|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 557 találat | lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-420 ... 541-557 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Orbán Balázs 2014. június 17.KalákaszellemBizonyára sokan felkapják a fejüket, amikor Apáczai Csere Jánosnak, Brassai Sámuelnek, Bölöni Farkas Sándornak, Orbán Balázsnak, Kővári Lászlónak, gróf Mikó Imrének, Wesselényi Miklósnak vagy Kós Károlynak az erdélyi gazdasági gondolkodásban betöltött szerepéről hallanak Pedig ezek az érdemek túlhaladták régiónk határait, elegendő, ha csak a polihisztor Brassaira gondolunk, akinek ilyen vonatkozású könyvét a mai Harvard Egyetem négy nyelven adta ki. A későbbi utódok közül idesorolható Berde Áron, Erdély első közgazdászprofesszora, Debreczeni Márton, a helyi bányászat „guruja”, Rajka Péter, az erdélyi gépgyártás úttörője és társaik: Gyárfás Elemér, Kovrig Béla, Oberding József György, Nagy Miklós, Imreh István, Szász Pál, Gávai Gaál Jenő, Barabás Endre, Vencel József stb. ÖRDÖG I. BÉLA. Szabadság (Kolozsvár) 2014. június 17.Vissza a természethezFesztivállal ünnepelik az Ika vára helyreállítását A hétvégén Vissza a természethez néven falunapnak is beillő fesztivált tartanak Alsócsernátonban az önkormányzat által felújított Ika vára alatt, a készülő ünnepről és egyéb időszerű munkálatokról beszélgettünk Bölöni Dáviddal, a község polgármesterével. – Alsócsernáton az aszfaltozott útjával, vízhálózatával, szennyvízrendszerével, szépen rendbe tett könyvtárával mintafalunak tekinthető Háromszéken. A község többi településén milyen munkálatokra készülnek? – Ikafalván és Albisban írunk ki két közbeszerzési árverést multifunkcionális közösségi házak elkészítésére. A jelenleg használatos helyiségek nincsenek olyan állapotban, hogy oda érdemes volna befektetni javítás céljából, ráadásul az a tervünk, hogy az új építményekben gyűléstermet, orvosi rendelőt és várótermet képezzünk ki. Ezenkívül a LEADER-programon keresztül négy közterületet szeretnénk parkosítani, Alsócsernátonban az ANL-s tömbházak környékén és a központban, egyet az országút melletti piacnál, valamint egyet Felsőcsernátonban, az óvoda melletti területen. Ugyancsak Felsőcsernátonban tervezünk felállítani egy modern hídmérleget a meglevő négy kisteljesítményű helyett, mert nagy igény mutatkozik rá. – Az Ika vára többé már nem Csonkatorony, befejeződött a helyreállítása. – A legsürgősebb munkálatot befejeztünk, befedtük a tornyot, hogy megvédjük a további romlástól. Már nagyon régóta tervezzük a vár azon részeinek a feltárását, amelyek nem láthatóak. A délkeleti oldalon pár éve kezdtük el az ásatásokat, és rájöttünk, sok minden másképpen van, mint eddig elképzeltük, olyan részletek kerültek felszínre, amelyeket Orbán Balázs sem láthatott már. Derzsi Sámuel vállalkozó és csoportja, valamint Bordi Zsigmond Loránd régész előbb az erősség környékét tárta fel, majd megerősítették a régi falmaradványok torony körüli részét, visszabontották a torony meggyengült falrészeit, aztán visszaépítették az eredeti formájára. Közben találtak egy olyan kancsót is, amelyhez hasonló a szakemberek szerint csak Buda váránál került elő eddig. Ezek olyan értékek, amelyek arra ösztönöznek, hogy amit az őseink ránk hagytak, azt megbecsüljük. Ezért igyekeztünk, hogy a helyi költségvetésből különítsünk el annyi pénzt, amivel az öregtornyot megmenthessük. Voltak viták a torony befedésének módjáról, mivel erről nem létezik korabeli dokumentum, de a végleges formát a szakértők a korabeli várakkal összevetve alakították ki. Örömmel nyugtázom, többen is megerősítettek véleményükkel, miszerint az új tető beillik a képbe, olyan mestermunka, amely joggal dicséri Varga Ernő vállalkozó és munkacsoportja teljesítményét. Ezzel hosszú időre biztosítottuk a torony további létezését. Ha az őseink képesek voltak Felsőháromszék legnagyobb alapterületű várát megépíteni az akkori gazdasági, technikai feltételek mellett, akkor nekünk kötelességünk a folytatásról is gondoskodni. Tervezzük az északnyugati torony feltárását és a várfal 60-80 cm magasságban való kiemelését, valamint konzerválását is. Az eddig elvégzett munkát ünnepeljük a hétvégén. – Merthogy a nyár nemcsak a munkáról szól, hanem a kikapcsolódásról is. Más rendezvényeket is szerveznek az idén? – Augusztusban az egykori néptánctalálkozót szeretnénk visszahozni az Ika vára alá. De egyelőre beszéljünk a hétvégén zajló eseményről. Mivel az Ika várára nemcsak a helyiek büszkék, hiszen mondhatni egész Háromszék ékessége, ezért a Vissza a természethez nevet viselő fesztiválunkra meghívtuk a szélesebb közönséget is. Reméljük, ezzel az ünneppel hagyományt teremtünk: a háromszéki családoknak szeretnénk a legkisebbektől a legidősebbekig tartalmas, egész napos időtöltést biztosítani. Nem véletlen, hogy június 21-ére, a nyári napforduló napjára időzítettük az ünnepet. Tudjuk, ezen a napon az őseink, még a 19. század elején is, nagy napfordulós, úgynevezett Szent Iván-éji ünnepeket tartottak. Erről még Felsőcsernáton nagy szülöttje, Bod Péter is megemlékezik, egyik munkájában megemlíti: „(…) a tűzugrás alkalmából a tűzbe dobott gyümölcsnek gyógyító erőt tulajdonítottak”. Mivel az Ika vára alatt a háborítatlan természeti környezet adott, többek közt az Erdélyi Konyha és a Boszorkánykonyha lapok szerkesztőivel közösen egy gasztronómiai vetélkedőt szervezünk, melynek témája az ehető vadnövények és gombákból készült ételek. Szerencsés egybeesés folytán a Háromszéki huszártoborzó is erre a napra esik, így annak több mint 150 résztvevőjét is meghívtuk a vár ünnepére, meg is vendégeljük őket a Török Zoltán tábori szakács által készülő huszárgulyással, majd műkedvelő csoportjaink előadását is megtekinthetik. De nemcsak rájuk és a vendégekre számítunk, hanem községünk apraját-nagyját is nagy szeretettel várjuk, hiszen családos napot tervezünk. A gyerekfoglalkozások, színpadi fellépések, természetismereti túrák, távcsöves csillagvizsgálás és sok más program mellett koncerteket hallgathatnak. Éjfélkor pedig az egészséget és életerőt biztosító régi szokással, a Szent Iván-éji tűz átugrásával zárjuk a napot. Jancsó Katalin 10 órától főzőverseny: vadon termő, ehető növényekből és gombákból készült ételek. Ezenkívül: természetjárás: nyomkeresési, gomba-, rovar-, növényismereti túra a közeli erdőben szakemberek vezetésével. Játszóház az Ika Ifjúsági Egyesület, a Haszmann Pál Múzeum mellett működő Csernátoni Népfőiskola, a MÁRA Egyesület, a Csiporkázó Játszóház, a Székölykök-csapat, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem kézdivásárhelyi tagozata, a Zöld Nap Egyesület, a Nagy Mózes Líceum rajztagozatos diákjai és a kézdivásárhelyi EMI közreműködésével. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2014. július 8.Egy ősbemutató margójáraRendezvény, amit építeni kell. Nem csak egy előadás a színpadon, hanem egy négynapos rendezvény, ami köréje épül. Kézműves sátrak érkeznek tízesével, kordonok tonnaszámra, tizenöt együttes lázasan próbál. Borokat méregetnek borkóstolóra, szerződések pecsételődnek, teherautónyi színpadi kellék pakolódik. Nem mindennapi rendezvényre kerül sor Gyergyószentmiklóson. A II. Gyergyói Nyári Kulturális Fesztivál Székelyföld kultúrmágnesét készül üzembe helyezni. Mindenkinek ott a helye, aki egy rövid időre ingyen és tartalmasan ki szeretne lépni a mindennapok egyhangúságából és egy garantáltan páratlan élményben részesülni. Július 10-13., Gyergyói Nyári Kulturális Fesztivál Július 12., szombat, 20 óra, Orbán Balázs tér – A Fejedelem – rock musical – ősbemutató www.kulturfeszt.ro, erdon.ro 2014. július 13.Szekértúrán, a nagy háborúra emlékezvePénteken ért véget a 8. Orbán Balázs Emlék Szekértúra, melynek részvevői idén az első világháború hőseinek emléke előtt hajtottak fejet. Végigjárva a Székelykeresztúri Unitárius Egyházkörhöz tartozó huszonhat települést, emléktáblák és emlékművek előtt idézték fel azokat, akik kis falvainkból a „nagy háború” áldozataivá váltak. Nyolcadszor vágtak neki Orbán Balázs-i lelkülettel a szekeres honismereti zarándoklatnak. A forgalmas utak helyett felhagyott erdei-mezei ösvényeken jutottak el egyik falutól a másikig. A helybéliekkel idézték fel a múlt század elejének emberveszteségeit. Pénteken az utolsó előtti állomáson, Firtosváralján jártunk. A harminc, zömmel Hódmezővásárhelyről és Budapestről érkezőn meglátszott a nap heve, de nagy esők is hátráltatták a szekerezést. A falubeliek fogaton eléjük mentek, és a határban énekszóval köszöntötték őket. Sípos László helyi unitárius lelkész a kétszáz éves, felújítás alatt álló templomban elmondta: a látvány önmagáért beszél. Van akarat, holnap, jövendő! Jelképesen megemelte kalapját azok előtt, akik sarával-esőjével vállalták az utat – belülről valami arra indította: vállalni kell. A népes megemlékezők imája azokért szólt, akik életüket-vérüket adták nemes célokért. Két verssel köszöntötte a különböző korú tisztelettevőket és azokat, akiknek csak nevét olvashatták fel az emléktábláról, avagy névtelen sírokban nyugszanak. Életüket áldozták a hazáét, a szabadságért, a megmaradásért. A sasos behívók áldozatai A falu legidősebb embere, a 88 éves Bálint Zsigmond megköszönte, hogy a Firtos hegye alatt élőkkel róják le kegyeletüket. „Borzalmas idők jártak, amikor az emberek a sasos behívókat kapták. A faluból sokan életüket áldozták. Apa harmadmagával ment, csak ő került haza, fiai odamaradtak.” Huszonkét nevet véstek az emléktáblára. Az Ezer Nemzetség Ivókupa Baráti Társaság és a szekértúra vezetőjét, Fazekas Özsébet a firtosváraljai veszteséglista intése érintette meg legmélyebben. „Ez a közösség szívén viselte a hősök emlékének a tiszteletét”: Ember! Eszmélj! Ezek a hazáért áldozták életüket. Emlékük áldott. Lőrinczi Lajos esperes elmondta, több száz nevet olvastak fel az elmúlt héten: azokét, akik „fészküket védték”. Sok szájról szájra terjedő emléket is meghallgattak. A fiatfalvi bácsi mesélte: huszár nagyapja egykor úgy jött haza, hogy az összes csatát megnyerték. Itthon tudta meg, hogy elveszítették a háborút. Hogy lehet? Grezsa István orvos bevallotta: a kegyeleti utazás rendkívül megterhelő lelkileg. Olyan fizikai, szellemi súly, amely évekre fog hatni. Megrendítő volt a közösségek viszonyulása. Tapasztalták: a „Nagy háború” emberveszteségben ugyanazt eredményezte, mint amit tapasztaltak az Alföldön. A kegyelet mellett jövőbe mutató a közös azonosságtudat: egymás terhét hordozzátok. Erdély nélkül Magyarország sincs! „Ez nehéz!” Bordás Gábor 28 éves, a svédországi Uppsalából érkezett. Apai ágon nagyszalontai kötődésű, a hazalátogatás a gyökerek felfedezése is. "Itthon érzem magam. A megemlékezés nehéz. Egy évet, a sorkötelességet leszolgáltam. Katonás egyén vagyok, jól éreztem magam ezekben a körökben. Milyen lehetett azoknak, akik átélték a háborút; az a sors, amelybe belekényszerítették őket? Megérdemlik a tiszteletet!” Fazekas Özséb Szilveszer pannonhalmi bencés diák mind a nyolc szekértúrán részt vett. Az ideinek jellege miatt fontos célja volt. Eddig csak átmentek a falvakon, most megálltak. Mindenütt várták őket. Új erőt adott, hogy szükség van jelenlétükre a megemlékezéshez. Fazekas Özséb kifejezte: mindenütt nagy szeretettel és tisztelettel fogadták őket. Kiemelt helyszínek is voltak, ahol a helyi közösség nagyobb létszámban és ünnepi készülettel csatlakozott hozzájuk. A visszajelzés megerősítette az elhatározást: „végigvisszük a kegyeleti emléktúrát”. Folytatják: a következő három évben a szekértúra részvevői ellátogatnak egy-egy első világháborús helyszínre: télen Galíciába és Lodomériába mennek, ahol a székelyek is harcoltak. Molnár Melinda, Székelyhon.ro 2014. július 19.Köpecről indulva… (4.)Vargyas, Székelyszáldobos, Olasztelek A Rikától visszafelé Vargyas irányába érdemes haladnunk. E nagyközség Erdővidék északnyugati csücske – a Rika-hegység és a Dél-Hargita lábánál – Barót városától kilenc, Sepsiszentgyörgytől 57 kilométer távolságra. Amit itt feltétlenül meg kell tekinteni, a település impozáns műemlék kastélya, amely a 16–18. századi építészet gyönyörű hagyatéka. A Daniel-kastély a reneszánsz, a barokk és a klasszicista építészeti stílusok felejthetetlen remeke. Érdemes megtekinteni az unitárius templom harangjait, a hagyományos helyi festett bútordíszítést. A kora középkori alapokra épített református templomot, melyet Makovecz Imre tervei alapján építettek 2005-ben. 1997. május 31-én, az új templom alapkövének lerakásakor egy 12–13. századi középkori templom kőből faragott ablak- és ajtókeret-töredékeire, egy székely rovásírásos, kőből faragott keresztelőmedencére bukkantak. E rovásírásos szöveg megfejtése: „Mihály Isten szentje.” Vargyas egyike azon falvaknak, ahol utcanév és patakhíd – a Rapsán utca, a Tatár hídja – őrzi a település népének tatárok elleni önvédelmi harcát. Vargyas határában is találunk a tatárjárással kapcsolatos megnevezéseket, mondákat. Az almási barlangnál láthatjuk a tatár kápolna megmaradt romjait, a Csala tornyát, a Síró-kutat. Ez utóbbiak külön gyalogtúra látnivalói, témái. A két utcanévhez kötődő mondát báró Orbán Balázs, a legnagyobb székely a Székelyföld leírásában jegyezte le. A monda szerint egy tatár csapat vezére, Rapsán itt, Vargyason ütötte fel a főhadiszállását, innen rabolta, gyújtogatta a környékbeli településeket. Kezdetben a vargyasiak elmenekültek, míg végül egy Marczel Gergely nevű vitéz állt az élükre, és rátámadtak a ma is Tatár hídjának nevezett híd mellett a rablókra. A közelharcban azonban Marczel halálosan megsebesült, a vezér nélkül maradt nép felmenekült a Látóhegyre. Végül a vargyasiak Marczel feleségének vezérletével felfegyverkeztek, ki mivel tudott, rajtaütöttek és szétverték a tatár hordát. Rapsán vezér is menekülésre kényszerült, üldözői elől az egyik zsákutcába torkolló úton igyekezett egérutat nyerni, lovastul a megáradt Vargyas-patakba ugratott, és ott lelte halálát. Azóta az utca az ő nevét viseli. A vargyasiak tatárok elleni küzdelméhez hasonló mondáink száma elenyésző, épp ezért turistacsalogatónak képzelem, hogy a hasonnevű utca bejáratánál vagy a híd közelében dombormű ábrázolja Rapsán és a székely vitéz, Marczel Gergely párviadalát. Ez megvalósítható, mivel Vargyason él és munkálkodik Máté Ferenc (Ilonka) jeles fafaragó meg az ő tanítványai. De e faluban alkot négy és fél évszázada a híres bútorfestő Sütő-dinasztia is. Barót felé haladva útközben érdemes betérni a székelyszáldobosi bekötőútra, mert pár percnyi gyaloglás után, bal kéz felől egy borvízkút mellett felfrissülhetünk, megpihenhetünk. E forrás vizét Bethlen Gábor fejedelmünk reumás fájdalmai enyhítésére, kúrálásra használta, és nagyra értékelte a forrásvíz gyógyító erejét. A helyi lakosság e forrást nem véletlenül nevezi még ma is, 400 évvel később Bethlen-forrásnak. Száldobostól bő fél óra séta után már az olaszteleki Daniel-kastélyt tekinthetjük meg, amely gyönyörű késő reneszánsz és klasszicista stílusban épült. Tovább gyalogolva hamarosan Barótra érünk. A mondák földjén jártunk Köpeci–baróti gyalogtúránk egy nap alatt megtehető. Egy ilyen úton csak a legjelentősebb emlékhelyeket, műemlékeket kell megtekinteni, mert a látottak az emlékezetben csak így maradnak meg. Előre meg kell tervezni az útvonalat, a pihenőhelyeket is ki lehet jelölni. Útközben nem szabad a múlt tragikus eseményeit elhallgatni, mert ezek is részei életünknek. Ahol alkalom adódik rá, beszéljünk a tatárjárásról, az 1848-as eseményekről. Miért ne lehetne bemutatni Attila királyt is, aki a világ egyik legnagyobb birodalmát teremtette meg. Ne feledjük, Mongóliától Törökországig nagyszámú ázsiai nép büszkén vallja a hunokkal való rokonságot, és Attila királyt nagy elődnek tekintik. Az ázsiai népek többsége a székelyeket és a magyarokat rokon népként, Attila népeként tartja számon! A nép ajkán élő mondák, a határnevek népi magyarázatával fenn lehet tartani az érdeklődést. Nem kell rágódni azon, hogy ezek mennyire kapcsolódnak a történelmi valósághoz. Ne feledjük, hogy mindenki tud Artúr brit királyról, a kerek asztal lovagjairól, Robin Hood balladahősről, akik mind-mind a fantázia teremtményei, de helyük van a brit nemzettudat formálásában, sőt, a filmsorozatok jóvoltából az egész világon közkedvelt történelmi hősök. A kora középkori magyar királyi várak romjainál nem árt, ha néhány mondatban ismertetjük a magyar honfoglalást, a székelyek származásával kapcsolatos elméleteket. Az erdőkben, mezőkön énekeljük népdalainkat. Lehet, sokan most tanulják azokat! A mondák földjén, szülőföldünkön járva játszva ismerkedhetünk a természet világával. Utunk során őzek, nyulak, rágcsálók, mókusok, madarak is egyre gyakrabban feltűnhetnek. Jó, ha kerül olyan útitárs, aki a gazdag rovarvilágról, lepkékről is beszél. Alkalom adódik arra is, hogy ismerkedjünk a mezei, az erdei virágokkal, fákkal, gombákkal, és így lehet egy túraút, kirándulás teljesebb, élményekben gazdagabb, és válik a szülőföldszeretet bensőségesebbé. Vége Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. július 25.Honnan indult és hová jutott TusványosA bálványosi tábor nem a politikusokért született, nem azért, hogy ők el tudjanak érni valamit, hanem a civilek – orvosok, költők, újságírók stb. – gondolataiból keltették életre, és ebből nőttek ki a politikai elképzelések – fogalmazta meg Sántha Attila költő, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy ennek ma is így kellene lennie, a politikának kellene követnie a civilek gondolatait, nem manipulálással próbálkoznia, hanem a közösség elvárásaihoz igazodnia. A Huszonöt esztendőm hatalom? címet viselő beszélgetés résztvevői régi tusványosozók voltak, és Smaranda Enache, valamint Dinu Zamfirescu arra is rámutatott, milyen nagy szükség lenne arra, hogy ismét helyet kapjon a szabadegyetemen a román–magyar párbeszéd. Sokszínű, szerteágazó, saját élményekre, emlékekre, tapasztalatokra épülő beszélgetés alakult ki szerda délben a fősátorban, ahol Tusványos 25 esztendejének állandó résztvevői, alapítói, fontos meghívottjai kaptak szót. Orbán Balázs András, a Századvég Alapítvány kutatási igazgatója, a beszélgetés moderátora két kérdéssel fordult a meghívottakhoz: mi volt az, amit 25 éve meg akartak teremteni, és mi az, amit ma megtennének? Szabó Miklós budapesti neonatológus elmondta: az erdélyiek és egymás gondolatainak megismerése vezette ide negyedszázaddal ezelőtt. Bár sokszor elhangzott, mennyi cselekvés, elképzelés eredt Tusványosról, ő úgy gondolja, bár az itteni történések hatottak, de önmagukban nem képviseltek politikai erőt, ami megvalósult, azt az itt megforduló politikusok valósították meg. Ugyanakkor a 2004. december 5-i népszavazás azt is bebizonyította, hogy Magyarországon manipulálhatóak az emberek, lesöpörtek egy alapvető testvéri szimbólumot, és Tusványosnak erre nem volt hatása. Szerinte a legnagyobb gond, hogy nem volt elég erő az elmúlt 25 évben, hogy megfogalmazzák azt a nemzeti minimumot, amely ugyanazt jelenti a világ bármely táján élő magyarnak. Igazi hatalmat az jelentene, ha ez sikerülne – hangsúlyozta. David Campanale, a BBC újságírója felidézte, hogyan került Kézdivásárhelyre 1989 decemberében, milyen gondolatok fogalmazódtak meg benne akkor. Sántha Attila elmondta, a 25 év alatt a tusványosi táborok segítették önmaga számára is tisztázni, hol vannak a határai az embert meghatározó két fogalomnak: az autonómiának és a szolidaritásnak. „Az autonómia mutatja a szabadságunkat, a szolidaritás a közösséghez tartozást. Ha ennek a kettőnek az egysége megvan valakiben, és megfelelő arányban van meg, az nagyon jó dolog. Talán ez a bálványosi tábor sikerének kulcsa és az, hogy olyan emberek alapították, akik jót akartak” – fogalmazott. Smaranda Enache, a Pro Európa Liga elnöke arról szólt, hogy milyen világot álmodtak 25 esztendővel ezelőtt: egy pluralista társadalmat, valós demokráciát, ahol működik a hatalmi ágak szétválasztása, ahol tiszteletben tartják az emberi jogokat, a szólásszabadságot, amelyben létezik a tolerancia, és amely odafigyel a nemzeti közösségekre, elvárásaikra, amely minél távolabb áll az ötven éven át uralkodó kommunista totalitárius rendszertől. Mindez azonban teljesen kudarcba fulladt, ami ’89 után Romániában következett, eloszlatott minden kezdeti reményt, csak az 1996–2000 közötti időszakban jutottak hatalomra olyanok, akiknek közük volt valamelyest az ellenzékiséghez, és ragaszkodtak a kezdeti valós értékekhez. 