|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 118 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-118 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bálint Tibor 2008. július 5.Bálint Tibor munkássága előtt tiszteleg a Vallomás repedt tükör előtt – Bálint Tibor emlékezete /Polis Könyvkiadó, Kolozsvár/ című könyv, megjelent az író születése hetvenötödik, halála ötödik évfordulóján. Saját és az írótársak vallomásaiból, kritikákból, tanulmányokból és levelekből áll össze a kötet. Balint Tibor vallotta: „amióta tollat fogtam, csak az emberek iránti szeretet és részvét vezetett. ”Emlékezetes regényei: Zokogó majom, Zarándoklás a panaszfalhoz, Bábel toronyháza novelláskötetei: Önkéntes rózsák Sodomában, Látomás mise után, Nekem már fáj az utazás. /Máriás József: Bálint Tibor emlékezete. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 5./2008. október 25.Cserépadogató kalákára invitálta Bálint Tibor, a máréfalvi Nyirő József Általános Iskola igazgatója az iskola tanulóit, pedagógusait, a helybéli elöljárókat, a sajtó képviselőit és neves közéleti személyiségeket. A kaláka a felújítás alatt álló, egyelőre még félkész állapotban levő iskolaépület tetőfedési munkálatainak befejezését jelentette. Az épületben még nem tanulhatnak a gyermekek, a tantermek felújítása zajlik, de új tető alá került az épülő tanoda. A kaláka hagyomány a székely falvakban, az összefogás és a kölcsönös segítségnyújtás szép példája. /Lázár Emese: Bokréta az iskola tetőzetén. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 25./2009. január 23.Az erdélyi magyar irodalmi vonatkozású weboldalak általában a fiatalokat célozzák meg. A Krónika bemutatta a kolozsvári kötődésű Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholyt, a székelyudvarhelyi Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány honlapját és az aradi Nyugati Jelen napilap irodalmi mellékletének elektronikus változatát, valamint a Benedek Elek emlékére létrehozott portált. Az Előretolt Helyőrség Alkotói Műhely tizenöt évvel ezelőtt alakult, 1995–2000 között működtette az Előretolt Helyőrség szépirodalmi folyóiratot, az Erdélyi Híradó Kiadónál pedig 1995 óta jelenik meg az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozat, eddig több mint ötven kötet látott napvilágot. A műhely tagjai 2006 novemberében az anyagi okokból megszűnt folyóirat utódjaként, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy néven, kísérleti jelleggel internetes portált hoztak létre. „Egy évtized alatt a Helyőrségből irodalmi legenda vált. Bízvást állíthatjuk, hogy megváltoztatta az erdélyi magyar irodalmat, de még az anyaországira is hatással volt. ” „A mostani formára jobban talál a páholy kifejezés, ezért kereszteltük át. ” Egy alapítvány biztosít számukra jogi keretet, árulta el a felelős kiadó, Orbán János Dénes. A www.irodalom.org/eloretolthelyorseg/ címen elérhető portál Vita, Vers, Próza, Esszé, tanulmány, Interpretátor és Fajtalan című rovataiban biztosít közlési lehetőséget az irodalmároknak, a felület főszerkesztője, Páll Zita irodalomkritikus. A nagy mesemondó születésének 150., halálának 80. évfordulója alkalmából Benedek Elek-emlékévet rendez a Kovászna Megyei Tanács, ebből az alkalomból a Bod Péter Megyei Könyvtár szakmai segítségével létrehozták a benedekelek.ro címen elérhető weboldalt. Az 1995-ben Lőrincz György író kezdeményezésére Székelyudvarhelyen megalakult Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány www.emia.go.ro oldalon elérhető honlapja közlési lehetőséget biztosít az alkotóknak. „Úgy éreztem, 1990 után teljesen összeomlott az irodalmi élet, és az volt az elképzelésem, hogy Marosvécs szellemében hozzunk létre egy tömörülést, amely átfogja az egész erdélyi magyar irodalmat. ” „Az alapítvány létrejöttekor megjelent Székelyudvarhelyen mindenki, aki irodalommal foglalkozott: Bálint Tibortól kezdve Pusztai Jánosig, Markó Bélától Szőcs Gézáig” – mesélte Lőrincz György, az alapítvány elnöke. Az alapítvány 1995 óta rendszeresen pályázatot hirdet regény, novella és kritika műfajban, a közlési lehetőséget is biztosító weboldalt pedig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület támogatja. Négyoldalas ajánlóvá zsugorodott az addig harminckét oldalas, hét éve megjelenő magyar irodalmi lap, az aradi Irodalmi Jelen, a Nyugati Jelen napilap melléklete. Böszörményi Zoltán író, költő, üzletember, kiadó- és laptulajdonos kísérletnek szánta az átalakulást, ugyanis úgy vélte, hogy az elektronikus lapkiadás /www.irodalmijelen.hu/ célszerűbb, mert hozzáférhetőbb, mint az újságárusoknál vásárolható lap. „A szerkesztőségi tagok közül Bege Magda marad lapszerkesztőnek, Szőcs Géza próza- és versszerkesztőnek, Weiner Sennyey Tibor pedig a fiatalokkal fog foglalkozni – főként vers, próza és esszé műfajban” – mondta Böszörményi. /Bonczidai Éva: Literatúra egérkattintás. = Krónika (Kolozsvár), jan. 23./2009. március 4.A fennállásának 55. évfordulóját ünneplő Kolozsvári Rádió és a Bálint Tibor Baráti Társaság elnöksége szeretettel hív minden érdeklődőt a Bálint Tibor /1932-2002/ emlékdélutánra március 10-én, a rádió nagytermében. A találkozó keretében részletek hangzanak el Az engesztelés napja című rádiójátékból, majd bemutatják a Vallomás repedt tükör előtt /Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007/ című, az író 75. születésnapjára megjelent kötetet és az immár bejegyzett Bálint Tibor Baráti Társaságot (BTBT). /Bálint Tiborra emlékeznek. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 4./2009. március 12.Zsúfolásig megtelt a Kolozsvári Rádió koncertterme március 12-én, amikor Bálint Tiborra emlékeztek a szervezők. A Bálint Tibor Baráti Társaság elnöksége és a Kolozsvári Rádió által szervezett eseményen bemutatták a Bálint Tibor színművéből készült rádiójátékot, majd bemutatkozott a Bálint Tibor Baráti Társaság (BTBT). /Köllő Katalin: Bálint Tibor emlékdélután a Kolozsvári Rádiónál. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 12./ Bálint Tibor Az engesztelés napja című drámájából készített hangjátékot a Kolozsvári Rádió, ezzel emlékeztek a rádió munkatársai és a Bálint Tibor Baráti Társaság tagjai a 2002-ben elhunyt íróra, a Kolozsvári Rádió 55 éves fennállását ünneplő rendezvénysorozat keretében. A Bálint Tibor Baráti Társaság a Polis Kiadóval együttműködésben ismét kiadta a 2007-ben, Bálint Tibor 75. születésnapjára készült Vallomás repedt tükör előtt – Bálint Tibor emlékezete című kötetet. /R. Kiss Kornélia: Bálint Tibor-hangjáték a Kolozsvári Rádióban. = Krónika (Kolozsvár), márc. 12./2010. augusztus 3.In memoriam Farkas János(1928–2010) Minek áltatnók magunkat? Miért mondanók, hogy Farkas János halála váratlanul ért bennünket? Sajnos, ez a halál nem jött váratlanul – immár mintegy öt esztendeje ott toporgott az ajtaja előtt. Mégis fáj, hogy búcsúznunk kell tőle. Mégis fáj, hogy immár örökre elment. Jómagam, 1956 őszén – „ama véres őszön” – ismertem meg, amikor Asztalos István mellett, az akkor frissen megindult Napsugár vezetésére vállalkozott. Mert Ő – érdekes módon – a kommunista ifjúsági szervezet szándéka szerint a lap meghatározó személyisége volt még akkor is, ha mi, a többi belső munkatárs eleinte csak legyintettünk a neve hallatán. Aztán – rövid 3 éven belül – kifogytunk Asztalos Istvánból – és lassacskán Ő vált a lap főszerkesztőjévé. Az egyetlen főszerkesztővé Kolozsváron, akinek nem volt nyílt, vagy titkolt ellenjelöltje–vetélytársa: Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Bajor Andor – és ha nem tekintik szerénytelenségnek – jómagam – nem voltunk párttagok és így számba se jöhettünk – mi pedig ezt tudtuk, elfogadtuk. Nem pályázott főnöki beosztásra elsőrangú művésznőnk, Soó Zöld Margit sem. Ezzel szemben, Farkas János kiválóan ellátta tisztét. Nem a felső, politikai hatalommal kacsintott össze a mi hátunk mögött – amint ezt elvárták és szerették volna megvalósulva látni a lap alapítói –, hanem velünk kacsintott össze a Hatalom háta mögött. És sikerült aránylag hamar, néhány év alatt, egy olyan gyermeklapot megvalósítani, amelyikkel ma se kell szégyenkeznünk. A lap első három oldalán „megadtuk a császárnak, ami a császáré”, pártos verseket, sőt vezércikkeket is közöltünk – hogy a lap egyáltalán megjelenhessen –, a megmaradt 21 oldalon, pedig helyet kapjanak Kányádi Sándor, Kiss Jenő, Jánky Béla és más, első rangú költőink remek versei. Jobbnál jobb történeteket, meséket nagyrabecsült prózaíróinktól, akiknek névsorát Méhes Györggyel kezdeném – és amely remekbe szabott írások újrakiadása még napjainkban is napirenden van. Őszintén szólva, Asztalos, majd közel három évtized múlva Bajor Andor végső búcsúja után kezdtem azt hinni, hogy immár – mint a legidősebb a Napsugár egykori munkatársai közül, – én következem, rajtam a sor. Ám nem így lett, mind csak a nálam fiatalabbak mentek. Bálint Tibor után Jánky Béla, most pedig Farkas János. Azt hiszem, lassacskán megalakulhat „odaát” a Napsugár hajdani szerkesztősége, hiszen elsőnek ment el Asztalos István, de most mellette van a lapszerkesztés minden csínját-bínját ismerő Farkas János is, aki annak idején a villámhárítás szerepét is betöltötte, hogy bennünket, a lap belső munkatársait megkíméljen és hagyjon, hogy legjobb meggyőződésünk szerint írjuk a „Napsugár”-t. Gondolom, „odaát” immár nem kell azon törnie a fejét, hogy miképpen járjunk túl a Kisangyaloknak szánt lap Főnöke, a Gazda eszén. Jánoskám, nyugodj békességben, mert jövünk mi is, régi munkatársaid, immár nemsokára – amikor a Fennvaló szólít. Fodor Sándor. Szabadság (Kolozsvár) 2010. augusztus 18.Bálint Tibor ma is harangoz"Bálint Tibor otthonában kezdődtek el az első alkalommal megrendezett Kolozsvári Magyar Napok. A sokak szerint Nobel-díjra érdemes író emlékére szép számban megjelent közönség társaságában avattak harangot. Kötő József színháztörténész, RMDSZ-es képviselő az író munkásságát és személyiségét méltatta. “Ha szenteket nem is, de sánta angyalokat tudott teremteni” – mondta el a színháztörténész. Felszólalt Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja, majd Török Katalin színművésznő az író szavaival emlékezett Bálint Tiborra. Egyed Emese, a Bálint Tibor Baráti Társaság elnökének beszédét követően az emlékezés ünnepélyes jellege a tetőpontjára hágott az emlékharang felszentelésekor. A harangmegkondulásának – Kötő József szavaival élve – “lélekébresztő” szerepe volt és van. erdon.ro 2010. augusztus 19.Újra Kolozsvár lett ClujÜnnepélyesen megnyitották az idén első ízben szervezett Kolozsvári Magyar Napokat „A kolozsvári Mátyás-szobor találkozási hely. Találkozási helye a kolozsváriaknak, de találkozási helynek kell lennie bővebb értelemben is” – mondta tegnap este a sétatéri színházban Markó Béla szövetségi elnök a Kolozsvári Magyar Napok első kiadásának ünnepélyes megnyitóján. „Kolozsvár centrum, és ha az erdélyi magyarságnak valamilyen szimbólumot kellene választanom, akkor mindenképpen a Mátyás-szobrot választanám. Mert a Mátyás-szobor találkozási hely. Találkozási helye a kolozsváriaknak, de találkozási helynek kell lennie bővebb értelemben is” – jelentette ki Markó Béla szövetségi elnök tegnap este a Kolozsvári Magyar Napok első kiadásának ünnepélyes megnyitóján. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a kolozsvári RMDSZ által szervezett rendezvénysorozatot az RMDSZ vezetője mellett Tőkés László, az EMNT elnöke, házigazdaként Sorin Apostu polgármester, illetve Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár indította útjára a sétatéri színházban tartott gálán. Markó szerint a kincses városban legalább két város van. „Kolozsvár és Cluj, de talán Klausenburg, amelyben a magyarok és románok együtt élnek. De vajon együtt élnek-e, vagy csak egymás mellett? Meg kell értenünk mindnyájunknak, hogy az összefogásban csak gyarapodunk” – zárta ünnepi beszédét a szövetségi elnök. Elsőként Gergely Balázs főszervező köszöntötte a szép számmal összegyűlt közönséget. „Ez a rendezvénysorozat a közös nyelv, a közös hagyomány és a közös szórakozás jegyében jött létre, kiemelendő a közös szócska, amely rendkívüli fontossággal bír számunkra. A Kolozsvári Magyar Napok a találkozás alkalma az itt élők, a távolból hazatérők és az idegenből érkezők számára” – mondta az EMNT középrégiós elnöke. Az RMDSZ részéről László Attila alpolgármester mondott ünnepi beszédet. Hangsúlyozta, a rendezvény az összefogás jegyében jött létre. „Ezennel a város születésnapját is ünnepeljük” – jelentette ki. A Kolozsvári Magyar Napok tulajdonképpen már a hivatalos megnyitó előtt, Bálint Tibor író egykori otthonában, harangavatással kezdődtek el. Kötő József színháztörténész, RMDSZ-es képviselő az író munkásságát és személyiségét méltatta. „Ha szenteket nem is, de sánta angyalokat tudott teremteni” – mondta el a színháztörténész. A kulturális programok sorában kettős ünnepség előzte meg a Kolozsvári Magyar Napok hivatalos megnyitóját: kiállítás megnyitójának és könyvbemutatónak adott otthont a Györkös-Mányi emlékház. A Majális utcai emlékházban Dáné Tibor Kálmán, az EMKE elnöke töltötte be a házigazda szerepét. A festőművész és zenetanár Györkös-Mányi Albert munkássága előtt tisztelgő intézményben a művész életének jó értelemben vett kettőssége tükröződik: „A képek ölelésébe kerül a zene” – utalt Dáné a kiállítóterem falán függő, zongorára néző festmények „kompozíciójára”. A jelentős átalakításon átesett emlékház „újranyitásán” Kántor Lajos méltatta a művész munkásságát, és megnyitotta a festő egyes képeit bemutató kiállítást. Délután a Házsongárdban egy háromszéki küldöttség megkoszorúzta a székelyföldi régió jeles szülötteinek sírját. „Köszönjük Háromszék nevében a kolozsváriak meghívását, azt, hogy a sepsiszentgyörgyi önkormányzat és Kovászna megye tanácsának nevében itt, a Házsongárdi temetőben is megemlékezhetünk székely nagyjainkról” – nyitotta meg a koszorúzási ünnepséget Tamás Sándor. A Kovászna Megyei Tanács elnöke elmondta, igaz, hogy Háromszék adta ezeket a kimagasló személyiségeket a kincses városnak, de ebben a városban lettek igazán naggyá. „Ennek szellemében gondoljuk úgy, hogy kegyeletünket méltóképpen róhatjuk le előttük, amennyiben segítünk a város vezetőségének abban, hogy minél sikeresebben szervezhessék meg idén is és a továbbiakban is a Kolozsvári Magyar Napokat” – mondta Tamás Sándor. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a temetői megemlékezésen elmondta, jövő évtől a Kovászna Megyei Tanács programot indít, amelynek keretében segítenek a Házsongárdi temető síremlékeinek helyreállításában, valamint a Kolozsvári Erdélyi Múzeum-Egyesület anyagi támogatására is ígéretet tett. A mai nap programkínálata a kincses város újabb nevezetességeit helyezi reflektorfénybe, az érdeklődőknek lehetősége nyílik könyvtárlátogatásra, városvetélkedésre, lesz humoróra, és a Farkas utcában megnyitják a kézműves vásárt is. Baló Levente, Sipos M. Zoltán. Szabadság (Kolozsvár) 2010. augusztus 19.Változatos programokkal indult a Kolozsvári Magyar NapokHarangavatóra, városvetélkedőre, társasjátékra „Húzzad csak, fiam, húzzad, a te városodnak harangozol estére és úgy illenék, hogy minden itt lakó egyszer harangozzon ebben a toronyban!” Bálint Tibor: Egyszer én is harangoztam című írásában olvashatjuk e sorokat, s talán nem hiába szerepelt a Kolozsvári Magyar Napok nyitórendezvényeként az Emlék a jövőben című programpont, amelynek keretében harangavatásra került sor az író otthonának udvarán. Szintén a tegnap koszorúzták meg Háromszék nagyjainak sírjait a Házsongárdi temetőben, illetve indították útjára a Hódítsuk meg Kolozsvárt! elnevezésű városvetélkedőt, mutatták be a Gondolatkísérletek Szabédi László életművében című konferenciakötetet, nyitották meg a Györkös-Mányi Albert kiállítást. Az első alkalommal szervezett városnapok hivatalos megnyitójára, amelyen közéleti személyiségek szólaltak fel, este hét órakor került sor a Kolozsvári Magyar Opera termében. Részletek: - Bálint Tibor Emlékharangot avattak - Hódítsuk meg Kolozsvárt! - Játssz velünk! - „Háromszék sok híres embert adott Kolozsvárnak” - Újra megnyílt a Györkös-emlékház - Kolozsvári Magyar Napok csütörtöki programja - A Kolozsvári Magyar Filmnapok csütörtöki programja Szabadság (Kolozsvár) 2011. január 8.Szellemi készenlétbenA Mentor Kiadónál 1998-ban jelent meg az Erdélyi Panteon című sorozat első kötete, Művelődéstörténeti vázlatok alcímmel, ezt 1999-ben követte a második, s 2001-ben a harmadik kötet. Azóta Erdély jeles írói, művészei, tudósai közül többen elhunytak, s mindamellett rajtuk kívül is hiányoznak többen, akiknek a harmadik kötetben lett volna a helyük ennek a sorozatnak a lapjain. Ezért döntött úgy a Mentor Kiadó vezetősége, hogy folytatják az Erdélyi Panteon sorozatot, a negyedik kötetben ezúttal elhunyt és kimaradt írókat, irodalomtörténészeket mutatnak be a szerzők – olvasható a szerkesztő Nagy Pál kötet végi Jegyzetében. Terveik szerint egy következő, ötödik kötetben szerepelnek majd a művészek és tudósok. Nagy Pál olyan szövegekből válogatott, amelyek kötetben, folyóiratban korábban már napvilágot láttak. Az alábbiakban mazsolázunk ezekből. Regénye, A zöld csillag és naplószerű önéletrajzi könyve, az Íme, az emberek! Madridban jelent meg, a szerző kiadásában. Mindkét könyv a menekülttábori lét keserveiről, a hontalanságról ad számot. A székelység írója a Mi az igazság Erdély esetében? című nemzetpolitikai tanulmányát a nyugati világ megnyerésére és jobb tájékoztatására fogalmazta. A pánszlávizmussal és a szovjet bolsevizmussal szemben erős Magyarországra van szükség, ez a nyugati világ érdeke. 1953. október 16-án a Fennvalóval és egyházával megbékélve hunyt el Madridban. Neve fennmarad, amíg magyarok élnek a földön. (Nyirő Józsefről – Medvigy Endre). Makkai, ha nem is vitatkozik mindezen, de az írásban közlés, a mondanivaló, az üzenet célba jutását tartja lényegesnek; a stílus helyenkénti ékessége csak némi hangszeres kedvderítő kísérlet hozzá – alkalmi eszköz, kellék... És maga az írás is! Makkai afféle kultúrhéroszi, népnevelői alkat, néppedagógus; nála az írás ennek a hivatásnak rendelődik alá. (Makkai Sándorról – Szőcs István) Tabéry regényei a társadalmi harcok mozgását, a világnézetek küzdelmét kívánták megvilágítani. A kor tablójának gazdag és festői ábrázolására, drámai jellemek és helyzetek teremtésére, a történelmi atmoszféra érzékeltetésére törekedtek. Tabéry ennek következtében zsúfolta regényeibe az adatok bőségét, és kísérletezett a nyelvi archaizálás korfestő lehetőségeivel. (Tabéry Gézáról – Pomogáts Béla) Hunyady legmaradandóbb alkotásai elbeszélései. Az élet apró mozzanatainak megragadása, emberi sorsokat jellemző tettek, magatartás és erkölcsiség művészi formába való öntése nála az elbeszélés műfajában sikerült a legjobban. (Hunyady Sándorról – Jancsó Elemér) * A bábaasszony fiában, a minden lépten visszarúgott, a puszta egzisztenciáért tíz körömmel verekedő, a tüdővészével fiatal halálraítélt Sipos Domokos írásaiban ne lett volna drámai erő? Ő, akit az élet nap nap mellett nem feszít keresztre, és nem húz karóba, talán meg se tudta volna írni a Vajúdó idők küszöbén infernális erejű utolsó mondatait, amelyeknél megrázóbban csak az evangélista örökítette meg a pillanatot, amikor a Megváltónak a kereszten felnyújtják az ecetes vizet. (Sipos Domokosról – Szentimrei Jenő) * "...amit vetett, az termést hozott, az megmarad. Abból kenyeret sütünk ma, holnap, holnapután, kenyeret, mi, s a jövő nemzedékei. A csend, amelyről De különben csend van címmel a hazai magyar költészet egyik legszebb versét írta, örökre körülzárta őt, ám olvasói számára csupa mozgás, csupa illat, '16-féle nyelven' zengő madárdal, harangszó és hattyújáték lesz továbbra is az ő csendje. (Bartalis Jánosról – Kiss Jenő) Akik ismerték, elmondhatják: nem volt mindennapi ember. Szálfatermetű – amikor én az ötvenes évek fordulóján, nem sokkal utolsó meghurcoltatása és azt követő halála előtt megismertem, már kissé hajlott hátú –. Gorkijra emlékeztető fejjel, valóságos Gorkij-bajusszal, mélyen emberi, de mégis bizonyos fajta távolságtartó gesztusokkal. (...) Nem volt mindennapi írói útja sem, mert (...) volt ereje ahhoz, hogy levonja a következtetést tévedéseiből. (...) ezt Daday Loránd a legnehezebb időkben is tettekkel, társadalmi pozíciója, sőt olykor élete kockáztatásával bizonyította. (Daday Lorándról – Dávid Gyula) Humorista volt, vagyis olyan író, aki mellre szívta a fájdalmat, azután szivárványkarikát fújt belőle. Így csak kevesen tudták a mutatvány bámészai közül, hogy a szokatlan szemfényvesztő zokog-e vagy dohányzik. (Tomcsa Sándorról – Bajor Andor) Emberi, tiszta vallomás; kortársairól, bajtársairól szólva is magáról beszél, s magára emlékezve is a nemzetiségi történelmet mondja. Őszi fényben rezdülő lírával, az elvégeztetettség érzésével. Mindenre pontosan emlékszik, mindent környezetével együtt láttat, s mégis, mintha olykor atlantiszi mélységből, beomlott tárnák alól szivárognának fel a dallamok, amikor még hitték, hogy valamit tenni lehet az emberért, még a vidéki lapok deszkapadlós szerkesztőségeiben is. (Kacsó Sándorról – Czine Mihály) Vita Zsigmond írásai a 17. századtól a 20. századig, Gyulafehérvártól Kolozsvárig, Apáczai Csere Jánostól Áprily Lajosig járták be az erdélyi magyar művelődés és irodalom útjait. Minden megállapítását, minden felfedezését gazdag levéltári anyaggal támasztotta alá, azonban a filológiai munkán, az adatok és adalékok meggyőző bőségén is minduntalan átüt személyes vonzalma, elkötelezettsége szülővárosa és az erdélyi magyar kultúra iránt. (Vita Zsigmondról – Pomogáts Béla) Beke György és nemzedéke 1944 őszén találkozik először a történelemmel; mégpedig úgy, hogy az mindjárt harcba is dobja a népi demokrácia kivívásáért, a nemzeti előítéletek eloszlatásáért, az egyenjogúságért, az egyéni és közösségi jogokat szavatoló demokratikus társadalmi rend megteremtéséért. Társadalmi és nemzeti rianások befolyásolták tehát kezdeti tájékozódását; aminthogy később ugyanilyen jellegű tektonikus mozgások juttatták búvópataksorsra induláskori eszményeit, hogy aztán a hatvanas évek végén újból előtérbe kerüljenek, tudatosan megtervezett munkába állítsák, majd a nyolcvanas évek végén számvetésre késztessék, hogy a 20. századi erdélyi magyarság illúzióival leszámolva életműve kiteljesítésén munkálkodhassék. (Beke Györgyről – Cseke Péter) * Huszár küldetéstudatban élte meg bukaresti létét, az idegenségérzetet a "hazánk az anyanyelv" kompenzálta, s célként fogalmazta meg e kulturális missziót. Ehhez persze munkatársakra is volt szükség. A Hétnek nagy szerepe volt abban, hogy a protokolláris Bukarestet értékes emberek gyülekezetévé varázsolták, Huszárnak pedig abban, hogy meghatározó szava volt a szerkesztőség tagjainak kiválasztásában, ennek köszönhetően az ötvenes évek végén " elásott" Földes Lászlót főszerkesztő-helyettesi rangban maga mellé véve rehabilitáltatta. (Huszár Sándorról – Bányai Éva) Bálint Tibor, az ízig-vérig kolozsvári író, az erdélyi sors különleges szavú megörökítője, a jellegzetes közép-európai