|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 469 találat | lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-420 ... 451-469 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kölcsey Ferenc 2013. október 17.Bábszínházi vetélkedőt rendeztek SzatmárnémetibenAz idei színházi évadban ünnepli fennállásának tízedik évfordulóját a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Brighella Bábtagozata, amelynek tiszteletére 2013. október 25. és 27. között programsorozatot szerveznek. Az ünnepség előkészítéseképpen BábSzóTér címmel vetélkedőt szerveztek óvodás és kisiskolás csoportok számára. „Első alkalommal rendeztünk bábos vetélkedőt, amellyel a bábozás népszerűsítése a célunk a Szatmár megyei óvodás és kisiskolás gyermekek és nevelőik körében” – részletezte Bandura Emese, a bábtagozat megbízott vezetője. - A vetélkedő valamennyi résztvevője értékes könyvjutalomban részesült a Communitas Alapítvány és az RMDSZ jóvoltából, illetve apró meglepetéseket és a 10 éves ünnepség vendégelőadásaira szóló meghívókat vihetett haza. Az első alkalommal megrendezett BábSzóTér vetélkedőn a következő díjakat osztotta ki a háromtagú zsűri (Tamás Ágnes művészeti titkár, Doloczky Márta pedagógus és Bandura Tibor bbászínész): Legszebb díszlet Kölcsey Ferenc Napköziotthon és Óvoda, Szatmárnémeti Felkészítő: Makranczi Erika, Orosz Júlia Bábelőadás címe: Az aranyeke, népmese Bábfajta: fakanál Szereplők: Bozsó Bíborka, Dénes Máté, Krüzselyi Bálint, Riedl Kovács Csenge Legszebb előadásmód Dr. Vasile Lucaciu Iskola, Szatmárnémeti Felkészítő: Zab Tímea Bábelőadás címe: Hurrá, megjött a kiselefánt étvágya! Bábfajta: csuhébáb Szereplők: Ács Patrick, Kozsán Tiffany, Angyal Viktória, Pavlitska-Engi Daiana Legjobb ötlet (rendezés) Református Gimnázium, előkészítő osztály, Szatmárnémeti Felkészítő: Pándi Beáta Bábelőadás címe: Jékely Zoltán: A három pillangó Bábfajta: fakanál, pantomim Szereplők: Gödri Ágnes, Máthé Rebeka, Valkai Andrea, Kis Bálint Kreatív látvány 1-es számú Óvoda, Nagykároly Felkészítő: Márkus Katalin Bábelőadás címe: A három kismalac és a farkas Bábfajta: fakanál Szereplők: Bohonyi Maya, Dávid Fruzsina, Márkus Csongor, Krizbai Kincső, Soimos Hanna, Szécsi Anasztázia Legjobb bábelőadás Hám János Óvoda, Szatmárnémeti Felkészítő: Hársfalvi Veronika Bábelőadás címe: A kéményseprő és a pékinas Bábfajta: fakanál Szereplők: Cala Zselyke, Erdei Jázmin A legjobb bábos csapat Református Kinizsi Óvoda Szatmárnémeti Felkészítő: Csáki Hajnalka Bábelőadás címe: Nagyapó retke Bábfajta: kézbáb Szereplők: Szegedy Mátyás, Gábor Abigél, Galambos Dóra, Király Fruzsina, Képes Boglárka, Csató Barbara Maszol.ro 2014. január 2.Erkel Ferenc emlékezete a PKE-nKétnapos ünnepi rendezvénnyel emlékeznek meg a Magyar Kultúra Napjáról a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen Erkel Ferenc emlékezete címmel. Január 22-én, szerdán a Magyar Kultúra Napján egész napos ünnepi program keretében Erkel Ferenc magyar zeneszerzőről, karmesterről és zongoraművészről emlékeztek meg a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE). A PKE Zeneművészeti Tanszéke, a Partiumi Magyar Művelődési Céh és a Pro Universitate Partium Alapítvány közös szervezésében létrejövő kétnapos rendezvény első napján 10 órától előadásokat hallgathattak meg az érdeklődők, 14 órától az egyetem belső udvarán sor került az Erkel Ferenc emléktábla avatásra, majd 18 órától ünnepi koncerttel zárul a program. Csütörtökön tíz órától folytatódik az ünnepi esemény, dr. Boros-Konrád Erzsébet énekesnő, a PKE oktatója Erkel Ferenc operáiból mutat be szemelvényeket. A rendezvény a Bethlen Gábor Alap támogatásával jött létre. Továbbadni az örökséget A szerdai előadások előtt dr. Hausmann Alice egyetemi adjunktus köszöntötte a megjelenteket és az előadókat. Mint elmondta, az ünnepnapok kiemelkednek a hétköznapokból, és felhívják a figyelmet egy kisebb vagy nagyobb közösség által fontosnak tartott értékre. „A magyar kultúra egy olyan tárgyi és szellemi örökség összessége, melyet őseink hagyományoztak ránk. Az egyetemnek kiemelt feladata, hogy ezt az örökséget ápolja és továbbadja. Dolgoznunk kell azért, hogy kései utódainknak is legyen mit és miért ünnepelniük” – tette hozzá végezetül Hausmann Alice. Himnusz és Szózat Az előadások rendjén elsőként Sziklavári Károly, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar, Művészeti Intézet, Ének-zene Tanszékének kutatója értekezett A Himnusz, a Szózat és a reformkor címmel. Az előadás során Sziklavári Károly kortörténeti ismereteket vázolt fel, majd olyan alkotásokat sorolt fel, amelyek a Szózat és a Himnusz előzményeinek tekinthetők, majd e két mű zenei világát is ismertette. Az előadás során elhangzott, hogy Vörösmarty Mihály Szózatának megzenésítésére 1843-ban, Kölcsey Ferenc Himnuszának zenei megformálására pedig 1844-ben írtak ki pályázatot, előbbi nyertese Egressy Béni, míg utóbbié Erkel Ferenc lett, noha mindketten megzenésítették mindkét költeményt. Az érdeklődőknek egyebek mellett lehetőségük nyílt meghallgatni a Szózat Erkel által megzenésített változatát, valamint Egressy-féle Himnusz megzenésítést is. A délelőtt folyamán Erkel-hagyaték Erdélyben. A Kolozsvári Magyar Opera szerepvállalása címmel Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója tartott előadást, majd dr. Kovács Sándor, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Zenetudományi és Zeneelméleti Tanszék vezetőjének előadását hallgathatták meg az érdeklődők A 19. század vége, a századforduló és az ifjú Bartók pályakezdése címmel. Nagy Noémi erdon.ro, 2014. január 9.Kultúrák napjai MarosvásárhelyenTöbb intézmény, médiaorgánum, civil szervezet készül programokkal Marosvásárhelyen a magyar kultúra napjára. Az immár harmadik éve sorra kerülő felolvasó-maratont románul is megszervezik a román kultúra napja alkalmából. A magyar kultúra napját 1989 óta január 22-én ünnepeljük, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát. A Himnusz „születésnapján” két évvel ezelőtt a Studium Alapítvány szervezett 24 órás felolvasó-maratont, amelyen marosvásárhelyi és erdélyi kortárs szerzőktől, illetve évfordulós alkotóktól olvastak fel műveket. A már hagyománynak számító felolvasás idén sem marad el, azonban némiképp változik – tudtuk meg a szervező Vass Leventétől, a Studium Alapítvány alelnökétől. „Egyrészt nemcsak erdélyi magyar szerzőktől lehet majd felolvasni, hanem előkerülnek a műfordítások is, így a román szerzők magyarra lefordított műveiből is olvasunk majd. Emellett arra gondoltunk, hogy szervezzünk egy hasonló maratont románul is, amelyen magyar szerzők románra fordított műveiből is felolvasnak a résztvevők” – mondta Vass Levente. A román kultúra napját 2011 óta Mihai Eminescu születésnapján, január 15-én ünneplik. A Studium Alapítvány, a Teleki Téka, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a román, illetve magyar Rotaract szervezetek a főtéri Zanza Kávézóban szervezik meg a román felolvasást. A magyar kultúra napi felolvasómaraton is ugyanoda költözik a Studium Könyvtárból, a felolvasás mellett azonban több marosvásárhelyi kulturális és médiaintézmény közös kétnapos rendezvénysorozattal jelentkezik január 21–22-én. Könyvbemutatókra kerül sor, diákvetélkedő szórakoztatja a fiatalokat, de különböző előadások is lesznek, valamint a római konyha bemutatására is sor kerül. Az összefogás célja egy egységes arculattal, közös programfüzettel bíró nyitott keret létrehozása, amelyhez bármelyik marosvásárhelyi szervezet csatlakozhat saját programjával. A rendezvénysorozat központja a Kazinczy (M. Kogălniceanu) utca 18. B szám alatti Bolyai Klub. A kezdeményezéshez eddig számos médiaorgánum, illetve a Borsos Tamás Egyesület, a Látó szépirodalmi folyóirat, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ, a Studium Alapítvány, a Regeneráció Egyesület, a Rotaract Club Téka, a Tamacisza Kulturális Egyesület, a Teleki Téka és a Vásárhelyért Társaság csatlakozott programjaival. A rendezvénysorozathoz csatlakozni kívánó civil szervezetek a [email protected] e-mail címen jelentkezhetnek. Szász Cs. Emese Krónika (Kolozsvár), 2014. január 19.Németh Géza-emlékdíj népdalokértA székelykeresztúri Simó Margit zenetanárnőt és tanítványát, Orbán Emőkét jutalmazták Németh Géza-emlékdíjjal vasárnap a csíkszeredai református templomban elismerésül, hogy kiemelkedő tevékenységükkel hozzájárultak a magyar kultúra megőrzéséhez és megmaradásához. „Legyen áldás Simó Margit hangján, mikor énekel és mikor énekelni tanít” – ezekkel a szavakkal zárta laudációját Márton Magda, nyugalmazott székelykeresztúri pedagógus, miután ismertette volt kollégája életpályáját. Mint mondta, Simó Margit alapította a székelykeresztúri Petőfi Sándor Általános Iskola Gyermeklánc kórusát, amely 22 év után is aktív, és számos fellépést, előadást tudhatnak maguk mögött itthon és külföldön egyaránt. Méltatásában ugyanakkor szó esett arról a sok díjról is, amelyekben a közösségéért tevékenykedő zenetanárnő részesült, többek között Pro Urbe-díjjal és a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki munkásságát. A tanítványt is díjazták Simó Margit közös népdaléneklésre szólította fel a díjátadó ünnepség résztvevőit, akikkel így közösen énekelte el az Aki egymást tiszta szívből szereti című népdalt. Ezt követően a zenetanárnő az általa Németh Géza-emlékdíjra javasolt tanítványának, Orbán Emőkének munkásságát méltatta. „Nem elégedik meg azzal, ami adva van, ami épp csak arra elég, hogy létezzen, hanem mindig is arra törekedett, törekszik, hogy életminőséget biztosítson úgy a körülötte lévő kisebb, mint nagyobb közössége számára” – így jellemezte volt tanárnője Orbán Emőkét, akiről elmondta, hogy jelenleg angol szakos tanárnőként tanít a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban. Orbán Emőke az ünnepségen nem tudott részt venni, így helyette édesanyja, Fülöp Helén vette át az elismerést. Tizennégy éve alapították az emlékdíjat „Simó Margit a tizennegyedik pedagógus azok sorából, akik Németh Géza-emlékdíjat kaptak eddig, és ugyanennyi tanítvány is díjat kapott az évek során. A díjazottak között szerepelt néptánc oktató, néprajzos, több könyv szerzője, kórusvezető és még sokan mások” – sorolta a díjazottak listáját Csikós Klára, a Németh Géza Egyesület elnöke. Többek között csíkszeredai, brassói, székelyudvarhelyi, csíkmadarasi, korondi, gyergyóalfalui és gyímesközéploki pedagógusok részesültek Németh Géza-emlékdíjban. Ezt az elismerést a magyar millennium évében alapították, azzal a céllal, hogy a magyar kultúra megőrzéséért tevékenykedő pedagógusok munkáját kitüntessék. Azóta minden évben a Magyar Kultúra Napjához legközelebb eső vasárnap megszervezik a díjátadó ünnepséget a csíkszeredai református templomban, az istentiszteletet követően. Az emlékdíjjal járó festményt Xantus Géza csíkszeredai képzőművész, kisebb ajándékokat Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, valamint a pénzjutalmat Sógor Csaba EP-képviselő ajánlotta fel. A magyar kultúra összetart A Magyar Kultúra Napját január 22-én ünnepeljük, hiszen 1823-ban ezen a napon született meg a Himnusz Kölcsey Ferenc tollából. Sógor Csaba felszólalásában elmondta, nem véletlen, hogy ezen a napon a nemzet napszámosairól, a pedagógusokról emlékezünk meg, „rájuk próbáljuk terelni figyelmünket, hálánkat, szeretetünket” – fogalmazott. Ünnepi beszédében a Magyar Kultúra Napjáról beszélt Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja is. „Ez a nap egyaránt szól a múlt örökségről, a jelen kincseiről, a jövőbeli nemzedékekért, gyermekekért vállalt felelősségről” – emelte ki a főkonzul. Felszólalásban ugyanakkor még elmondta, hogy már három éve folyamatos és töretlen az az érdeklődés, ami a honosítást övezi. „Nekünk azt kell követnünk, ami összeköt bennünket. Több mint száz év után a külhoni magyar állampolgárok először vehetnek rész magyarországi választásokon és ez ünnep az egész magyarság számára” – hangsúlyozta Zsigmond Barna Pál. Mint mondta, fontos, hogy a kultúránkra, hagyományainkra büszke nemzet maradjunk. Barabás Hajnal Székelyhon.ro, 2014. január 20.A Magyar Kultúra Napja PetrozsénybanSík Sándor és Vermesy Péter szellemében Sík Sándor és Vermesy Péter szellemében zajlott a hétvégén Petrozsényban a Magyar Kultúra Napjának ünnepe. A Szent Borbála templomban tartott rendezvényt kolozsvári előadóművészek szavalata, helyi és vendégkórusok előadása tette igen tartalmassá. Az ünnepi szentmisével kezdődő rendezvényen Msgr. Szász János pápai káplán, kanonok, petrozsényi plébános a rendkívül gazdag magyar kultúrára, ennek ápolására irányította a résztvevők figyelmét. Kultúra nélkül egy közösség halott. A szórványban is fontos tudatosítani magunkban, környezetünkben, hogy milyen fejlett, gazdag kultúrát örököltünk. És nekünk is tennünk kell azért, hogy ez tovább fejlődjön és átöröklődjön a következő nemzedékekre. Hiszen ha a szórványban gyengülnek, megfogyatkoznak közösségeink, az a tömb zsugorodásához vezet. Ezért itt fokozottan helyt kell állnunk, ápolnunk kell kultúránkat a tömbmagyarság és a magunk védelmére – fogalmazott Szász János. Tiberiu Iacob Ridzi, Petrozsény polgármestere ezúttal is részt vett a magyar közösség ünnepségén, kiemelve köszöntőjében a magyar kultúra szerepét e térség fejlődésében. „Öröm és megtiszteltetés számomra itt lenni, együtt ünnepelni azzal a magyar közösséggel, amely másfél százada folyamatosan hozzájárul a Zsil völgyének fejlődéséhez mind a kultúra, mind az oktatás, felsőoktatás, illetve a bányászat terén. A mai zűrös világban, mely e vidéket sem kíméli, példaértékű a Petrozsényban élő számos nemzetiség békés együttélése és munkálkodása, amely szintén bő másfél évszázada tart. Úgy gondolom, ez adja e város erejét és ebben fontos szerepet játszik a magyar közösség élni akarása, kultúra iránti elkötelezettsége” – fogalmazott a polgármester. Ridzi külön üdvözölte az ünneplők soraiban ülő gyermekeket, a Jézus Szíve Kollégium diákjait, akik Dénes Ernő karvezető irányításával népdalokat adtak elő. Márton Anna Rózsa, Jenei Erika és Vladu Mónika pedig Sík Sándor-szavalatokkal idézte meg a 20. század jelentős magyar költőjének emlékét. A 125 éve született piarista költőt, műfordítót, irodalomtörténészt és egyházi írót Msgr. Jakab Gábor pápai káplán, kolozsvári plébános méltatta, kiemelve Sík Sándor egész életét és munkásságát meghatározó rendületlen hitét. Verseinek minden sorában ott rejlik az Istenbe vetett bizalom, és ez jellemezte csodálatos nevelői munkásságát is, melynek részeként 1912–13-ban irányadója és egyik alapítója volt a magyar cserkészmozgalomnak, illetve első parancsnoka a budapesti piarista gimnáziumcserkészcsapatának. Ft. Jakab Gábor egy huszadik század első felében zajló irodalmi vita kapcsán mutatta be a költőt, idézve Reményik Sándor sorait, melyben az erdélyi protestáns költőtárs rendkívül nagyra értékeli Sík Sándor hittel átszőtt irodalmi munkásságát. A rendezvényen fontos helyet kapott a 75 éve született és 25 esztendeje elhunyt Vermesy Péter erdélyi magyar zeneszerző emléke is. Dr. Angi István zeneesztétának Vermesyre való emlékezését Jancsó Hajnal olvasta fel, kiemelve az alkotó és a kiváló zenepedagógus emberi nagyságát, a népzene, az anyanyelv és a maradandó értékek iránti elkötelezettségét, melyet nagyszerűen ötvözött kora modern törekvéseivel, és egész lényét átható könnyed humorával. Ez utóbbi vonása szövi át a híres