2004 óta mindmáig olyanok irányítják az országot, akik demokratává vedlettek át, mert látták, hogy a Nyugat nyerte meg a hidegháborút. Emiatt az átállás miatt a jelenlegi rendszer is autoriter, populista, nem a szakértelem, hanem a politikai kritériumok meghatározóak minden kinevezésnél, fiatalok tömege hagyja el az országot, mert kontraszelekció működik, szinte teljesen eltűnt a szabad sajtó, és ismét eluralkodott a törekvés, hogy Románia egyvallású, egy nemzetiségű állammá váljon, eluralkodott a nacionalizmus. Nagyon fontos lenne a civil társadalom megerősödése, hogy újra vállaljon közéleti szerepet, a fiataloknak pedig meg kellene ismerniük a totalitárius múltat, és felismerniük az ismét előretörő populista, nacionalista önkényuralmat. Igen veszélyes, hogy ma már alig van különbség az úgynevezett demokratikus pártok és a szélsőséges erők között – hívta fel a figyelmet. Tusványos 25 évének hatalmáról nem, esetleg eredményeiről beszélhetünk – vetette fel Eckstein Kovács Péter RMDSZ-es politikus, aki szerint a tábor jellege rendkívül hullámzó volt a negyedszázad során. 1990-ben a véres marosvásárhelyi események után az interetnikus kapcsolatok rendezése, a demokrácia kibontakoztatása volt az elsődleges cél, majd néhány évig ellenzéki kerekasztalként működött, román és magyar résztvevőkkel, és volt olyan időszak, amikor magyar–román kormányülést tarthattak volna itt. Idővel elmaradtak a román politikusok, ám a román értelmiségiek közül néhányan ma is állandó vendégek. Közösségi dolgaink, Európa ügyei, a Románia és Magyarország közötti viszony, úgy tűnik, örök témák, és az őszinte tenni akarás végig jellemezte, és ma is jellemzi az itt felszólalókat – vélekedett. „Huszonöt év alatt erősebbek lettünk, hatalmasabbak nem” – kezdte felszólalását Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke. Tusványos erőssége talán az információ, az a plurális, sokszínű ötlethalmaz, amely itt felmerül – vélekedett. Ő is utalt a Smaranda Enache által megfogalmazott elmúlt 25 évre, arra a környezetre, amelyben Tusványos létezett, létezik. A zsákmányrendszer és a korrupció állandó jellemzői voltak a romániai valóságnak, az uniós csatlakozás után ezek uniós zsákmányrendszerré és korrupcióvá züllöttek. De európai problémákká váltak Románia etnikai, nyelvi, regionális különbözőségből adódó gondjai is, és most már az a nagy kérdés, az új Európai Bizottság képes lesz-e változtatni közönyén, és ezzel a kérdéssel is foglalkozni. Tusványos erősségei között említette, hogy kevés olyan hely létezik a Kárpát-medencében, ahol egy asztalnál ülhet és vitázhat író, orvos, a volt vagy éppen aktuális miniszter, a rockzenész, a román és magyar értelmiségiek színe-java, ahol nincsenek tabutémák, nyitottság uralkodik. Dinu Zamfirescu liberális politikus felidézte, hogy 1990-ben Horia Rusuval együtt érkezett a bálványosi szabadegyetemre, ahol azok a gondolatok, témák merültek fel, melyek korábban az emigrációban is foglalkoztatták. A Smaranda Enache által is felsorolt eszmékért harcoltak, és barátok közé érkeztek, hogy jobban megismerjék őket. Ez akkor teljesült, és bizony, most is szükség lenne arra, hogy a magyar–magyar párbeszéd mellett szolgálja a román–magyar párbeszédet is – vélekedett. A második körben Smaranda Enache is visszatért e kérdésre, mint mondotta, jó, hogy kialakult Tusványos fesztiváldimenziója is, de félő, eltapossa a szabadegyetemet. A román jelenlét háttérbe szorult, sokan fideszes rendezvényként könyvelik el, és politikai megfontolásból távol maradnak. Jó volna, ha a tábor visszanyerné kezdeti jellegét, ismét teret nyerne a román–magyar párbeszéd, mert a magyar közösség olyan elvárásait fogalmazzák itt meg, melyek nem megvalósíthatóak csak Budapest segítségével, szükség lenne arra, hogy a románság is megismerje, megértse, elfogadja ezeket, ehhez pedig elengedhetetlen a román politikusok jelenléte – vélekedett. Farkas Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. augusztus 15.Máthé András emlékéreNehéz dolog rekviemet írni arról, aki számomra még élő. Hiába rebesgették, hogy beteg, nekem úgy maradt meg az emlékeimben, ahogy agilisan, mosolyogva ül az igazgatói irodában és intézkedik. Mindenkire jut ideje, eréllyel vezeti a reformnak nevezett zűrzavarban is az iskolát, melynek élére kiválasztották, mint hajdan a fejedelmeket, mert rátermett volt és érdemben végezte a rámért munkát. Emberi, gyermekbarát iskolát szeretett volna teremteni. Ezért irt tankönyveket, gyermek és tanár számára egyformán élvezhető szinten. Ezért akarta a hajdani iskoláját, az Orbán Balázs Általános Iskolát olyan szintre emelni, ahonnan nyugodtan, jól feltarisznyálva indulhattak a jövendő értelmiségei. De megbéklyózva nehéz táncolni. És hányféle béklyó köti a tanügyit! Minisztériumi reformok, sűrűn változó tanügyi intézkedések, szülői értetlenség, kollegiális gáncs... Bandi azért jól egyensúlyozott a tanügy Szkhüllái és Karübdiszei között. Megtett mindent, amit ember megtehetett. Ha kellett a katedrán, ha kellett az igazgatói székben. Soha nem félt sem a munkától, sem a harctól. Az ember földi élete két dátum közé van szorítva. Néhány sivár adat jelzi az élet mandalájának irányait. De az ember jóval több ennél. Vágyak, törekvések, tervek, harcok és érzések sorozata. Máthé Bandi 1946-ban született Szentpálon. Elemi iskoláit ott járta, majd Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban folytatta a tanulmányait. Marosvásárhelyen vált tanárrá. 1969-től haláláig tanított. Eleinte Homoródszentmártonban, majd Udvarhelyen. Magánélete is mintaszerű volt. 1970-ben vette feleségül Vilmát, akitől két gyereke született: András és Andrea. Teljes értékű élete volt, szüntelen tevékenységben. Szegényebbek lettünk egy jó baráttal, egy karakteres tanárral... Bandi az irodalom és a természet szerelmese volt. Szenvedéllyel járta az erdőt, gyakran puskával a vállán, de nem annyira a vadászszenvedély, mint inkább az erdő-mező csendjének, szépségének a szeretete vezérelte. Tanítványai szerették, mert ő is szeretettel nevelte őket. Bár lelke, levetve földi ruháját, átköltözött a Teremtőjéhez, a szavai, tanításai tovább élnek a tanítványaiban. Nem hal meg igazán, mert Beke György szavai szerint: „aki a lélek falát építi, az nem hal meg soha.” Temetése szombaton lesz, 16 órától a Bethlen-negyedi unitárius templomból a Tábor-negyedi Unitárius temetőben. Részvétnyilvánítást, a temetés előtt két órával fogad a gyászoló család. Fischer Alfréd Székelyhon.ro 2014. szeptember 8.Változó és változatlan pillanatok, megismételveAmikor szóba kerülnek a fényképek, óhatatlanul is téma lesz az idő. Ez történik az Erdélyi Néprajzi Múzeumban pénteken megnyílt Megismételt pillanatok című fotókiállításon is, amely Fekete Zsolt nagyszabású vállalkozása mellett Orbán Balázs és Veress Ferenc munkásságának egy szeletét is bemutatja. ÚJVÁRI DOROTTYA, Szabadság (Kolozsvár) 2014. szeptember 9.Benkők Benkő JózsefrőlHunok és székelyek címmel jelent meg a középajtai Benkő József életéről, munkásságáról szóló tanulmánykötet a baróti Tortoma Kiadónál, a kötetet pénteken a sepsiszentgyörgyi Tortoma Könyvesházban is bemutatták. Hogy mi indokolta a könyv elkészítését, arra a kiadó vezetője, Demeter László adott választ: Benkő József méltánytalanul elhanyagolt nagyja a magyar művelődéstörténetnek, életéről, de leginkább munkásságáról igen keveset tud az utókor – holott sokkal szerényebb anyagi körülmények között, mint Orbán Balázs, nem csupán a Székelyföld, de egész Erdély történetét megírta. A könyv címéről a kötetet szerkesztő dr. Benkő Mihály történész, Kelet-kutató szolgált felvilágosítással: a múlt század derekán idézték Benkő József félmondatát – a magyar nem török nyelv –, ebből azt a következtetést vonva le, hogy a finn-ugor közös nyelvcsalád elméletének támogatója lenne. Csakhogy ő folytatja mondatát, miszerint a székelyek a hunoktól származnak, egyébként történetírásában a krónikákra meg a hagyományokra alapozva a hun eredetet vallotta. Erről tartott rögtönzött kiselőadást a kötet másik szerzője, dr. Darkó Jenő történész, ki már régebben szándékozta a magyar krónikák hun történetét feldolgozni, a Benkő-tanulmánykötetre kapott felkérésben így „olyan kihívás ért, amire megfelelő választ tudtam adni” – mondta. A Hunok és székelyek kötet számára írott tanulmányában a hun történet rekonstrukcióját végezte hát el, illetve megkísérelte Benkő Józsefnek a magyar történetírásban elfoglalt helyét megállapítani. Azt már dr. Benkő Mihály jegyezte meg, Benkő József messze többet tett a magyarságért, mint arról tudomása van az utókornak, és erre némileg magyarázat lehet az is, hogy kortársai nem ismerték el, bár Európa tudós társadalma számon tartotta. És végül egy utolsó – jelen írás címét magyarázó – felvilágosítás: a kötet szerzői mindannyian a Benkő családok tagjai, ha nem is állnak oly szoros rokonságban Benkő Józseffel, mint az egyenes ági leszármazott dr. Darkó Jenő. Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. szeptember 12.Székelykocsárdi népi vigalom – interetnikus falunap, előszörKacskaringós utakon érkeztünk Székelykocsárdra, a románok, magyarok és cigányok lakta település első falunapjára. Tudtuk, hogy nem akármilyen történelmi színhelyen vagyunk. Orbán Balázs megemlíti, hogy Mátyás királyunk uralma alatt 1458–59 táján országgyűlést tartottak a településen. 1662-ben itt születik meg Apafi Mihály erdélyi fejedelem nevezetes kocsárdi rendelete, a Szilágyi kastélyban, amelynek révén végleges helyére, Nagyenyedre települhet a Bethlen Gábor alapította gyulafehérvári Academicum Collegium. A kocsárdiak történelmi szerepet vállaltak több csatában a Rákóczi felkelés idején és az 1848–49-es szabadságharc és forradalomban. Visszatérve az egészen régi korokba: az ún. „Fennyenforró” fölötti, Cserevárnak nevezett magaslaton római kolóniára utaló maradványokat találtak, de a hagyomány szerint maga Kocsárd feküdt ott kezdetben, (Jópatak) majd később lehúzódott a Rosszpatak völgyébe, a Maros partjára. Itt látogattuk meg – a futballpálya és az első falunapok nagyszínpadának közelében – azt a helyet, ahol ma is szabályos kerületű sáncok jelzik a valószínű helyét a hajdani várnak. Ahogy Orbán Balázs megjegyzi, Kocsárd Aranyosszék egyik legtisztább helysége, hiszen a kocsárdiak háromszéki székely származásúak. Szabadság (Kolozsvár) 2014. szeptember 12.Az erődítményeket népszerűsítenékHuszonnyolc székelyföldi erődítményt örökített meg rajzokon Gyöngyössy János, melyeket a tervek szerint jövőre állítanak ki a székelyudvarhelyi Székely Támadt-várban. A székely vörös darabontok 2015-től állandó őrséget terveznek az erődítménybe, továbbá bemutatnák az ásatások nyomán előkerült régészeti leleteket is. „A várak mindig is a nép elnyomását szimbolizálták, hiszen az urak adót szedtek be tőlük. Ideje, hogy ez megforduljon, és az erődítmény visszaadja a népnek az elkobzott javakat azáltal, hogy turistákat vonz a városba” – magyarázta Fazakas Szabolcs ötletgazda. A civil várprojekt megvalósítása érdekében a Legendárium szorosan együttműködik a székely vörös darabontokkal, akik a tervek szerint egyesületet alapítanak, és idővel teljesen átveszik a projekt gondozását. „Ötperces dokumentumfilmet mutattunk be tavaly a műemlékről, idén pedig az összes székelyföldi várról rekonstrukciós rajzok készültek, beleértve a székelyudvarhelyit is” – részletezte munkájukat. A kezdeményezők ugyanakkor azt remélik, hogy a további eredmények érdekében összefognak a székelyudvarhelyi vállalkozók. Várak papíron „Huszonnyolc várat sikerült papírra vinni, amiben nagy segítséget nyújtottak Giovanni Morando Visconti olasz hadmérnök tizenhetedik századi tervrajzai, Orbán Balázs munkássága, illetve az udvarhelyszéki régészek által a közelmúltban végzett feltárások” – közölte Gyöngyössy János történész, hozzátéve, hogy ezeken kívül is készültek rajzok más korabeli műemlékekről. Mint mondta, a rekonstruált erődítmények egy része a korai középkorból származik, de akadnak a kései szakaszból valók is, egyebek mellett a Székely Támadt-vár, a gyimesbükki Rákóczi-vár és az Ojtozi-szorost védő vár. A székelyudvarhelyi várról három rajz is készült, amelyek a feltárások egyes szakaszait mutatják be, ugyanakkor a törvényszék irányából szemlélődők elé táruló látványt is ábrázolták, a jelenlegi épületek nélkül. „Az erődítményeket teljesen korhűen lehetetlen bemutatni, azonban a korabeli leírások segítenek visszaadni a lehető legéletszerűbb formájukat. A hiányzó részleteket a legújabb kutatások függvényében lehet pótolni, illetve a jobb állapotban lévő, azonos korszakban épült várak is támpontot jelentenek a munkában” – jegyezte meg Gyöngyössy. A rajzokból kiállítást terveznek, amelyre a Székely Támadt-várban kerül sor, várhatóan a következő esztendőben, illetve könyvben is kiadnák, mellékelve a korabeli erődítmények rövid ismertetőjét. Hogyan látják a jövőt? Tervek szerint egy év múlva már állandó jelleggel darabontőrség lesz a várban, és egy zászló is fog díszelegni az udvaron. Az ásatások közben talált leleteket is kiállítanák, ami – úgy vélik – nagy lépés lenne az oda tervezett múzeum kialakítása felé. Egy középkori játszótér épülne majd a gyerekeknek, hogy a történelem megismerése mellett szórakozhassanak is a kicsik. Ezekenkívül kiállításokat terveznek, a darabontok pedig történelmi eseményeket mutatnának be. Jelenleg a városvezetéstől várnak visszajelzést a bejáratnál lévő kapusszoba és a mellette lévő kerítés lebontása ügyében. A hosszú távú cél, hogy teljesen rekonstruálják a várat, illetve megelevenítsék a benne történt eseményeket. „Amennyiben sikerül megoldani, hogy állandó programok legyenek az erődítmény területén, belépőt is szedhetnek a darabontok, amiből egyéb megvalósítások is kivitelezhetők lennének” – mutatott rá Fazakas Szabolcs. Fülöp-Székely Botond, Székelyhon.ro 2014. szeptember 13.Alföldi szemmel Erdélyről, SzékelyföldrőlSzékelyekkel olvasmányaimban a hetvenes évek közepén találkoztam először. Akkor vettem kezembe a kézdivásárhelyi születésű Dávid Antal regénytrilógiájának (Erdély nagy romlása) első kötetét. Ebben nagy meglepetéssel olvastam, hogy a székelyek borvizet isznak és harisnyát hordanak. Sehogy sem értettem: ezek a székelyek folyton fröccsöt isznak, és zokniban járnak, gatyát vagy nadrágot nem is viselnek?? Utóbb persze az egyik tanáromtól megtudtam, hogy a borvíz egyáltalán nem fröccs – és a székelyharisnya sem zokni. Amikor mindezt elmeséltem évekkel később székely barátaimnak, nagyokat kacagtak az alföldi suhanc tudatlanságán… 1980 legelején jutottam el először Székelyföldre, egy újdonsült oroszhegyi ismerősömet próbáltam megkeresni. Akkora hó volt, amilyet korábban nem láttam, pedig a hatvanas-hetvenes években még az Alföldön is voltak kemény telek. Az ismerősömet nem találtam otthon, viszont megismerkedtem Burus tanár úrral, aki megszánta a fagyoskodó idegen fiatalembert, és behívta a házukba melegedni. (Az élet furcsa fintora, hogy most abban a faluban lakom, amelynek Oroszhegy a romániai testvérfaluja, és majd’ két évtizeddel később a tanár úr fia, Endre adta ki néhány könyvemet a Pro Printnél...) A nyolcvanas években rendszeresen jártam Erdélyt, a végcél legtöbbször Székelyföld volt. A Kádár-rendszer utolsó évtizedének elején még nem volt olyan nagy divat az Erdély-járás, mint a nyolcvanas évek vége felé. A rokonokkal rendelkezőkön és a csempészeken-üzéreken kívül inkább csak humán értelmiségiek, egyetemi, főiskolai hallgatók alkották az „Erdély-járók” kis csapatát. Mindig nagy szeretettel és