor Andor (+1991) világirodalmi mércével mérhető humorista és friss, nagy veszteségünk, Lászlóffy Aladár (+2009), világkultúra-felelős. Gaal György nem élhetett az olvasó előjogával, kiváltságával, nem válogathatott ki csak kedvenceket: szakmáról szakmára, felekezetről felekezetre haladva, rövid életrajzot is közölve sorolja fel a levéltárosokat, szerkesztőket, színészeket, rendezőket, muzsikusokat, képzőművészeket, sportolókat, sőt a román kultúra és tudományos élet képviselőit. Nagy szolgálatot tettek a nemzetiségi küzdelmek mai vezetőinek azzal, hogy a teljes anyagot Jónás Éva és Tóth Gábor angolra is lefordította, tulajdonképpen kétnyelvű kiadvány a nagy könyv. De minden ügybuzgalom ellenére csak megszámlálhatatlanul sok intézmény, szervezet és magánszemély támogatásával jöhetett létre, ezeket a Köszönetnyilvánításban sorolja fel Gaal. Végezetül a legfájdalmasabb, legkínzóbb kérdésre kell válaszolnia írónak, kiadónak, szerkesztőnek, recenzensnek: mi a sorsa, mi a jövője a magyarság panteonjának, a Házsongárdnak? Az közismert, hogy a románság pszeudo-történelmét írja. Nemcsak a dákoromán elmélet tartja magát makacsul, hanem a közelmúlt magyar emlékeit is pusztítják, rombolják gonosz kezek irgalmatlanul. Az erdélyi magyarság élethalálharcának egyik színtere most Házsongárd. Kolozsvár elrománosítása a szívós, kitartó betelepítésekkel nagymértékben sikerült, de a sírkertet is akarják. Megtiltottak magyar temetkezéseket, s Ó-Romániából behozott egyéneket hantoltak el itt, akiknek semmi közük nem volt sem Erdélyhez, sem Kolozsvárhoz. Szervezetek, intézmények nélkül védtelen egy nemzetiség, ezért 1999-ben, tizenegy kuratóriumi taggal, létrejött a Házsongárd Alapítvány, amelynek fáradhatatlan igazgatónője Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet tanárnő. (Ügyvezető elnök: Gaal György). Talán sikerül megmenteni nagy kincsünket, több mint négy évszázados kegyhelyünket. Legutóbb 2011. július 4-én volt tiltakozó körmenet a rongálások ellen, a sírkert jogi, intézményes védelme érdekében. „Kiált a halál némasága” – írta Reményik Sándor Íme, bizonyság című versében, 1920-ban. Szólaljon meg, kiáltson szerte a nagyvilágban az élő magyarság is! Különben emberiség elleni bűnöket követnek el romboló, barbár kezek Házsongárdban. Kolozsvár nem az elmúlás, hanem a fiatalok városa. Erdélyben ott tanul a legtöbb egyetemista, otthonaik, az Egyetemi Könyvtár, az Egyetemisták Háza, a központi épület karnyújtásnyira van a sírkerttől, ezért hagyományosan oda járnak tanulni, és ott találkoznak a szerelmespárok. Szép ellentét: jelképes egységben munkálkodnak az elköltözöttek szellemei a tudásra, szerelemre, életre éhes ifjú nemzedékekkel. (Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában) * Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.) HEGEDŰS IMRE JÁNOS Szabadság (Kolozsvár), 2013. január 24.A Magyar Kultúra LovagjaNáznán Olga január 19-étől a Magyar Kultúra Lovagja címet viseli, s ezzel az 543. azok sorában, akiket erre érdemesítettek. A budapesti Hagyományok Házában magasztos ünnepség, felemelő ceremónia keretében vele együtt olyan személyiségeket tüntettek ki, mint Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes, Kányádi Sándor költő, Haáz Sándor zenetanár- zeneszerző vagy Nyisztor Ilona csángó népdalénekes. A cím és az ezzel járó elismerő kitüntetés birtokában kérdeztük: milyen érzés a magyar kultúra lovagjának lenni? – A cím kötelez. Több évtizedes munkám után nem állhatok le, tovább kell dolgoznom, még akkor is, ha egyre nehezebb. Örülök, hogy elismerik a munkámat, hogy dolgoztam. Mégpedig úgy, hogy sohasem akartam előtérbe kerülni, a háttérmunka volt az enyém. Hála istennek, mindig akadtak odaadó munkatársak, akikkel kivitelezhettük az elképzeléseket. Bevallom, előzetesen nem tudtam róla, hogy Kilyén Ilka Magyar Örökség díjas színművész a Székely Színház Egyesület nevében felterjesztette az ajánlást, mindaddig, amíg fel nem kértek, hogy fogadjam el a címet. Azt is be kell vallanom, soha nem azért tettem valamit is a magyar kultúráért, mert valamilyen díjra, kitüntetésre számítottam, hanem azért, mert indíttatást éreztem a magyar kultúra ügyének szolgálatára – mondta Náznán Olga. A marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnökeként, a Maros megyei EMKE elnökségi tagjaként, a Marosvásárhely–Kecskemét Baráti Egyesület titkáraként végzett tevékenységéről nagyon sok erdélyi és magyarországi olvasónk vallhatna. Nemcsak Kolozsvár és Marosvásárhely, Kolozs és Maros megye kulturális élete lett gazdagabb általa, de rendkívül sokat tett a magyar-magyar kapcsolatokért, az anyaországgal való szoros kötelékért, nemzeti önazonosságunk megőrzéséért, ápolásáért. Műszaki – porkohászati – képzettsége ellenére az önkéntesség jegyében vállalta és végzi a többletmunkát, szolgálva nemzetét, kultúráját. A nyolcvanas években Kolozsváron kezdte, majd a kilencvenes évektől lendülettel teljesítette ki munkáját. Kolozsváron a Kuckó gyermekfoglalkoztató fűződik a nevéhez, majd az EMKE pécsi megalapítása. 1998-tól Marosvásárhelyen folytatta tevékenységét, első rendezvénye a "Maros megye Baranya, ország gyöngye-aranya", az egymás értékeiről szervezett vetélkedő volt. Évek során mesemondó és népdalversenyeket, történelmi, földrajzi, műveltségi ismeretekre alapozó vetélkedőket szervez magyarországi városokkal, Péccsel, Szegeddel, Kecskeméttel, Bajával, Zalaegerszeggel és Sárospatakkal. Családok számára hímestojásfestést, ismeretterjesztő előadásokat, írók, költők, történelmi személyiségek – köztük az egyesület nevét adó Lorántffy Zsuzsanna – évfordulós megünneplésére vetélkedőket, szavalóversenyeket, gálaműsorokat szervezett erdélyi, magyarországi és Kárpát- medencei fellépőkkel, tavaly például az Illényi Katica-koncertet. A nemzeti ünnepek, a magyar kultúra napja alkalmából díszelőadásokat szervezett. Az operett- és nótaestek a marosvásárhelyiek kedvenc rendezvényévé váltak. A sort folytathatnánk a szórványban élő magyarok művelődési programjaival, az ismeretterjesztő előadásokkal, a könyvbemutatókkal. De álljunk meg itt. A cím viselőjének a legnagyobb elégtételt mégis az jelentette, hogy a magyarországi és az erdélyi gyerekeket, fiatalokat közelebb "vitte" egymáshoz. A vetélkedők révén Erdély is közelebb került az anyaországiakhoz és fordítva. A magyarországiak megismerhették Erdélyt és az erdélyi magyar embereket, hiszen legtöbb esetben csak tévében hallottak rólunk. Mindkét részről a gyerekek és velük együtt a családok is olyan ismereteket sajátíthattak el, amelyeket nem tanítanak az iskolában sem Erdélyben, sem Magyarországon. E vetélkedők révén barátságok szövődtek, s a családok megismerhették a történelmi valóságot. Felismerhették, hogy a magyar kultúrát határokkal nem lehet felszabdalni. Ez egységes és oszthatatlan. Csak közvetítőkre van szükség, mint amilyen Náznán Olga. Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely), 2013. február 12.Kós Károly szellemi örökségének újabb élesztéseKántor Lajos: Kós Károly figyelmeztetései című írásában (Szabadság, 2013. február 9.) már második elismert írástudóként – s bizonyára nem utolsó hivatkozóként – megtisztelt azzal, hogy a 20. század „erdélyi mindeneséről” megírt monográfiámra utalt. Rendkívüli örömömre szolgált hozzászólása, mert a Kós-vitát egy politikai fogantatású, nem általam kezdeményezett polémia váltotta ki, de írásában legalább irodalmi jellegű érvek és források is elhangzottak. Mint a Korunk volt főszerkesztője, értő kézzel nyúlt az ügyben korábban megfogalmazott álláspontjához és az azt alátámasztó saját forrásához. Kós Károlynak Erdéllyel és a pesti közvéleménnyel kapcsolatos, 1912-ben megfogalmazott véleményét mára értendően, kissé talányos formában erősítette fel: „hát bizony, bizony…” Ezzel éppen az általa vizionált „kultúrharc” részévé téve. A rosszalló hümmögések ellenére megkockáztatom a válasz-hozzászólást, annak reményében, hogy ez nem minősül a belügynek – ez alatt nem a politikai fogalmat értem – tekintett témába való külső beavatkozásnak, s emiatt nem adok alapot újabb, ki tudja meddig fajulható, a láttatás-mód különbsége miatti belső kultúrdiplomáciai jegyzékváltáshoz. Kántor Lajos hozzászólásának Kós Károly világrendjének, meggyőződésének, szellemiségének kiindulópontjait és azok lényegét kereső megállapításait tekintve, magam is hasonló gondolatokat fogalmaztam meg. Ezek közül kiemelem, felerősítem élete legmeghatározóbb elemét, Erdélyhez való kötődésének kiinduló és nyugvópontját, az eléggé ki nem hangsúlyozható hűsége jelenlétét. Alátámasztva számomra egyik legszebb, nem saját idézetemmel: „Körömszakadtig hűségesek kell legyünk szegény Erdélyünkhöz, nemhogy megtagadjuk – gyáva és önző könnyebbségért, kényelemért és – konjunktúráért, ami önmagunknak való ostoba hazugság.” (Kós Károly levele Babits Mihálynak. Sztána, 1938. szeptember 1.) Ennek az önvizsgálatra késztető, vagy egyenesen kényszerítő mondatnak a hatására adtam egyik munkámnak a Kós Károly, a hűség embere (életművázlat) címet (Bp., Lucidus Kiadó, 2008. Kisebbségkutatás könyvek sorozat). Ki kell térnem az életművel kapcsolatban már eddig többször alkalmazott egyik nem szabatos kifejezés használatára, amely visszaköszönt Kántor Lajos írásában: „hazatért”. Teljes szövegkörnyezetében: „Például az Erdélybe hasonlóképpen hazatért (kiemelés tőlem S. P.) Bánffy Miklóshoz fűződő kapcsolatával”. A kiemelt mondatrész megfogalmazása a mostani Bánffy-reneszánszban érthető, de nem találó. Kós András bácsi mindig erősen felindult, hogyha efféle kifejezést olvasott vagy hallott, majd édesapja sorsához igazítva, átfogalmazva, így használt: ő otthon maradt – ahogy 1919-ben, úgy 1944-ben is – teszem hozzá. Ilyen egyszerűen, magától értetődően, mint általában a nagy dolgok esetében. Hozzászólása közben Kántor Lajos a témától eltérve, személyeskedve közli, hogy ő nem szeret „hozott anyagból” dolgozni, majd a Budapesti Hírlapban megjelent Kós Károly balázsfalvi levelére utalóan megjegyzi: „Sas Péter bizonyára a Benkő Samu kiadta Kós-beszélgetésekből tud az eseményről.” Születésemet illetően – ahogy ma divatosan mondják – „rosszkor voltam rossz helyen”, ezért nem lehettem 1911-ben Balázsfalván, s a nagy esemény egyik átélője sem oszthatta meg velem élményeit. Emiatt én forrásnak tekintem levélforma nevű írása mellett azt is, amit szerzője Benkő Samunak elmesélt. Annak dacára, hogy Kántor Lajos „rosszul (nagyon hiányosan) emlékezőket” emlegetett. A velem kapcsolatos – honnan tudhatna önmagától Kóssal (nota bene Erdéllyel) kapcsolatos dolgokról – típusú felvetése nagyon hasonló ahhoz, amikor a pestiek az erdélyiek magyar nyelvtudását csodálják. Szívesen elárulom mindenkinek, gyermekkoromban Kós Károly nevét a középiskolában sem hallottam, az őt személyesen ismerők erőfeszítései ellenére, ahogy régebben, ma sem része a magyarországi irodalmi kánonnak. Nagymamám, a háromszéki eredetű pákei Dávid Erzsébet gimnazista koromban adta oda olvasmányul a Varjunemzetséget. A nem egyszeri élménynek az lett a következménye, hogy a – Romániában betiltott – Kós-centenárium alkalmából az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi magyar kiadói részlegének egykori szerkesztője, Keresztesi Éva javaslatára kiadhattam a Kányádi Sándor egyik halhatatlan verssorát kölcsönző „Kőből fából házat… igékből várat” című válogatáskötetet (Bp., Magvető, 1983), többek között a megjelenése után hosszú évtizedekig nem publikált Kiáltó szó röplap Kós-fogalmazta szövegrészével. Már három évtizede megpróbáltam minden írását elolvasni – így a pesti lapban megjelent ominózus balázsfalvi levelet is – a témának idővel egy erdélyi kiadvány lett a végeredménye: A politikus Kós Károly (Bánffyhunyad, Pro Kalotaszeg, 2002). Kós Károlynak Erdélyben betöltött helyét, szerepét, jelentőségét – Kántor Lajos szerint – „nem most kellene kideríteni”. Ha kiderítették volna önmaguknak, most vita sem lenne. Amennyiben monográfiám láttatás-módja nem felel meg, személyeskedő kritizálás helyett másikat kellett volna írni a „demokrácia” utóbbi közel negyed évszázada alatt. Egyik barátom magyarázata szerint – lelkiismeret-furdalásuk van –, de ezért ne velem próbálják minduntalan eljátszatni Aesopus A farkas és a bárány című meséjéből az utóbbi szerepét. Erről most ennyit. A napi politika aktualitásaira való célzások helyett a magyar nemzet egészének Erdélyben élő tagjai számára kellene a publicista Kós Károly mondataiban a jövővel összefüggő utalásokra rámutatni. A különböző időszakokból származó idézetek között nem lenne ellentmondás, izzadtságszagú magyarázatkísérlet. Írásainak kiváltó okát meghatározta azok időpontja, a korabeli körülmények, melyeket nem lehet a mából, utólag megítélni. Lássuk néhány, egymást követő évtizedben leírt jellegzetes, emblematikus megfogalmazását. „Régi kötelékek szakadtak el a közelmúltan: országok és országok között, népek és népek között, – de magyar és magyar között is. Régi kötelékek pattantak el nemzeti gondolat és nemzetfenntartó nép között, és a mai napig ezek az elszakadt kötelékek újra össze nem kötődtek még.” (Tanulságok, 1921) „Intellektusok, képzőművészek és írók, a frissek, a fiatalok, azok, akik előre néztek és láttak és akartak, és akik nem csupán enni és kérőzni születtek, de akik építők voltak, akiket örök keresőknek, mindig előretörőknek, mindig utat mutatóknak rendelt az ő kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen sorsuk. Ezek mindnyájan keresték akkor azt, amit Ady Endre: azt a gondolatot, azt a pszichét, mely új életre ébreszti az ájulásra kárhozott magyar életet. És sokan ezek közül – tudom, hogy sokan, Erdélyben keresték akkor ezt a megváltó gondolatot.” (Erdélyi gondolat, 1930) „Nem értem, miért kellene lemondania Erdély akármelyik népének nemzeti vágyairól, nemzete sorsának vállalásáról? Vagy talán lemondott-e egyetlen magyar is a magyarságáról, a magyar nemzettel való közösségi sorsvállalásról azért, mert erdélyinek mondta és vallotta magát és vállalta erdélyi sorsát is? S vajon Erdély fejedelmei nem tudatosan a közös magyar életet és jövendőt szolgálták-e akkor, amikor Erdélyország Magyarországtól külön, független állam volt?” (Válasz a Termés körkérdésére, 1943) „Erdély letagadhatatlanul bizonyítéka a sors által ideparancsolt magyarság elhivatottságának. Bizonyítéka, mert európai civilizációt építeni és fejleszteni tudó nemzettársadalmat szervezett, és sajátosan magyar szellemű és jellegű európai keresztény kultúrát tudott teremteni a semmiből itt, tusakodó népek és kultúrák örök hadútjának kereszteződő pontján.” (Számadás, 1946) „Az én szerény és talán naiv, de őszinte véleményem szerint: az írónak nemcsak néznie kell, de látnia is, szélesebben, részletesebben és mélyebben, mint másnak, nemcsak tapasztalnia kell, de éreznie is, erősebben, intenzívebben, mint másoknak, nemcsak keresnie kell, de találnia is, többet, értékesebbet, mint másoknak. És azt, amit látott, tapasztalt és talált, fel kell tudnia dolgozni és végül formába is önteni: történetté, dallá, színjátékká, a mesemondás, dalolás, drámaírás mesterségének alapos tudásával és egyetlen eszközével egyetlen anyagában: népe, nemzete nyelvével. Egyet kell még tudnia csak: ne hazudjon soha, és csak azt írja meg, amit ő maga is igaznak tud és hisz. Mert az írónak igaz embernek kell lennie.” (Válasz az Utunk körkérdésére, 1955) „Szelíden süt a haldokló ősz napja, és a szőlőhegyek apró házacskái élesen villannak ki a kopasz gyümölcsfák közül. A templomdombra hatökrös szekér vontatja Fadrusz János Tuhutum-emlékoszlopának darabjait. A magyar legenda emléke most felmenekül a templom mellé, a fenyők alá, ahol ő is közelebb lesz a temetőhöz. És felpillantok búcsúzóul az öreg iskola homlokzatára, és olvasom az új felírást: „Református Wesselényi Kollégium – nyilvánossági jog nélkül…” (Ady Endre szülőföldjén, 1968) A hozzászólásokat kiváltó, Kós Károly 1944 utáni szó- és írásbeli közszereplése előjelének milyensége eldöntésére a közvélekedést befolyásolni próbáló magyarázatok helyett legalkalmasabbnak saját szövegei szolgálnának. Annál is inkább, mert az eddigi vita lényegét tekintve nem a címében foglaltakról szólt. Én kifejezetten csak a többszörös személyes megszólíttatás okán és jogán ragadtam tollat. A valóban irodalmi jellegű, érdemi vita érdekében születésének 130. évfordulójára felajánlom kiadásra Kós Károly publicisztikai írásainak teljességre törekvő gyűjteményét. Az 1905 és 1974 között megjelent írások megjelentetése után teljes, összefüggő kép válna kialakíthatóvá a különböző évtizedekben és rendszerekben megjelent írások nézőpontjáról. Kiadó és támogató kerestetik… Ha egyszer megjelenhetne publicisztikai írásainak gyűjteményes kötete, akkor annak összegző zárógondolatául 1973-ban elmondott beszédéből idéznék. Azoknak a tőle megszokott, érdek nélküli őszinte vallomások kései példájából, amelyben 90. születésnapjára a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsától adományozott kitüntetését megköszönte: „A történelem tanúsága szerint az igaz embernek, de mindenekelőtt az igaz művésznek – írónak, építő-, képző- és zeneművésznek – mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja, és élete munkájával szülőhazáját, és annak népét megbecsült hagyományai szellemében, hűségesen szolgálja. Ezt vállaltam és cselekedtem, nem mást és nem többet.” Ezzel az önmaga által megfogalmazott, önmagára alkalmazott megállapítással talán még a Kós Károly életművének hovatartozását kereső vita is kielégítő állásponttal végződhetne, melyet mindenki, magát a magyar nemzet tagjának valló jobb- és baloldali egyaránt elfogadhatna, a maga életében lehetőségei függvényében alkalmazva. Kós Károly fényképfelvétellé merevült mutatóujja is mindenkit erre int. SAS PÉTER A szerző művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa. Szabadság (Kolozsvár), 2013. február 18.Székelyeknek, székelyekről. És nem csak…Ritka és példaértékű kezdeményezés a Székely Könyvtár című könyvsorozat, amelyet a Hargita Kiadó és a Hargita Megyei Tanács indított útjára. Ennek első 10 kötetét mutatták be hétvégén Marosvásárhelyen, a G. Caféban. Lövétei Lázár László és Fekete Vince költőkkel, a Székelyföld folyóirat és egyben a sorozat szerkesztőivel a már hagyományossá vált Látó Irodalmi Játékokon Parászka Boróka újságíró beszélgetett. Habár az est a rendezvény plakátján szereplő "Megesz-e a medve?" kérdés és medvekép tisztázásával kezdődött, a résztvevők megállapították, hogy a beszélgetésnek semmi köze "a medve nem játék", jól ismert székely mondáshoz. Sőt, a medvének a bemutatott kötetekhez sincs köze, a műveknek viszont a székely identitáshoz annál inkább, hisz a 100 kötetesre tervezett Székely Könyvtár-sorozat épp ezt hivatott felmutatni, erősíteni. "Mindenkinek van egyfajta elképzelése a székelységről, egyesek úgy gondolják, hogy mi valamiben mások vagyunk, és én azt tanultam, hogy a másságot tisztelnünk kell, úgyhogy ezzel a sorozattal az lenne a cél, hogy felderítsük miben is áll ez a regionális másság, meg lehet-e egyáltalán fogni, meg lehet-e magyarázni." – mondta Lövétei Lázár László. Parászka Boróka kérdésére válaszolva, hozzátette, hogy a sorozat létrehozásával szellemi hátteret szeretnének nyújtani a regionális tudatépítéshez. "Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen lesz az elkövetkezendő években a Székelyföld. Nem ártana hangsúlyosabban figyelni rá, megerősíteni azt. És nem mindegy, hogy milyen szellemi erővel vágunk ennek neki. Ha bemegy az ember a könyvesüzletbe, rengeteg könyvet talál a székelyekről, a Székelyföldről, de mi úgy gondoltuk, hogy nem árt az alapműveket egy sorozatba összegyűjteni, ez kiindulóalap lehet, ha rá tudjuk venni az embereket, hogy ezeket a műveket elolvassák, szeressék, akkor már megérte." A szerkesztők igyekeztek az írott kultúra minden területéről és minden korszakából szerzőket beválogatni a sorozatba. Az irodalmi művek mellett helyet kapnak szociográfiai és történelmi írások is, a népköltészet és a klasszikus írók mellett pedig a kortárs szerzők is. Évente 10 kötet kiadását tervezik, ötös "minisorozatokban". A szerzők listázásakor elsősorban olyan írókra, költőkre esett a választás, akik származásilag is a régióhoz kötődnek, de attól az ötlettől sem zárkóznak el, hogy nem székelyföldi írók Székelyföldről szóló köteteit is megjelentessék – tudtuk meg a szerkesztőktől. Az első tíz kötet szerzői közt ott van, többek között, Mikes Kelemen, Apor Péter, Tamási Áron, Bözödi György, Kányádi Sándor és Zsögödi Nagy Imre is. Minden minisorozatban szerepel majd "régi", közelmúltbeli és jelenkori könyv egyaránt. A kötetek közt nagyon sok újrakiadás van, szembetűnő viszont, hogy nincs előszó, utószó, fülszöveg. Ez a fajta szerkesztés tudatos választás volt: "az előszavak, utószavak általában valamilyen időhöz, helyhez, hangulathoz kötődnek (…) a szövegek elmondják maguk helyett azt, amit mondani kell, mi csak hozzá tudunk tenni, rosszabb esetben elvenni azokból" hangsúlyozta Lövétei Lázár László. Mégis, könyvjelző formájában pótolják az életrajzi adatokat, és a sorozat honlapján (https://www.szekelykonyvtar.ro) ajánlók is olvashatók. A beszélgetés során felmerült a kérdés, hogy Nyírő József , Vass Albert, vagy más "kényesnek" számító írók szerepelni fognak-e a sorozatban? Fennáll-e a veszélye annak, hogy nem kívánt ideológiák tükröződjenek bizonyos művekben, s ezek hatással legyenek a sorozat többi darabjára, hogy az összeolvasásból összefolyás legyen? "Ha szólásszabadságról van szó, akkor minden jelenjen meg és legyen az oktatás feladata, hogy elmagyarázza a diákoknak, hogy volt ilyen, volt olyan, Nyírő ide tévedt, oda tévedt, de attól függetlenül, írt gyönyörű novellákat" – jegyezte meg Lövétei Lázár László, Fekete Vince pedig hozzátette, hogy "nem létező dolgok fölött nem érdemes vitát nyitni. Nyírő írásairól nem esett még szó, ha pedig meg fog jelenni, meg kell nézni, hogy az adott könyvben mi szerepel." A közönség soraiból jövő hozzászólásokból