társadalmi-történelmi élethelyzetek látomásos megelevenítője és az emberiségnyi léthorizontok megvilágítója: az erdélyi és az egyetemes magyar szépírás mesterei, legkiválóbbjai közül való volt – és marad. (Bálint Tiborról – Bertha Zoltán) Páskándi Géza munkássága, különösképpen drámaírása, drámaírói életműve nemcsak a modern magyar irodalom külön fejezete, hanem, mint ahogy ma már egyre inkább látszik, s remélhetőleg mindenki számára egyre bizonyosabbá, nyilvánvalóvá is fog válni, az egész európai modernségnek és főként a kelet-közép-európai drámaművészetnek is az egyik kiemelkedően jelentős alkotása. (Páskándi Gézáról – Bertha Zoltán) Ebben a tisztes korban az életmű karaktere már jól látszódik az arcon. A világító, ám fáradt fényű szem – akárcsak gazdája – begyűjtött mindent. Jót is, rosszat is, de az utóbbit nem karéjozhatta annyi bánat, hogy ne ragyogna. Avval is, hogy Torda ama híres országgyűlésének fölszabadító erejét és Mátyás igazságát, a szülötte föld és a befogadó város, Kolozsvár fényét egybemontírozta. (Lászlóffy Aladárról – Szakolczay Lajos) Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Negyedik kötet. Szerkesztette: Nagy Pál. Mentor Kiadó Marosvásárhely, 2010 Népújság (Marosvásárhely) 2012. március 27.Képes könyv-jelző ErdélybőlNoblesse oblige, azaz a nemesség kötelez – ötlött föl bennem a Kántor Lajos szerkesztésében a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadónál 2011-ben megjelent Könyv, grafika – Könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetet lapozgatva. Nem kis merészség szükségeltetik ugyanis ahhoz, hogy ilyen tartalmi, formai, tér és időbeni mélységet sejtető, átfogó címhez igazodó kötet kerülhessen az olvasó asztalára. Hogy a külcsín megfeleljen a belbecsnek. Merthogy ez a mindenkori szép könyv és jó könyv ismérve. A külcsín első szempillantásra vételezhető is: a kötet visszafogottan, nemesen elegáns külalakjával, tipográfiájával a nagy elődök nyomdokaiba lépett, de természetesen a modern kor követelményeivel, technikai lehetőségeivel is számoló Könczey Elemér hozzáértését, ízlését, ötletességét dicséri. Ami pedig a belbecset illeti, a szerkesztő mindjárt a bevezetőben tisztázza: a kötet Korunk és Kriterion központú, tehát elsősorban a folyóirat és a könyvkiadó vonzáskörzetére helyezi a hangsúlyt, a két szerkesztőség holdudvarához tartozó könyves embereket, grafikusokat, írókat, műkritikusokat helyezi előtérbe. „Grafikus életművek, egykori Tóth Samu-tanítványoké, kerülnek a figyelem középpontjába”. A múlt század eleji eseményekre, többek között a Kós Károly-féle, Sztánához kötődő manufakturális, darabonkénti „könyvtermelésre”, valamint a könyvtervezés és illusztráció két világháború közti látványos fellendülését elősegítő művészgárda tagjainak tevékenységére Murádin Jenő utal történelmi visszatekintőjében. És az Előzmények fejezethez tartozik Székely Sebestyén György színes helyzetképe is arról, miként estek a hozzá nem értés és politikai dogmák áldozatául Incze János Dénes meseillusztrációi. Majd a Kriterion műhelyébe nyerünk bepillantást Domokos Géza, Dávid Gyula, Árkossy István, Kántor Lajos és Csapodi Miklós Deák Ferencet, Cseh Gusztávot, Paulovics Lászlót, Tóth Lászlót, Árkossy Istvánt, Bardócz Lajost és Kancsura Istvánt bemutató méltatásai révén. Az írottak igazolásául szolgálnak a főként Kriterion munkatársak által készített színes könyvborítók. A Korunk-közelben fejezet az 1960–2002 közötti Korunk számok könyvről, tervezésről, grafikusokról szóló anyagaiból nyújt ízelítőt, Kántor Lajos pedig a folyóirat arculatváltozásait és képanyagát elemzi: „...sorozatok, rovatok tördelésében, lapszámok vizuális tervezésében – mondhatni könyvgrafikai ötletek megvalósításában – sietett segítségünkre mindenekelőtt Deák Ferenc, mellette Cseh Gusztáv, Paulovics László, Árkossy István, Unipán Helga. A Korunk Galéria működése (1973 márciusától) erősítette ezeket a kapcsolatokat, a «honorálás» így válhatott jelentőssé.” A könyvművészet és képzőművészet szimbiózisáról Deák Ferenc fejti ki nézeteit. Majd a Korunkban napvilágot látott illusztrációk (Árkossy István, Balázs Péter, Bencsik János, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Kopacz Mária, Paulovics László, Simon Sándor, Sipos László, Soó Zöld Margit, Surány Erzsébet, Tóth László, Unipán Helga munkái) kaptak helyet a kötetben, valamint többek között Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Tibor, Plugor Sándor, Damó István, Unipán Helga, Buday György, Bencsik György, Sipos László könyvgrafikáiról szóló írások olvashatók Banner Zoltán, Bölöni Sándor, Farkas Árpád, Mezei József, Józsa István és ismételten Kántor Lajos tollából. Aki nem csak szerkesztette, hanem írásaival jelentős mértékben gazdagította is a kötetet. A Korunk értékteremtő és -közvetítő szerepének többrendbeli kidomborítása – részéről – egyfajta szolgálat. Aminthogy szolgálat a fiatal tehetségek istápolása is, akik írásaikkal, grafikáikkal szintén helyet kaptak az antológiában. Az erdélyi könyvművészet, grafika folytonosságáról Könczey Elemér, Damokos Csaba, Keszeg Ágnes, Részegh Botond, Csillag István, Hajdú Áron kezeskedik. Mint minden összegzésre törekvő kötet, természetszerűleg, a Könyv, grafika sem lehet mentes némi szubjektivitástól. Tény viszont, hogy nagy mértékben éppen a Korunk és a Kriterion teremtett leginkább lehetőséget a képzőművészek számára grafikusi, illusztrátori erényeik megcsillogtatására. Némi hiányérzet azonban csak maradt bennem a kötet olvasását követően. Meglehet, ez már az én szubjektivitásom számlájára írható: a családi kedvencünknek, Fodor Sándor Csipikéjének konkrét alakot teremtő, kiváló illusztrátor és festő, Rusz Lívia nevét ugyanis hiába kerestem. Igaz ő főként a Napsugár jegyében alkotott, de ahogyan elvétve más műhelyek munkatársai is szerepeltek a kötetben, úgy neki is juthatott volna bár említésnyi hely. Ahogyan – többek között – például Andrásy Zoltánnak, Venczel Jánosnak is. Egyébiránt a Napsugár gyermeklap köré csoportosult kiváló grafikusi alkotóműhely – a régi és a jelenlegi – megérdemelne egy antológiát. Jelen kötet szereplőinek zöme „napsugaras” is volt, akikről Bálint Tibor találóan jegyezte meg, hogy „a szín és vonal bűvészeinek és bűvészinasainak egész serege fogott össze, hogy a lap homlokzatáról sugárzó fehér fényt felbontsa, mozgásba hozza, alkalmassá tegye tündérjátékokra, a képzelet röpítésére, vágyak és ébredő álmok beteljesítésére, múlt, jelen és jövő megelevenítésére.” . Jó grafikusokról, szép könyvekről szépen szól a Könyv és grafika. NÉMETH JÚLIA Szabadság (Kolozsvár) 2012. március 28.55 éves a Napsugár gyermeklapA gyerekek szöveghez való viszonya megváltozott, nincs türelmük, több képet, grafikát igényelnek, ezért rövid, mozaikszerű írásokkal és sok képpel töltjük meg a Napsugárt – hangzott el Zsigmond Emese, a folyóirat főszerkesztőjének – „A Napsugár tele van okossággal és boldogsággal” – Milyen értékek születtek a Napsugár 55 éves szellemi műhelyében? című, hétfő késő délutáni kolozsvári előadásában. Az Erdélyi Múzeum Egyesület Jókai (Napoca) utcai székházában megrendezett esemény apropóját a Napsugár folyóirat 55. születésnapja szolgáltatta. Az 55 év alatt az erdélyi magyar irodalom színe-java publikált a folyóiratban, többek közt Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Bajor Andor, Bálint Tibor. „A felnőtt-társadalom nem figyel eléggé a gyerekirodalomra. A felnőtt irodalom majdani olvasói ezeknek a lapoknak a segítségévél pallérozódnak. Ha valaki nem szokja meg az igényes irodalom fogyasztását, a versek és a mesék szeretetét gyerekkorában, az felnőtt korában sem lesz értő irodalomolvasó” – nyilatkozta az eseményt követően lapunknak Zsigmond Emese. Hozzáfűzte azt sem kell elfelejteni, hogy a gyermekek még rendkívül érdeklődőek, fogékonyak kedvük van olvasni, többet olvasnak, mint a felnőttek. Mint részletezte ezt abból látják, hogy a Napsugár és a Szivárvány folyóiratokból összesen havi 39 ezer példány fogy el. Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár) 2012. augusztus 14.Elrajtolt a Kolozsvári Magyar NapokA Kolozsvárért szól a harang című programponttal nyitották meg hétfőn a harmadik alkalommal megszervezett Kolozsvári Magyar Napokat, a nyitórendezvényen a Bálint Tibor kincses városi író, műfordító emlékére alapított, idén útjára indított ösztöndíj első nyertesét, a csíkszépvízi Kovács Gizellát is köszöntötték. Gergely Balázs, a rendezvénysorozat főszervezője elmondta, virtuális toronyként tekint a három évvel ezelőtt felépített magyar napokra, amely összeköttetést jelent az égiekkel. „Talán Bálint Tibor is hallja ezt a harangszót, amely a keresztyén világ fennállása óta a jeladás hivatalos, intézményesített eszköze, a közösség fele közvetít üzeneteket. Úgy gondolom, hogy a Kolozsvár Magyar Napok beteljesítette ezt a küldetését, az előttünk álló hét pedig szimbolikus harangozás lesz” – fogalmazott Gergely Balázs. A Bálint Tibor-ösztöndíj értéke egyébként 180 ezer forint. A megnyitón Simon Edina magyarországi konzul hangsúlyozta, dicséretes, hogy a kolozsvári rendezvény egyre nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy a román közösség is megismerje a kisebbség kultúráját, emellett a fiatal tehetségeknek is lehetőséget ad a megnyilatkozásra. Kötő József színháztörténész hozzátette, a Kolozsvári Magyar Napok elsődleges üzenete, hogy a világ otthon van a kincses városban. A nyitórendezvény zárásaként Kovács Gizella kongatta meg az emlékharangot. A magyar napok keretében kedden 9, 11 és 13 órától vezetett látogatást szerveznek az Egyetemi Könyvtárban, majd 17 órától Magyarok a román civilek szemével címmel beszélgetésre kerül sor az Insomnia kávéházban. A Szépművészeti Múzeumban szintén 17 órakor nyitják meg a Gyergyószárhegyi művésztáborban készült alkotásokból összeállított kiállítás. Az unitárius püspökség Dávid Ferenc imatermében 18 órától Hobo lép fel, 21 órától pedig a Hooligans koncertezik a Főtéren. Szerdán 13 órától interaktív játékon vehetnek részt az érdeklődők a Mátyás király utcában, 14 órától pedig ugyanitt külföldi munkalehetőségekről lehet többet megtudni. A Kolozsvár Társaság székhelyén 15 órától fiatal kolozsvári fotósok munkáiból összeállított kiállítás nyílik, majd 17 órától Györkös Mányi Albertre emlékeznek a tiszteletére létrehozott emlékházban. Szintén 17 órától filmvetítésekre kerül sor a Tranzit Házban, 20 órától pedig Hobo és bandája koncertezik a Főtér nagyszínpadán. Kőrössy Andrea Krónika (Kolozsvár) 2012. augusztus 14.Megkezdődtek a III. Kolozsvári Magyar NapokIdén indítják útjára a Bálint Tibor-ösztöndíjat – jelentette be Egyed Emese a harmadik Kolozsvári Magyar Napok nyitórendezvényén. A Kolozsvárért szól a harang című rendezvényen egyúttal át is adták az ösztöndíjat, amelyet idén a csíkszépvízi Kovács Gizella kapott meg. Egyed Emese elmondta, az ösztöndíj évi 180.000 forintot jelent, amelyet a Bálint Tibor Baráti Társaság ítél meg. Simon Edina konzul szerint a Kolozsvári Magyar Napok azért is fontos, mert egyre inkább hangsúlyt fektet arra, hogy a román közösség is megismerje és megszeresse a kolozsvári magyar kultúrát, ugyanakkor a rendezvénysorozat a fiatal tehetségeknek is lehetőséget ad a megnyilatkozásra. Kötő József színháztörténész beszédében elmondta: a Kolozsvári Magyar Napokkal azt akarják érzékeltetni, hogy a világ itthon van Kolozsváron. A rendezvényen a Bálint Tibor-öszöndíjat elnyerő Kovács Gizella kongatta meg az emlékharangot, majd Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője is felszólalt: "Én