örömmel fogadtak be teljesen ismeretlen emberek – pedig bőrüket vitték vásárra. A rendszer bukása után született nemzedék már el sem tudja képzelni, hogy a Ceauşescu-diktatúrában tilos volt külföldi állampolgárnak – hacsak nem elsőfokú rokon – magánháznál megszállnia. (A 21. század elején budapesti levéltári kutatásaim során tudtam meg, hogy az 1974-es, nyíltan diszkriminatív törvény kérdését Magyarország képviselői minden magas szintű találkozón fölvetették – eredményt elérni azonban nem tudtak, a románok erről még csak tárgyalni sem voltak hajlandóak.) Akiről megtudta a rendőrség, hogy idegeneket fogadott be, azt komoly pénzbüntetéssel sújtották, és a Securitate is zaklatta. Ennek ellenére a magyarok döntő többsége vállalta a kockázatot. Szerencsére miattam senkit sem büntettek meg. A szállást mindig igyekeztem meghálálni, leginkább valamilyen tiltott könyvvel. Akkoriban ugyanis a román vámosok és határőrök szabályszerűen vadásztak a magyar nyelvű könyvekre, főleg, ha az a magyar történelemről szólt. Voltak kimondottan szigorúan tiltott könyvek (például Orbán Balázs munkája, majd a háromkötetes Erdély története), de a nyolcvanas évek vége felé még az útikönyveket is elkobozták. Természetesen, mi nem adtuk fel: újabb és újabb trükköket találtunk ki, amivel – ideig-óráig – ki tudtuk játszani a határőrizeti szervek éberségét. Ha valaki lebukott (vagyis megtalálták az eldugott könyveket, és sikerült rábizonyítani, hogy az övé), leszedték a nemzetközi vonatról, vagy az autóval visszafordították (a könyveket persze elkobozták). Amikor a 2000-es évek elején végre kutathatóvá váltak a nyolcvanas évek romániai vonatkozású magyar diplomáciai iratai is, meglepetten tapasztaltam, hogy a budapesti külügyminisztériumban egyre nagyobb aggodalmat váltott ki az, hogy évről évre mind több magyar állampolgárt fordítanak vissza a románok a határról. (1985-ben csak a kürtösi határállomásnál majdnem négyezer volt a visszafordított turisták száma. Ebben én is szerepelek – nemegyszer buktam le Kürtösön…) Amikor ezt a kérdést fölvetették egy-egy tárgyaláson, a román partner lesöpörte az asztalról. Meg kell még azt is jegyeznem, hogy a „hivatalos Magyarország” egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy a magamfajta fiatalok rendszeresen járnak Erdélybe, és hozzák az ottani híreket az újabb és újabb jogfosztásról, az erdélyi magyarság üldözött helyzetéről. „Veszélyes nacionalistáknak” tartottak minket, akikkel csak baj van. (Egy alkalommal egy belügyes tiszt azt próbálta nekem bemagyarázni, hogy a Ceauşescu-rendszer magyarellenességét Nyugatról szítják, hogy ezzel is éket verjenek a két baráti szocialista ország közé. Nyelni-köpni nem tudtam ekkora marhaság hallatán…) Tulajdonképpen nemcsak a Securitatétól kellett tartanunk, hanem bizonyos szinten a magyar állambiztonsági szervektől is. A rendszeres „kijárással” párhuzamosan, szegedi tanulmányaim során igyekeztem minél több könyvet elolvasni az erdélyi magyarság történelméről. Szerencsém volt, ugyanis mivel az egyetemi könyvtárban dolgoztam, a szigorúan tiltott és csak igazgatói engedéllyel olvasható könyvekhez is hozzájutottam. Ráadásul a nyolcvanas évek közepén létrejött az egyetemen a Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyűjtemény (közkeletű nevén Dokumentációs Tár), ahol mindenféle olyan anyagot gyűjtöttünk, amely a kisebbségi kérdéssel, az erdélyi magyarság sorsával foglalkozott. Részben ennek köszönhetően az Erdéllyel kapcsolatos olvasottságom messze az átlag fölött volt. Azt is meg kell azonban gyorsan jegyeznem, hogy ez az információhabzsolás nem öncélú volt: ha kiutaztam, mindig igyekeztem továbbadni a legfrissebb ismereteimet székely barátaimnak. Egyetemi tanulmányaimat szerencsére a Kádár-rendszer bukása után fejeztem be, ekkor már kutathatóvá váltak azok a korábban hozzáférhetetlen magyarországi levéltári források, amelyekből meg lehetett ismerni az erdélyi magyarság 1945 utáni történetét. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába, egyre többet publikáltam – jórészt erdélyi folyóiratokban, egyebek között a Székelyföldben. Szándékom most is az volt, hogy minél többen ismerjék meg az 1945 utáni évtizedek történelmét – hogy okuljanak a múlt hibáiból, tévedéseiből. A napokban ismét a kezembe vettem Bözödi György legendás könyvét, a Székely bánját. Újraolvasva ismét az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a székelység mindig akkor tudott boldogulni, ha összefogott, és nem egymás ellen harcolt. Mindazok, akik napjainkban a székely autonómia kivívásáért küzdenek, jó lenne, ha erről nem feledkeznének el… Vincze Gábor, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. szeptember 15.Hagyományőrzők zászlóavatásaTörténelmi múltidézés Szombaton Rigmányban, azon a helyen, ahol állítólag hajdanában II. Rákóczi Ferenc is megpihent, a korabeli ceremóniát idéző ünnepségen megszentelték a marosvásárhelyi Magyar Királyi 23. Határvadász Zászlóalj Hagyományőrző Csoport zászlaját, majd ünnepélyes fogadalmat tettek azok a fiatalok, akik felvállalták azt, hogy az elődök előtt tisztelegve, hozzájuk méltón felidézik a közelmúltat, ápolják azok emlékét, akik elhunytak a második világháborúban. Az ünnepély ökumenikus istentisztelettel kezdődött egy, a tisztáson szimbolikusan kialakított téren: nyírfából készített kereszt és vallási kellékekkel, ugyanakkor katonai tárgyakkal "díszített" két asztal előtt. Valószínűleg nem erre az alkalomra készült, de az is jelképes volt, hogy a hagyományőrző katonák által alakított teret kisebb árok vette körül, hiszen valamikor a zászlóalj küldetése az volt, hogy a Kárpátok által övezett országhatárt védjék. A tábori oltárnál az ökumenikus istentiszteletet Buksa Ferenc rigmányi református lelkész, Palkó Ágoston magyarjárai róm. kat. plébános és Varró Bodóczi Barna szentgericei unitárius lelkipásztor tartotta. Az egyházak képviselői szolgálatukban kifejtették, hogy azok az elődök, akiknek az emlékére létrejött a hagyományőrző zászlóalj, tulajdonképpen a hazát védték, otthonukat, és a kommunizmus ellen is harcoltak. Példamutató volt bátorságuk, helytállásuk, hazaszeretetük – olyan erények, eszmék ezek, amelyeket ma is érdemes "zászlónkra tűznünk", amiért érdemes küzdenünk. "Tud-nunk kell, hogy kik voltunk és vagyunk, hagyományainkat ápolva a jövőbe tekintünk" – hangzott el – s ezért szükségünk van ma is példaképekre. Az istentiszteletet, misét követően Fráter Olivér, a magyarországi Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökhelyettese Orbán Balázst idézve Erdély jelentőségét hangsúlyozta a magyar történelemben, s röviden kitért arra is, hogy a Trianon után elszakított országrészekben milyen áldozatokat kellett hozni a megmaradásért. Ezek között volt az az időszak is, amikor annak reményében vonultak háborúba a székely hadosztályok, hogy megvédik az ősi hazát, de a második világháborút követően, akik ezt túlélték, azok fogolytáborokba kerültek és megjárták a poklok poklát. Ezért is dicséretre méltó a hagyományőrzők kezdeményezése, hogy az elődök emlékét ápolják. Szolnokról és Debrecenből egy tíztagú küldöttség élén eljött Rigmányba Nagy Péter, aki a Szent László Hadosztály hagyományőrző alakulatát vezeti. Elmondta, 1995- től vállalta fel azt, hogy katonaruhát ölt és emléket állít nagyapjának, nagybátyjának, akik szintén honvédként harcoltak a világégéskor. A mai fiatalok nem is tudják, hogy milyen történelmi időket éltek át eleink, ezért kötelességének tartja mindezekről hiteles képet nyújtani a mai nemzedéknek, s ezért is örömmel vállalták fel azt, hogy segítik az ifj. Benkő József által kezdeményezett hagyományőrző zászlóalj megalakulását. Ifj. Benkő József történész meghatódottan mondott köszönetet mindazoknak, akik kitartottak mellette. Négy évbe került, ameddig eljutottak oda, hogy zászlót avassanak. Volt, amikor hárman, máskor pedig tízen vették fel az egyenruhát. De a hagyományápolás nemcsak ebből állt. Felkeresték, felújították az elesett honvédok sírjait, megszervezték a doni csata emlékmenetét. Emléktárgyakat gyűjtenek azzal a reménnyel, hogy valamikor önálló múzeumban is felidézhetik a kort. Ifj. Benkő József elmondta, mindezekkel Kosztándi Gyula nagyapjának is emléket állít, aki honvéd volt. Doktorandusz történészként pedig azért választotta a második világháború és körülményei kutatását, mert még élnek azok, akiktől első kézből, hiteles forrásból tájékozódhat a történtekről. Majd egy perc néma csenddel adóztak a második világháborúban elhunyt honvédek emléke előtt. Élő kapcsolatot teremtett múlt és a jelen között a 91 éves Radó László aki 1943-ban Székelyudvarhelyen vonult be. Miután az oroszok áttörtek a Kárpátokon, az 1300 fiatalból álló zászlóaljat visszavonulásra kényszerítették. A németekkel együtt utoljára 1945. február elsején a küstrini csatába vetették be. (Sz.m.: Berlin eleste előtt ez volt az utolsó erőd, ahol a német haderő azt remélte, hogy megállítja a Georg Zsukov marsall vezette orosz hadsereget, azért, hogy megerősítsék a főváros védelmét. Itt zajlott a második világháború egyik utolsó, legvéresebb csatája, amelyben a hozzávetőleges számítások szerint 5000 német katona esett el, 9000-en megsebesültek, 6000-en estek fogságba. Az oroszok is drágán megfizettek a végső győzelemért: 5000-en haltak meg és 15.000-en megsebesültek.) Radó László a zászlószentelési ceremóniát megelőzően elmondta, a küstrini csatában az 1300 fős zászlóaljból mindössze 134-en maradtak meg. A csata a városban utcáról utcára zajlott és 42 napig tartott. (Sz.m.: március 29-én vonultak vissza a megmaradt német haderők.) Laci bácsi március 12-én esett orosz fogságba. A vladimiri táborban töltött háromévi kényszermunka után szabadult. Honvédsapkával a fején – mint mondta, kissé megfiatalodva – megköszönte a fiataloknak, hogy "nem feledkeznek meg azokról, akik a magyar hazáért az életüket áldozták." Az ünnepi beszédeket követően az egyházak képviselői megáldották, megszentelték a zászlót, majd Gergely Orsolya zászlóanya felkötötte a háromszínű szalagot, illetve a zászlószegelés következett. A hagyomány szerint azok díszítették ezüstverettel a rudat, akik hozzájárultak ahhoz, hogy létrejöjjön a hagyományőrző zászlóalj. Nagy Péter hagyományőrző százados feleskette az újoncokat, majd az immár felszentelt zászlót – mintegy történelmi köszöntésként – a jelen levő hagyományőrző huszáralakulatok zászlóihoz érintették. Mindezt megelőzően rendfokozatokat, emlékérmeket és elismerő oklevelet kaptak azok, akik támogatták az eseményt, a hagyományőrző alakulatot. A zászlószentelést követően Miholcsa József hagyományőrző huszár elmondta, az alakulatzászló a történelem során a hazát s mindazt az értéket képviselte, amiért harcba szálltak eleink. A hagyományőrzés "halálosan komoly játék", mondta, aki ezt felvállalják – nem kevés anyagi áldozattal –, arra kell törekedjenek, hogy hitelesen tegyék, s mindazzal, amit cselekednek, méltó utódai legyenek azoknak, akiknek az emlékét megidézik. Megtudtuk, az erdélyi hagyományőrző mozgalom szándéka az, hogy lefedje a magyar történelem nagyobb korszakait. Ez még csak részben sikerült – még nincsenek középkori lovagok –, de remélik, hogy kiteljesedik ez a paletta, s az új és újabb nemzedék közelebbi képet kaphat azokról a korokról, amelyeket "újrajátszhatnak". A rigmányi eseményt színesebbé tette Papp Richárd, Göndör Rezső, Bod Attila és Radó Ilona szavalata, majd a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult a rendezvény. Vajda György, Népújság (Marosvásárhely) 2014. szeptember 27.Székelyföld-ars poetica1989. december 31. Szilveszter este van és a bukaresti főpályaudvaron senki sem tudja, hogy indul-e, s ha igen, akkor mikor, Budapest felé vonat. A Magyar Televíziót tudósítottam az eseményekről, s most hazamennék. Szellemi és fizikai értelemben is sok volt ez az egy hét. Főként azért, mert karácsony másodnapján a rémhírekre éhes otthoniak, valamelyik lökött híradós világgá kürtölte, hogy „Kollégánk, Vári Attila bent rekedt a bukaresti tévé ostromlott épületében”. Otthon feleség és egy kétéves szöszke kislány vár. Haza mennénk. Az utcákon már petárdáznak, talán levegőbe is lőnek, azért hallunk hosszú sorozatokat. Teljes a karneváli hangzavar, mintha minden újrakezdődne. Az állomás fő- és mellékbejáratainál háromszög-állványzatukon pihenő golyószórók, mindenhol civil ruhás, lyukas nemzetiszínű karszalagot viselő s ehhez mérten, forradalmiságuk tudatában hetvenkedő buzgómócsingok. Nem láttak még soha elektronikus rögzítőt, azt hiszik, hogy filmezőgépünkkel titkokat akarunk kicsempészni Romániából. A filmtekercset követelik. A gyatra fényben az operatőr megmutatja, hogy mi ebben a kamerában a csízió. Nincs monitorunk, a keresőben láthatják a róluk és természetesen az engedélyükkel, pillanatokkal korábban készített felvételt. Hálából a parancsnok megsúgja, hogy az az ütött-kopott szerelvény indul majd, de hálókocsi nem lesz, mert ott könnyen elbújhatnának az ellenforradalmár terroristák. Rengeteg régi barátommal találkozhattam a harcok befejezése után, s a Victoria-palotában Király Károllyal is, akit nem láttam egy évtizede, azóta, hogy elmondtam neki: ki fogok telepedni Magyarországra. Amikor Sepsiszentgyörgyről, a (Megyei) Tükör szerkesztőségéből átigazoltam a bukaresti tévéhez, azt kérdezte, hogy miért megyek el, s én azt válaszoltam, hogy szeretnék nagyobb léptékben dolgozni, filmmonográfiában bemutatni szűkebb pátriámat. Tíz éve pedig, a búcsúzás végén, azt kérdezte, hogy „Na, és onnan megcsinálod a filmedet?” Elindul a vonat, a folyosókon fegyveresek mászkálnak egészen Brassóig. A líbiai vezér embereit, koreai terroristákat keresnek. Az új évtized első percei ablakhoz szorított homlokkal találnak. Brassó után a barcasági ködbe bámulok, s a vonat menetszele által keltett hóviharban arra gondolok, hogy ott, ott délkeleten, Háromszéken kezdem majd a forgatást. Otthon, váci lakásomban, íróasztalomon Orbán Balázs is vár. A híres váci könyvkötőmesterrel szétszedettem a kétkötetes díszkiadást, hogy a székely székeket könnyebben átláthassam, s szokásom ellenére, 1988-ban kezdve a munkát, bele-belejegyeztem, aláhúztam részeket, készítettem a Székelyföldről majd egyszer „szebb időkben” forgatandó filmem szcenáriumát. Elképzeltem, hogy négy évszakos lesz a filmem, amelyet tizenkétszer ötvenpercesre terveztem, de úgy, hogy láttassam a székely világot tavasztól télig, s ugyanabból a kameraállásból kezdjem az egyes részeket, hogy aztán a gyorsítás miatt az üde tavasz és tomboló nyár után már az ősz színorgiáját válthassa a tél jótékonyan mindent retusáló fehérsége. Tudtam, hogy itt, Brassó után, valahol szinte karnyújtásnyira lehet Olthévíz, s a sokszögű alaprajzú, kéttornyú, reneszánsz stílusú Haller–Kálnoky-kastély. Valahol ott a ködben a hatszögű keleti bástya, az omladozó rom, Árva Bethlen Kata kastélyának maradványa is, s Bod Péterre gondoltam, udvari papjára. Arra a tudós prédikátorra, aki Pápai Páriz Ferenc latin–magyar, magyar–latin szótárának kibővített harmadik kiadásán munkálkodva, nyelvészként is jelentőset alkotott. Igen, akkor Csernáton, a szülőfaluja lenne logikusan a következő lépés, s ha Csernáton, akkor talán legalább egy képsor a nagybányai István-toronyról, hiszen ott kezdte pályáját, de nem maradhat ki Nagyenyed, az alma mater sem, szinte valamennyi erdélyi, székely híresség oskolája… lehet-e mindezt logikusan filmre vinni? Tudtam, hogy kevés lesz mindenre az a hatszáz perc, amennyire a filmsorozatot terveztem, de nem gondoltam arra, hogy szakmai irigység, rosszindulat késlelteti majd munkámat, s szinte egy egész évtizednyi harc árán sikerül csak, s nem úgy, ahogy azt eredetileg elképzeltem. Azon az újévi hajnalon képzeletben a behavazott Marhafej-tetőn jártam, a Nyergesről néztem le a Kászonok felé, s mint imádkozó ember a rózsafüzért, mormoltam magamban a két Nyárád-völgyére fűzött falvak neveit, s emlékszem, bosszankodtam, mert a közel százból alig húsz jutott eszembe. A Nyikó és a két Küküllő, a Maros és az Olt, az Aranyos és a Feketeügy folyásvonalát próbáltam felrajzolni a bepárásodott ablakra, s a kiürült szász falvak mellett elhaladó vonaton belém hasított az az ijesztő felismerés, hogy védtelenek lettünk! Aranyosszéket leszámítva, az összefüggő székely székeket nyugatról, északkeletről szász falvak, keletről a Kárpátok hegyei védték, s így szinte nem volt érintkezésük román többségű vidékekkel. A burok felszakadt, s a szászplacenta szűrője nélkül a fertőzés veszélye nőni fog, az eddigi részleges immunitás helyett egyre nagyobb lesz a románosítás járványának esélye. Emlékszem, Aranyosgyéresen az állomás peronján román népviseletben részeg férfiak énekeltek, kurjongattak, s kínálták pálinkájukat a vagon lépcsőjére kimerészkedő kalauznak, s eszembe jutott, hogy Aranyosszék sorsa, de leginkább Tordáé, vegytiszta képlete annak, ami ránk vár, s belém hasított: Istenem, Torda után Marosvásárhely következik, aztán a vasúti fővonalon fekvő s könnyen megközelíthető Szereda, Szentgyörgy… Nem tudtam szemhunyásnyit sem aludni, arra gondoltam, hogy jó ideig nem lesznek novellák, versek, regény, s ha sikerülne könnyűelektronika, kamera helyett filmfelvevővel jó minőségű negatívra dolgozni, akkor majd évtizedek, de akár száz esztendő után is készülhet élvezhető másolat a munkámról. Arról, hogy Orbán Balázs nyomában járva milyennek is láthattam a Székelyföldet a huszadik század utolsó éveiben. Egy interjúban azt kérdezték, hogy mi az írói ars poétikám, s csodálkozott a riporter a válaszomon: „A címe: SZÉKELYFÖLD, ORBÁN BALÁZS NYOMÁBAN”, s még hozzátettem: „közel hatszáz perc filmszalagon”. Vári Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. október 4.V. Székelyföld Napok – 2014. október 9–19.Közösség a Székelyföldért 160 rendezvényt szerveznek több mint 60 településen az idei, ötödik Székelyföld Napokon. A Hargita, Kovászna és Maros megyére kiterjedő kulturális eseménysorozat célja, hogy kulturális élményeket nyújtson, és