is kiderült, hogy az a "szellemi minimum", amelyet a sorozat szerkesztői az olvasók figyelmébe ajánlottak túlmutat ideológiákon és valós értéket képvisel Toth Ibolya Népújság (Marosvásárhely), 2013. február 23.Erdély Anno – korabeli képeslapok Balázs D. Attila kötetébenA nagyváradi születésű Balázs D. Attilának gyermekkori szenvedélye volt a képeslapgyűjtés, elmondása szerint már akkortájt érezte, hogy évek múltán tovább hasznosíthatja gyűjteményét. „Hét lakat alatt” őrzött képeslapjait tavaly a magyarországi Százszorkép Kiadó Erdélyt, Székelyföldet és az erdélyi várakat bemutató tematikus naptáraiban tárta az érdeklődők elé, s túl azon, hogy a kezdeményezés folytatásaként 2013-as naptárai is megjelentek, a Budapesten élő fiatalember immár ismeretterjesztő képeskönyv formájában adja közre kincseit. A Százszorkép gondozásában napvilágot látott Erdély Anno 1895–1944, Régi képeslapok Erdélyországból című könyvet – amely a kiadó első kötete – csütörtökön délután, a Gaudeamus könyvesboltban mutatta be a kolozsváriaknak, a szerzővel Köllő Katalin, lapunk munkatársa beszélgetett. Elhangzott: Balázs D. Attila újságíróként végzett Nagyváradon, majd a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán folytatta tanulmányait. Hobbijáról, a képeslapgyűjtésről felnőttként sem mondott le, gyűjteményét folyamatosan igyekszik gyarapítani, valahányszor lehetősége nyílik erre: nemzetközi börzéken vesz részt, vagy éppen csereberél, de ugyanakkor arra is volt már példa, hogy régi könyvekben bukkant rá egy-egy értékes példányra. A háromnyelvű bevezetővel – magyar, román, angol – ellátott album képei mellé hosszabb-rövidebb szövegeket is írt, ezekben érdekes, a múlt és jelen vonatkozásában is sokatmondó és különleges történeteket mesél el, kitérve a településekhez fűződő hírességekre is. A bemutatón Kolozsvárhoz, Nagyenyedhez, Nagyváradhoz és Szatmárnémetihez fűződő versek és prózai szövegek (Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Balla Zsófia, Áprily Lajos, Sütő András, Schöpflin Aladár, Láng Zsolt) hangzottak el Köllő Csongor színművész és Zongor Réka színművészeti szakos hallgató tolmácsolásában, a „hangos képeslapokat” pedig az erdélyi városokat bemutató vetítés egészítette ki, amelynek képanyagát a Koós Ferenc Alapítvány biztosította. Befejezésül Balázs D. Attila egyebek mellett az Iványi-Grünwald Béla kecskeméti lakását, a miskolci cukrászdát és a Kolozsvári Egyetemi és Múzeumi Könyvtár belsejét ábrázoló korabeli fényképeket mutatta be az érdeklődőknek. Elárulta továbbá, hogy az Erdély Annóval beneveztek a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által meghirdetett Szép Magyar Könyv versenyre, ismeretterjesztő kategóriában. FERENCZ ZSOLT 2013. március 15.A Nyergestető hős védőire emlékeztekTegnap tizenkettedik alkalommal ünnepelt együtt a kézdivásárhelyi Apor Péter Mezőgazdasági Szakközépiskola és a kászonújfalusi Tuzson János testvériskola. Előbb Kászonújfaluban a világháborús hősök emlékművénél rótták le kegyeletüket az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc hősei emléke előtt, majd a Nyergestetőre vonultak, ahol a tömegsír kopjafáinál a Március 15. Gimnázium, Szakképző Iskola és Kollégium küldötteivel együtt idézték fel a 165 évvel ezelőtti eseményeket, Tuzson János honvéd őrnagy és maroknyi csapata hősies ellenállását a túlerővel szemben. Az akkori eseményeket Göncz Ferenc, a budapesti Mezőgazdasági Minisztérium mellett működő iskolaközpont igazgatója méltatta, majd elhangzott Kányádi Sándor Nyergestető, Wass Albert Véren vett ország és Gyertyaláng című verse, Bíró Réka Izabella pedig elmondta ünnepi szónoklatát. Közreműködött az iskola énekkara és a kászonújfalusi népi zenekar. Az emlékműnél a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző és a debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola Gyakorló Általános Iskolájának tanulói és tanárai adtak elő ünnepi műsort. Mindkét emlékhelyen a bélafalvi Tuzson János Hagyományőrző Társaság „vitézei” és a tápióbicskei tüzérek álltak díszőrséget. Az ünnepségen Kézdivásárhely magyarországi testvérvárosainak küldöttei, valamint ozsdolai és kézdisárfalvi hagyományőrzők is jelen voltak. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2013. március 30.Pantheon TranssilvanicumBármilyen művészet is legyen, szándéka a közlés. A művészi mondanivaló mindig az alkotó szándékát közli. Takács Gábor a Györkös Mányi Albert Emlékházban megtartott grafikai kiállításán azokat a grafikai lapjait állította ki Pantheon Transsilvanicum –címmel, melyek önazonosulásunk vállalását segítik elő. Olyan egyéniségekről készített metszeteket, akiknek egy lap kivételével, valamilyen közük, van a művészethez. Műfajilag fametszet, szén és tusrajz. Magát a kiállítást Németh Júlia ismert műkritikus mutatta be. Egy gondolat sorát idézném: „Ahány arc, annyi olvasat. S olykor talán a konkrét arcvonásoknál is érdekesebbek lehetnek a személyiség belső jegyei, azok a szemérmesen rejtőzködő sajátosságok, amelyek csak hosszas tanulmányozás, mély barátság, alapos ismeretség, vagy dokumentálódás során válnak nyilvánvalókká. Takács Gábor mintha elsősorban ezeknek a rejtőzködő jegyeknek a nyomába szegődni, igyekszik az arcvonások mögé látni , néhány karakteres vonallal az ábrázoltnak a jellemét, egyéniségét, szellemvilágát is felvillantani.” A fentiek rendkívül jól foglalják össze azt a művészi megnyilvánulást, amely Takács Gábort ebben az esetben is irányította arra az útra, melyen nem tagadva meg saját jellemét, megalkotott munkásságával egy olyan területen, amelyen megszólalni igen ingoványos, hiszen a grafikának nemzetközi nyelve lévén, minden szemlélőjének közöl. Ezt a kiállítást a Györkös Mányi Albert Emlékházba megnyitni azt is jelenti, vállalom azt az elkötelezettséget, melyet a névadó munkásságával bizonyított. Az igen szépszámú közönség nemcsak a rendkívül tartalmas méltatásban, hanem a kiállított munkákban, valamint az előadó művészek, Béres Melinda és Márkos Albert hegedűművészek játékában is gyönyörködhetett. A szerencsésebbek hozzájuthattak a Pantheon Transsilvanicum, Takács Gábor 25 grafika című megszámozott (100) munkájához, melyben, egyenlő nagyságban gyönyörködhetnek a megörökítettek grafikai megfogalmazásában. Közöttük Misztótfalusi Kis Miklós, Kányádi Sándor, Sütő András, Kacsó Sándor, Balogh Edgár, Csokonai Vitéz Mihály, Kós Károly, Márton Áron, Szederjesi András, Balaskó Nándor, Barcsay Jenő, Cseh Gusztáv, Zsoldos Árpád, Murádin Jenő, Tirnován Vid, Fodor Sándor és Létay Lajos. A nem teljes névfelsorolás is bizonyítja, olyan személyek szerepelnek az igen vonzó és egyéni összeállításban, akik munkásságukkal beírták nevük a város Kolozsvár és Erdély történetébe. Ugyanakkor nagyon sok jelenlévő elgondolkodhat az élet nagy törvényén. Vagyunk, tevékenykedünk mindannyian a magunk helyén, és egy nap mindenki felett beteljesedik az, amit az életben elkerülni nem lehet. Ezt jelzi figyelemre méltó megfogalmazásban a 22. Gyász- fametszet, 320×225 mm1987. Hirdetvén az alkotás örökkévalóságát, amit csak az alkotóművész tud megteremteni. Személy szerint kívánom, hogy az alkotóművész sokáig járja azt az utat, melyet elkezdett, és gyarapítsa nemcsak az erdélyi kultúrát, hanem az egyetemes magyar kultúra létét, mindenütt, ahol munkáit megtekinthetik. Csomafáy Ferenc erdon.ro, 2013. május 7.Egyházunk levéltárainak kifosztásárólEz kétszer is végbement, ha nem háromszor, a kommunista diktatúra idején. Mivel ismét aktuális a visszaszolgáltatás ügye, megpróbálom tömören vázolni, hogy miként is jutott hajdan a román állam ezen kultúrértékeinkhez. Teszem ezt kizárólag annak az egy egyházközségnek a levéltárát illetően, amelyet Sáromberke református lelkészeként és levéltárosaként negyvenegy éven át őriztem, rendszereztem és mindenki számára áttekinthetővé tettem. Ahogyan a hatóságok eljártak ebben az akcióban Sáromberkén, az nagyjából jellemző egész Maros megyére. Az első kifosztás 1950-ben volt, amikor az egyházi anyakönyveinket vitték el a községi megbízottak, belügyminiszteri rendelkezés alapján. Egyfajta rekvirálás volt ez, úgy is mondhatnánk, hogy az 1896 előtti anyakönyvek "államosítása". (1895. okt. 1- jétől veszi kezdetét az állami anyakönyvezés.) Ha lett volna egy kis becsület a hajdani sztálinista diktatúrában, akkor ezeket az anyakönyveket könyvkötői szakértelemmel le választották volna, és csakis az 1896 előtti részt vitték volna el. Ehelyett azonban az egész kötetet "lefoglalták". Sáromberke esetében az 1907. évben záródtak az anyakönyvi kötetek. De Erdőszengyel fíliában 1949-ben. Tehát a kis egyházközségek vagy fíliák anyakönyveinek elrablása még nagyobb kárt okozott egyházunknak. Csak mint különös furcsaságot jegyzem meg, hogy a sáromberki parókián felvett átadási- átvételi jegyzőkönyvet a levéltáros, azaz a tiszteletes úr nem írta alá. (1950!) A második kifosztásra 28 év múlva, 1978-ban került sor. De ennek az akciónak az ördöge már zavaros és ellentmondó rendelkezések tömkelegéből bújt elő. Cseles félrevezetéssel és megfélemlítéssel hajtották végre olyan állami megbízottak és egyházi vezetők, akik erre kaphatók voltak. Az Állami Levéltár megbízottja áttanulmányozta egyházközségi levéltárunk anyagának lajstromkönyvét, és kiválogatta azokat az irományokat, amelyeket aztán a marosvásárhelyi esperesi hivatalba behozni elrendelt. A kiválogatási szempont egy fondorlatos fogalmi tág zsák alapján ez volt: "iratok és levéltári darabok, melyek nincsenek közvetlen kapcsolatban az egyházak tevékenységével". Hát elsősorban az egykori egyházi-iskolai ügyiratok soroltattak ezek közé. Presbitériumunk határozata és saját lelkiismeretem ellenére én is beálltam a megfélemlítettek sorába, és egy bőröndnyi irattal megjelentem esperesi hivatalunkban. Minden lelkészt utasítottak, hogy saját kezűleg írja meg a jegyzőkönyvet, miszerint a kért és behozott anyagot átadta az Állami Levéltárnak. Néhányan ellenálltunk, és csak úgy voltunk hajlandók az átadást megírni, hogy az anyagot – ideiglenes megőrzésre – átadtuk a Marosvásárhelyi Református Egyházmegye Esperesi Hivatalának. Az Állami Levéltár megbízottja cinikusan jegyezte meg: "tiszteletes uram, azt ír, amit csak éppen akar, a dolgok úgyis mennek a maguk kijelölt útján". Meg kell azonban jegyeznem, hogy levéltári iratainknak bármely módon való kicsikarása vastag törvénytelenség volt a lelkipásztorok részéről éppúgy, mint az akkori román állam részéről. Ami ezután történt, az már egy sátáni praktikával megszerkesztett forgatókönyv. Az egyházmegye minden felhatalmazás nélkül, az egyházmegyei levéltáron keresztül, átadta az anyagot az Állami Levéltárnak (asszimilált kollaboráció). A csellel átjátszott és az állam kezébe került irattári anyag jelenleg az Állami Levéltár Maros megyei fiókjában van. Az "új világ" kezdetén én is, akárcsak sokan mások, reménykedtem abban, hogy a rendeletek szeméthalmazában rejtőzködő ördögöt ki lehet űzni fedezékéből. Beadványban követeltem a megyei levéltártól, hogy adják vissza azt, ami a miénk és amit ők elcsentek. "Jogos cselekedetüket" egy 1971-ből származó és még mindig érvényes rendelettel igazolták, és tudtomra adták, hogy nem szolgáltatnak vissza semmit. Én pedig vívtam tovább a magam szélmalomharcát, írogatván a beadványokat. Vigaszt végül is Kányádi Sándor szavaiban leltem: "egy beadvány egyszer majd megér sok kiadványt". Nagy Géza sáromberki nyugalmazott ref. lelkész Népújság (Marosvásárhely) 2013. május 7.Deák Akadémia – 2013Délelőtt szól a telefon: meghalt Deák Feri. Sejtettem már, hogy ismét baj van (súlyosnak mutatkozott betegségét és vélt gyógyulását követően), mert legutóbbi (távolsági, szegedi) jelentkezése óta meglehetősen sok hét telt el, holott jelezte, hogy elküld régebbi szövegeket, amelyeket össze kellene dolgoznom a Szegeden (Kriterion-beli nyugdíjazása után új kiadói munkahelyén) készülő Deák-kötet számára. Közeli barát, régi nagyon kedves és fontos munkatárs ( több könyvem borítójának tervezője, a legmegbízhatóbb Korunk-grafikus) elvesztése megrendít, ám az ember olyan, hogy lehetőleg végzi tovább a megkezdett munkát. Éppen egy felgyűlt folyóirat- és újsághalmot próbálok felszámolni, válogatni, a megőrzendőket helyükre tenni – s a legváratlanabbul egy 1995. júliusi Háromszék-szám kerül a kezembe, benne egy akkori publicisztikai rovatom soros darabjával. A címe: Deák Akadémia. Gyanakodva nézem, olvasom. (Nem utólagos kitaláció!) Deák Feriről szól, a sepsiszentgyörgyiek olvashatták. Ha már a – szomorú – véletlen így hozta, úgy gondolom, ehhez a korábbi íráshoz csupán egy évszámot (Feri életében a végsőt) kell hozzátennem mindannyiunk emlékeztetőjéül: 2013. Deák Akadémia Ha azt kérnék tőlem, nevezzem meg a Deák Akadémia alakulásának dátumát vagy akár a gondolat megszületésének helyét, zavarba jönnék. A Magyarországon, Budapesten székelő Széchenyi Akadémiának, amely újabban szervezi az írókat, művészeket, bizonyára ismertek a bejegyzési adatai – bár az 1990-es Akadémiai Kislexikonban (a II. kötetben) nem találom őket, sőt az Új Magyar Irodalmi Lexikon sem ismer ilyen címszót (1994-ben). A Deák Akadémiáról még nehezebb pontos ismereteket gyűjteni, minthogy mostanáig mindössze egy könyv – igaz, nem akármilyen kiadvány! – jelzi létrejöttét 1995-ben. Az újdonsült Akadémia névadója Deák Ferenc, ám nem a Széchenyi-kortárs politikus, hanem a hatvan évvel ezelőtt a Sepsiszentgyörgy melletti Kökösben született grafikus, akinek méltó megünneplésére a Kriterion-beli kollégái találtak ki egy rendhagyó emlékmappa elkészítését. Az ötlet testet öltött, s a kolozsvári Misztótfalusi Nyomdában (lehetett volna vajon méltóbb helyen?) kinyomtatott könyvre – mert az lett belőle – a szerkesztők ráírhatták: „A kiadványban örömmel sorakoztatjuk fel művelődési életünk jeles képviselőinek felkérésünkre beérkezett vallomásait: a jó barátnak, a régi, kedves munkatársnak több évtizedes munkásságát értékelő kézírásos sorait.” Amint az idézetből kiolvasható, elsősorban gesztus értéke van e kiadványnak. A grafikusi asztala fölé hajló szerzetessel találkozunk, aki hónapokon, éveken át háttérbe szorítja saját művészi álmait, hogy megfelelő formát (címlapot, grafikai képet) adjon mások műveinek nyomtatott változatához. A most megszólalók többsége ezt a Misztótfalusi módján vállalt szolgálatot ismeri el, köszöni meg, holott ugyanígy lehetne méltatni, részletezőn elemezni a rajzművész teljesítményét, amely végül is nem szorítható be egy nyelv, egy művelődési kör határai közé. (Ennek elismeréséről korábbi díjak, kiállítások kritikai visszhangjai szólnak.) A Deák Akadémiát írtam ide címként, akkor hát maradjunk az említett, irigylésre méltóan szép könyvnél, a harminckilenc társszerző együttműködésénél. Külön-külön talán nem mindegyikkel vállalnám a társszerzőséget, így együtt azonban gyönyörű és megtisztelő a társaság, az „Akadémia”. Nem hiszem, hogy könnyű volna még egy kortársat találni, akinek kedvéért valamennyien itt szereplők leülnénk íróasztalunkhoz baráti köszöntőt, laudatiót szövegezni. Ám éppen ez az együttlét teszi az akadémiát. És hogy kik tartoznak bele? Hát olyanok („igazi” akadémikusok), mint Jakó Zsigmond, Benkő Samu, Egyed Ákos, Imreh István és aztán mi, többiek a festő Abodi Nagy Bélától és a prózaíró Bálint Tibortól Veress Zoltánig és Visky Andrásig. Ez a könyv valamikor dokumentumgyűjtemény is lesz, hiszen őrzi a kézírását a már halott Páskándi Gézának s élő klasszikusainknak. (Kit soroljak ide, hogy ne legyen sértődés?) Kányádi Sándor, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Szabó Gyula – talán ennyi is elég, hogy a „szöveggyűjtemény” súlya mérhető legyen. Büszke vagyok rá, hogy magam is ott szerénykedhetek a Deák Akadémiában. Ui. Közben, 1995 óta Deák Ferit sokan megelőzték mint távozók: Jakó, Imreh István, Abodi Nagy, Bálint Tibor, Veress Zoltán, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Szabó Gyula. De ők is megmaradtak a megtiszteltek és tisztelők között. Kántor Lajos Szabadság (Kolozsvár) 2013. május 14.A hiteles értelmiség közösségmegtartó ereje„Volt egyszer egy temesvári magyar szabadegyetem” A Belvárosi Református Egyházközség, Újvárossy Ernő termében dr. Matekovits György, az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság elnöke tartott előadást Temesvár elmúlt közel 40 esztendejének szabadegyetemi életéről. A Kisencitől Isauráig, avagy Volt egyszer egy temesvári magyar szabadegyetem című vetítettképes előadásra az Ormós jubileum alkalmából, a Bánsági Magyar Napok keretében került sor. A rendezvényen részt vettek az egykori múzeumalapító temesi főispán, Ormós Zsigmond Magyarországon élő leszármazottai, közreműködtek a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészei. Kiválóan dokumentált, szellemes stílusban megfogalmazott előadása során dr. Matekovits György felidézte az 1978-ban Kisenciklopédia néven induló magyar szabadegyetem hőskorának eseményeit. „A hiteles értelmiséginek – hivatásán túl – hihetetlen társadalom megtartó ereje van. Voltak ebben a periódusban olyan intellektuális szakmák, amelynek művelőinek nem volt szabad emigrálnia! A körülmények ellenére is a helybennmaradás jelentős pozitív példa volt. A külföldre távozás a polgárok sokaságát megingatta a reményteljes jövőképben. Akkor és Itt hőstettnek nem az emigráció, hanem az itt maradás számított! A temesvári magyar ajkú lakosság lelki és értelmiségi magatartását, életét, a ’89-es változásig – kis túlzással – a bárányok összebújásához hasonlítanám, amikor dörög és villámlik, mindannyian szorosan egymáshoz simulunk!” A temesvári magyar szabadegyetem előadássorozata prof. dr. Salló Ervin (1929–2009) egyetemi vegyészprofesszor irányításával indult el az 1970-es évek végén Kisenciklopédia néven. Salló tanár úr vezéregyéniségként ápolója és fáklyavivője volt a temesvári magyar felnőttoktatás patinás hagyományainak. „Állítom, hogy előadásai a mai Mindentudás Egyeteme TV sorozat színvonalával vetekedtek!” – mondta dr. Matekovits. Az 1980-as évek elején, a mindinkább erősödő magyarellenes ellenszélben dr. Matekovits György vette át a Kisenciklopédia irányítását. „Kéthetes rendszerességgel zajlott rendezvényeinken felvonult a temesvári magyar értelmiségi gárda egész palettája.” – mondta az előadó, aki a teljesség igénye nélkül 141 nevet sorolt fel a Kisenciklopédia jeles előadói közül! „Az ismeretterjesztés nehéz műfaj! Nemcsak szaktudás, széles látókör szükséges hozzá, hanem írói véna is, és egyfajta megszállottság, mely sugárzásba vonja a hallgatót. Az ismeretterjesztésben a szaktudás igényessége fog kezet a megértetés és a meggyőzés művészetével. Egy jó előadó sikeresen ver hidat a szakemberek kicsiny és a laikusok népes tábora között. Irodalmi, zenei, képzőművészeti valamint tudományos ismeretterjesztői rendezvények sikeres sorozata igazolta, hogy egy nagyváros maroknyi magyar felnőtt lakossága kedveli és igényli a népfőiskolai típusú felnőttoktatást.” Emlékezetes előadást tartott a Kisenciklopédia keretében többek között dr. König Frigyes entemológus, aki meghatottan bevallotta: életében először tart előadást anyanyelvén! Az előadók sorából nem hiányzott, a temesvári és aradi és aradi értelmiség színe-java mellett, Kányádi Sándor költő, Csép Sándor és Herédi Gusztáv, a Korunk szerkesztői, Salat Levente rendszermérnök (ma egyetemi tanár) és sok mások neves ember. A Kisenciklopédia 1990-ben felvette az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság nevet. A rendszerváltás utáni időszakban olyan jeles anyaországi vendégelőadói voltak, mint Budai Ilona népdalgyűjtő, előadóművész, Kóka Rozália, a bukovinai székelyek szervezetének elnök asszonya, népdalgyűjtő, meseíró, Tavaszi Noémi képzőművész, Béres András mesemondó, előadóművész, Birinyi József, a népi hangszerek mestere, Szépfalusi István bécsi tiszteletes, író, prof. dr. Márki Iván, a Hamilton College (USA) professzora, Tóth Imre szegedi gimnáziumi tanár vagy Detrekői Ákos, az MTA levelező tagja. A jelenlevők néma felállással emlékeztek a Kisenciklopédia és az Ormós Zsigmond Társaság előadóira, akik már nem lehetnek közöttünk. Az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság 1993-ban emléktáblát helyezett el Kós Károly temesvári szülőháza falán. 1997-ben restauráltatta a Győrödi úti 1848-as emlékművet. A Társaság 1990 után erőfeszítéseket tett névadója, a Temesvárt magyar kultúrvárossá változtató Ormós Zsigmond emlékezetének méltó ápolása érdekében. 1994-ben emléktáblát avattak Pécskán, Ormós Zsigmond halálának 100. évfordulóján. A Társaság birtokában számos Ormós relikvia van, 2011-ben pedig az Ormós Zsigmond Társaság közvetítésével került sor a temesvári Szépművészeti Múzeumban Ormós Zsigmond egykori főispán 1873-ban festett portréjának átadó ünnepségére. A festményt Csicseri Ormós Zsigmond Budapesten élő leszármazottai adományozták a temesvári múzeumnak. A temesvári szabadegyetemi élet közel négy évtizedes múltját felidéző rendezvény is Ormós-momentummal zárult: Borbély B. Emília és Tar Mónika színművészek A Banya sziklája című Ormós korrajzból és romániai úti élményeiből olvastak fel néhány részletet. Az eseményen jelen levő Ormós leszármazottak köszönetet mondtak dr. Matekovits Györgynek, Szekernyés Jánosnak, Miklósik Ilonának, Szász Enikőnek és a temesváriaknak Ormós Zsigmond emlékezetének ápolása érdekében tett szolgálatukért. Kisencitől Isauráig A rendezvény végén választ kaptunk arra a kérdésre is, miért Kisencitől Isauráig volt dr. Matekovits „kisenciklopédiás” vérbő stílusban megfogalmazott előadásának a felcíme. „Amikor a Kisenci csúcsfordulaton működött, esténként két órán át nézhettük a TV-ben a kondukátort. Mára a tudományos ismeretterjesztés Kisenci színvonalát „felülűberelte” a kábeltelevízió Animal Planet, Discovery és ki tudja még hány és hány tudományos csodacsatornája, amelyek ontják a lélegzetelállító képeket. Ami pedig véglegesen „betette az ajtót”, az volt, amikor egy hűséges, kitartó és állandóan jelenlevő tagtársunk – 1998-ban – megkérdezte: …a szerdai rendezvény véget ér, amire kezdődik az Isaura? (Mariana? Alehandró? Dallas? stb…)” A hogyan továbbra vonatkozó kérdésünkre dr. Matekovits György az alábbiakat nyilatkozta a Nyugati Jelennek: „Változtak az idők, változtak a körülmények –azokkal a stratégiai megoldásokkal, amelyekkel eddig operáltunk, ma már nem lehet embereket összehozni. Mind kevesebben vagyunk: 1990-ben 40 000 magyar volt Temesváron, ma már jóindulattal is csak 15-20 ezren vagyunk. Megszaporodtak a magyar civil közösségek: nyugdíjas klubok, nőszövetségek, baráti, társas körök alakultak, ahol a látványosan fogyatkozó temesvári magyarok közül jószerivel mindenhol ugyanazok voltak/vannak jelen. Még egy fórumot működtetni csak azért, hogy a nyugdíjasklub vagy egy másik civilszervezet tagsága egy másik napon elmenjen egy másik helyszínre, nem egy építő, lendületet hozó dolog. Természetesen részt veszünk minden olyan közművelődési rendezvényen, mint a Bánsági Magyar Napok, besegítünk ott, ahol lehet, adjuk a nevünket hozzá, a szervezési kultúrát, amit az elmúlt közel négy évtizedben összeszedtünk, elsajátítottunk. A hogyan tovább kérdésre azonban nem tudok úgy válaszolni, hogy valami újat, izgalmasat ígérjek!” Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2013. május 18.Emberi méltóságért díjat kapott Kányádi SándorKányádi Sándor Kossuth-díjas költő budapesti otthonában 2013. május 17-én. A művész előző nap vette át az Emberi Méltóság Tanácsa által alapított Emberi méltóságért díjat. MTI 2013. május 18.Dicséret Kisiratosra a Kányádi Sándor szavalóverseny országos szakaszárólMájus 10–12. között került sor a Kányádi Sándor szavalóverseny országos szakaszára a Szilágy megyei Varsolcon, melyet idén XV. alkalommal szerveztek meg. Tizenöt megyéből több mint ötven diák vett részt a döntőn. Arad megyét három tanuló képviselte: Kiss Eszter (előkészítő osztály, Aron Cotruş Általános Iskola), Almási Eszter (II. osztály, kisiratosi Páter Godó Mihály Általános Iskola) és Torma Alex (IV. osztály, kisiratosi Páter Godó Mihály Általános Iskola) Vincze Német Julianna tanító kíséretében utaztak Varsolcra. A versenyen a tanulóknak egy szabadon választott verset kellett előadniuk az alábbi költők verseiből: Tordon Ákos, Kovács András Ferenc, László Noémi, Weöres Sándor. A kisiskolások három kategóriában mérhették össze versmondó képességüket: az előkészítő és I. osztályosok, II–III. osztályosok, valamint IV. osztályosok kategóriájában. A kisiratosi Toma Alex dicsérettel tért haza a Kányádi Sándor szavalóverseny országos döntőjéről. Gratulálunk neki, a résztvevőknek és felkészítő pedagógusoknak egyaránt! Demény Ágnes Nyugati Jelen (Arad) 2013. június 1.Hangzó csoda Weöres Sándor-versekkel és a Sebő együttesselKözösségi versmondás június 9-én a Mátyás-szülőház előtti téren Az elmúlt két évben jócskán beírta nevét a kolozsvári köztudatba a Hangzó csoda elnevezésű közösségi versmondás, amelyre életkortól függetlenül mindenkit elvárt a Kvart Egyesület: 2011-ben a Farkas utcában mondhattuk együtt Dsida Jenő verseit – így a közkedvelt „Itt a helyem, itt kell állanom / egyenesen az élen” és a „Kéne valaki, sokszor kéne: / fiatal hugocska, vagy öreg néne” kezdetűt –, tavaly pedig Kányádi Sándor három költeményét – Mátyás-napi vásár, Fekete-piros, Faragott versike – olvastuk a Mátyás király szülőháza előtti téren, az éppen Kolozsváron tartózkodó Törőcsik Mari színművésszel együtt. A versek, a Misztrál és a Kaláka együttes zenéje, valamint a széki fiatalok tánca által megteremtett hangulat, a jó idő és a tartalmas együttlét egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy sokan év közben is szívesen gondolunk vissza a közösségi versmondásra, gyerekek, egyetemisták, felnőttek és idősebbek, egyszóval mindannyian, akik részesültünk a csodából. Az esemény tavaly épült be szervesen a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét programjába, a Facebook közösségi oldal révén pedig egyre több emberhez jutott el a híre. Egészen egyszerűen kezdődött, s a folytatás tekintetében sem volt különösebb felhajtás: Balázs Attila, a KVART Egyesület vezetője és Molnár Levente, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze teázás közben beszélte meg annak idején a részleteket, majd a szervezéssel járó teendők következtek. Olyan rendezvényt álmodtak meg, amely összehozza az embereket, s lehetőséget teremt a találkozásra, a beszélgetésre – mesélik immár egy kávé mellett, a szerkesztőségünkben tett látogatásukkor. A siker pedig nem maradt el, a visszajelzésekből ítélve elérték céljukat: amellett, hogy a versolvasás fölöttébb izgalmas tevékenységére biztatták a jelenlévőket – s egyúttal saját magukat is –, kellemes pillanatokat is szereztek a kolozsvári és környékbeli családoknak. – A rendezvény annyira megtetszett tavaly a Kalákának, hogy azt mondták, következő alkalommal is szeretnének részt venni. Az itteni fellépésük után másnap Budapesten, az Ünnepi Könyvhéten koncerteztek, ahol ugyancsak meséltek az élményeikről, s hogy milyen jól sikerült a versmondás – magyarázza Balázs Attila, ugyanakkor azt is elárulja: az ötlet a budapestieknek is elnyerte a tetszését, s javasolták, hogy idén náluk is szervezzenek hasonlót. Molnár Levente hozzáfűzi: ebben az évben sajnos nem tudtak ezzel foglalkozni, elképzelhető viszont, hogy rövidesen Budapesten is sort keríthetnek az eseményre. Most azonban minden gondolatukkal elsősorban a jövő vasárnapi rendezvényre koncentrálnak, amikor a száz évvel ezelőtt született Weöres Sándor verseit olvassuk majd együtt a Mátyás király szülőháza előtti téren. A kalákások idén ugyan nem tudnak jelen lenni a versmondáson, de tudomást szerezve a mára már hagyomány számba menő kezdeményezésről, rögtön ajánlották maguk helyett a Sebő együttest. – Amikor meghívtuk őket, még nem tudtuk, hogy korábban már volt kapcsolatuk Weöres Sándorral, s nagyon sok versét zenésítették meg. Kértem tőlük egy bemutatkozást, mire ők Weöres egyik szövegét küldték el nekem – emlékezik vissza Balázs Attila. Az írás, amelyre bizonyára a csapat is különösen büszke, így hangzik: „Örömmel hallgatom a Sebő együttes produkcióját. Elsősorban erősen ritmizált verseimet választották. Érdekes, hogy milyen értő kézzel nyúlnak az aszillabikus szövegekhez. »Sej-haj, folyóba / Sok a hal valóba.« Kevés olyan szöveget használnak fel, ahol a szótagszám és a ritmusképlet parallel átfedésekkel halad. Mint például: »Gyöngy az idő, vándoroljunk, Nincs szekerünk, bandukoljunk.« A szimmetrikus szövegű versek csak kivételesen fordulnak elő vers-választásukban. Jobban szeretik az aszimmetrikusakat: »Túl, túl, messze túl, / Mi van a hegyen messze túl?«, ahol két erőteljes és hosszú szótagra egy egész sor rövid szótag jut a következő sorban. A »Túl, túl«-ra az felel meg, hogy »Mi van a hegyen…« A megzenésítéseknek kitűnő ritmusa van. Úgy gondolom, munkájuk szép eredményekkel jár.” Legalább három verset választanak a szervezők a jövő vasárnapi találkozásra, ezek közül a Haragosi lesz az egyik – „Fut, robog a kicsi kocsi, / rajta ül a Haragosi, / din-don diridongó...” –, az esemény Facebook oldalán pedig továbbra is várják a javaslatokat. Az elmúlt esztendőkhöz hasonlóan ezúttal is arra biztatnak mindenkit, hogy tartson velük. Nem tettek le ugyanakkor arról a tervükről, hogy kortárs kolozsvári költő verseit tűzzék műsorra – ez viszont még egyelőre a jövő zenéje –, s mint mondják, kifejezetten örülnének annak, ha más erdélyi városok is kedvet kapnának a közösségi versmondáshoz – hogy még sokan teremtsék meg a csodát, amelyre az embereknek igényük van. Addig pedig: találkozzunk június 9-én, vasárnap délután 5 órakor a Mátyás király szülőháza előtti téren! Az apropó a vers, a cél a találkozás. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2013. június 3.Céljaik elérésére buzdították a ballagókatÖt színmagyar és egy tagozatos líceum végzősei ballagtak el szombaton, Kolozsváron. Először reggel 9-től a Báthory-líceum négy végzős osztálya búcsúzott az Alma Matertől. Délelőtt 10-kor négy iskolában szólt utoljára a csengő: az Apáczai-líceubmban, a S. Toduţă Zenelíceumban, a János Zsigmond és a Református Kollégiumban. Az Apáczai-líceumban három, míg a János Zsigmond és a Református Kollégiumban két-két osztály (egy humán és egy reál) végzett. A zenelíceumbeli magyar osztályban tizenhat fiatal ballagott. Délután fél háromtól a Kolozsvári Magyar Opera színpadán a Brassai-líceum három végzős osztálya búcsúzott el. Az ekkor szokásos búcsúbeszédek az iskolai évek biztonságára és a további kihívásokra összpontosítottak. A szónokok főleg arra buzdították a fiatalokat, hogy harcoljanak céljaik eléréséért, álmaik beteljesüléséért, szülőföldjükön keresve a boldogulást. Az iskolák többségében tanulmányi és különdíjakat adtak át. Kivételt képezett a Református Kollégium, ahol a jutalmakat csak az évzárón osztják ki. „A világ a szívünkben tükröződik” A Szent Mihály-plébániatemplomban tartott hálaadó istentisztelettel kezdődött a Báthory István Elméleti Líceum ballagási ünnepsége, amely az iskola nagyépületének udvarán folytatódott. A ballagó négy osztály diákjai, élükön osztályfőnökeikkel, énekelve járták be az iskola épületét, majd felsorakoztak az udvaron. A közösen elmondott ima után Kiss Endre iskolalelkész olvasta fel Kovács Sándor főesperes üzenetét, amelyben az ifjúkori felelősségre és kötelességre hívta fel a figyelmet. Ifjúságunk lesz életünk kialakításának legfontosabb időszaka, életünk tehát ifjúságunk visszhangja lesz. Fiatal korban – amikor még álmodozunk, merészen szárnyalunk – kell megalapozni a későbbi tudást sok munkával, a jellem fejlesztésével, fegyelmezésével, a lélek gazdagításával. „S hogy munkádat elvégezhesd, Isten után bízzál magadban, ez a siker nagy eszköze” – szólt a főesperes biztatása. Timár Ágnes igazgatónő két bölcsességről beszélt a búcsúzó diákoknak. Egyrészt Dsida Jenő egyik verséből idézve vallotta, hogy igenis, kétkedés nélkül ki lehet jelenteni: szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne. Másrészt annak az öreg bölcsnek a történetét mesélte el, aki a Korinthusba vezető út szélén ülve, két idegennel beszélgetett, akik mindketten Athénból mentek Korinthusba, és érdeklődtek tőle, hogy milyenek ott az emberek. Az öreg válasz helyett visszakérdezett, hogy milyenek Athénban az emberek. Egyikük rettenetes társaságnak tartotta őket – ennek az öreg azt válaszolta, Korinthusban sem jobbak. Másikuk azonban nagyszerű embereknek jellemezte az athéniakat – ezt az öreg megnyugtatta, hogy Korinthusban is ugyanolyan nagyszerűek. Mert a bölcs szerint: „a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.” Ezzel a bölcsességgel bocsátotta útjukra a ballagó diákokat az igazgatónő, azt kívánva, hogy járjanak békével, szeretettel és sikerrel az úton, amelyen elindultak. Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes nem csak búcsúzásnak nevezte a ballagást, hanem számlakészítésnek is: ilyenkor sorra veszik a terveket, sikereket, emlékezetes és boldog pillanatokat. Isten áldását kívánta a szülőknek is, áldozatos munkájukért. A tizenkettedikesek nevében Czakó Zoltán olvasott fel elköszönő beszédet, a tizenegyedikesek részéről pedig Hatházi Rebeka búcsúztatta a végzősöket. A XII. B osztály könyvet ajándékozott az iskolának, folytatva a hagyományt, amelyet két évvel ezelőtt kezdett el az akkori XII. C osztály. Ezt követte a szimbolikus kulcsátadás. Végül elszavalták Kányádi Sándornak az iskola 400 éves évfordulójára írt versét – Öreg iskola ünnepére. Az ünnepség végén következett a számtalan díj átadása, amely tükrözte az iskola diákjai által elért kiemelkedő eredményeket. A Szabadság szerkesztőség díját Vincze Minya Boglárka vehette át közösségi tevékenységéért, nyilvános fellépéseiért, amelyekkel az iskola hírnevét öregbítette.A TANULMÁNYI EREDMÉNYEKKEL KIÉRDEMELT KÜLÖNDIJAK 1. Czakó Zoltán XII. B osztályos diákot illeti a Szent Mihály plébánia nagydíja, amelyben mindig az a diák részesül, aki 4 éven át a legmagasabb általános osztályzatot éri el. 2. A Báthory István fejedelemről elnevezett díjat az iskola igazgatósága a Lyceum Alapítvánnyal közösen ítéli oda azoknak a ballagó diákoknak, akik XII. osztályban 9,75-nél nagyobb általános osztályzatot értek el, és magaviseletük 10-es. A díj egy Báthory–portrét, egy emléklapot és pénzjutalmat tartalmaz. A díjat 1999 óta a Lyceum Alapítvány biztosítja. Bíró Vencel a piarista gimnázium történelem szakos tanára volt, de egyben a modernizálás lelkes híve. A katolikus vallásolimpiákon és vetélkedőkön elért eredményeiért a Szent Mihály plébánia külön díjazza Pataki Tímea XII. Helytállni minden élethelyzetben Gyermeknapon búcsúztatták az Apáczai Csere János Elméleti Líceum végzőseit is, akik több felszólaló szerint és szemmel láthatóan is már egyre kevésbé gyerekek – felnőtté válásuk első ünnepélyes lépéseit „ballagták” iskolájuk udvarán 10 órai kezdettel. Az iskola kórusa adta meg az esemény kezdőakkordjait, majd Nagy Albert ótordai lelkipásztor áhítata következett. Péter apostol levelének egy szakaszára alapozta üzenetét, és kiemelte, ha a szülőktől való örökségünk olykor nem is tökéletes, az Istentől jövő megajándékozás értelmes feladat elé állít bennünket, és továbbajándékozásra szólít fel. A kórus többször is „beleszépített” az ünnepség folyamatába, Szabadi Ildikó vezényletével klasszikus kórusműveket és modern feldolgozásokat (Queen) adott elő, kiegészítve a gyakran elhangzó Gaudeamust. A latin nyelvű éneket gördülékenyen énekelték a végzősök is. Nem csoda, hiszen közülük többen is a latin nyelv szeretetéről tanúskodtak nyelvi versenyeken elért sikereikkel. Bizonyára senki sem bánta, hogy vége-hossza nem volt a díjkiosztások fejezetének, hiszen felemelő volt látni, milyen sokféle tehetséges fiatal van a három osztályban, akik egyéni vagy csoportos szinten számtalan sikert értek el. Az egyesületek, társadalmi szervezetek képviselői átadták díjaikat a nyelvi és irodalmi versenyeken, közgazdasági vetélkedőkön jelesen szereplő diákoknak, de kiemelkedő sporteredményeket is díjaztak (például az iskola focicsapata 2011-ben és 2013-ban országos bajnok, illetve Erdély Kupa-győztes lett), továbbá ígéretes színitehetségek és képzőművészetben jeleskedők is átvehették az elismerést. Voltak olyan díjazottak is, akik különösebb „szakosodás” nélkül fontos szerepet töltöttek be, és számtalan feladatot elvállaltak osztályuk, iskolájuk közösségi életében. A kóruson kívül Kovács Andrea és Lukács Ferenc XI. osztályos tanulók Demjén Ferenc Honfoglalás című dalával, illetve Csüdöm Tímea végzős diáklány szépen előadott énekkel tette kellően zeneivé az alkalmat. A tizenegyedikes diákok ezenkívül búcsúbeszéddel, két igazán jól kiválasztott és szépen előadott verssel adtak át utolsó bajtársi üzenetet nagyobb társaiknak. A végzősök közül Tőkés Emma A osztályos tanuló készült szimpatikus, érett gondolatokat és üzenetet közvetítő ünnepi beszéddel. Különösen megkapó volt a kis elsősök jelenléte, akik virágot adtak iskolájuk „óriásainak”. Jelen volt Horváth Anna alpolgármester is, aki arra buzdította a kezdő felnőtteket, hogy minden élethelyzetben emberként tudjanak helyt állni. Vörös Alpár, akinek az ünnepség során moderátori szerepe is volt, beszédében közvetlenül és szeretettel szólt volt diákjaihoz, majd az állatvilágból vett humoros és találó példákkal mutatott rá a különböző jellemeknek, valamint képességeknek megfelelő szerepekre, életpályákra. A Szabadság különdíját a német nyelvi versenyeken kiválóan szereplő Teleky Orsolya, (XII. A) vehette át .A tanév legmagasabb tanulmányi átlagával rendelkező diákok díszoklevelet vehettek át. Mindig Veled, Uram, mindig Veled… Az örök Gaudeamus igitur mellett ezzel a vallásos tárgyú énekkel vonult be a Farkas utcai református templomba a Kolozsvári Református Kollégium két osztálya, pontosabban 45 végzőse. A 21. évfolyam ballagási ünnepségén Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület tanácsosa hirdetett igét, amelynek alapjául a Bírák könyve 7. részének 9–18. verse szolgált. – Elindultok helyeteket megkeresni a világban. Veszélyes, nehéz feladat vár rátok, de soha ne feledjétek: Isten oltalma mindig veletek lesz – fogalmazott a lelkipásztor, majd közösségteremtésre és összetartásra buzdította a fiatalokat. Székely Árpád igazgató arra kérte a végzősöket, hogy a Krisztusba vetett hitben élve mindig szilárdan álljanak ellen a „romlás virágainak”. Míg Oláh Emese RMDSZ-es városi tanácsos a célok elérésére ösztönözte a fiatalokat, addig Szabó Gábor tanfelügyelő arra buzdította őket: – Térjetek néha vissza azon maradandó értékek közé, amelyeket a kollégium teremtett – mondta. Az iskola amerikai támogatója, Lauer Edit asszony így vélekedett: – Huszonegy éve örömmel veszünk részt abban a keresztszülő-programban, amellyel az amerikai magyarok egy csoportja támogatja a kollégium diákjait. Sok kiváló fiatallal ismertetett meg ez a program, és ez ad erőt a folytatáshoz – mondta, majd felolvasta a kollégium támogatását már a kezdetektől felvállaló Nádas Gabriella asszony üzenetét. – Azért támogatjuk ezt az iskolát, mert a kollégium lelke és szellemisége Amerikában is „megszólított embereket” – tudtuk meg a beszédből. Kerekes Boróka véndiák, aki négy évvel ezelőtt érettségizett a kollégiumban, arra figyelmeztetett: a kollégium nagycsalád, amelyet Isten szeretete ölel át. Ezt követően Molnár-Galaczi Júlia és László Margit osztályfőnökök emléklapot nyújtottak át minden végzősnek. Kovács Sarolta első osztályos kisdiák azt hangsúlyozta: a végzősök tudják, hogy mit hagynak most itt, és mit visznek magukkal azon az úton, amelyen elkíséri őket a kisebbek szeretete is. Tasnádi István XI-es arra buzdította a maturandusokat, hogy találják meg hivatásukat, tegyék széppé saját, de mások életét is. A Bibliát Czirmay Zoltán, Kovács Emese és Stojka Tímea végzősök adták át a XI.-eseknek, azaz Kovács Andreának, Tasnádi Istvánnak, Rácz Szabolcsnak. Váncza Loránd végzős hangsúlyozta: a kollégium tervezésre, alapozásra, építkezésre nevelte őket. A végzősök kórusának bizonyságtétele ezúttal sem maradt el: vezényelt Székely Árpád és Antal Zsuzsa maturandus, kántorizált Kovács Réka orgonatanár. A János Zsigmond Unitárius Kollégium ballagási ünnepélyeinek sajátossága a meghitt, családias hangulat. Ennek titka minden bizonnyal az a különleges kapcsolat, amely ebben az iskolában a tanárokat és diákokat összefűzi. Az idei végzősök búcsúztatását is ennek varázsa hatotta át: a kollégiumból kilépő fiatalok nem csak iskolájuktól, tanáraiktól, hanem második otthonuktól, szigorúan féltő nevelőiktől köszöntek el szombaton, az unitárius templomban sorra került ünnepségen. Solymosi Zsolt aligazgató, vallástanár áhítatát követően Popa Márta igazgató köszöntötte az egybegyűlteket. Kedves szavai a szintén szombatra eső gyermeknapot idézték fel, mondanivalója azonban az iskolapadból „kinőtt” maturandusokhoz szólt. A két esemény egybeesése jó alkalom volt arra, hogy emlékeztesse a felnőtt kor küszöbén álló fiatalokat, mennyire fontos, hogy megőrizzék magukban a merész gyermeket, a gyermekként szőtt szép álmokat, és tegyenek azért, hogy ezek valóra váljanak. Dr. Máthé Dénes, az unitárius egyház főgondnoka annak az értékvilágnak és szellemiségnek a megőrzésére, illetve fontosságára hívta fel a végzősök figyelmét, amelyet ebben az iskolában kaptak. Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes köszöntőbeszédében mindenekelőtt azt kívánta a ballagóknak, hogy értékeljék ezt a pillanatot, s hogy őrizzék meg mostani önmagukat. Bárhogy is alakuljon a sorsuk, bármit is érjenek el az életben, maradjanak meg lélekben a jövőjét bátran tervező, elszánt fiatalnak. Magdó János, kolozsvári magyar főkonzul személyes hangvételű beszédében arról szólt, milyen értéket képviselnek az ember életében az iskolaévek, és mennyire megismételhetetlen pillanatok ezek. A XI.-es diákok nevében Ecsedy-Baumann Edina búcsúztatta a végzősöket, a ballagó diákok részéről a két évfolyamelső diák, Lőrincz István és Tóth Dávid mondott beszédet. Kiosztották a János Zsigmond Kollégium és az unitárius egyház különdíjait is, illetve több közéleti díjat. A János Zsigmond díjat azok a diákok kaphatják, akik a humán és társadalomtudományok területén megyei, országos és nemzetközi versenyeken kiváló eredményt értek el, vagy irodalmi összeállításokban, versmondásban és színjátszásban jeleskedtek. A díjat azok kapják, akik a reáltudományok területén megyei, országos és nemzetközi versenyeken kiváló eredményeket értek el. A kollégium diáktanácsának díja a diákprogramok tervezésében, szervezésében aktívan szerepet vállaló végzőseknek jár, nevezetesen Gál Sándornak, illetve Tóth Dávidnak. Az unitárius egyház díjai Az Unitárius Egyház fődíja, a Kelemen Lajos díj. Ebben a díjban az a diák részesül, aki a diáktársak és a tanárok értékelése alapján kimagasló eredményt ért el tanulmányi és közösségépítés téren. A díjat idén Kerekes Kinga kapta. A Kolozs-Tordai Egyházkör díját Gulácsi Orsolya kapta, aki hitéről tett tanúbizonyságot a négy esztendő ideje alatt. Telt házas ballagás az operában Szokatlannak tűnhet ballagás kapcsán telt házról beszélni, de a Brassai Sámuel Elméleti Líceum esetében ezúttal nem, mivel a végzősök ünneplését a Kolozsvári Magyar Operában tartották. Az iskola az utóbbi két évben az épületcsere miatt kénytelen az intézményen kívül megtartani ünnepélyeit, így a Diákművelődési Ház után ezúttal az opera adott otthont az idei ünnepségnek. A 12 harangszó elkondulása mellett, az iskola zászlóját és kulcsát vivők mögött a tizenkettedik osztályosok – élen az osztályfőnökökkel– énekszóval vonultak fel a színpadra, ahol már várták a XI. osztályosok és a ceremóniamester, Iszlai Enikő igazgatóhelyettes. Az 1557-ben alakult iskola hagyományait a mai Brassai felvállalta, értékeit a politikailag nehezebb időkben megőrizte, és napjainkig átmentette – szombaton a 457. évfolyam ballagott el. Kósa Mária igazgató ünnepi beszédében a szépséges, céltudatos, magasan ívelő, vidám énekű madarakkal vont parabolát, Hermann Hesse német író gondolataival és Boldizsár Ildikó királyfiról szóló meséje alapján bocsátotta szárnyukra a végzős hallgatókat – a mesehőst tanító két holló, az Emlékező és Gondolkodó, valamint a kilenc további titokhordozó madár segítségével kívánt nekik szép madárhoz illő, szép repülést. A hagyományőrzés jegyében hangzottak el a további búcsúbeszédek és szavalatok: hangzottak el. A szimbólumok szokásos átadása és átvétele következett: a zászló- és kulcsátadás. A nagybetűs életbe való jelképes kilépésnél a végzősök három lépést tettek meg előre, a tizenegyedikesek meg a nyomukba. A tanulmányi díjak átadása közben a jelenlévők egyperces néma csenddel áldoztak a XII. C osztályos, súlyos betegség által örökre elszólított Marha Dorottya emlékére. Első ballagás az új iskolában Tizenhat magyar fiatal végzett idén a S. Toduţă Zenelíceumban. Ez volt az első évfolyam, amely már a tanintézmény új székhelyén (Pap/Párizs utca 60. szám) énekelhette el a Gaudeamust. Kállay-Miklós Tünde, a magyar tagozatért felelős igazgatóhelyettes a fentebbi ének magyar fordításából kiindulva szólt a végzősökhöz. – A Gaudeamus… harmadik szakasza teszi ezt a dalt igazán diákdallá. Vivat academia, vagyis „Éljen az egyetem” – esetünkben „az iskola”. Veletek együtt éltettem én is az iskolát, ahol legtöbben a betűvetést tanultátok, ahol kamaszokká váltatok, és ahol reményeink szerint az életre felkészült, az életnek örvendező ifjakká váltatok. Amikor azt énekeltétek, hogy „vivat professores”, tanáraitokban tulajdonképpen nemcsak minket, hanem egy hagyományt, a tanáraitok tanárait éltettétek. Olyan kiválóságokat, mint a nemrég elhunyt Guttman Mihály tanár úr, aki egyike volt azoknak, akiknek iskolánk szellemiségét is nagymértékben köszönheti – mondta az igazgatóhelyettes. Vincze Melinda végzős beszédében egy utazáshoz hasonlította az iskolás éveket, majd közölte: tizenkét év dallamát viszik magukkal. Rudolf Ráchel XI.