úgy érzem, hogy a Kolozsvári Magyar Napok egy virtuális torony, amit három évvel ezelőtt sikerült felépítenünk, és összeköt az égiekkel, talán Bálint Tibor is hallja ezt a harangszót. A harang, amióta a keresztyén világ létezik, és egy hivatalos, intézményesített eszköze a jeladásnak, a közlésnek, mindig üzeneteket közöl a közösséggel. Úgy gondolom, hogy a Kolozsvári Magyar Napok ezt a küldetését beteljesítette, és egy szimbolikus harangozás az egész hét, ami előttünk áll." Népújság (Marosvásárhely) 2012. augusztus 16.Bálint Tibor író – a regény, a film és a színmű tükrébenIrodalom, film- és színházművészet fonódott össze a Kolozsvári Magyar Napok keretében zajló filmnapok első kerekasztal-beszélgetésén, amelynek kedden este a vetítések helyszínéül szolgáló Tranzit Ház adott otthont. Bálint Tibor író személye és nagysikerű regénye, a Kriterionnál 1969-ben megjelent Zokogó majom szolgáltatta a találkozó apropóját, amelyen Egyed Emese irodalomtörténész, egyetemi tanár, Bálint Júlia, az író özvegye, életművének, hagyatékénak gondozója és Demény Péter író mellett Török Katalin, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja, a Szabó József által 1972-ben rendezett Sánta angyalok utcája című színmű Vinczénéje, valamint Bánsági Ildikó magyarországi színművész, a regény nyomán készült tévéfilmsorozat Böskéje is részt vett. Személyes érintettségükről Dimény Áron színművész kérdezte őket. A beszélgetést megelőzően, illetve utána a Várkonyi Gábor által 1978-ban készített tévéfilm epizódjait tekinthették meg az érdeklődők. – Hátborzongatóan hatott ezúttal rám a film, amit ugyan nem először láttam, az emlékezetemben viszont valahogy ennél jobban él a színpadi változat, ami oldottabb, humorosabb, helyenként groteszk, de ugyanakkor rengeteg nevettető dolog is van benne – hangsúlyozta Bálint Júlia, majd a Zokogó majom című regényből készült film és színpadi adaptáció születésének körülményeire is kitért. Mint mondta, Várkonyi Gábor eleve úgy kereste meg a szerzőt, hogy Böske szerepére már meg is találta a megfelelő színészt, Bánsági Ildikó személyében, ami pedig a színdarabot illeti, a kolozsvári színház csapata lelkesen dolgozott együtt Szabó József rendezővel, hogy áldozatos munkájuk révén aztán igazán csodálatos előadás szülessen. – Számos anekdota kering arról, hogy a kolozsváriak közül sokkal többen magukra ismertek, mint ahány szereplő van ebben a regényben. Ezzel szemben viszont a könyv kevésbé van jelen az akkori magyarországi lexikonokban, holott a regény egyik legnagyobb értéke éppen ez: úgy tud egészen konkrét családi élményekről és tapasztalatokról beszélni, hogy azokat nem lehet nem bibliai, egyetemes emberi történetekhez kapcsolni – vélekedett Egyed Emese. Hozzáfűzte: a Zokogó majom a középkorú és idősebb korosztály kedvenc olvasmánya volt Erdélyben, ugyanakkor pedig el kellett telnie egy kis időnek, hogy összmagyar vonatkozásban felismerjék az értékét, „hogy ne csak a személyessége, hanem a megformáltsága is hasson az olvasókra”. – A személyesség lüktetése nem választható el a művészettől, ezt többen érezhetjük a film és a színdarab kapcsán egyaránt – mondta Demény Péter, kifejtve: „ha van egy jó Böske a filmben, egy jó Vincze Béla, egy másik jó Böske, aki a színházi előadásban Vitályos Ildikó volt, akkor lehet, hogy bár az ember nem ismeri eléggé Vitályos Ildikót, s csak most ismerkedett meg Bánsági Ildikóval, de úgy érzi, köze van hozzá – egy másik ember történetén keresztül, amelyet a szerző jól megfogalmazott”. 1972. május 5-e – ezen a napon mutatták be a kolozsvári színházban a Sánta angyalok utcája című drámát, amelyre Török Katalin így emlékezett vissza a találkozón: „nagyon különös darab volt, nem a klasszikus dramaturgia szerint épült fel, amihez viszont kevésbé voltunk hozzászokva. Eleinte kicsit nehéz volt, de miután megértettük és megszerettük, nagy lelkesedéssel és odaadással dolgoztunk rajta”. S hogy miként zajlottak a tévéfilmsorozat forgatási munkálatai? Lévén, hogy több, mint harminc év telt el azóta, konkrét élményeket nehéz lenne visszaidézni, arra viszont Bánsági Ildikó szívesen emlékszik, hogy nagyon szerette, elmondása szerint egyik legkedvesebb munkája volt pályája során a Zokogó majom. – Ha volt egy szabadnapunk, mindig együtt maradtunk a helyszínen: este 10-ig lehetett vörösborozni vagy beszélgetni, táncolni, voltaképpen ez idő alatt is készültünk. Meghatározó élmény volt számomra Böske, egy csodálatos, túlélő ember, akinek minden nyomor ellenére ragyogott a lelke – magyarázta Bánsági Ildikó. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2012. augusztus 21.Újraolvasott és értelmezett Pezsgő-díjas művekTöbbszerzős kötet bemutatására került sor szombaton délután a Bulgakov Kávéház teraszán a Kolozsvári Magyar Napok alatt zajló irodalmi programok keretében. Az Újraolvasott Pezsgő-díjasok című tanulmánykötet a Korunk Komp-Press Kiadónál jelent meg, a kiadványról, illetve annak témájáról Balázs Imre József, a kötet szerkesztője, Kántor Lajos irodalomtörténész, és több jelenlévő szerző beszélt. Balázs Imre József a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán három éven át vezette az erdélyi magyar irodalom oktatójaként azt az újraolvasó szemináriumsorozatot, amelynek keretében mesterképzős hallgatók ismertették és értelmezték a Pezsgő-díjas műveket. Az 1971 és 1983 között évente kiosztott alternatív irodalmi díj kezdeményezője, több visszaemlékezés szerint, Láng Gusztáv irodalomkritikus volt, a díj egy üveg pezsgőből állt, a zsűri pedig spontánul szerveződött, tagjai az akkori legismertebb, véleményformáló romániai magyar kritikusok közül kerültek ki, akik megvitatták az előző évben megjelent köteteket, majd döntöttek „Az Év Könyvét” szimbolizáló Pezsgő-díjról. Balázs Imre József bevezetőjéből az is kiderült, hogy a most megjelentetett kötet a legsikerültebb értelmezések, illetve a témában utólag született tanulmányok gyűjteménye. A könyvbemutatón jelen volt Kántor Lajos is, aki annak idején alapító tagja volt ennek a különleges civil kezdeményezésnek, a rendezvényre pedig, stílusosan, egy üveg jégbehűtött pezsgővel érkezett, hiszen, mint mondta, „megérdemlik a szerzők és a szerkesztő, még ha a francia pezsgőt még nem is”. Kántor Lajos hozzászólásából kiderült, az első „pezsgőzés” 1971-ben volt, Páskándi Géza kapta az első Pezsgő-díjat, Az eb olykor emeli lábát című kötetéért. – Az egész térségben páratlan volt, és az is maradt ez a kezdeményezés. Az „alapítás” legfőbb indítéka az volt, hogy a kritikusok véleménye szerint az ezt megelőző évben nagy igazságtalanság történt, ugyanis nem Szilágyi Domokos kitűnő, mindmáig legjelentősebb kötete, a Búcsú a trópusoktól kapta az Írószövetség az évi költészeti díját, hanem Bodor Pál. Ezen kellőképpen felháborodtunk, és Láng Gusztáv ötlete nyomán „létrehoztuk” a Pezsgő-díjat, amely aztán folyamatosan működött tizenhárom éven át – emlékezett vissza az irodalomtörténész, kritikus. Úgy vélte, ha most visszatekint a díjazottakra, alapvetően jó, vagy éppenséggel nagyon jó választások voltak. – Áttekintve a listát, két vesztese volt a romániai magyar irodalom eme korszakának, akiket nem díjaztunk: az egyik Kányádi Sándor, a másik pedig Bretter György. Mindketten szóba jöttek ugyan a díjazásokkor, de a szavazások alkalmával mégis más kapta meg, természetesen nem érdemtelemül – fűzte hozzá. Kántor véleménye szerint, bár különbözőképpen gondolkodó és különböző ízlésű emberek vettek részt a zsűriben, mégis hajlandók voltak leülni egymással és megvitatni a megjelent munkákat, majd dönteni a díjazottról. Ezek a viták aztán – az első év kivételével – megjelentek az Utunk című folyóirat hasábjain. Kiderült, a pezsgőt végül a díjazott a kritikusok társaságában fogyasztotta el, vendéglőben, vagy valakinek a lakásán. – Ezek a találkozások sem voltak érdektelenek, olyannyira nem, hogy a különböző részletek a szekuritátés besúgói jelentésekben is megtalálhatók, néha olyantól is, aki egyébként tagja volt a pezsgőző kritikusok társaságának – jegyezte meg Kántor Lajos. Balázs Imre József kérésére a jelenlévő szerzők szót ejtettek arról, hogy milyen tapasztalatokkal gazdagodtak a Pezsgő-díjas művek elolvasása során, és beszéltek arról is, hogy közel került-e hozzájuk, és ha igen, miért, az általuk elemzett mű. A díj tizenhárom éves története során a következő szerzők kapták meg a Pezsgő-díjat: Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Sütő András, Bodor Ádám, Szilágyi István, Panek Zoltán, Bálint Tibor, Pusztai János, Székely János, Köntös Szabó Zoltán, Kenéz Ferenc és Király László. Akik pedig újraolvasták a díjazott műveket és reflektáltak azokra, névsor szerint: Andorkó Júlia, Benedek Ágnes, Bucur Tünde Csilla, Deák-Szebeni Imola, Fodor Györgyi, Lokodi Éva-Ildikó, Lőrentz Éva-Noémi, Mikó Imola, Nagy Anna, Nagy Zoltán, Orbán Zsuzsa-Lilla, Opra Melánia, Pap-Mike Ágnes, Péter Edit, Rácz Tímea, Rus Fodor Dóra, Széman Emese Rózsa, Varga Réka és Zsigmond Adél. KÖLLŐ KATALIN Szabadság (Kolozsvár) 2012. október 12.Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjévelKántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke. - 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal? – Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat. Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként. Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot. – Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen. – Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle. A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre. – Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet. – Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg. Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett. A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban. Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt. – Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban? – Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés. – A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap? – Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is. Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be. A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna. Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években. – Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot? – Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt. A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé. Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem. – A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött? – Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak. Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett. Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez. – Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek? – A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak. – Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben? – Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók. Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket. – Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól. – Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot. – Könyvek terén mik a legközelebbi tervei? – Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre. Varga László Krónika (Kolozsvár) 2012. november 12.A könyv megmarad– Bálint Tibor-nap a Marianumban Derűs nosztalgiával emlékeztek az író barátai és tisztelői szombat délután a Bölcsészettudományi Kar Horea út 31. szám alatti épületében (Marianum) megtartott prózagálán. Prózaíró gálaestet szervezett a Bálint Tibor Baráti Társaság (BTBT): a rendezvényen az erdélyi irodalom egyik legizgalmasabb személyiségére emlékeztek, aki idén 80. életévét töltötte volna. Egyed Emese, a BTBT elnökének megnyitóbeszédét követően mintegy húsz szerző – André Ferenc, Balázs Imre József, Barcsay Andrea, Bréda François, Egyed Péter, Gondos Mária-Magdolna, Jancsó Miklós, Kántor Lajos, Láng Orsolya, László Noémi, Lászlóffy Csaba, Lőrincz György, Molnár Vilmos, Sántha Attila, Selyem Zsuzsa, Serestély Zalán, Székely Örs, Vida Gábor, Vizi Tünde, valamint levélbeli üzenetben (távollétében más olvasta fel szövegét) Borcsa János – idézte meg a lumpenek szószólóját. Az erdélyi magyar irodalom meghatározó alakjai mellett fiatal tehetségek is bemutatkoztak, nagy meglepetést okozva az irodalombarát közönségnek. Azt, hogy Bálint Tibor munkássága csaknem mindegyik generációra hatással bír, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a felolvasók jelentős részét „irodalommal kacérkodó suhancok’’ alkották. Amint az világosan meglátszott, a nagy öregeknek semmi okuk nem lehet aggodalomra, az utánpótlás kétségkívül biztosított. Mindenki a saját stílusán – ki esszében, ki novellában, vagy éppen készülő regényének részletében – fújta le a port az életműről, újra és újra felfedezve azt. Ebből a sok egyéni világ- és Bálint Tibor-élményből állt össze a színvonalas, az író emlékéhez méltó prózamozaik. A meghitt hangulatú est folyamán szebbnél szebb történetek, anekdoták elevenedtek fel illatos nőkről, gőzölgő húslevesekről és pöttyös nyakkendőkről, arról, ami Bálint Tibor műveiből, de személyiségéből is árad, hogy tudniillik élni lehet is, nem csak muszáj. Az említett nyakkendőket egyébként a szünetben árverésre bocsátotta az író özvegye. Akinek a Zokogó Majom még mindig egy kolozsvári kocsma, annak éppen itt az ideje, hogy kezébe vegye Bálint Tibor regényeit és novelláit, és kiderítse, miért zokog a majom, miért sántítanak az angyalok, vagy, hogy mitől őrült meg az a bizonyos kakadu. Mert, ahogyan azt Vida Gábor esszéjében hangsúlyozta: „A könyv megmarad”. RUSU PÉTER Szabadság (Kolozsvár) 2012. december 28.Könyvbemutatóval zárult a Bálint Tibor-emlékévJeles prózaírónk, Bálint Tibor születésének 80. évfordulója alkalmából látott napvilágot a Más térben című kötet, a Kolozsvár Társaság, a Bálint Tibor Baráti Társaság és a Korunk–Komp-Press közös kiadványa, amelyet karácsony előtt, múlt pénteken mutattak be a Belvárosi Unitárius Egyházközség kiállítótermében. Az ünnepre való ráhangolódásról Potyó István kántor-karnagy és barátai gondoskodtak, akik szép énekükkel nyitották meg a rendezvényt. Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke elsőként Egyed Emese szerkesztőnek, Bálintné Kovács Júliának és Dávid Gyulának mondott köszönetet áldozatos munkájukért, valamint mindazoknak, akik írásaikkal, képzőművészeti alkotásaikkal hozzájárultak a kötet megjelentetéséhez, szebbé és igényesebbé tételéhez. Egyed Emese, a Bálint Tibor Baráti Társaság elnöke kiemelte: különleges évet tudhatunk magunk mögött, amelyben kiállításokkal, felolvasásokkal és prózaíró gálával tisztelegtek a 80 évvel ezelőtt született Bálint Tibor munkássága előtt. Tevékenységük egyfajta megkoronázásaként adták ki a Más térben című könyvet, amely az új kutatások eredményeként született anyagok révén árnyalja a Bálint Tiborról alkotott képet. Mint kiderült, többek között szépirodalmi művek (Kányádi Sándor egyik verse, Balázs Imre József és Láng Orsolya egy-egy költeménye), tanulmányok (Kántor Lajos), a Sánta angyalok utcája című színpadi műhöz kapcsolódó írások (Dávid Gyula, Kötő József), életrajzi mozzanatok, anekdoták, újságcikkek és nekrológok kaptak helyet a kötetben, emellett további kutatásokra nyújtanak lehetőséget az adattárban közölt információk. Szabadság (Kolozsvár) 2013. január 23.Átadták a Kortárs Magyar Kultúráért díjakatElső alkalommal adták át tegnap Kolozsváron az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat: az elismerésben Székely Csaba marosvásárhelyi drámaíró, a Bányavirág és a Bányavakság című művek szerzője, Részegh Botond csíkszeredai képzőművész, az Új Kriterion Galéria vezetője, valamint Bocsárdi László rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója részesült. A Sánta Csaba szobrász által készített kisplasztikával, Könczey Elemér grafikus tervezte oklevéllel és 10 ezer lejjel járó kitüntetést Kelemen Hunor RMDSZ-elnök nyújtotta át az ünnepségen jelenlévő Részegh Botondnak és Székely Csabának (képünkön), Bocsárdi László a következő napokban kapja meg a díjat. A Magyar Kultúra Napja tiszteletére a Reményik Sándor Galériában szervezett műsorban fellépett a Concordia vonósnégyes, és megnyitották az Intermezzo – In memoriam Claude Debussy, Ferenczy Károly és Bálint Tibor című tárlatot. (F. Zs.) Szabadság (Kolozsvár), 2013. január 23.Potozky, a kölyökkor, a démonok és az írás2009. január 8. óta foglalkozik írással. Első kötete megjelenésekor már három díjat tudhatott magáénak: 2010-ben a Szabó Gyula Emlékdíjat, 2011-ben az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának debütdíjait vehette át, tavaly a Bálint Tibor-díjat is megkapta. Karcolatai, novellái szinte az összes magyar nyelvű folyóiratban megjelennek. Kikről és kikért érdemes írni? És hogy jönnek képbe a démonok? Potozky Lászlóval beszélgettünk. – Megfordult-e a fejedben gyermekkorban, hogy irodalommal foglalkozz? Volt-e gyermekkori álmod? És egyáltalán, milyen gyermek volt a kis Potozky? – Dehogy fordult, hisz olvasni sem szerettem. Szánom-bánom, de a gyermekkorban oly kötelező Verne–Jókai–Rejtő hármasnak csak a töredékét olvastam. Viszont voltak kedvenc olvasmányaim, például a Kincskereső kisködmön meg a Légy jó mindhalálig. Utóbbit talán tízszer is olvastam. Gyerekkoromban sok minden járt a fejemben, mi is lehetnék, ha nagy leszek, de leginkább talán katona szerettem volna lenni. Ez persze sehogy sem egyezett félős, szorongó természetemmel. Hogy milyen kiskölyök voltam? Hát anyás, meg nagydumás. Szerettem mindenféle fantasztikus históriát kitalálni, amelyek velem történtek meg. Ennek az eleven fantáziának volt azonban egy hátulütője is: miután anyámék esténként leoltották a kisszobában a villanyt, mindenféle, a mai napig egészen rémisztőnek tetsző marhasággal tömtem tele a sötétséget. Nem csoda, hogy elég sokáig képtelen voltam anyám nélkül elaludni, és gyakran ébredtem éjszakánként arra, hogy nem merek a paplan alól kilesni, annyira be vagyok tojva. – Volt valaki a családodban, aki biztatott, nagy hatással volt rád? A szüleid hogyan viszonyultak később a pályaválasztásodhoz? –A szüleim szörnyen büszkék rám, de leginkább talán annak örülnek, hogy önmagamra találtam. Amiben csak tudnak, segítenek. Értem ez alatt nemcsak az anyagi támogatást, de néha még ötleteket is kapok később megírandó történeteimhez. Az első könyvemben is van néhány szöveg, amelyeket a szüleim inspiráltak: a Drót a pofánnak anyum adta meg az alapötletét, a Hulló lapok közt az ember és a Szomszédok című szövegnek pedig apám. Továbbá több sztori alapját a nagyszüleim elbeszéléseiből kölcsönöztem. Nagyon jó mesélőkéjük van, a mai napig megunhatatlan. – Végzettségedet tekintve újságíró vagy. Nehezebbek vagy könnyebbek voltak számodra a sajtóműfajok? Mikor és miért érezted úgy, hogy stílust kell váltanod? – Leginkább tudósításokkal foglalkoztam a sajtóműfajokon belül, publicisztikát keveset írtam. Inkább humoros kis cuccok voltak, talán nem is olyan rosszak. Alig kezdtem el az újságírás szakot, és máris éreztem, hogy többet akarok. Én akarom kitalálni a sztorit, nem csak megírni. Sokkal nemesebbnek éreztem a szépprózát, mint az újságírást. Visszatekintve azonban talán kissé elrugaszkodott állítás ez. Egy novellával nem biztos, hogy ki lehetett volna robbantani a Watergate-ügyet. De akkor ott van ellenpéldaként a Tamás bátya kunyhója... – Raymond Radigue 21 esztendőt sem élt, de ezalatt két olyan regényt is írt, számos vers mellett, amivel elfoglalta a helyét a világirodalom klasszikusai között. Te mit gondolsz erről, mennyire határozza meg egy író életkora azt, amit alkot? – Semennyire. Volt neki két jó sztorija, és megírta. Kész szerző volt, miért kellett volna várakoznia? Szerencsés volt, hogy már ilyen fiatalon nyomot sikerült hagynia maga mögött, mert azért ha megfigyeljük, a legnagyobb írók is úgy negyvenéves korukra teljesednek ki igazán. Persze mindig vannak kivételek. – Kolozsvári éveidhez hozzátartozik, hogy 2009–2011 között a Bretter György Irodalmi Kör elnöke voltál. Hogyan élted meg, mit jelentett ez számodra? – Jó volt, akkoriban tűntem fel a palettán, élveztem elnöknek lenni. Szerettem volna minél több embernek segíteni az indulásban, volt, aki élt vele, volt, aki nem. Volt egy hangulata azoknak a pincében eltöltött estéknek. Aztán egyszer csak nem éreztem többé a sajátomnak. Mostanában nosztalgiával gondolok vissza a Bretterre, és talán picit sajnálom is, hogy olyan hamar lemondtam róla. – Mit neveznél fordulópontnak az eddigi pályádon? Tulajdonképpen az érdekel, mióta tekinted írónak magad? Wikipediád mindenesetre már van! – Írónak igazából akkor fogom magam tekinteni, amikor úgy fogok írni, ahogy akarok, és nem csak úgy, ahogy tudok. Addig pedig igyekszem fejlődni, noha nem kizárt, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Az Áradás elég sokat jelentett, pályafutásom eddigi csúcspontjának azt tartom, amikor megkeresett Morcsányi Géza, a Magvető igazgatója, hogy a második kötetem a kiadónál jelenjen meg. Nagy álmom volt ez, nem hittem volna, hogy az elkövetkező tíz-tizenöt évben valóra válik. – Az Áradás című novelláskötetedről több tucat kritikát írtak – legutóbbit a januári Látó közölte. Nem mindennapos ez egy elsőkötetes erdélyi szerző esetében. Számítottál-e rá, hogy az első kötetednek ekkora visszhangja lesz? – A kötetről körülbelül tizenöt írás jelent meg, a fene sem gondolta volna, hogy ekkora visszhangja lesz. Leginkább talán annak örültem, hogy több más kortárs szerző művével egyetemben a Balassi Intézet közölt róla egy rövid, angol nyelvű ismertetőt egy füzetecskében, amelyet a Frankfurti Könyvvásáron mutogattak. – Milyen érzés az Állomás, éjszaka című antológiában szerepelni? – Megtisztelő. Amikor bekerültem az antológiába, még nem tudtam a teljes névsort. De a legjobb az volt, hogy elolvashattam, ők hogyan oldották meg a feladatot. És megvallom, egyesekre irigykedtem is. Voltak ott sokkal kreatívabb megoldások is, mint az enyém. – Novelláidban gyakoriak a megalázottak és a megszomorítottak. Azt is olvastam, hogy „halálnovellákat írsz”. Bogdán László meg egyenesen azt írja egy kritikában, hogy „szürkét ábrázolsz, szürkével”. Honnan jön ez neked? Kiírod magadból a kudarcot, a fájdalmat? Transzformálsz? – Részben. A szürkeség egy része belülről jön, a másik része meg belém férkőzik azáltal, amit látok minden nap az utcán. Azokról és azokért érdemes írni, akik annyira láthatatlanok, hogy elvesznek a hajnali ködben, mialatt az ingajáratot várják a buszmegállóban, ami majd a gyárba viszi őket. A három cigányfiúért érdemes írni Tar Sándor Csóka című novellájából. Pistuért meg Lajosért a Gézagyerekből. Róluk és értük. – Nehezen írsz? Vannak módszereid? Tudnál minden nap írni? – Az elején nagyon könnyen írtam, csak ontottam magamból a szöveget. Rengeteg volt az utómunka azokkal az írásokkal. De mostanság sem sokkal kevesebb, amikor nagyon megfontoltan és lassan írok. Mert, ahogy egyre többet olvas és ír az ember, egyre gyakrabban eszmél rá, hogy ezt már látta valahol, netán már leírta. És