megmutassa a térség sokszínűségét, ugyanakkor egységét. Évről évre hangsúlyosabb szerepet kapnak a román ajkúaknak szóló rendezvények is, hiszen a programsorozat Székelyföld minden lakójáé. Erről tartottak sajtótájékoztatót október elsején, szerdán a csíkszeredai megyeházán, ahol egyúttal bemutatták a rendezvény kétnyelvű műsorfüzetét is. Székelyföld egy sajátos kulturális tér Borboly Csaba, Hargita megye tanácselnöke szerint Székelyföld egy sajátos kulturális tér, és ezt a sajátosságát a lakói adják, magyarok és románok egyaránt. A szervezők azt szeretnék, ha a Székelyföld Napokat mindenki magáénak érezné, nemzetiségtől függetlenül, ezért az idei rendezvénysorozat szlogenje a "Közösség a Székelyföldért", hiszen a közösségi értékekre hívja fel a figyelmet. "A fiatalok elvándorlásának megállítása érdekében ilyen, kulturális élményeket nyújtó programokkal is cselekedhetünk, ezzel erősíthetjük a szülőföldhöz való kötődésüket. Szeretnénk, ha a századik Székelyföld Napokat is lenne kinek megszervezni" – jelentette ki a Hargita megyei elnök. Meggyőződése, hogy e rendezvénysorozattal turistákat is lehet idevonzani, mint mondta, egyes szolgáltatók programcsomagot állítottak össze erre az alkalomra. Ugyanakkor a szervezők Székelyföld belső turizmusát is erősítenék, tette hozzá. Szeretjük Székelyföldet! "Sokadik alkalommal vagyunk együtt, Kovászna, Hargita és Maros megye képviselői. Ez azt jelzi, hogy összefogás van Székelyföldön. Azért szervezzük a Székelyföld Napokat, mert szeretjük Székelyföldet. Ezért dolgozunk érte, és szervezünk rendezvényeket. A Székelyföld Napok identitáserősítő programsorozat. Az elmúlt időszakban is voltak ilyenek: Székely Vágta, Ezer Székely Leány Napja, Székelyföldi Vadásznapok, Székelyföld-konferencia, székely családok napja, vagy említhetném akár a grafikai és fotóbiennálét is. A Székelyföld Napok nemcsak a székelyeké, hanem a Székelyföldön élőké. Kovászna megyéből – a magyarok mellett – több román egyesület és iskola is bekapcsolódott a rendezvénysorozatba. Fontosnak tartjuk a három székely megye közötti értékcserét, amelynek során e vidékek lakói minél szélesebb körben rácsodálkozhatnak egymás és tulajdonképpen saját értékeikre" – hangsúlyozta Tamás Sándor, Kovászna megye tanácsának elnöke, aki szerint a tíz nap alatt több mint harminc program valósul meg idén Háromszéken, a tavalyihoz képest jóval több rendezvény, s fiatal és idősebb generációnak egyaránt ajánlanak programot. A Székelyföld Napok nem csak a magyaroké Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke szintén hangsúlyozta, hogy a Székelyföld Napok nemcsak a magyaroké, és ez hatványozottan igaz Maros megyében. "Sajnos a Maros Megyei Tanács az idén nem társult, jóllehet Lokodi Edit Emőke elnöksége alatt társszervező volt, de örömmel nyugtázom, hogy sikerült Marosvásárhelyen a polgármesteri hivatalt meggyőzni arról, hogy a rendezvénysorozat mindkét közösségnek kulturális élményt jelent, így a városvezetés felkarolta, és ennek eredményeként igen érdekes rendezvények lesznek a Maros-parti megyeközpontban, egyebek mellett termékbemutatók, rangos zenekarok koncertjei. Jövőre talán sikerül meggyőzni a megyei tanácsot is arról, hogy e rendezvény hozzájárul a harmonikus nemzetiségi együttéléshez" – fogalmazott. A rendezvények közül egyebek mellett kiemelte a székelyföldi Orbán Balázs-díj gáláját, amelyet a marosvásárhelyi Kultúrpalotában szerveznek meg október 13-án 18 órától. A rendezvény magyaroknak és románoknak, falun és városon élőknek egyaránt szól Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ vezetője, az eseménysorozat koordinátora szerint nehéz megjeleníteni Székelyföld egységét és sokszínűségét egy ilyen többhelyszínes, sokszervezős programcsomagban, de bevonták az iskolákat, az egyházakat, az önkormányzatokat, a civil szervezeteket, és szakmaiságra törekedtek. "A rendezvény nyitott, ami azt jelenti, hogy magyaroknak és románoknak, falun és városon élőknek egyaránt szól, és ez nem csupán egymás közötti nyitás, hanem a térségi imázs építését is szolgálja. Az V. Székelyföld Napok az együttműködésről szól, új szemléletmóddal, új tartalommal, új koncepcióval. Az egyik közösségi élmény, amit nyújt, a külön helyszíneken megtartott rendezvények egyidejűsége" – ecsetelte a kulturális központ menedzsere. Népújság (Marosvásárhely) 2014. október 13.Orbán Balázs-díj a család és a munka jegyébenRáduly-Baka Zsuzsanna erősdi református lelkész, Laczkó-Albert Elemér gyergyóremetei polgármester és Ludescher László, a gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának vezetője az idei Orbán Balázs-díj kitüntetettje. A Székelyföld Napok keretében immár negyedik éve adták át a legnagyobb székelyről, a „szegény báróról” elnevezett Orbán Balázs-díjat, a rendezvénynek idén a marosvásárhelyi Kultúrpalota adott otthont hétfőn este. A kitüntetést azoknak adományozza a három székelyföldi megye, akik a térség érdekében folytatnak kimagasló tevékenységet. Amint Orbán Balázs leszögezte: minden tagoltsága ellenére Székelyföld egységes egészet alkot, ennek jegyében 2011-ben Kovács Piroska, Váncsa György és Simon Judit, 2012-ben Beder Tibor, Haszmann Pál és Domokos Ilona, tavaly pedig a Kós Károly évben három egyesület munkatársai vehették át az elismerést – ismertette B. Szabó Zsolt műsorvezető. „A család az a biztos pont, ahol önzetlen szeretetet lehet kapni, a munka pedig a megélhetéshez szükséges” – e kettőnek, amely nem egymást kizáró, hanem kiegészítő, az összehangolásáért járt idén a 70 milliméter átmérőjű, 4 milliméter vastag, kör alakú díj. A Maros megyei RMDSZ politikai alelnöke, Péter Ferenc szovátai polgármester a díj névadójáról elmondta, a néppel a népért cselekedett, nem siránkozó, hanem cselekvő ember volt, harmincéves közéleti munkásságát A Székelyföld leírása című hatkötetes enciklopédiában tette közzé, miután bejárta Székelyföld minden zegét-zugát. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a térség jövőjét illetően a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta, hiszen „mindenki a mindennapokban hozzáad az értékekhez”. „Ismerjük Székelyföld múltját, vállaljuk örökségét, ezen a szülőföldön kell magyarnak megmaradni. Erős Székelyföld erősebbé teszi Romániát is. Székelyföld jelentős változások előtt áll, reméljük, hamarosan eljön az az idő, amikor Maros megye román nemzetiségű tanácselnökével közösen adhatjuk át az Orbán Balázs-díjakat, mert ő is Székelyföld része” – fogalmazott Kelemen Hunor. Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről Lukács Bence Ákos konzul elmondta, a díj szimbolikus jelentőségén túl becsüljük meg a jövőnket, és Orbán Balázshoz hasonló kitartással, lelkesedéssel maradjunk szülőföldünk szerelmesei. „Székelyföld és a székelyek léteznek, egyiket sem kell kitalálni. Marosvásárhelyen és Marosszéken erősíteni kell a székely öntudatot, mert az erdélyi magyarság számára Székelyföld amolyan belső anyaországként kell működjön. Területi autonómiára van szükség, amely nemcsak erős, hanem valós önkormányzatiságot eredményez, hogy Székelyföldön Székelyföld lakói döntsenek saját sorsukról. Meg kell állítani az elmúlt 25 év tendenciáját, miszerint naponta átlagosan 65 magyarral vagyunk kevesebben. A mostani díjátadó kis lépés, de a nagy menetelés során elmaradhatatlan” – mondta az MPP elnöke, Biró Zsolt. Az Orbán Balázs-díjra mindhárom megye egy-egy személyt jelöl évente. Kovászna megye nevében a kitüntetést Tamás Sándor tanácselnök Ráduly-Baka Zsuzsanna erősdi református lelkésznek adta át, aki hatodik gyerekét várva a háromszéki szórványmagyarság mozgatórugója, 145 fős gyülekezetében élteti a magyarságtudatot. Hargita megye nevében az elismerést Borboly Csaba tanácselnök Laczkó-Albert Elemérnek, Gyergyóremete negyedik mandátumát töltő polgármesterének, négygyerekes családapának adta át, aki a következőt vallja: „Életünket szervezzük az értékek mentén. Igyekezzünk az értékek mentén élni”. „Székelyföld a székelyek mellett a románoké és a romáké is, és nemcsak gazdag és szép, hanem szociális gondjai is vannak, szegény is. Az egymásra figyelés az egyik legnagyobb kihívás, amellyel meg kell küzdenünk” – fogalmazott az RMDSZ Maros megyei elnöke, Brassai Zsombor, aki a nagykárolyi születésű Ludescher Lászlónak adta át a díjat. A gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának vezetője hat megyében folytatott tevékenységet koordinál, és úgy érzi, ez az elismerés nemcsak neki, hanem a mellette álló csapat 11 éves munkásságának szól. A rendezvényen fellépett a Tiberius Quartet, Kilyén Ilka színművésznő, Buta Árpád bariton és a Dzseztán együttes. Gáspár Botond Székelyhon.ro 2014. október 15.V. Székelyföld NapokOrbán Balázs-díjátadó gála A magyar és székely himnusszal indult és Dzseztán-koncerttel zárult hétfő este az V. Székelyföld Napok keretében megszervezett Orbán Balázs-díj-átadó gála. Az eseményre a Kultúrpalota nagytermében került sor. A megtisztelő díjat idén Ráduly-Baka Zsuzsanna (Kovászna megye), Laczkó Albert-Elemér (Hargita megye) és Ludescher László, a Gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának vezetője vehette át. A rendezvényen fellépett Kilyén Ilka színművész, Buta Árpád előadóművész, a Tiberius Quartet, valamint a Dzseztán együttes. Műsorvezető B. Szabó Zsolt volt. Székelyföld a múltunk, Székelyföld a jelenünk, és Székelyföld a jövőnk Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke ünnepi beszédében kiemelte: – Akkor, amikor ilyen neves díjak átadására ülünk össze, óhatatlanul ki kell mondanunk, hogy Székelyföld a múltunk, Székelyföld a jelenünk, és Székelyföld a jövőnk. Mi, akik Székelyföldön élünk, Székelyföldön gondolkodunk, határozottan állítjuk, hogy van elképzelésünk Székelyföld jövőjéről, mert tiszteljük, becsüljük múltját, tudjuk, ismerjük és vállaljuk az örökségét, mert a mindennapokban azért dolgozunk, hogy hozzáadjunk Székelyföld értékeihez: mindenki a maga helyén, a maga módján, a maga tehetségével, de minden egyes alkalommal elkötelezetten a szülőföld iránt. Itt maradtunk ezen a földön, apáink, nagyapáink, dédapáink, szépapáink földjén, és itt akarunk maradni, a szülőföldön akarunk jövőt tervezni mindazoknak, akik utánunk következnek, és hiszünk abban, hogy ezen a földön magyar emberként tudjuk ezt a jövőt megtervezni. Amikor arról beszélünk, hogy van elképzelésünk, akkor azokra az intézményes garanciákra gondolunk, amelyek szükségesek ahhoz, hogy nemzeti identitásunkat biztonságban tudjuk. Ezt nevezhetjük területi autonómiának akár, de a lényeg az, hogy ezt csupán a románokkal közösen tudjuk elképzelni, és az érvek erejét próbáljuk használni akkor, amikor meg akarjuk győzni őket, hogy ezek az intézményes garanciák előbbre viszik, erősebbé teszik ezt az országot. Ma még nem áll itt a megválasztott román tanácselnök, de biztos, el fog jönni az a pillanat, amikor az Orbán Balázs- díjakat együtt fogjuk átadni. Eljön az az idő, amikor az őszinte párbeszéd meggyőző tud lenni, ezért kell nekünk tenni mindennap, hogy ettől a jövőképtől ne féljen senki. Azok sem, akik itt élnek, de azok sem, akik nem Székelyföldön élnek, és úgy tekintenek Székelyföldre, mint valami csodabogárra – jelentette ki az RMDSZ elnöke. Lukács Bence Ákos konzul Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának részéről köszöntötte az eseményt. A maga és a főkonzulátus nevében gratulált a díjazottaknak, és azt kívánta, kísérje őket továbbra is az egész magyar közösség megbecsülése. Nem kell kitalálni Székelyföldet és a székelységet A Magyar Polgári Párt elnöke, Bíró Zsolt Széchenyit parafrazálva úgy fogalmazott, nem kell kitalálni Székelyföldet és a székelységet. Viszont felhívta a figyelmet, hogy Marosvásárhelyen és Marosszéken van tennivaló a székely öntudat erősítése érdekében. Ezért külön üdvözölte, hogy Marosvásárhely és Marosszék újra bekapcsolódott a Székelyföld Napok rendezvénysorozatba, és hogy idén ebben már a város önkormányzata is partner. Véleménye szerint Székelyföld az erdélyi magyarság életében a belső anyaország szerepét tölti be, de ezt a szerepet csak akkor tudja hatékonyan ellátni, ha megteremtik annak gazdasági alapjait. Ezért kérik Székelyföld területi autonómiáját, azt az autonómiát, amely nemcsak erős önkormányzatiságot jelent, hanem gazdasági megerősödésünket, kulturális és oktatási intézményeink önállóságát is jelenti, illetve azt, hogy Székelyföld lakói legyenek azok, akik saját sorsukról döntenek. Rámutatott: vannak olyan helyzetek, amikor együtt kell lépni, ugyanolyan egységben, mint tavaly a székelyek nagy menetelésén. – Meneteljünk tehát együtt tovább az autonómia felé ugyanolyan egységben, ahogy sikerült azt tavaly megteremteni a Bereck és Kökös közötti szakaszon. Lehet, hogy kis lépés ez az Orbán Balázs-díj-kiosztó gála, de a nagy menetelés során kihagyhatatlan, és biztos vagyok benne, hogy egyet előre lépünk – mondta az MPP elnöke. Csak nyugodt családi háttérrel lehet eredményesen dolgozni Péter Ferenc, az RMDSZ Maros megyei szervezetének politikai alelnöke Orbán Balázs Székelyföld leírása című művét olyan történeti, néprajzi, régészeti, földrajzi és természetrajzi leírásnak, olyan dokumentumgyűjteménynek nevezte, ami ma is kiindulópont bármiféle, Székelyföld egészére, egy részére, de akár egyetlen településére vonatkozó vizsgálódásnak. Hangsúlyozta: Orbán Balázs arra törekedett, hogy népét fölemelje, ráébressze saját erejére, fölmutassa szellemi, kulturális értékeit, önbecsülésében megerősítse, és föltárja annak a földnek a gazdagságát, amelyen és amelyet ősei vére és verejtéke által magukénak tud. Idén a család és a munka összehangolásának jegyében olyan személyiségeket díjaztak, akik életükkel bebizonyították, hogy a család és a munka összeegyeztethető, és csak nyugodt családi háttérrel lehet eredményesen dolgozni – sommázta Péter Ferenc. Annyit ér az ember élete, amennyi örömet szerez másoknak Tamás Sándor, a Kovászna Megye Tanácsának elnöke szerint kinek-kinek annyit ér az élete, amennyi örömet szerez másoknak. Ezért is tartotta fontosnak, hogy az idei Orbán Balázs-díjat a hivatás és a család köré szervezték. Felhívta a figyelmet a Székelyföldön belüli szórványra, ahol kihívás magyarnak lenni. Székelyföldet egy "jó sütetű, éltető házi kenyérhez" hasonlította, kijelentve, hogy Székelyföldnek csak egyben van esélye, tömbre és peremvidékre egyaránt szükség van. Azért, hogy Székelyföld talpon tudjon maradni, mindenkire szükség van, ezért az elkövetkező időszakban "átírják a politika logikáját", vagyis nem a napi pártpolitikát fogják promoválni, hanem a nemzetpolitikát, mert Székelyföldnek minden becsületes emberre szüksége van. Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke kijelentette: látszik, hogy Székelyföld az együttműködés útján halad, a Székelyföldbe vetett hit megkerülhetetlen tényezővé vált. Mint mondta, Orbán Balázs kívánsága teljesülőben van, az Orbán Balázs-díj átadása a Székelyföld legfontosabb és talán legrangosabb eseménye, hiszen a három megye együtt adja ezt a díjat, és az együtt szóban ott van az erő. Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke hangsúlyozta, hogy az idén a marosvásárhelyi önkormányzat nyitottabb volt, ami mind az augusztusi Vásárhelyi Forgatagon, mind az őszi fesztivál keretében tartott Székelyföld Napok rendezvényein megnyilvánult. Ezeket, mondta, értékelni kell, ezekre oda kell figyelni, és Maros megyében ezekre hangoltan kell folytatni a politizálást. Ugyanakkor Maros megye és a Székelyföld szociális problémáira, az odafigyelés, az együttérzés, a megoldások keresésének szükségességére figyelmeztetett. Ennek a felismerésnek a jegyében Maros megye díjazottja Ludescher László Ludescher László Nagykárolyban született 1973. május 3-án. A temesvári Műszaki Egyetemen szerzett mérnöki oklevelet 1996-ban, majd a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szociális munkás felsőfokú képesítést 2003-ban. Menedzseri tanulmányokat végzett Linzben, az idősgondozásra történő szakosodás mellett a pszichodrámai képzéseken túl a különböző típusú egyesületekkel való kommunikáció terén is szakmai ismeretekre tett szert. 2003-tól a Gyulafehérvári Caritas marosvásárhelyi kirendeltségének vezetője, 2009-től a Főegyházmegyei Caritas szociális ágazatának a vezetője, hat megye – Fehér, Kolozs, Hunyad, Maros, Hargita, Kovászna – szociális munkáját koordinálja. Ebben a minőségében hozzájárult a Caritas tevékenységi palettájának a lényeges bővítéséhez, szakszerűsítéséhez, elsősorban a fogyatékos ellátása, a korai nevelés- fejlesztés, a családsegítés, a romaprogramok és az önkéntes programok területén. Ágazati igazgatóként felel továbbá a Főegyházmegyei Caritas által működtetett öregotthonokért, valamint a vidékfejlesztési programért. A Székelyföldi Orbán Balázs-díj A Székelyföld Napok alkalmával átadott Székelyföldi Orbán Balázs-díjat Hargita, Kovászna és Maros megye tanácsa 2011-ben közösen hozta létre. Azoknak adományozzák, akik sokat tesznek a közös székelyföldi ügyekért. A közös történelmi múlt és kultúra révén összetartozó három megye a régió egyik legjelentősebb kitüntetésének szánja a térség érdekében folytatott kimagasló tevékenységért. A 2014-es év a család és munka összehangolásának éve. Az idei Orbán Balázs-díjat olyan személyeknek ítélték, akik bebizonyították, hogy munka és család területén is lehet sikeresnek lenni, ugyanakkor lehet közösségi feladatokat vállalni, társadalmunk jövőépítésén, értékeink megőrzésén, hagyományaink ápolásán dolgozni. A díj kör alakú, 70 mm-es átmérőjű, 4,5 mm vastagságú, kétoldalas ezüstből készült vert érme, amelyet emléklap és pénzjutalom kíséretében adományoznak a megyei önkormányzatok vezetői a külön erre az alkalomra szervezett ünnepségen a Székelyföld Napok keretében. Az emléklap szövegét Sepsiszéki Nagy Balázs néprajzkutató, a Kovászna Megyei Tanács munkatársa, az emléklap látványtervét Botár László csíkszeredai képzőművész tervezte. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2014. október 15.Rendhagyó interjú, rendhagyó polgármesterrelGyergyóremete sok mindenről híres, az utóbbi időben pedig látványos fejlődésen ment keresztül. Polgármesterét Orbán Balázs-díjjal tüntették ki hétfőn, a Székelyföld Napok keretében. Az interjúban nem csak a községi elöljárót, hanem Laczkó Albert Elemért, az embert is kérdeztük. Gyergyóremete viszi a prímet a környező településekhez képest. Nagyon sokat felődött a község, és közösségi élet is zajlik. Ön szerint mi a legjobb módja a közösség összekovácsolásának? Csodálkozom, kívülről mindig több dicséretet kapunk, belülről nem vesszük észre. Néha eszembe jut az a mondás, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb. Valószínű, hogy Szárhegyről, Ditróból nézve Remetét, és fordítva másképpen látszik és fénylik. Az tény, hogy tudatosan törekszünk arra, hogy ne csak aszfaltot, utat, követ, betont rakjunk ide vagy oda. Adott pillanatban fontosabb, hogy mi történik az emberekkel, odafigyelünk-e rájuk, meg tudjuk-e hallgatni őket. Sok esetben egy kézszorítás, egy pillantás, egy "hogy vagy?" sokat számít. Nyilván, meg is várjuk a választ, hogy tényleg mondja el, azon túl, hogy jól van, mi van vele. Minden megvalósítást, kicsit vagy nagyot, átadással ünnepelünk. A rossz nyelvek azt mondják, hogy dáridózunk, mert van, aki így kritizálja. Ám azt hiszem, hogy a munka után jó megállni, visszatekinteni, hogy ne felejtsük el, honnan indultunk, és köszönjük meg a remeteieknek és mindazoknak, akik a projektben dolgoztak, hogy együtt gondolkodtunk, cselekedtünk. És igenis örülni kell, hogy megvalósult valami. Mi történik akkor, amikor lejár a napi munka a hivatalban? Milyen, amikor hazaérkezik? Sajnos jószerint a gyerekeim nélkülem nőnek fel. Ez a legnagyobb hátulütője és hátránya ennek a munkának. Nekünk négy gyermekünk van, a legnagyobb 18, a legkisebb pedig 8 éves. A nagyobbak már mondják is, hogy hiányoztam, kiestem az életükből, mert ez a munka, nekem legalábbis, napi több mint tíz-, inkább 12-13 óra. Amire hazamegyek, szeretem, ha otthon rend van, mindenki mosolyog, már az ágyhoz közelítenek főleg a kisebbek, egy-egy meseolvasás, kicsi beszélgetés még belefér. Tanulva a korábbi mulasztásból, rájuk most jobban igyekszem figyelni, másrészt pedig a lányokkal úgy látom, hogy nekem, mint apának könnyebb kapcsolatot teremteni. A lányok nem hagynak, ők érkeznek a kérdéseikkel, a mondanivalójukkal. Szombaton, olykor vasárnap is elszólít ez vagy az. Hétköznap fáradtan szoktam hazaérkezni, és minimális, fél vagy egy óra az, amit még az egész család ébren és együtt tölt. Mi az, ami leginkább fel tudná bosszantani? A szándékos, aljas rosszindulat nagyon tud irritálni. És ami megnyugtatja? Jó zene, kicsi beszélgetés, mozgás. Szeretem, ha el tudunk menni akár munkával összekötve is az erdőre, egy fél óra is segít. Szeretek gondolkodni, csendben lenni. Mindenféle zenét szeretek. Van alkalom zenét hallgatni, olvasni? Autóban. Az olvasásra igyekszem odafigyelni, hogy ne hagyjam abba, ez nagyon nagy veszély. Gondolom, tudta, hogy ez a tisztség mivel jár. Ön miért akart polgármester lenni? Nem tudtam. Kívülről egészen másképp festett. 1996-2000. között önkormányzati tag voltam, és Maroshévízen tanítottam. Nagyon szerettem a Maros-parti települést és magát a tanítást is. Rengeteg jó gyermek volt. Most is kívánom egy-egy vers hallatán, hogy milyen jó lenne egy magyar órát tartani! Elég elhanyagolt állapotok voltak, ha visszagondolunk, másképp csengett a neve akkor Remetének. 2000-től, ahogy elkezdtük, amikor rendet tettünk a központban, már hatalmas eredménynek számított, és látványos is volt. Így indult, és aztán hozta az élet a többit. Mi az a vezetői álláspont, amit szem előtt tart, akkor is, ha pozitív energiák érik, akkor is, ha nincs sikerélménye egy napon? Két dolog van. A fontosabb, hogy legyen önkontroll. Ez egy olyan munka, amelyben az ember alól nagyon hamar kicsúszhat a talaj, elég nagy hatalommal jár, és torzulásokhoz vezethet. Elfelejti az ember, hogy ki ő, hogy mennyire kiszolgáltatott és sérülékeny, hogy nem tőle függ itt minden, még akkor is, ha a látszat ezt sugallja. És hajlamosak vagyunk leegyszerűsíteni, hogy fehér és fekete, pedig nem. Egy polgármester igenis fontos egy ekkora közösségben, mint Remete, de egyedül szinte semmit nem tud megcsinálni. Szükség van testületre, jó munkatársakra, a falu támogatására, és annyi összetevőből alakul ki valami eredmény, hogy ihaj. Ha ezt elfelejtjük, és azt mondjuk, hogy én és én és én, és azt hisszük, hogy mi vagyunk az okosak, és mindent tudunk, nem vezet jóra. A másik pedig, hogy minden napnak meg kell találni a kicsi örömét, és este, amikor visszatekintek rá, abba kapaszkodni. Ha csak egy útátadáskor akarunk örülni, akkor vitte a víz a házat, mert az nem működik. Milyennek gondolja önmagát? Hidegfejűnek vagy melegszívűnek? Én indulatos ember vagyok. Sajnos nagyon hamar fel tud szaladni a pumpa… A bocsánatkérést azonban kötelezőnek tartom, ha nem úgy reagáltam le valamit, akkor elnézést kérek. Valaki azt mondta nekem nemrég, hogy élj úgy, hogy ne kelljen bocsánatot kérned, de ki az, aki ezt meg tudja tenni? Azt gondolom, hogy senki. Ha valaki ezt hiszi magáról, akkor szerintem valahol téved. A döntéseket pedig szeretem alaposan körbejárni, időt szeretek hagyni rá, több nézőpontot megvizsgálni, megkérdezni másokat. Talán ez is az egyik erősségünk, hogy egyszemélyes döntések nem születnek fontos kérdésekben. Konfliktushelyzetben bíró vagy békebíró lenne? Szeretem elkerülni azokat a konfliktusokat, ami a békebírósághoz vezetne. Valahol az igazság – tetszik, nem tetszik – középen van. Ez is az egyik nehézsége a polgármesteri munkának. Ott van az ártatlan választó, akire így tekintünk, szeretnénk megtartani a jó véleményét rólunk, megtehetjük, hogy nem döntünk egy vitás kérdésben, vagy elodázzuk, vagy mindkét félnek igazat adunk. Ez a legrosszabb. Ha kellemetlen is, de tudni kell nemet mondani. A legjobb tudásunk, a rendelkezésünkre álló információk szerint Remetén az a gyakorlat, hogy állást foglalunk, és azt mondjuk - bárkiről legyen szó -, hogy pillanatnyilag, adott helyzetben neki van igaza. Ez nem egyszerű, elég sok viszályt is szül. Főként a földek körül vannak a nagy nekifeszülések, rengeteg lehetőség az összeveszésre. Remélem, hogy békében, normálisan végig tudjuk csinálni ezt a munkát, minél kevesebb bíráskodással. Melyiket tartja fontosabbnak, az igazságot vagy a kegyelmet? Nagyon nehéz kérdéseket feszegetünk. Az igazság nagyon lényeges, de nem a legfontosabb. Az igazságnál fontosabb a szeretet és a kegyelem. Miért jó remeteinek lenni? Nehézség, hogy Remete a medence legfiatalabb települése, ki vagyunk szorítva a hegy alá, negyedrangú földjeink vannak. Ebből ered, hogy a földművelés mellett fokozott mesterségbeli tudás szükséges. A munkahelyek hiánya erősen érezteti a hatását. Idén négy doktorált fiatal jött vissza Remetére, aki itt szeretne élni, de akkor eleve tudni kell, hogy milyen szakmát válasszak, hogy tudok abból megélni itthon. Sajnos kevesen választják a mezőgazdasághoz, földhöz kapcsolódó munkákat, ez most kezd felértékelődni, és bízom benne, erősödni fog, hogy magasabb szinten ezt tanuljanak. Most már megvan minden olyan adottság, ami városon van, ha az embernek nem az az igényszintje, hogy naponta színházba vagy komolyzenei koncertekre járjon. Víz-, csatorna-, út eléggé elfogadható. Egészségházunk van, az iskolánk is ügyesen teljesít, tánccsoportunk, fúvószenekarunk van, most születőben van egy új is a régi mellett. Könyvtárunk, könyvbemutatóink, komolyzenei és színházbérletünk van, az Ariel bábszínház is rendszeres vendége Remetének - ezek kulturális vonatkozásban segítenek, hogy jó legyen itt élni. Természetesen van, amit tökéletesíteni, de az alapok megvannak. Minden gyermeknek fel van ajánlva a lehetőség, hogy táncoljon, 400 gyermek néptáncol. De nem is a szám a lényeg, hanem, hogy mozog, megtanul egy kultúrát, és mindent, ami mögötte van, tartást, kötődést ad. Ez elkísér egy életen keresztül. Nagyon örülök, hogy ők ilyen gyökereket kapnak. Bízom benne és remélem, hogy az ő kötődéseik még erősebbek lesznek, és nem fog kiüresedni a falu. maszol.ro 2014. október 18.Vári Attila mesél,ahogyan tegnap, ahogyan negyvenöt éve, amikor nem lévén nála elbeszélése kézirata, egy találkozón személyazonosságiját tartva maga elé mondotta elbűvölő történetét, mintha olvasta volna, szerencsére kívülről tudta. Most, a Székely Könyvtárban újra megjelenő, 1970 és 1978 között íródó regénye, a „beszélő” című Volt egyszer egy város ürügyén arról mesél, hogy amikor írni kezdte, boldogult úrfi korában, már sejtette, hogy igen, ez fog történni! Igen, városaink eltűnnek, áttűnnek valami másba, megváltozik hol volt, hol nem volt otthonos hangulatuk, etnikai összetételük, s a végén már csak a mi emlékezetünkben, homályos emlékeinkben élnek majd. Feltette magának akkor a kikerülhetetlen kérdést: joga van-e megírni bénító vízióit? De igen hamar rájött, itt áll, és másként nem tehet – és megírta. A könyv története is megérne egy misét, szerepel az előhangban, bárki elolvashatja, mi történt a sokat próbált kézirattal, amíg megírása után majdnem kilenc évvel, 1986-ban a Szépirodalmi Könyvkiadónál végre megjelent. S akkor már a jóslat is beigazolódni látszott. Arról is mesélt Vári ezen az estén, eljő az emlékezés ideje, és mi emlékezünk, hogy 1989 decemberének vészterhes napjaiban jelent meg újra elhagyott hazájában, ami a honunk is volt, meg nem is! (Vö. bozgor, azaz hazátlan, ahogyan nem túlságosan dicsérően, a többségi nemzet időnként türelmüket elveszítő fiai és leányai neveztek.) Elment Bukarestbe. Nézte és filmezte a forradalom eseményeit s végül felült egy vonatra. Hálókocsi – adalék a levantei elmebajhoz – nem volt, ott elbújhattak volna a terroristák. Nézte az elúszó tájat, és akkor ötlött fel benne ama régi terve, amely kilenc esztendőt rabolt el életéből, az Orbán Balázs nyomában című filmsorozata. El is készült, ha nem is olyan lett egészen, amilyennek szerette volna, de a hatszáz perces utazás végig a Székelyföldön, Orbán Balázs nyomában így is egészen páratlan dokumentum. Ezt már mi tesszük hozzá, Vári fásultan arról beszél, hogy a romlás, városaink és világunk átváltozása valami mássá – változatlanul tovább tart. Nincs megállás. Váratlanul feláll, kimegy cigarettázni, tévésként szól vissza, tudja, egy sorozat is negyven-negyvenöt percig tart, különben is beszélgethetünk tovább, baráti körben, önfeledten. Visszajön és dedikálja könyveit. Az önfeledt mesélés tovább tart, nem lehet soha vége. Bogdán László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. október 20.Kiteljesítik az elődök munkájátHarangzúgás fogadta a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium jubileumát ünneplők bevonulását szombaton a belvárosi református templomba: egyházi és világi méltóságok, az egyházmegye lelkészi közössége, egykori és mai diákok, cserkészek, a testvérkollégiumok küldöttei, valamint a szépszámú vendég együtt adott hálát a próféta szavaival: „Mindeddig megsegített minket az Úr”. Az 1994-ben újjáindult kollégium kétnapos ünnepét záró istentiszteleten Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke prédikációjában a 100. zsoltár szavait kibontva emlékezett meg Isten korszakokon átívelő kegyelméről, hálát adva az utóbbi húsz évért, az újraindulásért. A feladat nagyságáról és szépségéről beszélt, a hit és az értékek átadásának fontosságáról, melyeknek kiemelt helyei, „virágoskertjei” a kollégiumok. Köszönetet fogalmazott a mindenkori adományozók önfeláldozó segítségéért. 1670, 1994, 2014 Tőkés Zsolt igazgató, akinek lendületes munkája nyomán kibontakozhatott és jellegzetes arculatot nyert az újraindult iskola, köszöntőbeszédében kegyelettel emlékezett a kollégiumalapító Bethlen Jánosra, az iskolát korszerűsítő és a templomot építtető Baczkamadarasi Kis Gergelyre, az új kollégiumi szárnyat megépíttető Gönczi Lajosra. Végül a 18. század nagy imádkozójának, Szikszai Györgynek a tanítók számára írt gyönyörű imájából idézett. Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára kiemelte: „önök értékőrzők és -átadók”. Együttgondolkodásnak, szövetségkötésnek minősítette a magyar reformátusság öt évvel ezelőtti egyetlen egyházba való tömörülését. „Gyümölcsök” Örömét fejezte ki, amiért a magyar kormány meghozhatta döntését, megítélve a kérelmezőknek a kettős állampolgárságot. Ennek köszönhetően az ünnepélyen jelen lévők többsége élhetett és élt a lehetősséggel, hogy újra jogilag is betagolódjon a nemzettestbe. „Erősítsen a tudat, hogy ez az iskola Benedek Eleket, Orbán Balázst, Ravasz Lászlót adott a hazának.” Reményét fejezte ki, hogy új nagyjaink már e padokban tanulnak. Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium volt helyettes államtitkára a tálentum evangéliumi példázatát idézte, azzal a hittel, hogy a diákok felelősséggel kamatoztatják Istentől kapott tehetségüket és lehetőségeiket. Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelő egymás elfogadásáról, az egymásra való odafigyelés fontosságáról egy szemléletes történettel szolgált. Az ünnepségen közreműködött a kollégium Zsoltár- és Népdaléneklő csoportja, a Szakács Annamária vezette, több mint hatvantagú kórus, valamint Kiss-Ferenczi Sára, aki Reményik Sándor Öröktűz című versét szavalta el. Molnár Melinda Székelyhon.ro 2014. október 23.Több ezer embernek nyújt segítő kezet a CaritasAz V. Székelyföld Napokon Ludescher Lászlót, a Gyulafehérvári Caritas szociális ágazati vezetőjét Orbán Balázs-díjjal tüntették ki. A római katolikus egyház segélyszervezetében végzett munkájáról az Egymillió csillag a szegényekért elnevezésű rendezvényen beszélgettünk, arról a széles spektrumú tevékenységről, amely szegényeket, időseket, betegeket és hátrányos helyzetű embereket próbál átlendíteni a kilátástalanságon. – Milyen út vezetett az elismeréshez, az Orbán Balázs-díjhoz? – Elsősorban nagyon nagy megtiszteltetés számomra, a bizalom jele ez a díj. Meglepetés. Hogy mi alapján döntöttek erről, arról csak részinformációim vannak. Úgy értettem, hogy a Maros megyei szociális hálózat, intézmények, programok fejlesztése volt az elsődleges indok, amiért nekem ítélték a díjat. Azt hiszem, hogy e díjjal tulajdonképpen az egész Caritas tevékenységét díjazták, azt a munkát, amit az elmúlt tizenöt- húsz évben kifejtettünk a Gyulafehérvári Egyházmegyében, beleértve Maros megyét is. Csak mivel engem "toltak előre", engem nevesítettek, én kaptam meg. A díj nagymértékben a családom támogatásának is köszönhető. Feleségem, Enikő és az ő szülei mindig megértően és segítő módon viszonyultak a rengeteg túlórámhoz, távollétemhez és gyakran rájuk maradt három gyermekünk nevelése, gondozása. Az ő támogatásuk, áldozatuk nélkül nem tarthatnék itt a munkámban. Nagyon pozitív értéke van a választásnak, hiszen ezáltal kiemelték a szociális, karitatív munka fontosságát. Nagyon sokszor, amikor a magyarságról, székelységről van szó, akkor az anyanyelvi oktatásról, kultúráról, autonómiáról beszélgetünk, de háttérbe szorul az, hogy igenis, közösségünknek szociális problémái vannak, súlyos gondokkal küzd, és ahhoz, hogy az itthon maradást szorgalmazzuk, hogy jól érezzék magukat szülőföldjükön az emberek, a szociális kérdésekre megoldásokat kell találni. Az az idős személy, aki otthoni gondozásban részesül, nem fog külföldön élő fiához költözni, Magyarországra vagy azon túl. Vagy azokban a gyerekekben, anyukákban, akiknek programot, közösségformáló tevékenységet szervezünk, szintén azt a jó érzetet keltjük, hogy igenis, jó itthon lenni. Azon túl, hogy a gyermekeink anyanyelvi iskolába járnak, azon túl, hogy színházba járunk, s így tovább, van hová fordulni, ha problémákkal küszködünk, ha családtagunk ápolásra szorul. A Gyulafehérvári Egyházmegye területén hat megyében vannak programjaink. Hangsúlyosabban Maros, Hargita és Kovászna megyében, de Hunyad, Kolozs és Fehér megyében is bonyolítunk programokat. A szociális ágazatban húsznál több program, intézmény létezik, közel 220 munkatárssal. Sokat járom Székelyföldet, Erdélyt. Viccesen szoktam is mondani, annyit járok, mint Orbán Balázs. – Hogy gondolja, mennyire sikerült a Caritasnak ezt a segítségnyújtási feladatot ellátni? Hány emberen segít a Caritas? – Több ezerre tehető azoknak a száma, akik rendszeres segítségnyújtásban részesülnek. Maros megyében közel száz munkatársunk és legalább ugyanannyi önkéntesünk dolgozik. Egyik leghangsúlyosabb programunk az otthoni beteggondozó szolgálat, amely a magyarlakta vidékek nagyon nagy részét fedi le, s nem csak magyarlakta, hanem románlakta vidékeken is jelen vagyunk. Az utóbbi években nagyon jól működik a korai nevelő- és fejlesztőprogramunk, amelyben közel 600 család vesz részt rendszeresen Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Marosszentgyörgyön és Búzásbesenyőben. Hangsúlyos programunk a családsegítő szolgálat, ami elsősorban vidéki településeken van jelen. Húsz olyan település van, ahol elsősorban gyerekekkel, fiatalokkal és idősekkel foglalkozunk. Időseknek klubokat működtetünk, illetve gyerekeknek, fiataloknak prevenciós tevékenységet, nevelési támogatást nyújtunk. Nagyon sok gyereknek, fiatalnak nincs lehetősége olyan programokra, rendezvényekre járni, mint városi társaiknak, hiszen elszigetelten élnek. A szakemberek – szociális munkások, pedagógusok, pszichológusok – kijárnak, és vidéken, elszigetelt falvakban biztosítják ezeket a képességfejlesztő programokat, hogy a fiatalok felvehessék a versenyt a városi társaikkal. Szoktam mondogatni, hogy van élet a Facebookon, a YouTube-on túl is. Programjaink arra próbálják rászoktatni a gyerekeket, hogy a velük egykorúakkal közösségben lenni sokkal jobb, mint a virtuális világba menekülni. Kollégáink táborokat szerveznek a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekeknek. Olyan gyerekek vesznek részt, akik soha nem jutnának el ilyen helyre. Van, aki ott tanulja meg, hogyan kell a fogkefét használni. Marosvásárhelyen