-es diák egy Varró Dániel-vers alapján arra összpontosított: a zenelíceumba járó diákok otthonuknak érezhették az iskolát. – Tizenkét hosszú év alatt a megszokás, a dolgok ismétlődése, a biztonság érzése elhitette veletek, hogy itt laktok. S most hirtelen mindenhonnan azt halljátok, hogy menni kell. Na de hova? Ki-ki a maga útjára. De mi tudjuk, hogy minden vég valaminek a kezdete, és az otthont az is megtalálja, aki elköltözik. Tamási Áron szavaival búcsúzunk: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – hangsúlyozta a XI.-es diáklány. Szabadság (Kolozsvár) 2013. június 28.Hamis és igaziNem meg-, de felidézni is elképesztő, hogy a nem is oly régen országos méreteket öltő éhezést a korabeli pártállam propagandája a diktatúra utolsó évtizedében a racionalizált táplálkozás megszépítő, jobban mondva megtévesztő kifejezéssel illette. Ez az ördögi irányelv nemcsak mennyiségileg írt elő szigorú elvonást alapélelmiszerekből, de az adott élelmiszer minőségileg is távol állott az igazitól. Olcsó és az eredetihez képest idegen anyagokkal pótolták mindazt, ami a kenyeret kenyérré, a felvágottat felvágottá, a kávét kávévá teszi. Egyenesen a zsarnokság ízét érezhette ezekben a termékekben az alattvalónak tekintett fogyasztó. Egyszer-kétszer magam is belekóstoltam a kávépótlékból készült fekete levesbe, de éreztem, erősen csikarja a gyomrom, ezért úgy döntöttem, hogy abbahagyom ennek fogyasztását. Azt az időszakot ezért is tekintem én nekezolízűnek... Különleges és ritka pillanatnak mondhatta az ember, ha igazi kenyérhez, igazi párizsihoz vagy babkávéhoz jutott. Nem csoda, hogy '89 decemberében éhséglázadásra emlékeztető epizódok játszódtak le itt is, ott is az országban, amikor is a pártállami apparátust a legelviselhetetlenebb években is minden földi jóval ellátó titkos élelmiszerraktárakat feltörte a tömeg. Aztán hetek-hónapok teltével a szabad piacon megjelenhetett az igazi kenyér, az igazi párizsi, a babkávé s a többi. Ugyanakkor a kultúra értékeit kínáló piacon sok klasszikus műve megcsonkítatlanul s a tiltott szerzők könyvei szabadon jelentek meg. Tamási Ábele is, amely ugyan iskolai tananyag volt az utolsó dúlás, a „felszabadulás" után, megérte, hogy eredeti nyitómondatával jelenhetett meg, azzal, amellyel a kommunista kultúrpolitika uralma alatt megjelent kiadásokban nem találkozhatott az olvasó, éspedig: „Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé." (Kiemelés tőlem, B. J.) Igen ám, de nemsokára újabb hamísítások foglalták el az eredetiek helyét, de már nem politikai és cenzurális nyomásra. Tisztán üzleti-gazdasági megfontolásból például klasszikus meseírók művét amatőrök, avatatlanok, illetéktelenek és kufárok átírták, megrövidítették, elgügyésítették, s tömegpéldányszámban – a szerzők nevét bitorolva – adták ki rendre. Olvashatatlan nyelvezetű, élvezhetetlen stílusú, gyermekeknek kínált képes- és meséskönyvek garmadája foglalta el a könyvpiacot. Holott a gyermekek kezébe nem szabadna adni – Kányádi Sándor szokta hangsúlyozni – igénytelen irodalmat... A kóros jelenségek gyorsan terjednek. A gyermek- és ifjúsági irodalom élő fórumait, a folyóiratokat érte utol egy idő után a járvány. Ezek egy kis része (Szivárvány, Napsugár, Cimbora) megmaradt igazi értékek közvetítőjének, nagy része viszont annyira elmagazinosodott, hogy már-már nem is az írott szó és igazi irodalom terjesztése a céljuk, hanem többek között a tinédzser használók öltözetének tartozékaié és egyéb bónuszoké, szemöldökre és más szervekre, kisebb-nagyobb tagokra kapcsolható mütyüröké. Oly mértékű ez a megszokottól való elhajlás a mondott lapok esetében, hogy immár nem is a lapot magát, hanem csatolt „ajándékait" várja a fiatal fogyasztó. Ami pedig még elgondolkoztatóbb, hogy ezeknek a magazinoknak mindenütt akadnak buzgó terjesztői, s nem akárhol, hanem a tanítók-tanárok körében, akik egyúttal úgymond szavatolják a kínált „szellemi" termék minőségét is... A hamisítások ezer és ezer fajtája dívik, s megjegyezném, véleményem szerint mind közül a guminő az egyik legalulmúlhatatlanabb, de ha csak a kultúra terén tekintünk szét, ott is könnyű észrevennünk a könyv- és folyóiratpótlékokat, amelyek hálójukba akarnak csalni időst és ifjút egyaránt. Azt gondolom, mikor belekóstol az ember ezekbe a pótlékokba, ma sem tehetne másként, mint egykor ama szójával „dúsított" kávé esetében tették sokan: abba kellene hagynia fogyasztását, ha nem akarja, hogy utolérje a gyakor... Hallgatnia kellene saját józan ítélőképességére, továbbá az igazi és eredeti szokások és értékek átadásában szerepet vállalók szavára, akik nem önös érdekből, hanem a közösség javát s az egyének szellemi-lelki épségét és integritását szem előtt tartva talán még őrködnek a vártán. Igaz, egyre kevesebben. Mert nehéz felvenni a harcot „versenyképesebb" résztvevőkkel, az eredetit mímelő hamissal, a látszatokkal, az előítéletekkel, a csábítással. Hiába, nemigen tanul az ember! A két és fél ezer éves példa is ebben erősít meg. A cinikus görög bölcs ugyanis – feljegyezték róla –, amíg komoly dolgokra kívánta terelni a szót az agorán, senki sem akart vele beszélgetésbe elegyedni, de mihelyt elkezdett madár módra csiripelni, összeverődött köré a tömeg. Meg is korholta ezért a körülállókat, mondván nekik – a történészt idézve –, hogy ilyen ürességekre veszik maguknak a fáradságot, a komoly igyekezetre pedig késedelmesek és sajnálják az időt. Borcsa János A szerző kézdivásárhelyi irodalomtörténész Krónika (Kolozsvár) 2013. augusztus 20.Böjte Csaba és Kányádi Sándor a két legnépszerűbb erdélyi magyarBöjte Csaba ferences szerzetes, a dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője, és Kányádi Sándor költő nyerte holtversenyben a Transindex portál által szervezett Box populi – arcok harca című versenyt, amely az olvasók bevonásával kereste a választ arra a kérdésre, ki a legnépszerűbb erdélyi magyar. Balázsi Pál Előd, a Transindex főszerkesztője az MTI-nek elmondta, a versennyel tulajdonképpen ahhoz az erdélyi sajtóban gyakran felvetett kérdéshez szerettek volna kapcsolódni, hogy léteznek-e erdélyi magyar sztárok. Magyarázatként hozzátette, a „sztárcsinálás” elsősorban a kereskedelmi televíziók terepe, az erdélyi magyarság pedig nem rendelkezik ilyen televízióval. „A verseny során megpróbáltunk megmutatni olyan romániai magyar személyiségeket, akikre büszkék lehetünk, akiket a magyar közösség egy bizonyos szegmense sztárként kezel” – magyarázta a főszerkesztő. A Transindex július elején egy 65 nevet tartalmazó listával indította el a versenyt, a lista azonban az olvasók javaslatai alapján 93-asra bővült. A selejtezőkör után 16 személyiség maradt versenyben. Őket a kapott lájkok száma alapján párosították össze a sportból ismert szabályok szerint. A főszerkesztő szerint a jelöltek a verseny ideje alatt több mint 25 ezer lájkot kaptak. A legnépszerűbb nyolc sztár között még ott volt Dancs Annamari popénekes, az X faktor vetélkedőben ismertté vált Antal Timi és Baricz Gergő, valamint a számos filmszerepet is alakító Bogdán Zsolt színművész. A legnépszerűbb négy személyiség közt a nyertesek mellett ott találjuk Barabási Albert László matematikust és Kádár Annamária pszichológust. Szabadság (Kolozsvár) 2013. augusztus 29.Nyár végén miénk volt a térA szervezők várakozásait is felülmúló érdeklődés közepette tartották idén a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozatát. Egy héten át színes forgataggá változott a kincses város, a zárónapon pedig több tízezer ember élte át a Szent István-i csodát, énekelte a Főtéren a Himnuszt. Emberek ezrei hömpölyögtek augusztus 19. és 25. között Kolozsvár belvárosában, hogy részesei lehessenek a Kárpát-medence egyik legnagyobb nyári eseményének, a Kolozsvári Magyar Napoknak. A művészetek kedvelői kiállításokon, könyvbemutatókon, író-olvasó találkozókon, komoly- és könnyűzenei koncerteken vehettek részt, de idén sem maradtak el a városnéző séták, a Házsongárdi temetőlátogatás, a toronyzene vagy a néptánc. Ilyen programbőség mellett a legnehezebben teljesíthető feladatot az jelentette, hogy az érdeklődők legalább részben belekóstolhassanak az eseményekbe, egyszerre több rendezvény is csábította a kíváncsiskodókat, és magyar legyen a talpán, aki bármelyiket is könnyű szívvel kihagyta volna. Némileg megkönnyítette a választást, hogy korosztályokra lebontva is lehetett tallózni a választékból. Külön kis birodalmat vehettek birtokukba a gyerekek és szüleik a Farkas utcai templom romkertjében, illetve a Református Kollégium udvarán az Életfa Családsegítő Egyesület jóvoltából. Akik szimbolikusan kinőtték már a rövidnadrágot, borkóstolóval egybekötött vásáron gyarapíthatták ismereteiket a hegy levéről. De nem csak inni, enni is lehetett bőségesen a sátraknál – igaz, a kínálat sokak számára megfizethetetlennek tűnt. Az amúgy is irodalminak ismert Bulgakov kávéház ezúttal fiatal és befutott írók, költők hadiszállásává vált, az irodalmi programok a múltra és a jelenre egyaránt kiterjedtek. Kolozsvár legendás szállodája, a New York a szalonjaiban rendezett eseményeknek köszönhetően egy hét erejéig hamvaiból támadt fel, és aki eddig csak a központi palota bezárt ajtóin döngetett, most magába szívhatta a patinás szálló és étterem semmivel össze nem hasonlítható hangulatát. A rendezvények középpontja a Főtér volt, ahol együtt dobbant előadó és több tízezer ember szíve. Évtizedeken át csak bakelitlemezekről és egyéb hanghordozókról hallhattuk és ismerhettük azokat az előadókat, akik idén megtisztelték jelenlétükkel Kolozsvárt. Szörényi Levente három és fél évtized után látogatott ismét a kincses városba, Demjén „Rózsi” Ferenc először járt Mátyás király szülővárosában. Zorán (képünkön jobbra) viszonylag visszatérő vendég, de ekkora tömeg előtt ő sem koncertezett még mifelénk. Harminc éve mutatták be Magyarországon az István, a király című rockoperát, és a Kolozsvári Magyar Napok szervezőinek köszönhetően végre karnyújtásnyira került történelmünk, szabadságunk, magyarságunk Kolozsvár több száz éves főterén is. Két király – Mátyás és István – tekintett le két órán keresztül 40 ezer büszke magyarra, és ha ettől sorsunk nem is fordul jobbra, az összetartozás hitét mindenképpen erősíti ez a hatalmas horderejű, évtizedek óta várt esemény Széki tánc a Postakertben Már tavaly programpontként szerepelt a Kolozsvári Magyar Napok csütörtökén a széki táncosok fellépése, emlékezve és emlékeztetve az egykori csütörtöki, illetve vasárnapi hagyományos táncra, amelyet annak idején a városban dolgozó széki legények és lányok jártak. Akkor még csak a Farkas utcai színpad és környéke szolgált a mementó helyeként, idén viszont már az eredeti helyszínen, a Postakertben táncolhattak a széki Szalmakalap táncegyüttes fiataljai. A tömeg csodálni és emlékezni érkezett a helyszínre: sokan a rendszerváltás előtti évtizedekből származó élményeiket emlegették, amikor magától értetődő volt, hogy – Kányádi Sándorral szólva – „Fekete-piros fekete táncot jár a járda szöglete”, mások csak elképzelni próbálták, milyen is lehetett az. Az első széki rendet mindenesetre második is követte, így a viseletbe öltözött leányokkal és legényekkel bárki táncolhatott: újra igazi táncház kerekedett a nagyposta mögött. Csak éppen vegyesen: kolozsváriak, székiek, Kolozsváron élők, illetve a városba látogatók együtt idézhették fel a múltat egy nagyon is jelenkori összekapaszkodás révén. Dénes Ida, Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. szeptember 12.Néptáncszínház Kányádi nyománÉvadkezdő sajtótájékoztató a Maros Művészegyüttesnél Turnék, tervek, új munkatársak, tavalyi összegzés és új bemutató – a Maros Művészegyüttes vezetőségének szerda délelőtti évadnyitó sajtótájékoztatóján ezen témakörök mentén zajlott a beszélgetés. A kövesdombi székházban megjelenteket Barabási Attila Csaba vezérigazgató üdvözölte, és elmondta: 2013-ban próbáltak új kihívásoknak is megfelelni, ez a most kezdődő évadban sem lesz másképpen. – Olyan előadásokkal jelentkeztünk, amelyek korábban nem voltak jelen az együttes repertoárján, folyamatosan próbáljuk táncszínházi produkciókkal gazdagítani a műsorkínálatot. Mindezek mellett olyan turnékon vettünk részt, amelyek – noha anyagi szempontból nem voltak kifizetődők – eljuttatták előadásainkat a szórványmagyarsághoz, például Fogarasba. A Bécsben tartott Szem látta, szív szerette... című vendégelőadásunk is óriási sikernek örvendett, a zemplényi néptáncfesztiválon pedig a román tagozat is fellépett, nagyon tetszett nekik mindaz, amit Magyarországon láttak. A magyar tagozat ezek mellett a gyulai Minden Magyarok Fesztiválján is vendégszerepelt, az utánpótláscsapatunk, az ifjak pedig Szabadkán arattak visszhangos sikert. Hétfőn értünk haza Pozsonyból, ahol a Magyar Táncművészek Szövetségének gyűlésén vettünk részt. Immáron e szövetség tagjává váltunk, és ez óriási lehetőségeket hordoz magában. Kialakult az a kommunikáció a magyarországi hivatásos és műkedvelő táncegyüttesekkel, amely idejövetelem idején – 2007-ben – még nem létezett. De nem csak a néptánc területén mozgunk – a mikházi I. Széllyes Sándor-népdalvetélkedő szervezőjeként is bemutatkozott az együttes. Ami az idei évadot illeti, a munkafolyamat zökkenőmentesen kezdődött, táncosaink elvégezték a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen folytatott tanulmányaikat. Természetesen vannak hiányosságok, a táncszínházi előadások más jellegű felkészítést is követelnek, ezért színészi, szakmai tréningre neveztük be őket Nagyváradon, ahol több előadásban is szerepeltek. Meggyőződésünk, hogy az ott szerzett tudást itthon kamatoztatni fogják. Közeledik az idei premierünk időpontja, a produkció egy tavalyi előadásunk úgymond folytatása. Akkor Kányádi Sándor Vannak vidékek című verse alapján vittünk színre egy táncszínházi produkciót, az idei bemutató alapjául szintén Kányádi-vers, a közismert Fekete-piros című költemény szolgál. Nagyon örvendek, hogy Juhász Zsolt rendező-koreográfus ismét elfogadta meghívásunkat, ő az előadás rendezője. A bemutatóra szeptember 20-án kerül sor, a Fekete-piros című produkcióval veszünk részt az erdélyi magyar hivatásos néptánc-együttesek október 3-a és 6-a között sorra kerülő vándortalálkozóján, amelyet az idén mi szervezünk. Mind az öt táncegyüttes jelezte részvételét a találkozón, amelynek első napjaiban az együttesek előadásait láthatja a közönség, október 6-án, vasárnap pedig a zsűri értékelése, a gálaműsor és a díjazás következik. Az együttes életében változásokra is sor került: objektív okok miatt Füzesi Albert nem vállalta tovább a művészeti vezetői funkciót, utóda Varró Huba lett. Vannak új tagjaink, örvendünk, hogy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia szakán végzett hallgatók közül sokan felénk kacsintottak, többen jöttek hozzánk táncolni. Anyagi jellegű problémákkal nem küzdünk – a költségvetésünk kevesebb, mint a tavaly volt, de pályázatokkal pótoljuk a hiányzó összegeket. Tárgyalunk a református egyház által visszaigényelt, visszaszolgáltatási folyamat alatt lévő épületben található próbatermünkről, a Maros Megyei Tanács felajánlotta, hogy még 5 évig csak értünk béreli a szóban forgó épületet. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy nem egyszerű dolog táncosnak lenni ebben az alulfizetett szakmában, csodálom, hogy hogyan tudnak igen kicsi fizetésükből megélni a művészeink. És ez a fizetés sajnos nem tőlünk, a vezetőségtől függ. A közelgő premierről, a Fekete-piros című előadásról a rendező, Juhász Zsolt szólt. – Kányádi Sándor versét nem kell bemutatni senkinek, alapmű. A néptáncszínházi produkció nem óhajt politizálni, az erdélyi magyarság létezésével kapcsolatos sorskérdésekkel, méltósággal foglalkozik, azzal, ahogyan az erdélyiséget megélték, megélik múltban és jelenben egyaránt. 40 év telt el a vers írása óta, de az nagyon sok elemében ma is aktuális, így a mából indulunk ki. A kérdés, hogy mi történik ezzel a kultúrával, mi zajlik itt? Mindezt erdélyi néptáncokon és mai színházi világon keresztül. Örvendek, hogy a csíkszentdomokosi születésű, többszörös nívódíjas koreográfus táncmester, Kádár Ignác elvállalta a rendezőasszisztensi, Kiss Zsuzsanna és Szélyes Andrea-Natália pedig a jelmeztervezői munkát. Én pedig szívesen dolgozom itt, nagyon szeretem az erdélyi légkört, köszönöm, hogy itt lehetek. Szélyes Andrea-Natália elmondta, nagy kihívás volt a ruhák megtervezése, hiszen a táncszínházi produkció egészen más jellegű munkát igényel, más a színpadi mozgás, Barabási Attila Csaba pedig az együttes új szervezőjét, Benedek Botondot mutatta be, aki – színművész lévén – színpadközeli ember, tapasztalatát pedig a kultúraszervezésben kívánja kamatoztatni. – Nagyon sok újítással jelentkezünk a kezdődő évad során – árulta el Benedek Botond. – Ezek egyike, hogy honlapunk folyamatos frissítés alatt fog állni, követhető lesz rajta minden, ami az együttessel kapcsolatos, egészen a naprakész programig. Létrehoztunk egy Facebook-oldalt is, amelyen szívesen várjuk nézőink visszajelzéseit. Szeptember folyamán fellépünk Székelykeresztúron, Jedden, Nagyernyében, ezt követően pedig Sátoraljaújhelyen és terveink szerint Tokajban, illetve Nyíregyházán is. Azon dolgozom, hogy minél többször ellátogathassunk a Partiumba, az új bemutató mellett pedig tovább játsszuk a Szem látta, szív szerette..., a Vannak vidékek, a János vitéz, illetve a Farsangi hangulatok című előadásainkat. Knb. Népújság (Marosvásárhely) 2013. szeptember 29.Elment a vidám szívű emberIsmét szegényebbek lettünk egy kiváló személyiséggel. Gub Jenő 1929. márc. 5-én született, életének 84. évében hunyt el, szeptember 29-én. Az elemi iskolát Gegesen, a középiskolát a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte. Biológia-földrajz szakos tanári képesítést szerzett a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen. 1964 óta Szovátán tanított. 