|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 201 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 ... 181-201 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bárdi Nándor 2006. december 9.A Transindex erdélyi internetes portál és a Jakabffy Elemér Alapítvány három éve közös szolgáltatást indított. Az Erdélyi Magyar Adatbank (https://www.adatbank.ro) azóta gyarapodott. A jövőben is a tudástár bővítése, illetve a látogatottság növelése a célkitűzés – emelte ki Bárdi Nándor kisebbségtörténettel foglalkozó kutató, a tartalomfejlesztés vezetője. Az Adatbank célja a romániai magyar szféra valóságossá, átláthatóvá tétele. Erre kitűnő eszköz a virtuális tér, az internet, mivel így könnyűszerrel bárki hozzáférhet. A fejlesztési munkának két oldala van. A Transindex foglakozik az informatikai résszel. Jelenleg két informatikus és a projekt vezetője, Gyöngyi Annamária, folyamatosan dolgozik a technikai problémák megoldásán, az adatoknak helyet adó keret karbantartásán. A Jakabffy Alapítványnál egy digitalizáló csoport foglalkozik a tartalom szélesítésével. Ez nemcsak az anyagok digitalizálásából áll, hanem az előállításukból is: bibliográfiákat, repertóriumokat, statisztikai adatbázisokat, digitális szövegválogatásokat raknak össze. A szolgáltatás jellegéből kifolyólag az Adatbank szerkezete egyszerű, könnyen áttekinthető. Különböző kategóriákra osztották fel, amelyek szervezetté teszik az egész tartalmat. A tizenhét kategória között találhatók a térképtárak, bibliográfiák, statisztikák, könyvek, folyóiratok, szövegtárak, stb. „Amíg nincsenek alapkutatások, alapismereteink egy adott témáról, addig nehezen lehet kutatni, mert nem rendelkezünk tudományos bizonyítékokkal, nem tudunk dolgokat megvizsgálni, s így könnye kialakul az esszétizáló identitástermelés. „ – magyarázza a tudástár szerepét Bárdi. Az egyik legfontosabb valóságkép alakító kezdeményezés Erdély azon százötven településének a megjelenítése, ahol a legutóbbi népszámlálás szerint a legtöbb magyar él. Ezen települések lakói az erdélyi magyar kissebség nyolcvan százalékát teszik ki. A megjelenítés társadalom-statisztikai adatok, térképek, általános adatok, elérhetőségek és más hasznos információk egybegyűjtéséből áll. A társadalomkutatók, természettudósok vendéghonlap-rendszere is fontos részét képezi az adatbanknak. Ide Erdéllyel kapcsolatos természet-, és humántudományi eredmények kerülnek fel. Ugyanakkor az Apáthy István Egyesülettel történő együttműködés eredményeképpen egyre több információ fog felkerülni Erdély természeti világáról. Az irodalmi életművek részlegbe tervezett harminc életmű közül még csak néhány készült el, de folyamatosan dolgoznak rajta irodalomtörténészek. Digitális szövegtárak összeállításával is foglalkoznak a projekt keretein belül. Egy-egy fiatal szakember húsz-harminc tanulmányt válogat ki és rak egybe egy bizonyos témakörben, mint a most fenn lévő falukutatás, RMDSZ, szegénység, roma, zsidó-magyar viszony tematikájú blokkok. Az Erdélyi Magyar Adatbank egyben tudástermelést, szervezést és megjelenítést is végez. A jövőbeli tervek között szerepel a természettudományi vonal erősítése, egy román–magyar, magyar–román szótár beüzemeltetése. Fő cél az erdélyi magyar könyvkiadók utóbbi tizenöt évben publikált legfontosabb könyveinek elérhetővé tétele. A kiadókkal együttműködve 200–300, Erdély társadalmával, kultúrájával kapcsolatos könyvet tennének elérhetővé az Adatbankon keresztül. Ami még biztos, egy ki-kicsoda elkészítése Erdély történelmével kapcsolatos személyiségek életrajzi adataival, 2000 – 3000 címszóval. Jelenleg a napi látogatók száma átlagban háromezer felett van. /Mihály Zsombor: Erdélyi tudástár: Folyamatos tartalomgyarapodás az adatbankban. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 9./2007. február 23.Internetorientált korunkban is ragaszkodnak a szakkutatások, dolgozatok nyomtatott formában történő kiadásához – hangzott el Sepsiszentgyörgyön, a Magyar Kisebbség című, kolozsvári nemzetpolitikai szemle szerkesztőségének olvasótalálkozóján a Holló Ernő Sajtópincében. Székely István főszerkesztő idézte Bárdi Nándor budapesti történészt, aki értelmiségi arroganciának minősítette a ragaszkodást a papíron történő kiadáshoz. A továbbiakban elmondta: a Trianon utáni új jogi viszonyok közt szükség volt a nemzetiségi, kisebbségi entitás helyzetének tudományos feldolgozására, erre vállalkozott 1922-ben dr. Jakabffy Elemér, volt magyar országgyűlési képviselő, dr. Sulyok István és dr. Willer József. Politikai, egyházi, közigazgatási személyiségek, írók, kutatók közreműködésével megjelentették (1944-ig) az erdélyi magyar kisebbség helyzetét adatszerűen tárgyaló, Erdély történetét kutató Magyar Kisebbség című folyóiratot. 1995-től 1999-ig újra kiadták a szemlét Tamás Sándor jelenlegi parlamenti képviselő főszerkesztésében. A lap a Transindex hírportállal partnerségben felépítette a jelenleg több mint egymillió oldalt kitevő digitalizált társadalmi adatbankot. Itt megtalálhatók az 1989-as rendszerváltás utáni politikai történések, valamint a XX. század első felének eseményei is. Rekonstruálás folyamatában van az 1989 utáni romániai sajtó, illetve adatbázis készül a volt román állambiztonság levéltárából származó iratokból. A Jakabffy Elemér Alapítvány kiadásában negyedévente, 400-500 példányban megjelenő Magyar Kisebbség szakfolyóiratot „politikafüggőnek” mondta a finanszírozás tekintetében Toró T. Tibor honatya, lapszerkesztő. /Domokos Péter: Kihívó arrogancia? = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 23./2007. február 24.Mi sem áll távolabb tőlem, mint az, hogy beleszóljak két, különben általam minden feltétel nélkül tisztelt írótársam polémiájába – írta a megrágalmazott Pomogáts Béla. Fejtő Ferenc ugyanis Válasz Bodor Pál barátomnak című írásában (február 20.) „erős szavakkal minősíti annak az Illyés Közalapítványnak (és mellette az Új Kézfogás Alapítványnak) a tevékenységét, amelynek négy esztendeje kuratóriumi elnöke vagyok. ” Fejtő azt írta, információt kapott „a magyar közalapítványok financiális visszaéléseiről, különösen az Illyés és az Új Kézfogás közalapítványt illetően.” Pomogáts leszögezte: „Az Illyés Közalapítvány utóbbi négy esztendejének gazdálkodását a napokban vizsgálta át egy független ellenőrző intézmény, és néhány apróbb (technikai jellegű) szabálytalanságtól eltekintve semmi szóvá tenni valót nem talált. ” Pomogáts mentegetni próbálta Bodor Pált, arra viszont nem tért ki, hogy Fejtő szerint nincs helye a magyarságkutatásnak. /Pomogáts Béla: Fejtő Ferenc bátyámnak. – Olvasói levelek. = Népszabadság, 2007. február 24./ A Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Központjának volt munkatársai /Ablonczy Balázs, Bárdi Nándor, Stefano Bottoni, Czoch Gábor, Erdősi Péter, Fedinec Csilla, Gyurgyík László, Kántor Zoltán, Kovács Éva, Lagzi Gábor, Papp Z. Attila és Sebők László/ közös levelükben szintén visszautasították Fejtő Ferenc írását, aki Szálasi Ferenc működésével állította párhuzamba a Teleki László Intézet húszéves történetét. „A vádak képtelenségéről bárki meggyőződhet a 2006 végén megszüntetett intézetünk honlapján található információk, az ott feltüntetett kiadványaink alapján, amely 2007. február 20-án még elérhető volt a www.telekiintezet.hu címen”. „Annak sugalmazása, hogy a Teleki László Intézetben (és annak jogelődjében, az Országos Széchényi Könyvtár Magyarságkutató Csoportjában) bármiféle kirekesztő szellemiség jegyében folytak volna kutatások, nemcsak valótlan állítás, hanem tudatos negligálása egy kutatói közösség becsületének. E közösség tagjai eltérő világnézetük ellenére példásan tudtak együtt dolgozni – egészen addig, amíg szakmai indokok nélkül és megalázó körülmények között szélnek nem eresztették őket. Fejtő Ferenc tudományos tevékenységünket ért vádjait és szakmai becsületünket sértő állításait a lehető leghatározottabban visszautasítjuk, és elvárjuk, hogy ezeket nyilvánosan vonja vissza. ” /A tények védelmében – Olvasói levelek. = Népszabadság, 2007. február 24. Előzmény: Bodor Pál (Diurnus): A baloldal nemzeti balfogásai. = Népszabadság, febr. 15./; Fejtő Ferenc: Válasz Bodor Pál barátomnak. = Népszabadság, febr. 20./2007. május 26.Hazai és magyarországi szakemberek taglalták az erdélyi magyarság érdekérvényesítési lehetőségeit azon a kétnapos, Kolozsváron szervezett konferencián, amelyet a Magyar Fiatalok Határok Nélkül Alapítvány (MFHNA) és az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) szervezett. Az Erdély és Magyarország: két ország, egy nemzet az Európai Unióban címet viselő tanácskozás fővédnöke Gál Kinga európai parlamenti képviselő (FIDESZ) volt. Az előadások május 24-én elkezdődtek, az autonómia kérdése került a figyelem középpontjába. A jelenlevők megtekintették a Wass Albert földjén című dokumentumfilmet, amelyben mezőségi falvak lakói emlékeztek az íróra. Turcsány Péter író, a Kráter Műhely Egyesület elnöke elragadtatással szólt a „zsebkendőnyi tájról”. Fábián Gyula nemzetközi jogász, a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) előadótanára ismertette azt a hat nemzetközi dokumentumot, amely a kisebbségi autonómia kérdéskörét taglalja. Bognár Zoltán politológus az európai uniós autonómia-megoldásokról, valamint az 1989 utáni erdélyi autonómiatervezetekről értekezett. A rendszerváltást követő tizenöt erdélyi autonómiatervezetet magánszemélyek, az RMDSZ vagy szakértői csoportosulások dolgoztak ki. Az első 1991-ben, a legutolsó 2005-ben látott napvilágot. Az egyik legizgalmasabb előadás Bárdi Nándor történészé (MTA Kisebbségkutató Intézet) volt, aki a budapesti kormányzatok 1989 utáni magyarságpolitikáját taglalta. Rávilágított a rendszerváltást követő anyaországi kormányok magyarságpolitikájának kulcsszavaira, mint például az összmagyarság gondolatának tudatosítása (Antall-kormány), a pragmatizmusra való törekvés (Horn-kormány), a határon túli magyarság kérdéskörének adottságként való felfogása (Orbán-kormány), a nemzeti közép politikájának legitimitása (Medgyessy-kormány) és a baloldali identitásközösség építése (Gyurcsány-kormány). A magyarságpolitika bénultságát elsősorban a pártpolitikai versengés okozza, másodsorban az összmagyarságra vonatkozó Antall-doktrína átalakulása, a határon túli magyar elitek megváltozott szerepe, azaz a kulturális érdekképviselettől eltávolodva a regionális és gazdasági érdekcsoportok képviseletének dominanciája, a támogatási politika alapfeladatainak megváltoztatása stb. Gál Kinga európarlamenti képviselő arról értekezett, hogy az EU nem oldja meg az erdélyi magyarság gondjait, ezek továbbra is az itteniekre hárulnak Toró T. Tibor képviselő a kisebbségi törvénytervezetről, Bakk Miklós politológus a státustörvényről, állampolgárságról, nemzetkoncepcióktól, Sándor Krisztina MIT-elnök a magyar ifjúsági érdekérvényesítésről, Kovács Lehel, a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnöke pedig az európai kisebbségi egyetemekről tartott előadást. /Nagy-Hintós Diana: Konferencia az erdélyi magyarság érdekérvényesítési lehetőségeiről. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 26./2007. augusztus 29.Vladimir Tismaneanu az Egyesült Államokban élő történész-politológus történészekből és társadalomkutatókból állította össze csapatát. Alig fél év alatt készítették el a parlament előtt is bemutatott Jelentést, amely alapján Traian Basescu államfő elítélte a román kommunizmust. Idén ősszel jelenik meg könyv formájában a 660 oldalas dokumentum. A Jelentés magyar vonatkozású fejezetének megírására magyar szakembereket kértek fel. A fiatal történészekből álló kutatócsoport tagjai: Stefano Bottoni, a Bolognai Egyetem oktatója; László Márton, a Pázmány Péter Egyetem PhD-hallgatója és a marosvásárhelyi Teleki Téka munkatársa; Lázok Klára, az ELTE PhD-hallgatója és a csíkszeredai Sapientia Egyetem oktatója; Nagy-Mihály Zoltán, a pécsi egyetem doktorandusza és az EME főmunkatársa; Novák Csaba Zoltán, a bukaresti egyetem PhD-hallgatója és a Román Akadémia marosvásárhelyi fiókintézetének munkatársa, valamint Olti Ágoston, az ELTE PhD-hallgatója. Nagy Mihály Zoltán kolozsvári történész elmondta, Vladimir Tismaneanu a kolozsvári Etnokulturális Központ vezetőjét, Salat Levente politológust kérte fel a magyar munkacsoport szervezésére, illetve a magyar fejezet megírására, tudva, hogy ebben a kutatóközpontban etnikai, kisebbségi és kisebbségtörténeti témákban folytak kutatások. Salat Levente a budapesti Bárdi Nándorhoz fordult, aki akkor a Teleki Intézetben dolgozott, és akinek a munkatársi köréből kerültek ki a felsorolt fiatal történészek. Romániában intézményesen nem folyik kisebbségkutatás, csak próbálkozások vannak a Jakabffy Elemér Dokumentációs Tár vagy az Erdélyi Múzeum-Egyesület részéről. Bárdi Nándornak köszönhető, hogy az elmúlt tíz évben megpróbálták intézményesíteni a magyarság kommunista korszakának kutatását, fiatal erdélyi történészeket avatva be a kutatómunkába. – A magyar történészeknek azokat a kérdéseket kellett beemelni a román történetírásba, amelyeket az egyáltalán nem ismer. Például, hogy 1945-től kezdődően hogyan történt a magyar gazdasági intézmények államosítása és megszüntetése. A szövetkezeti központok megszüntetésével óriási vagyonállományt kebelezett be a román állam. Azért szedték össze mindezt, mert a román történetírásban létezik egy feltevés, miszerint a kommunizmus alatt mindenki egyformán szenvedett, sőt, a kommunizmus első időszakában a romániai magyarság pozitív diszkriminációban részesült. - Mindössze fél év állt rendelkezésre a Jelentés elkészítésére. A magyarországi levéltárakban megkezdődött a Romániára vonatkozó kutatás, de a romániaiakban nem. Nagy Mihály Zoltán hangsúlyozta, hogy az erdélyi magyarság 20. századi történetének felkutatásával hadilábon állnak. Reméli, hogy a Tismaneanu-jelentés magyar fejezete felgyorsítja ezeket a kutatásokat. /Oláh-Gál Elvira: Tismaneanu-jelentés – megjelenés előtt a könyv. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), aug. 29./2008. január 14.„Az én időmben rendszeresek voltak a felső szintű találkozások, mert mind Göncz Árpád volt magyar köztársasági elnök, mind én tudatosan törekedtünk erre” – fejtette ki Rudolf Schuster volt szlovák köztársasági elnök a hét végén a magyarországi Mezőkövesden tartott régiós konferencián. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közművelődési Intézet szervezte rendezvény már a tizedik ilyen év eleji találkozója volt a térség magyarságának. A szlovák és a német mellett a magyar nyelvet is beszélő Schuster első előadója is volt a konferenciának. Mint kiemelte, a korábbi években jó hatása volt a magyar-szlovák kapcsolatokra annak a ténynek, hogy az ő kezdeményezésére a szlovákiai magyarság pártja, az MKP kormányzati tényező lett. Törzsök Erika, a Miniszterelnöki Hivatal főigazgatója szorgalmazta a Kárpát-medencei fejlesztési fórum mielőbbi létrehozását, hangsúlyozta, hogy a székelyföldi bezárkózásnak milyen káros hatásai (is) lehetnek. Varga Attila parlamenti RMDSZ-képviselő mondta: „jobb lenne, ha a pestieknek a Székelyföldről nem elsősorban a székelyvicc jutna eszükbe, hanem például a fejlett erdőgazdálkodás, faipar és faluturizmus. De ha regionális céljainkat meg sem tudjuk fogalmazni, akkor hogyan valósítsuk meg azokat?” Szarka László kisebbségkutató szerint nem lehet a nemzetet igazolványokkal egyben tartani, és nem kell mindent egybeolvasztani, mert akkor éppen azokat a különleges értékeket adjuk fel, amelyek a magyar nemzet sokszínűségét (palóc, matyó, székely stb.) adják. Bárdi Nándor történész úgy vélte, amíg Magyarországon nem jön létre a pártok közt konszenzus a határon túli magyarok támogatásával kapcsolatban, addig tovább folytatódik a politikai szempontok szerinti támogatás, ami azt jelenti: nem biztos, hogy azt támogatják, ami a legfontosabb volna. /Sike Lajos: Rudolf Schuster: újjá lehet építeni. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 14./2008. február 1.A Pro-Print Kiadó 16 évvel ezelőtt, 1992-ben alakult Csíkszeredában. Egyike volt az akkortájt egyre-másra induló kiadóknak, hogy aztán fokozatosan kiemelkedjen a sorból, rangot, tekintélyt szerezzen kiadványainak a hazai és a magyarországi könyvpiacon. A megtett útról beszélt Burus Endre, a kiadó igazgatója. A kiadó neve mutatja, nyomdaként indultak, könyvek, folyóiratok, évkönyvek nyomtatását tervezték, majd bővítették tevékenységüket, vállalkoztak különféle tudományos, szépirodalmi és más jellegű művek megjelentetésére. Az erdélyi magyar kultúra ápolását, megőrzését és terjesztését kívánják szolgálni. Nagy sikerű könyvsorozataik a Krónika, a Múltunk, a Helyzet, a Térség Könyvek, a Lustra, a Magyar Kisebbség Könyvtára, a Források a romániai magyar kisebbség történetéhez. Kiadványaik a nemzeti önismeret, a magyarságtudat ápolásának forrásmunkái. Soha nem szenvedtek kézirathiányban. Ők lettek a csíkszeredai Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport akkreditált kiadója, az évek során többek között Bíró A. Zoltán, Gagyi József, Bodó Julianna, Oláh Sándor, Turós Endre munkáit jelentették meg. Hasonlóan alakult a kapcsolatuk a Székelyföld szerkesztőségével. Szoros az együttműködésük a Bárdi Nándor köré csoportosult fiatal magyarországi történészekkel, tanulmányköteteiket kiadják. Ezekhez a könyvekhez nyomdakészen kapják a kéziratot, a költségek 30 százalékát hazai és magyarországi pályázatokból fedezik, a többit maguk teremtik elő. Felvállalták a Székelyföld folyóirat holdudvarába tartozó írók, költők munkáinak kiadását a Lustra sorozatban. Ferenczes István, Molnár Vilmos, György Attila, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, Lőrincz György és mások könyveiről van szó. 2005-ben indult az Ignácz Rózsa életműsorozatuk. A Pro-Print évente átlag 15 címet jelentet meg, az utánnyomásokkal együtt lehet évi 25-tel számolni. Legnagyobb példányszámot – több mint tízezret – Fodor Sándor Csipikéje érte el. Egyik legsikeresebb kiadványunk a hatkötetes Erdély etnikai és felekezeti statisztikája, román tudományos körökben is nagy a keresettsége. Mostani tervei közül pár cím: Stefano Bottini: Sztálin és a székelyek, Georg Kraus: Erdélyi krónika (Siebenbürgische Cronic – 1608–1655, fordította Vogel Sándor), A Magyar Népi Szövetség története, A kommunista párt magyarság-politikája, Erdély szövetkezeti intézményrendszere, Az erdélyi szászok pénzintézetei. /Borbély László: Pro-Print Kiadó, Csíkszereda. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 1./2008. május 12.A lugosi RMDSZ és az Arató Andor Egyesület szervezésében emlékeznek meg május 17-én Willer Józsefről, politikai, művelődési és közéleti szerepvállalásáról. A mi Willerünk… című szimpózium keretében Lugos néhai kiemelkedő egyéniségének képviselői munkásságát, zenepedagógiai tevékenységét, és a kisebbségi kultúra védelméért kifejtett küzdelmét méltatják olyan előadók, mint Bakk Miklós kolozsvári politológus, Bárdi Nándor budapesti történész, Balázs Sándor kolozsvári egyetemi tanár, Szekernyés János temesvári művelődéstörténész, Kaczián János nyugalmazott szekszárdi levéltáros és Udvardy László lugosi zenetörténész. Megkoszorúzzák Willer József sírját a római katolikus temetőben, majd koncertet tartanak a római katolikus templomban Willer József műveiből. /Pataky Lehel Zsolt: Willer Józsefre emlékeznek Lugoson. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 12./2008. május 19.Lugos és az egész romániai magyarság egyik kiváló személyiségére, volt parlamenti képviselőjére, közösségszervezőjére emlékeztek meg május 17-én Lugoson. A mi Willerünk című szimpóziumnak az is apropója volt, hogy az 1884. május 22-én Kecskeméten született Willer József jogász-zenész száz éve telepedett le Lugoson, ahol hat évtizedet munkálkodott a város és a kisebbségi kultúra érdekében, védelmében. A rendezvényt felhasználták szellemi hagyatékának széleskörű ismertetésére – hangsúlyozta Bakk Miklós politológus. Megkoszorúzták Willer József sírját a lugosi római-katolikus temetőben (1972-ben hunyt el), majd temesvári és müncheni zeneszakértők méltatták zeneszerzői munkásságát, este hangversenyt tartottak a római katolikus templomban műveiből. Willer József többek között a Lugosi Magyar Dal- és Zeneegyesület karnagya, a Magyar Kisebbség című folyóirat egyik alapítója volt, de Brassóban és Bukarestben is létrehozott dalárdát, a két világháború között parlamenti képviselőként, az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának vezetőjeként az egész romániai magyarságot szolgálta. Bárdi Nándor budapesti történész szerint példát mutathat a 21. század politikusainak abban, hogy a képviselőnek nem szabad elszakadni attól a közegtől, amelyből kikerült. Politikai hitvallása az volt, hogy a nemzetszeretetet ne más nemzetek kárára gyakorolja, és hogy mindent tapintatosan, de céltudatosan kell megmondani a többségi hatalom képviselőinek – fejtette ki Bárdi. Szekernyés János temesvári művelődéstörténész Willernek a kisebbségi kultúra védelmében és szolgálatában kifejtett tevékenységéről tartott előadást, Udvardy László ny. építészmérnök hely- és zenetörténész, Willer egykori tanítványa Lugos zenei életére gyakorolt hatásáról beszélt. A magyar zeneszerzők sorában Willer Józsefet együtt lehet emlegetni Arató Andorral, Konrád Pállal, vagy a szintén lugosi Kurtág Györggyel; kapcsolatban állt George Enescuval és Bartók Bélával. /Pataky Lehel Zsolt: Willer Józsefre emlékeztek Lugoson. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 19./2008. július 14.Kettős könyvbemutató volt július 10-én Marosvásárhelyen, a Teleki Téka udvarán. Mindkét könyv tudományos munka és a közelmúlt történéseit tárja az olvasók elé. Oláh Sándor Kivizsgálás. Írások az állam és a társadalom viszonyáról a Székelyföldön 1940-1989 című és a László Márton szerkesztésében megjelent, Máthé János: Magyarhermány kronológiája 1944-1964 című kötetét ismertették. Bárdi Nándor és Stefano Bottoni történész-kutatók a két, Pro Print Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötet megjelentetésének előzményeiről is beszámoltak, a levéltárakban talált kéziratokról. László Márton marosvásárhelyi levéltáros Magyarhermány kronológiájának kézirata mellett a Szekuritáté irattárában őrzött, Máthé Jánosra vonatkozó megfigyelési jegyzőkönyveket is feldolgozta. A Csíkszeredában élő Oláh Sándor az 1940–1944 közötti „kis magyar világot”, majd az azt követő nehéz éveket tárja olvasói elé. /Antal Erika: Arcok a tegnap homályában. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 14./2008. október 29.Négy, kisebbségtörténettel és kisebbségkutatással foglalkozó könyvet mutatnak be november 5-én Sepsiszentgyörgyön. Bárdi Nándor, Fedinec Csilla és Szarka László Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Máthé János Magyarhermány kronológiája (1944–1964), Gidó Attila Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940) és Stefano Bottoni történész Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960) című köteteivel ismerkedhet a közönség a szerzők jelenlétében. A könyveket Bárdi Nándor történész és Boér Hunor könyvtáros méltatja. /Sztálin a székelyeknél – könyvbemutatók sora. = Krónika (Kolozsvár), okt. 29./2008. november 6.Az 1952–1960 között működő Magyar Autonóm Tartomány (MAT) olyan volt, mint egy „kulturális üvegház”: az átlagos székely ember úgy élte meg a MAT létezését, mint természetes állapotot, és ha nem is tetszett neki a szovjet nyomásra, Sztálin közreműködésével nyert autonómia, logikusnak tartotta a kétnyelvűséget és a magyarok részvételét a közigazgatásban – hangzott el november 4-én Csíki Székely Múzeumban, ahol négy kisebbségtörténeti könyvet mutattak be. Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm tartomány története (1952–1960) /Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008/ címmel Stefano Bottoni történész írt könyvet, akinek kutatási területe a kelet-európai kommunista rendszerek politika- és társadalomtörténete. Az első világháború után kisebbségi helyzetbe került magyar közösségek történetét foglalja össze a Bárdi Nándor, Ferdinec Csilla és Szarka László szerző trió Kisebbségi magyar közösségek a 20. században /Gondolat–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2008/ című kötete, melyet Bárdi Nándor mutatott be. Gidó Attila Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918-1940) /Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008/ című könyvéből kiderül, hogy az első világháborúig az erdélyi zsidóság 70 százaléka magyar identitásúnak vallotta magát, 1940-re viszont csökkent az arány, egyre többen vallották zsidónak magukat, amiben valószínűleg a cionista mozgalmak is szerepet játszottak. László Márton publikálta Máthé János autodidakta helytörténész Magyarhermány kronológiáját, amelybe a földműves naponta megírta, mi történt a faluban. /Máthé János: Magyarhermány kronológiája 1944–1964. Közreadja Márton László, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008/ A négy kisebbségtörténeti könyvet a négy fiatal történész november 7-én a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság székházában is bemutatja. /Sz. N. : Kisebbségek története. = Krónika (Kolozsvár), nov. 6./ Bárdi Nándor a Kisebbségi magyar közösségek a 20. században című kiadványról kifejtette: Kényszerszülte magyar kisebbségekről írnak a kötet szerzői, akárcsak a dél-tiroli németeket, politikai döntés hozta létre valamennyit Erdélyben, a Felvidéken és a Vajdaságban. Közösségépítő elképzelésekkel kell keresni itt és most a megmaradás útjait – összegezte a tanulmányokból leszűrhető következtetést. Stefano Bottoni neve nem ismeretlen olvasóink előtt, a szekuritátés iratcsomók közlésével nemegyszer nagy vihart kavart. Stefano Bottoni Bolognában született (1977), ott szerzett egyetemi diplomát, majd doktori fokozatot. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének külső munkatársa. Kutatási területe a szovjet mintájú kelet-európai államszocialista rendszerek politika- és társadalomtörténete. A Sztálin a székelyeknél kötet alapját a szerző olasz nyelvű doktori disszertációja képezi, jelen kötet annak átdolgozott és bővített kiadása. A Magyar Autonóm Tartományt (MAT) Sztálin kifejezett sürgetésére hozták létre. Olyan volt, mint egy kulturális üvegház hangsúlyozta Stefano Bottoni: „A MAT-ban otthon érezhette magát a többségben élő magyar közösség, mivel az oktatási és kulturális intézmények, színházak, művelődési házak és néptánccsoportok kiemelkedő szerepet játszottak a magyar/ székely identitástudat megőrzésében, annak ellenére, hogy ezeket a kommunista ideológiai sémák alapján működtették. Az átlag székely ember úgy élte meg a Magyar Autonóm Tartományt, mint valamilyen természetes állapotot. Ha nem is tetszett neki ez a Sztálin közreműködésével nyert »autonómia«, logikusnak és jogosnak tartotta a kétnyelvűséget, a magyarok részvételét a közigazgatásban, az érvényesülési lehetőségeket. Az osztályharc durva és embertelen voltát elítélte, de azt is látta, hogy ez a »szocialista« világ, ami a Székelyföldön épül, elfogadhatóbb és kevésbé idegen számára, ha őt anyanyelvén szólítja meg. ” /Borbély László: Történelmi könyvek bemutatója a Mikó-várban. Kisebbségi sors: küzdelem a megmaradásért. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 8./2008. november 11.A Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottsága, a Kriza János Néprajzi Társaság és a Jakabffy Elemér Alapítvány által rendezett könyvbemutatón a következő hat kötetet mutatták be a november 7-én Kolozsváron, a Kriza János Néprajzi Társaság székházában. Berekméri István András Minden poklokon keresztül című önéletírását Vajda András néprajzkutató rendezte sajtó alá a Mentor Kiadó Emberek és kontextusok sorozatában. A kötet első részében a forrásközlés, a másodikban pedig az értelmezés kapott szerepet. Az Így beszélték Farkasok patakán. Tankó Fülöp Gyugyu történetei /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/ című könyv nagy része monda vagy igaz történet, ezeket a gyimesfelsőloki Tankó Fülöp Gyugyu mondta el. A Bárdi Nándor, Fedinec Csilla és Szarka László által szerkesztett Kisebbségi magyar közösségek a 20. században című kötet tankönyvként is használható. Bárdi Nándor a kötettel kapcsolatban elhangzott kritikákra reagálva megígérte, hogy a jövőre megjelenő angol kiadás megpróbálja ezeket a hiányosságokat orvosolni. Máthé János Magyarhermány kronológiája (1944–1964) című könyvét László Márton adta közre a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál. Bárdi Nándor ebben a könyvben a megfigyelés mechanizmusát tartja fontosnak, szerinte Romániában ez az első filológiailag végigvitt dosszié-feldolgozás, amely azt vizsgálja meg, hogy a titkosszolgálat hogyan dolgozik. Gidó Attila Úton. Erdélyi zsidó társadalom és nemzetépítési kísérletek (1918-1940) című kötetét Eckstein-Kovács Péter értékelte. Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960) című könyve azt mutatja be, hogy egy államépítés hogyan alakította át az internacionalista kommunista elitet. /Ferencz Zsolt: Hat kötet bemutatója a Krizánál. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 11./2008. november 13.Az utóbbi időben több szerző foglalkozott a különböző magyar kisebbségek történetével és az 1918-at követő kilencven évben a többségi országban betöltött szerepükkel. A Bárdi Nándor, Fedinec Csilla és Szarka László által szerkesztett Kisebbségi magyar közösségek a 20. században /Gondolat Kiadó, Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete, Budapest/ című kötetet múlt héten mutatták be Kolozsváron. Ez az első olyan munka, amely együtt tárgyalja a hét határon túli magyar kisebbségi közösség történetét, összehasonlítja azokat, illetve egy magyarországi és egy közép-európai viszonyrendszerben helyezi el. A kötet célja a jelenlegi kutatások minél színvonalasabb összefoglalása. A könyv forrásokat, kislexikon magyarázatokat, kronológiát és irodalomjegyzéket is hoz – mondta el Bárdi Nándor, a kötet egyik szerkesztője. A 29 szerzőből 18 határon túlról származik, tehát nem jogos az a kritika, hogy ez a könyv miért Budapesten készült. Budapesten van egy olyan intézet, amelynek a kisebbségkutatás fő profilja. Problémaként merült föl az, hogy a kötet túlságosan a nemzetállamok történetén keresztül látja a kisebbségek történetét. Ezek a nemzetépítések voltak azok, amelyek meghatározták a közösségek létrejöttét és fejlődését. Ténykérdés, hogy a határon túli magyar kisebbségi közösségek kulturális öröksége alapvetően az 1918 előtti Magyarország történeti örökségén alapul. A ’90-es években a határon túli magyar közösségek egyik kulcsproblémája, hogy a nagyvárosi közegben jelentősen csökken a közösségek pozíciója és a magyar kulturális, közösségi élet egyre inkább kisvárosokba szorul, megnő a falusi életvilágok szerepe. A másik változás, hogy az adott országon belüli középosztályosodásban, a magyarok alulreprezentálnak tűnnek. Fontos probléma a migráció kérdése. Magyarország nem tudja megtartani a jól képzett migráns munkaerőt. Társadalmi probléma a magyarul beszélő romák integrációjának problémája. Kelet-Szlovákiában, Kárpátalján és a Maros és Kovászna megyében a magyar oktatási intézményrendszernek ez a legnagyobb kihívása. Bárdi Nándor szűkebb kutatási területe a két világháború közötti romániai magyar kisebbség története, a kötetben emellett az 1989 utáni romániai magyar kisebbségekkel, illetve a budapesti kormányzatok különböző korszakokban lejátszódó magyarságpolitikájával is foglalkozott. László Mártonnal vizsgálta a kollektivizálás és a mezőgazdaság átalakulását, Fedinec Csillával és Papp Z. Attilával pedig a ’89 utáni tudományos élet, irodalom és kultúra változását. 2009-re várható a könyv angol nyelvű változata. Az Európai Unióban a kollektív jogok felvetése az iszlám fundamentalista törekvéseket juttatja a politikusok eszébe. A kettős állampolgárság kérdése pedig az oszétiai beavatkozás után egyértelműen biztonságpolitikai, destabilizációs félelmeket vet fel. Az EU-nak nincs kisebbségpolitikája, ezen a területen lehet valamit kezdeni. Ha valaki kérne egy listát arról, hogy a kisebbségeket Romániában vagy Szlovákiában milyen nyelvi diszkrimináció érinti, nem tudnánk előállni vele, a román vagy szlovák jogszabályokat ilyen szempontból nem dolgozták fel. A másik kulcsterület az önkormányzati mező. Ma a romániai magyarság jelentős része magyar vezetésű önkormányzatok hatókörében él. Milyen ezeknek a hatékonysága és problémamegoldó képessége? -Bárdi Nándor felhívta a figyelmet a romániai magyar kutatók, Gagyi József, Hermann Gusztáv, Horváth István, Kiss Tamás, Oláh Sándor, Papp. Z. Attila, Pozsony Ferenc, Péter László, Tánczos Vilmos, Veres Valér és mások kutatásaira. /Ferencz Zsolt: Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Interjú Bárdi Nándor történésszel, a Teleki László Intézet munkatársával. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 13./2008. november 26.November elején mutatkozott be Csíksomlyón az a térségfejlesztési hálózat, amely Esztergomban négy pontban foglalta össze céljait: közös tudásbázis kialakítása, kölcsönös használata; szakmai hálózat létrehozása, ennek segítségével közös projektek megvalósítása; közös szakmai fórum működtetése (képzések, konferenciák, tapasztalatcsere stb.); internetes felület létrehozása. A munkálatokban részt vettek a sepsiszentgyörgyi Mercurius Gazdaságfejlesztő Szervezet Kovászna és Brassó megyei referensei is több más háromszéki és Hargita megyei térségfejlesztő szakemberrel együtt. A kezdeményezést felkarolta a Miniszterelnöki Hivatal kisebbség- és nemzetpolitikai államtitkársága, amely a csíkszeredai műhelyben társrendezői szerepkörben is megjelenik. Törzsök Erika, a MeH főigazgatója a térségfejlesztési alapú nemzetpolitikáról tartott előadást. Szintén ő mutatta be az államtitkárság fejlesztéseként létrehozott www.regions.hu adatbázist. A Magyar Tudományos Akadémia munkatársai, Bandi István és Bárdi Nándor a Kárpát-medencei magyar kutatási adatbázist és az erdélyi magyar adatbankot, Konkoly László, a somorjai Fórum Intézet részlegigazgatója pedig a szlovákiai magyar adatbankot mutatta be. Kolumbán Gábor, a Sapientia Egyetem adjunktusa a posztmodern térségfejlesztés címszó alatt újfajta módszertanról beszélt. A szakmai program részeként műhelymunkák keretében vitatták meg a jelenlévők a 2009. évi munkatervet. /Dénes Judit: Magyar térségfejlesztői műhely Csíksomlyón. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 26./2008. december 12.A novemberben megrendezett XIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik legjelentősebb újdonsága volt Stefano Bottoninak Sztálin a székelyeknél című kötete. (Megjelent a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadónál a Múltunk könyvek sorozatban; sorozatszekesztő: Bárdi Nándor.) A kötet eligazító alcíme: A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). A fiatal olasz történész, Stefano Bottoni, aki 1977-ben született Bolognában, s az ottani egyetemen szerzett diplomát 2001-ben, majd doktori fokozatot 2005-ben, szülővárosában tanított megbízott előadóként; jelenleg a Kelet-Piemont Egyetem kutatója és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének külső munkatársa. Pályájának kezdete óta lankadatlan érdeklődést tanúsít az erdélyi magyarság huszadik századi sorsa, s ezen belül különösképpen a székelység iránt. Véleménye szerint a MAT hajdani létrehozásáról, szűk nyolcesztendős történetéről, megszüntetésének körülményeiről eleddig magyar nyelven is csak elvétve születtek érdemleges tanulmányok, szükséges volt összegzés elkészítése. Könyve születéséről Bottoni így vall az Előszóban: „A kötet alapját egy 2002–2004 között elkészített olasz nyelvű disszertációm képezi, melyet a bolognai Egyetemen védtem meg 2005 májusában. 2007 őszén olasz nyelven jelent meg ennek meglehetősen átdolgozott változata (Transilvania rossa. Il comunismo romeno e la questione nationale. 1944–1965. Roma. Carocci Editore.) Az eredeti kézirat magyar nyelvre való átültetése során azonban kiderült, hogy az olaszból való visszafordítás nem elégítheti ki az olvasóit: új, adatokban gazdagabb és a magyar autonómia történetére fókuszáló kötetre van szükség. Hosszú és bonyolult folyamat eredményeként született meg az itt olvasható kötet. ”Nagy Pál nem történész, Stefano Bottoni könyvét a szóban forgó történések egy részének közvetlen ismerőjeként vizsgálta. Az Igaz Szó szerkesztőjeként 1956-ban egyike volt a szellemi forrongások résztvevőinek, többek között annak a megalázó kihívásnak is, hogy a magyarországi forradalmat elítélő nyilatkozat aláírására kényszerítették őket. (Később ezt az aláírást négyen visszavonták – számot vetve a legsúlyosabb következményekkel.) Érzékelhető volt a kommunista párt, a kormányzat nacionalista, beolvasztó célzatú politikája a MAT létezésének éveiben is. A kegyes „sztálini ajándék”, ahogyan Bottoni találóan jelezte a Magyar Autonóm Tartomány létrejöttének lényegét, sokak számára olyan illúziókat szült, hogy ilyenképpen megoldódott Erdély földjén az úgynevezett nemzetiségi kérdés. Bottoni éveken át kutatott a romániai levéltárakban, gyűjtögette, tanulmányozta a Magyar Autonóm Tartományra vonatkozó dokumentumokat, megnézte a korabeli sajtókiadványokat. (Előre, Igaz Szó, Igazság, Korunk, Scinteia, Utunk, Vörös Zászló stb.) Hatalmas forrásanyag birtokában kereste a választ arra, hogy mi volt a Magyar Autonóm Tartomány, és milyen emlékezet maradt róla ötven év távlatából? Bottoni leszögezte, a sztálini autonómiát kirakatnak, magyar gettónak lehet tekintetni. Szerinte a MAT létrehozása teljesítette egy városnak, Marosvásárhelynek a kulturális-gazdasági központ szerep iránti vágyát. Bottoni tehát elsősorban a levéltárakban fellelhető dokumentumokra épített. Nagy Pál némiképpen mellőzöttnek érezte a korabeli emberi vonatkozások bemutatását, a székelyföldi autonómia mindennapi életének meghatározó jegyeire való utalásokat. A korszak szellemi életét, kulturális arculatát illetően körültekintőbb, árnyaltabb megközelítést igényelt volna ez a bonyolult kérdéskör. A fennmaradt dokumentumok egy részét csakis kellő kritikával, megfelelő tárgyismerettel lenne célszerű kézbe vennie, használnia egy történésznek. Bottoni közölte például annak a jegyzőkönyvnek levéltárban őrzött szövegét, amelyet a marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel 1956. október 24-én tartott gyűlésről vettek fel. Ebben olvasható, hogy a gyűlésen jelen volt – többek mellett – Tompa László és Tomcsa Sándor is Székelyudvarhelyről. Valójában sem Tompa, sem Tomcsa egyetlen alkalommal sem volt jelen azokon a gyűléseken, amelyeket ezekben a napokban tartottak Marosvásárhelyen. Mégis: a nevük is szerepel a második, november 4-i gyűlés után született, Lelkiismeretünk parancsszava címet viselő levéltári nyilatkozatban is. Azonban a jegyzőkönyv levéltári példányának élén kézírással ez a feljegyzés olvasható: „A jegyzőkönyvvezető hiányzott. ”Mennyiben lehet hitelesnek tekintetni egy olyan jegyzőkönyvet, amelyet utólag „valakik” fabrikáltak? Továbbá: a Lelkiismeretünk parancsszava című levél-nyilatkozat köztudomásúlag nem jelent meg a központi magyar napilap, az Előre hasábjain, amelynek akkori főszerkesztője, Robotos Imre – írja Bottoni – „állítólag megtagadta a nyilatkozat közlését, mivel az aláírók közül ketten, Sütő András és Gálfalvi Zsolt arra kérték, törölje nevüket, mert ők »szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal«. ”Ezzel szemben az az igazság, hogy a nyilatkozatról aláírásunkat négyen vonták vissza /köztük a cikkíró, Nagy Pál is/, s Robotos nem „állítólag”, hanem ténylegesen megtagadta a közlést. Ezt írta meg Sütő Andrást Szemet szóért című naplókötete Egy októberi éjszakának aknamezején című fejezetében: „Érthető, hogy ’56 októberének eseményei folytán a belügy megbízottai minden lépésemet figyelni kezdték. Ugyanúgy három barátomat is, akik közös szellemiségű politikai fellépésekben a következők voltak: Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor. (…) A mi levelünk pedig jogos sérelmekből támadt, ám ellenforradalomba torkolló katasztrófát emlegetett többek között. – Négyen ültünk lakásomon a rádió előtt: Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor, Nagy Pál és jómagam. Késő este volt már. Azonnal fölhívtam telefonon Robotos Imrét, közöltem vele, hogy négyünk nevét törölje a levél aláíróinak névsorából. A levél nem a valót mondja, nem vállaljuk… (…). ”Bottoni nem vette figyelembe Sütő András hiteles emlékezését. Kár, hogy Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című kötetében az úgynevezett Földes-ügy kapcsán ezúttal sem fogalmazott kellő körültekintéssel. (2005-ben A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma című tanulmánya erről az „ügyről” heves vitát váltott ki a sajtóban. Nincs jele annak, hogy ezúttal lényegbevágóan hasznosította volna az akkori helyreigazító, kritikai véleményeket.) 1958 őszén Földes Lászlót eltávolították az Utunk főszerkesztői székéből. Előzőleg tanulmányt közölt lapjában Irodalomunk eszmei tisztaságáért címmel, s ebben súlyosan elmarasztalta – pártos érveléssel – nem csak az Utunkat, de különösképpen az Igaz Szót, túlzott „liberalizmussal” és „nacionalizmussal” vádolva ezeket a kiadványokat. Erre a Földes-tanulmányra többen reagáltak; az Igaz Szó főszerkesztője, Hajdu Győző terjedelmes (25 gépelt oldalas) feljelentést küldött Bukarestbe 1958. augusztus 20-án a Román Munkáspárt Központi Bizottságához. (Hajdu feljelentésének teljes szövege megtalálható a marosvásárhelyi Állami Levéltárban. Bottoni nem vette figyelembe ezt a perdöntő jelentőségű dokumentumot.) Feljelentésében Hajdu Győző utal arra is, hogy 1956 őszén Marosvásárhelyen „Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor, akik akkoriban Földes László közvetlen baráti köréhez tartoznak és ők is szembehelyezkedtek a marosvásárhelyi kommunista írók magatartásával” – épp úgy, mint Kolozsváron például Marosi Péter, Bajor Andor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor és mások. Ennek ellenére a Sztálin és a székelyek című könyvében Bottoni így fogalmazott: „A marosvásárhelyiek, Hajdu Győző és a körülötte csoportosulók (Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Papp Ferenc, valamint az idősebb Kovács György), úgy gondolták, ha Bukarest mellé állnak a kolozsvári magyar elit elleni harcban, nemcsak egyéni pályafutásukat alapozzák meg, hanem az autonóm tartomány számára is erős politikai pozíciót biztosítanak. ”Hajdu Győző feljelentését azonnal eljuttatta a belügyi szervekhez, a Földes elleni hadjáratban tehát Hajdu Győző volt a fővezér, nem pedig Sütő András, vagy valaki más, ahogyan a 2005-ös vita némely hangadói (élükön épp Stefano Bottonival) ezt állították. A Hét hetilap berkeiben 2005-ben Sütő András lejáratása, rágalmazása volt a legfőbb szerkesztői célkitűzés. Most azonban itt lett volna az alkalom a valóságnak, a tényeknek megfelelő helyreigazításra. /Nagy Pál: Egy „ajándék” története. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 12. / Emlékeztető: Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Parászka Boróka főszerkesztő: Fegyelmezett csend. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Ezzel a két írással kezdődött az A Hétben zajló vita.2009. április 16.A Jakabffy Elemér Alapítvány, a Kovászna Megyei Tanács, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Történelem–Filozófia Kara és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete április 15–18. között az árkosi Európai Uniós Tanulmányi Központban konferenciát tart a romániai magyar kisebbség történetére vonatkozó kutatásokról. A konferencia első napján Hermann Gusztáv A székely virtuális történelem problémái, Pál Judit Az 1867. évi unió és Erdély integrációjának nehézségei, Bárdi Nándor Töréspontok és törésvonalak a romániai magyar kisebbség történetében (1918–1989) címmel tartott előadást. Este a Címerek golgotája és a Nyílt kártyákkal – Király Károly portréja című történelmi dokumentumfilmeket mutatták be. Az április 16-i programban Hunyadi Attila (Magyar gazdaságszervezési törekvések Erdélyben a XX. század első évtizedében), Egry Gábor (A szász gazdaság és nemzetépítés Erdélyben a XX. század első felében), Gidó Attila (Az erdélyi zsidóság útkeresése a XX. század első felében), Bárdi Nándor (Az Országos Magyar Párt és a Magyar Népközösség) előadásai hangzanak el. Este megtekinthető Zágoni Balázs Képzelt forradalom című dokumentumfilmje. Április 17-én Egry Gábor és Oláh Sándor Erdély 1940–1944 között, Lönhart Tamás A Magyar Népi Szövetség címmel tart előadást, Gagyi József és Novák Zoltán a Magyar Autonóm Tartományról értekezik, Vincze Gábor A román–magyar kapcsolatok a második világháború után címmel tart vitaindítót, este lesz Ablonczy Balázs Tévhitek, mítoszok és legendák Trianonról című előadása. Április 18-án Novák Zoltán A Ceausescu-korszak magyarságpolitikája, Bárdi Nándor A budapesti kormányzatok Erdély-politikája című előadása után könyvbemutatók lesznek. Bemutatják többek között Egry Gábor: Nemzeti védgát vagy szolid haszonszerzés? Az erdélyi szászok pénzintézeti rendszere és szerepe a nemzeti mozgalomban (1835-1914) (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009) és Nagy Mihály Zoltán, Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? – Iratok a magyar népi szövetség történetéhez 1944-1953 (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009) című könyvet. /Sylvester Lajos: Kisebbségtörténeti konferencia Árkoson. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 16./2009. április 17.A romániai magyar nemzeti kisebbség történetére vonatkozó újabb kutatási eredmények átadása az egyik célkitűzése annak a kisebbségtörténeti képzésnek, mely az árkosi Európai Tanulmányok Központjában zajlik a napokban. Az első két előadás témája kissé eltért a meghirdetettől, de fontosnak tartották beszúrni, hiszen ezekkel kapcsolatban tévhitek forognak közszájon. Hermann Gusztáv Mihály székelyudvarhelyi történész a székely eredet körül fennforgó tévhiteket igyekezett eloszlatni, előadása a Csíki Székely Krónika hamisságának bizonyításával. A sepsiszentgyörgyi származású Pál Judit kolozsvári történész, docens Magyarország és Erdély 1867-ben bekövetkezett egyesülése körülményeinek hátterére világított rá. Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézetének munkatársa a romániai magyar kisebbség történetében bekövetkezett töréspontokat járta körül. Bárdi Nándor Trianon után a párhuzamos nemzetépítések közé záródott közösség különböző korszakokbéli lehetőségeiről, eredményeiről vagy eredménytelenségeiről nyújtott vázlatot. Előadása érintette, 1996–98 között az RMDSZ-ben a kulturális elit helyét átvették a vidéki gazdasági érdekcsoportok, vagy az RMDSZ a kampányokban nem szólítja meg a munkásságot, pedig Marosvásárhelyen is, Kolozsváron is ez a réteg teszi ki a nemzeti közösség zömét. Bárdi a történelemtanárok figyelmébe ajánlotta a romániai magyar adatbankot, mely a világhálón elérhető. Kolumbán Zsuzsanna, a Hargita Megyei Kulturális Forrásközpont által kiadott negyedéves folyóiratot, az Örökségünket mutatta be. /Szekeres Attila: A virtuális székelyektől az RMDSZ-ig (Kisebbségtörténeti képzés). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 17./2009. április 25.Dr. Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének munkatársa rendkívül sokrétű kutatási területeiről készült tanulmányai, az általa szerkesztett kiadványok, kötetek, az erdélyi és általában a határon túli magyarság történetének tanulmányozása és iskolai oktatása vonatkozásában megkerülhetetlenek. Április 15–18. között az árkosi–sepsiszentgyörgyi kisebbségtörténeti képzés fő szervezője volt. Két kiadványsorozat van, az egyik Források a romániai magyar kisebbség történetéhez, a másik a Múltunk könyvsorozat. A marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület összefogja a fiatal társadalomkutatókat. Erdélyben mintegy százhúsz olyan középiskola van, mely érettségi bizonyítványt is ad. Erdély százötven településén él a romániai magyarság 82,5 százaléka. A tavaly megjelent Kisebbségi magyar közösségek a 20. században c. kötetet bemutatták. Kedvező változás, hogy lehet kutatni. Egy-két év előtt még nem volt magyar vagy magyarul is tudó erdélyi levéltáros. Most pedig Nagybányán, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön van magyar levéltáros. Nincsenek állandó magyar levéltári kutatók Bukarestben. Bukarestben, az Országos Levéltárban most került elő a Consiliul Dirigent, a Kormányzó Tanács anyaga, ez városokra lebontott, négy-ötszáz oldalnyi anyag. Ez annak a lenyomata, hogy miként történt az impériumváltás. Ezt még soha senki nem nézte át. Más példa: Romániában a kisebbségi ügyekkel 1920-tól 1947–48-ig, a béketárgyalásig foglalkozott egy román szakértő, akinek az egész hagyatéka előkerült Bukarestben. Ez több folyóméter. Nincs feldolgozva, de már lehetne kutatni. Az előadáson bemutatták a Transindex levéltárkatalógust. Meg tudták szerezni Bukarestből az összes erdélyi levéltár leltárát, ezt felrakták internetre, a Transindexre. Bárdi kitért arra is, hogy minden évben van nyáron Szelterszfürdőn egy társadalomtudományi tábor, ahol ugyanez az előadói kör együtt van az etnológusokkal, néprajzosokkal, irodalmárokkal és így tovább. A Magyar Autonóm Tartományról Stefano Bottoni írt. Most Novák Zoltán készít egy hasonlót. Ő a Ceausescu-korszak magyarságpolitikájáról ad ki egy forráskiadványt 1965-től ‘72-ig. Pillanatnyilag Novák Zoltán látja át a legjobban ezt a korszakot. /Sylvester Lajos: Kisebbségtörténeti képzés Árkoson (Interjú dr. Bárdi Nándor történésszel). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 25./2010. január 30.Akinek megérintette a lelkét ErdélyBeszélgetés Sas Péter irodalom- és művelődéstörténésszel Olyan gazdag és olyan lebilincselő az erdélyi művelődés, a transzszilván kultúra, hogy én azon a »lelketlen« emberen csodálkoznék, akinek a lelkét mindez nem érinti meg”. – „Ez az életem” – mondta Sas Péter, amikor minap munkájáról faggattam. A magyarországi irodalom- és művelődéstörténész legújabb kötetének, a Kós Károly képeskönyv című munkájának bemutatója alkalmával tartózkodott Erdélyben, így Kolozsváron is. Az 1954. október 1-jén Budapesten született művelődéstörténész középiskolai tanulmányait a Kossuth Lajos Gimnázium orosz–latin tagozatán végezte, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karának magyar–történelem szakán szerzett diplomát. Első munkahelye az Országos Széchényi Könyvtár, majd a Corvina Könyvkiadó, utóbb a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történettudományi Intézete volt. A későbbiekben szellemi szabadfoglalkozásúként folytatta az Erdéllyel kapcsolatos kutatói és feldolgozói tevékenységét. Jelenleg az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa, fő kutatási területe a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténet. Portré- és dokumentumfilmet készített a Duna Televíziónak Kelemen Lajosról, Imreh Istvánról, Kós Andrásról, a kolozsvári ferencesekről és az erdélyi piaristákról. Kós Károly életműve kutatásért 2003-ban a debreceni KLTE Történelmi Intézetének Erdélytörténeti Alapítvány díjasa, 2007-ben – az indoklás szerint – „az erdélyi műveltségre, ezen belül különösen Kós Károly munkásságára összpontosuló tudományos kutatói és irodalmi tevékenysége elismeréséül” Kós Károly-díjat kapott. - Sokan és sokat írtak az elmúlt évtizedekben Kós Károlyról. Eddigi kutatásai során ön is nagy figyelmet szentelt az erdélyi magyar író, építész, grafikus, könyvtervező és -nyomtató, politikus életművének a feltárására. Hiánypótló értékű például a 2003-ban napvilágot látott ön által összegyűjtött, sajtó alá rendezett és szerkesztett, Kós Károly levelezését tartalmazó kötet. Ezen munkák sorát folytatja a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadásban tavaly év végén megjelenő Kós Károly képeskönyv című kötet. Mitől másabb ez a munka, mint a többi, illetve miben nyújt újat az olvasó számára, ami a Kós-életmű feltárását illeti? – Reményik Sándor hallhatatlan mondatainak egyike, hogy mindenkinek megvan a maga Kolozsvárja. Ezt parafrazálva – kis túlzással – gondolhatom, hogy mindenkinek meglehet a maga Kós Károlya. A róla alkotandó képekben váltakozva lehetnek egyezőségek és eltérések. A Kós-i életműnek néhány szelete – főleg az építőművész és az íróművész – jobban kidolgozott, kimunkált sokoldalú tevékenységének más részeinél. A most kiadott könyvet az életmű egészét átfogó, annak történelmi hátterét kiemelő bemutatásnak szántam, mint a róla korábban megjelenteket. Talán jobban kiviláglik, ugyanazon időszakban hogyan alkotott a különböző területeken, sokrétű, egymásból építkező és az egymást erősítő tevékenységei miatt miért kaphatta munkássága a polihisztor jelzőt, melyet inkább a tudományos életben alkotók szoktak kiérdemelni. Arra törekedtem, hogy minél reálisabban, ne a legendák homályában mutassam be Kós Károlynak mindig a valóság talaján álló, a túlbonyolított belemagyarázások ellenére nagyon egyszerűként, lényegre törekvőként jellemezhető munkásságát. Puritán életvitele, gondolkodásmódja mind építészetében, mind írói, mind grafikusi, képzőművészeti alkotásaiban kerülte a sallangot, az értelmetlen, oda nem illő díszítést. Egyik kedves és meghatározó mondását idézve: „Nem elég egyszerű ahhoz, hogy monumentális lehessen.” Ezért hárítom el azokat a nagyon tetszetősnek tűnő, pl. a Varjúvár elhelyezésével, a nap állásával, beverődési szögével s mifenével kapcsolatos elméleteket, melyek – legalább is szerintem – nem találnak Kós Károly sem fiatalkori, sem öregkori gondolkodásmódjával, jelenjenek meg bármilyen tetszetős és vastag, s drága albumokban. Ugyanígy, a leszármazottak – Dr. Kós Károly néprajztudós és Kós András szobrászművész – segítségével a helyére tehető ugyancsak a legendák ködébe emelt származása, nevének egykori sch-val való írásmódja. Az unokai székelyek közül származik a Kós család, akikből házasságok révén a szász társadalom tagjai lettek, s így „torzult el” nevük szerepeltetése. Úgy gondolom a székely származás tudata sem alábbvaló a hugenotta s más hangzatos eredetkutatásnál. Ha valaki a mai korra jellemző szenzációt keresi, azt Kós Károlynál nem találhatja meg. De megkaphatja, hogy mire képes az elkötelezett, a szülőföldön és a szülőföldért végzett munka, mely a legnehezebb időszakban is meghozta a barátokat, a munkatársakat, a továbblépésre, az újabb munkálkodásra serkentő vitapartnereket, az elismeréseket és a közösségért végzett munka jól eső fáradságát, amelytől lehet csak igazán jól aludni. A képeskönyv nemcsak sok, eddig ismeretlen felvételt tartalmaz, utal egy másik Kós-i alapvetésre, a képben való gondolkodásmódra. Saját bevallása szerint először a rajzok születtek meg s utóbb a hozzájuk