működik a legnagyobb létszámú nappali idősfoglalkoztatónk, ahová örömmel járnak be időseink, ahol közösségben vannak, s nem a tévé előtt brazil sorozatok tömkelegét "fogyasztják". Most indítottuk a búzásbesenyői öregotthonunkat, a Kerelőszentpáli Polgármesteri Hivatallal közösen. Marosszentgyörgyön romaintegrációs programunk indult, ami elsősorban a helyi magyar anyanyelvű roma lakosságnak a felzárkóztatására hivatott. Tudjuk, hogy a roma lakosság szociális problémáinak a kezelése szociális bombaként ketyeg. Úgy gondoltuk, hogy a Caritasnak feladata más nemzetiségűek, s főleg a mély szegénységben élő emberek megsegítése is, nem anyagi juttatások, hanem a kisgyerekeknek a felzárkóztatása révén, hiszen a szegénység ördögi körét csak tanulással, neveléssel lehet megtörni. – Nagyon sok az önkéntes, hogyan sikerült ennyi fiatalt bevonni a munkába? – Nagyon hangsúlyos tevékenység Maros megyében az önkéntesség. Sok fiatal kapcsolódik be, vannak, akik a szervezésben segítenek, például az Egymillió csillag gyűjtőakcióban, vannak, akik kórházakba járnak be gyerekeknek mesét olvasni. Ez is egy nagyon szép és humánus programunk. Azt szorgalmazzuk, hogy a fiatalokat az aktív életre serkentsük, s ne passzívan éljék az életet, ezért indítjuk a Young Caritas programot. – Mi újat kellene behozni, hogy még hatékonyabb legyen ez a tevékenység? – Nagy kérdés. Nagy létbizonytalanságban élünk, programjaink finanszírozása adományokból, önkormányzati támogatásokból történik. Nagyon bizonytalanok a finanszírozási források. Azon kellene munkálkodjunk, hogy hatékonyabb módszerekkel vonjuk be a helyi közösségeket, hogy szolidaritást vállaljanak, mert mi tulajdonképpen a közvetítők vagyunk. Ha nem lennének az önkormányzatok, megyei tanácsok, állami és magánintézmények, akkor mi magunkra nem tudnánk ezt a munkát felvállalni. Ezen túlmenően még több szakmaiságot kell bevinnünk a tevékenységünkbe. Nehéz munka, fiatal szakma ez nálunk. Az egyetemi szintű szociálismunkás- képzés csak a kilencvenes évek közepétől létezik, sokan nem is tudják, milyen tudás kell ehhez. Meg kell tartani a jóság lelkületét, hogy munkatársaink ne száraz munkaként tekintsenek a feladatra. Ne kiégni és állandóan megújulni! Erőt, dinamikát és szeretetet vinni ebbe a munkába! Ezek a legnagyobb kihívások, hiszen munkatársaink nap mint nap szegénységgel, nyomorral, szenvedélybetegekkel, olyan esetekkel, emberekkel találkoznak, akikről a társadalom már lemondott. Őket kell "visszahúzni". Ez nagyon nagy érzelmi, szellemi megterhelést jelent. Könnyen kiégnek az emberek. Pedig örülni kell minden kis eredménynek. Ha egy roma gyerek 3-4 betűt le tud írni, már az is eredmény! Ha egy lebénult ember megmozdítja a kezét, ha mosolyogni tud, az már öröm. A díjhoz gratulálunk, további eredményes munkát! Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely) 2014. november 23.120 éve a tündérkert védelmezőiTematikus park és kincskereső túraútvonal felavatásával ünnepelte az Erdélyi Kárpát Egyesület székelyudvarhelyi szakosztálya alakulásának százhuszadik évfordulóját szombaton. Az egyesület sok mindent megért, az 1894 őszére datált születést követően többször félbeszakadt a tevékenység, ám a turistamozgalomnak mindig akadtak olyan éltetői, akik felvállalták az újjászervezést, az egyesület által meghatározott értékek továbbvitelét. Elődeink munkáját folytatjuk lendülettel és elszántsággal – hangzott el a szombati ünnepségen a Deság-patakánál lévő színpad mellett, ahol az EKE-ÖKO tematikus parkkal ajándékozta meg magát és a természet szerelmeseit az EKE székelyudvarhelyi osztálya. Az ünnepséggel összekötött túrán több tucatnyi lelkes természetjáró vett részt. Nemzettudat-erősítés kirándulással Erdély egyik legrégebbi civil szervezete, az Erdélyi Kárpát Egyesület Kolozsváron alakult meg 1891-ben, Székelyudvarhelyen pedig 1894. november 18-án alakult meg az osztály, melynek célja a természetjárás fellendítése, a népi hagyományok ápolása és a gyógyfürdők népszerűsítése volt – tudták meg a tematikus park avatásán jelen lévő természetjárók Kovács-Kendi Leheltől, az EKE székelyudvarhelyi osztályának elnökétől. Mint az egyesület Erdély című folyóiratának korabeli lapszámaiból kiderül, az udvarhelyiek nagy reményeket fűztek az egyesülethez, ugyanis a székely város társadalmát is részben ők hivatottak összekovácsolni. Bár a kezdetekben lendületesen működött a székelyudvarhelyi osztály, az első világháború véget vetett tevékenységének. Újjászületést hozott a rezsimváltás Az 1989-es decemberi események hatására újjászerveződött az erdélyi magyar turistamozgalom, ekkor tevődött fel az EKE újjászervezése is. Az udvarhelyi EKE 1991-ben alakult újra, a kezdeti lelkesedés azonban lankadt a következő években, a tagság csökkent, és a túrák is megszűntek – magyarázta Kovács-Kendi Lehel. Azonban a diákságra támaszkodva 1996-ban ismét új láng lobbant fel a székelyudvarhelyi EKE szívében, ekkortól már folyamatosan növekedett az érdeklődés, szélesedett a tevékenységi kör, valamint a rendezvények sokszínűsége. Nyomot akarnak hagyni A megvalósítások közül elsőként a Szejkefürdőn 2005-ben megrendezett Orbán Balázs-emléktúrát említette Kovács-Kendi Lehel. Azonban az évente megszervezett Hargita teljesítménytúra is oszlopos tevékenysége a székelyudvarhelyi szakosztálynak, továbbá a Budvár-kupát is sikerként könyvelik el. Az országos rendezvények sorában a 2012-ben megszervezett EKE-vándortárbor volt kiemelkedő a székelyudvarhelyi osztály tevékenységében, ugyanis rekorddöntő részvétellel zajlott. A rendezvény új korszakot indított el a székely anyaváros szervezetében – a szervezés igazi csapattá kovácsolta a tagságot. Mára már mintegy 130 tagot számlál a székelyudvarhelyi osztály, ebből közel ötvenen aktívak. Folyamatosan bővülő álom A környezetvédelmi nevelésre fektetett hangsúly, valamint a maradandó nyom hagyása ihlette a Zete tanösvény születését. 2006-ban határozták el a tanösvény kialakítását, tavaly Ivótól Deságig tartó bicikliúttal gazdagították Udvarhelyszéket, valamint egy információs házikót is létesítettek. A gyerekeknek is izgalmas természetjárást ígérő tanulmányi park mögött Szederjesi Tamás áll, aki szívvel-lélekkel dolgozott az útvonal kialakításán, takarításán, valamint az információs táblák megvalósításán. A gyerekekre összpontosítanak A mintegy négy kilométeres útvonal könnyen teljesíthető, nemcsak kellemes időtöltést, hanem értékes és hasznos információkat nyújt, a gyerekek számára pedig játékos és kalandos élménnyé változtatja a természetjárást az információs házikó mellett látható kincses térkép, amely a környékre épült. Az interaktív tanösvénnyel főként a gyerekeket terelné vissza a természetbe az udvarhelyi EKE. Kovács-Kendi Lehel elmondta, hogy az elkövetkezőben olyan infrastruktúrát akarnak kialakítani a Deság-pataknál, amely egy erdei iskola megteremtéséhez nyújt megfelelő környezetet. Veres Réka Székelyhon.ro 2014. december 13.A szavak jó gazdája – Szabó Gyula (1.)Hogyha van az utóbbi évtizedek magyar irodalmának népi ága, akkor a Szabó Gyula életműve minden bizonnyal ahhoz tartozik. Élete – talán éppen a tiszavirág életű „kicsi magyar világnak" köszönhetően – úgy alakult, hogy a testvérek közül ő volt az, aki magasabb iskolákat járhatott és már fiatalon bekerülhetett az erdélyi magyar irodalom fősodrába. Bármennyire is vészterhes időszak volt a második világháború ideje, a kor felelős vezetői akkortájt is távlatokban gondolkodtak, annak ellenére, hogy a magyar impérium székelyföldi fennmaradása korántsem tűnt biztosnak. Létrejött a Magyar Tehetségmentés Alapítvány, amelynek az volt a célja, hogy a nehéz sorsú gyermekeket középiskolai férőhelyekhez, egyetemi ösztöndíjakhoz juttassa. Szabó Gyula is bekerült a harminc főből álló válogatott középiskolai osztályba, úgyhogy 1942 őszén térítésmentesen iratkozhatott be a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnáziumba, abba a nagy hagyományokkal rendelkező intézménybe, amely a környék unitárius vallású ifjúsága körében igen népszerű és színvonalas iskola volt. A kiválasztottak közül hamar kiemelkedett szorgalmával, higgadtságával, s majdhogynem egyértelmű volt, hogy a humán szakmák iránt erősebb az elhivatottsága. Változtak ugyan az idők, visszatért a román fennhatóság, sőt még a szovjetek ideológiája is rátelepedett hamarosan a népre, úgyhogy érettségit viszonylag későn (csak 1950-ben) tehetett egy teljesen másfajta világban. A kolozsvári Bolyai Egyetem bölcsészkarán végzett, magyar nyelv és irodalom szakon. Publikálni már egyetemi hallgató korában kezdett (1952), majd a diplomaszerzés után kiadói szerkesztőként (1954–1957), illetve lapszerkesztőként dolgozott (1957-től 1992-ben történt nyugdíjazásáig), Kolozsváron az Utunk, majd annak jogutódjánál a Helikon című irodalmi lapnál. Könyvei viszonylag hamar beépültek a köztudatba. Azon a pászmán haladt, amelyen előtte Móricz Zsigmond, Németh László, a székelyföldiek közül Tamási Áron, Kacsó Sándor vagy Bözödi György. Mindvégig homoródalmásinak érezte és tartotta magát, aki úgy tekintett a fényárban úszó Havannára, hogy azon a távoli szigeten, teljesen más égöv alatt is a szülőfalut vélte felfedezni „Almás gödriben”. Az 1970-es évek közepéig ezt a hagyományos, közösségi tartalmakkal telített irodalmat művelte – mintegy két évtizeden át, főként a Gondos atyafiság I-III. (1955–1961, 1964, majd 2004), Annyi baj legyen (1961), Fűhúzó április (1961), Húgom, Zsuzsika (1967) és a Gólya szállt a csűrre (1974) című munkáiban –, hogy aztán az A sátán labdái öt kötetében (1978 és 1992 között) Erdély múltjában, a "függőleges veszedelmek" tömegében keresse a választ a jelen sorfordító és embert próbáló eseményeire. Idősebb korában – immár a rendszerváltás után – ismét visszatért ifjúkori témáihoz, a szülőföldhöz, Képek a kutyaszorítóból címmel írt négykötetes visszaemlékezést, amelyben a hozzá illő és méltó stílusban, regényes ferdítések nélkül élte újra földi pályáját. A névtelen katona címmel (1994) édesapja első és második világháborús feljegyzései, naplói segítségével rekonstruálja az igen hosszú huszadik századot. Az apa feljegyzéseit használva tesz eleget az emlékezés „kényszerének”, de úgy, hogy a tapasztaltakhoz az egy generációval későbbi igazságokat és a tapasztalatokat is könyörtelenül hozzárendeli a múltból merített tényekhez. Nyilvánvaló, hogy ezt már csak a viszonylagos felszabadultságot hozó 1989. évi fordulat után teheti meg „hivatalosan”. Hátrahagyott írásai közül Az irredentizmus mámora az (folytatásokban jelent meg a Székelyföld idei számaiban, augusztustól kezdődően négy részletben), amelyben ugyancsak könyörtelen tisztánlátással emlékszik vissza az eseményekre, s a homoródalmási jelenségeket úgy ábrázolja – ekkor is az apai intelem vezérli, s csak „a valóságnak megfelelően” hajlandó írni –, hogy máig és másutt is érvényes konzekvenciákat von le a jellem és a személyiség korlátaira vonatkozóan, azokról a torzulásokról, amelyeket a nemtelen eszközökkel operáló hatalomhoz fűződő viszonyban akár ma is képesek vagyunk elkövetni. Ilyen kontextusban örök érvényű, bár viszonylag körülményesebben dekódolható az írói üzenet. "Ennek a kötetnek is megvan a maga sorsa. A benne egybekerült három írás a mostani új esztendő előtt nem juthatott el a nyomdáinkba, jóllehet egyiküket sem a fiókomnak írtam. A kötetbeli sorrend a történelmi időrendet követi: előbb jön Apáczai Csere János az 1650-es években, utána A sátán labdáinak asszonyai vesződik végig a özvegyi, „árva” asszonyi sorsukat egy jó fél évszázadon át a következő század elejéig, Árva Bethlen Katáig, s végül, a kuruckor után, a 300 esztendős Mikes Kelemen éli fél évszázadon át a szülőföldjéről számkivetett ember „hazátlan ” sorsát – , úgyhogy a három „különtudósítással” folyamatosan benne foroghatunk egy jó évszázad erdélyi históriájában." Kevés szó esik Szabó Gyula novellisztikájáról. Pályakezdőként regénnyel rukkolt elő, s időnként a nagylélegzetű munkák a következő évtizedekben is megismétlődnek. Az ezekre való készülődés folyamatában azonban igen fontos állomások az esszék és a novellák. Mátyuska macskája címmel (Budapesten jelent meg reprezentatív válogatás elbeszélések alcímmel 1984-ben), amely révén bátran állíthatjuk, hogy előkelő helye van az írónak a magyar Pantheonban, s mindenképp irodalmunk élvonalában lenne a helye. "Havasok tiszta levegőjét, mezők, rétek, erdők illatát varázsolják elénk a kitűnő erdélyi író, Szabó Gyula elbeszélései. S a tájban az embereket, akik végzik mindennapi nehéz munkájukat, élnek a falusi élet hagyományaival és törvényei szerint, s őrzik – akik őrzik – tisztaságukat, emberségüket. A novellák többsége a gyermek- és ifjúkori élményekből táplálkozik. A szénakaszálás a keresztapával, az emlékezetes „erdőlés” az apával, amikor elbitangoltak a tehenek, a harc a hatalmas puliszkával – mind, mind a múlt emberré formáló, az egész életet végigkísérő szép emlékei. „Ballada a szülőföldről” mondta egy helyütt írásairól Szabó Gyula, s illik ez a műfajmegjelölés válogatott elbeszéléseinek erre a kötetére is. Különösen a kötetzáró önéletrajzi emlékirata, amelyben az író szüleinek állít maradandóan szép, lírai emléket. A szülői háztól korán távolra szakadt író úgy tudja bemutatni az 50-es évek keserves időszakának embert próbáló nehézségeit, hogy közben képes ennek a küzdelemnek a szépségét is felvillantani. Mert szüleiben a legnehezebb időkben is élt és munkált azoknak az erkölcsi normáknak a szépsége és megtartó ereje, amit úgy hívnak: tisztaság, emberi tisztesség. Ezt az útravalót hozta tarisznyájában Szabó Gyula a Homoród tiszta vizű patakja mellől, s adta át nekünk szép szóval és őszinte szívvel." Halála előtt pár hónappal (2004. júniusában) részesült életmű díjban, amelyet Hargita Megye Tanácsának képviselőitől vehetett át a homoródalmási unitárius templomban, akkor mondta, hogy„…távol élek ugyan a szülőfalumtól, de mindig itthon vagyok. Ezt a szó szoros értelmében kell felfogni, de nem úgy, hogy fizikailag itthon vagyok, hanem hogy az egész sorsommal és egész életemmel voltam és vagyok mindig itthon“. Egyébként ezt a Hargita Megyéért-díjat tartotta életpályája legemlékezetesebb elismerésének. Akkor még feljegyeztem egy igen fontos kijelentését: "…éppen tizenkét éves koromban mentem el a falumból. Olyan bolond gyermek voltam, hogy erősen szerettem tanulni, és teljesült is a vágyam, hogy felsőbb iskolába kerülhessek, mert elmehettem a székelykeresztúri unitárius gimnáziumba. Mire húsz éves felnőtt lettem, és nagyjából kész ember, arra ki is alakult az egész sorsom, pályám, úgy, hogy azután jelentős változás az életemben nem történt. Ez mind szülőfalumból indult el." Tíz éve, 2004. december 21-én hunyt el Gyula bácsi. Emlékszem, a nagy hideg, az ünnepi készülődés sem tett jót, a temetése olyan esemény volt, amelyen „illett” minél hamarabb túl lenni. Az írók java hiányzott a koporsó mellől, s a részvétet hozó üzenet egy-egy koszorú és itt-ott publikált nekrológ formájában érkezett. A hivatalos irodalom csak hetek múltán, a karácsonyi és újévi lazítás után mozdult rá Szabó Gyula búcsúztatására és méltatására. Hagyatéka körül nem történtek látványos események. Róla nevezték el szülőfaluja kultúrházát, s tervbe vették, hogy emlékszobát rendeznek be hátrahagyott tárgyaiból. Ez az emlékszoba lehet egy olyan fontos „adalék”, amely segítheti a kultusz, az utóélet és a kánon alakítását. Mindenképp jót tesz a községnek és az írónak is. Az emlékszoba hivatalos megnyitójára december 20-án szombaton kerül sor. Ebből az alkalomból emlékkonferenciát is szerveznek. Simó Márton Székelyhon.ro 2014. december 29.Sokszínű CaritasA Gyulafehérvári Caritas közel 25 éve dolgozik a helyi közösségekért, az elfelejtett idősekért, a szegény gyerekekért, a társadalomból kirekesztett fogyatékkal élőkért. Ezt a sokszínűséget, változatos és sokrétű tevékenységet szerettük volna megmutatni az idén minden megmozdulásunkon, ahogyan dr. Márton András, a szervezet igazgatója fogalmaz: "Láttatni, hogy az irgalmas szeretet művei élnek, kibontakoznak, erősödnek erdélyi közösségeinkben, megannyi súlyos, borúlátó vagy éppenséggel romboló fennhang ellenére." A Népújság olvasói számára nem kell bemutatni a Gyulafehérvári Caritast, hiszen folyamatosan beszámolunk tevékenységükről az újságban, most viszont az elmúlt egy év történéseire szeretnénk visszaemlékezni, kiragadva egy-két jelentősebb eseményt. A Caritas elmúlt évi eredményeit Molnár József, a szervezet közkapcsolati felelőse összegezte. – A kihívásokra válaszolva minden évben előbbre lépünk egy kicsit, így sikerült májusban útjára indítani a kórházi ápolók szakképesítését célzó nagyobb horderejű projektünket, amely jelenleg is 13 megyében zajlik, Marosszentgyörgyön pedig a "Hand in Hand" programunkat indítottuk el, amelynek számunkra újszerű célja a kultúrák közti kapcsolatok építése, etnikumok találkoztatása. Júniusban újabb Caritas-központ nyílt meg Gyergyószentmiklóson, helyet adva a különféle képzéseknek és mozgáskompetencia- fejlesztésnek, szintén júniusban nyitotta meg kapuit Búzás-besenyőben a Gondviselés Háza idősotthon, szeptemberben pedig felszenteltük Székelyudvarhelyen a Kolping szervezet által átadott, majd kibővített épületet, ahol a későbbiekben a Szent Lukács Palliatív és Fejlesztési Központ fog működni. Említésre méltó az idei önkéntestáborunk is. Júliusban Gyergyószentmiklós szépítésén dolgozott közel 200 önkéntes, ahol a fizikai segítségnyújtás mellett a gyermekek vakációztatásában is részt vettünk és az egyedül élő időseknek segítséget nyújtottunk. Ősszel immár nyolcadik alkalommal rendeztük meg Csíksomlyón az "Együtt a fogyatékkal élőkért" konferenciánkat, amelyre egyre többen jönnek el. A szeptemberi főegyházmegyei szociális fórumon a szociális tevékenységet végző szervezetekkel, közösségekkel az elmúlt három év közös munkáját értékeltük ki, és a további együttműködés formáit is körvonalaztuk a főegyházmegye szociális karitatív bizottságának keretében. – A szervezet munkáját sokan ismerik, sokan veszik igénybe, és egyre többen ismerik el. Milyen elismerésekben részesült a szervezet az elmúlt évben? – Munkánkat ebben az évben több díjjal is elismerték, amelyek elsősorban kollégáink és önkénteseink áldozatvállalásának köszönhetők. Márciusban az OMV-Petrom társaság gáláján kiválósági díjat kapott a petrozsényi "Skill Up for the Future" fiatalok helytállását támogató program, augusztusban Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke a szervezetünket a Külhoni Magyarságért Díjjal tüntette ki, októberben Orbán Balázs-díjjal tüntették ki Ludescher László szociális ágazati igazgatót, és a Vodafone Románia Alapítvány gáláján a "Mobile for Good" díjat a medikális és szociális ágazatunk kapta "Egyedül otthon a telefonnal" elnevezésű programjáért. – A Caritas munkájának mozgatórugója a szolidaritás, milyen akciókban vett részt a szervezet az elmúlt évben ilyen tekintetben? – Felhívásainkra az elmúlt évben az emberek több ízben is megmutatták, hogy szolidárisak a nehéz helyzetben lévő társaikkal. Két egyházmegyei gyűjtést szerveztünk természeti katasztrófák miatt a távoli vidékeken bajba jutott embertársaink megsegítésére: a 2013-as novemberi tájfun Fülöp-szigeteki áldozatainak, és májusban a Bosznia-Hercegovinát és Szerbiát elöntő árvíz károsultjainak. A hívek adományait az újjáépítésre használták fel a Caritas Internationalis közvetítésével. Fontos számunkra, hogy környezetünk értékelje munkánkat, és a helyi közösségek bekapcsolódjanak a szeretettevékenységbe, amelyet végzünk. Erre kértünk mindenkit az évről évre megismétlődő kampányainkban is: a "2% a Caritasért! 