Pimpimpáré című alkotását is, melyben jó barátjának, Szilágyi Domokosnak verseit zenésítette meg egészen egyedi stílusban. A petrozsényi ünnepségen fellépő Magyarfenesi Vegyeskar, illetve a Guttmann Mihály Magyar Pedagóguskórus Gárdonyi Zoltán, Kocsár Miklós, Halmos László és Bárdos Lajos művei mellett több Vermesy-kórusművet is előadott. Záróakkordként pedig Sík Sándornak a Kodály által megzenésített Te Deum című művét hallhatta az ünneplő közönség. Utóbbit prózai formában is előadta Rekita Rozália kolozsvári színművész. Külön színfoltja volt a rendezvénynek az Eisler Márta karnagy által vezényelt petrozsényi Szent Borbála Kórus előadása. És természetesen nem maradt ki az ünnepi műsorból Kölcsey Ferenc Himnusza sem. Dr. Jancsó Miklós színművész maradandó élményt nyújtva szavalta el a magyar nép zivataros századait felelevenítő költeményt, illetve Kölcsey Huszt című versének egy részletét. A rendezvény egészét mélyen áthatotta a petrozsényi születésű Guttmann Mihály zenetanár, karnagy és zenepedagógus szelleme, melyet mindenekelőtt leánya, Tóth Guttmann Emese, a Románia Magyar Dalosszövetség elnöke éltet tovább. A magyarfenesi vegyeskar karnagyaként, illetve a rendezvény kezdeményezőjeként ő köszöntötte az egybegyűlteket, külön oklevéllel és apró ajándékkal köszönve meg mindazok munkáját, akik szervezéssel, előadásukkal hozzájárultak a Magyar Kultúra Napjának petrozsényi rendezvényéhez. – Az 1994-ben újraalakult Romániai Magyar Dalosszövetség immár hetedik éve minden januárban Kolozsvár szívében ünnepli meg a Magyar Kultúra Napját és három éve annak, hogy a szórványba is ellátogatunk. Két évvel ezelőtt Déván és Vajdahunyadon szerveztünk kórustalálkozót, tavaly Nagybányán és Máramarosszigeten, idén pedig itt vagyunk Petrozsényban. Ez régi álma volt a Dalosszövetség tiszteletbeli elnökének, Guttmann Mihálynak is, hiszen itt született és mindig nagy szeretettel gondolt e vidékre. Ő sajnos már nem lehet közöttünk, de áldozatos munkáját tovább folytatva, a kórusok összefogásával, a szórványban és tömbvidéken egyaránt vállalt fellépésekkel arra törekszünk, hogy megteremtsük az éneklő Erdélyt – fogalmazott a Dalosszövetség elnök asszonya. A házigazdák részéről Wersászky Eduárd petrozsényi RMDSZ-elnök köszöntötte a meghívottakat és helyi fellépőket, rámutatva: az egységes, de oly színgazdag európai kultúra csak a nemzeti kultúrákból táplálkozva tud megmaradni, tovább erősödni és ebben a magyarságnak itt, a dél-erdélyi szórványban is igen fontos szerep jut. A rendezvény a petrozsényi római katolikus egyházközség által szervezett szeretetvendégséggel zárult, ahol kórustagok és vendéglátók immár együtt énekeltek asztali áldást, pohárköszöntőt, és hosszan egymásba fonódó búcsúdalokat. Gáspár-Barra Réka Nyugati Jelen (Arad), 2014. január 20.A magyar himnuszról és a jövőről1989-től a Magyar Kultúra Napjává nyilvánították január 22-ét, annak tiszteletére, hogy Kölcsey Ferenc – 1823-ban – ezen a napon tisztázta le a Himnusz kéziratát. Csíkszeredában, az Apáczai Csere János Pedagógusok Házában már hétfőn megünnepelték a Himnusz születésnapját. Az eseményen a Himnusz eléneklése után elhangzott: a Magyar Kultúra Napja egy kiváló alkalom, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk kultúránknak, nemzeti öntudatunk erősítésének és hagyományainknak. „A rendhagyó kulturális örökségünk továbbadásában hivatástudattal részt vállaló pedagógusoknak fölbecsülhetetlen szerepük van, hiszen ők mutatják az értékes követendő mintát kulturális értékeink megbecsülésében és tanulságainak érvényesítésében” – véli Burus Siklódi Botond, a pedagógusok házának vezetője. Hídverés a külhoni és anyaországi magyarok között Zsigmond Barna Pál főkonzul megjegyezte, nemcsak a Himnusz kezdődik az „Isten, áldd meg a magyart!” imádkozással, hanem ugyanez az új magyar alkotmány kezdősora is. „Ez az egyetlen olyan alkotmány Európában, amely Istenhez való fohásszal indul. Alaptörvényünk azonban a múlt öröksége mellett a jövő felelősségére is utal” – hangsúlyozta a főkonzul, és idézett az alkotmányból: „Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk. Felelősséget viselünk utódainkért, ezért anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos használatával védelmezzük az utánunk jövő nemzedékek életfeltételeit.” Ezek a sorok szerinte a jelképes nemzetegyesítést szorgalmazzák, amely irányban az utóbbi három évben már meg is történtek az első lépések. „Az anyaországi és a külhoni magyarok közti hídverés első pillére a honosítás volt, amely Székelyföldön és Erdélyben százezreket csatolt be közjogi értelemben is a nemzet vérkeringésébe” – hangsúlyozta Zsigmond Barna. Hozzátette, ahhoz, hogy e híd tovább épüljön, szükséges a következő pilléreket is felépíteni, nevezetesen a magyarországi választási névjegyzékbe történő regisztráció, hisz szerinte „ezáltal lehet akaratunkat kinyilvánítani az összmagyar sorskérdésekben való tevékeny részvételre”. Gálaműsorral is ünnepeltek A beszédeket követően ünnepi gálaműsort láthattak a jelenlevők, közreműködtek a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium, a Nagy István Művészeti Szakközépiskola, a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Iskolaközpont diákjai, illetve a csíkszentmártoni Labdarózsa Gyermektánccsoport tagjai és a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium Mágamaszk Színjátszó Csoportja. A székely-magyar kultúra megőrzése érdekében létrehozott Székely Könyvtár sorozatot Lövétei Lázár László, József Attila-díjas író, szerkesztő ismertette. Végül Dáné Szilárd magyar nyelv és irodalom szakos tanfelügyelő, illetve Boldizsár Ágoston, a Márton Áron Gimnázium magyar szakos tanára irányításával a jelenlévők arról tárgyaltak, hogy mi a szerepe a magyar irodalomnak, a diákszínjátszásnak, a klasszikus és népi zenének a kultúra népszerűsítésében, valamint a hagyomány és az identitástudat megőrzésében. Szőcs Lóránt Székelyhon.ro, 2014. január 22.Január 22. – A Magyar Kultúra Napja, a Himnusz születésnapjaA kézirat szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását. Erre az eseményre emlékezve 1989 óta január 22-én ünnepeljük A Magyar Kultúra Napját. A Himnusz keletkezéstörténete A XVI. századtól kezdve a korábbi templomi himnuszok nyomán Európa szerte néphimnuszok, nemzeti himnuszok keletkeztek. A XVIII. században Magyarországon az „Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga" és a „Boldogasszony anyánk" kezdetű vallásos énekeket éneklik néphimnusz gyanánt. A XIX. század elejétől Magyarországon hivatalos ünnepeken az osztrák császárhimnuszt éneklik. 1790. augusztus 8.: Kölcsey Ferenc születése. 1810. november 7.: Erkel Ferenc születése. 1823. január. 22.: Kölcsey Ferenc megírja a Hymnus, a Magyar nép zivataros századaiból című költeményét. Kölcsey ekkor lép 33. életévébe. 1828. december: Az Aurora című almanachban megjelenik a Hymnus. 1832: Kölcsey Ferenc első kötetében megjelenik a Hymnus. 1844. február 29.: Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója pályázatot hirdet a Hymnus megzenésítésére. A határidő 1844. május 1. Honderű, 1844. március 9. : „20 arany pályadíjt tűz ki a legjobb népmelodiáért – Kölcsey Ferenc koszorús költőnk Hymnusára ének és zenekarra téve." 1844. február után Erkel Ferenc megírja a Himnusz zenéjét. Anekdotikus feljegyzés szerint az idős Erkel visszaemlékezése: „Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene ezt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz." 1844. május előtt Erkel Ferenc benyújtja pályaművét a Nemzeti Színházhoz. Jeligéje: „Itt az Írás, forgassátok érett ésszel, józanon. Kölcsey." 1844. június 15.: A Nemzeti Színház igazgatósága által felkért bizottság elbírálja a beérkezett tizenhárom pályaművet. A bizottság elnöke Petrichevich Horváth Lázár, a Honderű igazgató tulajdonosa. Jegyzője: Nádaskay Lajos, a Honderű szerkesztője. Tagjai: Binder Sebestyén, a Nemzeti Színház énektanára, Braeuer Ferenc, a belvárosi templom karnagya, Kaiser Ferenc, Mátray Gábor, a Zenede igazgatója, Schindelmeisser Lajos, a pesti német színház karmestere, Winkler Angelo, zongoraművész, Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede. Döntésük: „A 20 darab arany jutalom egyhangúlag az első szám alatti, s következő jeligés pályaműnek ítéltetett oda: 'Itt az Írás, forgassátok érett ésszel, józanon. Kölcsey.', mint a melly a mellett, hogy magyar jellemű s a költemény szellemét leginkább megközelítő, a két főkívántatóságot is, a dallamegyszerűséget és hymnusi emelkedettséget legszerencsésebben megközelíté." 1844. június 16.: Szigligeti Ede, mint a Nemzeti Színház titkára közzéteszi a bizottság döntését. 1844. július 2.: A Himnusz bemutatása a Nemzeti Színházban. Honderű, 1844. július 6. „A jeligés levélkék a színpadon a rendezőség és színházi titoknok jelenlétében, a bírálóválasztmány jegyzőkönyvének felolvasása után felbontatván, a nyertes pályamű szerzőjének derék maestronk s karmesterünk, Erkel Ferenc kiáltaték ki. Szívesen osztozunk a közönség élénk éljenkiáltásiban, mellyekkel a nyertes szerzőt kihívá. Most csak az van hátra, hogy Erkelünk gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik." 1844. augusztus 10.: A Himnusz először szólal meg nyilvános népünnepségen: az óbudai hajógyárban a „Széchenyi" nevű gőzös vízrebocsátásánál. Honderű, 1844. augusztus 17. „Erőteljes diapasonokban kezde zengeni ama fölséges néphymnus, mellyet Kölcseynk és Erkelünk egyesült lantjai teremtének. Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot, az erősmellű férfi és csengőhangú énekesnők minden szavára, melly erélyezve az érczhangszerek teljes harmóniája által, valóságos nemzeti hymnusszá magasult." 1844. szeptember.: A Himnusz kottája megjelenik Pesten, Wagner József kiadónál. 1844. november 27.: A kolozsvári Nemzeti Színházban előadás után a színészek eléneklik a Himnuszt. 1845. május 16.: Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály erdélyi útján Kolozsvárott az ünneplő közönség a Himnuszt énekli, melyről az Erdélyi Híradó így számol be: „Több száz fáklya világánál a helybeli hangászkar felvonulását követte megdicsőült Kölcseynk hymnuszának a tisztelgő fiatalság általi eldallása." 1848. március 25.: Marosvásárhelyen a fáklyásmenetben felvonuló ifjúság a Himnuszt énekli. 1848. augusztus 20.: A Himnusz először szólal meg hivatalos állami ünnepségen a budai Mátyás templomban. 1850. augusztus 20.: A Nemzeti Színházban a Losonc megsegítésére tartott díszünnepségen a Himnuszt éneklik. 1856. május 18.: Kölcsey Ferenc síremlékének felavatásán Csekén a pataki kántus a Himnuszt énekli. Erről a pataki kántus évkönyve így emlékezik meg: „Csekei utunk diadalmenethez hasonlított. Nemcsak a hallgatóság, hanem az egész haza méltánylatát és dicséretét megszerzénk." * Vörösmarty Mihály: Kölcsey Meg ne ijedjetek, a hazaföldnek szíve dobog fel; Kölcsey sírjától keble örökre sebes. * Kölcsey Ferenc: Emléklapra Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak Hagyd örökűl, ha kihúnysz: A haza minden előtt. 1989 óta január 22-én, a Himnusz születésnapján ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Összeállította: Mikó Eszter Felvidék.ma / gondola.hu Erdély.ma, 2014. január 22.Öt kontinensen százezren szavalták a HimnusztÖt kontinens több mint százezer magyarja szavalta egyszerre a Himnuszt a magyar kultúra napján. Az „Együtt szaval a nemzet" akcióhoz csaknem 900 iskola csatlakozott. A versmondókat az interneten kapcsolták össze. A sajókeresztúri iskola több mint 100 diákja például már hetek óta készült a közös szavalásra, még az utolsó percekben is gyakoroltak. Az iskola tanulója Bánrévi Zsófia a Duna Híradónak azt mondta: sokat tanultak a tanító nénivel, hogy jól el tudják mondani Kölcsey Ferenc költeményét. A Vajdaságban, Szabadkán is nagy volt az izgalom délelőtt. A helyi közgazdasági iskola az elsők között csatlakozott az akcióhoz. Piszanity Ibolya, a Bosa Milićević Közgazdasági Középiskola magyar tanára az esemény utána azt mondta: a világ bármely táján a magyar gyerekek a Himnuszt szavalva érezhették, hogy egy nagy magyar közösség tagjai." A program központi helyszínén, Budajenőn 250 kisdiák szavalt Jordán Tamás, Kossuth-díjas színművész irányítása mellett. Az interneten élőben közvetítették az eseményt, így öt kontinensen több ezren kezdték el ugyanabban a pillanatban szavalni a verset. Nemcsak iskolákban szavalták a Himnuszt. A Híradó felhívására a Csíkszeredától New York-ig, a világ számos pontján élő magyarok szintén a Himnusszal ünnepelték a Magyar Kultúra Napját. A közmédia egész nap figyelemmel kísérte az eseményeket, hat településen pedig a szavalást is rögzítették. A felvételekből egy összeállítás is készül, amit ma este háromnegyed 9-kor mutat be a Kultikon c. műsor a Dunán. MTI Erdély.ma, 2014. január 23.Kölcsey a Föld körül – Százezer diák szavalta együtt a HimnusztKárpát-medence-szerte programok ezreivel ünnepelték tegnap a magyar kultúra napját. Az eseménysorozat kiemelkedő kezdeményezése az Együtt Szaval a Nemzet program volt, amelybe a világ magyar nyelvű általános és középiskolái jelentkezhettek, a cél pedig az volt, hogy a diákok egyszerre szavalják el Kölcsey Ferenc Himnuszát, amelyet a szerző 1823-ban éppen ezen a napon fejezett be Szatmárcsekén. A becsült adatok szerint a Google+ Hangouts on Air – azonnali internetes közvetítések létrehozására szolgáló – funkcióján keresztül 15 000 iskola 100 000 diákja skandálta együtt a Himnuszt. Bár a résztvevőkről pontosabb adatok szerdán még nem voltak, az biztos, hogy az erdélyi iskolák közül a kolozsvári részt vett a programban. Solymosi Zsolt aligazgatótól megtudtuk, mintegy 190 diákjuk szavalt együtt, és bár a többi résztvevőről nem volt tudomása, Jordán Tamás Kossuth-díjas színművész – aki kitalálta és vezényelte a közös versmondást – köszöntőjében Marosvásárhelyt is felsorolta a résztvevő városok között, de jelentkeztek iskolák Amerikából és Ausztráliából is. A kolozsvári tanintézet már napokkal ezelőtt regisztrált a www.egyuttszavalanemzet.hu oldalon. A kezdeményezés YouTube-csatornáján, a YouTube.com/egyuttszavalanemzet oldalon a vezénylésnek helyet adó Budajenői Általános Iskola diákjai Jordán Tamás vezetésével elszavalták a Himnuszt, az itteni idő szerint délelőtt 11 órakor kezdődő élő kapcsolást látva pedig valamennyi résztvevő tanintézet bekapcsolódott a szavalásba. Solymosi Zsolt elmondta: a vetítés hangját levették, hogy a hangeltolódás ne okozzon kellemetlenséget, így a felirat és Jordán Tamás kézmozdulataihoz igazodva szavaltak, apró kellemetlenséget, parányi elbizonytalanodást mindössze az okozott, hogy a rendszer túlterheltsége miatt néhány másodpercre lefagyott az élő közvetítés. „Minden esetre nagyon megható, felemelő érzés volt ennyi ünneplőbe öltözött diákot látni, amint Kölcsey művét szavalják” – összegezte az aligazgató. A Magyar Televízió egyébként a kolozsvári helyszínen – és a Kárpát-medence több más iskolájában – is forgatott, így a szerda esti Híradóba is bekerül egy összefoglaló. A tervek szerint a résztvevő iskolák feltöltik a YouTube-csatornára saját kisfilmjeiket, amelyekből a későbbiekben egy kollázst állítanak össze a projekt szakemberei. Április 11-ig – a magyar költészet napjáig – a részt vevő iskoláknak lehetőségük van további szavalatokat is feltölteni, és a legnézettebbeket, illetve a legnagyobb tetszést kiváltókat jutalmazzák. A díjakat a magyar költészet napján adják