fűződő szöveg. Lássuk életművét az általa használatos formában, a kép és a szöveg egységében. – Ezekben a napokban mutatták be Kolozsváron a Lucius Kiadó gondozásában megjelenő Erdély legendás levéltárosa. Kelemen Lajos és az erdélyi magyar tudományosság című könyvét, valamint a Kriterion kiadásában napvilágot látott Művelődéstörténeti tanulmányok 2. kötetét. Tudomásom szerint az ön által összeállított és szerkesztett előbb említett munkák mellett előkészületben van a Kelemen Lajosról szóló monográfia is. Ez doktori dolgozatának a témája is. Miért irányult figyelme a legendás erdélyi levéltáros életművének a feldolgozására? – Meglátásomban vannak az erdélyi történelemnek, a honi művelődésnek, a kultúrának – összességében az erdélyi magyar népnek – megingathatatlan, kivághatatlan, őserejű fái. Honnan ez a hasonlat? Transilvania, magyarosan Erdőelve, Erdőntúli terület nyilván valamilyen ősrengeteg lehetett, amelyben a többi fától védetten kifejlődhettek vén fa matuzsálemek, díszei és szimbolikus megjelenítői fa-nemzetségüknek. Képletesen szólva efféle emblematikus megjelenítői a magyarság erdélyi szellemi honfoglalóinak a sokat emlegetett Körösi Csoma Sándorok, Bod Péterek, Mikó Imrék, akikről minden jelző használata nélkül, csupasz nevük olvasása során is kötetnyi adat tolulhat az olvasó emlékezetébe. Ezek sorába illesztem én az általam elképzelt Panteonomban Kós Károly – s még sok más csodálatos és újrafelfedezésre váró személyiség mellett – Kelemen Lajos senki mással össze nem téveszthető egyéniségét. Vélekedésem szerint Kelemen Lajos tekinthető a 20. század Mikó Imréjének, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az erdélyi tudományosság megújítójának, továbbélése legmeghatározóbb személyiségének. Ha Erdéllyel kapcsolatos történelmi könyveket, vagy regényeket olvastam, szinte mindig ott volt a segítségét köszönő mondat. Ma már elképzelhetetlen önzetlenséggel segített mindenkit, akár lemondva saját gyűjtéséről is. Nem önmagát, az elvárt eredményt, patetikusnak tűnő szóval az ügyet tekintette és helyezte előtérbe. Tudta, hogy a témában korábban megjelent könyvek összesítő kötetté kompilálása helyett a forráskiadásra, az újabb eredmények elősegítésének kevésbé látványos, de hathatósabb formájára kellene összpontosítani. Sokan tőle várták Erdély története megírását. Ha az általa elképzelt módon akarta volna ezt megtenni, csak a források felhasználásával tehetett volna eleget a felkérésnek. Ehhez azonban először össze kellett gyűjtenie azokat, bevive, bevitetve a tudomány hombárjának különböző rekeszeibe, a levéltárba. Ehhez a feladathoz és az anyag feldolgozásához nem lehetett elegendő az életideje. Arra azonban elég volt, hogy a levéltár kiépítésével, kiteljesítésével megteremtse a lehetőséget a következő korosztály, korosztályok számára a szintetizálás, a tudományos összesítés lehetőségét. Ha Ő nem lett volna, ma nem forgathatnánk Szabó T. Attila Szótörténeti Tárát, s nem örvendhetnénk Jakó Zsigmond erdélyi okmánytárainak sem. Az egyik legnagyobb erdélyi tanítómester volt, aki saját példájával adta a mintát, s tudományos fokozat nélkül is akadémikusokat nevelt az erdélyi tudományosságnak. Kelemen Lajos naplója és levelezése közreadása után két éven belül szeretném monográfiáját összeállítani és egy kegyes kiadó közreműködésével eldönthetővé tenni, hogy – amint Kós Károly esetében – a legenda tetszetősebb-e, vagy a képzeletet is felülmúló valóság. – Ugyancsak friss munka a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó által kiadott, ön által szerkesztett Dsida Jenő emlékezete című kötet. Dsida és Kolozsvár című tanulmányában, többek között, arra keresi a választ, hogy Kolozsvár miként vált a szatmári születésű költő városává, milyen volt Dsida Kolozsvár-képe. Kutatómunkáját figyelembe véve, ön is sokat tartózkodik a kincses városban. Mit jelent, mit nyújt Sas Péter számára a kincses város, milyen az ön Kolozsvár-képe? – Kolozsvár képemnek talán legjellemzőbb vonása az, ami nem látható. A belső Kolozsvár, amely nem a homlokzatokban, a megkopott, vagy talán már el is tűnt csillogásban létezett. A falakon belüli, a lelkekben, a viselkedésekben, az életmódban, a világlátásban meglévő város az én városom. A Krisztus rajzolta kultúrkör átmérőjén belüli, keresztény lelkületet sugalló város. A tudomány, a művelődés tette kincsessé ezt a Szamos parti metropoliszt s különböztette meg másoktól, ezáltal lehetett Transilvaniae Civitas Primaria, Erdély első városa. A könyörtelen sors egyszer ennek a városnak sem fog kegyelmezni, ezért kellene legalább virtuális módon a legtöbbet megőrizni múltjából, épületeiből, sírjaiból, tárgyi és szellemi emlékeiből. Addig őrizzük, szeressük és örökítsük meg ezt a romló, omladozó, pusztuló múlt-foszlányt, amíg – Kelemen Lajos megfogalmazásában – „örökre el nem tűnik az idő mindent megőrlő malmában”. – Ön is azon magyarországi kutatók – lásd Vincze Gábor, Bárdi Nándor vagy Illésfalvi Péter történészek – sorába tartózik, akik óriási elkötelezettséget éreznek Erdély iránt, rengeteg tanulmányt és forrást közölnek Erdéllyel kapcsolatban, és valósággal otthonuknak érzik azt. Önnek személyesen honnan ered Erdély iránti érdeklődése, csodálata, szeretete, illetve mi késztette arra, hogy főleg „erdélyi témák” kutatásával foglalkozzon? – Erre a kérdésre nem szeretnék hosszasan válaszolni. Ha erdélyi lennék, magától értetődőnek tartanám a nem „bennszülöttek” rácsodálkozó érdeklődését. Olyan gazdag és olyan lebilincselő az erdélyi művelődés, a transzszilván kultúra, hogy én azon a „lelketlen” emberen csodálkoznék, akinek a lelkét mindez nem érinti meg. – Kós Károlyt parafrazálva az igaz művésznek (írónak, építőnek, képző- és zeneművésznek) a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja és élete munkájával szülőhazáját és annak népét hűségesen szolgálja. E Kós-idézet egyébként a Kós Károly képeskönyvnek is a mottója. Ön szerint napjaink „igaz művészének” mi a feladata, avagy máig érvényesek és igazak Kós Károly évtizedekkel ezelőtt papírra vetetett sorai? – Úgy gondolom, hogy örök érvényűek Kós Károlynak ezek a szavai, mondatai mindazok számára, akik ezt a fogalomszerű földdarabot vallják hazájuknak, és nem csupán születésük helyének. Nem kötelező mindenkinek – mint Kós Károlynak – a hűség embere fogalmával azonosulnia, de akkor hogyan gondolja egy adott közösséghez tartozónak magát, s az öncélú, a csupán fogyasztásra és nem teremtésre beállt életével mi értelme lehet létezésének? PAPP ANNAMÁRIA. Forrás: Szabadság (Kolozsvár) 2010. május 20.Ilyenek a magyarok az országhatáron túlSólyom László, a Magyar Köztársaság elnöke, 2006 áprilisában a határon túli magyarság helyzetét összefoglaló, problémafeltáró konferencia-sorozatot indított útjára, melynek célja a helyzetértékelés mellett a megoldáskeresés, ezáltal a jövő nemzetpolitikájának előrevitele. A konferenciák eredményét pedig tanulmánykötetben foglalták írásba. Az előadások a realitás talaján állva, szakmai alapon, az érzelmi hozzáállást félre téve tesznek kísérletet a problémák megközelítésére. Problémák, mérleg, jövőkép A nyitótanulmány Ablonczy Balázs és Bárdi Nándor tollából származik. Ebben megfogalmazzák a kisebbségi magyarságot érintő problémaköröket, áttekintik az eddig folytatott politikát Magyarország, a szomszédos országok, a nemzetközi szereplők, valamint a magyar kisebbség részéről, illetve a dolgozat kiemelten fontos elemeként egy lehetséges jövőképet vázolnak. Első lépésként a trianoni sérelmi gondolaton kell túllépni, hogy a szomszédos országokban uralkodó „magyar birodalmi” tudatot eloszlassuk. Ezentúl a nemzetépítés tekintetében az etnikai kizárólagosságot fel kell, hogy váltsa a társadalomban ható kulturális integrálódás, önszerveződés. A magyarság társadalomföldrajzi adottságaiból fakadóan a többközpontú magyarság intézményesítése elvárás lehet, melyhez szükséges a szomszéd országokkal való viszony javítása. Erre a szerzőpáros az eddig még nem megfelelően kihasznált kommunikációs tereket javasolja, mint például az internet, valamint a nem állami médiák. Ezzel közvetlen kapcsolatban áll, hogy a reintegrációs, nemzetegyesítő retorikának a helyét átvegye a határtalanítás politikája. Mindezen célkitűzések viszont csak akkor valósíthatóak meg, ha egy viszonylagos konszenzust sikerül kialakítani a magyarországi pártok között néhány alapkérdésben. „Az út hosszú lesz, de el kell indulni rajta” – zárják tanulmányukat. Kulturális közösség Bakk Miklós és Öllös László tanulmánya Magyarország és a határon túli magyarok viszonyrendszerét, kulturális közösségét, valamint a kisebbségi magyarság fennmaradásának politikai, intézményi és kulturális hátterét vizsgálja. A tanulmány alaptézisének tekinti, hogy a magyar kisebbségek kulturális fennmaradásának feltétele a politikai érdekérvényesítés intézményesítése. Számba veszi a kisebbségi törekvéseket, melyek végső célja a minél szélesebb körű autonómia elérése. A magyar nemzetépítés fő feladata pedig ezen törekvések támogatása politikai, gazdasági és kulturális szinten egyaránt. Képek a közös történelmi emlékezetről. A magyarkérdés súlya eltérő az egyes államokban. Az egyik fő probléma, hogy a magyaroktól való fenyegetettség képzete uralkodik sok szomszédban, mely alapvetően hamis, köszönhetően annak, hogy Közép-Európa határai stabilak. Emellett kiemelendően fontos a közös EU illetve NATO tagság, mely alapjaiban cáfolja Magyarország agressziójának gondolatát. A probléma abban áll, hogy a magyar fenyegetés most már belpolitikai célokra használt propaganda. Ilyen körülmények között a nemzetközi intézmények sem tudnak hatékony kényszerítő erőként fellépni az elkövetett jogsértések esetén. A magyarság feladata tehát (mind a magyarországi, mind a határon túl élő közösségek esetén), hogy az a meggyőződés terjedjen el a politikai döntéshozók körében: a fennálló állapot rossz nemcsak a kisebbségi, hanem a többségi nemzet számára is. A probléma kezelésére ez a szerzőpáros is megemlíti a média, s a kommunikáció kitágult lehetőségeit, melyet az állam nem képes ellenőrizni. Illetve fontos lépésnek tartják, hogy a magyarságnak közvetlenül, a szomszéd nemzetek nyelvén kellene kezdenie a dialógust az őket érintő aktuális kérdésekben, mely sokat segíthetne a magyarokról alkotott értékrend megváltoztatásában. Csak ezek után lehetnek sikeresek a kisebbségben élő magyar közösségek törekvései. A szerzők ezeket a tanulmány záró fejezetében veszik sorra. Demográfiai folyamatok A kötet harmadik tanulmányában Gyurgyík László, Horváth István és Kiss Tamás a magyar kisebbségek demográfiai változásait vizsgálja. Az elemzés fókuszában Szlovákia, Kárpátalja, Erdély, valamint a Vajdaság áll, hiszen Ausztriában, Szlovéniában és Horvátországban a magyar népesség aránya összehasonlíthatatlanul alacsonyabb. A demográfiai változásokat távlatokba tekintve, folyamatként kell kezelni, ezért a mai jelenségek megértéséhez szükség van az elmúlt évtizedek történetének ismertetésére is. A határon túli magyarság számaránya az első világháború után növekedett, s a növekedés minden országban folyamatos volt, leszámítva a második világháborús visszaesést. Változás a Vajdaságban a ’60-as, Erdélyben és Kárpátalján a ’70-es, Szlovákiában pedig a 90’-es években történt, amikor is csökkenésnek indult a magyarság száma. A természetes szaporulat visszaesése mellett a népességcsökkenéshez nagyban hozzájárultak a migrációs folyamatok is. Szlovákiában kevésbé, Vajdaságban, valamint Erdélyben erőteljesebben (az Erdélyből való elvándorlás százezres méreteket öltött). A lakosságszám csökkenése mellett, illetve ezzel párhuzamosan súlyos problémát jelent az etnikai reprodukció esélyének csökkenése. Minél nagyobb egy adott közösségen belül a szórványhelyzetben, illetve a vegyes házasságban élők aránya, annál inkább lecsökken az etnokulturális reprodukció, illetve annál nagyobbak az ezt érintő kockázatok. Ez a veszély a szlovákiai, valamint a vajdasági magyarságot fenyegeti jelentősebben, Erdélyben kisebb a kockázat, Kárpátalján pedig adatok hiányában nem vonhatóak le messzemenő következtetések. kitekinto.hu Erdély.ma 2010. június 4.