2% értük!" adófelajánlási kampányban, az "Egymillió csillag a szegényekért" akciónkban, amelyet idén már 18 településen szerveztünk meg azért, hogy szegény családok és magukra maradott öregek számára szebbé tegyük a karácsonyt, a hagyományos Szent Erzsébet-gyűjtésben ez alkalommal az idős és beteg testvéreinket segítő otthoni beteggondozó szolgálat tevékenységére kértünk támogatást. A kampányokba való bekapcsolódás és az eredmények megerősítenek minket abban, hogy az a tevékenység, amit végzünk, nem hiábavaló. "Hála van a szívemben, hogy sokan vannak, akik nemcsak beszélnek, hanem a cselekvő szeretet útján haladnak" – vallja Sajgó Balázs, a Gyulafehérvári Caritas lelki igazgatója, s vele együtt mi is. – A segítségnyújtás végett begyűjtött adományok a megfelelő helyre kerültek, de nem-kormányzati szervezet lévén hogyan és honnan teremtik elő az anyagiakat? – Pénzügyi szempontból nem kezdődött jól a 2014-es év szervezetünk számára, közel 300.000 euró állami támogatás elvesztésével kellett számoljunk. A programjainak működtetéséhez szükséges anyagiakat a helyi, illetve megyei önkormányzatok, a központi adminisztráció támogatásának köszönhetően, valamint szervezetünk nem kis erőfeszítése révén sikerül előteremteni. Az állami szubvenció drasztikus csökkentése minden szakmai vagy adminisztratív indoklás nélkül történt, annak ellenére, hogy 15 éves együttműködésünk során nem merültek fel kifogások. Attól tartunk, hogy 2015-re vonatkozóan az állami forrás megvonása egyre súlyosbodik. Ettől függetlenül bizakodással tekintünk az elkövetkező évre, és igyekszünk megtenni mindent annak érdekében, hogy továbbra is elláthassuk vállalt feladatainkat. A Caritas lelkisége a szolgálatra való készséget és kedvességet jelenti, amelyet munkatársaink és önkénteseink magukban hordoznak – összegzett Molnár József, a Caritas közkapcsolati felelőse. (m. s.) Népújság (Marosvásárhely) 2015. január 28.Korábbi lehet Marosvásárhely első írásos említéseAz eddig ismertnél korábbra tehető Marosvásárhely első írásos említése Hegyi Géza történész kutatásai szerint, amelyeket a nagyközönséggel is ismertetett. Marosvásárhely első írott említése címmel tartott előadást Marosvásárhelyen Hegyi Géza történész, tudományos kutató, az Erdélyi Múzeum Egyesület munkatársa. A történész kifejtette, hogy egy település első írott említése alatt nem azt kell értenünk, hogy akkor keletkezett a helység. Marosvásárhely (Székelyvásárhely) településsé alakulása a régészeti leletek fényében a 11. századra tehető, de eddig ismert első írott említése 1323-ból származik. Orbán Balázs 1861-ben a város első említését 1332-re datálta, amikor a pápai tizedjegyzékekben a város neve, mint önálló plébániával rendelkező helység merül fel, amelynek papja, Romanus dézsmát fizetett. Boros Fortunát ferences rendi tartományfőnök, történész ezt az évszámot 1316-ra teszi, míg Dankanits Ádám művelődéstörténész egy 1300 körüli évszámról tesz említést. A történészek azonban eddig a Benkő Elek által 1997-ben említett 1323-as évszámot tekintették az első biztos adatnak, amely Novum Forum Siculorumként említi a várost. Hegyi Géza történész a Dankanits által említett okirat adatait kezdte el boncolgatni, amelyből érdekes következtetéseket vont le. A dokumentum egy ún. emlékeztető okirat (Damus pro memoria), amely ma a budapesti Magyar Országos Levéltárban található, és amelynek kiadási helyeként a „forum siculorum”-ot tüntetik fel. Ilyen okiratokat a kutatások szerint 1270 és 1310 között adtak ki. A középkori Erdély történetét kutató történész megállapította, hogy az okiratban szereplők Aba Amádé magyar országbíró, nádor familiárisai voltak, akik urukat követve, a király kíséretében járhattak Erdélyben és a székelyek vásárhelyén (In forum siculorum). A középkori történetírásból ismeretes, hogy III. András magyar király 1291-ben járt Erdélyben, és arról is tanúskodik egy okirat, hogy ebben az évben Aba Amádé és kísérete is itt tartózkodott. Hegyi Géza szerint Maros (Székely) Vásárhely első írásos említése – a kutatásai fényében – 1291-ből származik. A keddi előadáson részt vevő Pál-Antal Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja a hozzászólások során kifejtette: „Az előadó nagyon otthon van a középkori kutatások terén, ami elérhető volt ezen a téren, mindent felkutatott. Én elfogadom az érvelését. Ezután a Marosvásárhely történetével foglalkozó történészek meg kell említsék ezt az adatot is” – mondta az akadémikus. Nemes Gyula | Székelyhon.ro 2015. január 31.Mi történik Székelyföld autonómiatervezetével?Két autonómiatervezete is van immár a székelyföldi magyarságnak, ám a patthelyzetet nem sikerül feloldani, nincs olyan jogszabály, melyet minden szervezet, párt hajlandó lenne felvállalni, támogatni. A székelyföldi autonómia kivívásáért létrejött Székely Nemzeti Tanács tizenegy évvel ezelőtt, 2004. január 17-én fogadta el a Csapó József által kidolgozott statútumot, és azóta is azt tartják alapdokumentumuknak, az egyetlen hiteles tervezetnek, mely megfelelő autonóm státust biztosíthatna Székelyföldnek. Több ízben próbálták a román parlament elé terjeszteni, 2004 tavaszán az RMDSZ színeiben megválasztott képviselők megtették a szükséges lépéseket, ám előbb a képviselőház, majd a szenátus is vita nélkül leszavazta a törvénytervezetet. Egy év múlva Sógor Csaba szenátor és Garda-Becsek Dezső képviselő az RMDSZ elutasítása dacára vállalta az SZNT statútumának újbóli, változatlan formában történő parlamenti beterjesztését, ám a végeredmény nem változott. Ezt követően RMDSZ-esek többé nem vállalták fel a statútumot, és 2013 tavaszán kongresszusukon Kelemen Hunor elnök bejelentette, hogy kidolgozzák saját tervezetüket. Majd másfél éves késéssel 2014 szeptemberére készült el az RMDSZ statútuma – a munkába bevonták a Magyar Polgári Pártot is –, melynek alapjául az alkotók szerint a dél-tiroli autonómiatervezet szolgált. Az SZNT elnöke, Izsák Balázs élesen bírálta az RMDSZ tervezetét, amely végül a szövetség vezetőinek ígérete ellenére mindmostanáig nem került valós közvitára, és az elnökválasztási kampány múltával feledésbe merült parlamenti beterjesztésének ígérete is. Ugyanakkor csak fokozza az ellentéteket Kelemen Hunor január eleji nyilatkozata: „Székelyföldön mi vagyunk a Székely Nemzeti Tanács, nem más.” Az SZNT tavaly november 8-ai ülésén ismét nyitással próbálkozott, határozatot fogadtak el, melyben leszögezték, ragaszkodnak saját tervezetükhöz, de hajlandóak a vitára. Levélben fordultak az RMDSZ képviselőihez, szenátoraihoz, hogy ha már elutasították az SZNT statútumának újabb parlamenti beterjesztését, február végéig tegyék meg azokat a módosító javaslatokat, melyek számukra is elfogadhatóvá tennék a tervezetet. „Annak érdekében, hogy a székely autonómiamozgalom egysége megmaradjon, a Székely Nemzeti Tanács készen áll rendkívüli ülésen megvitatni az esetleges módosító indítványokat” – állt levelükben. Bő két hónap teltével egyetlen képviselő méltatta válaszra az SZNT kezdeményezését, Márton Árpád. Az alábbiakban levelét és Izsák Balázs feleletét közöljük, melyekből kitetszik az egyetlen találkozási pont: mindketten tisztában vannak azzal, hogy szükséges egy mindenki által elfogadott és támogatott autonómiastatútum. De melyik legyen az? Melyik a jobb? Melyik szolgálja Székelyföld érdekeit? – erről továbbra is élesen különbözőek nézeteik. (-kas) Márton Árpád levele Izsák Balázsnak Tisztelt Izsák Balázs! Kérésüknek több okból nem tudok eleget tenni. Az egyik az, hogy az RMDSZ-nek is van egy közvitára bocsátott tervezete, amely, véleményem szerint, lényegesen jobb, mint az Önök által támogatott. A másik az, hogy a történelmi Székelyföldről beszélnek, de tervezetük nem a történelmi Székelyföld területi szerkezete szerinti. A harmadik az, hogy abban a tervezetben, amelyről szavaztak, 126 közigazgatási egység szerepel, melyek közül néhány soha nem tartozott a történelmi Székelyföldhöz, legutóbbi határozattervezetükben, melyet néhány tanács elfogadott, a közigazgatási egységek számát 153-ban jelölik meg. A harmadik az, hogy az önök által bejelölt székek mindegyikének lakossági száma alatta van a NUTS III. számára a vonatkozó uniós normában előírt minimális lakossági számnak. Egyebek között ezért is jobb a mi változatunk, mely az uniós szabályzatnak megfelelően a székeket a NUTS IV.-előírásnak felelteti meg, mint a NUTS III. alegységei, melyek közigazgatási hatáskörrel rendelkeznek. Ami a történelmi központokat illeti, az is a mi változatunkban áll közelebb a történelmi múlthoz. Ugyanis a ma Székelyföldnek tartott területen (Aranyosszék nélkül, ami azért a történelmi hűség tiszteletben tartása szerint szintén oda tartozna) négy közigazgatási központ, azaz főkirálybíróság működött Udvarhelyen, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön (lásd a székely székek létének kortársa, Benkő József leírását), efölött volt a hat szék kapitánya. Ennek megfelelően az RMDSZ-változatban a régió testületeinek székhelye e négy város között oszlik meg, és nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy akárcsak a történelmi múltban, a székek közigazgatási hatásköreit azok központjában lássák el, és ennek mibenlétéről már csak a székelyek dönthetnek. Ezért javasolom, hogy inkább konstruktívan szóljanak hozzá a mi változatunkhoz, hátha sikerül egy olyan szöveget létrehozni, ami minden követelménynek és elvárásnak megfelelő és szervezetünk által benyújtható. Maradok tisztelettel, Márton Árpád Izsák Balázs válasza Márton Árpádnak Tisztelt Képviselő Úr! Bevallom, hogy levelére az első reakcióm az öröm volt: akad legalább egy magyar képviselő a román parlamentben, aki az RMDSZ ígéretét be is akarja tartani, és hajlandó is, képes is a vitára. A harmadik mondat után ért a csalódás. Az nem lenne baj, sőt, természetes is, hogy eleve jobbnak tartja „az RMDSZ sajátjaként” aposztrofált törvénytervezetet, mint azt, amely egy évtizede általánosan elfogadott, vagy ahogyan Ön fogalmaz: az általunk támogatottat. Az viszont már nem természetes, hogy már a harmadik mondatából kitűnik, a rosszabbnak tartott tervezetet Ön eleve olvasatlanul utasítja el. Azt írja ugyanis, hogy mi „történelmi Székelyföldről” beszélünk, viszont ezzel szemben az igazság az, hogy ez a szóösszetétel a Székely Nemzeti Tanács tervezetében egyáltalán nem szerepel. A második kifogása így egyből kútba is esett. Harmadik ellenvetésként azt hozza fel, hogy a tervezetben, amelyről szavaztunk, 126 közigazgatási egység szerepel, míg legutóbbi határozattervezetünkben, „melyet néhány tanács elfogadott, a közigazgatási egységek számát 153-ban jelölik meg”. A képviselő úr bizonyára tud róla, hogy 2004 után számos új község jött létre. Azon közigazgatási egységeknek a száma, amelyeknek a tételes felsorolása 2004-ben kijelölte Székelyföld határait, időközben 153-ra emelkedett, anélkül azonban, hogy a korábban kijelölt határ változott volna. Ön azt is hibaként rója fel nekünk, hogy olyan községeket is az autonóm régión belül képzelünk el, amelyek nem tartoztak a „történelmi Székelyföldhöz”. Ez igaz, és természetes. Egyetlen példával élek. Orbán Balázs Székelyföld határát megvonva leírja a kulturális különbséget Balavásár „vármegyei magyarsága” és a Székelyföldhöz tartozó Kelementelke székely lakói között, némi megbocsátható elfogultsággal az utóbbiak javára. Mára ezek a különbségek elmosódtak, a két település lakossága a Székely Nemzeti Tanács által megszervezett népszavazáson egyformán kifejezte akaratát, hogy a majdani autonóm Székelyföldhöz akar tartozni. Mi több, a Székelyföld autonómiájáért kezdeményezett népszavazást Balavásár elsőként szavazta meg Marosszéken. Székelyföld határa itt és még sok helyen – a mi megközelítésünkben – a nyelvi, kulturális határ. Hiszen ezt a kérdést a ma élő embereknek kell eldönteniük, és mi sem természetesebb annál, hogy az egynyelvű, egykultúrájú közösség egy közigazgatási egységbe akar tartozni. Természetellenes viszont az, hogy ezt éppen egy magyar képviselő nem tudja elfogadni! Képviselő Úrnak egy újabb, „harmadik” kifogása szerint az általunk „bejelölt székek mindegyikének lakossági száma alatta van a NUTS III. számára a vonatkozó uniós normában előírt minimális lakossági számnak”. Ön megint téved, Képviselő Úr. A mi tervezetünk nem szól egyáltalán a NUTS statisztikai régiókról – különben az Önöké sem –, mi a székely székeket Székelyföld közigazgatási alegységeiként képzeljük el. Ám ha szóba hozta már a statisztikai régiók népességi korlátait, hadd hívjam fel Képviselő Úr szíves figyelmét az Európai Parlament és a Tanács 1059/2003/EK számú, a statisztikai célú területi egységek nómenklatúrájának (NUTS) létrehozására vonatkozó rendeletére, amely kimondja: „ha egy adott NUTS-szinthez egy tagállamban – a (2) bekezdésben említett ismérvnek megfelelően – nincs megfelelő méretű közigazgatási egység, e NUTS-szintet megfelelő számú, egymással határos, meglévő kisebb közigazgatási egység összevonásával kell képezni”. Következésképp ez a kifogás sem megalapozott. A továbbiakban az Önök tervezetének erényeként felhozza, hogy a majdani autonóm Székelyföldre vonatkozó koncepciójukat a négy „főkirálybíróságra” (Udvarhely, Marosvásárhely, Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy) építik, nyitva hagyva annak lehetőségét, „hogy akárcsak a történelmi múltban, a székek közigazgatási hatásköreit azok központjában lássák el, és ennek mibenlétéről már csak a székelyek dönthetnek”. Nyitva hagyják a lehetőséget? Miféle új kodifikációs találmány ez, Képviselő Úr? Nyilván, ha valamit a jogalkotó nem foglal bele a jogszabályba, az előtt még mindig nyitva maradhat a lehetőség. Ebbe a tengermélytől a csillagos égig minden belefér. Valójában Ön arról akarja elterelni a figyelmet, hogy az Önök tervezete a Nicolae Ceausescu megyésítése során létrehozott három megyére épül. Kényelmességből, konformizmusból Maros, Kovászna és Hargita megye együttesét nevezik Önök Székelyföldnek, amelyen belül a magyarság részaránya ma alig lépi túl az 50 százalékot, míg ez az arány az Ön által rosszabbnak ítélt tervezetben megjelölt közigazgatási határok között közel 75 százalék. Tudomásul veszem, Képviselő Úr, hogy Ön négy „királybíróságra” hivatkozva, a majdani autonóm Székelyföld térképén látni sem akar Gyergyószéket, Kézdiszéket, Bardoc-Miklósvárszéket. Arra kérem viszont, hogy menjünk el együtt Gyergyóalfaluba, Ditróba, Vargyasra, Barótra, Kézdivásárhelyre, és ütköztessük ott az érveinket lakossági fórumokon, hadd legyen valóságos a közvita, és abban az érintettek is aktív szerepet tudjanak vállalni! Egy gondolatot fogok megosztani Önnel arról az Önök által sokat hangoztatott érvről, hogy azért jobb az Önök tervezete, mert egy „működő autonómia” statútumát másolták. Többen elmondták, beszéltem magam is részletekbe menően, hogy miért nem jó tájékozottság nélkül, ismeretek nélkül másolni. Most azt mondom el, ami ennél is fontosabb: Székelyföld autonómiáját a székely hagyományokra, a székelyek akaratára és az itteni valóságra kell építeni. Az a fajta outsider szemlélet, amely éppen ezt hagyja figyelmen kívül, s a messziről ideszakadtak értetlenségével mellőzi az itteni valóságot, és csak azért tart jobbnak valamilyen megoldást, mert az idegen, soha nem lesz győztes a székelyek körében. Végezetül hadd mondjam el, találtam pozitívumot is a válaszában. Levelének záró soraiból az derül ki, hogy Ön is úgy gondolja, egyetlenegy, általánosan elfogadott autonómiastatútumra van szükség. Dolgozzunk ezen, hogy azt minél hamarabb a Székely Nemzeti Tanács elé, majd Románia parlamentje elé lehessen terjeszteni. Üdvözlettel, Izsák Balázs Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. február 1.Nem akart csodát tenni, meggazdagodni”Száznál többen emlékeztek meg vasárnap Székelyudvarhelyen a legnagyobb székelyről, Orbán Balázsról születésének 186. évfordulóján: az ünnepségen felszólalók az utókor számára példaértékű életpálya méltatása mellett az írónak az emberi oldalát is bemutatták. Magyar himnusszal kezdődött, székellyel zárult a vasárnap déli ünnepség Székelyudvarhelyen, a Városháza téri parkban: Orbán Balázs, a legnagyobb székely születésének évfordulójára megszervezett megemlékezésen több mint százan vettek részt. A lengyelfalvi születésű író, néprajzi gyűjtő életpályáját többen is