át. Az Együtt Szaval a Nemzet programot a következő években is folytatni kívánják, a vezénylésnek helyet adó következő iskolát pedig a mostani résztvevők közül választják majd ki. „Célunk a kultúra népszerűsítése és a magyar közösségek összekapcsolása szerte a világon. A világ több ezer magyar nyelvű iskoláját figyelembe véve ezzel egy hosszú távú programot indítunk útjára, melynek évente újabb és újabb határon belüli és külhoni település ad majd otthont” – fogalmazott Szőcs Géza kormánybiztos, miniszterelnöki főtanácsadó a rendezvénnyel kapcsolatos korábbi közleményében. Határon átívelő kulturális együttműködés A szerdai ünnepnapon írt alá együttműködési megállapodást Gyula és Nagyszalonta polgármestere, hogy ápolják és sikeresen közvetíthessék Európa felé közös kulturális értékeiket, hagyományaikat, gazdag népművészetüket. Görgényi Ernő, Gyula polgármestere az aláírás előtt az MTI-nek elmondta: Gyula és Nagyszalonta magyar zenetörténet és irodalom két nagy géniuszának, Erkel Ferencnek és Arany Jánosnak a szülővárosai. Kiemelte: Gyulát sokan Erdély kapujának tekintik, itt lépik át az utazók a magyar–román határt. A Gyulára érkező turisták szívesen kalandoznak át a Partiumba és Erdélybe, a két város közös programokat kínál a gyógyfürdőbe látogató turisták és az Erdélybe átutazók részére. A polgármester a megállapodást részletezve kiemelte a közös kulturális és területfejlesztési konferenciák, kiállítások és egyéni tárlatok szervezését. Az Arany János Társaság közreműködésével nagyszalontai és gyulai irodalmi programok lesznek, a múzeumok éjszakáján az emlékhelyek közös programmal várják az érdeklődőket. Görgényi Ernő hozzátette: a megállapodás egyik kiemelt fejezete a gyulai románság kapcsolatfelvételének erősítése a romániaiakkal Nagyszalontán, valamint az ottani magyarság kapcsolatainak erősítése az anyaországiakkal. A turisztika területén a határ két oldalán élő lakosság és a vendégek részére a jövőben látogatóprogramokat szerveznek idegenvezetéssel. A gyulaiak a várfürdőbe, a várszínházba és az Erkel Ferenc zeneszerzőhöz kapcsolódó városi eseményekre szerveznek látogatásokat, a nagyszalontaiak az ottani hasonló rendezvényekre – beszélt a részletekről Görgényi Ernő. Az együttműködési megállapodást a gyulai polgármester és Török László, Nagyszalonta polgármestere írta alá a nagyszalontai Arany-palotában. Váradi emléktábla Erkelnek A szakadó esővel dacolva ünnepelték a magyar kultúra napját a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem udvarán, ahol szerdán felavatták a Himnusz zeneszerzője, Erkel Ferenc emléktábláját. Az egybegyűltek ernyőikbe kapaszkodva, a tanintézet vegyeskarával közösen énekelték el a „nemzeti imát”, majd sorra helyezték el koszorúikat a berettyóújfalui szobrászművész, Kurucz Imre alkotása körül. Nagyvárad idén is a magyarországi Berettyóújfaluval közösen állította össze a kultúranapi programjait. Noha az eseményt a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezte – többek között a Bethlen Gábor Alap támogatásával –, ezúttal a két rivális magyar párt, az EMNP és az RMDSZ is képviseltette magát, közösen rótták le tiszteletüket a zeneszerző előtt. Marosvásárhelyen négy napon át tartó rendezvénysorozatot szerveztek – a szerdai ünnepnapon pedig a Studium Alapítvány harmadik alkalommal szervezte meg a 24 órás felolvasómaratont. Az Olvass fel Marosvásárhelyért! Elnevezésű akció idei tematikája szerint a résztvevők marosvásárhelyi magyar szerzők, illetve román alkotók magyarra fordított műveiből olvashattak fel. A rendezvényen politikusok, írók, költők, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház több színművésze mellett a Sapientia egyetem rektora, Dávid László, illetve több tanára, és diákja is felolvasott, de bárki bekapcsolódhatott a felolvasásba néhány perc erejéig. Varga László, Vásárhelyi-Nyemec Réka Krónika (Kolozsvár), 2014. január 24.Ismerjük meg Észak-ErdélytNegyedik turisztikai könyvét tette asztalunkra a közismert sepsiszentgyörgyi földrajztanár, turistavezető, Török Árpád. Sepsiszentgyörgy – ennek eleddig három kiadása is megjelent –, az Olt mente, a Maros völgye után most a háromszékiek számára kevésbé ismert vidékre, Észak-Erdély tájaira és Bukovinába vezet el. A szerző igyekezete nem hiábavaló: meg akarja szerettetni olvasóival azt az országrészt, amelynek lenyűgöző szépsége Európa bármely részével vetekedhet, történelmi múltjáról, a magyarság szempontjából kiemelkedően fontos és meghatározó szerepéről nem is beszélve. És éppen ez az, ami túlmutat a szokványos idegenforgalmi leírásokon, a könyv írója ugyanis tudatosan él azzal a lehetőséggel, hogy a természeti látványosságokon, a műemlékek bemutatásán túl beavasson e tartományok több évszázados történetének számunkra fontos eseményeibe, az impériumváltások okozta változások torzulásaiba, a demográfiai és művelődési jelenségeknek a mi szempontunkból rendkívül káros alakulásába. A bemutatás az Arad közelében fekvő Világos vonalától indul, a tőle északi irányban elterülő, számtalan érdekességgel bíró belső-erdélyi, partiumi és bukovinai tájegységeket öleli fel. A Bihar, Szatmár, Szilágyság, Mezőség, Szamos, Máramaros, Beszterce, Kolozs, Bukovina területi megnevezések még ismerősen csengenek a magyar olvasó fülében – de a Kőköze, Érmellék, Kővár, Avas, Tövishát, Lápos, Doboka, Hegyköz, Belényes és mások már csak azoknak hangzik ismerősen, akik esetleg bejárták azokat a tájakat, vagy tudatosan őrizni próbálják e magyar neveket. Mindez egyébként a könyv előnyére válik: olyan olvasmányélményt is nyújt az érdeklődőnek, amely vetekszik a legizgalmasabb szépirodalmi alkotással. A csángókról szóló egyik írásomban jeleztem – s persze, ezt mások is nagyon sokszor megtették –, hogy a nagyszülők még előszeretettel használják az anyanyelvüket, de az unokák már nem is akarják azt beszélni. Igaz, a csángók dicséretére legyen mondva, ők évszázadokon át megőrizték és továbbadták anyanyelvüket, az utóbbi évtizedek alatt süllyedt mélypontra az anyanyelv ismerete. Ebből az útikalauzból viszont kiolvasható: mindössze néhány évtizedre volt szükség ahhoz, hogy a bemutatott vidékek nagyobb részén szinte teljesen kivesszenek a magyar helynevek, a településnevek felcserélődjenek, az iskolák nyelvet váltsanak, s nyelvet váltsanak maguk az iskolába járók is. Magyarországi vendégeknek szoktuk mondani, jöjjenek, s hozzanak másokat is, hadd lássák, mit veszített el Magyarország. Most, e kiadvány kapcsán erdélyi magyaroknak ajánlom, olvassák el, hadd tudják meg, mit veszítettünk el mi röpke pár évtized alatt, s merre tarthat a mi szekerünk is, ha kellőképpen nem figyelünk oda. A könyv szemléletes térképekkel, rajzokkal, fényképek sokaságával hívja fel figyelmünket a számos látnivalóra, eligazítást nyújt neves személyiségek, tudományos és turisztikai értékek rengetegében is. Szatmár és Bihar valósággal ontotta a magyar művelődés és kultúra kiemelkedő személyiségeit, a bányavidék és Máramaros földi kincseit. A románok, magyarok, ruszinok, cipszerek, szlovákok és más nációk által lakott területek színes demográfiai térképe is elénk villan, de az is, hogy ezen a magyarság egyre kisebb részarányt képvisel. A szerző figyelmét viszont nem kerülték el a román kultúra számottevő értékei sem, a világörökség részeiként nyilvántartott máramarosi román fatemplomok, a szaploncai híres temető, a bukovinai kolostorok, amelyek ugyanvalóst érdekelhetnek minden idelátogató turistát, felidézi az itt született nagy román személyiségek életpályáját is. Ha nagyon derűlátóak lennénk, el tudnánk képzelni azt is, hogy a közeljövőben az arra látogatók meglepődve tapasztalják: a hivatalos román nyelven megjelölt településnevek alatt ott olvashatóak az évszázadokra visszanyúló, beszélő magyar nevek is: Nagyszalonta (itt született Arany János), Ágya (itt született Olosz Lajos költő), Borosjenő (itt élt a sepsiszentgyörgyi születésű Diószeghy László képzőművész, aki hatalmas lepkegyűjteményét a Székely Nemzeti Múzeumnak adományozta), Margitta (itt született Horváth Imre költő és Harag György színházi rendező), Ottomány (itt született Szentjóbi Szabó László költő, a jakobinus mozgalom egyik vezéralakja), Érmihályfalva (idevalósi Zelk Zoltán költő), Érsemjén (Kazinczy Ferenc író, nyelvújító és Csiha Kálmán volt református püspök szülőfaluja), Nagykároly (itt született Károli Gáspár bibliafordító és Kaffka Margit író), Érmindszent (Ady Endre szülőfaluja), Sződemeter (itt született Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője)… A sort folytatni lehetne és kellene, hogy igazán rádöbbenjünk értékeinkre és veszteségeinkre. Mindehhez jó segítséget nyújt ez a történelmi műnek ugyan nem nevezhető, de útikalauznál többet nyújtó alkotás! DR. PÉTER SÁNDOR Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2014. január 24.A magyar kultúra ünnepe, a Kölcsey-díj átadásaLassan hagyománnyá válik, hogy az aradi Kölcsey Egyesület és az Arad megyei RMDSZ közösen ünnepli január 22-én a Magyar Kultúra Napját. Ezért gyűltek össze szerda délután szép számban az aradi magyarok a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében, hogy méltóképpen áldozzanak a magyar kultúrának, és jelen legyenek az ünnepélyes keretek közt sorra kerülő 2013. évi Kölcsey-díjak átadásán. Már egy ideje nyílt titok, hogy az idei Kölcsey-díjasok Sándor István építész (post mortem) és Horváth Tünde karnagy, az aradi kórusmozgalom kiemelkedő képviselője. Ahogy az egy ilyen eseményhez méltó, az ünnepség a Himnusz közös éneklésével kezdődött, melyet a Vox Angelicus vonósnégyes rövid, ám igen nagy sikernek örvendő kis koncertje követett. Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület elnökségi tagja elismerő szavakkal idézte fel Kölcsey emlékét, majd ünnepi köszöntőt mondott Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke, valamint Bognár Levente alpolgármester, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Tóth Guttmann Emese, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke. Az est sikeréhez és színvonalához hozzájárult Kis Zsuzsanna (Kölcsey Ferenc: Vanitatum vanitas) és ifj. Tóthpál Béla (Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz – részlet) – mindketten csikys diákok – szavalattal, valamint a főgimnázium diákkórusa is. A Sándor István építésznek ítélt post mortem díjat családja vette át: édesanyja, Klára, fia, Szilárd, lánya, Andrea és élettársa, Mónika. „István nem csak műépítészként, szakemberként töltötte napjait hosszú éveken keresztül a Szabadság-szobor árnyékában, hanem velem együtt arra is gondja volt és ideje, hogy megörökítsünk olyan felvételeket a szobor kiszabadításáról, annak visszahelyezéséről és a közbeni restaurálásáról, amelyeket az óta sem lehet megismételni. (…) Szeretném, ha most nosztalgiából megnéznénk ezt a kis filmet, ami pontosan tíz évvel ezelőtt készült el” – szólt az egybegyűltekhez Puskel Tünde Emese. Laudációja előtt levetítették a Bronzba álmodott magyar Golgota című, a Szabadság-szobor kálváriájáról szóló dokumentumfilmet, melynek operatőre volt Sándor István és melyet több szempontból is Aradnak ajándékozott a tavaly hirtelen elhunyt építész. „Nehéz beszélni olyan emberről, akihez évtizedes szakmai és baráti kapcsolat fűzött, és aki már nincs közöttünk. (…) Nyugodtan mondhatom, hogy István barátunk dolgos életében nem loholt a címek, kitüntetések után, csak egyszerűen tette a dolgát. Mindig önzetlenül megosztotta másokkal is kemény munkával szerzett tudását. (…) Életét harmonikusan kitöltötte a tervezés és a filmezés, a tettek embereként kerülte a nagy szavakat, a mellveregető politizálást, de tudta, hol a helye. Ha megbízták valamivel, abba apait, anyait beleadott” – hangzott el többek között Puskel Tünde Emese laudációjában. Sándor István építészt megérdemelt szakmai megbecsülés övezte, több aradi köztéri alkotás – Szabadság-szobor, Szentháromság-szobor stb. – középületek, templomok, műemlékek, számos rendezési terv fűződik a nevéhez. Médiaszakemberként pedig ismerik nevét a Magyar Televízió, a Duna TV és mondhatni, hogy az egész Kárpát-medence tévénézői. A Kölcsey Egyesület másik kitüntetettje Horváth Tünde marosvásárhelyi születésű nyugdíjas tanárnő, a Vox Iuventutis gyermekkórus karnagya, akiről Matekovits Mihály mondott laudációt. Horváth Tünde Erkel Ferenc dédunokájától, Erkel Sárától tanult zongorázni, majd a főiskola elvégzése után Aradra került, magyar és román osztályokban tanította énekelni a gyermekeket. A jelenlévő kitüntetett meghatódva hallgatta végig Matekovits Mihály méltatását, majd könnyes szemekkel köszönte meg a szép szavakat. „Nagyon sok mindenkinek meg kell köszönnöm, hogy a pályámon segítettek és eljutottam idáig, hogy a Kölcsey Egyesület érdemesnek talált Kölcsey-díjban részesíteni a Magyar Kultúra Napján. (…) Munkámat áldás kísérte, jó kedvvel énekeltük gyönyörű népdalainkat, egyházi és világi kórusműveinket, és bőséggel alkottuk a sikereket. Tehát Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel” – zárta köszönő szavait Horváth Tünde. A Kölcsey Egyesület 11. alkalommal rendezte a Kölcsey-díjátadó ünnepségét, ahol az aradi magyarságért végzett munkájukért kapnak emlékérmet és díszoklevelet a jelölt személyek. A szerda délutáni eseményt az aradi polgármesteri hivatal támogatta. Demény Ágnes Nyugati Jelen (Arad), 2014. január 25.Kölcsey imádsága Makovecz fái alattA romániai magyar kulturális intézmények, szervezetek, egyesületek a legkülönfélébb módon emlékeznek Kölcsey Ferenc Himnuszának születése napjára, 1823. január 22-re. A Magyar Kultúra Napja kiváló alkalmat nyújt a romániai magyar kórusok seregszemléjére is. A Romániai Magyar Dalosszövetség évről-évre méltó módon ünnepli a Magyar Kultúra Napját, önként vállalt feladatát – a magyar kultúra terjesztését a szórványban – idén is teljesítette: a 25 éve elhunyt Vermesy Péter zeneszerző és a fél évszázada halott Sík Sándor költő szellemében összeállított műsorukkal ezúttal Petrozsényben mutatkoztak be. Az Erdély legdélibb részében, Hunyad megyében fekvő, a fekete gyémántok városának is nevezett Petrozsényben ma már csak elvétve hallani magyar beszédet, pedig a múlt század elején a magyarok még többségben voltak a bányavárosban. 