„A szomszédos népekkel együtt kell feldolgozni a trianoni traumát”Kilencven éve írták alá az első világháborút lezáró magyar békeszerződést Ma kilencven éve annak, hogy 1920. június 4-én az I. világháború győztes hatalmai aláírták Magyarország képviselőivel a háborút lezáró magyar békeszerződést a versailles-i Nagy Trianon kastélyban. Ez kimondta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, ezzel a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát, lakosságát 7,6 millióra csökkentették. A szerződés az etnikai helyzetet sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság egyharmada az új határokon túlra került. A Trianonban aláírt döntés sokkolta a magyar társadalmat, amit azóta sem tudott igazán feldogozni. Ebben a tekintetben pozitív jelzés, hogy a magyar Országgyűlés a napokban a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította a trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét. Összeállításunkban arra kerestük a választ, hogyan kellene kilencven év távlatából Trianonhoz viszonyulni, és értelmezni az egykori történéseket. Hunyadi Attila Gábor történész, a BBTE egyetemi adjunktusa: A trianoni békeszerződés államközi szintű elemzését Ablonczy Balázs (2005), Ádám Magda, Bárdi Nándor (2008), Ormos Mária (1983), Raffay Ernő (1987), Romsics Ignác (2005), Szarka László (2008), Zeidler Miklós (2003) levéltári forrásokon alapuló tanulmányai tartalmazzák. A román történetírásban Lucian Leuştean két könyve (2002, 2003) a legújabb és legalaposabb, tárgyilagos munka e kérdésben. Amit viszont gyakran mellőzünk, elfelejtünk a Trianon-kérdés tárgyalásakor, az a nemzetközi kisebbségvédelem kérdésének vizsgálata, melynek kodifikációját már a versaillesi békerendszerben megtalálhatjuk. A szerződésekbe foglalt kisebbségvédelmi jogszabályok nemzetközi hatályával és garanciáival Eiler Ferenc Kisebbségvédelem és revízió (2007), valamint a Salat Levente által szerkesztett tanulmánykötet (2008) foglalkozik. Románia nevében Constantin Coandă tábornok írta alá Párizsban, 1919. december 9-én az Ausztriával kötött békeszerződést kiegészítő Kisebbségvédelmi szerződést. A szerződés első részének, a romániai állampolgárok születési, nemzetiségi, nyelvi, faji és vallási különbségre való tekintet nélküli egyenjogúságát előíró 7 paragrafusát (2-8.§.) alaptörvényként ismerte el a román fél. A kisebbségvédelmi szerződés első fejezetének további paragrafusai (9-12.§) egyéb jogokat biztosítottak az „etnikai, vallási, nyelvi kisebbségekhez tartozó román alattvalóknak (értsd állampolgároknak)” – nyelvhasználat, vallásgyakorlás, saját és költségvetési forrásból fenntartható intézmények, iskolák alapításának jogát – a 12 §. pedig az említett jogszabályokat nemzetközi érdekeltségű kötelezettségekké nyilvánította és a Népszövetség garanciája alá helyezte. A kötelezettség megszabások viszont nem voltak elég kategorikusak és végrehajtásukat nem kötötték határidőhöz, amit a kormányok ki is használtak: a jogszabályok gyakorlatba ültetését elhalasztották vagy egyenesen elszabotálták, a Népszövetség garanciaeljárása pedig erélytelennek bizonyult végig a két világháború közötti időszakban. Miközben tehát, amint arra az említett történészek rámutattak az államközi viszonyokat mint az I. világháború előtt, mind a két világháború közötti időszakban az erőpolitika határozta meg, Magyarország pedig 1918 előtt nem rendelkezett nemzeti önállósággal a külügy, hadügy és pénzügy terén, 1918–1920 után pedig elszigetelődött az utódállamok („Kisantant”) gyűrűjében, a kisebbségi közösségeknek Erdélyben, Felvidéken meg kellett tanulniuk állami támogatás nélkül, önszerveződő módon működni, továbbélni az utódállamok kedvezőtlenebb feltételei közepette. 2010-ben, 90 évvel a szerződés aláíratása után, számomra történészként ez az üzenete a „Trianon” utáni időszak magyar kisebbségtörténetének: az önsegélyezés és önszerveződés olyan alapértékek, amelyek bármely kisebbségi közösséget képesek voltak összetartani és megtartani. A történetírásnak pedig az államközi viszonyok és egyetemes-globális elemzési szinteken túl a társadalmi-állami-közösségi szinten is vizsgálnia kell a kormányok/államok kisebbségpolitikáját, anyaországok nemzetpolitikáit, ezek kölcsönhatásait és ideológiai mozgatórugóit, és nem utolsósorban – mint pl. a Kisebbségi magyar közösségek a 20. században című könyv is – a nemzeti közösség intézményeinek, családjainak, csoportjainak politikai, jogi, gazdasági, kulturális, szociális aspektusait, minőségét, életét. Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Országos Levéltár aligazgatója: A történészek akár kitűntetve is érezhetik magukat, hogy június 4. körül a média rájuk szegezi a tekintetet, interjúkat készítenek velük, vagy éppenséggel eleget kell tenniük a több oldaláról érkező megkeresésnek. Erdélyben aligha találunk olyan civil szervezetet, pártot, amely ne készülne valamilyen rendezvénnyel, ahol a történészek újra kitüntetett szerepet kapnak. De vajon mivel magyarázható a történészekbe vetett magas fokú bizalom, vajon mitől olyan hitelesek az erdélyi magyar ember szemében? Tőluk „az igazat, a szín tiszta igazat” hallhatják, netalán csak ők azok, akik felfedhetik a titkokat, megnevezhetik a bűnösöket, szenvedőkre és elnyomókra osztva népeket, nemzeteket? Közben szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy a levéltárak kutató termei néha konganak az ürességtől, és azt is el kell ismernünk, hogy az elmúlt húsz évben kevés olyan tanulmány született, amely az erdélyi imperiumváltást dolgozta volna fel. Vagyis a feladat adott: fel kell dolgozni a levéltárakban meglévő iratokat, mert ma már hamis az az állítás, hogy zárva vannak előttünk a levéltárak. A szónoklás közepette mi, történészek ne felejtsük el, hogy a kutatótermekben van a helyünk, mert ez a mi hivatásunk. Mihai Alexandrescu történész, a BBTE Történelem és Filozófia Kar, Jelenkortörténeti Tanszék tanársegéde: Trianon egy olyan időszakban érkezett, amikor Kelet-Közép Európa két nagyhatalom között széttagolódott és fokozatosan újraértelmeződött. A jelenség legfőbb problémája a kontextus volt, amelyben és ahogyan jelentkezett. 1919 és 1920 között a nagyhatalmak erőviszonyai átalakultak, így elkerülhetetlenné vált, hogy a békekonferencia elosztó feltételei az egyik fél számára elégedetlenségként és sebként jelentkezzen. Úgy gondolom, hogy ma azonban nem a múlt felől kell jelenünket értelmeznünk és egy kilencven éves eseményt frusztrációként megéljünk, hanem sokkal inkább jelenünkből kell szemlélnünk múltunkat. Csak az elmúlt húsz évben a térség többet közeledett egymáshoz, mint kilencven év alatt bármikor. Gondoljunk csak a NATO és az Európai Uniós tagságunkra. Közép-Európának van annyi közös erőforrása és kulturális öröksége, hogy esetleg múltját a ma lehetőségeiben lássa más szemmel, frusztrációk és szindrómák nélkül. Neményi Ágnes szociológus, a BBTE szociológiai tanszékének docense: Sok idő telt el azóta, de az akkori politikai események hatásai mind a mai napig érezhetők. Véleményem szerint mi, magyarok még mindig nem vagyunk egyenlő polgárai a román társadalomnak, továbbra is másodrangúnak érezzük magunkat, ami nyilván a következő nemzedékekre is kihat valamilyen módon. A kérdés tehát, sajnos, nem oldódott meg, viszont új helyzet állt elő, hiszen az európai integráció más irányba mozdította el azt. A korábbiaktól eltérően Európában már nem annyira az etnikai hovatartozás számít: rengeteg uniós programra van lehetőség, amelyek megvalósítását/megvalósulását nem akadályozhatja meg a román hatalom. Természetesen nem szabad elfeledkezni arról, hogy mi történt kilencven évvel ezelőtt: az eseményről meg kell emlékezni, fel kell említeni az akkor történteket, ebben pedig a médiának hatalmas szerepe van. Ugyanakkor a véleményformáló személyeknek minél gyakrabban kell elmondaniuk álláspontjaikat a nagyközönség előtt, hogy ezáltal pozitív elmozdulás valósuljon meg. Azok a struktúrák, amelyek az elmúlt években képződtek és újraképződnek, valójában nem tűntek el teljesen, ezért nem lehet könnyen elsiklani a kérdés fölött. Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus–lutheránus püspök: A trianoni békeszerződés egy olyan történelmi esemény, amelynek szomorú következményei tagadhatatlan tények. A tragikus utóhatásokat viszont pozitív módon kell feldolgozni, és felmérni azt, hogy napjainkban milyen körülmények között, és hogyan erősíthető a nemzeti szolidaritás érzése. Mindenképpen helytálló ezekkel a kérdésekkel szembenézni, és egyértelműen pozitív jelzésnek minősíthető, hogy a magyar Országgyűlés a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-ét, a békeszerződés aláírásának napját. Továbbá, a kettős állampolgárság egyéni megszerzését lehetővé tevő törvény nem csak egy szimbolikus gesztus, hiszen politikai, gazdasági és egyéb következményei is vannak. Különösen fontos, hogy traumánkat azokkal a szomszédos népekkel együtt dolgozzuk fel, akikkel közös történelmünk folyamán a legnagyobb érdekkonfliktusaink voltak. Buta és primitív hisztéria a szlovákiai ellenreakció, hiszen náluk is vannak kettős állampolgársággal rendelkező polgárok. Ilyen értelemben Románia reakciója egészen pozitívnak tekinthető. Előrelépni csak úgy lehet, ha erről a témáról nyíltan, őszintén beszélgethetünk ezekkel a közösségekkel. Ha a nemzeti összetartozás nem valósulhatott meg a dicsőséges monarchia idején, talán pontosan a történelem fintora révén valósulhat meg napjainkban. Mindemellett, a gyakorlatban is alkalmazni kellene a határok feletti, kulturális és nyelvi újraegyesítés gondolatát. Ami a legfontosabb: az anyaországbeli és a határon túli magyarokat képviselő felelős politikusoknak a történelmi tanulságok függvényében kellene kormányozniuk és döntéseket hozniuk. Az Európai Unió nem fogja visszaállítani a történelmi Magyarországot – de a közös európai hazában gyógyírt lehet találni a nemzeti identitás megőrzésének kérdésére. Nem mindegy az sem, hogy az ember a történelmet hívő emberként dolgozza-e fel, vagy sem. Hiszem azt, hogy Istennek meghatározott célja van minden népcsoporttal és nemzettel. Az elmúlt évtizedekben az elszakadt részeken a mesterségesen fejlesztett felejtés, az amnézia gyakorlata volt jellemző. Fontos, hogy minden generáció élje meg a saját Trianonját, azaz gyermekeinket tanítsuk meg arra, hogy miről szól történelmünk. Papp Annamária, Zay Éva, Ferencz Zsolt, T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár) 2010. június 4.