1967 óta foglalkozott etnobotanikával (népi növényismerettel) és általában a népi természetismerettel. Több mint negyven Hargita és Maros megyei településnek gyűjtötte össze és dolgozta fel az etnobotanikáját, és 14 sóvidéki településnek a részletes népi természetismeretét. Közel száz dolgozata, ismeretterjesztő cikke jelent meg. Fontosabb munkái: Erdő-mező növényei a Sóvidéken 1996, Erdő-mező állatai a Sóvidéken 1996, Háziállataink dicsérete 1999, Kertek, mezők termesztett növényei a Sóvidéken (2001), A meleg égövön hideg van 2002, Természetismeret én néphagyomány a székely Sóvidéken 2003, Üres kalász fennhordja a fejét (2004), A könnyező egerek története (2004), Szováta turistakalauz (2005), Rapsónné rózsája (2005), Láttál cseresznyefán tököt? (2008). Gyűjteményes (közös kötetek): Erdélyi útikönyv, Erdélyi útikalauz, Növények a folklórban, A Tordai-hasadéktól Szent Anna taváig. Ő volt az egyik legszorgosabb néprajzkutató Maros megyében. Gub Jenő hétszer vett részt a Magyar Néprajzi Múzeum országos pályázatán, s vidéki tanárként négy első, két második és egy harmadik díjat nyert. A Magyar Néprajzi Múzeum javaslatára kötetben is megjelentek pályamunkái. Vasvártól Sopronig című munkája a marosvásárhelyi Csaba királyfi Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola életének egy rövid szakaszáról, a növendékek egyik csoportjának viszontagságairól, végül orosz fogságáról szól. Gub Jenő ugyanis hártyapapírra írt naplót vezetett, ennek alapján írta meg a szomorú történetet. Az etnobotanika fogalmát itt alig ismerték, míg meg nem jelentek az írásai. Az etnozoológia lényege pedig: megismerni az emberekkel együtt élő állatokat, a hozzájuk kapcsolódó hiedelmeket és a megtartásukért alkalmazott praktikákat. "A sóvidéki ember az állatait mindig különös gonddal nevelte, az állattartás, állatszeretet, gondosság sokszor jelentősebb, nagyobb érték volt, mint a családban a gyermek" – írta Gub Jenő, amikor közreadta három évtizedes gyűjtőmunkájának eredményét. "A népi természetismeret sajnos a néprajz mostohagyermeke, annak a perifériájára szorult, ami abból is adódhat, hogy az etnobiológia művelőjének legalább három tudományágban (növény- és állattan, etnológia, nyelvészet) kell jártasnak lennie". A népi gyógyászat adatai mellett összegyűjtötte a néprajzi szempontból értékes babonákat is. Egy másik kötetének már a címe is érdekes: A meleg égövön hideg van. – Fél évszázados gyakorló pedagógusi pályafutásom alatt gyűlt össze az e kötet nagyobb részét kitevő "vidám anyag" – jelzi a bevezetőben. Alcíme pedig: Vaklátás, nagyüzemi garázdálkodás, ricinussal kent képességek. Kisiskolások, diákok ki- és elszólásait, rögtönzésekből, pótvizsgai, felvételi és érettségi vizsgai dolgozatokból "kiemelt" aranymondásokat, aranyköpéseket, diákköltészeti "remekeket", dalokat, verseket, vicceket is tartalmaz ez a könyvecske. Igen nagy élvezettel olvastam. Tanári munkája mellett időt szentelt az idegenvezetésnek, hiszen a vidék egyik legtájékozottabb turistakalauza is volt, és annak a Kányádi Sándortól szentesített gondolatnak a jegyében, amely arra int, hogy be kell gyűjtenünk minden értékünket, semmi sem kerülte el a figyelmét, mindent szorgosan feljegyzett, megörökített. Gyűjteménye végén, a gyalogló tanár, a Sóvidék szerelmese, fáradhatatlan kutatója Alsósófalva, Atyha, Békástanya, Felsősófalva, Fenyőkút, Illyésmező, Kopactanya, Korond, Pálpataka, Parajd, Sóvárad, Szakadát, Szováta és Vadasmező településekről hatszáznál is több adatközlőt sorolt fel név szerint. A testi fáradalmak néha nem engedik beteljesíteni minden tervünket. De amit a tanár úr felmutatott széleskörű munkásságának gyümölcseiből, olyan rangot biztosít számára az emlékezetben, amelyre igen kevés ember számíthat éltében s holtában. Mardos a keserűség, hogy őt sem becsültük meg igazán, érdemei szerint. Könnyű volna eldicsekednem, hogy rajtam aztán semmi sem múlott, hiszen friss kiadványaival rendszeresen megajándékozott, és ezek mindenikéről, szerény képességeim szerint, apró jelzéseket jelentettem meg a lapban, amelynek a kenyerét ettem. De eszembe jut Márai Sándor intelme is: nem szabad megsértődni. Az idő mindent a helyére rak. Vidám szív a legjobb orvosság – idézte Gub Jenő a Példabeszédek könyvét a Bibliából. Maga is meg volt győződve arról, hogy a jókedv, a derű, a nevetés testi és lelki egészségünk egyik megtartója – ugyanakkor azonban azt tapasztaljuk, mondja, hogy éppen ebből a gyógyszerből jut a legkevesebb, és maholnap hiánycikk lesz. Vigasztalódásunkra álljon itt Gub Jenő egyik anekdotája A könnyező egerek története című kötetéből. Színhelye a korondi kerámiagyár, a sokoldalúnak becézett hazug szocializmus dicső éveiből. „A korondi kerámiagyárban dánfalvi mintára fekete színű edényeket kezdtek készíteni. Németországból tapasztalatcserére érkezett egy bizottság a gyártási módszereket vizsgálni. A vendégeket akkori szokás szerint, nagy éberséggel, a szekuritáté embere kísérte. A németeket az üzemen végig a gyár akkori mestere, a nagy tudású, jó humorú néprajzos, István Lajos bácsi vezette. Indulás előtt a szekus Lajos bácsit szigorúan figyelmeztette, hogy aztán pofa be, igazat semmiről sem szabad mondani! Így aztán hiába kérdezősködtek a vendégek, csak semmitmondó, lényegtelen válaszokat kaptak. A fekete edényekhez érve azonban különös kíváncsisággal érdeklődtek a németek, hogy azokat miféle technológiával készítik, mivel és hogyan színezik, satöbbi. Mivel ez kivételesen a szekust is érdekelte, egy diszkrét fejbólintással engedélyt adott Lajos bácsinak, hogy megválaszolja a kérdést. És Lajos bácsi elmondta: – Tudják, kérem, hogy mikor kész az agyag, bihalganét keverünk belé, s osztán éjjel, tiszta sötétbe’ égetjük, ettől lesznek az edények ilyen szép feketék. A németek nagyon érdekesnek találták, de legjobban a szekus csodálkozott ezen a végtelenül egyszerű eljáráson.” Jenő bácsi, drága tanár úr, én azzal a jókedvvel és lelki bőséggel gondolok mindig Magára, amelyről Kölcsey Ferenc a nemzeti imánkban beszél. Nyugodjék a jól végzett munka áldásos derűjének békéjében! Bölöni Domokos marosvasarhelyiradio.ro 2013. szeptember 30.Msgr. Borbély Gábor emlékére„Négy szép holló talpig gyászba rászállt a két cserefára. Tövig égtek a villámok, ragyog újra a magasság, leng a fény a lomb közt, mint a kaszát mikor fölakasztják. Ősszel aztán a két vén fa bronzba önti lenn a hantot; jönnek majd és megcsodálják, mint egy ledöndült harangot. Farkas üvölt, öltözködnek a hollók majd patyolatba; csillagot tart ölelőleg karjaiban a két nagy fa. Kívánhat-é ember többet: derékaljnak szülőföldet s két cserefa tömött árnyát szemfedőnek.” (Kányádi Sándor: Tamási Áron sírjára) Gyászoló testvérek! Egy hónappal ezelőtt, a csíkszentdomokosi Márton Áron konferencia résztvevői abban az élményben részesülhettek, hogy a Mária Rádió hangtárában megörökítve hallhatták többek között Borbély Gábor nyugalmazott felcsíki főesperes vallomását nagy püspökünkről, akinek szálfa gerincét egész életében csodálta, akiért rajongott, és akit udvarhelyszéki székelyként követett is. De Nagygalambfalva fia most hazatért mennyei Urához. Csillaga nem a Küküllőbe hullt, hanem most már egyházunk és székely népünk egén tündököl. A Mester magához hívta: jól van, te hűséges, derék szolgám, a kevésben hű voltál, sokat bízok rád, az örök élet koronájával ékesítlek. Gyere fiam, édesanyádhoz engedlek, a földihez, akit oly nagy szeretettel gondoztál nyugdíjasként is, és az én Édesanyámhoz, a te égi Édesanyádhoz, akiről – az emlékezetünkben eleven élő nagyszabású pünkösdi búcsús beszédedben – azt mondtad: „Gyermekkorunkban, amikor még mezítláb jártunk, s megütöttük lábunkat a kőbe, s bicskával elvágtuk az ujjunkat, katolikus vidéken azt mondták a felnőttek: ne sírj! A Csíksomlyói szép Szűzmária meggyógyítja…” Gyer fiam, mert a jó harcot megharcoltad, a pályát végigfutottad. Kedves testvérek, Borbély Gábor főesperes úrról nem én lennék a legilletékesebb beszélni, hiszen nem voltam sem osztálytárs, sem évfolyamtárs, sem közeli barát, mindössze négy évig munkatársa az Úr szőlőjében. Csak arra a képre szorítkozhatok, amely bennem róla, ezek alatt az évek alatt kialakult. Csíki ember lévén csodálattal néztem s nézek fel rá, mert Csíkszeredában otthon érezte magát. Igazi székely, áldott jó ember, s pap volt a javából. A 90-es évek elején, amikor nálunk is elindult a nagy szabadság, ő volt a higgadtság, a józanság megtestesítője, aki nem ugrott neki egyből mindennek, ami új, de nem zárkózott el soha a kihívások elől. Káplánjait, munkatársait felnőtt, vele egyenrangú társakként, papokként kezelte, akikben megbízott, és akikkel szemben végtelenül nagylelkű, rugalmas vezető volt. Együtt örült sikereiknek, minden féltékenység nélkül. Ha létezett egyházmegyénkben legjobb káplántartó plébános-etalon, azt nyugodt szívvel állíthatjuk, akár huszadmagammal is, hogy Borbély Gábor volt az. Gábor atya, főesperes úr, itt koporsód mellett is bizton állíthatjuk: hogy Csíkszereda népe, földijeid, egyházmegyéd, Székelyföld nem felejt el téged. Már csak azért sem, mert: – Szerényen, alázattal vetted tudomásul a nyugdíjbavonulás tényét. Nem visszakoztál, díjakkal, elismerésekkel sem halmoztak el, mindössze Ferencz Imre költő, újságíró írt egy cikket a Hargitába. Most őt idézem: „Nem véletlen hát, ha nyugdíjaztatása után hiánya sokak számára döbbent csendként jelentkezett, mivel mondhatni észrevétlenül, halkan, lábujjhegyen távozott. Különben elő szokott fordulni, hogy nagy embereknek kicsi búcsúztató jut, olykor csupán egy kézszorítás, egy letörölt könnycsepp. Végül is egy embert a hiánya mér fel, határoz meg, tájol be.” – Csíkszereda több mint húszezres katolikussága nem felejti, amit évtizedek alatt a lelkek megmentésért, örök üdvösségükért tettél. Amilyen plébános volt Viennay Szent János Arsban, vagy XXIII. János a nagy egyházban, Lestyán Ferenc Marosvásárhelyen, úgy kötődünk hozzád, s kötődik Csíkország hívő népe személyedhez. Nemzedékeket neveltél fel hitben, tudásban, a kultúra s az igényes lelkiség, az egyházhoz való ragaszkodás és húslég szeretetében. Névjegyed mindig “egyházam és hazám, szülőföldem és hitem” volt. – Nem felejtjük el azt sem, hogy minden anyagi nehézség ellenére az egyház és a város szellemi-lelki kincseit is gazdagítottad, amikor templomokat, kápolnákat építettél, még ha nem is tudtad mindegyiket szíved szerint befejezni. Kezdettől fogva szíveden viselted nagy püspökünk, Márton Áron ügyét, akinek nevét a Főgimnázium viselheti, és neked köszönhetően kapott helyet szobra is a legméltóbb helyen. Nélküled nem volna Szent József kápolna, Segítő Mária Líceum, hargitafürdői Plébániaközpont, Hármaskereszt a Tolvajos-tetőn, de Szent Ágoston-templom sem. Galambfalvi kápolnát varázsoltál saját lakásodból, és költségeden haranglábat állíttattál, harangot öntetettél. Krisztus-szeretetét hirdeti kereszt a Keresztfa tetején. Az első világháborús emlékműre újraöntetted a turulmadarat, illetve a helybéli cserkészetre emlékezve kopjafát állíttattál. A sokat gúnyolt csűrtemplomban ministránsok, elsőáldozók és bérmálkozók ezrei zsúfolódtak, és a felújított és kibővített plébániaépület adott helyet az első civil teológusoknak is. – Élményszámba menő hittanóráidon, házassági és keresztelői felkészítőiden nemzedékek sora kapott eligazítást az életre, s arra bíztattad őket, valósítsák meg azt a krisztusi eszményt, amit Elek apó íratott a sírkövére: “Jézus tanítványa voltam, / Gyermekekhez lehajoltam, / A szívemhez felemeltem, / Szeretetre úgy neveltem.” – Amikor az újdonsült házasokat megajándékoztad a feszülettel és egy kis Szentírással, gyöngybetűkkel magad vésted be mindegyikbe Gárdonyi Géza útravalóját: „ Ez a könyv a könyvek könyve, Szegény ember drágagyöngye. (…) Minden fakul, minden romlik, Márványvár is összeomlik. Bíborleplek ronggyá málnak, Dicsőségek füstbe szállnak. Csak ez a könyv nem tér porba, Mintha volna élő lelke!… Ez a könyv a Mózes bokra: Isten szíve dobog benne.” – Az adventi hajnali szentmisék előtt órával kígyóztak a sorban álló gyónók, és a húsvéti eledelszentelés mára már Kárpár-medencei ritkaságszámba megy. – Kedves Gábor atya, nem felejtjük nagylelkűségedet és igényességedet, amellyel minden családot szerettél és meglátogattál munkatársaiddal együtt, azt a leleményességet, hogy a börtönben, ha kellett, népdalokra tanítottad a rabokat két hittanlecke között, és a kórházban minden emeletre jutott egy pap, hogy hetente lelkisegélyt nyújtson a betegeknek. – Amikor anyagiakról volt szó, nem restellted szóvá tenni, de mindig tudtad a helyét, és nem volt olyan koldus, akinek ne jutott volna egy szelet kenyér. Csíkszereda első vállalkozásai a te nagylelkű segítségeddel indulhattak el. Káplánjaid jövőjéről is gondoskodni akartál, és megtanítottad őket a kevés és a sok megbecsülésére. Nem szégyellted a fizikai a munkát, az áldozatot, és jutott időd arra is, hogy észrevedd a csírázó papi hivatások jeleit, a kegyelem gyümölcseit. Személy szerint a legtöbb csíkszeredai paptestvér neked köszönheti, hogy megkapta Krisztus meghívását. Olyan év is volt, amikor egyszerre 21-en indultak Csíkszeredából a teológiára. Felpártoltad az erőseket, erősítetted a gyengéket. Plébániád mindig a közösség háza volt, ahová öröm volt betérni laikusnak és papoknak egyaránt. Gyertek be, van tea s minden, mondtad, és nem nézted az órát, amikor lejárt a fogadási idő. AZ orvostudmány, vagy más tudományágak képviselői, a hatósági emberek, a pedagógusok, a szülők, mindig feltöltődve jöttek el tőled. Káplánjaid a Toró Tibor atomfizikussal vagy Kányádi Sándor falusfeleddel töltött meghitt esték élményeit egész életükben szívükben hordják. Gábor atya, koporsód mellett köszöni egész Csíkszereda népe, hogy a 89-es események mámorában és zavarában, nemcsak a lelket tartottad bennük, hanem bölcsességeddel, azzal, hogy köztük voltál az utcán, tartást, méltóságot adtál nekik, és imádságra fogtad kezüket. Most az érett gyümölcs lehullt, ahogy ez ősszel természetes. A mennyei Gazda begyűjti csűrébe, hogy íze, zamata a többit is gazdagítsa. Jól van, te hűséges derék szolga, nyugodj meg Mestered kebelén, a hogy a feltámadáskor az igazak jutalma elnyerhessed. Gábor atya, Isten veled! peterpater.com/content/hu//Alkalmi-irasok 2013. október 8.Táncírók társaságaVéget ért a IX. Erdélyi Magyar Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója Vasárnap este telt házas közönség jelenlétében ért véget a IX. hivatásos magyar táncegyüttesek találkozója. Az idén Marosvásárhelyen, a Maros Művészegyüttes szervezésében sorra került vándortalálkozó igen sikeresnek mondható – szép számú publikum előtt mutatta be táncszínházi előadásait a részt vevő öt hazai hivatásos néptáncegyüttes: az Udvarhely Táncműhely, a Nagyvárad Táncegyüttes, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, a Háromszék Táncegyüttes valamint a szervező Maros Művészegyüttes. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében, a vasárnap esti gálaműsoron ceremóniamesterként Kilyén Ilka színművésznő üdvözölte a megjelenteket, kezdésképpen pedig elmondta: ma (október 6-án) az aradi tizenhárom vértanúra emlékezünk. – Október a tisztelgés hava: ekkor emlékezünk az aradi vértanúkra, az agyagfalvi gyűlésre, 23-án az '56-os forradalomra. Fáy Ferenc költeményével köszöntöm az október hónapot – mondta Kilyén Ilka, majd a Jeremiás siralmai című verset szavalta el és a színpadra szólította a Maros Művészegyüttes igazgatóját. – Búcsút mondunk, elköszönünk egymástól mi, táncosok, kollégák – kezdte beszédét Barabási Attila Csaba. – Az első estén azt mondtam, rendezvényünk célja az, hogy találkozó maradjon. A találkozó mindig szép dolgokat jelent. Ezt elértük: találkoztunk, ismerkedtünk, véleményt formáltunk. Ez az a díj, amelynek mindenki nyertese. A lehetőség, hogy az idén itt, jövőre pedig valószínűleg Csíkszeredában találkozzunk. Erre büszkék vagyunk. Mint házigazda, úgy érzem, a kollégák jól érezték magukat. Teljes odaadással próbáltak és a maximumot nyújtották egymásnak és a közönségnek. Köszönöm mindenkinek. Köszönöm a művészegyüttes román tagozatának, hogy mellettünk álltak és köszönöm a zsűri értékelését. Nem volt könnyű dolguk, de becsületes, őszinte munkát végeztek. Peti András alpolgármester hozzátette: október hatodika szomorú emlék. Ekkor emlékezünk az aradi tizenháromra és Bathyány Lajosra, Magyarország első független miniszterelnökére. És azokra a székely földbirtokosokra is, akik a forradalom bukása után is tovább hittek az eszmében, majd életükkel fizettek érte. Ők hozták a legfőbb áldozatot a magyarságért, a magyar kultúráért. A táncegyüttesek találkozója és a hasonló rendezvények láttán meggyőződésem, hogy Marosvásárhely nemcsak a Székelyföld fővárosa, hanem az Európa kulturális fővárosa címre is méltó. A Háromszék Táncegyüttes rövid, gyimesi és moldvai táncokból álló műsorát követően Novák Ferenc, a mindenki által csak Tataként ismert Kossuth-díjas rendező- koreográfus lépett a színpadra és adta át a zsűri nevében a találkozó díjait. – Ez a kilencedik erdélyi találkozó. Néhányan részt vettem már, hol egyszerű nézőként, hol szakértőként, hol zsűritagként. Az eltelt évek alatt nagyon nagy előrelépés tapasztalható az előadások, táncegyüttesek esetében. Az idei rendezvény hallatlanul izgalmas volt. Magyarországon régebben zajlik, Erdélyben frissebb a vita arról, hogy tiszta forrás, avagy tiszta forrásból? Mindkettő nagyon fontos! Óriási szellemi vagyonnal rendelkezünk, és ez a tánc. Nagyon fontos megőrizni és bemutatni. Ugyanakkor a táncszínház is kiemelkedő jelentőséggel bír. Mi, rendező-koreográfusok, avagy táncírók nem maradhatunk ki abból a folyamatból, amit az írók, avagy a filmszakma képvisel – nekünk is el kell mondanunk a véleményünket a világról. De táncszínházat tiszta forrásból kell csinálni. És amikor a táncszínházi előadások mellett bemutatjuk a tiszta forrást, az érintetlen néptáncot, akkor az robbanásszerűen fog előtörni. Az idei találkozó előadásai között színvonalbeli szempontból nincs különbség. Ezeket bármelyik nemzetközi befogadó színház meghívhatja és büszkék lehetnek rá – mondta Novák Ferenc Tata, majd a díjátadó ceremónia következett. A zsűri az Udvarhely Táncműhelyt a kreatív szcenikai megoldásokért, a Hargita népi együttest a vásári komédia táncszínházi megjelenítéséért, a Maros Művészegyüttest Kányádi Sándor versének egyedi, táncos megjelenítéséért, a Nagyvárad Táncegyüttest a városi életérzések kortárs megjelenítéséért, a Háromszék Táncegyüttest az erdélyi sorskérdések művészi megfogalmazásáért díjazta. Énekesi különdíjat kapott Kásler Magda és Erőss Judit, Brugós Sándort és Kerekes Dalmát a Nagyvárad Táncegyüttes produkciójában nyújtott táncukért díjazták és különdíjjal térhetett haza a Heveder együttes, a Háromszék produkcióját kísérő formáció is. A legjobb férfitáncos díjat ezúttal Tőkés Csaba Zsoltnak, a Háromszék táncosának ítélte a grémium A tékozló fiú című előadásban nyújtott kiemelkedő alakításáért. A díjátadót követően a Nagyvárad Táncegyüttes, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, majd a Maros Művészegyüttes rövid műsorai zárták a gálaestet és a 2006 óta először ismét Marosvásárhelyen szervezett, négynapos, nagyszerű előadásokban gazdag találkozót. Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely) 2013. október 25.Budapest és Szeged után, Kós Károly-dombormű Temesváron is„Eljött az ideje, hogy Kós Károlyt a maga súlyával és jelentőségével tegyük mindennapi életünk részévé” Október 23-a estéjén, a magyar nemzeti ünnep tiszteletére, ökumenikus igeliturgia keretében Kós Károly-emléktáblát avattak a temesvári evangélikus-lutheránus templomban, a 130 éve született építész, író és politikus keresztelésének a helyszínén. Az avatóünnepségen részt vett, és beszédet mondott Markó Béla RMDSZ-szenátor, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke, Szekernyés János helytörténész, valamint Szathmáry Gyöngyi szobrászművész, a Kós Károly-dombormű Munkácsy-díjas alkotója. A rendezvényen részt vett Molnár Zsolt parlamenti képviselő, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, a megyei RMDSZ-szervezet elnökségének tagjai, a Bartók Béla Elméleti Líceum és a Gerhardinum Katolikus Líceum tanárai és diákjai, egyházi és közéleti személyiségek, az evangélikus gyülekezet tagjai. Az ünnepi rendezvény résztvevőit köszöntötte, és bevezető imádságot mondott Kovács Zsombor evangélikus lelkész, az ökumenikus igeliturgia során a Szentírásból felolvasott Szilvágyi Zsolt római katolikus plébános, Kovács Zsombor evangélikus lelkész és Boros Róbert baptista lelkipásztor. Az avatóünnepséget Fazakas Csaba ref. esperes, az RMDSZ művelődési alelnökének köszöntője vezette be, aki Kós Károlyt idézve „kiáltó szó”-nak nevezte az emléktábla-avatást, az emlékjel állítást az utókor számára. „Örvendek, hogy ilyen sokan meghallották ezt a mai „kiáltó szót”!” – mondta az RMDSZ művelődési alelnöke. A 130 esztendeje Temesváron született Kós Károly – az „egyik legkiemelkedőbb, legsokrétűbb és legegyetemesebb tehetség, közéleti és politikai személyiség, az építőművészet, a szépliteratúra és a képzőművészet kiváltságos alkotó egyénisége, az egyetemes és az erdélyi magyar művelődés szellemóriása” – életművét Szekernyés János helytörténész méltatta, aki részletesen felidézte Kós Károly Temesvárról szóló visszaemlékezéseit és tevékenységének bánsági vonatkozásait. Következett a nagy pillanat: Gyarmathy Gyöngyi Munkácsy-díjas képzőművész Kós Károly-domborművét Halász Ferenc megyei RMDSZ-elnök és Molnár Zsolt parlamenti képviselő leplezték le, majd Molnos András Csaba temesvári színművész elszavalta Kányádi Sándor Kós Károly arcképe alá című versét. A szatmárnémeti születésű, jelenleg Budapesten élő művésznőnek elsőként Markó Béla gratulált a „gyönyörű domborműhez”, amely méltó helyére került ebben a temesvári evangélikus-lutheránus templomban. „130 esztendő telt el Kós Károly születése óta – mondta Markó Béla –, azt kívánom, hogy újabb 130 év elteltével ugyanitt álljon ez a dombormű, és ugyanezen a nyelven emlékezzenek majd az akkoriak a Kós Károly születése óta eltelt 260 esztendőre.” Az emléktábla-avatással kapcsolatban, ünnepi beszédében két kérdésre kereste a választ a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke: miért Kós Károly és miért éppen október 23-án? „Miért éppen az idén gondoltuk úgy mindannyian Erdélyben, hogy ezt az évet Bethlen Gábor évének és Kós Károly évének tekintjük? Azért, mert akár Bethlen Gáborra, akár Kós Károlyra gondolok, itt az ideje, hogy azt az üzenetet, amelyet ők egész életművükkel megfogalmaztak és nekünk továbbítottak, megszívleljük. Itt az ideje, hogy Kós Károlyt a maga súlyával és jelentőségével tegyük mindennapi életünk részévé” – mondta Markó Béla. „Van-e fontosabb üzenete a mélyen erdélyi, mélyen kalotaszegi, mélyen magyar Kós Károlynak, mint az az erdélyiség, amelynek szerves része Temesvár szelleme, Brassó vagy Szeben szelleme, és amely erdélyiség azt jelenti, hogy a különböző nyelveknek, a különböző kultúráknak itt egymás mellett helyük van, és olyan erdélyi életet kell teremteni, ahol ezek a nyelvek, kultúrák, nemzetek, etnikumok természetes módon és egyenlőséget élvezve munkálhatják ki egymás mellett a jövendőjüket.” A Kós Károlyi üzenet, hogy nekünk vállalnunk kell Erdélyt, ott van a Kiáltó Szóban, amit egy olyan történelmi pillanatba fogalmazott meg Kós, amikor az erdélyi magyar közösség teljes tanácstalanságban volt. „Elég a tétlenségből a csalódottságból – bár joggal vagyunk csalódottak –, elég a kiábrándultságból, a tétlen álmodozásból, talpra kell állni, tudomásul kell venni a valóságot, dolgozni kell, és küzdeni kell. Vállalni kell a helyzetünket, és úgy küzdeni a megváltoztatásáért, hogy ez a javunkra legyen. Fontos történelmi pillanatban olyan üzenetet fogalmazott meg Kós Károly, amely üzenet ma is érvényes minden Romániában, Erdélyben élő magyar számára!” – mondta Markó Béla, aki hangsúlyozta: Kós Károly nem csak megírta a Kiáltó Szót, hanem ennek értelmében cselekedett, a hírnév, a biztos budapesti építész egzisztencia helyett Erdélyt választotta. Sztánát, egy kis kalotaszegi falut választotta, és sanyarú körülmények között ott élt le több mint két évtizedet, és ott alkotott nagyot ilyen körülmények között. „Kós Károly látszólag a nehezebb utat választotta, de meggyőződésem hogy csak így lehetett megalkotni azt az életművet, amelyet ő mindannyiunk számára megalkotott és ennek a legfontosabb része továbbra is maga ez az élet, amely példa mindannyiunk számára. Nagyon nehéz történelmi pillanatban tette ezt Kós Károly, sokkal nehezebb történelmi pillanatban, mint amilyenben mi ma vagyunk, és akkor joggal mondom, hogy nincsen jogunk tétlenkedni, hogy elkeseredjünk, magunkba roskadjunk, kötelességünk azt az utat folytatni, amelyet Kós Károly és az ő kortársai mindannyiunk számára megmutattak, kijelöltek” – mondta Markó Béla. „Miért éppen ma, október 23-án avatjuk fel Kós Károly temesvári emléktábláját? Október 23-a a magyar szabadság ünnepe. A szabadságért sokféleképpen meg lehet harcolni, és ahogyan Kós Károly végigharcolta az életét, az is a mi szabadságunkért folytatott küzdelem volt” – zárta ünnepi gondolatait az RMDSZ szenátora. Befejezésül rövid beszédet mondott Szathmáry Gyöngyi szobrászművész, aki meghatottan emlékezett vissza Kós Károllyal való személyes találkozására 1976-ban. „Életem egyik legszebb ajándéka volt ez a találkozás, amely megérintett és inspirált” – mondta a művész, akinek Kós Károly személyiségét és zsenialitását kifejező rendkívül sikeres domborművét 1983-1984-ben három helyen is elhelyezték: a budapesti Wekerletelepen, a jelenlegi Kós Károly téren, a Magyar Építőművészek Szövetsége Székházában és Szegeden, a Dóm téri Pantheonban. A temesvári dombormű ugyanennek az alkotásnak a negyedik példánya. Az avató ünnepséggel egybekötött ökumenikus igeliturgia áldással és nemzeti imánk eléneklésével fejeződött be. Az ökumenikus rendezvény során W. A. Mozart-, J. S. Bach-, C. Frank-, M. Durufle-, G. Bizet- és J. Pechelbel-műveket orgonán játszott Szeidert Klaudia, szólókat énekelt Szlahotka Mónika, a Banatul Filharmónia énekese. A temesvári Kós Károly-emléktáblaállításra a Temes Megyei RMDSZ és a Bánsági Közösségért Egyesület kezdeményezésére, a Magyar Művészeti Akadémia és a Communitas Alapítvány támogatásával került sor. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2013. november 1.Gál László és Balázsi-Pál ElődFRISSEN NÉZNI RÁ A PROBLÉMÁKRA Barabási Albert-László: a hálózatok a kulcsa a magyarság megmaradásának „Az az értékrend, ami a hálózattudományon keresztül megteremtődik, számomra fontosabb annál, minthogy harminc vagy negyven év múlva lesz-e Nobel-díj” – mondta el a hálózatkutató. Még zajlott a Box Populi, amikor interjút kértünk a versenyben elődöntőig jutó Barabási Albert-László hálózatkutatótól. Akkor sajnos nem tudtunk beszélgetni, de a szerdai kolozsvári előadása előtt sikerült ezt bepótolnunk. Természetesen a versennyel kezdtünk, de a hálózatkutatásról és az NSA-botrányról is kérdeztük. Meglepett a népszerűséged a Box Populiban? – Nem gondolkodtam rajta. Igazából csak Sándor bácsit (Kányádi Sándor – szerk.) szerettem volna megfelelő helyen látni. Én azért nem vagyok annyira jelen az erdélyi médiában, hogy egy ilyen versenyben tényleg jól teljesítsek. Ennek az egésznek az értékteremtő része volt számomra a legmurisabb. Egyébként Magyarországon is van egy hasonló mozgalom, amelyben néhány barátom azt próbálja megszervezni, hogy hősöket ismerjünk fel. Kimondottan azt szeretnék, hogy a társadalomban lévő hősöket megtaláljuk, és felmutassuk a társadalom számára. Szerintem ez Erdélyben még fontosabb. Ilyen szempontból inkább kuriózumként tekintettem a versenyre. Tisztában vagy azzal, hogy Erdélyben mennyire ismernek az emberek? – Az ismertség mindig nagyon relatív. És ez nemcsak Erdélyben, hanem világszerte megfigyelhető. A Behálózva 20 nyelven elérhető. Olaszországban például azt hallottam róla, hogy nem lehetsz értelmiségi, ha nincs a polcodon ez a könyv. Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy bizonyára van egy réteg, aki ismeri a munkásságomat, de ez egyáltalán nem tömegjelenség. Ilyen szempontból két lehetőséget látok: a versenyetek vagy ezt a réteget célozta be, vagy Erdélyen belül valamivel tágabb ez a réteg. Nyilvánvaló, hogy mindenki olyan könyvet szeretne írni, amelyik valamilyen módon bestseller lesz. Én úgy látom, hogy a Behálózva és a Villanások értelmiségi bestsellerek, és nem tömegbestsellerek. De egyáltalán nem tudtam felmérni azt, hogy egy ilyen versenyből miként jövök ki. Azt szoktam mondani, hogy akinek el kell olvasnia ezeket a könyveket, az mind elolvasta. Az előbb említetted, hogy 20 nyelven jelent meg a Behálózva c. könyved. Mind különböző borítókkal. Melyik a kedvenced? – Pillanatnyilag az, amelyik az újabb magyar kiadáson van, és amelyiket az amerikai paperback (puha kötésű) verzióra készítettek. Mert egyszerű, de jól megragadja a kapcsolt csomópontok fogalmát. Olyan tiszta borító. Persze közel áll a szívemhez az erdélyi borítás is, de az üzenetében és a koncepciójában a mostani magyar verzió a legtisztább. Mennyire fontos számodra, hogy az erdélyiek ismerjék a munkásságodat? – Minden egyénnek – függetlenül attól, hogy hol termel – megvan a piaca. Az én elsődleges piacom a kutatói társadalom. Viszont abban a pillanatban, amikor hajlandó voltam ebből kilépni, és írtam egy ismeretterjesztő könyvet, akkor nyilvánvalóan volt egy olyan igény bennem, hogy ezeket az eredményeket máshova is eljuttassam. Ez az igény onnan jött, hogy a hálózatelmélet elindulásakor éreztük, hogy van ennek egy univerzális üzenete, és fontos lenne, hogy ez kirobbanjon a szakcikkek közegéből, ahol ezeket publikálni szoktuk. Letagadhatatlan, hogy egy ismeretterjesztő könyv felvállalásával elismerem, hogy számomra is fontos volt, hogy ez eljusson a közönséghez. Viszont tény az is, hogy ezek a könyvek angolul íródtak. Bár szívügyem, hogy valamilyen módon ez a munka elérhető legyen Erdélyben, akit érdekel, az hozzájusson, de az elsődleges piac számomra mégis a világpiac. Ha jól tudom, jelenleg felváltva éltek a családoddal Budapesten és Bostonban. Amellett, hogy a Harvard Egyetemen és a Northeastern Egyetemen is tanítasz, most már a budapesti Közép-Európai Egyetemen is tartasz órát. Fontos neked, hogy hazaköltözzél? Hogy itthon is taníts? Van olyan terved, hogy visszajössz? – Valóban igaz, hogy Budapesten is élünk. Ez nagyjából azt jelenti, hogy egy hónapot Budapesten, egy hónapot pedig Bostonban vagyunk. Miért van ez? Részben azért, mert a felségemmel kisgyerekeink vannak, és szeretnénk, ha magyar környezetben nevelkednének, ha legalább a korai éveikben magukba szívhatnák a kultúrát és a nyelvet. Másrészt pedig én szeretek itt élni. Viszont azt is el kell ismernem, hogy a bostonihoz mérhető intellektuális környezet nincs még egy a világon. Nem arról van szó, hogy a magyarországi vagy erdélyi körülmények nem jók. Nemcsak itt nincsen, hanem sehol máshol sincs a Harvardon kívül. És nagyon nehéz ezt szakmailag feladni. Ezért lett ez a kétéltű életmód. Nem szeretném feladni azt a környezetet, különösen nem szeretném feladni a hozzáférést azokhoz a fiatalokhoz, akikkel együtt dolgozom. Végülis manapság az én munkám kollaboratív munka. Sok kutatóval dolgozom együtt, többnyire friss PhD-vel rendelkező diákokkal. Ha egy nagyon ambiciózus, tényleg jó német vagy kínai diák valahol megszerzi a PhD-jét, és ebben a szakmában tovább akar lépni, akkor neki a következő lépcsőfok a Harvard vagy Boston. Nem arról van szó, hogy nem jönnének el hozzám a diákok, ha Budapesten vagy máshol lennék, de nyilvánvalóan sokkal nagyobb a piac, amiből válogathatunk. Az emberek minősége pedig kulcskérdés a továbblépésben. Ez az, ami engem még Bostonban tart, és valószínűleg hosszú távon is ott fog tartani. Ami az életminőséget vagy életérzést illeti, mind én, mind a családom úgy gondoljuk, hogy Budapesten szeretnénk élni. Több interjúban és cikkben is felvetették már veled kapcsolatban a Nobel-díj lehetőségét. Gyakorlatilag egy olyan új tudományág létrejötténél voltál jelen, amely meghatározó lehet az elkövetkező időkben. Viszont az is tény, hogy pl. egy újságírónak is eladhatóbb a tudós, ha a nevével kapcsolatban megemlítheti a Nobelt. Mennyire tartod reálisnak ezeket a spekulációkat? – (nevet) Én ezt másképp fogom fel. Valóban egy új tudományágról van szó, de ez nem illik bele a mai Nobel-díj kategóriákba. Fizika lenne? Én fizikus vagyok, a hálózattudomány pedig sok eszközében fizika. Ezen kívül szerintem a fizikán belül sok újítást hozott, de nem mindenki ért velem egyet abban, hogy fizika lenne. Esetleg biológia vagy orvostudomány lenne? Valóban, a csoportom egy része biológiával foglalkozik, az orvostudományi tanszéken is tanítok a Harvardon, de azért nem vagyok sem orvos, sem biológus. Én inkább úgy tenném fel a kérdést, hogy fontos a Nobel-díj? Válaszként pedig egy egyszerű példát mondok. Néhány évvel ezelőtt voltam a Karolinska Intézetben, és végigsétáltam azon a termen, ahol a díjról döntenek. Előtte pedig az összes Nobel-díjasnak ki van téve a fotója. Nap mint nap dolgozom orvosokkal, és nem vagyok teljesen laikus, ami az orvostudományt illeti – nem vagyok ugyan orvos, de már rengeteg publikáltam ebben a témában. Viszont a képeket nézve Szent-Györgyi Alberten, illetve James Watsonon és Francis Cricken (1962-ben kaptak orvosi Nobel-díjat a DNS kettős-spirál szerkezetének meghatározásáért – szerk.) kívül senkit sem ismertem. Na, akkor most mi az, hogy Nobel-díj? Azoknak a Nobel-díjasoknak nem sikerült elérni azt, hogy tényleg egy tartós ismertségre tegyenek szert, viszont ott van például Neumann János, akinek ez sikerült. Mindenki a számítógép atyjának tartja, mindenki ismeri a világon, és ő mégsem kapott soha Nobel-díjat. Kétségtelen, hogy látom a Nobel-díj szimbolikus erejét, de amit én csinálok, az nem áll be egyik kategóriába sem. Szerintem itt egy új tudomány született meg, amely fantasztikusan megváltoztatta a komplex rendszerekről gondolt világképünket. És ahogyan a század halad, egyre fontosabb lesz, mert egyre jobban felismerjük, hogy igazából egy hálózat-világban élünk. Az az értékrend, ami a hálózattudományon keresztül megteremtődik, számomra fontosabb annál, minthogy tíz, húsz, harminc vagy negyven év múlva – hiszen általában a 70-es és 80-as éveikben járók kapják a Nobel-díjat – lesz-e ebből Nobel-díj vagy sem. Van egy kutatási területed, amelyben nagyon elmélyültél. Mennyire tudsz ettől elvonatkoztatni? Például amikor megismersz egy új embert, gondolsz arra, hogy vajon a kapcsolati hálózatod mennyire bővül ki általa? – (nevet) Én a hálózattudományon keresztül értettem meg és kezdtem értékelni a hálózat hatalmát. Mint a legtöbb matematikus vagy fizikus, elég introvertált személy voltam, akinek komoly erőfeszítésbe került, hogy valakivel elmenjen, és elkezdjen vele beszélgetni. Ez egészen egyetemi tanári koromig igaz volt. Egyetemi tanárként kezdtem először aktívan cselekedni annak érdekében, hogy túllépjek ezeken a gátlásokon. A hálózatelméletnek abban volt szerepe, hogy megmutatta nekem, igenis van értelme a hálózatépítésnek. Bár az építés nem jó szó, mert azt megtanultam, hogy hálózatot nem lehet építeni, csak azok az igazi sikeres hálózatok, amelyek önmaguktól akarnak építkezni. Ha én téged meg kell győzzelek, és kell pénzeljelek, hogy benne legyél a hálózatban, az nagyon-nagyon költséges feladat. Az a hálózat sikeres, amelyikbe te önkéntesen lépsz be. Például a világháló. Hány oldalt hoznak létre önkéntesen, anélkül, hogy bárki fizetne érte? Sőt, még fizetnek is érte, hogy csinálhassák valamilyen módon. Ezek a sikeres hálók, ezen belül pedig vannak törvényszerűségek, hogy miként lehet hozzáférni és kihasználni ezeket. A hálózatelmélet megmutatta, hogy van értelme eljönni Kolozsvárra. Nekem ez azért nem „elvesztegetett idő”, mert – bár ezalatt otthon is lehettem volna – azáltal, hogy itt vagyok, sok szinten bővül a hálózatom. Nagyon sok háló épül azáltal, hogy itt vagyok. Nem feltétlenül ezért jöttem, de ha már itt vagyok, akkor benne van a gondolkodásomban, hogy van értelme. Volt értelme elmenni a régi barátaimmal találkozni a Bulgakovba, és van értelme előadást tartani. Ezek a hálózatok a kulcsai a mai társadalomnak. Lényegében a magyarság megmaradásának is ezek a kulcsai. Ha a hálózat szétbomlik a magyarságon belül, akkor a demográfiai probléma lesz a legkisebb, mert lényegében nem lesz, ami összetartson bennünket. A hálózatkutatás melyik területén látod a legnagyobb fejlődési potenciált? – Ez idővel nagyon változik. Attól függ, hogy hol jelennek meg új adatok. Mi a kutatásainkat a világhálóval és a közösségi oldalakkal kezdtük, mert ott voltak az adatok. A közösségi oldal manapság már nagyon berobbant, most már mindenki azzal foglalkozik, és a világhálót is rengetegen kutatják. Viszont az internet, mint háló, nagyjából már lecsengett, mert mindent tudunk róla. De megjelent néhány újabb terület, amelyek most kezdenek igazán dübörögni. A mérnöktudományon belül például most hoztak létre egy hálózatelméleti szakújságot. Ezen a területen tényleg van lehetőség benne, és ezt a közösség most ismeri fel. Az elején a sejtbiológiában voltak az érdekes kérdések, most már inkább az orvostudományban vannak. A Harvardon például most hoztuk létre az új Network Medicine divíziót, amiben már 200 kutató van benne. És ezt nem sejtbiológusok, hanem orvosok hozták létre. A kettő egyébként teljesen más állatfajta: az egyik alapkutatással foglalkozik, míg a másik gyógyítással. Az orvos sokkal pragmatikusabb egyén, aki azt mondja, csak akkor fontos számára valami, ha meg tud gyógyítani általa. Öt-tíz év múlva szerintem az agy fog berobbanni a hálózatkutatásba. Most még nincsenek adatok az agy hálózatának felépítéséről, nem tudjuk, hogyan néz ki. Viszont a tavaly két program is beindult, az egyik az Európai Unióban, a másik pedig az Egyesült Államokban. Ezekben pedig egy-egy milliárdot szánnak erre a problémára. Ennek következtében az eszközök kezdenek kiépülni, és általa lesznek térképek. Ha pedig lesznek térképek, akkor hirtelen nagy terület lesz a hálózattudományban. Egyébként az agy hálóinak a feltárásával a kolozsvári származású Toroczkai Zoltán foglalkozik Amerikában. Tehát nem arról van szó, hogy mi a legizgalmasabb kérdés, hanem milyen kérdést lehet érdemileg és szakmailag megválaszolni most a létező adatokkal. Ez pedig olyan, mint egy guruló hólabda: ahogy az egyik szétesik, indul a másik. Azért esik szét, mert az eszköztárával mindent megválaszoltunk, amit tudunk arról a kérdéskörről. Több publikációd jelent már meg a Nature és a Science tudományos szakfolyóiratokban, a Harvard Egyetemen tanítasz. Szakmailag neked még van feljebb? Érzed, hogy vannak még lehetőségek előtted? – Azért van, mert az ember életének és kutatói pályájának különböző szakaszai vannak, amelyekben különböző eszköztárakhoz tud hozzáférni, és nagyon más szinten tud problémákat megközelíteni. Fiatalon az eszköztár elég szűkös, ezért csak olyan dolgokkal tudunk foglalkozni, ami a szűk szakmára limitált. Ebből jött ki számomra a hálózatelmélet. De most egy egész csapat van a kezem alatt, ezért egyszerre több témát is tudunk görgetni, és potenciálisan nagyon izgalmas dolgokkal foglalkozhatunk. De a szakmai életemben is meg lehet nézni, hogy minden 4-5 évben van egy drasztikus váltás a témámban. Korábban az emberi mozgást vizsgáltuk. Az 5-6 éves téma volt, amiből született egy könyv és öt-hat nagyon jelentős Nature és Science cikk. De ezen a nyáron lezártuk a témát. A csoportból mindenki elment, aki ezzel foglalkozott. Én őszintén hiszek abban, hogy ha túl sokat tudunk egy témáról, akkor az inventivitás megszűnik. Egyszerűen beragadunk abba a tudásba, és nem tudunk frissen ránézni az adott problémára. Ez pedig lényegében gátolja a fejlődést. Ezért át kell mozdulni egy más területre, ahol eléggé laikusak vagyunk és bátrak. Ez a bátorság pedig nagyon fontos. Oltvai Zoltán kollégámmal közösen jelentettem meg a Nature-ben az első két cikkemet sejtbiológiáról. Mind a kettőben azt bizonyítottuk, hogy a sejten belüli hálózatok skálafüggetlenek, az egyik a sejtfehérje hálóról szólt, a másik pedig az anyagcserehálóról. Miután megjelentettem két biológiai cikket, úgy gondoltam, én is elkezdek egy kicsi biológiát tanulni. Elkezdtem olvasni egy nagy biológia tankönyvet, és rájöttem, hogy ez milyen bonyolult probléma. Sőt, annyira az, hogy ha korábban én mindezt tudtam volna ezekről a rendszerekről, amelyekről a cikkeket írtuk, akkor valószínűleg nem mertem volna így megírni azokat. Mert teljesen ignoráltunk egy óriási tudáshalmazt. Igazunk volt abban, amit csináltunk, de a részleteket mind ignoráltuk. Ez egy jó példája annak, hogy a tudáshalmaz mennyire vissza tud bennünket húzni. Mert azt mondjuk, hogy ezt nem lehet ilyen egyszerűen csinálni, mert ennél sokkal bonyolultabb. Viszont lehetne egyszerűbben csinálni, csak nincs bátorságunk hozzá. Egy nagyon konkrét példát is mondok. Ezt a felfedezést, hogy a sejt fehérje- és anyagcserehálója skálafüggetlen, egy német származású biológus szintén felfedezte. Tőlünk függetlenül dolgozott, a mi korábbi kutatásunkat használva. Ő is beküldte ugyanahhoz az újsághoz, mint mi, de ő túl sokat tudott a témáról, ezért nem mert olyan állításokat tenni, mint amilyeneket mit tettünk, és nem merte az egész adathalmazt felhasználni, amit mi felhasználtunk, mert tudta, hogy többségük az első adathalmazból van deriválva, és úgy érezte, ez nem új információ bizonyítékként. Az ő cikke elhalt az újságnál, mert azok a kutatók, akik elolvasták, úgy vélték, hogy nem adott elég bizonyítékot. Mi nem tudtunk arról, hogy az a sok bizonyíték mind a korábbi adatokból van deriválva, így mindent belecsomagoltunk. A miénket elfogadták, az övét viszont nem. Így neki csak másfél évvel később sikerült a teljes anyagot publikálnia, és lényegében az elsőbbségét teljesen elvesztette. Én mindig próbálok hivatkozni rá, mert tudom, hogy teljesen függetlenül felfedezte azt, amit mi is, de a közösséget már nem érdekli. Mennyire tartasz attól, hogy esetleg veszélyes lehet az, amivel foglalkozol, hogy olyan felhasználási módjai lehetnek, amelyekkel te nem értesz egyet? – Nemrég írtam egy tanulmányt a Politico számára arról, hogy ez mennyire veszélyes lehet. Tulajdonképpen arról van szó, hogy olyan mértékben és olyan titkossággal építődtek be ezek az eredmények az NSA eszköztárába, hogy nem épült ki soha társadalmi konszenzus a használatukról. Ehhez az atombomba egy hasonló példa. Akkor is teljes titkossággal és óriási sebességgel épült be a teljes tudásmennyiség a hadiparba. És akkor a kutatóközösség megállt, és azt mondta: álljunk meg, és nézzük meg, hogy mi lesz ez, és hogyan használjuk. Szerintem – és erről szól a Politicós cikk is – pont erre van szükség most is. Ugyanaz az elv, amelyet annak idején, az atombomba után kidolgoztak, és amely arról szólt, a technológiát úgy kell megfékezni, hogy szabályszerű szerződéseket kötünk egymással a használat mikéntjéről, az adatbányászatra is igaz. Az nem igaz az adatbányászatra, hogy a technológia titkos: ezek mind nyilvános eredmények, ezeket bárki meg tudja csinálni megfelelő tudással bármelyik országban, tehát nem lehet úgy védekezni ez ellen, mint az atombomba ellen, hogy egyszerűen nem adjuk el az urániumot és a plutóniumot. Viszont a többi része, ami a nem-proliferációt illeti – az, hogy igenis egyezzünk meg egymás között, hogy mire használjuk –, az nagyon-nagyon fontos, ugyanis az adatbányászat rengeteg pozitív dolgot tud adni a társadalomnak, de ugyanakkor épp annyira veszélyes, mint egy atombomba. Épp annyira hosszútávú hatásai lehetnek, mert a bizalmat teljesen kiöli a társadalomból. Az országok közti bizalom megszűnik, és rengeteg pénzbe kerül védekezni. Az NSA-ügy következtében az összes ország ki fogja építeni a saját kommunikációs rendszerét, amibe nem tud az NSA beleszagolni. Mit ért el Amerika? Eddig tényleg Amerikán keresztül folyt a teljes internet, most nem fog ott folyni. Sokkal több kárt okoztak (elsősorban maguknak) azzal, hogy ezt ilyen agresszívan csinálták, mint amennyi hasznot hosszú távon el fognak tudni érni vele. Úgyhogy le kell állni, végig kell gondolni, hogy ezt hogyan, milyen körülmények között lehet tovább csinálni. Amikor eldöntöttem, hogy ezt a kutatást befejeztük, részben ez is az oka volt. Amikor az egész NSA-botrány kitört, én úgy éreztem, hogy mi, kutatók, már nem érezzük ennek a súlyát, és nem érezzük ennek a következményeit. Ha nem adódott meg számunkra az a lehetőség, hogy beleszóljunk abba, hogy miként lesz alkalmazva, akkor az én pici válaszom az, hogy kész, vége a részünkről, mi ezt tovább nem csináljuk. Tudom, hogy ezzel nem fogom megállítani a folyamatot, de legalább valamilyen módon az én lelkiismeretem tiszta, hogy amikor felismertük a problémát, akkor megpróbáltunk megállni, szünetet tartani, és végiggondolni, hogy ez mit jelent. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem fogok erre a témára visszatérni, de pillanatnyilag nem érzem úgy, hogy a körülmények adottak lennének. Transindex.ro 2013. november 4.Letölthető Word dokumentum (DOCX)Felmérés: ilyenek a mai erdélyi magyar fiatalok Késon házasodnának és vállalnának gyereket, egyre korábbi idopontra tervezik elso szexuális élményüket és berúgásukat Magyarország helyett pedig inkább Németországban vagy Nagy-Britanniában vállalnának munkát az erdélyi magyar fiatalok - derül ki két kolozsvári szociológus, Barna Gergo és Kiss Tamás kutatásjelentésébol. A jelentés három felmérést hasonlít össze: 2001-ben, 2008-ban és 2013-ban is készült átfogó vizsgálat az erdélyi magyar fiatalokról, így a kutatóknak rálátásuk volt az elmúlt 12 évre. A szakemberek azokra a kérdésekre keresték a választ, hogy mi változott és mi állandósult a fiatalok körében ebben a 12 évben, melyek az iskolázottság, az anyagi helyzet, a családalapítás, a gyermekvállalás, a migráció jellemzoi. A 2008-as és a 2013 kutatás azonos módszertannal, a 2001-es pedig nagyon hasonló eljárással készült, ami növeli az eredmények összehasonlíthatóságát. Földrajzi hatókörüket tekintve Románia 16 megyéjére (Fehér, Arad, Bihar, Beszterce-Naszód, Brassó, Krassó-Szörény, Kolozs, Kovászna, Hargita, Máramaros, Maros, Szatmár, Szilágy, Szeben és Temes megyére) terjedtek ki. A 2011-es népszámlálás szerint ezekben a megyékben él a romániai magyarok 99 százaléka. Megváltozott közhangulat A vizsgálat legfontosabb következtetéseit a társadalmi közérzet és az elégedettség szempontjából ismertetve a szerzok leszögezik, hogy a fiatalok általános közhangulata nagymértékben megváltozott 2008 oszéhez képest. 