olyankor újra kell fogalmazni. Méghozzá úgy, hogy ne tűnjön izzadtságszagúnak. Nem hinném, hogy minden nap tudnék írni. Nincsen hozzá elég sztorim. Régebb minden szemetet megírtam, mostanság már szelektálok. – Történeteidnek alapeleme a drámaiság, sokszor erős filmes hatás érezhető az írásaidon. Nem vonz a film, a dráma? Miben látod a jövődet: film vagy regény? Ha jól tudom, mostanában drámaírást tanulsz. – Regény. Nagyon szeretnék regényt írni. Kihívás lesz számomra, de hátha összejön. És ami még nehezebb: drámával is kísérletezem. Még nem írtam igazán komoly dolgot, de van három ötletem, azokon fogok bütykölni, amint szabadidőm lesz. Olyant akarok, mint a Gézagyerek. Az valami csoda. Amúgy igen, drámaíró suliba is járok, úgyhogy van, akinek megmutassam a dolgaimat. Rohadtul nehéz műfaj. A próza ehhez képest sétagalopp. Vért kell izzadni, míg megszólal a szereplő. Mintha mind némán születnének, vagy egy rosszul szinkronizált filmben... – Mit szeretnél megvalósítani az új évben? Milyen terveid, elképzeléseid vannak? Nemsokára megjelenik a legújabb köteted, a Magvető gondozásában. Miben lesz más az eddigiekhez képest? – Az új évben szeretnék elmélyülni a drámaírásban, és dokumentálódni az első regényemhez. A magvetős könyvem szintén novelláskötet lesz. Az előzőhöz képest terjedelmesebb, jobban kidolgozott sztorik, de néhány egészen elszállt, abszurd szöveg is helyet kap benne. Úgy tudnám összefoglalni, hogy az egész könyv az átalakulásról szól, ahogy a munkacíme is utal rá: Nappá lett lámpafény. – Író az az ember, aki nem azt írja meg, amit meg akar írni, hanem azt, amit a démonai meg akarnak íratni vele – vallja Llosa. Tudnál mesélni ennek az élményéről? – Nem emlékszem már, hol találtam ezt az idézetet. De hát bármit is mondjon a Mester, én rábólintok, hisz ő írta a Város és a kutyákat. Egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam. Szeretnék én is rátalálni arra az őszinte hangra, ami ahhoz kell, hogy felébredhessenek bennem a démonok. Hogy a szöveg ne az agyból jusson el a papírra, hanem egyenesen az ujjbegyből. Hogy ne én írjak, hanem a démonok, akik valójában belőlem jöttek létre. A gondolataim és a személyiségem különböző szegmenseiből. – Egyetértenél azzal, hogy a világon minden azért történik, és azért van, hogy egyszer majd könyv legyen belőle? – Nem. Minden nem irodalmi nyersanyag. Vannak dolgok, amiket jobb, ha távol tartunk a papírtól. Mert ha mindent odaadunk az irodalomnak és a nyilvánosságnak, akkor mi marad meg nekünk? Ha mindent kiírnánk magunkból, összerogynánk, mint egy kabát. Ha mindenből prózát faragunk, mi marad az életnek? Egyáltalán: marad élet, vagy csak a keményborító mögött lesz létezés? RUSU PÉTER Szabadság (Kolozsvár), 2013. január 24.Irodalom, képzőművészet és zene a Magyar Kultúra Napján KolozsváronKépzőművészet, irodalom, zene és humor egyaránt helyet kapott a Magyar Kultúra Napja tiszteletére Kolozsváron tartott kétnapos ünnepség programjában, amelyet a Romániai Evangélikus–Lutheránus Egyház szervezett, kultúránk alkotó jelenére és jövőjére fókuszálva. Az eseménysorozat helyszínéül a Reményik Sándor Galéria szolgált, ahol kiosztották az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat is. Házigazdaként Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus–lutheránus püspök köszöntötte az egybegyűlteket kedden délután, hangsúlyozva: a kultúra olyan boltív, amely sokféleségünk ellenére is képes összekapcsolni bennünket. – Egyetlen oka van annak, hogy a négy-ötszáz személy befogadására alkalmas templomunk helyett a Reményik Sándor Galéria ad otthont a Magyar Kultúra napi ünnepségnek: az örömhír, hogy ezen a héten hozzáfogtunk a templom restaurálásához. Inkább tartalmi jellegű változás a korábbi évekhez képest, hogy ezúttal nem kizárólag a múltra figyelünk, hanem kultúránk életerős, alkotó, termékeny jelenére és jövőjére is. Leginkább a kortárs szó jellemzi a rendezvénysorozatot – magyarázta a püspök. Kodály Zoltánt idézte – „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” –, majd Pilinszky János Imádságért című írásának tolmácsolása után a Concordia vonósnégyesnek adta át a terepet, amelynek tagjai (Márkos Albert – hegedű, Béres Melinda – hegedű, Király Erzsébet – brácsa, Ortenszky Gyula – cselló) Orbán György Öt madrigál című művét adták elő. – Január 22-én fejet hajtunk a múltunk előtt, kulturális értékeinkkel szembeni tiszteletünket fejezzük ki. Ugyanakkor az alkotások, az alkotók jelenére is gondolunk, a jövő felé fordulva – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki az RMDSZ által tavaly januárban alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjak kapcsán kifejtette: az elismerést olyan személyek vagy szervezetek kaphatják meg, akik alkotó, építő, szervező tevékenységükkel hozzájárulnak az erdélyi magyar kultúra megőrzéséhez, gyarapításához, továbbviteléhez. Az első alkalommal idén odaítélt díjban Székely Csaba marosvásárhelyi drámaíró, a Bányavirág, Bányavakság és Bányavíz című művek szerzője, Részegh Botond csíkszeredai képzőművész, az Új Kriterion Galéria vezetője, valamint Bocsárdi László rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója részesült. A Sánta Csaba szobrász által készített kisplasztikával, Könczey Elemér grafikus tervezte oklevéllel és 10 ezer lejjel járó kitüntetést Kelemen Hunor nyújtotta át az ünnepségen jelen lévő Részegh Botondnak (laudációt mondott Egyed Péter filozófus, egyetemi tanár) és Székely Csabának (Tompa Andrea színikritikus laudációját Laczkó Vass Róbert színművész tolmácsolta), Bocsárdi László pedig, aki munkája miatt nem tudott jelen lenni a rendezvényen, a következő napokban kapja meg a díjat (laudációt mondott Bodó Ottó dramaturg, egyetemi tanár). (A méltatásokat pénteki lapszámunkban olvashatják.) Németh Júlia műkritikus nyitotta meg ezután az Intermezzo – In memoriam Claude Debussy, Ferenczy Károly és Bálint Tibor című tárlatot, amely különböző korok és műfajok kölcsönhatásának eredményeként jött létre. – A Magyar Kultúra Napját ezzel a sajátos Intermezzóval ünnepeljük, amely egybekapcsol zenét, képzőművészetet és irodalmat, s amely a 2012-es esztendőből – amikor Ferenczy Károly és Claude Debussy születésének 150., valamint Bálint Tibor születésének 80. évfordulójára emlékeztünk –, átnyúlik az új évbe. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete és a Kolozsvár Társaság, Székely Géza és Kántor Lajos szervezésében létrejött rendezvényei most egy fedél alatti közjátékként hirdetik a különböző művészeti ágak közti kapcsolatot és átjárhatóságot, egymásra gyakorolt jótékonyan gyümölcsöző hatásukat, magát a tényt, hogy a művészetek, szóljanak akár a szemnek, a fülnek, vagy az értelemnek, egy tőről fakadnak és érzelmi megalapozottságú mindahány – részletezte a műkritikus. A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat tegnap délután, borkóstolóval, Muszka Sándor hangulatos székely stand-up comedyjével, valamint Márkus András és Vass Ákos verspárbajával zárult. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár), 2013. január 25.Kolozsváron és Nagyváradon is díjakat osztottak ki a magyar kultúra napjánZenével, díjkiosztással, kiállításmegnyitóval ünnepelték a magyar kultúra napját Kolozsváron, az evangélikus-lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában, amely zsúfolásig megtelt az esemény alkalmával. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök első alkalommal adta át a szövetség által tavaly létrehozott Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat. A népes közönséget Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök köszöntötte, aki elmondta: a rendezvénnyel ki akarnak törni a hagyományos megemlékező klisék, sztereotípiák világából, ezért inkább a kortárs magyar kultúra kap főszerepet. Hozzáfűzte, az eseményre azért került sor a Reményik Galériában, mert elkezdődött a belvárosi templom restaurálása. A házigazda köszöntőjét követően a Concordia vonósnégyes Orbán György Öt madrigál című szerzeményét adta elő. Kelemen Hunor elmondta: a díjat olyan személyek vagy szervezetek kaphatják, akik a kultúra területén kifejtett alkotó-, építő, szervező tevékenységükkel hozzájárulnak az erdélyi magyar kultúra megőrzéséhez, gyarapításához. Továbbá elmondta, a díj nem csak szimbolikus, tízezer lej pénzjutalom is jár vele, a szövetség ugyanis így kívánja alkotásra ösztönözni az erdélyi magyar művészeket. Amint arról korábban már beszámoltunk, irodalom kategóriában Székely Csaba drámaíró, képzőművészet kategóriában Részegh Botond festőművész, zene, film, színház kategóriában pedig Bocsárdi László rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója kapta meg az elismerést. A tízezer lejen kívül Sánta Csaba szobrászművész kisplasztikáját és lapunk munkatársa, Könczey Elemér által tervezett díszoklevelet vehettek át a díjazottak. A rendezvény az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete által szervezett Intermezzo – In memoriam Claude Debussy, Ferenczy Károly és Bálint Tibor című kiállítás megnyitójával ért véget. Hisznek a kultúrában Négy kiadványát mutatta be Nagyváradon a kolozsvári Koinónia Könyvkiadó kedden, a magyar kultúra napján. Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója bevezetésképpen elmondta: a Koinónia idén ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját. Az eredetileg egyetemi közösségből kinőtt kiadónál a kultúra szolgálata és az istenhit együttesen jelentette az irányelvet, és ez mai napig megmaradt. A kiadó ugyanakkor innovatív próbál lenni, erre jó példa, hogy a közelmúltban megjelentették Erdély első elektronikus könyvét. A kiadó egyébként egy éven át Váradon is működtetett egy könyvesboltot, jelenleg pedig más váradi boltokban találhatók meg könyveik. Bemutatták Gergely Edó meséskönyvét, a Monyómeséket, amely a szerző elmondása szerint nem kizárólag a gyerekeket célozza meg, a kötet egyes meséi ugyanis inkább a szülőknek szólnak. A gyerekkel közös olvasás, verselés és történetmesélés nála és a következő bemutatásra került könyv szerzőjénél, Balázs Imre Józsefnél is nagyon fontos. A Blanka birodalma című gyermekverskötet tavaly novemberben a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár Szép Könyv díját is elnyerte, nem utolsósorban Keszeg Ágnes illusztrációinak köszönhetően. Eginald Schlattner Vörös kesztyű című, történelmi regényét Zágoni Balázs kiadóigazgató mutatta be. A történelmi trilógia második része Zágoni szerint az erdélyi szász sors személyes és lelkiismeretes feldolgozása. Kelemen Attila Ármin Így működik Markó Béla című kötetéről a szerző és a „főszereplő”, vagyis az interjúkötet alanya közösen beszélt. A szerző szerint az, hogy a kötet e-könyv változatban is megjelent, sokat segített abban, hogy külföldiek is megvásárolhassák, akik másképpen nem juthattak volna hozzá. Kelemen Attila Ármin azt mondta, tervei közt szerepel az Így működik... sorozattá való kiterjesztése is, amelyet különböző szerzők írhatnának meg más-más interjúalanyokkal. Díjözön Nagyváradon A könyvbemutatók után a már hagyományos kultúranapi díjkiosztásra és gálára került sor a Szigligeti Színházban. Emlékplakettet vehetett át Kovács Rozália érmihályfalvi néprajzkutató, helytörténész, a nagyszalontai Toldi néptánccsoport, illetve Pál Hunor színművész, a Szigligeti Társulat tagja. Magyar Kultúráért-díjjal tüntették ki a váradi Ady Endre Gimnáziumot és a Bihari Napló megyei napilapot Idén két életműdíjat is odaítéltek: Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke, valamint Szilágyi Aladár író, publicista munkásságát ismerték el. Idén először adták át a tavaly elhunyt váradi festőművész emlékére alapított Jakobovits Miklós-díjat, ezt Jovián György festőművész, grafikus vehette át Jakobovits Miklós özvegyétől, Jakobovits Márta keramikustól. Laudációját Ujvárossy László grafikus, egyetemi tanár olvasta fel. Az estet a Nagyvárad Táncegyüttes Fekete Sáfrán című produkciója zárta. Nagy Orsolya, Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár), 2013. január 29.Kolozsvári Intermezzó a Magyar Kultúra NapjánAmikor 1823. január 22-én szatmárcsekei magányában Kölcsey Ferenc befejezte a Hymnus a magyar nép zivataros századaiból című, nyolc versszakos költeményét, mintha megsejtette volna annak örök érvényűségét. Azt a rendkívüli szerepet, amit az Erkel Ferenc által 1844-ben megzenésített sorok a magyar nép életében betöltöttek. A zivataros századok ugyanis folytatódtak, s rájuk gyógyírt éppen azok a csodálatos zenébe foglalt, a balsorsból erőt merítő közösség összefogására, a harmóniára buzdító sorok nyújtottak: a néphimnusz, amit még a legkeményebb diktatúra sem tudott eltörölni. Ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet – vélte Kodály Zoltán és Illyés Gyula, amikor az ötvenes években Rákosi Mátyás új, a szocializmushoz illő himnuszt akart íratni velük, s ők mindketten, fejvesztés terhe mellett, ezt kategorikusan megtagadták. Emblematikus jelentőségű tehát január 22-e, a Himnusz születésének napja, amelynek ma 190. évfordulóját ünnepeljük, a Magyar Kultúra Napját. Ünnepeljük pedig ezzel a különböző korok és műfajok kölcsönhatásának eredményeként született kiállítással is. Ezzel a sajátos Intermezzóval, amely egybekapcsol zenét, képzőművészetet és irodalmat, s amely a 2012-es esztendőből – amikor Ferenczy Károly és Claude Debussy születésének 150., illetve Bálint Tibor születésének 80. évfordulójára emlékeztünk –, átnyúlik az új évbe. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) valamint a Kolozsvár Társaság, Székely Géza illetve Kántor Lajos szervezésében létrejött rendezvényei most egy fedél alatti közjátékként hirdetik a különböző művészeti ágak közti kapcsolatot és átjárhatóságot, egymásra gyakorolt jótékonyan gyümölcsöző hatásukat, magát a tényt, hogy a művészetek szóljanak akár a szemnek, fülnek, vagy értelemnek, egy tőről fakadnak és érzelmi megalapozottságú mindahány. A művészpedagógusok tárlatai, évente két-három alkalommal, immár hagyományosan, egy-egy kerek évforduló és meghatározott tematika köré csoportosulnak. A véletlen úgy hozta, hogy jelen esetben két homlokegyenest más kultúrkörből és művészeti ágból, jelesül a 19. század második felének magyar festészetéből és francia zenéjéből származó remekművek szolgáltak ihletforrásként művészpedagógusainknak. De bármennyire távolinak is tűnik Ferenczy Károly festészete Claude Debussy zenéjétől, mindketten az impresszionizmus bűvkörében teremtettek egyedi kolorithatásokkal pompázó alkotásokat. A színek bűvöletében eredeti színhangzataikkal és hangszíneikkel kápráztatták el közönségüket, hogy aztán egy derűs, kiegyensúlyozott klasszicizmusban teljesedjenek ki. A nagybányai művésztelep egyik alapítójaként, Ferenczy ecsetjét a táj varázslatos szín- és fényviszonyai irányítják: a plein air, a pillanat hangulatában fogant festői impressziók, a napimádat, a sajátosan vibráló fény-árnyék játékok jellemzik munkáit. A természet iránti mélységes hódolattal kutatta kora modern művészetének lehetőségeit. Akkora sikerrel, hogy egynémely munkája már-már napjaink új-figurativitását, hiperrealizmusát juttatja eszünkbe. Nem véletlen, hogy művészpedagógusainkra oly serkentően hatott mindkét, a maga területén korszakalkotónak számító művész életműve. A különféle műfajokban – festészet, grafika, szobrászat, kerámia, textil – és a legkülönfélébb, hagyományos és modern technikákkal készült munkák magukon hordozzák azt a mágikus hatást, amit a színek, fények, ritmusok e két zseniális mestere gyakorolt a ma művészeire. Az évszakok függvényében váltakozó természet a maga művészileg átlényegített konkrétumában, de töredékesen, motívumkincseiben, ritmusaiban, kifinomult harmóniáiban is, vagy éppenséggel áttételesen, az elvonatkoztatás, az általánosítás és összegzés különböző, olykor metafizikus irányultságú mélységeiben tárul fel előttünk olyan jellegzetes alkotásokban, mint többek között Antal Tövissi Anna, Ábrahám Jakab, Balogh Borbála, Bordy Margit, Essig Kacsó Klára, Forró Ágnes, Gally A. Katalin, Gedeon Zoltán, Koncz-Münich András és Judith, Kocsis Ildikó, Labancz Cismaşiu Ágnes, M. Lovász Noémi, Nagy Endre, Orbán István, Pócsai András, Sipos László, Starmüller Katalin és Géza, Székely Géza, Tompos Opra Ágota, Tudoran Klára, Valovits László, Vízi Katalin, Wanek Ferenc itt kiállított munkái. Ami pedig a Bálint Tibor írói munkássága, személyisége ihlette munkákat illeti, nos azok szintén a műfaji és stílusbeli változatosság jegyében születtek. Csupán egyvalami közös bennük: az az ihletforrásként szolgáló mindenkori útravaló, ami az írásokból sugárzik, legyenek azok tárcába foglalt pillanatképek vagy a mindennapi élet pillanatképeiből összeálló regényfolyam, színmű. S akkor itt el is indulhatunk, hogy a sánta angyalok utcaköveit róva eljussunk a Zokogó majombeli szíverősítős pihenőig, ahonnan az út már a Bábel toronyháza felé vezet. Ezt az utat pedig többek között Forró Ágnes, Horváth Gyöngyvér, Miklós János, B. Nagy Gabriella, Sipos László, Székely Géza élményszerű, lélekbevágóan látványos kalauzolásával tehetjük meg. Írott szó és képírott világ, a szavak és a képek művésze talált egymásra a konkrét illusztrációtól az elvont, színekbe fogalmazott hangulati reflexióig. S Bálint Tibor, a nagy mesélő, mindennapjaink, karaktereink egyszerűségükben nagyszerű rögzítője, immár képzőművészeink vizuális megfogalmazásában, képszerűen is ránk köszön. Ünnepeljük hát ezzel az összhangot sugalló, sajátos Intermezzóval a Magyar Kultúra, Nemzeti Himnuszunk születésének napját itt, Kolozsváron, Erdély fővárosában. NÉMETH JÚLIA Elhangzott 2013. január 22-én, Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában, a Magyar Kultúra Napjának ünnepi rendezvényén. Szabadság (Kolozsvár), 2013. április 25.Ünnepelt a Kolozsvár TársaságMegalakulásának tizedik évfordulója alkalmából felolvasóestre hívta tagságát, a partnerszervezeteket és az egyesület programjainak közönségét a Kolozsvár Társaság: a kedd délutáni ünnepség helyszínéül a magyar főkonzulátus udvari terme szolgált, ahol Magdó János főkonzul után Kántor Lajos, a Társaság elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Kifejtette: az elmúlt tíz évben számos olyan rendezvényt szerveztek, amelyek révén sikerült megszólítani a különböző korosztályokat, fiataloktól az idősekig. A magyar főkonzulátussal már a kezdetektől fogva sikerült jó kapcsolatot kialakítaniuk, amely reményeik szerint az elkövetkező időszakban is gyümölcsözően folytatódhat. Kántor rámutatott: a tíz év során napvilágot látott kiadványok között előkelő helyen szerepel a Bálint Tibor emlékét idéző Más térbencímű kötet, amelyet közösen jelentetett meg a Kolozsvár Társaság, a Bálint Tibor Baráti Társaság és a Korunk–Komp-Press. Elsőként a társaság elnöke olvasott fel ebből, majd a folytatásban néhányan a szerzők közül– Csávossy György, Dávid Gyula, Kötő József, Lászlóffy Csaba, Jakab Gábor – egy-egy részletet tolmácsoltak a kötetben szereplő írásaikból és az alkalomra írt műveikből, közreműködtek a THÉ Trupp tagjai, Furu Adél és Moritz Kinga. F. Zs. Szabadság (Kolozsvár) 2013. május 4.Elhunyt Deák Ferenc grafikusÉletének 78. évében, tegnap hajnalban Szegeden elhunyt Deák Ferenc könyvtervező és grafikusművész. Deák Ferenc 1935. június 17-én született Kökösön, középiskolai tanulmányait Sepsiszentgyörgyön végezte. 1958-ban diplomázott a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán, majd illusztrációit és irodalmi művek témáira komponált önálló grafikai műveit rendszeresen közölte az Utunk, az Igaz Szó, a Napsugár, a Korunk, a Dolgozó Nő, az Új Élet, a România Literară, a Tribuna és A Hét. Az erdélyi magyar folyóirat- és könyvgrafika legtöbbet foglalkoztatott és legsokoldalúbb személyisége volt, erről több mint 300 szépirodalmi kötet és tankönyv tanúskodik (köztük a Jávorfa-muzsika, a Hej zöld levél és a Szegény ember kincse című folklórgyűjtemények, valamint Bálint Tibor Zokogó majom és Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című munkája). Nevéhez fűződik a Kolozsvári Állami Magyar Színház Művészeti Tanácsa által évente odaítélt elismerés, a Bánffy Miklós Vándordíj megtervezése is. 1995-től a szegedi Mozaik Kiadó munkatársa volt. 2000-ben Munkácsy-díjat kapott, 2003-ban pedig, könyvgrafikai munkássága elismeréseként a román kulturális minisztérium nemzeti nagydíjjal tüntette ki. Szabadság (Kolozsvár) 2013. május 7.Deák Akadémia – 2013Délelőtt szól a telefon: meghalt Deák Feri. Sejtettem már, hogy ismét baj van (súlyosnak mutatkozott betegségét és vélt gyógyulását követően), mert legutóbbi (távolsági, szegedi) jelentkezése óta meglehetősen sok hét telt el, holott jelezte, hogy elküld régebbi szövegeket, amelyeket össze kellene dolgoznom a Szegeden (Kriterion-beli nyugdíjazása után új kiadói munkahelyén) készülő Deák-kötet számára. Közeli barát, régi nagyon kedves és fontos munkatárs ( több könyvem borítójának tervezője, a legmegbízhatóbb Korunk-grafikus) elvesztése megrendít, ám az ember olyan, hogy lehetőleg végzi tovább a megkezdett munkát. Éppen egy felgyűlt folyóirat- és újsághalmot próbálok felszámolni, válogatni, a megőrzendőket helyükre tenni – s a legváratlanabbul egy 1995. júliusi Háromszék-szám kerül a kezembe, benne egy akkori publicisztikai rovatom soros darabjával. A címe: Deák Akadémia. Gyanakodva nézem, olvasom. (Nem utólagos kitaláció!) Deák Feriről szól, a sepsiszentgyörgyiek olvashatták. Ha már a – szomorú – véletlen így hozta, úgy gondolom, ehhez a korábbi íráshoz csupán egy évszámot (Feri életében a végsőt) kell hozzátennem mindannyiunk emlékeztetőjéül: 2013. Deák Akadémia Ha azt kérnék tőlem, nevezzem meg a Deák Akadémia alakulásának dátumát vagy akár a gondolat megszületésének helyét, zavarba jönnék. A Magyarországon, Budapesten székelő Széchenyi Akadémiának, amely újabban szervezi az írókat, művészeket, bizonyára ismertek a bejegyzési adatai – bár az 1990-es Akadémiai Kislexikonban (a II. kötetben) nem találom őket, sőt az Új Magyar Irodalmi Lexikon sem ismer ilyen címszót (1994-ben). A Deák Akadémiáról még nehezebb pontos ismereteket gyűjteni, minthogy mostanáig mindössze egy könyv – igaz, nem akármilyen kiadvány! – jelzi létrejöttét 1995-ben. Az újdonsült Akadémia névadója Deák Ferenc, ám nem a Széchenyi-kortárs politikus, hanem a hatvan évvel ezelőtt a Sepsiszentgyörgy melletti Kökösben született grafikus, akinek méltó megünneplésére a Kriterion-beli kollégái találtak ki egy rendhagyó emlékmappa elkészítését. Az ötlet testet öltött, s a kolozsvári Misztótfalusi Nyomdában (lehetett volna vajon méltóbb helyen?) kinyomtatott könyvre – mert az lett belőle – a szerkesztők ráírhatták: „A kiadványban örömmel sorakoztatjuk fel művelődési életünk jeles képviselőinek felkérésünkre beérkezett vallomásait: a jó barátnak, a régi, kedves munkatársnak több évtizedes munkásságát értékelő kézírásos sorait.” Amint az idézetből kiolvasható, elsősorban gesztus értéke van e kiadványnak. A grafikusi asztala fölé hajló szerzetessel találkozunk, aki hónapokon, éveken át háttérbe szorítja saját művészi álmait, hogy megfelelő formát (címlapot, grafikai képet) adjon mások műveinek nyomtatott változatához. A most megszólalók többsége ezt a Misztótfalusi módján vállalt szolgálatot ismeri el, köszöni meg, holott ugyanígy lehetne méltatni, részletezőn elemezni a rajzművész teljesítményét, amely végül is nem szorítható be egy nyelv, egy művelődési kör határai közé. (Ennek elismeréséről korábbi díjak, kiállítások kritikai visszhangjai szólnak.) A Deák Akadémiát írtam ide címként, akkor hát maradjunk az említett, irigylésre méltóan szép könyvnél, a harminckilenc társszerző együttműködésénél. Külön-külön talán nem mindegyikkel vállalnám a társszerzőséget, így együtt azonban gyönyörű és megtisztelő a társaság, az „Akadémia”. Nem hiszem, hogy könnyű volna még egy kortársat találni, akinek kedvéért valamennyien itt szereplők leülnénk íróasztalunkhoz baráti köszöntőt, laudatiót szövegezni. Ám éppen ez az együttlét teszi az akadémiát. És hogy kik tartoznak bele? Hát olyanok („igazi” akadémikusok), mint Jakó Zsigmond, Benkő Samu, Egyed Ákos, Imreh István és aztán mi, többiek a festő Abodi Nagy Bélától és a prózaíró Bálint Tibortól Veress Zoltánig és Visky Andrásig. Ez a könyv valamikor dokumentumgyűjtemény is lesz, hiszen őrzi a kézírását a már halott Páskándi Gézának s élő klasszikusainknak. (Kit soroljak ide, hogy ne legyen sértődés?) Kányádi Sándor, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Szabó Gyula – talán ennyi is elég, hogy a „szöveggyűjtemény” súlya mérhető legyen. Büszke vagyok rá, hogy magam is ott szerénykedhetek a Deák Akadémiában. Ui. Közben, 1995 óta Deák Ferit sokan megelőzték mint távozók: Jakó, Imreh István, Abodi Nagy, Bálint Tibor, Veress Zoltán, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Szabó Gyula. De ők is megmaradtak a megtiszteltek és tisztelők között. Kántor Lajos Szabadság (Kolozsvár) 2013. május 18.A Pallas–Akadémia húsz éveA csíkszeredai Pallas–Akadémia Könyvkiadó és Könyvkereskedés húsz éve alakult, és az egyik legjelentősebb erdélyi magyar könyvműhellyé vált – eddig 570 kötetet adtak ki! Az évfordulóra jelent meg utolsó kiadványuk, Egyed Ákos: A székelység rövid története a megtelepedéstől 989-ig. Előtte a nemrég induló Kemény János-sorozat harmadik kötete, A vízi boszorkány, Bálint Tibor meséskönyve és Mészáros Sándor volt kínai magyar konzul, Csecsenföldön élve vagy halva című könyve. S ez így felsorolva is jelzi, hogy a Pallas–Akadémia érdeklődése nem marad meg a szépirodalomnál. Sok történelmi, néprajzi, helytörténeti, turisztikai munkát is megjelentettek, jelentősebb sorozataik, a Bibliotheca Transsylvanica, a Nobile Officium, a Nagyapó mesefája, a Mesevonat, a Műterem, az Erdély hegyei, a Barangolás a Székelyföldön, az Utak, tájak, emberek népszerűek, s a Pallasnál jelent meg Nyirő József válogatott műveinek tizennégy kötetes sorozata is. Mit kívánhatnánk egy kiadónak húszéves születésnapján: kiváló és népszerű könyveket, amelyek megtartják olvasóik érdeklődését és szeretetét. (hadházi) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. augusztus 19.Kolozsvári magyar napok – Közösen húzta meg a harangot Kelemen Hunor és Tőkés László a nyitógálánGazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti: Közösen húzta meg Bálint Tibor kolozsvári író emlékharangját a Kolozsvári Magyar Napok nyitógálája végén hétfő este Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke és Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke. A közös harangozásra Gergely Balázs, a magyar napok főszervezője kérte fel az egymást gyakran bíráló politikusokat, megjegyezvén, hogy a Kolozsvári Magyar Napok az egyetlen olyan hely, ahol néha találkoznak. Köszöntőbeszédében Tőkés László örvendetesnek tartotta, hogy Marosvásárhellyel ellentétben – ahol a polgármester nem engedélyezte a magyar napok megszervezését a város főterén – Kolozsváron lehet magyar napokat tartani. Hozzátette azonban, hogy a magyar napok mellett arra van szükség, hogy a közösségnek magyar jövője legyen. Úgy vélte, a magyarság 24 évvel a romániai rendszerváltozás után sem találta meg a jövőbe vezető utat. Példaként említette, hogy Mátyás király uralkodása alatt Kolozsváron a szász és a magyar közösség megosztotta a hatalmat. Évente váltották egymást a szász és a magyar bírók a városban. Hozzátette, a magyarság ma is ilyen autonómiát, ilyen hatalommegosztást képzel el. Tőkés azt is megemlítette, egy föderális berendezkedésű Romániában még "a visszacsatlakozó Moldova is elférne". Kelemen Hunor RMDSZ-elnök arról beszélt, hogy teljesítménye alapján Kolozsvár a legerősebb erdélyi magyar város. Kolozsvárt pedig a befogadó jellege tette erőssé. Kérdésnek tartotta, hogy tud-e a közösség élni Kolozsvár erejével. Kelemen Hunor megemlítette, a magyarság önbizalmát ezer esztendő történelme erősíti. Úgy vélte, ma a bizalmat kell megerősíteni. A megelőlegezett egymás iránti bizalom szerinte a közösséget is erőssé teszi. A nyitógálán Gheorghe Ioan Vuscan, Kolozs megye prefektusa arról beszélt, hogy a politikai diskurzus radikalizálódása ellenére Kolozsvárnak példát kell mutatnia a román-magyar együttélés területén. Horea Uioreanu, a Kolozs megyei önkormányzat elnöke a román és a magyar kultúra hasonlóságára hívta fel a figyelmet, "közös bölcsőjükről" tett említést. A gálát a kolozsvári és a környéki néptánc és népzenei együttesek fellépései tették ünnepélyessé. Amint a mikrofonhoz hívott Kallós Zoltán, Kossuth díjas néprajzkutató elmondta: "addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk, és magyarul táncolunk". MTI 2013. augusztus 21.Bálint Tibor emlékharangja összefogó erő lehetTöbb politikus felszólalása tarkította hétfőn este a magyar operában megtartott IV. Kolozsvári Magyar Napok nyitógáláját. Máté András Levente, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, parlamenti képviselő azt hangsúlyozta: a romániai magyarság saját maga határozhatja meg jövőjét, jobban mondva azt közösen kell építenünk. Sándor Krisztina az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) nevében szólva felelevenítette: bő négy évvel ezelőtt sokan kételkedtek a Kolozsvári Magyar Napok sikerében, de már az első rendezvény után eloszlott minden kételye. – A Kolozsvári Magyar Napok sikere példátlan teljesítmény. Minta és követendő példa lett sok más erdélyi nagyváros, Brassó, Nagyvárad és Marosvásárhely magyarságának is, ahol hasonló rendezvényeket szerveznek. Habár a fentebbi városok etnikai összetétele megváltozott az 1970-es és 1980-as évekhez képest, mégis a magyar közösség megtalálta a számára megfelelő magyar napos rendezvénysorozatot – összegzett a politikus. Gheorghe Vuşcan prefektus először gratulált a Kincses Kolozsvár Egyesületnek a szervezésért és a gazdag programkínálatért, majd elmondta: a politikusok radikalizálódó nyilatkozatai közepette Kolozsvárnak meg kell maradnia a tolerancia és a kölcsönös tisztelet, valamint a két nemzetség békés együttélése példájának. – A románok és a magyarok történelme nem volt mentes a megpróbáltatásokról, ám ezek nem távolítottak el minket egymástól. Bebizonyosodott, hogy őszinte párbeszéddel minden megoldható. Váljon hagyománnyá a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat, és a kultúra ezen templomában kijelentem: Kolozsvár az Önök kultúrája és művészete által gazdagodik! – összegzett a prefektus. A Kolozs Megyei Tanács elnöke, Horea Uioreanu beszéde „a két nép közös bölcsője, Erdély” gondolat alapján körvonalazódott. – Mindkét nép bölcsője Erdély. Örüljünk tehát ennek a rendezvénynek, amelyet a megyei tanács is támogatott. Kiváló az együttműködés a tanács RMDSZ-es alelnökével, Vákár Istvánnal és a szövetséggel, s ez remélem, a jövőben is megmarad. Isten védje Kolozsvárt! – közölte a liberális politikus. Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja a magyar napok nyitottságát hangsúlyozta először beszédében, majd a szervezőket dicsérte, és úgy vélekedett, hogy a példamutató kolozsvári rendezvény valóságos magyar napok vonzalmat indított el Erdély-szerte. – Amikor egy évvel ezelőtt – még beiktatásom előtt – eljöttem Kolozsvárra, pont a magyar napok idején érkeztem. A magyarországi Szent István-nap mottója: együtt az ország. Ha ezt Kolozsvárra vonatkoztatjuk, akkor elmondhatjuk: együtt Kolozsvár – fogalmazott a főkonzul. A Kolozs Megyei Tanács alelnöke, Vákár István jelképes töltetű gesztusnak nevezte azt, hogy Erdély fővárosának magyar színpadán mondhat köszöntőt a kincses város egyik legfontosabb eseményén, a Kolozsvári Magyar Napokon. – Szent István királyunk országot, hazát és nemzetet alkotott, s hagyott örökségül. Ez az ünnep itt, Mátyás király szülővárosában annak a bizonyítéka, hogy tudunk együtt szervezni és ünnepelni. Kolozsvár igazi kincseit az itt élő és alkotó emberek alkotják, ám mi csak kis részecskéi vagyunk ennek az időórának. Feladatunkat a történelem diktálja nekünk, értékeinket ápolnunk kell egymást erősítve. Ahogy eddig, továbbra is magaménak tekintem a KMN-t és támogatom – mondta Vákár. Tőkés László Európai Parlamenti képviselő először a Marosvásárhelyen első alkalommal megszervezendő Vásárhelyi Forgatagról beszélt. – A demokrata-liberális párti Dorin Florea a magyar vandalizmustól félti Marosvásárhelyt, habár az eddigi magyar napos rendezvények során nem történt rendbontás, hanem emelkedett méltósággal mutattuk fel értékeinket. Távolról sem lehetünk elégedettek azzal, amit elértünk Kolozsváron, Erdélyben, Romániában. Távolról sem beszélhetünk még magyar jövőről. A magyar napos rendezvények a jövő irányába mutatnak, és ezért a jövőért cselekednünk, dolgoznunk, harcolnunk kell. Szent István olyan alapokat teremtett, amelyre a jövőben is számíthatunk – kezdte beszédét Tőkés. – Huszonnégy évvel a kommunista diktatúra után nem találjuk a jövőbe vezető utat, az ország a csőd szélén áll, és a regionalizmus veszélyével kell szembenézni. A többségi nacionalizmus egymás ellen uszítja a románokat és a magyarokat – hangsúlyozta a politikus. Tőkés szerint az ország regionalizálása három történelmi nagyrégiót kíván: Erdélyt, Havasalföldet és Moldvát, majd hozzátette: egy föderális Romániában a visszacsatolt Moldova Köztársaság is elférne. Tőkés szerint a Szent István-i állameszme szellemében rendezzük dolgainkat, majd arra buzdított, hogy 2014-ben vegyünk részt a választásokon „ideát és odaát”. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke Kolozsvárt a legnagyobb erdélyi magyar városnak nevezte, pontosabban Erdély szellemi fővárosának, ahol elsődleges volt a kulturális értékek létrehozása. – Kolozsvár azért vált szellemi fővárossá, mert mindig befogadó város volt. A kérdés most csak az: tudunk-e élni ezzel a tartalékkal, erővel, amit Kolozsvár jelent az erdélyi magyarság számára – mondta a politikus. – Nem siránkozni kell, hanem cselekedni. Döntéseink tekintsenek a jövő fele, mi pedig őrizzük meg a transzszilván szellemiséget és értékeinket – hangoztatta a politikus, majd az önbecsülés és az egymásba vetett bizalom megerősítésének fontosságát hangsúlyozta. Bejelentette ugyanakkor, hogy politikai tárgyalások eredményeképpen Marosvásárhelyen mégis a Városligetben szervezik meg a Vásárhelyi Forgatagot. A nyitógála után Gergely Balázs főszervező kérésének eleget téve Kelemen Hunor és Tőkés László együtt húzták meg az épület előcsarnokában elhelyezett Bálint Tibor-emlékharangot, majd ezt követően Horváth Anna alpolgármester és Gergely Balázs is közösen harangozott. A harangozást a nyitógála közönségének nagy része is kipróbálta. Nagy-Hintós Diana Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