2003-ban csak egy magyar nyelven oktató tanár maradt itt, aki mindössze hat gyereket tanított. Ma már a Zsil-völgyi bányavidék központjában a magyarul tanuló gyerekek száma meghaladja a kétszázat, a csoda pedig Böjte Csaba atyának, a dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjének köszönhető, aki Petrozsényben is létrehozott egy árvaházat és egy oktatási intézményt. A Kolozsvárról érkezett vendégkórusok mellett a január 18-án a Petrozsényi Szent Borbála Római Katolikus Plébániatemplomban rendezett ünnepségen fel is lépett a Jézus Szíve Iskolaközpont énekegyüttese, Dénes Ernő karnagy vezetésével. Rekita Rozália színművésznő szerint „felemelő érzés volt a petrozsényi szórvány magyarok előtt fellépni”, míg Kostyák Alpár, a kolozsvári pedagóguskórus tagja meghatónak nevezte a kiszálláson tapasztaltakat. Január 19-én Kolozsváron, a Makovecz Imre tervezte törökvágási református templomban folytatódott a Magyar Kultúra napja tiszteletére szervezett ünnepség. A csodálatos templomban a hangulat is megfelelően ünnepélyes volt: Bibza Gábor esperes áhítata után Jancsó Miklós színművész szavalta el Kölcsey Ferenc Himnuszát, azt a nemzeti imádságot, melyet – a kézirat tanúsága szerint – 1823. január 22-én tisztázott le a költő Csekén. A Kolozsvár-Törökvágás Református Egyházközség Énekkara Csengeri-Kostyák Zsuzsa vezényletével Vermesy Péterről is megemlékezett, a zeneszerző Arany kút című kórusművének előadásával. A Székely Árpád által vezetett Kolozsvári Református Kollégium kórusának fellépését követően Angi István zeneesztéta Vermesy Péterről szóló emlékezését Jancsó Hajnal előadóművész olvasta fel a zsúfolásig megtelt templomban. Az ötven éves korában elhunyt zeneszerző zongoraműveiből Oláh Boglárka nyújtott át egy csokorra valót az ünneplő gyülekezetnek, majd Jakab Gábor plébános emlékezett Sík Sándor költőre. Jakab Gábor felolvasta Reményik Sándor válaszát Ilyés Gyula támadásaira, melyek Sík Sándort célozták meg. A költő Te Deum című versét Rekita Rozália szavalta el, majd újabb kórusművek hangzottak el Vermesi Péter alkotásaiból ezúttal a Tóth-Guttman Emese vezette Magyarfenesi Vegyeskar (képünkön) előadásában. A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett ünnepség különleges színfoltja volt a Szilágysomlyói Szederinda Citeraegyüttes, Gáspár Attila vezényletével. Műsorukon zsoltárok és Kodály-művek szerepeltek, fellépésük hatalmas sikert aratott a kiváló akusztikával rendelkező templom közönségének. Először csatlakozott a dalosszövetség által szervezett rendezvény előadóihoz a kolozsvári Adventista Központi Gyülekezet Kórusa, amely Halmos Béla és Kováts Lajos kórusműveiből adott ízelítőt. A Makovecz-templom árkádjai alatt az ünnepi műsort a Guttman Mihály Magyar Pedagóguskórus tartalmas előadása zárta. Nánó Csaba | Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2014. január 28..Költözik a BBTE szatmárnémeti kihelyezett kara Ez év szeptemberétől új épületbe költözhet a Babeș–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kihelyezett kara, miután Dorel Coica polgármester ígéretet tett arra, hogy megfelelő körülményeket biztosít a felsőoktatási intézmény számára a tanügyi átszervezés során megürült volt 5-ös számú általános iskolában. Az elöljáró a megüresedő épületbe a városházát költöztetné. Hétfőn sajtótájékoztatón elmondta, felszólítást kapott a megyei önkormányzattól, miszerint ki kell ürítenie néhány helyiséget, mivel a megyeháza bővülő apparátusa nem fér a jelenleg rendelkezésükre álló termekben. A megyei és a városi önkormányzat, valamint a prefektúra egyaránt a közigazgatási palotában működik. Dorel Coica elmondta: a polgármesteri hivatal számára eleve szűkös a jelenlegi hely, hozzátéve, hogy bár nem fizetnek bért a helyiségekért, a szocreál stílusú építmény fűtési költségei igen magasak. Mint kifejtette, a költözés a lakosság hasznára válik, hiszen lehetőségük nyílik arra, hogy az önkormányzat összes osztálya – beleértve a jelenleg egy tömbház földszinti lakrészeiben székelő helyi rendőrséget, illetve adóhatóságot – egyetlen ingatlanban működhet, így egy helyen tudják majd a szatmáriak intézni hivatali ügyeiket. A városban keringő pletykák kapcsán az orvosi végzettséggel rendelkező elöljáró leszögezte: a polgármesteri hivatal számára kéri az egyetem rendelkezésére bocsátott épületet, és nem magánklinikát kíván nyitni benne. Dorel Coica a múlt héten tárgyalt az egyetem vezetőségével, akik – mint Ioan Aurel Pop rektor a városházának címzett leveléből kiderül – hajlandóságot mutattak a költözésre, amennyiben az önkormányzat saját költségén megfelelő körülményeket teremt számukra a Wesselényi (Wolfenbüttel) utcai ingatlanban. A rektor arról is tájékoztatta a város vezetőségét, hogy bővíteni szeretnék a szatmárnémeti kar tevékenységét, a tanítóképző, illetve közigazgatási kar mellett mesteri képzést is indítanának. A polgármester bejelentette: szeptemberig eleget tesznek a rektor kérésének, így a 2014–2015-ös tanévet már az új helyszínen kezdheti az egyetem. A Babeș–Bolyai kihelyezett karán 1999 óta folyik oktatás, első évben a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban működött a főiskola, majd 2000-től költöztek át jelenlegi ingatlanukba, melyet a város bocsátott a rendelkezésükre azzal a feltétellel, hogy felújítják a volt kaszárnyaépület azon szárnyát. Az egyetem több mint 120 ezer lejt költött tatarozásra, ebből számításaik szerint eddig körülbelül 30 ezer lejnyi amortizálódott, így a fennmaradt körülbelül 90 ezer lejes befektetés ellenében jogosnak tartják az 5-ös iskola felújítására irányuló kérésüket. Babos Krisztina Krónika (Kolozsvár), 2014. február 1.Botrány tört ki a szatmárnémeti Kölcsey Főgimnáziumban a magyar zászló miattA Szatmár megyei tanfelügyelőség „véleményszabadságot veszélyeztető" és „etnikumközi feszültségeket gerjesztő" megnyilvánulását bírálta a bukaresti Active Watch szervezet. A szólásszabadságért küzdő civil csoport a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban múlt pénteken történt incidenssel kapcsolatban fejtette ki álláspontját. Korábban a Gazeta de Nord-Vest Szatmár megyei napilap számolt be arról, hogy a román fejedelemségek egyesülésének évfordulóján tartott szatmárnémeti koszorúzást magyar diákok egy csoportja megzavarta. A lap szerint a diákok a megkoszorúzott szobor szomszédságában álló gimnázium ablakában hangoskodtak a román himnusz alatt, és színes papírlapokból rögtönzött piros-fehér-zöld zászlót tűztek rövid időre az ablakba. A helyi román lap az iskola igazgatóságát és a Szatmár Megyei Tanfelügyelőséget is megkérdezte. Pataki Enikő, az iskola igazgatója elmondta, azonosították a megnyilvánulás kezdeményezőjét, aki megbánta a tettét. Claudiu Mondici megyei főtanfelügyelő-helyettes közölte, azonnal felvették a kapcsolatot az iskola vezetőségével, amelyik vizsgáló bizottságot állított fel. A tisztségviselő „sajnálatosnak, és rendkívül veszélyesnek" minősítette a történteket. Az Active Watch weboldalán emlékeztetett arra, hogy tavaly március 15-én – amikor egy kovásznai iskolában egy román lány tűzött román nemzeti színű szalagot a hajába a magyar nemzeti ünnepen – gyökeresen más volt a reakció. Akkor az Országos Diszkriminációellenes Tanács azért rótt ki 400 lejes (26500 forint) bírságot az osztályfőnökre, mert az „hatalmával visszaélve" eltávolította a hajpántot. Az Active Watch úgy véli, a nem román zászló kitűzése a szabad véleménynyilvánítás kategóriájába tartozik, még akkor is, ha ezt egyesek sértőnek érzik. „A szabad véleménynyilvánítást veszélyezteti, ha ehhez a bűnösség fogalmát társítják" – hangsúlyozta a civil szervezet, amely szerint a tanfelügyelőség reakciója túlméretezett volt, és feszültséget gerjesztett. Pataki Enikő, a gimnázium igazgatója az MTI-nek pénteken elmondta, az iskola fegyelmi bizottsága a szülők jelenlétében meghallgatta a tanulókat, és diákcsínynek minősítette az ügyet. A kezdeményezőt az intézmény belső szabályzatának megszegése miatt megrovásban részesítették. „Azt is elmondtuk a diákoknak, hogy otromba dolognak tartjuk mások ünneplésének a megzavarását" – nyilatkozta az igazgatónő. MTI Erdély.ma, 2014. március 7.Magyar szobrászat ErdélybenNem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban. Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.) A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából. Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám. Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.) Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat: Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1 Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2 B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3 Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.) A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán. Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve. És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét. E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem: Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990) Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983) Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997) Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986) Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?) Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996) Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972) Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992) Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994) Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995) Löwith Egon (Kolozsvár, 1923) Szederjesi András (Nagymedesér, 1926) Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978) Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928) Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928) Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976) Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929) Gyerkó Mária (Rákos, 1930) Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930) Kondrák Károly (Újszentanna, 1930) Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933) Németh Antal (Sepsibükszád, 1933) Lőrincz Lehel (Türe, 1933) Hunyadi László (Dombó, 1933) Tőrös Gábor (Torda, 1934) Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934) Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935) Farkas József (Nagysármás, 1936) Péterfy László (Nyárádselye, 1936) Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936) Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936) Venczel Árpád (Korond, 1937) Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995) Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938) Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939) Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939) Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986) Gergely István (Csíkkozmás, 1939) Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940) Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941) Suba László (Makfalva, 1941) Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942) Kádár Károly (Tancs, 1943) Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943) Lugosi László (Zilah, 1944) Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944) Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944) Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944) Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945) Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945) Petrovits István (Kökös, 1945) Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945) Tornay Endre András (Zetelaka, 1946) Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947) Balázs János (Nagybánya, 1947) Várvédő István (Nagybánya, 1947) Benczédi Ilona (Korond, 1948) Kocsis Előd (Abafája, 1948) Vetró András (Temesvár, 1948) György Albert (Lövéte, 1949) Bocskai Vince (Szováta, 1949) Bodó Levente (Lövéte, 1949) Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949) Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949) Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950) Dóczy András (Csíkszereda, 1951) Robotos Júlia (Bukarest, 1951) Vincefi Sándor (Bukarest, 1952) Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953) Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953) Egyed Judit (Nagyvárad, 1954) Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955) Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956) Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956) Nagy Ödön (Marosercse, 1957) Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958) Lakatos Pál (Kispeleske, 1960) Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961) Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963) Sánta Csaba (Szováta, 1964) Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965) A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból. Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8 A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként. Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9 Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt. Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók. A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak. De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10 Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást. Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben. Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel. Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.) Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978). Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt. Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973). A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások. A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában. Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998). Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben. Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.) Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése. S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait? Jegyzetek 1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323. 2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106. 3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252. 4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150. 5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam. 6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66. 7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24. 8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10. 9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7. 10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel. 11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű. Banner Zoltán (Korunk) nagybanya.ro, 2014. június 16.Tóth Árpád Irodalmi KörVéget ért a 2013–2014-es évad Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör június 10-én, kedden délután tartotta évadzáró munkaülését a megyei könyvtár Concordia Termében. A kör alkotóműhelye mutatkozott be verssel (Odry Mária, Mester József Tamás, Kleits Zoltán), prózával (dr. Brauch Magda, Jankó András, Katona Béla, Regéczy Éva, Czernák Ferenc), műfordítással (Regéczy Szabina Perle, Kiss Anna előadásában), képzőművészeti alkotással (Kolumbán Zsolt). E rendezvénnyel tulajdonképpen véget ért az irodalmi kör 2013–2014-es évadbeli tevékenysége. Milyen is volt az elmúlt időszak? Tekintsünk csak vissza. Az irodalom barátai szeptembertől júniusig 10 foglalkozáson vettek részt. Megemlékeztek Kölcsey Ferencről, Janus Pannoniusról, Balassi Bálintról s a kuruc költészetről. A megemlékezéseken közreműködtek az Erdőhegy–Kisjenői Általános Iskola diákjai (vezető tanár Őzéné Vörös Kinga), az Ágyai Általános Iskola diákjai (vezető tanár Erdős Márta), az Aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola diákjai (vezető tanár Szabó László), az Az aradi Csiky Gergely Főgimnázium diákjai (vezető tanár Tóthpál Renáta). A színvonalas irodalmi esteket Czernák Ferenc, Hevesi József, Katona Béla, Kiss Anna, Kolumbán Zsolt és Lovász Miklós szavalatai, felolvasásai tarkították. Előadónk legtöbbször dr. Brauch Magda tanár, irodalomkritikus volt, ám Matekovits Mária és Matekovits Mihály tanár-házaspár Matematika a természetben és a művészetekben című előadása is maradandó nyomot hagyott a hallgatóság lelkében. Az irodalmi kör alkotóműhelye idén is tevékenykedett. Dr. Brauch Magda, Brittich Erzsébet, Mester József Tamás, Ódry Mária, Regéczy Éva, Jankó András, Katona Béla, Hevesi József, Czernák Ferenc tollából sok-sok vers, prózai írás, műfordítás került ki. Bemutatták Dr. Brauch Magda tanár, irodalomkritikus Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban megjelent Személyi igazolvány című novelláskötetét, Ódry Mária képzőművész, költő a Kölcsey Egyesület gondozásában napvilágot látott Színek és szavak című verseket és festményeket tartalmazó könyvét. Ódry Mária, Kolumbán Zsolt, Brittich Erzsébet értékes képzőművészeti alkotásaival is megajándékozta a művészet szerelmeseit. Reménykedjünk abban, hogy a következő évad tevékenysége még gazdagabb, változatosabb lesz az ideinél. A szeptemberi viszontlátásra! Regéczy Szabina Perle műfordító,az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör elnöke. Nyugati Jelen (Arad) 2014. július 15.