12-rol 21 százalékra nott azok aránya, akik arról számoltak be, hogy életszínvonaluk romlott az elmúlt egy évben, és 38-ról 20 százalékra csökkent azok aránya, akik javulást tapasztaltak. Bár a fiatalok relatív többsége továbbra is optimista, jelentosen nott azok aránya, akik anyagi helyzetük romlását prognosztizálták. A fiatalok anyagi helyzetét illetoen a felmérés megállapítja: az elmúlt években valóságos fogyasztói expanzió zajlott le. A mobiltelefonnal rendelkezok aránya a 18-29 évesek körében 30-ról 94-re nott 2001 és 2008 között, ma már a fiatalok szinte kivétel nélkül rendelkeznek maroktelefonnal. A számítógéppel rendelkezok aránya is hasonlóan növekedett, 2001-ben a fiatalok 15, 2008-ban 71, 2013-ban pedig 91 százalékuk számolt be arról, hogy a háztartásban megtalálható az asztali vagy a hordozható személyi számítógép. A saját vagy más tulajdonában levo autót használók aránya 14-rol 43, majd 57 százalékra nott. A nagy értéku vagyontárgyak (lakás, autó) tulajdonlók esetében is számottevo a növekedés. A saját lakással rendelkezok aránya 44-rol 57 százalékra nott 2008 szeptembere és 2013 áprilisa között. A bovülés annak ellenére következett be, hogy a válság kirobbanása után a korábbi években jelentos fejlodésnek indult romániai ingatlanpiac megtorpant. [.] táblázat A fiatalok gondjai A munkanélküliség, a pénztelenség és az alacsony keresetek, illetve a kilátástalan jövo az a három probléma, amelyet az erdélyi magyar fiatalok megemlítettek. Míg 2008-ban a megkérdezettek 37 százaléka említette a két legsúlyosabb gond között a munkahelyek hiányát, ezek aránya 2013-ra 60 százalékra emelkedett. A pénztelenséget, az alacsony kereseteket említok aránya 29-rol 41-re, a kilátástalan jövot megjelölok aránya pedig 13-ról 18 százalékra növekedett. Míg 2001 és 2008 között, az életszínvonal fokozatos emelkedésével elsosorban olyan immateriális problémák kerültek elotérbe, mint a kulturálatlanság az igénytelenség a családi értékek megrendülése az erkölcsi romlás a 2008-as gazdasági válság következtében ezek ismét háttérbe szorultak, kikerültek a fiatalok látókörébol, helyüket ismét a megélhetéshez kötodo nehézségek veszik át �?letút. Elsosorban az individualista életesemények kerülnek a fiatalok életútjának korábbi szakaszába. Az elmúlt tizenkét évben a megélt/tervezett események közül legmarkánsabban az elso szexuális tapasztalat megszerzése kerül idoben elobbre. Míg 2001-ben 18,3 évesen élték meg/tervezték megélni ezt a 18-29 éves erdélyi magyar fiatalok, 2013-ra 9 hónappal csökken az átlagéletkor, már 18 éves kort megelozve, 17,6 évre tevodik. Az eltérés még hangsúlyosabb a lányok esetében, itt egy évvel hozódik korábbra az elso szexuális tapasztalat megszerzésének átlagéletkora, 19-rol 18 évre. Szintén a lányok esetében kerül jelentosebb mértékben elotérbe a szélsoséges alkoholfogyasztás kipróbálása, míg 2001-ben 19,1 évesen, addig 2013-ban 17,9 évesen szándékoznak jól berúgni. A teljes mintában 7 hónappal kerül elobbre ez a magatartás. A férfiak esetében a szüloktol való függetlenedés kerül határozottan elobbre (mintegy 9 hónappal 2001-hez viszonyítva), már 21 évesen szeretnék elérni az anyagi függetlenséget, és 24 éves korban elköltözni a szüloi házból. [.] .értékek Az erdélyi magyar fiatalok értékpreferenciáiban csekély a változás. A család, a jövedelem, a munka, a barátok, a szabadido, a muveltség egyaránt fontos az egyének életében, a megkérdezettek 90-99 százaléka között fontosnak tarja ezeket. Számottevoen csökkent azonban azoknak az aránya 2001-hez képest, akik nagyon fontosnak gondolják mindezeket. Ez az árnyalatnyi eltérés arra utalhat, hogy a mai fiatalok, ha nem is helyezkednek élesen szembe a társadalmi elvárásokkal, viszont csökken ezeknek a normáknak a kényszeríto ereje. Alapvetoen a tradicionális, konformitásorientált, a közösségi szféra körébe sorolható értékek esetében tapasztalható jelentosebb leértékelodés, jelentosen csökken azok aránya, akik a nemzet szerepét a társadalmi rendet illetve a korábbi kérdésben a politikát fontosnak gondolják. Ezzel szemben a privát szférához tartozó értékek enyhe felértékelodése figyelheto meg, a változatos élet a szépség a kultúra, muveltség jelennek meg hangsúlyosabban. Nott a gyermeket tervezok száma A házasságkötés mindkét nem esetében jelentosen kitolódik, míg 2001-ben a fiatalok 25 éves koruk után készültek házasodni, ez most majdnem 26 éves korra halasztódik. 87-rol 92 százalékra emelkedik azok aránya, akik szerint a nok 22 éves koruk után kellene házasodjanak, és 31-rol 36 százalékra nott azok aránya, akik ezt a 26. életév után tartják megfelelonek. A gyerekvállalás késobbi idopontra való halasztásának következménye, hogy az ifjúsági mintákban egyre kisebb arányban vannak jelen a gyerekkel rendelkezok, viszont pozitív elmozdulásnak tekintheto, hogy a több mint egy gyereket tervezok aránya nott 2008-hoz képest, és csökkent azok aránya, akik egy gyermeket szeretnének. A két gyermeket tervezok aránya 60-ról 64 százalékra, a három vagy több gyereket kívánók aránya pedig 17-rol 21 százalékra nott. A házasságkötéshez hasonlóan a gyerekvállalás kezdési idopontja is kitolódik, a férfiak 3 hónappal (27,5 évesen), a nok 6 hónappal késobb (25,4 évesen) vállalnák az elso gyermeküket, 2001-hez viszonyítva. A fiatalok egyre inkább elonybe részesítik a házasság elotti együttélést. Míg 2001-ben az együttélés a házasságkötést másfél évvel elozte meg, ez az idoszak most két és fél évre nott. Vallásosság Arra a kérdésre, hogy menynyire fontos a vallás a fiatalok életében 2001-ben a 18-29 éves fiatalok 74 százaléka mondta, hogy nagyon fontos vagy fontos 2008-ban 61 százalékuk, 2013 pedig 66 százalékuk. Tehát még 2001 és 2008 között a vallást fontosnak gondolók aránya csökkent, 2013-ban enyhe felértékelodésnek lehetünk tanúi. Bár folyamatosan csökken a hetente templomba járók aránya, ezt kompenzálja a legalább havonta egyszer elmenoké. �?sszességében azt feltételezhetjük, hogy bár enyhén csökken a vallás szerepének és gyakorlásának intenzitása, de ez egyelore nem jelenti a szekularizálódás magasabb fokát, az erdélyi magyar fiatalok többségének életében továbbra is fontos helyet foglal el a hit és az egyház. Dohányzás, alkohol Jelentosen nott azok aránya, akik úgy ítélik meg, hogy soha nem fognak dohányozni. Míg 2001-ben a 18-29 éves erdélyi magyar fiatalok 37 százaléka arról számolt be, hogy naponta rágyújt, ez 2008-ra 33 százalékra, 2013-ra pedig 28 százalékra csökkent. Nott viszont azok aránya, akik kipróbálják az alkoholfogyasztást, stagnál azok aránya, akik rendszeresen fogyasztanak alkoholt. A megkérdezettek fiatalok 2-3 százaléka számolt be arról, hogy napi, illetve egyötödük arról, hogy heti rendszerességgel fogyaszt alkoholt. No az elvándorlási kedv 2008-hoz képest a 2013-ban a megkérdezettek 13 százaléka arról számolt be, hogy a háztartás tagjai közül valaki épp külföldön tartózkodik (2001-ben ez csupán 7 százalék), illetve minden második válaszadó jelezte, hogy a tágabb családból, rokonságból van olyan személy, aki külföldön él (2001-ben ez csupán minden harmadik volt ebben a helyzetben). A migrációs szándékok esetében a külföldi munkavállalás kap kiemelt szerepet. A 18-35 éves korosztályban 2008 és 2013 között 33-ról 43-ra nott azok aránya, akik idoszakos munkavállalás céljával külföldre mennének, a 18-29 éves korosztályban 2001-ben 41, 2008-ban 38, 2013-ban pedig már 51 százalék tervez munkát vállalni az országhatárokon túl. Megváltoztak a külföldi munkavállalás célországai. Míg 2001-ben a külföldön munkát vállalni szándékozó magyar fiatalok 75 százaléka említette Magyarországot, ez 2008-ra 39 százalékra, 2013-ban pedig 27 százalékra esett vissza Magyarországgal szemben jelentosen nott a Nyugat-Európa felé történo elmozdulás, a Németországba vagy Ausztriába munkát vállalni szándékozók aránya megduplázódott 2001-hez képest, 25-rol 51 százalékra nott, így a német nyelvterület jelenti az elsodleges opciót, ezt pedig Anglia követi, az erdélyi magyar fiatalok egyharmada preferálná az Egyesült Királyságot munkavállalás szempontjából. Magyarország a harmadik helyre süllyedt a preferált célországok rangsorában, ezt az Egyesült Államok követi, majd Olaszország és Spanyolország. A külföldön való letelepedést fontolgatók aránya nem változott 2008-hoz képest (14 százalék), körükben továbbra is Magyarország képezi az elsodleges célországot, ezt követi Németország, illetve az Egyesült Királyság. Modell értéku erdélyi személyiségek Az erdélyi magyar fiatalok legnépszerubb szabadidos tevékenységek a tévézés (90 százalék a hetente tévézok aránya), a rádióhallgatás (77 százalék), a barátokkal való együttlét (59 százalék), a sportolás (59 százalék), az újságolvasás (39 százalék), a bevásárlás (37 százalék), kávézók, bárok látogatása (35 százalék). A kérdésre, miszerint van-e olyan ma is élo, erdélyi magyar személy, személyiség (színész, énekes, muvész, író stb.), akit a fiatalok nagyra értékelnek, a megkérdezettek relatív többsége szerint nincs ilyen személy (40 százalék), illetve további egyharmad nem tud egyetlen nevet sem említeni. A válaszadók mintegy negyede tudott legalább egy ismert, általa nagyra értékelt személyiséget megnevezni. A legtöbb említést Kányádi Sándor erdélyi magyar költo kapta, ot Tamás Gábor és Dancs Annamária könnyuzenei énekesek, illetve Böjte Csaba szerzetes követte. A lista elso tíz helyezettje közé két politikus is bekerült, Tokés László, európai parlamenti képviselo, illetve Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. parlamenti képviselo, illetve Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. [.] táblázat A fiatalok közül egyre kevesebben olvasnak újságot, ami nagy valószínuséggel a világháló használatának növekvo intenzitásával is összefügg. Tovább bovül a helyi magyar lapok piaca, és csökken az országos magyar napilapok (Krónika, illetve az �?j Magyar Szó), illetve a román lapok olvasótábora a magyar fiatalok körében. Nyelvismeret, politika A román nyelvet a magyar anyanyelvu fiatalok túlnyomó többsége (95-98 százaléka) beszéli valamilyen szinten, 2001 és 2013 között enyhén - 77-rol 72 százalékra - csökkeno tendencia figyelheto meg azon 18-29 évesek körében, akik úgy vélik, hogy a román nyelvet jól beszélik, növekszik azok aránya, akik saját bevallásuk szerint nem beszélnek jól románul, de meg tudják magukat értetni az ország nyelvén. Az idegen nyelvek esetében az angol nyelv térhódítása figyelheto meg, míg 2001-ben a 18-29 évesek 51 százaléka mondta azt, hogy valamilyen szinten (jól vagy megérteti magát) ismeri az angol nyelvet, ez 2008-ra 66, 2013- ra pedig 72 százalékra no. A 18-35 éves korosztály egyharmada nyilatkozott úgy, hogy jól beszéli az angolt. Az erdélyi magyar fiatalok mintegy fele gondolja úgy 2013 áprilisában, hogy a románok és a magyarok között konfliktusos a kapcsolat az országban, egynegyedük együttmuködési viszonyt lát, másik negyedük szerint pedig kölcsönös érdektelenség jellemzi a román-magyar viszonyt. A felerosödo negatív megítélés nagy valószínuséggel a hangsúlyosan mediatizált székely zászló ügy illetve a trikolóros hajpánt ügy és általában a március 15-i magyar nemzeti ünnep kapcsán felmerülo feszültségek számlájára írható. A politika egyébként kismértékben érdekli az erdélyi magyar fiatalokat, mintegy 13 százalékuk állítja ezt. Maszol.ro 2013. november 15.Tótágast álló értékrendVan-e olyan, ma is élő erdélyi magyar személyiség – színész, énekes, művész, író és így tovább –, akit a fiatalok nagyra értékelnek? Többek között erre a kérdésre is választ vártak annak a felmérésnek a keretében, amelyet Románia tizenhat megyéjében végzett két szociológus, Kiss Tamás és Barna Gergő. A 18-35 év közötti erdélyi magyarokat célzó kutatás során Kányádi Sándor kapta a legtöbb jelölést – ami érthető is, hiszen koszorús költőnk immár középiskolás tananyag, és koránál fogva már a megkérdezettek szüleinek és nagyszüleinek is példaképe lehetett. A meglepetések még csak ezután következnek. A kutatásból ugyanis az is kiderül, hogy a mai fiatalok körében a második legismertebb és nagyra becsült élő személyiség a 40 éve külföldön daloló Tamás Gábor. Szociológus legyen a talpán, aki meg tudja magyarázni az énekes helyezését, a felmérést végző két szakember sem tudta. Semmi gond Tamás Gáborral, mindenkinek lelke rajta, milyen műfajt szeret, ki a kedvence, ki a példaképe. Ám el lehet gondolkodni azon, milyen további sorrend alakult ki a válaszokból a fiatalok által ismert és nagyra becsült „erdélyi személyiség” címszó alatt. Egyáltalán: kiket ismernek szűkebb vagy tágabb hazájuk reprezentatív személyiségei közül, kikre tekintenek példaképként? Egy alaposabban tájékozott személyiség számára igencsak meglepő lehet, hogy a listán Böjte atya előtt van Tamás Gábor és Dancs Annamária, Baricz Gergő énekes, a falunapok újdonsült kedvence előbbre van, mint Tőkés László, a Csillag születik gyereksztárja, a tojáshéjból alig kibújt László Attila megelőzi Kovács András Ferenc Kossuth-díjas költőt. Antal Timi X-faktoros leányzó, akiről nemrég még azt sem tudtuk, hogy a világon van, nagyobb példakép, mint a magyar nyelvterület egyik legkiválóbb színésze, Bogdán Zsolt. A neveken túl sokkal többet mond a huszonévesek tájékozottságáról, hogy a megkérdezettek relatív többsége szerint nincs is ilyen személy, további egyharmad pedig senkit sem tudott említeni. Ugyanakkor a válaszadók mintegy negyede volt képes legalább egy ismert, általa nagyra értékelt személyiséget megnevezni. El is kellene gondolkodni azon, mi okozza az értékrendek felborulását, miért „vergődnek” a legnagyobb ismeretlenségben olyan személyiségek, akik életükkel és munkájukkal példát nyújthatnának a mai fiataloknak. A példákból az derül ki, hogy a többség azt választja példaképnek, akit az unalomig nyomatnak a médiákban – függetlenül attól, hogy az illető letett-e már valamit az asztalra, a felszín alatt létezik-e valós érték. A felhígult kulturális ajánlatok áradatában, a felszínes tájékozottsággal fenyegető internet világában, a televíziós csatornák etikai válságának kellős közepén nem csoda, hogy az erdélyi fiatalok értékítélete sok kívánnivalót hagy maga után. Hiszen ugyanabból a felmérésből az is kiderül, hogy az erdélyi magyar fiatalok legnépszerűbb szabadidős tevékenysége a tévézés. Teljesen jogosan merülhet fel azonban az a kérdés is, hogy hol voltunk mi, felnőttek, miközben csemetéink – tévét, netet, netán kocsmát bújva – szinte észrevétlenül felnőttek. Az elsekélyesedett ismeretek mögött a ma középkorú generációjának felelőssége is nagymértékben tetten érhető. Elsősorban a rendszerváltás után, amikor elkezdtünk rohanni a pénz után, az értékeket már nem a műveltségben, tájékozottságban, tudásban mértük, hanem autónk, házunk, telkünk, pénztárcánk méreteiben. Kényelmes volt, ha a gyerek lecövekelt a televízió, a számítógép előtt – az így felszabadult idő újabb pénzszerzési lehetőséggel kecsegtetett. Szívünkre tett kézzel ismerhetjük el: nem csak gyerekeink, de saját értékrendünk is rohamosan változik. Gyermekeink felszínessége azt bizonyítja: nem a legjobb irányba… Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. november 21.Nagy Mihály Zoltán: A magyar kultúrának helye van a román kultúrdiplomáciában– Akár történelmi pillanatnak is nevezhetjük kinevezésedet az ICR igazgató-helyettesi tisztségébe, hiszen ilyen magas funkciót magyar ember még nem töltött be az intézmény vezetőségében. Minek köszönhetően sikerült megszerezni, elfoglalni ezt a funkciót? – Az elmúlt időszakban az intézet élén folyamatos személycserék voltak. Az új vezetőség körüli egyeztetésekbe az RMDSZ-t is bevonták, és így sikerült megszerezni az egyik alelnöki tisztséget. A politikai egyeztetéseken túlmenően viszont azt is látnunk kell, hogy a kormányzó pártok részéről ez komoly gesztus a romániai magyarság irányába, amelyet a következőképpen lehet értékelni: a romániai magyar kultúrának helye van, és helyet is kap a román kultúrdiplomáciában. – Meghallgatásod a szenátus kulturális és külügyi bizottságának együttes ülésén nem volt teljesen zökkenőmentes, hiszen az egyik szociáldemokrata párti képviselő nemzetiségi síkra próbálta terelni az ügyet, és nyelvi kifogásokat támasztott… – A kérdés így hangzott: egyrészt miért nem tüntettem fel a román állampolgárságomat, miközben a nemzetiségi hovatartozásomat megjelöltem, másrészt pedig a román nyelv számomra anyanyelv vagy idegen nyelv, mert anyanyelvként „csak” a magyart tüntettem fel, míg a beszélt idegen nyelvek között az angolt és a németet? A kérdés első felére azt a választ adtam, hogy egy úgynevezett EuroPass típusú nyomtatványt töltöttem ki, amelyben nem kell megjelölni az állampolgárságot. A második részre már komolyabb érveket kellett felsorakoztatnom. Elsőként megjegyeztem, ha valaki Romániában egy ilyen tisztségre pályázik, ebben az esetben fel sem merülhet a román nyelvtudás kérdése, hiszen az ország hivatalos nyelve a román. Ugyanakkor közöltem, hogy a román nyelvet az iskolai tanórákon kellett elsajátítanom, mert a falu, Kárásztelek, ahonnan származom, színtiszta szilágysági magyar település. Ellenben érettségiztem román nyelvből, a könyvespolcomon ott vannak a román költők és írók művei, román ismerőseimmel és barátaimmal ezen a nyelven kommunikálok. A román nyelvismeretnek köszönhetően egyszerre két kultúrában lehetek jelen, és mivel nem román nemzetiségű vagyok, talán olyan román kulturális értékekre is fel tudok figyelni, amely fölött egy román nemzetiségű elsiklik. Végül arra is felhívtam a figyelmét, hogy a korábbi munkahelyeimen soha nem kérdezték meg tőlem, hogy a román nyelvet milyen szinten beszélem, hanem azt értékelték, ha eredményeket mutattam fel. Talán sikerült meggyőznöm az illető szenátort, mert a nyílt szavazás alkalmával mellettem voksolt. – Hogyan teltek az első munkanapok, milyen tapasztalatokat sikerült szerezned az eddigiek során? Miként fogadtak az új munkatársak, illetve milyennek mondható az intézet vezetőjének a viszonyulása? – A tekintélytiszteletnek más hagyományai vannak Bukarestben és Erdélyben, és ezen a téren már vannak tapasztalataim, a gesztusokat a helyén kell kezelni. Az ajtóm mindenki előtt nyitva áll, az őszinte kézfogás és az őszinte mosoly a habitusom része. Az intézet elnökével már az első perctől kezdve megtaláltam a közös hangnemet. Remélem, ha jövőre visszatérünk erre a kérdésre, ugyancsak ezeket mondhatom el. – Milyen hatásköröket jelent tulajdonképpen az elnökhelyettesi tisztség? Konkrétan mi az alelnök feladata, azaz miben nyilvánul meg a tevékenysége? – A kérdés nagyon is jogos, mert hiszen nem elég az ajtón bemenni, azt ki is kell „tárni”, és ehhez hatáskör szükséges. Az előzetes egyeztetések után abban állapodtunk meg, hogy a 17 külföldi fiókintézet (New York, Stockholm, London, Madrid, Lisszabon, Brüsszel, Párizs, Berlin, Prága, Bécs, Varsó, Velence, Róma, Isztambul, Tel Aviv, Budapest, Chişinău) és a Központi Nemzeti Könyvkiadó az én felügyeletem alá kerülnek. Ezek az intézet alappillérei, és ebből egyértelműen következik, hogy rendkívül sok odafigyelést igényelnek, mert a román kultúra részben ezeken a csatornákon keresztül jut el külföldre. Ez komoly kihívást és még nagyobb lehetőséget jelent, mert így közvetlenül beleszólhatunk a külföldi fiókintézeteink programjába, és szavunkat hallathatjuk a könyvkiadásban is. – Jelenlétednek milyen pozitív hozadéka lehet a magyar kultúra szempontjából? Mit lehet tenni a magyar kultúra népszerűsítéséért, az intézet miben tudja támogatni a magyar kultúra képviselőit? – Talán sokan másképp gondolják, de látnunk kell, hogy a világban egyféle kulturális terjeszkedésnek, egyesek szerint harcnak vagyunk a tanúi, de itt nem a fegyveres konfliktusokra gondolok. Minden nép, nemzet arra törekszik, hogy az általa vallott kulturális értékek elterjedjenek, és teret nyerjenek a világ bármely kis szögletében. Az erdélyi magyar kulturális életnek megvannak a maga fórumai, csoportjai és színes művészeti ágai, amely néha regionális „öltözékben” jelenik meg. Ha az erdélyi magyar kultúra szereplői úgy érzékelik, hogy az intézet az általuk felmutatott értékek ellenére nem biztosított elég terepet számunkra, akkor erről a kérdésről le kell ülni tárgyalni. A tárgyalás része a párbeszéd, az egyeztetés, amit minél előbb el kell kezdenünk, hogy ismerjük meg a valós helyzetet. Véleményem szerint a kortárs erdélyi magyar színjátszásnak, irodalomnak, képzőművészetnek, zenének vagy éppen a filmművészetnek is szüksége van a külföldi bemutatkozásra és megmérettetésre. A könyvvásárok alkalmával be kell mutatnunk az erdélyi magyar irodalmi alkotásokat, mindezt más nemzetek nyelvén keresztül tolmácsolva. Az idei, götteborgi könyvvásáron Kányádi Sándor művét mutatta be az ICR. Szélesíteni kell a kört, meg kell találnunk azokat az erdélyi magyar kulturális értékeket, amelyek iránt fogékony a külföldi közönség, mert a legfontosabb cél: bemutatkozni, hogy befogadjanak, és a mi kultúránkat is magukénak érezzék. – Fentebb említetted, hogy a Központi Nemzeti Könyvkiadó a te felügyeleted alá tartozik. Milyen jellegű könyvek kiadását támogatja az intézet? – Eddig 406 kötet jelent meg, 190 kötet próza, 53 vers, 51 kultúra és civilizáció témakörben, ebből is látszik, hogy ez a fő profil. A művészet, irodalomkritika, visszaemlékezések, dramaturgia, esszék vagy történelem, de ez utóbbi elenyésző. Sok esetben egyazon szerző több nyelvre lefordított azonos művéről van szó, a célközönség pedig nem Románia, hanem külföld, tehát román nyelvre nem fordítunk. Erdélyi magyar fordítók is pályázhatnak fordítói ösztöndíjra, és ha esélyekről beszélünk, akkor itt az erdélyi magyar írók, költők jöhetnek szóba. A TPS – Translation and Publication Support Programme, amely 2006-tól él, valamint a 2005-től létező „20 de autori“ program keretében lehet pályázni. A román kultúrával kapcsolatos könyvek külföldi kiadása a PUBLISHING ROMANIA programon keresztül lehetséges a kulturális intézeten keresztül. – Összeegyeztethető-e ez a feladat történészi munkáddal? Tudod-e hasznosítani az országos levéltár aligazgatójaként szerzett tapasztalatokat? – Kisebbségtörténészként akarva akaratlanul szembetaláltam magam a kulturális sokszínűséggel, a kultúrák közötti versennyel. Sajnos, az a tapasztalatom, hogy a történelem nem értékként kezelte ezeket a kérdéseket. Éppen ezért tartom fontosnak mások minél jobb megismerését, amelyben a kultúra hidat képezhet. A Román Országos Levéltár akkor írt alá a Magyar Nemzeti Levéltárral egy közös munkatervre vonatkozó együttműködést, amikor a két ország diplomáciai kapcsolatai nem éppen a legmagasabb „hőfokon égtek”. És mi volt az együttműködés tárgya? Az, hogy egy jól meghatározott szempont szerint útmutatót készítsünk a két ország állami levéltáraiban található erdélyi vonatkozású iratokról. Ez előtt három évvel nem sokan hittek ebben az együttműködésben, és ma már arról számolhatunk be, hogy négy erdélyi megyei levéltár erdélyi vonatkozású iratainak ismertetője már el is készült, és valószínűleg a jövő év első felében jelenik meg nyomtatásban. Ha ehhez hasonló eredményeket sikerül felmutatni a Román Kulturális Intézetben is, akkor érdemes volt elvállalnom ezt a nehéz tisztséget. PAPP ANNAMÁRIA Szabadság (Kolozsvár) 2013. november 24.