méltatták: Szőcs Endre, a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár igazgatója Orbán Balázs levelezésén keresztül mutatta be munkásságát, küzdelmeit, kudarcait és szerelmi vívódásait. „Nem akart csodát tenni, nem akart meggazdagodni. Példaképe Kossuth Lajos volt, a maga szerénységével, hazaszeretetével” – fogalmazott, hozzáfűzve, köteteinek és az általa kiépített Szejkefürdőnek kezdeti népszerűtlensége, megmérgezése, többszörös kirablása és betegségei sem tartóztathatták fel céljai elérésében. Kedei Mózes unitárius lelkész ellentétet vont az Orbán Balázs szellemisége és az erdélyi magyarság mostani mentalitása között: mint elmondta, a humanizmust, az emberi értékeket mindennél fontosabbnak tartó, tiszta szavú író sosem ismert megalkuvást. „Aki nem jó embernek, nem jó magyarnak sem” – vallotta. Méltán nézett fel rá Jókai és Victor Hugo is. Orbán Balázs szobrát 1995-ben állították fel Székelyudvarhelyen, az azóta eltelt időben az erdélyi magyarság nem lehet büszke eredményeire – fogalmazott a lelkész, hozzáfűzve, értékválságban szenvedünk, amelynek csíráit még az előző rendszer ültette el a társadalom lelkében. Egy olyan országban, ahol egyre több politikus ellen folyik eljárás korrupciós ügyek miatt, nem könnyű az élet. Ez az oka annak, hogy fiataljaink elvándorolnak – mondta el, majd hozzátette: van remény egy olyan nép számára, amelynek Kőrösi Csoma Sándora, Orbán Balázsa van. A megemlékezést a Székely Dalegylet, az Alla Breve és a Balázs Ferenc Vegyeskar éneke, Geréb Hanna nyolcadik osztályos tanulónak, illetve Gajevszky Klára, a Nyugdíjasok Önsegélyző Pénztára tagjának szavalata fűszerezte. A több mint félórás ünnepséget koszorúzás, majd állófogadás követte, azután az érdeklődőket a polgármesteri hivatal autóbusszal a Szejkére szállította, hogy Orbán Balázs síremlékénél is leróhassák kegyeletüket. Bálint Kinga Katalin Székelyhon.ro 2015. február 3.Mire való az erdélyi író? (2.)A KultúrHonon és az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott többi lapban is beszámoltunk arról, hogy a Balassi Intézet – Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális központja, a Kovászna Megyei Tanács és a Kovászna Megyei Kulturális Központ által kiírt Orbán Balázs-pályázat sikeres volt ugyan, de azért messze elmaradt a várakozásoktól. Írásunkban az intézmény vezetőjének, a pályázat ötletgazdájának meglátásait összegezzük. Lakatos Mihály (1964, Székelyudvarhely) maga is kiváló prózaíró és műfordító. Egyetemi tanulmányai egy részét Magyarországon végezte, majd mintegy két évtizeden át olyan intézményekben dolgozott, ahol feladatai közé tartozott a határon túli kulturális élet bizonyos fórumainak, alkotóközösségeinek a szervezése és támogatása. A beérkezett pályaművek számának tekintetében elmondható – nyilatkozta az intézetvezető –, hogy a várakozásainkhoz és a rendelkezésre álló időhöz (6 hónap) képest ez egy igen – mondhatni: kiábrándítóan – alacsony szám. Mindez annak ellenére, hogy a sajtóban és a különböző írószervezetek (Magyar Írószövetség, Szépírók Társasága, Erdélyi Magyar Írók Ligája) belső levelezőhálózatában többször is megjelent a félév folyamán a pályázati felhívás. Szomorú, hogy neves erdélyi és anyaországi írók nem érezték úgy, hogy mondanivalójuk lenne a téma kapcsán. Persze, bizonyos tekintetben érthető is a pályaművek alacsony száma, hiszen nem könnyű és nem egyszerű 2014-ben érvényeset írni Gábor Áronról úgy, hogy az ember ne tévedjen a közhelyek, felszínes ömlengések, hazafiaskodó és hősieskedő tirádák, falvédő-bölcsességek, politikai szlogenek sikátoraiba. És valóban: a beküldött pályaművek szerzői közül többeket is elnyelt az említett „sikátor”… Mindezek ellenére, és megkockáztatva, hogy a történelmi témák iránti elfogultságom mondatja ezt velem, úgy vélem: azért illett volna próbálkozni… De ne afölött búslakodjunk, ami nincs, hanem annak örüljünk, ami van. És hát elmondhatjuk, hogy született a pályázatra egy igen jó egyfelvonásos színmű a budapesti Pruzsinszky Sándor tollából, illetve egy jó novella (Bányai Tamástól) és egy jó költemény (B.Horváth Istvántól). A dolog érdekessége, hogy drámai műfajról nem tesz említést a pályázati kiírás, mégis egy színmű volt az, amely egyöntetűen elnyerte az Értékelő Bizottság tetszését. A bizottsági tagok mindegyike abszolút nyertesnek jelölte a drámát. Ez vezetett a pályázat díjazási rendszerének módosításához, és így született meg a végeredmény, mely hűen tükrözi a pályázat értékkonstellációját. Az antológia tervét – elegendő mennyiségű és megfelelő színvonalú pályaművek hiányában – a Bizottság elvetette, az erre tartalékolt összeget a nyertes pályamű felolvasószínházi bemutatójára fordítjuk. Az ősbemutatóra terveink szerint 2015-ben kerülne sor, de ez további tárgyalások és egyeztetések függvénye, nem csupán a kiíró intézmények szándékától függ. Mindenesetre, a Bizottság véleménye szerint érdemes lesz foglalkozni vele. A pályázat jeligés volt, a Bizottság pedig csak azon szerzőktől kérte a jelige feloldását, akiknek a pályaműve valamilyen formában (díjak, elismerő oklevelek) jutalmazásra kerül. Így nem tudjuk pontosan, hogy milyen arányban pályáztak Erdélyből, az anyaországból, esetleg a Kárpát-medence más régióiból… Volt olyan szerzőnk is – bár a Bizottság elismerő oklevelet adományozott volna neki – a mai napig nem fedte fel kilétét… Az viszont megállapítható, hogy a jutalmazott szerzők többsége (5:3 arányban) anyaországi, ami valóban felveti azt a nyomasztó kérdést, hogy hol maradtak az erdélyi szerzők…Sok mindent el tudok képzelni, csupán azt az egyet nem, hogy Gábor Áron és a másfél évszázad alatt köré szövődött mítosz ne lenne fontos számukra. De egy intézmény vezetője ne képzelegjen, hanem nézze a tényeket. A tények pedig ott vannak a pályázat „eredményjelző” tábláján. Lakatos Mihály Székelyhon.ro 2015. február 4.Berde Mózsa itthonAz 1848–49-es háromszéki önvédelmi harc jeles alakjának emlékévébe léptünk. Laborfalva nagy szülöttjére, Berde Mózsára (1815–1893) emlékeztet lapunk ez évi falinaptára is. Berde Mózsát a székely katonaság választotta meg népképviseleti országgyűlési követének, részt vett a kolozsvári országgyűlés jobbágyfelszabadítási törvénytervezetének összeállításában, s küzdelme eredményeként a képviselőház kimondta a határőrrendszer megszüntetését. Kormánybiztosként résztvevője volt az Agyagfalvi Nemzeti Gyűlésnek, szervezője Háromszék önvédelmi harcának, jótevője egyházának. Barangolás a bölcsőhelyen Egymást követik a rohanó gépkocsik a Laborfalvát átszelő nemzetközi úton. Rohan a nagyvilág, pereg az egyre gyorsuló jelen, s mi ebben a zajban keressük Berde Mózsa emlékét. Segítségül hívtuk életrajzíróit, néhai Benczédi Gergely unitárius főgimnáziumi tanárt, Jakab Eleket, a maiak közül pedig Egyed Ákost. A kicsi Mózsa szülei, Berde Mózes és Márkos Krisztina a laborfalvi szájhagyomány szerint az unitárius templom mögötti régi temetőrészen pihennek, sírhalmukat tumba, a régiek nevén haskő, fedi. Tavasz keltével védelemre szorul. Az apa idős fejjel állt be a szabadságharcba. A gyerek Mózsa hétévesen ment a falusi iskolába, húszéves korában küldik szülei a Székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumba (az intézmény ma az ő nevét viseli). Gyermekként és serdülőként volt alkalma, hogy megismerje, lelkileg is kötődjön szülőfalujához. Nyáron hozzászokott a munkás vakációkhoz, szülei takarékosságra nevelték: tudnia kellett, hogy csak a munka hozhat eredményt, csak dolgozva lehet javakat teremteni. Kilenc évig szívta magába a tudományt, s lelkébe a neves gimnázium szellemét. Családja székely nemes volt, oklevelüket a nagy református fejedelem, Bethlen Gábor adta „harci szolgálataik elismeréseként.” Két évszázad távlatából nem könnyű feladat Berde emlékét keresni szülőfalujában. Egykori lakóháza helyére a Sükösd család emelt új házat, ennek a családnak kell megköszönni az egykori régi Berde-udvarházról készített fényképfelvételt is. Az új ház előtt néhány éve még állt a két régi eredeti kapuláb, mára már csak Berde Mózsa cserefája maradt. „Koránál fogva még láthatta az alatta játszadozó kicsi Mózsát. Mi úgy tartjuk, hogy olyan háromszáz éves lehet ez a fa – tájékoztatott 2008-ban az ott lakó Sükösd Gábor. – Ez a hely a Labor völgyétől fel a Seethal-tagig és ki egészen a Magyarok útja kanyarulatáig – mind Berde-birtok volt. Ők adták el a Bedőknek, s tőlük mi vásároltuk meg. Amikor a régi házat bontottuk, megtaláltuk azt a rejtekhelyet, ahol Berde a kincseit tartotta. Itt, az udvaron található még egy kőből rakott kút. Egy háromszögű kőre, lenn a kőrakatban, az 1837-es esztendő van bevésve, és egy W betű, lehet, hogy a kőfaragó monogramja” – mesélte e sorok írójának az azóta elhunyt Sükösd Gábor falutudós. Tőle tudjuk az anekdotává szentesült Berde Mózsa-történetet, miszerint egy nyári napon lovasfogatával bekocsikázott dolgait intézni Brassóba. Mikor hazajött, összegyűjtette udvarnépét, akiknek azt mondta: No ezt tegyétek ti meg, két kiflivel mejártam Brassót! Berde Mózsa emlékét keresve az egykori funduson Sükösdné Szőcs Erzsébet fogadott, aki elmondta: az emlékfát menteni-gyógyítani, nyesni kellene, az említett eredeti kapuláb pedig a vízvezeték lefektetésének lett az áldozata. Berde Lenke és első unokatestvére, Kóródi Sándor (229. szám) segítségével összeállítottuk a jelenlegi szentivánlaborfalvi Berdék névsorát, akik közül néhány család Uzonban és Sepsiszentgyörgyön él. Családtörténeti adatok szerint a ma élő laborfalvi Berdék Berde Mózsa első unokatestvérének, a főiskolai tanár Berde Áronnak (1819–1891) lehetnek a leszármazottai. Hihető, mert ezen a falurészen, Laborfalva északi felében állt Berde Mózsa udvarháza, körülötte mind Berde nevű családok laktak s laknak ma is. Itt, a Kicsivíz utca 329. szám alatt állt a tudós-tanár Berde Áron kúriája. Innen egy dobásnyira nyílik a Berde utca, ahol ma is Berdék élnek. Élő tehát ma is, de számában apadó a laborfalvi Berdék nemzetsége. A forradalom forgatagában Berdét képességei, nem utolsósorban egyfajta aszketizmussal társuló szigora és mértéktartása miatt választotta fia, Daniel Gábor tanítójául báró Daniel Elek unitárius főgondnok. Egyházához és a valláshoz való ragaszkodását édesanyja famíliájának is köszönhette, amelyből az egyház egykori jeles püspöke, Szentiványi Márkos Dániel is származott. Berde kolozsvári ügyvédként, jogászként mint katonacsalád sarja került a forradalom forgatagába. Agyagfalva után Háromszéken egyike az önvédelem megszervezőinek. A Sepsiszentgyörgyön székelő Kormányzó Hivatal, az ún. Berde–Horváth-féle Bizottmány vezetője, s kormánybiztosi minőségében is példátlan bizonyítékát adta a hazafiúi szolgálatnak. „Az önvédelmi harc társadalmi-politikai hátterének kialakítója volt. Az egységfront érdekében küzdő Berde Mózsa révén Háromszéken csak azután válhatott teljessé a haladó erők szövetsége, összefogása a külső ellenség ellen, miután a szabadelvű nemesség csatlakozott e szövetséghez. Ez pedig Berde Mózes politikájának gyümölcse volt” – írja Egyed Ákos. 1848 tavaszán a katonarend követévé választották Háromszéken, mint katonaivadék, élvezte a katonarend bizalmát, szerették benne a nemes embert, a katonafiút. Ő élesztette újra az akkori nép- és falugyűléseket. Egyed Ákos szerint „a nemesség Háromszéken csak egy személyre volt hajlandó hallgatni: ez a személy Berde Mózsa volt!” Politikai bölcsessége abban állt, hogy látta: a sikerhez nem elég a lelkesültség, harci felszerelés is kell, ebben segítette a háromszékieket. Törekvéseit, eredményeit Orbán Balázs is méltatta. Berde Mózsa már Agyagfalván találkozott Gábor Áronnal, s itthon közösen tárgyaltak a lőszer- és ágyúgyártásról, megbízta Szacsvait, hogy szervezze meg a puskaporgyártást, s ekképpen szökkent szárba a székely hadiipar. Forradalmi tevékenysége eléggé ismert, most inkább „bűnhődéséről” szólunk, ugyanis a Habsburg-hatalom halálbüntetést rótt ki rá, melyet később várfogságra változtattak. A négyesztendei súlyos várfogság a josefstadti börtönben megviselte, s az isteni gondviselésnek tudható be, hogy megmenekült a haláltól. A Kincses városban és a laborfalvi birtokon pihente ki börtönéveit. Csak a kiegyezés után volt alkalma folytatni jogászi tevékenységét. 1872 után Sepsi- és Miklósvár-szék országgyűlési képviselőjének választották Sepsiszentgyörgyön. Ekkor huzamos ideig újra szeretett Háromszékjének volt a lakója. Ebből az időből Kádár Lajos korabeli laborfalvi tanító és rokona, Berde Ferenc adatai alapján Kiss Sándor akkori laborfalvi unitárius lelkész közölt adatokat. A Berde-cipó Illő, hogy röviden szóljunk „a legnagyobb jótevő” egyházi tevékenységéről. 1845-ben beválasztották az unitárius egyházi főtanácsba, a forradalom előestéjén az egyház jogtanácsosa volt. Fukar természetéről szóló szájhagyományok ellenére nemcsak egyházának volt jótevője, hanem egy sor korabeli közületnek, intézménynek, köztük az Erdélyi Múzeum, EKE, EGE, Székely Nemzeti Múzeum, Kézdivásárhelyi Erzsébet Leányárvaház és Szentkereszti Stefánia Menház, amelyeket pénzadományokkal segített. Végrendeletében jelentős vagyonát az unitárius egyházra hagyományozta. Hagyatékának felhasználásával épült fel a háromszéki származású neves műépítész, Pákéi Pakey Lajos tervei alapján a kolozsvári Unitárius Gimnázium, majd 1914-ben a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium új épülete. Birtokainak jövedelméből a kolozsvári, tordai és székelykeresztúri iskolák diákjainak naponta egy-egy ingyencipót juttattak. Ez volt az a bizonyos híres Berde-cipó, melyet diákok nemzedékei, szegény sorsú és arra érdemes tanulók vehettek igénybe. Berde előrehaladott kora okozta, hogy elborult elmével hunyt el életének 78. évében 1893. szeptember 22-én egy budapesti magánklinikán. Kívánsága szerint a Házsongárdi temetőben, földije, az unitárius Bölöni Farkas Sándor sírja mellé helyezték örök nyugalomra. Temetésén a háromszéki származású unitárius püspök, a kilyéni Ferencz József mondott gyászbeszédet. Az unitárius egyház 1901-ben mellszobrot állított Berde Mózsának a Kolozsvári Unitárius Kollégium épületében. Margó Ede (1872–1946) budapesti szobrász alkotása. Háromszéken nincs emlékszobra. Emlékezete Berde nem feledkezett meg szülőfaluja iskolájáról sem, amely a rendszerváltás utáni időktől az ő nevét viseli. Támogatta a laborfalvi unitárius eklézsiát, amiért az utókor, de a jelenkor is hálás. A laborfalvi unitárius templomban és az iskola falán emléktábla őrzi emlékét. A bécsi döntés előestéjén Szentiványi Gábor (1888–1950) jogász, közgazdász, Háromszék vármegye főispánja, állíttatott emléktáblát a laborfalvi unitárius templomban ezzel a felirattal: E község hallhatatlan szülöttje a legnagyobb unitárius jótevő laborfalvi Berde Mózsa emlékére Dr. Szentiványi Gábor 1939 1993. október 30-án, néhai Szalad Sándor iskolaigazgató idején, a szentivánlaborfalvi iskola felvette a Berde Mózsa nevét, s az egykori unitárius felekezeti iskola épületének falára elhelyezték Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész Berdét ábrázoló bronz domborművét. Jeles szülöttjére halálának 120. évfordulója alkalmával is emlékezett a szülőfalu, a helybeli unitárius egyházközség 2013 novemberében. Ekkor állítottak Berde-emlékkopját a laborfalvi unitárius templom előterébe (Bálint Zoltán alkotása). – Születésnapjához közeledve mi is ünnepi istentiszteleten emlékezünk Berde Mózsára – tájékoztatott Buzogány-Csoma István szentivánlaborfalvi unitárius lelkész –, s ez alkalommal szeretnénk átadni a szentivánlaborfalvi iskolában berendezett Berde-emlékszoba szomszédságába tervezett állandó jellegű falutörténeti kiállítást. Berde, mint a forradalmi események szervezője és aktív résztvevője megszámlálhatatlan alkalommal fordult meg Sepsiszentgyörgyön, örömmel-reménységgel fogadott személyisége volt a városnak. Éppen ezért lapunk úgy gondolja, hogy az egykori szabadságharcosok utódai, akik ma Háromszék székely-magyar közösségét alkotják, megye- és városvezetésünk, az unitárius egyház és helybeli egyházközség egy Berde-mellszoborral tudna méltó módon tisztelegni az önvédelmi harc jeles személyisége előtt születésének 200. évfordulója alkalmával. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. február 17.Dokumentumfilmek Hargita megyérőlHargita Megye Tanácsa és a Hargita Megyei Kulturális Központ pályázatot hirdetett a Hargita megye értékeit bemutató dokumentumfilmek támogatására 2014 folyamán. A pályázatra nagy érdeklődés mutatkozott, 19 szinopszissal jelentkeztek az alkotók, ezek közül sikerült nyolc film elkészítéséhez támogatást nyújtani. A HMKK a támogatott filmeket mutatja be a közönségnek Csíkszeredában, a HMKK pinceklubjában, február 19- étől kezdődően, ahol csütörtökön este 6 órától a csíksomlyói kápolnákról készült filmet – Kápolnák az Úr dicséretére – Kápolnák és kápolnaromok a Csíki- medencében II. (42 p.) – vetítik. A csíksomlyói kegytemplom közelében magasodik Kissomlyó hegye. Szent hegynek tartja a néphit. Oldalában keresztek, keresztúti állomások találhatók. A hegy csúcsán a Salvator kápolna áll, Csíkszék legismertebb és egyik legrégebbi, kutatott, mégis titokzatos kápolnája. "Ezen kápolna a búcsújáratok központja – jegyezte fel Orbán Balázs. – Ide igyekszik a hívők mindenike, mint oly helyre, honnan éghez küldött imája hatályosabb, mint oly pontra, mely a teremtő különös figyelmében részesül." A Salvator kápolna közelében található a Szenvedő Jézus vagy Passió kápolna. A Kissomlyó-hegy harmadik kápolnája a Szent Antal-kápolna, amely arról tanúskodik, hogy Páduai Szent Antal évszázadokkal ezelőtt is a Csíksomlyóra zarándokoló katolikus székelység egyik legkedveltebb szentje volt. A két kisfilm a Salvator és a Szent Antal kápolnák mai állapotát mutatja be, emellett olyan érdekességekre, kutatási eredményekre tér ki szakemberek segítségével, amelyek sehol együttesen nem találhatók meg. A filmet Daczó Dénes, Daczó Katalin és Ferencz Hunor készítették. Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