Érettségi nélkül az egyetemenAz érettségi vizsgán megbukott diákok is jelentkezhetnek az egyetemi kollégiumokba a kormány által kiadott, az oktatási törvény módosítására vonatkozó rendelet alapján – számolt be a Digi 24 hírtelevízió. Az „érettségi nélküli egyetemi hallgató” névre keresztelt projektet három éve már Ecaterina Andronescu akkori oktatási miniszter is kezdeményezte, Victor Ponta miniszterelnök azonban hevesen bírálta az elképzelést, amely szerinte „nem jelent megoldást a felmerült problémára”, így azt végül a parlament elutasította. A kormányfő ehhez képest üdvözölte a most elfogadott sürgősségi rendeletet, amely szerint azok a diákok, akiknek nem sikerült átmenő jegyet szerezniük az érettségi vizsgán, egyéves felkészítő programon vehetnek részt a felsőoktatási intézmények kollégiumaiban, a képzést az állam finanszírozza. „Az oktatási rendszer nem dzsungel” „A romániai oktatási rendszer nem egy dzsungel, ahol csak az erősek érvényesülnek, illetve élnek túl. Az oktatási törvény módosítására vonatkozó megvalósítások valóban jók és hatékonyak” – fogalmazott Ponta a múlt heti kormányülésen. A miniszterelnök meglátását és a módosító rendeletet hevesen bírálta Traian Băsescu államfő. „Tisztában vagyok vele, hogy Victor Ponta nem tiszteli a végzettséget, hiszen doktori disszertációját plágiumnak minősítették, de a tapasztalatait nem kellene országos szinten népszerűsítenie” – fogalmazott az államfő. Ecaterina Andronescu egyébként 2011-ben annak nyomán kezdeményezte a törvénymódosítást, hogy az érettségi eredmények a megelőző húsz év mélypontját jelentették: a végzősöknek alig 45 százaléka szerzett oklevelet. Az oktatási minisztériumba még nem érkezett arra vonatkozó konzultációs megkeresés, hogy a fiatalok érettségi nélkül is beiratkozhassanak egyetemre – tájékoztatta lapunkat Király András. A tanügyi államtitkár kifejtette: a sürgősségi kormányrendelet értelmében az idei érettségin megbukott diákok nem egyetemre, hanem valamely felsőoktatási intézmény kollégiumába iratkozhatnak be, ahol felkészítik őket a tizenkettedikes záróvizsgára. „Egyetemre az iratkozik, aki érettségizett, mint ahogy kilencedik osztályba is az jelentkezhet, aki elvégezte a nyolc osztályt, és letette képességfelmérő vizsgát” – fogalmazott az államtitkár. Király emlékeztetett: 2011 előtt – vagyis az új tanügyi törvény hatályba lépését megelőzően – a magánegyetemekre érettségi oklevél nélkül is felvételizhettek, mert az intézmények arra számítottak, hogy a diákok egy év múlva megszerzik az oklevelet, de ezt a lehetőséget a jelenleg érvényben levő jogszabály eltörölte. „A minőség rovására megy a kezdeményezés” A kezdeményezést kifogásolja Soós Anna, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese. Mint lapunknak kifejtette: több szempontból is ellenzik, hogy az egyetemek érettségi felkészítőt, vagy posztliceális képzéseket szervezzenek, mint ahogy azzal sem értenek egyet, hogy a szaktárca tavasszal harmadik érettségi vizsgaszessziót bonyolítson le. „Meg kell őrizni az érettségi komolyságát. Ezek a módosítások az oktatás minőségének rovására mennek” – vélekedett a rektorhelyettes. Ezzel szemben János Szabolcs, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) rektora a Krónikának úgy nyilatkozott: eddig nem foglalkoztak azzal a lehetőséggel, hogy felkészítőket tartsanak középiskolát végzett diákoknak, de a tanügyi törvényt módosító kormányrendeletet mindenképpen figyelembe veszik. Elmondása szerint, ha igény mutatkozik rá, a Nagyváradi Állami Egyetemhez hasonlóan ők is szerveznek érettségi előkészítőt azok számára, akiknek még nem sikerült oklevelet szerezniük, de ez kimondottan az iskolai felmérőre vonatkozna. A Nagyváradi Állami Egyetem szenátusa már holnap dönt a felkészítő központ működtetéséről, néhány napon belül pedig már a felvételit is meghirdetik a diákok számára. „Szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen minden tantárgyból indíthatunk képzést” – magyarázta Constantin Bungău rektor. Mint hangsúlyozta: az egy éves felkészítő ingyenes lesz a diákok számára, hiszen a projektet a szaktárca finanszírozza. Elfogadják külföldön az érettségi oklevél helyett kiadott igazolást A külföldi felsőoktatási intézmények is elfogadják azt az igazolást, amit érettségi oklevél helyett kapnak az idei vizsgán sikeresen szereplő végzős diákok – biztosította a leendő felvételizőket Remus Pricopie tanügyminiszter. A tárcavezető a Digi 24 hírtelevízió egyik műsorában beszélt arról, hogy az igazolások kibocsátását ezen a héten kezdik, a dokumentumok pedig egy éven keresztül lesznek érvényesek – állítása szerint ez idő alatt az érettségi diplomák nyomtatása körüli kérdéseket is tisztázzák. Hasonlóan vélekedett Király András oktatási államtitkár, aki lapunknak elmondta: a minisztériumhoz nagyon sok panasz érkezett, amiért a diákok nem kapnak érettségi oklevelet, ezért nem tudnak beiratkozni a külföldi egyetemekre. „A szaktárcától mindegyik idén vizsgázott diák egyforma igazolást kap, amit a nemzetközi egyezmények alapján a külföldi felsőoktatási intézményeknek is el kell fogadniuk” – hívta fel a figyelmet az RMDSZ-es államtitkár. Mint kifejtette: az oklevelek kiállítását a közbeszerzési folyamat késése akadályozza, ez néhány hónapig biztosan elhúzódik, ezért kapnak a leérettségizett fiatalok a tanfelügyelőségek pecsétjével ellátott igazolást. Az államtitkár állítását egy szatmárnémeti édesapa is megerősítette, aki a Krónikának elmondta: lánya – a Kölcsey Ferenc Főgimnázium végzőse – a nagy-britanniai University of Birmingham fizika szakára nyert felvételt, így levélben értesítették az egyetemet arról, hogy egyelőre csak igazolást tudnak benyújtani, és azt a választ kapták, hogy ideiglenesen elfogadják ezt a dokumentumot. Danku Pál hozzátette: segítségükre volt az is, hogy a román oktatási tárca honlapján elérhetőek voltak az érettségi eredmények, így az angliai intézmény hivatalos helyen is tájékozódhatott. A Szatmár megyei végzősök közül egyébként sokan jelentkeztek magyarországi egyetemekre, a diákok pedig az online felvételi rendszerbe legkésőbb július tizedikéig tölthették fel a dokumentumokat. Az egyik érintett diák lapunknak elmondta: úgy tudja, hogy a külföldön érettségizettek legkésőbb szerdán, e-mailben pótolhatják az iratcsomót, így reménykedik abban, hogy nem lesznek gondjai az évkezdéssel. Mint ismeretes, a szaktárca azért kénytelen igazolásokat adni az érettségi oklevelek helyett, mivel az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) vizsgálatot indított a Romdidac nevű – korábban állami tulajdonban lévő, de néhány éve privatizált – cég ellen, amely a rendszerváltás óta az egyetlen olyan vállalat, amely állami megbízást kap a diplomák kinyomtatására. A DNA felszólítására a minisztérium felbontotta a Romdiackal kötött megállapodást, az új megbízatásra vonatkozó közbeszerzési eljárásnak azonban még nem jutottak a végére. Remus Pricopie a Digi 24-nek úgy nyilatkozott: a kormány várhatóan két héten belül eldönti, hogy kinek adják át a nyomtatás jogát, a kiválasztott vállalat azonban minden bizonnyal az állami nyomda lesz. Krónika (Kolozsvár) 2014. augusztus folyamánCsendes jubileum- Megjelent a zilahi Hepehupa 50. száma – „Hiába él, aki senkinek sem használ.” (Báthori István) Lehet-e, szabad-e a Szilágyságban – Zilahon – művelődési folyóiratnak találóbb címet adni? Abban a tájhazában, melynek nevét Báthori István, Ilosvai Selymes Péter, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Bíró Lajos… s még oly sok híresség emelte a magyar szellemi élet jelképes Pantheonjai sorába, természetes gesztus, hogy egy irodalmi lap fejlécén, címlapján Ady Endre híres versének – Hepehupás vén Szilágyban – sorai visszhangozzanak bennünk, mely egyszerre utal a történelmi vármegyére s annak természeti adottságára, melyről Beke György (1927– 2007) oly érzékletesen, ihletetten ír az 1975-ben megjelent riportkötete – Szilágysági hepehupa – Prológusában: „Maga a természet írta elő, mikor e tájat megalkotta. Egymásra szabadítva hegyeket-dombokat, hogy mindegyre összeugorjanak, de békítve is őket, hogy szorításuk elernyedjen, ölelés válhasson belőle. A Szilágyságról csak ezzel lehet kezdeni a krónikát: a hepehupával… (…) Erről a hepehupáról sokáig azt hittem – tán van még, aki így hiszi –, hogy szép hasonlat, költői kép csupán, hangzatos, el lehet játszani vele. E táj megtanít, hogy ez itt nem díszlet, hanem lényeg. (…) Dombról völgybe, lefelé száll, szalad a hepehupás táj, ez a törvénye. De a völgy aljából következik megint a domb, a kapaszkodó, minél mélyebb a táj bugyra, annál meredekebben, törvény ez is, szilágysági parancsolat. Nyugtalanító, de meg is nyugtató szabály.” A látvány ihlette természeti képet – mutatis mutandis – kivetíthetjük a tájegység történelmére, szellemi életének Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájából kiolvasható hullámmozgására is, melynek csúcsain ott találjuk a Református Kollégium megalapítását (1646), a Wesselényi Egyesület létrehozását (1883), a Wesselényi– és a Tuhutum-szobor felavatását (1902), a történelmi megye városaihoz – Zilah, Szilágysomlyó, Zsibó, Szilágycseh, Tasnád… – köthető megannyi társadalmi, művelődési eseményt, melyek meghatározták arculatát, szellemi életének alakulását. Közéjük tartoztak a megyeszékhelyen indított, megjelent lapok – Szilágy (1877), Szilágy és Vidéke (1883), Szilágy-Somlyó (1883)… –, amelyek nem csupán egy táj információs igényét voltak hivatottak kielégíteni, hanem közvéleményt formáltak, igényes szellemiségükkel a közösség műveltségi szintjének emelését is szolgálták. Az 1968-as területi-adminisztrációs átszervezés következtében robbanásszerűen felduzzasztott megyeszékhelyen a magyarság arányszáma mélypontra süllyedt. De az 1989/90-es fordulat valósággal tűzbe hozta, egységbe kovácsolta, cselekvésre buzdította a megye szellemi embereit. Az első hónapokban létrejött az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Közművelődési Egyesület helyi fiókja, a Szilágy Társaság, A Pro Zilah Egyesület, a szilágysomlyói Báthori István Alapítvány, a Zilahi Kincs Gyula Alap, a szilágycsehi Tövishát Kulturális Társaság… Újraindul a Szilágyság hetilap (1991). 2000-ben megalakul, s egy év múlva szilágysági művelődési folyóiratként, negyedéves periodicitással jogi bejegyzést is nyer a Hepehupa, melynek első száma 2002 januárjában jelent meg. A kezdettől igen igényes tartalmi és nyomdai kivitelezésben megjelenő lap alapítója és kiadója Major István nyomdatulajdonos, a zilahi Color Print kft ügyvezető igazgatója, támogatói sorában pedig ott találjuk a Szilágy megyei tanácsot, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központot, a Communitas Alapítványt. A megpezsdült szellemi mozgalom animátorai között meghatározó szerepet vállal a Petri Mór-díjjal kitüntetett Fejér László újságíró, aki a kezdetektől főszerkesztőként jegyzi a lapot, továbbá tanárok, múzeumi szakemberek, kutatók, képzőművészek, a kulturális élet jeles személyiségei. A Hepehupa lett a tájegység első magyar nyelvű művelődési kiadványa, hisz korábban csak hetilapok léteztek. A folyóirat céljairól a főszerkesztő tájékoztatott: „A kiadvány induláskor kitűzött célja a helybeli – szilágysági és innen elszármazott – szerzőknek közlési lehetőséget nyújtani. Előzőleg helytörténeti, néprajzi tanulmányok, irodalmi alkotások csak rétegkiadványokban, illetve magyarországi lapokban jelenhettek meg. A folyóirat szilágysági jellegét biztosítják a Szilágyság-kutatás témakörében – a Gyökerek rovatban – közölt tanulmányok: helytörténet, művelődés-, művészet- és gazdaságtörténeti munkák, néprajzi és népköltészeti gyűjtéseket összegző dolgozatok, egyháztörténeti írások. A kiváló helyi szerzők és kutatók mellett helyet kaptak a lapban szilágysági témákat feldolgozó, az egyetemes magyar kultúrértékeket bemutató írások szerzői is. Közülük említeném Papp Zoltán debreceni és Kovács Miklós váci történészt, Halász Péter budapesti néprajzkutatót, Karácsonyi Károly, Németországban élő természettudóst, dr. Kiss László szlovákiai orvos-történészt, Bíbor Mátét, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár levéltárosát, egyetemi oktatót, Petkes József képzőművészt és néprajzost… Az elmúlt években megjelent sorozatok közül említeném Kovács Miklósnak a volt Wesselényi Kollégium történetét, Lóga Zsoltnak a szilágysági vasúthálózat kiépítését bemutató dolgozatát, a nemrég elhunyt Majos Miklós tanárnak a szilágysági kertész-falvak életét bemutató írásait. Föltétlen szólnom kell az évfordulókhoz kötődő tematikus számokról: Ady Endre zilahi életéről (2002), a kuruc szabadságharc 300. évfordulójáról (2003) – e számban közöltük Tóth–Máté Miklós: Rodostó című egyfelvonásos drámáját, amelyet Kassán mutattak be először –, továbbá a Munkácsy Mihály alkotásainak csíkszeredai kiállítása alkalmával született írásokat… Fölvállaltuk a helyi, illetve innen elszármazott írók és költők – Simonfy József, B. Simon György, Müller Dezső, Boda Edit, Kiss Lehel, Győrfi Simone, Fazakas László… – alkotásainak közlését. Ugyanakkor helyet kap a lapban a magyar nyelvterület számos alkotója: a kárpátaljai Vári Fábián László, az anyaországi Újházy László, Devecseri Zoltán, Borbély László, Villányi László, Grendel László… Verssel, prózával volt jelen a lapban a szebeni származású Franz Hodjak, az amerikai Peter Cooper… Irodalomtörténeti témájú írásaink hasonlóképpen tágítják azt a szellemi kört, ami olvasóink tájékozódását segíti. Nagy figyelmet fordítunk a megye képzőművészeti életének bemutatására. A lap »minitárlata« az első és hátsó borítókon színes reprókban, igényes nyomdai kivitelben járul hozzá a kiadvány tematikus palettája megjelenítéséhez. Szabó Vilmos, Barta Ilona, Adorján Ilona, Sepsi József, Hajdú Attila, Szervátiusz Jenő, Wagner Péter alkotásai, továbbá a New York-ban élő Frank Deak fotóművész szilágysági, illetve a világ más tájain készült fekete-fehér és színes képei számottevően gazdagították, emelték a művészeti rovat fényét. A tematikai gazdagságot jelzik a lapban közölt tudományos munkák, Egyed Ákos, a nemrég elhunyt Csetri Elek, Vékov Károly, Kozma Dezső, Péntek János szilágysági vonatkozású vagy általános témát feldolgozó munkái a lap szélesebb beágyazódását szimbolizálták, növelték értékét és ismertségét. A 10. évfolyam idején végzett összegzés szerint a Hepehupa hasábjain száznál több szerző 1226 írása jelent meg, ebből 110 tanulmány, 57 néprajzi dolgozat, 25 önéletírás, számos vers, kisregény, regényrészlet, dráma, vallási tárgyú dolgozat, könyv- és lapismertető jelent meg. Folyóiratunk népszerűsítését, ismertetését szolgálták az olvasókkal szervezett találkozók a megyében, továbbá Kolozsváron, Szebenben, Nagybányán, Szamosújváron, Nagyváradon, valamint