Ősz végi össztáncBármennyire is siratták az elmúlt hónapokban az udvarhelyi tánckultúrát, a Táncműhely megbízott vezetője, Elekes Gyula és Antal József koreográfus maximálisan kihasználta a lehetőségeket, és olyan táncos kavalkádot hozott létre három napon át, amely megmozgatta a várost és a környéket. Legalábbis azt a réteget, amely nem szeret tánc nélkül élni. Sokszor, sok helyen elhangzott, és manapság is emlegetik, hogy a népi tánckultúra nélkül nincs önazonosság, és alaktalan, jellegtelen etnikai masszaként tengődésre kényszerülünk, de oly módon és olyan mértékben, hogy degradálódásunkat még csak észre sem vesszük. Köztudott, hogy nagyjából lejárt a huszonnegyedik óra az élő néphagyományok terén, a népzene- és néprajzkutatók mindent felgyűjtöttek, s ami kint maradt, az jórészt elveszett. Ahogyan másutt, nálunk is az a feladat, hogy a kulturális központokból vigyük vissza a forrásvidékek felé a megtartott értékeket. Ilyen irányú kísérletezés manapság is zajlik Udvarhelyszéken. A fesztivál azonban elsősorban azért volt érdekes, mert a felnőtteknek szánt három előadás közül kettő – a János vitéz, a Fekete piros –, a gyermekprogramok – két ilyen produkció volt az Össztánc Ősszel keretében, a Tündér Erzsébet és az A medve nem játék –, illetve a Művelődési Ház előcsarnokában, a Heveder együttessel tartott „össznépi” táncház is a néphagyományokhoz s azok más formában történő éltetéséhez és továbbviteléhez kapcsolódott. „Jánospiros” A János vitézt 2011 ősze óta nagy sikerrel játssza a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. A rendező, Baka Gábor úgy fogalmazta át és vitte színpadra Petőfi művét, hogy az abban rejlő tartalmakat némiképp korszerűsítette. A dallamkincs és a tánc ötvözi, finom utalásokkal jelzi a Kárpát-medencében fellelhető magyar tájegységek népi kultúráját, például: egyszerre dunántúli és gyimesi, csallóközi és hétfalusi jellegű Kukorica Jancsi mozgása és hanghordozása. A huszárok, a gonosz mostoha, Iluska viszont csíki tájszólással beszélnek, illetve a cselekmény kibontakozása során érvényesül az a rendezői akarat, amely egy EU-csatlakozás utáni korba, a nagy útra kelések idejébe helyezi, ágyazza be a történetet. A Fekete piros színtereit – a Maros Művészegyüttes előadásában, Juhász Zsolt rendezésében – csak némi „vájtfülűség” birtokában vagyunk képesek teljesen felismerni: az egykori Széchenyi teret (ahol ma Mihály vajda szobra áll) a kimenős széki cselédlányok és a Kolozsvárott dolgozó legények hajdanán alkalmi táncolásra is használták. Egy korábbi időszakban – a Monarchia idején, de még a két világháború között s a kicsi magyar világban – zenész is került ilyen alkalmakkor, mígnem aztán betiltatott a széki lassú, a forgatós, a csárdás és a többi táncforma. A mai postapalota mögött, a Sétatér bejáratánál lévő placcon immár zene nélkül, belső sugallatra, a gének révén átöröklődött tudás segítségével fordultak-perdültek a párok a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben. Ez az állapot ihlette Kányádi Sándort a híres Fekete-piros című vers megírására, amelyet azóta annyira magukénak éreznek a székiek, hogy a községi parkban, a hősök sírja mellett, a 2011-es Bertalan-nap óta ott áll az a gravírozott tábla, melyen rövid idézettel emlékeznek a versre s arra az esszenciára, amely annyi mindent magába sűrít a régi és a közelebbi múltból. De mintha ma is zene nélkül kellene táncolnunk, észleljük a színpadi jelzésekből az előadás közben, s arra a belső hangra, arra a titkos érzékre illik és kell figyelnünk, amely tudja még az ütemet és a pentatóniát. Megvan az irány az újjáépítésre Nagy volt az érdeklődés a táncház iránt is, bár kezdetben nehezen álltak be a párok. A medve nem játék című kétszeri interaktív koncert – az Égvilág zenekarral – némiképp kielégítette az igényeket. A Művelődési Ház igazgatója szerint egyik-másik nagyszínpadi előadást jó lett volna megismételni, mert nem fértek be az érdeklődők, és legnagyobb sajnálatukra vidéki érdeklődőket, még csoportokat is kénytelenek voltak lebeszélni az Udvarhelyre való utazásról, mert már pótszékekkel sem tudtak eleget tenni a nézői igényeknek. Tanulság ez a jövőre nézve, azt jelzi, hogy igénylik a nézők az ilyen hagyományos motívumokat feldolgozó előadásokat, és a kísérleti, a mozgásszínházat is inkább a hagyományokba ágyazódottan szeretnénk viszontlátni. Ebből kell kiindulniuk az Udvarhely Táncműhely újraépítőinek, hiszen a csíki és a vásárhelyi példák kiválóak, szabadon másolhatók Udvarhelyszéken is. Simó Márton Székelyhon.ro 2013. november 28.Kötelékek – kézfogásokTörténetek, történelem Vitatkozhatunk róla, vajon mai életünket, világunkat a tárgyiasság, a tények megismerésének vágya, tisztelete határozza-e meg, vagy a „történetmondás”, az ilyen vagy olyan történelmi emlékezés, nosztalgia, a nagy mese jellemzi inkább. A pénz mindenekelőtt, ezt ugye megéljük napról napra, ugyanakkor a blogok, a Facebook mást (is) mutatnak. 2013 novemberében, közeledve az évnek (és ennek az ilyen-olyan sorozatnak) a végéhez, konferenciák, találkozások, olvasmányok gondolkodtatnak el a válaszon, újkori történelmünk alakulásán. Lehetőség szerint (ami sajnos nemigen adatik meg) távolodva a média, a televíziós-rádiós híradók, kerekasztalok, a napi politika világától. Hazám-díjak, szép sorozatban Évente hét díjat oszt ki egy tekintélyes kuratórium Budapesten. A hetes szám József Attilára vezethető vissza („a hetedik te magad légy!”), mint ahogy a díj elnevezése is, mindehhez pedig Varga Imre gyönyörűséges kisszobra társul, alighanem a díjat igazoló tárgyak legszebbike. Az, hogy civil-díj, azaz nem politikai szempontú, minden ünnepi alkalommal elhangzik, és ezt a kitüntetett írók, művészek, tudósok névsora bizonyítja is. (A régebbiek listájából szemelgetve: Bacsó Péter, Benkő Samu, Borbándi Gyula, Czeizel Endre, Domokos Géza, Jancsó Miklós, Juhász Ferenc, Kallós Zoltán, Kányádi Sándor, Kosáry Domokos, Kurtág György, Rubik Ernő, Sütő András, Szabó Magda, Törőcsik Mari. A tavaly az erdélyiek közül Markó Béla és Szilágyi István egyszerre volt díjazott.) A 2013-as ünnepség a Petőfi Irodalmi Múzeumban zajlott (vagyis nem az Akadémián, mint régebben), népes közönség előtt, sok korábbi kitüntetett jelenlétében. A zenei kísérőprogram ezúttal is minőséginek bizonyult, mint ahogy ismét Galkó Balázs mondott értő mélységgel és közvetlenséggel József Attila-verseket. Idén ugyan nem szerepelt erdélyi a Hazám-díjasok közt, mégis volt szó rólunk, hiszen az irodalomtörténész Ilia Mihály laudációjából nem hiányozhatott elkötelezettségének, már-már hihetetlen figyelmének kiemelése a Magyarországon kívül élők, elsősorban az irodalomnak elkötelezett erdélyiek iránt. Budapesten a normalitás – természetesnek gondolt (?) – óráit élhettük meg e hónap közepén. Jékely – PIM – Magyarvalkó Egy hét alatt kétszer a Petőfi Irodalmi Múzeumban, vonatos-autós (kényszerű átszállásos) utazással Kolozsvárról Budapestre. A száz éve Nagyenyeden született és – merem állítani – Kolozsvár költőjévé vált Jékely Zoltán öröksége ennél jóval nagyobb fáradságot is megérdemel. A szervezők adta konferenciacím szerint „Csillagtoronyban” jártunk, és a tudományos igényű előadások ezt valóban alátámasztották. Érthető módon sűrűn szóba került Jékely lírájának elégikus hangvétele, a halál s a feltámadás motívuma. Engem azonban a legjobban az a két előadás ragadott meg, amelyek a magyarvalkói Jékely-kiállítás tájépítészeti, illetve irodalmi koncepciójáról szóltak. Magyarvalkó a Kalotaszeg talán legfestőibb faluja, eddig is vonzotta a látogatókat. (Valószínűleg nem olyan mértékben, mint a faluturizmusban, táborszervezésben már eddig is jelentőset nyújtó Kalotaszentkirály-Zentelke.) Hogy pontosan ki és mikor kezdte összekapcsolni Jékely egykori valkói kirándulásait, írásait a ma lehetséges és ígéretes idegencsalogatással – és ezt nem Drakula-bolondítás szellemében teszik! –, azt nem tudom; a megvalósítás útján elindult terv és a további elképzelések mindenesetre ígéretesek, s ebből nem csupán az irodalom, hanem Kalotaszeg és talán egész Erdély nyerhet. Hátha ezután Kolozsvárt és környékét nem „átmenő forgalomként” tekinti majd sok túloldali kirándulásszervező, útban a Székelyföld felé… Egy „csak” hetvenéves költő A Székelyföld és Kolozsvár rég összekapcsolódott Király László életében és költészetében. (Annak jóval kisebb a súlya, mégis megjegyzem: ugyanígy ért össze mára, de már tegnapra a Forrás ún. első és második nemzedéke; sőt ez tulajdonképpen 1967-ben megkezdődött, amikor Király Vadásztánc című első verskötetéhez Lászlóffy Aladár írt méltató, figyelemfelhívó előszót.) A veszélyek és kihívások valójában egyaránt – ha talán nem is egyformán – érintették a múlt század hatvanas éveiben a pályán elindultakat, és bizonyára még inkább elmondható ez az egy-két-három évtizeddel korábbi pályakezdőkről. Hogy azokat a nehéz évtizedeket ki hogyan „abszolválta”, azt egyenként kell természetesen megvizsgálni. Mostanában divatba jött (megélhetési „kutatók” által?) könnyű szívvel ráhúzni a vizes lepedőt egy-egy nehéz helyzetben rosszul reagált költőre, művelődéstörténészre, az életmű egészére vetve árnyat ezáltal. Király László lehet, hogy szerencsésebb, lehet, hogy keményebb volt; ezen az estén emelt fővel jelenthette ki, hogy az ő vára valójában az élete, a műve, amit az utókorra hagyhat. Tanulságos könyvek Egy József Attila-, egy Jékely- vagy egy Király-verskötetre természetesen nem lehet azt mondani, hogy tanulságos. De Kolozsvári Papp László posztumusz regényéről sem így beszélnék, noha A diák utolsó története (Kortárs Kiadó, 2011.) sok olyan pillanatra emlékeztet, amelyet én is kolozsvári diákként éltem meg – ha nem is úgy, mint ő: például Sztálin halálát (1953-ban), iskolai kivezényeltetésünket a Főtérre. (És én sem tartoztam a sírók közé. De nem hancúroztam az éppen üres Capitol moziban, a Bánffy-palota udvarán, mint KPL.) Most közel egyszerre három könyv (illetve négy, pontosabban öt) került a birtokomba, szerzői dedikálással, és ezek nem számíthatók profi szerzők termékeinek – jóllehet mindegyikük a maga szakmájában diplomás, elismert ember, és ma már nyugdíjas. Dr. Kiss András Nagyváradon kardiológusként szerzett nevet magának. Fodor Nagy Éva jeles mesterek tanítványaként végzett a kolozsvári képzőművészeti főiskolán; nemrég nyílt akvarell-kiállítása a Báthory-líceum könyvtár-galériájában. Kiss Károly agronómus végzettséggel járta végig a pályát. Nem azzal jellemezném önéletrajzi jellegű könyveiket, hogy magánkiadásban készültek, vagy a szöveggondozásra jobban figyelni tudó hivatásos kiadó vállalta a megjelentetést. (Fodor N. Éva Időutazás képekben című emlékezését a csíkszeredai Pro-Print jelentette meg, Kiss Károly 558 oldalas „civil” élet-összefoglalójára viszont igencsak ráfért volna a szerkesztői munka.) A tanúvallomás egyediségének jelentőségére akarom felhívni a figyelmet, lényegében a 20. század első harmadának végétől vagy a századközéptől többnyire máig, de legalább 1989-ig terjedő erdélyi (négy év kivételével romániai) idő számbavételére, változatos helyszíneken, változó élethelyzetekben. S ami mind a három szerző szövegének fontos kísérője: a korabeli fényképek hangsúlyos jelenléte a családi és korjellemzésben. Nem kritikát írok ezekről a könyvekről – bár írhatnék, helyenként kifejezetten elismerőt a megjelenítés érzékletessége, a szereplők megidézése okán (Fodor Nagy Éva kötetében), a naplószerű pontosság, hitelesség dicséretével (Kiss András ezt két vaskos kötetben, közel 1000 oldalon teszi Egy váradi orvos visszaemlékezéseiben). Kiss Károly a következő kérdést teszi fel, mondhatni provokálóan: Ilyenek voltunk mi? Ő már a címoldalon így minősíti vállalkozását: „Egy becsapott generációja a küzdelemre felkent daliáknak”. Ehhez mindjárt hozzá kell tennem, hogy vele osztálytársként kezdtük a Református Kollégiumban, és együtt folytattuk az utódiskolában, a 2. számú Magyar Fiúlíceumban – tehát az ő korai emlékeit (akár a barátságokban, akár a hajdani IMSZ-ben) közvetlenül szembesíthetem a sajátjaimmal. (Ami már nyilván nem érvényes uzdiszentpéteri, kisiklandi, szászbonyhai, csíkszentmártoni vagy bánsági, újszentesi és temesvári agronómusi tapasztalataira.) Dr. Kiss András – kevéssel fiatalabban – a vásárhelyi orvosin nem ugyanúgy (bár hasonló politikai légkörben) élte meg 1956-ot, mint mi a Bolyain, a Bölcsész Karon (a „min” ezúttal többek közt Lászlóffy Aladárt értem, akiről Kiss Károlynak is van érdemi, régi baráti mondanivalója); persze, ott is, az orvosin, Kolozsvárt is következtek a megtorlások, ahogy ezt Kiss András részletesen leírja. (Domokos Géza beidézésével meglepetést szerez.) Egyszóval összeérnek a történetek, számos mozzanatban, és erről váradi orvos barátom mint páratlan kultúra-, irodalom- és képzőművészet-fogyasztó, gyűjtő, színházlátogató, bőven beszámol. A két Kiss egymástól eléggé távoli emlékezése ilyenformán számomra hasznos forrás, előbb-utóbb élni fogok a lehetőséggel. A meglepetést Fodor Nagy Éva könyve okozta, nem is annyira férjével, a prózaíró Fodor Sándorral közösen megéltek felidézésével (jóllehet például az Erzsébet út 57. lakásuk leírása többszörösen irodalomtörténeti jelentőségű, Gaál Gáborék, Gáll Ernőék is laktak ott), mint nyugat-európai, többek közt angliai, londoni emlékeinek elevenségével. Siklós Istvánék, a költő és BBC-szerkesztő lakása nekem is élményt jelentett, hasonlóképpen a találkozás Cs. Szabó Lászlóval, Szabó Zoltánnal és háza népével, no meg a jelenlét a Szepesi Csombor Körben. (Most találkozom újra ezekkel az évekkel, a titkosszolgálati dossziémba került utalásokkal.) Hát így értem, amikor tanulságos könyvekről beszélek. De még adós vagyok dr. Kiss András legújabb ajándékkönyvének a megköszönésével. A Gyantai beszélgetéseim Róza nénivel megjelentetése 2013-ban régi adósságot törleszt – nem utolsósorban a Korunk akaratlan (akkoriban cenzorális) adósságát. Szociográfiai-emlékirati pályázatunkon ennek a rendkívüli falusi asszonynak az életútját idéző szöveggel Kiss András (és Róza néni) 1984-ben első díjat nyert nálunk, ám a (részleges) közlésre is sok évet, politikai fordulatot kellett várni. Most mindenki olvashatja, Kiss András magánkiadásában. (Vállalhatta volna akár a Kriza Társaság!) Valamiképpen visszatérünk a „hazám” értelmezéséhez… Szabadság (Kolozsvár) 2013. december 7.Fél évszázad tollal, mikrofonnalSzületésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét. – Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára? – Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb. – Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították? – Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott. – Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében? – Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit. – 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus? – Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim. – Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"? – Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki. Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is. – 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói. – Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról. – Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését? – Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok. – Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be? – Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom. – Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára? – Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom. – Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket. – Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell. – Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított? – Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt. – A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben? – Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre. – Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán? – Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítményemet a Marosfelfalui Fibula kitüntetéssel honorálták. A Maros Megyei Könyvtár, ahol rádiós munkahelyem megszüntetése után néhány hónapig dolgoztam is, a Pro Libro Senator címet adományozta. A Maros Megyei EMKE a magyar kultúra ápolásáért kifejtett tevékenységemet jutalmazta Emléklappal. Ez a munka, pályámnak ez a vetülete hozta meg legrangosabb magyar állami kitüntetésemet, a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet is. – Min dolgozik jelenleg, és mivel szeretné megajándékozni önmagát s természetesen az olvasókat 70. születésnapjára? – Valamin mindig dolgozom. Az Erről jut eszembe heti jegyzetsorozatom arra késztet, hogy folyamatosan figyeljek a világra, és ne hagyjam elkényelmesedni magam. A Múzsa szerkesztése arra hivatott, hogy mindennel napirenden legyek, ami az irodalomban, művészetekben történik körülöttünk és a nagyvilágban. Újabb előkészületben levő kéziratom a fiatalon elhunyt marosvásárhelyi festő, Vida Árpád életművének szintézise arra biztat, hogy továbbra is megőrizzem eddigi formámat. Mindez ajándéknak már sok is. De hogy mégse legyen hiányérzetem, arra is figyelek, nehogy elszalasszam valamelyik írónk, művészünk kerek születésnapját, mert ha megfeledkeznénk róla, az nagyon rosszul esne neki. Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2013. december 11.Kerek esztendő az ArielbenÚj gyerekelőadással zárja az évet a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház magyar társulata. A Kányádi Sándor alkotásaiból született Kerek esztendő bemutatójára december 15-én, vasárnap délelőtt 11 órától várják a kis nagyérdeműt. A produkcióról, illetve a 2014-es tervekről Gavril Cadariuval, az Ariel igazgatójával beszélgettünk. – A Barabás Olga rendezésében színre vitt Kerek esztendővel a gyermek- és felnőttolvasók körében talán legkedveltebb mai költő, író, mesemondó, a jövőben 85 éves Kányádi Sándor előtt tisztelgünk. A szövegkönyv Kányádi meséi és versei alapján készült, a történetek többnyire az író szülőföldjén, a Székelyföldön játszódnak. Ennek a vidéknek a hagyományait, szokásait, növény- és állatvilágát idézi meg Kányádi a négy évszak váltakozásában, és ez a teremtett mesevilág nagyon hasonlít arra, amivel a gyermek nap mint nap találkozik. – Az óvodás, kisiskolás nézők különösen kedvelik azokat a produkciókat, amelyekben a bábokat mozgató művészek is láthatók. Ezúttal milyen mértékben jut kifejezésre a színész–báb kapcsolat? – Ennek a viszonynak az érzékeltetése itt az ember és a természet közötti személyes kapcsolatot sugallja, és fontos szerepet játszik az előadás sajátos derűjének megteremtésében. Az emberkaraktereket élő figurák jelenítik meg, és ők mozgatják az állatokat, növényeket megszemélyesítő bábokat is. Azáltal, hogy egy személy két különböző karaktert kelt életre, a színész és a báb összjátéka különös hangsúlyt kap. – A Kerek esztendő műfajilag bábmusical. – Igen, a zenei betéteknek nagyon fontos szerep jut ebben a produkcióban. Az előadás zenéjét Apostolache Kiss Zénó szerezte, koreográfusa Ruszuly Ervin. A díszlet és a bábterv Matyi Ágota munkája. – Hány éves gyerekeknek ajánlott az előadás? – Négyévestől felfelé bárki számára élvezetes lehet. – Milyen terveik vannak az új esztendőre? – A legújabb, gyerekeknek szóló bemutatónk a Csipike lesz, az előadás rendezője Király István. Ugyanakkor tervben van a Csizmás kandúr Oana Leahu, illetve a Marry Poppins Demeter Zsuzsa rendezésében. Ami a felnőtt-előadásokat illeti, Rumi László magyarországi rendezővel szeretnénk színre vinni egy animációs produkciót. Emellett Kovács Levente és Kincses Réka rendezéseire is számítunk. Ugyanakkor tavasztól június végéig számos fesztiválra, többek között a kaposvári biennáléra, a kisvárdai fesztiválra, illetve Budapestre is hivatalosak vagyunk. (n.sz.i.) Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