a határainkon túl: Budapesten, Győrben, Gyulán, Bécsben… Munkatársaimmal – Bekő N. Ildikó, Kiss Lehel, Kovács Kuruc János, Lakóné Hegyi Éva, László László, Zsigmond Attila, Szőke Anna, Major Éva, Niculaş Tudoran Cristian – azon munkálkodunk, hogy az induláskor felvállalt szolgálatunkat és szerepüket a lehető legjobban teljesíthessük.” Egy maroknyi csapat zászlajára írta, hittel vallja Báthori István erdélyi fejedelem szavait: „Hiába él, aki senkinek sem használ.” Ez a kitűnően szerkesztett lap, a kiváló nyomdai kivitel is igazolja, hogy áldozatos hittel és munkával ki lehet emelkedni a hepehupa völgyeiből, hogy a kommunista diktatúra idején palackba zárt jó szellem, a nyilvánosságtól eltiltott, a tevékenységében korlátozott, a béklyóitól megszabadult alkotó akarat csodákat tud teremteni. Ilyen csodaszámba menő siker a Hepehupa ötven száma – távol a tudományos, kulturális centrumoktól, jelezve azt, hogy a használni akaró, a tájhaza és lakói, az egyetemes magyar szellemi élet szolgálatára elszegődött, ihlettel és cselekvő akarattal megáldott személyiségek valóban hasznára lehetnek a magyar kultúrának és szellemi életnek. Máriás József, Művelődés (Kolozsvár) 2014. augusztus 28.Beiratkozás posztliceális képzésreA szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium a 2014-2015-es tanévben egy egészségügyi ápolókat képző posztliceális osztályt és egy gyógyszerész asszisztensképző posztliceális osztályt indít. Államilag támogatott képzés (7 hely) – egészségügyi ápolókat AMG Államilag támogatott képzés (12 hely) – gyógyszerész asszisztensképző AF A képzés magyar nyelvű és az Oktatási Minisztérium által engedélyezett, az egyetlen ilyen jellegű, magyar nyelvű államilag támogatott képzés a Partiumban. A képzésre egyaránt jelentkezhetnek érettségivel rendelkező, illetve tizenkét osztályt végzett, de érettségi diplomával nem rendelkező diákok. A felvételi jegy 50 % a felvételi írásbeli teszt eredménye, 50 % az érettségi átlaga – azon diákok esetében, akik nem rendelkeznek érettségivel, ezt 4-es jegynek számítjuk, tehát pl. teszt eredménye 10+4/2=7 felvételi jegy. A felvételi teszt egy 30 kérdést tartalmazó dolgozat, egyenként 4 válaszlehetőséggel, kérdésenként egy helyes válasszal, a meghirdetett tematika szerint. Az egészségügyi ápoló szakra jelentkezők számára biológiából, a gyógyszerész aszisztens szakra jelentkezők számára biológiából és kémiából kell felvételizni. Vidékről vagy más megyéből jelentkező diákjaink számára igény szerint bentlakási elhelyezést is biztosítunk. A képzés magas színvonalát oktatóink, a város neves magyar orvosai és ápolói biztosítják. Beiratkozni szeptember 1.-5. között munkanapokon 9-14 óra között az iskola titkárságán lehet. erdon.ro 2014. augusztus 31.82 éves korában elhunyt Dr. Bura LászlóDr. Bura László helytörténész, néprajzkutató, pedagógus, újságíró, nyelvész, pedagógiai szakíró 2008 óta Szatmárnémeti díszpolgára volt. Élete során több szatmári oktatási intézmény létrehozásában vett részt, alapító tagja volt a Szatmárnémeti RMDSZ-nek és ott bábáskodott a nemrég megszüntetett Szatmári Magyar Hírlap születésénél is. Számos helytörténeti írás, tanulmány szerzője volt, szombat éjszakai halálával hatalmas űrt hagyott a megye kulturális életében. Életútja ismertetésében Kaiser Ernő laudációjából idézünk. Szatmárnémetiben született 1932. március 31-én; Szülővárosában végezte a középiskolát, 1950-ben érettségizett az Állami Magyar Fiúlíceumban. A Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv- és irodalom szakot végzett 1950-1954 között, magyartanári oklevelet szerzett. IV. éves korában gyakornoknak nevezték ki az egyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékére, az államvizsga után ugyanott dolgozott főgyakornokként. 1955. március 26-án letartóztatták, a Nagyváradi Katonai Törvényszék 6 év börtönbüntetésre ítélte államellenes szervezkedésért. Ügye újratárgyalásakor (1956. június végén) megszüntették ezt a vádpontot, de megmaradt az 5 év büntetés tiltott kiadvány terjesztéséért, amelynek letöltése alól azonban az 1955. évi kegyelmi Dekrétum felmentette. 1956. szeptember 1-től Mezőpetriben majd Szatmárnémetiben általános iskolában tanított, megnősült, mind a négy gyermeke egyetemet végzett. 1971-től az akkor létesített Magyar Líceum tanára 1990 januárjáig (az iskola neve közben többször megváltozott), 1987-1989 között fél katedrája a Mihai Eminescu Líceumban volt (az oda helyezett magyar osztályokat tanította). 1968-ban beiratkozott a Babes-Bolyai Tudományegyetem filológiai karára doktori képzésre, 1972-ben megszerezte a filológia doktora tudományos címet. Nyelvészeti tárgyú doktori értekezést írt, témája a faipari kismesterségek szakszókincsének kutatása. Az 1989. december 26-án az akkor megalakult RMDSZ alapító tagja, négy éven át a Szatmár megyei vezetőségének tagja. 1990 januárjában megválasztották az akkor vegyes tannyelvű gimnázium 5-ös számú Ipari Líceum igazgatójává. 1990. január végén kezdődött Bura László iskolaszervezői munkássága. A kétnyelvű líceumból a II. félévben 10 párhuzamos magyar tannyelvű osztállyal plusz esti tagozattal működő líceum lett, és 1990 őszétől visszaszerezte a Kölcsey Ferenc Líceum nevet. 1991-ben hozzájárult ahhoz, hogy a líceum épületében annak tanáraival meginduljon az ún. Református Szemináriumi Líceum, és a Római Katolikus Szemináriumi (későbbi nevén Hám János) Líceum. 1994. augusztus 31-én nyugdíjba ment, a megyei tanfelügyelőség azonban kinevezte a Hám János Líceum igazgatójává, melyet a következő tanévtől 3 éves egészségügyi posztszekunder tagozattal kiegészítve Hám János Iskolaközponttá alakított. 65. életéve betöltésekor 1997. november 30-tól végleg nyugdíjba ment. A Babes-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara 1999. október 1-től Szatmárnémetibe kihelyezett Tanítóképző Főiskolai Tagozatot indított. Az egyetem Szenátusa Bura Lászlót adjunktusi beosztásban előadóvá nevezte ki, egyúttal a Főiskola helyi tanulmányi igazgatójává. Az intézmény működését irányította 2004-ig, azóta a Babes-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara kihelyezett (bolognai típusú) egyetemi tagozatán óraadó tanár volt. Munkáját számos díjjal ismerték el: 1996-ban Romániai Magyar Pedagógus Szövetség Életmű-díjjal tüntette ki, 2004-ben kapta meg az Identitas-díjat, 2005-ben nyelvészeti és néprajzi munkákért a Szatmár Megyei Tanács kulturális díjával tüntették ki, 2008-ban Szatmárnémeti díszpolgára lett - hogy csak néhányat soroljunk fel a rengeteg elismerésből. Dr. Bura László halálával pótolhatatlan veszteség érte a szatmári, erdélyi tudományos és kulturális életet. Nyugodj békében, Laci bácsi. Bura László (Szatmárnémeti, 1932. március 31. − Szatmárnémeti, 2014. augusztus 31.) szatmar.ro 2014. november 10.Faültetéssel ünnepelt a jubiláló szatmári EKEFaültetéssel, kirándulással és emléktábla-avatással ünnepli az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) szatmári osztálya megalakulásának 20. évfordulóját. Miután a tagság és a szimpatizánsok körülbelül egy hónapja a Kolozs megyei Várfalván tartottak többnapos tábort, szombaton Szatmárnémetiben 20 darab platán elültetésével emlékeztek meg a jeles évfordulóról. Szabó László elnöktől megtudtuk, bár a 19. század végén alakult, majd országos méretűvé vált szervezetnek a kommunizmus idején történt feloszlatása előtt szinte minden nagyobb településen volt tagszervezete, Szatmárnémeti esetén nem találtak erre utaló feljegyzést, így 1994-ben valóban alapításról és nem újjászervezésről volt szó. Az ötlet és a megvalósítás egyaránt Csillag Antal, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium egykori földrajztanárától származott, akinek tiszteletére hamarosan emléktáblát helyeznek el. Az elnök szerint nem is egyet, hanem kettőt – egyet a Kölcsey régi épületében, melyben jelenleg a református gimnázium működik, és egyet abban az ingatlanban, ahol jelenleg működik az iskola. Szabó László szerint az aktív tagságuk létszáma 50 közelében mozog, a szimpatizánsaik viszont ennél jóval többen vannak, egy-egy népszerű megmozdulásra sokan érkeznek. „A szervezet alapszabályzatában szereplő mindhárom területen, azaz természetjárás, örökségvédelem és környezetvédelem témájában egyaránt örömmel fogadjuk a kezdeményezéseket, a tevékenységek olyan irányba bővülnek, amerre az aktív emberek alakítják” – fejtette ki. Elmondta, az évente szervezett Tour de Tour kerékpáros tájékozódási verseny és az autómentes nap alkalmából tartott biciklis kirándulások mellett jelenleg igen népszerű a tiszai kenutúrájuk. Ugyanakkor olyan programok is megjelentek az egyesületi életben, mint a Mária-út kialakításában való részvétel. A kirándulásokon és sporttevékenységeken túl a legtöbben a Túr menti, több mint 20 ezer hektáros Natura 2000-es terület gondnokaiként ismerik a szervezetet, ami nem ritkán vezet konfliktusokhoz a beruházni akaró vállalkozókkal, vagy épp politikusokkal. Szabó László ezzel kapcsolatban elmondta, a szervezet egy szakemberekből álló csoportja vállalkozott erre a komoly feladatra, mely valóban sért néha egyes érdekeket. Kifejtette, volt eset rá, hogy megkeresték: vezetőként próbáljon meg enyhíteni a gondnokság szigorán, azonban ezt elutasította. Elmondta, neki nem szakmája a természetvédelem, ezért a vitákba nem kíván belefolyni, fellépni pedig csakis akkor lenne hajlandó, ha törvénytelenség gyanúja merülne fel, amire eddig nem volt példa. Az elnök szerint a jövőben is szívesen fogadnak mindenkit, aki szeretne bekapcsolódni az egyesületi életbe. Babos Krisztina Krónika (Kolozsvár) 2014. december 11.Megidézett terrorKovászna megye prefektusa nem ért egyet Kölcsey Ferenccel: a magyar nép még nem bűnhődte meg a múltat s a jövendőt. Háromszék áprilisban beiktatott kormánymegbízottjával, Marius Popicával szemben nagy reményeket tápláltak közösségünk helyi vezetői: kiegyensúlyozott értelmiséginek tartották, nem úgy, mint a magyar székely jelképek ellen indított hadjárat miatt perkirályokként emlegetett elődeit. Ehhez képest Popică most példátlan támadásra vetemedett: 5000 lejes bírságot szabott ki azért, mert egy rendezvényen elénekelték a magyar himnuszt. A román kormány helyi képviselője június 4. óta tartogatja tarsolyában „meglepetését”, és úgy gondolta, most a legalkalmasabb beélesíteni a sepsiszentgyörgyi Trianon-megemlékezésen tapasztaltak miatt készenlétben tartott büntetést, éppen azután, hogy Kézdivásárhely városvezetését is hasonlóképpen szankcionálta a december elsején kevesellt román zászlók miatt. A Năstase-kormány 2001-ben kormányrendelettel módosított az állami jelképek használatát szabályozó 1994/75-ös törvény alkalmazásán. A más államok himnuszának eléneklését taglaló cikkelybe egyetlen szót csempésztek be: ezt azóta kizárólag hivatalos, nemzetközi rendezvényeken engedélyezik. Akkor az RMDSZ himnuszénekléssel tiltakozott, ami bűnvádi eljárást vont maga után, de az ügy végül elcsendesedett. Popică mostani bírsága azonban olyan újabb precedenst teremt, amely minden bizonnyal diplomáciai botrányt kavar – éppen akkor, amikor Románia új külügyminisztere a magyar–román párbeszéd fontosságát hangsúlyozta, és a közös érdekek és a kényes témák megtárgyalására készül, elfogadva magyar kollégája budapesti meghívását. Lesz miről beszélgetniük. Huszonöt évvel a kommunista diktatúra bukása után ugyanis a román hatalom két, csontigható üzenettel jelezte az erdélyi magyarságnak, hogy nincs vége a meghurcoltatásnak: a Székely Mikó kollégium újraállamosításával a világi vagyon elkobzásának rémképét, a nemzeti imánkat eléneklők bűnössé nyilvánításával pedig lelki megtörésünk démonait éleszti fel. Páva Adorján Krónika (Kolozsvár) 2014. december 18.Küzdelem a tiszta jövőképértImmáron több mint fél évezrede – nagyszámú okmányban – több nyelven is olvasható SZÉKELYFÖLD/SEKERLAND stb. neve. Jelentése: székelylakta terület. Erdély népei évszázadok óta így használják. Amikor e megnevezés kialakult, itt többnyire csak székelyek éltek. E nép nem jövevény, nem bevándorló, hanem őshonos. Elődei büszke katonaként védték Erdély népeit és gyakran a szomszédos román vajdaságokat is. Ott vannak a moldvai vaslói (Vaslui), 1475-ben vívott csatában, de 1595-ben Szinán pasa hatalmas megszálló hadseregét is ők verik ki Havaselvéről, biztosítva a kis román vajdaság függetlenségét. Se szeri, se száma annak a véráldozatnak, amelyet az itt élő népek védelméért hoztak. A székely nép, bár kitalált, propagandajellegű történelmet tanult, tudja, hogy hajdanán, a székely letelepedés előtt Székelyföld területén magyar vármegyerendszerben, egyházi szervezetbe tömörült magyarság és kisszámú szláv lakosság élt. A székelyek nagyon jól tudják – a dákoromán tanmese ellenére is –, hogy a románok székelyföldi betelepedésének kezdete csak a 16. századtól igazolható. Amíg Erdély az állandó jellegű betelepedés eredményeképp elrománosodott, e közösségi társadalomban élő székelység még ma is túlnyomórészt székelymagyar. Így például Sepsiszentgyörgyön az első két román család okleveles említése 1614-ből származik. A történelem folyamán – kisebb-nagyobb megszakításokkal és jogkörrel, azaz a honfoglalástól számítva 981 évig, vagyis 1876-ig – külön szervezésű, saját igazgatással, törvénykezéssel, a mai szóval élve területi autonómiával rendelkeztek. Nem véletlenül jogos a Székelyföld megnevezés! Sepsiszentgyörgyön 1880-ban mintegy 5 család, 31 személy vállalja románságát. Ha elfogadjuk, hogy az igazság egyetemes, akkor ami igaz az egyik nép számára, az érvényes a másikra is. Nicolae Iorga az 1900-as évek elején kiadott tankönyvben írja: a „román föld nem áll csupán a mai Romániából... Román föld minden hely, melyen a mai napig nemzetünk többségben lakik”. Mivel a Vasgárda szellemiségét továbbvivő Új Jobboldal szokássá tette a székelyföldi gyűlölet- és félelemkeltő hecckampányt, melyet erős rendőri védelem mellett gyakorol, és ordítozza a „Székelyföld nem létezik!” szlogent, melynek ellentéteként megszületett a „Székelyföld nem Románia!” is. Ami természetesen így helytelen, mert használói a „Székelyföld nem román föld!” helyett mondják. Itt az ideje, hogy ismételten, mindenki, nem csupán a románok, de magyarok számára is érthetővé tegyük: e két jelszó nem azonos jelentésű! Azok, akik ragaszkodnak a „nem Románia” szófordulathoz, használják csak a saját rendezvényeiken! Alkossanak külön érdekképviseletet, tűzzék ki célul Székelyföld függetlenségének kivívását. Ilyen pártok Európa-szerte működnek. A Székelyföld nem Románia hangoztatása annyit jelent, hogy használói nem autonómiát, önrendelkezést, hanem függetlenséget követelnek! Lelkük rajta, de ezt ne az autonómiáért folytatott békés tüntetésen, nagygyűlésen tegyék, mint amilyen a november 29-i sepsiszentgyörgyi nagygyűlés is volt, amely a közelgő román nemzeti ünnep előtt célul tűzte ki, hogy békésen, jelszavak nélkül hívja fel a románok figyelmét arra: Gyulafehérváron nemcsak Erdély elszakítását mondták ki, de az egyenlő jogok biztosítását is. A valamit valamiért elv alapján az elszakított magyar területekért autonómiát ígértek az itt élő népeknek. Idézem: „minden nép saját nyelvén, kebeléből való egyének által fogja művelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni”. Úgy gondolom, a felelőtlen szlogenek, a nagymellű kijelentések kimondottan károsak a kollektív jogokért folytatott küzdelmünkben. Lehet valami jogos, de a magyarkodás, a „jól odamondottunk” szövegek a román nacionalisták malmára hajtják a vizet, mert erre hivatkozva riogatni lehet a románokat a székely autonómia ellen. Az említett békés jellegű nagygyűlésen a szokásosnál nagyobb arányú volt a magyar értelmiségiek részvétele, őket többnyire ötven-hetven év körüli, tisztességben megélt életpálya után így megsérteni azért, mert a megbékélés szellemét látták a rendezvényben, arra utal, hogy a román politikai elitet minden zavarja, ami teljhatalmát kétségbe vonja. Visszatetszést váltott ki a szervezőkből és a jelenlévőkből egyaránt a néhány másodpercig hangoztatott „Vesszen Trianon!”, illetve „Székelyföld nem Románia!” szlogen, mert az ónos-jeges időben érkezők e napot a megbékélés kezdetének gondolták. Jó érzékkel, politikai érettségről adtak tanúbizonyságot, nem csatlakoztak ahhoz a néhány emberhez, akiknek már elegük van másodrangú állampolgárként élni, és elkeseredésükben skandálták az említett jelszavakat. Ők jól tudják, hogy a gyulafehérvári népgyűlésen részt vevő román vezetők a 43 százalékarányú román „relatív többség” nevében követelték a Debrecenig tartó magyar területeket. Vigyázat, ez nem azonos a trianoni diktátummal Romániának ítélt területtel, amely némileg szűkebbre sikeredett, így a románság számaránya 53,8 százalékra ugrott. Erdély elszakítására népszavazás nélkül került sor. Ne feledjék, Székelyföld népét jogosan megilleti a területi autonómia joga! Ha valóban békés együttélést akarunk román demokrata barátainkkal együtt, nem elég csak szép szavakat zengetni, de a közösségi jogokat is biztosítani kell. Ha azonban folytatódnak a helytartók, a prefektúra vezetőinek a székely lakosság elleni megfélemlítési akciói, akkor a románság őrangyalai darázsfészekbe nyúlnak, lavinát indíthatnak el! Elég, ha az elmúlt napok megfélemlítési provokációit említem. Példásan megbüntetik a kézdivásárhelyi polgármestert, mert a románok december elsejére időzített nemzeti ünnepén nem tanúsított megfelelő szolgai alázatot, „nem díszítette fel kellőképpen” a székely-magyar várost. A békés együttélés erősítésére elgondolkoztató módszer a református egyház 346. számú verses imádságának, zsoltárának, a Kölcsey Ferenc alkotta Himnusznak az elénekléséért pénzbüntetést szabni. Erre még a Ceauşescu kommunista parancsuralmi rendszere sem vetemedett! Érdekes az is, hogy december elsején az őshonos székelységellenes, fasiszta jelszavakat skandálók ez idáig még semmilyen büntetésben nem részesültek, pedig három éve ezt teszik. A diszkrimináció egyértelmű! Ha a megfélemlítési akciók folytatódnak, senki ne várja el, hogy a székelység megtartható csupán a Románián belüli önrendelkezés követelése mellett. Márpedig teljes gőzzel folytatódik a székelység megalázása. A Háromszék népének adakozásával felépült Református Székely Mikó kollégium magyar nevét is el kell távolítani, és a gróf Mikó Imre-táblát is, „mert elöl szerepel a magyar szöveg, majd következik a román és az angol nyelvű fordítás”. Ez történik akkor, amikor a Constantin Brâncuşi- és a Mihai Viteazul-iskolnál hiányzik a kétnyelvű tábla! Marius Popica prefektus utasítja a polgármestert, Antal Árpádot arra is, hogy a székelység szimbólumait hordozó székely zászlót, amely a város parkjában áll, vetesse le, mert ha ezt nem teszi, akkor büntetik. Feladatul szabja a magyar nemzet zászlajának eltávolítását a székelymagyar város polgármesteri hivatalából, de a szlovák, szerb, moldovai zászlóról nem szól. Nyilván, ez és a hozzá hasonló intézkedések a román államhatalom nacionalista és diszkriminatív politikáját tükrözik. Magyar és román értelmiségiként miként állíthatjuk honfitársainknak, hogy Romániában is lehetséges a békés együttélés, ha egy békés nagygyűlésen való részvétel miatt szélsőségesnek nevezik közösségünket? Egy sajtóbéli megfogalmazás szerint milyen jövőképünk lehet, ha „ellenségként kezelnek, kioktatnak, fenyegetnek, vagyonunkból kiforgatnak, megaláznak, tiltják nemzeti jelképeink használatát, és még a létünket is kétségbe vonják, miközben elvárják, hogy legnagyobb nemzeti tragédiánk kezdetének évfordulóján örömkönnyeket hullatva ünnepeljük, hogy diszkriminációban élhetünk”? Valóban, milyen jövőképünk lehet? Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. január 22.Január 22., a magyar kultúra napjaVár állott, most...? 1989 óta január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban – a kézirat tanúsága szerint – e napon fejezte be a Himnusz megírását. „Nem tudjuk megfejteni azt a varázslatot, hogy még ma is ennek az olykor félszeg, csöndes, elmélyülő embernek, Kölcsey Ferencnek a mondatai bírnak a legnagyobb visszhanggal szerte a világban, ahol magyarok élnek, és azok lelkében is, akik nem magyarnak születtek. Nem csak akkor, amikor a Himnuszt énekeljük, de akkor bizonyosan” – idézi fel írásában Kölcsey emlékét Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Akkor • ezzel talán meg is volnánk. Még egyszer végigolvasta mind a nyolc versszakot, kicsit töprengett; az utolsó strófa kezdősorában leírt változtatás módosít a keretes szerkezet szigorán, nincs is ezzel baj, de vajon jó irányba módosít? A főhangsúlyos mondat- és sorkezdő pozícióból Isten hátrál egy lépést, és a „Szánd meg” kapja a legnagyobb nyomatékot. „Isten, áldd meg a magyart...”, „Szánd meg Isten a magyart...”, jó, nem veszélytelen az átalakítás, mégis helyes, hiszen így teljes a fohász. Mintha kicsit megnyugodott volna, letette a tollat, arrébb tolta a szálkás betűkkel teleírt papírt, még átfutott az agyán, hogy miként is illeszti majd a kéziratcsomóba ezt az új verset, aztán nem gyötrődött tovább, kinézett az ablakon. Szatmárcseke, csend, magány. 1823. január 22. Valahogy így képzelem, lehetett egészen máshogy is, de ez a kép van előttem. Mile Lajos Magyarország kolozsvári főkonzulja Szabadság (Kolozsvár) 2015. január 22.„Isten, áldd meg a magyart!”Amikor Kölcsey Ferenc befejezte, és letisztázta a Himnuszt, tudta, hogy poétaként jó munkát végzett, de azt nem tudhatta, hogy egy nemzet legszentebb fohászát, imáját írta meg, amely lassan kétszáz esztendeje immár újabb és újabb nemzedékek, milliók ajkáról fog az ég felé felszárnyalni, tiszta lélekkel kérni több szerencsét, jobb időket a magyarnak; hogy minden szabadságharca ezzel fog kezdődni, minden gyászünnepe ezzel végződik. Amikor tollát visszahelyezte a kalamárisba, s egyéb dolgai után látott szatmárcsekei remeteségében, úgy érezhette, ő megtette a magáét, amit csak egy költő, egy nemzetéért élő-haló politikus, egy igaz férfiú megtehet: elkészítette nációja poétai számvetését. Kölcsey azt vette számba, amit előtte már az egész magyar poézis részletekben számba vett, az Ómagyar Mária-siralomtól, Balassin, Bornemisszán és Zrínyi Miklóson át, a többé-kevésbé kortársnak számító Csokonai Vitéz Mihályig és Berzsenyi Dánielig. De Kölcsey összegezte mindazt, amit korábbi poéták, gondolkodók már jeleztek, s az összegzéséből készült leltárt tette a nemzete elé, megkoszorúzva tiszta lelkének az égre irányított fohászával, hátha lenne végre annak foganatja. S nemzete is megszívleli az összegezés tanulságait. Kölcsey nem tudhatta, hogy a szenvedések java még hátravan, de azt sem remélhette, hogy a magyarság „zivataros évszázadairól” írott Himnusza mindenkoron vigasz, elégtétel, gyógyító orvosság lesz a sebekre. Nem tudhatta, hogy szülőhelye, Sződemeter teljesen elvesz az idegen tengerben, hogy politikai szerepléseinek legfőbb színtere, az egykori megyeszékhely, Nagykároly határvárossá változik, s a magyarság szempontjából már a „határokon túl”. Kölcsey azt tudta, hogy minden tapasztalások, féltések, didergő reménykedések okán ki kell mondania azt, ami talán minden magyar lelkében ott szunnyadt, arra várva, hogy végre egy igazi kibeszélője legyen: „szánd meg és áldd meg, Isten, a magyart, kit annyi vészek hányának!” És kérte az égiek nemzete felé kinyújtott védőkarját, de nem ingyen, hanem egy nagy, töredelmes megvallás, nemzeti gyónás áraként. Istennel csak ilyen egyezséget és szövetséget köthet az emberfia. Főként, ha magyar, akit – úgy tűnik! – örökös próbákra szemelt ki az Örökkévaló. Magyari Lajos Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. január 23.Kölcsey és Vörösmarty a neten – Együtt szavalt a nemzetKárpát-medence-szerte számtalan felolvasással, ünnepi műsorral, színházi előadással, díjátadással ünnepelték meg csütörtökön a magyar kultúra napját. Második alkalommal rendezték meg az Együtt szaval a nemzet elnevezésű programot, amelynek idén az orosházi Táncsics Mihály Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium volt a házigazdája, de Erdélyből és a Partiumból is bekapcsolódott 58 magyar tanintézet a közös szavalásba, többek között Sepsiszentgyörgyről, Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Brassóból, Kolozsvárról, Temesvárról, Nagyváradról és Szatmárnémetiből. A Magyarország kezdeményezte programban számtalan magyarországi iskolán kívül szerbiai, szlovákiai és ukrajnai oktatási intézetek is jelentkeztek. Százötven csíki diák is szavalt Csíkszeredai diákok is együtt szavaltak a nemzettel csütörtökön. A pedagógusházban több mint százötven középiskolás diák mondta el a Himnuszt és a Szózatot ugyanabban az időpontban, amikor világszerte több ezer más diáktársa. Tavaly több csíkszeredai iskola külön-külön már bekapcsolódott a közös versmondásba, most viszont együttesen képviseltették magukat. A rendezvényen a Himnusz első szakaszán kívül minden évben egy, a nap megünneplésére méltó verset szavalnak el a diákok, idén a második vers Vörösmarty Mihály Szózata volt. Márai-díj Tompa Andreának Márai Sándor- és Csokonai Vitéz Mihály-díjat, valamint Könyvtári Minőségi Díjat adott át Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár csütörtökön, a magyar kultúra napján a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Márai Sándor-díjat Tompa Andrea kolozsvári származású, 1990 óta Budapesten élő író, színházkritikus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, a Színház című folyóirat szerkesztője vehette át a 20. századi kisebbségi lét kérdéseinek újszerű és hiteles prózai ábrázolásáért. Az írónak két regénye jelent meg eddig: 2010-ben A hóhér háza című, 2013-ban pedig a Fejtől s lábtól címmel a második. A szervezők sorsolás révén idén az orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumot választották ki a házigazda szerepére, az együttes szavalást vezénylő Jordán Tamás színművész innen irányította a rendezvényt. A YouTube internetes videomegosztó révén a világszerte számos helyszínről bekapcsolódó diák élőben látta a vezénylő művészt, így szavalhattak egyszerre, együtt. A különböző helyszíneken felvétel is készült, ezek szintén a YouTube-on tekinthetők meg. A csíkszeredai együttes szavalás is látható, az internetes oldal keresőjében az Együtt szaval a nemzet és Csíkszereda kulcsszavakkal rá lehet keresni a felvételre. A pedagógusházban összegyűlt csíkszeredai diákok számára csütörtök délelőtt, a közös szavalat előtt Budaházi Attila dramaturg, rendező tartott főpróbát, és látta el őket hasznos tanácsokkal. Az élő közvetítés kezdetén Jordán Tamás is gyakoroltatta először kissé a szavalókat, akik számára felidézte azt is, azért ünnepeljük január 22-én a magyar kultúra napját, mert Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz kéziratát. Végül helyi idő szerint 11 óra 10 perckor világszerte több helyszínen kezdték el szavalni a diákok a Himnusz első szakaszát, majd a Szózatot. A közös versmondás után a csíki diákoknak Túros Endre tanár beszélt a Himnusz jelentőségéről, születésének körülményeiről, a költő életéről. Farkas Szilvia, az eseményt szervező Nemzeti Kreatív Intézet kommunikációs igazgatója az MTI-nek elmondta: a kezdeményezéshez 718 iskola csatlakozott idén. Hozzátette: több iskola jelezte, hogy ugyan nincs internetkapcsolatuk, így nem tudják feltenni saját videójukat a YouTube-ra, de ők is csatlakoznak a közös versmondáshoz a meghirdetett időben. A különböző helyszíneken elhangzó valamennyi szavalat rögzítésre kerül, és a YouTube-csatornán visszanézhető. Április 11-éig, a magyar költészet napjáig a részt vevő iskoláknak lehetőségük lesz további szavalatokat is feltölteni, és a legnézettebbeket, illetve a legnagyobb tetszést kiváltókat jutalmazzák. A díjakat a magyar költészet napján adják át. A programot tavaly indította útjára Szőcs Géza kormánybiztos, miniszterelnöki főtanácsadó Jordán Tamás Kossuth-díjas színész-rendező szakmai irányításával. A kezdeményezés célja a magyar kultúra népszerűsítése és a magyar közösségek összekapcsolása szerte a világon. Szőcs Géza kormánybiztos a közös szavalat után az MTI-nek elmondta: a kollektivitás új formája alakult ki a projekt révén több százezer diák között. „Ez egy kohéziós erő a következő generációk számára, amelyekről aggódva szokás mondani, hogy gyengül bennük a nemzettudat, hogy sorvad az öszszetartozás élménye. Ez a projekt ezzel ellentétes hatóerőt jelent” – fogalmazott. Szőcs Géza nem tudta még pontosan megmondani, hogy jövőre melyik verset választja ki, de Berzsenyi vagy Ady egyik verse van a fejében. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezésnek évente újabb és újabb határon belüli és külhoni település ad otthont. A következő házigazdát az idei résztvevők közül sorsolással választják ki április 11-én, a költészet napján. Olvasással az irodalomért Marosvásárhelyen a korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is nagyszabású vállalkozással, 24 órás felolvasómaratonnal ünnepelték a magyar kultúra napját. Az Olvass fel Marosvásárhelyért! című eseményen a kora délutáni órákban zsúfolásig tele volt a Zanza kávézó. Az egyik asztalnál az Unirea Főgimnázium diákjai és tanárai ültek. Velük volt a tanintézet aligazgatója is, Brandner Emőke, akitől megtudtuk: a magyar tagozat tizedikes, tizenegyedikes és végzős tanulói mellett a harmadikosok is felolvastak. „Könyvszerető embernek tartom magam, a diákjaimat is erre nevelem. Úgy érzem, hogy a magyar irodalom, a magyar nyelv ezáltal marad fenn, ha megszerettetjük a gyerekekkel az olvasást” – fogalmazott az intézményvezető. Egyik diákja, Bálint Nóra maga is prózát ír, ezúttal azonban egy Reményik-verset olvasott fel. Idén a felolvasással párhuzamosan beszélgetéseket is szerveztek ismert vásárhelyi személyiségekkel. Ottjártunkkor éppen Boros Zoltán televíziós újságíró Török Viola rendezővel beszélgetett zene és színház kapcsolatáról, az erdélyi színházi világról. Csép Andreával és Brassai Zsomborral is összefutottunk. A megyei tanácsos Tisza Katától, a Maros megyei RMDSZ elnöke Vida Gábortól olvasott fel. „A felolvasó-maraton olyan rendezvény, amelyet támogatni kell, és a jelenlétünkkel kell felkarolni az ügyet és segíteni a szervezők munkáját” – fogalmazott Csép Andrea. Brassai Zsombor elmondta a rendezvény nevét annak idején többek között Vass Leventével, a rendezvény főszervezőjével találták ki. „Jobb a hangulat, felnőttebb a hangulat, komolyabb a hangulat. Szépen összekovácsolódik, és évről évre szebb és jobb irányba tágul ennek a rendezvénysorozatnak az ajánlata, amit valamikor négy évvel ezelőtt kezdtünk el. Most már románul is megszervezzük, kerekasztal-beszélgetések is vannak, és egy csésze kávé mellett alkalom nyílik az ismerkedésre: a marosvásárhelyiek megismerhetik a marosvásárhelyieket. Számomra ez a legfontosabb tényező. És az, hogy a csapatom, a partnereink, akikkel közösen szerveztük, örömmel, jókedvvel és egyre nagyobb hozzáértéssel végzik a munkájukat” – fogalmazott Vass Levente, a szervező Stúdium Alapítvány alelnöke. Saját műsorral is készültek az iskolák Számos erdélyi iskola is saját ünnepséget szervezett a Himnusz befejezésének évfordulóján. A Hargita megyei Tekerőpatakon a Tarisznyás Márton Általános Iskola diákjai például zenés-verses összeállítással készültek. „Iskolánkban nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a hétköznapok közül kiemeljük a jeles napokat. A gyermekek nagyon készülnek a rendezvényekre, a fellépők komolyan veszik szerepüket. A mai műsorral kapcsolatban azt vettem észre, hogy nemcsak megjelenésükben igyekeztek »ünnepiek« lenni, hanem lélekben is készültek” – mondta lapunknak Kolumbán Csilla vallástanár, a műsor szervezője. R. Kiss Edit, Vass Gyopár Krónika (Kolozsvár) 2015. január 23.Tőkés László: 1989 a Himnusz és a magyarok szabadságát is elhoztaAz 1989-es év hozta el a kultúra és a magyarok szabadságát, ekkor vált a magyarok törvényes himnuszává Kölcsey Ferenc költeménye, és ebben az esztendőben vívták ki szabadságukat a kelet-közép európai térség népei – mondta Tőkés László csütörtökön Nyíregyházán. A néppárti európai parlamenti képviselő a magyar kultúra napjának alkalmából rendezett, megyeházán megtartott rendezvényen arról beszélt, hogy 1989-től egy olyan kegyelmi idő kezdődött el, amelynek sok-sok ajándékával rendelkezik a magyarság, viszont sok lehetőséget elszalasztott. „Mindenképpen nagy áldása ennek a történelmi évnek, hogy a berlini fallal együtt a bennünket elválasztó trianoni határfalakat is lebontotta, és újból szabad lett a Himnuszt is énekelnünk” – fogalmazott a református lelkész. Tőkés László a megyeháza Bessenyei-termében összegyűlt hallgatóságát emlékeztette arra, hogy számos zaklatásban volt része az erdélyi magyaroknak, sokszor egy vicc vagy a Himnusz eléneklése miatt hívták be és vádolták meg őket a román hatóságok. Amikor 1989 decemberében egyik napról a másikra szabaddá vált Kölcsey Ferenc költeményének éneklése, azt szinte leírni és elmondani is lehetetlen – emlékezett Tőkés László. Felidézte, hogy egyes gyülekezetekben és településeken sokan még hónapokig „óvatoskodtak”, és a diktatúra bukása után sem merték elénekelni a magyarok fohászát. Ez az év a határok feletti nemzetegyesítés kezdete is egyben – tette hozzá. Tőkés László azt mondta, hogy ami 1989-ben elkezdődött, azt folytatni kell, „ennek vagyunk részesei a magyar kultúra napján is, ami a nemzeti értékeink ápolásáról, megmentéséről, megőrzéséről és gyarapításáról szól”. Az eseményen részt vett számos világi és egyházi méltóság, többek közt Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Egyházmegye püspöke, Szabó István és Baracsi Endre megyei közgyűlési alelnökök, valamint Vinnai Győző, a Fidesz-KDNP országgyűlési képviselője. A rendezvényen Kulturális örökségünk mentése a Kárpát-medencében címmel előadást tartott Őry László, a szervező Kárpátok Művészeti és Kulturális Egyesület elnöke. MTI Krónika (Kolozsvár) 2015. január 24.A magyar kultúra napját ünnepelték ZilahonA magyar kultúra napja alkalmából szervezett ünnepi műsort a Zilahi RMDSZ és a Szilágy Társaság január 22-én. A teltházas rendezvénynek a zilahi Ioan Sima Képtár adott otthont. A nagy érdeklődésnek örvendő rendezvényt Seres Dénes parlamenti képviselő, az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének elnöke nyitotta meg: „nem véletlenül ünnepeljük a mai napon a magyar kultúra napját, hiszen közel két évszázaddal ezelőtt írta meg Kölcsey Ferenc azt a költeményét, amelyet ma nemzeti imánknak mondunk. Ma nem csak a magyarság kultúrájára és elöljáróira emlékezünk, ez az alkalom az összetartozás fontosságára és az értékeink megőrzésének jelentőségére is rámutat”. „Időközönként fel kell elevenítenünk mindazon költők, írók, művészek alkotásait, akik időtálló műveket alkottak, ugyanakkor gondoskodnunk kell az új tehetségek kibontakozásáról is, mert ez határozza meg magyarságtudatunkat. A magyar kultúra napján nagyobb figyelmet szentelünk annak, hogy örökségünket nem csak ápolni, hanem továbbvinni és gyarapítani kell” – hangsúlyozta Seres Dénes. Az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének elnöke elmondta, nagyon büszke arra, hogy a képtárban a szilágy megyei képzőművészek alkotásait tekinthetik meg az oda látogatók, és hálás a gyerekeknek, amiért előadásaikkal mindig gondoskodnak a múlt szépségeinek megelevenítéséről. Fazakas Miklós, Zilah város alpolgármestere is köszöntötte az ünneplő közönséget: „büszke vagyok arra, hogy Zilahon ápolni tudjuk a magyar nyelvet. Fontos szerepet töltenek be közösségink életében az egyházi zenekaraink és énekkaraink, a tánccsoportok, a magyar játszóház és más különböző eseményeink. Felbecsülhetetlen értékként kell tekintenünk a magyar nyelvű óvodáinkra, iskoláinkra, kulturális egyesületeinkre és a megyei könyvtárra is, amely nagyon sok értékes könyvvel várja az olvasni vágyókat. A szép magyar nyelvünk csak akkor maradhat fenn, ha azt ápoljuk, ezért nagyon fontos, hogy gyerekeink a magyar óvodákba és iskolákba járjanak”. „Kölcsey szavaival élve mondom én is: Isten áldd meg a magyart! Egy áldott nemzet az sikeres mindenben, amit tesz, és nem fenyegeti a beolvadás veszélye. Ilyen közösség legyen a zilahi magyar közösség is” – hangsúlyozta Fazakas. Gáspár Attila, a Szilágy Társaság oszlopos tagja beszédében rámutatott arra, mi mindenben kötődik a magyar kultúra legértékesebb gondolata a szilágysághoz: „himnuszunk költője az egykori Szilágy megyében született, ugyanis a trianoni békeszerződésig Sződemeter szerves része volt a történelmi Szilágyságnak”. A felszólalók sorát Demény Péter egyetemi tanár zárta, aki kiemelte: „a kultúrában minden mindennel összefügg. A kultúrában ott van a Quimby: Sehol se talállak című dala, Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani című műve, benne vannak a népdalok, Bartók Béla, Hajmási Péter, Hajmási Pál, és helyet foglal benne a Kölcsey által megírt Himnusz is”. Zárásként Fejér László a Hepehupa szilágysági művelődési folyóirat XIII. évfolyamának 4. lapszámát, valamint Szabó Attila, az est házigazdája A zilahi kerámia című könyvet mutatta be. maszol.ro 2015. január 30.Pályázati pénzből újul meg a Kölcsey Ferenc FőgimnáziumPályázati úton újítanák fel a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium épületét. A projektet, melynek kivitelezéséhez a Regionális Operatív Programból kívánnak pénzt lehívni, csütörtöki ülésén hagyta jóvá a városi tanács. A Szatmári Római Katolikus Püspökség tulajdonában lévő épületet a városi önkormányzat bérli az iskola számára, a központi ingatlan azonban igen rossz állapotban van. Amint arról több ízben beszámoltunk, a Kölcsey-gimnázium három éve volt kénytelen elhagyni régi ingatlanját, a református egyház ugyanis visszakapta a Kálvin téren lévő egykori fiúiskola épületét, melybe a 90-es években újjáalakult református gimnáziumot költöztette. Maskulik Csaba városi tanácsostól megtudtuk, a tanintézet által jelenleg használt épület felújítását célzó tervezetet a katolikus püspökség készíttette, és a dokumentáció szerint a szükséges munkálatok értéke eléri a 31 millió lejt. Az épületet kívül-belül tatarozni kívánják, kivételt csak a körülbelül két éve megjavított tető képez. Az önkormányzati képviselő lapunknak elmondta, a tervek szerint manzárdosítják is a tanintézetnek otthont adó épületet, melyet naponta körülbelül ezer diák látogat. Babos Krisztina Krónika (Kolozsvár) 2015. február 20.Keresztülhúzott diáktervekAggasztja az erdélyi és partiumi diákokat, pedagógusokat a hír, miszerint ősztől megszűnhet a magyar nyelvű gyógyszerészképzés a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE). Bár ez a képzéstípus már korántsem olyan népszerű, mint az előző években, a vásárhelyi felsőoktatási intézmény vezetőinek a bejelentése számos diák terveit áthúzta. Sokan közülük külföldön folytatnák tanulmányaikat, mások kénytelenek a román nyelvű képzést választani. „Elkeserítő, ami történik, tanácstalanok vagyunk” – fogalmazott Barta Mónika csíkszeredai biológia szakos tanár, akit munkatársunk arról kérdezett, a székelyföldi városban tanuló végzősöket hogyan érintette Leonard Azamfirei rektor múlt heti bejelentése. A Márton Áron Gimnázium pedagógusa – aki rendszeresen részt vesz a MOGYE-re készülő helyi diákok felkészítésében – azt mondta, Hargita megye legnagyobb tanintézetéből hagyományosan sokan felvételiznek a MOGYE-re, és bár legtöbben az orvosi szakot választják, az idei végzős évfolyamból tudomása szerint 10-12 diák a magyar tannyelvű gyógyszerészeti szakra készül. „Ezek a végzősök legalább másfél éve készülnek a felvételire. Kiváló képességű, komoly gyermekekről van szó, akik rendszeresen tantárgyversenyeken vesznek részt, és akik előtt most bezárulni látszik a lehetőség, amiért már rég küzdenek” – mutatott rá a pedagógus. Barta Mónika elmondta, már tájékoztatta az érintett diákokat a vásárhelyi felsőoktatási intézmény terveiről, de még nem beszélték meg a diákokkal, hogy ez miként érinti őket, és mit tehetnének. „Míg nem születik végleges döntés az ügyben, nem is tudunk tanácsot adni a végzősöknek” – tette hozzá. Úgy véli, ez egyébként sem lesz könynyű, hisz ők kémiából készültek, és kevés más lehetőség nyitott előttük, esetleg vegyészmérnöki vagy kémia szakra mehetnének – említette Barta Mónika. Létfontosságú a magyar gyógyszerészképzés A Székelyföld számára létfontosságú, hogy Marosvásárhelyen legyen magyar nyelvű gyógyszerészképzés – mondta el megkeresésünkre Szabó Péter. A Kovászna Megyei Gyógyszerészkamara elnöke szerint a székely megyékben élő magyar fiatalok szempontjából is fontos, hogy a térségben működjön egy minőségi oktatást szavatoló egyetem, ahol anyanyelven sajátíthatják el a szakmát. „Azok a székelyföldi fiatalok, akik a gyógyszerészi hivatást választották, általában Marosvásárhelyre mentek tanulni, alapvető, hogy magyarul sokkal jobban megtanulhatják a mesterséget” – szögezte le Szabó Péter. A gyógyszerészkamara elnöke szerint olyan gyógyszerészekre van szükség, akik ismerik a magyar szaknyelvet, a betegekkel, orvosokkal is meg tudják értetni magukat. Irány külföld… „Nagyon rosszul érintenek engem a marosvásárhelyi gyógyszerészeti egyetem akkreditálása körüli gondok, mivel százszázalékosan biztos voltam eddig abban, hogy oda felvételizek” – nyilatkozta érdeklődésünkre Ludróczky Brigitta. A szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium végzőse szerint amint megtudta, hogy problémák lehetnek az általa választott szakkal, úgy döntött, tájékozódik más lehetőségek felől. Mint elmondta, mivel magyar nyelven szeretne továbbtanulni, elsősorban a magyarországi egyetemek által nyújtott képzésekkel ismerkedik. Csalódottak a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium diákjai is. Van, aki úgy érzi, már nem lenne ideje megtanulni a román szaknyelvet, mások viszont hajlandóak románul is tanulni a cél érdekében. Mátéfi Gréta Tamara két éve döntött a patikusi pálya mellett, és elszomorítónak tartja a hírt, miszerint lehet, ősztől nem kezdheti el az ehhez szükséges képzést. „Sokat készültünk eddig a felvételire, feladatokat oldottunk meg. Elég nagy baj lenne, ha nem indulna magyarul a szak, mert nem tudom, akkor hová mennék. Ahhoz, hogy a román tagozatra felvételizzek, már nem lenne elég időm, hogy megtanuljam a szakszavakat. Második opcióm az orvosi egyetem” – fogalmazott a végzős. „Szomorú lennék és csalódott, ha nem indulna magyar nyelvű gyógyszerészeti szak idén – mondta Turós Gréta, aki nyáron döntötte el, hogy gyógyszerész szeretne lenni. – Ha nem lesz más választásom, a román tagozatra felvételiznék, mert eldöntöttem, hogy ezt a pályát választom. Tudom, hogy nehéz lenne, mert tizenkét évig magyarul tanultam, és a felvételire újra kellene tanulnom az anyagot”. Népszerűbb az orvosi A székelyudvarhelyi természettudomány szakirányú gimnáziumi osztályok diákjai körében az orvos- és a fogorvosképzés a legnépszerűbb – tudtuk meg a városi tanintézetek vezetőitől. A Tamási Áron Gimnázium igazgatója, Laczkó György munkatársunknak elmondta, korábban készítettek egy felmérést a diákok körében, eszerint jelenleg egyetlen végzősük sem választaná a gyógyszerészeti szakot Marosvásárhelyen. Hozzátette, ennek ellenére az előző években is bőven volt arra példa, hogy diákjaik közül sokan meggondolták magukat az utolsó száz méteren. Laczkó úgy véli, amennyiben megszűnne a magyar tannyelvű képzés, bizonyára sokakat eltántorítana a beiratkozástól. A Krónika által megkérdezett kolozsvári magyar diákoknak nem áll szándékukban Marosvásárhelyen tanulni, hiszen orvosi és gyógyszerészeti egyetem van Kolozsváron is, s ha mégis elhagynák a kincses várost, akkor külföldön tanulnának inkább tovább. Csete Melinda, a János Zsigmond Unitárius Kollégium 11. osztályos diákja lapunknak elmondta, számára kézenfekvőbb a szülővárosi opció. Hozzátette: a hétvégén egy biológia tantárgyversenyen nagyenyedi diákokkal beszélgetett a MOGYE helyzetéről. „Szóba került a jelenlegi helyzet is, a diákok többsége azt mondta: abban az esetben, ha nincs lehetőségük arra, hogy anyanyelvükön tanuljanak tovább, akkor inkább Kolozsvárra jönnek, mert úgy tudják a kolozsvári egyetem amúgy is színvonalasabb” – mondta a 17 éves diáklány. Amint arról beszámoltunk, jelen állás szerint a MOGYE nyáron száz helyre hirdet felvételit a gyógyszerészeti fakultáson a román tagozaton, és nem hirdethet felvételit a magyar gyógyszerészképzésre. Az intézményben évek óta konfliktusokat szül a magyar tagozat háttérbe szorítása, működésének akadályozása: jóllehet Vásárhelyen 1948 óta létezik magyar gyógyszerészképzés, csak ideiglenes akkreditációs kérelmet hagynának jóvá, míg a román szaknak végleges engedélyt kért a vezetőség. Szilágyi Tibor volt rektorhelyettes szerint azonban az egyetem román vezetősége és a Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség próbálja meg ellehetetleníteni a magyar gyógyszerészképzést. A volt rektorhelyettes elmondása szerint a román és magyar nyelvű képzés akkreditációs kérelme azonos, csak a dosszié fedőlapján ír mást. A felsőoktatási intézmény szenátusa egyébként hétfőn ülésezett, de megoldás helyett csupán két lehetséges megoldást vázoltak fel. Egyik esetben a magyar képzést a román keretében engedélyeznék, a másikban a magyar tagozat külön akkreditációt kaphatna, de – álláspontjuk szerint – ez kizárólag ideiglenes lehet. A magyar tanárok egyik lehetőséget sem fogadják el, ugyanis ezeket diszkriminatívaknak minősítik a magyar diákokra nézve. Szabó Béla tagozatvezető elmondta, a közös működési engedély csak egyfajta megtűrt státust szabna meg a magyar képzésnek. Az ideiglenes működési engedélyt pedig azért nem tartják elfogadhatónak, mert az egyetem vezetőségének az álláspontja szerint ez sem biztosítana önállóságot a magyar képzésnek, és a jelenlegi helyzethez képest is visszalépést jelentene. A szenátusi ülés után a magyar tagozat vezetősége arról határozott, hogy nyílt levélben fejtik ki álláspontjukat a minisztériumnak és az akkreditációs bizottságnak, és hivatalos állásfoglalásra kérik a hatóságokat. Furcsállják továbbá, hogy a MOGYE februári toborzó körútja kevés kivétellel elkerülte az erdélyi magyar középiskolákat, ellenben román és szász vidékeken meglehetősen aktív kampányt folytattak. Krónika (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