„Ne féljetek, nem megyünk haza!” – Hová jutottunk Trianon óta?A magyar megosztottság és egymásra találás 90 esztendeje A trianoni diktátum legfontosabb következménye, hogy a történelmi Magyarország megszűnte, az ország kétharmadának elcsatolása következtében létrejönnek azok a kényszerközösségek, melyekre ma azt mondjuk, „külhoni magyarok” – fogalmaz Bárdi Nándor történész. Az ő segítségével próbáltuk áttekinteni a békediktátum óta eltelt időszakot mind a határon túli magyarság, mind az anyaország szemszögéből. Trianon értelmezése, szemlélete már a létrejöttének pillanatától eltér határon túli és magyarországi nézőpontból: Brassóból vizsgálva ezt a helyzetet más a történtek értelmezése, mintha Budapestről állapítjuk meg, mi történt – szögezi le Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Kisebbségben Magyarországról nézve Trianon alapvetően az ország területi vesztesége, míg kisebbségi szempontból a közösség létrejötte kapcsolódik ehhez az eseményhez – folytatja a kutató, aki Kolozsváron is rendszeresen tanít. – Ezek ugyanis egy politikai döntés, nem pedig valamilyen társadalomtörténeti folyamat során létrejött közösségek. E kényszerközösségek mint sorsközösségek 90 év alatt vállalt, regionális közösségekké váltak, s ez a magyar nemzetfelfogást is meghatározza. A külhoni magyar látószög némiképp eltér a hazaitól. A kisebbségi magyar közösségeket az anyanyelv és a kultúra szervezi, így sokkal „nemzetesítettebb” közösségek, a nemzeti kultúrának fontosabb szerepe van, mint Magyarországon. Míg a magyarországi népesség jelentős részének az ország a haza, s az állampolgársághoz köti ezt a fogalmat (bár folyamatosan nő azok száma, akik a határon túli magyarokat is a nemzet részének tartják), s a haza és az ország fogalma az anyaországban összekapcsolódik, a határon túliak a szülőföldből, a „kis tájból” indulnak ki, ehhez kötődik a magyar kultúra. Ez a virtuálishaza-felfogás a magyar médiatér használatán keresztül lesz valóságossá, integrálódik Magyarországhoz. Külön kérdés az, hogy a külhoni magyar világok termelte kultúra, ismeretek mennyire épülnek be ebbe a közös médiatérbe. Bárdi rámutat: a 2004. decemberi népszavazás azért volt nagy hatással a külhoni magyar közvéleményre, mert az a hazafelfogásból elvárt emancipáció, hogy ők a létező magyar kultúra részesei, és az anyaországban sem idegenek, elutasításra talált. Legalábbis így élhették meg a szomszédországi magyarok. Az adófizető és az áldozat konfliktusa Az egyenlőtlen helyzetből adódnak a magyar–magyar konfliktusok. Vannak, akik magyar állampolgársággal bírnak, Magyarországon élnek, magyar kulturális állami intézményrendszert használhatnak, s van egy 2 millió 400 ezres csoport, melynek tagjai kisebbségi léthelyzetben maguknak teremtik meg ezt az intézményrendszert, s nem rendelkeznek azzal a kulturális esélyegyenlőséggel, mint a magyarországiak. Előáll az adófizető és az áldozat konfliktusa: Magyarországról jön a támogatás, a hazai intézmények próbálnak élni a kompetenciával, hogy ők döntenek ezekről a helyzetekről. Vita alakul ki, hogy az adott közösség nem tudja-e jobban eldönteni a támogatás sorsát. Ki a „magyarabb magyar”? Némi kompenzálás is előfordul: amikor a határon túliak próbálják nemzetesítettségben, hitelességben, kulturális örökséghez való viszonyukban felülmúlni a magyarországiakat. Ennek egyik jellemző kifejezése a „tápos” – azaz művi, mesterkélt, nyámnyila – kritikus megnevezés, ahogy Kárpátalján vagy Erdélyben nevezik az anyaországi magyarokat. A Balázs Ferenc Intézet korábbi kutatásai szerint, hogy miképpen látják a határon túliak az anyaországi magyarokat, két fontos sztereotípia alakult ki. Az egyik, hogy a magyarországiak „gőgösek, ridegek, számítóak”. A másik egyfajta mintakövetést jelez, eszerint a hazaiak civilizáltak, kulturáltak. A felvidékiek a legelfogadóbbak, a kárpátaljaiak a legelutasítóbbak Magyarországgal kapcsolatban, míg az erdélyieknél és a vajdaságiaknál fele-fele arányban oszlik meg a fent megadott két nagyobb megítéléstípus. A revíziós politika Korszakonként markánsan különböző az érem másik oldala, hogy miképpen reagál a megcsonkított, a magyar államiságot jogfolytonosságában továbbvivő ország a békediktátumra és következményeire – derül ki a kutató válaszaiból. A két világháború között egyértelmű volt a revíziós jövőkép: ez egyrészt külpolitikai stratégia volt, másrészt az egész Horthy-korszak legfontosabb legitimációs ideológiája. Eszerint mindent, a társadalmi programokat, a belső ellentéteket, az ország gazdaságpolitikáját a revízió érdekeinek kellett alárendelni. A revízió célját végig nem tisztázták: lebegtették, hogy a történelmi Magyarország visszaállítása vagy az etnikai határok szerinti új határvonalak meghúzása a cél. A legfontosabb kérdés az volt, amit Jancsó Benedek fogalmazott meg: ha el is vesztette a magyarság területi integritását, kulturális integritását meg kell tartania annak érdekében, hogy egy későbbi békeszerződés során érvelni lehessen a magyar demográfiai, gazdasági pozíciókkal. A korabeli magyar külpolitika egyik alapelve pedig az volt, hogy a szomszédsági kapcsolatok csak akkor rendezhetők, ha a kisebbségi kérdésben is van előrelépés. Más helyzetet teremtett az 1938–1944-es időszak, a visszacsatolások korszaka. Maradtak magyar kisebbségek a vissza nem tért területeken, s Magyarországra is nagy számban kerültek más nációbeli népcsoportok. Szlovákia vonatkozásában a reciprocitás elve működött: a magyar kisebbségeknek adott intézményi jogokért cserébe a szlovákiai magyarok is hasonló elbírálásban részesültek. Ez Romániával kapcsolatban nem igazán működött, ott sokkal inkább túszhelyzet alakult ki a két közösség között. Észak-Erdélybe egymillió román került vissza, Dél-Erdélyben pedig ott maradt mintegy 100-150 ezer magyar. A visszacsatolt területeken mindenütt a magyarországi közigazgatást vezették be, de Észak-Erdélyben továbbra is fenntartották a kisebbségi korszakban létrehozott regionális és a nemzeti alapon szervezett intézményeket – ilyen volt az EME, az EMKE, az EGE vagy a szövetkezeti központok. Az erdélyi elit egyfajta mintaterületnek tartotta a régiót. Létrehozták az Erdélyi Pártot, próbálták nem beengedni a magyar pártokat, s az észak-erdélyi románsággal szemben igyekeztek egységes tömbként megjelenni. A nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében alapvetően nem nemzetiségi autonómiában gondolkodtak, mint 1940 előtt, hanem az 1868-as nemzetiségi törvény továbbfejlesztésében, tehát a nyelvi jogokban és az egyházi autonómiában, például magyarok vezette, román nyelvű helyi közigazgatásban és oktatásban. Ezzel együtt Dél-Erdély megszerzéséről sem mondtak le. A háború utáni rendezéssel kapcsolatban pedig mind román, mind magyar részről készültek lakosságcseretervek. Ez akkoriban a kérdés egyik rendezési módjának tűnt. Eszköztelenül A következő, 1944–1948 közötti időszakban a magyar kormányzat eszköztelen volt ezekben a kérdésekben. Még csak kisebbségvédelmi garanciákat sem tudott elérni a béketárgyalásokon. Az, hogy nem telepítettek ki nagyobb magyar tömböket a felvidékieken kívül, többek között annak köszönhető, hogy Magyarországon ez komoly belpolitikai gondokat jelenthetett volna. Másrészt Romániában a szovjetek egyik legfontosabb ütőkártyája volt, hogy lebegtették Észak-Erdély hovatartozását. Így sikerült elérniük, hogy 1945-ben Petru Groza vezetésével baloldali kormányt nevezzenek ki, amely 1948-ra fölszalámizta a polgári erőket. Egy ideig még küldözgetett az anyaország pénzt a kolozsvári egyetem fenntartására, a kisgazdapárt is próbálta a szövetkezeti mozgalmat segíteni Erdélyben. Ezek azonban már nem tudták befolyásolni a folyamatokat. Az internacionalista zsákutca Az ötvenes évektől a hatvanas évek közepéig tartott az automatizmus kora. A magyar kormányzat úgy gondolkodott, hogy egy adott ország belügye a nemzetiségi kérdés. Arra számítottak, hogy a szocializmus automatikusan meg fogja oldani ezeket a problémákat az osztályharc lezárultával. Csakhogy leereszkedett a vasfüggöny nemcsak nyugatra, de a környező szocialista országok felé is. A nyilvánosságra nem kerülő pártvezetői tárgyalásokon állandóan napirenden volt a kérdés, elsősorban Románia esetében. A kommunista párt vezetésében ebben az időszakban egyébként felülreprezentáltak, Rákosit is beleértve, a határon túlról származó politikusok. A hatvanas évek közepétől kezdődő, Kádár által fémjelzett korszakban a keleti blokkban jellemző, hogy elfogy a szocialista országok legitimációs tartaléka Sztálin halála és a XX. kongresszus után. Szinte minden országban megjelenik a nemzeti érdek, a nemzeti függetlenség fokozott hangoztatása mint politikai legitimációs ideológia. Ezalól két ország kivétel. Egyrészt az NDK, ahol a függetlenség kérdéséhez az NSZK árnyékában elég nehéz lett volna hozzányúlni, másrészt Magyarország, ahol 1963-ig ültek az ’56-osok, illetve Kádár rendszerének ideológiája más típusú nemzeti érdeket hordozott magában. Kádáréknak egyfajta plebejus nemzetfogalma volt: a nemzeti érdekek helyett az életszínvonal biztosítására került a hangsúly. Románia a Varsói Szerződés esetében ellenállt a tömbben való politizálásnak, a KGST vonatkozásában pedig annak a nemzetközi munkamegosztásnak, amely mezőgazdasági és nyersanyagtermelő szerepben konzerválhatná. Ebből adódott, hogy amikor a Szovjetunió és Románia kapcsolataiban fölmerült a hatvanas évek második felétől Besszarábia kérdése, Magyarországon bátrabban fogalmaztak a határon túli magyarok ügyében. S ezek a problémák 1968 után Csehszlovákiában, a hetvenes évek első felétől Romániában egyre súlyosabbakká váltak. Magyarországon pedig a párt és az elitcsoportok alkurendszerében nyomásgyakorló csoportosulások alakultak ki, így például aktivizálódott az Írószövetség, a népi írók sora. A határon túli magyarok kérdésével 1966–1968-tól rendszeresen foglalkozott az MSZMP KB agitációs és propagandabizottsága. Különböző jelentések készültek a szomszédos szocialista országokkal működő kulturális kapcsolatokról, az ott élő magyarok helyzetéről, intézményi viszonyairól. 1976-ban MSZMP politikai bizottsági határozat születik, amely a lenini nemzetiségpolitikai normák szerint értékeli az egyes országok magyarságpolitikáját. Úgy ítélik meg, hogy Kárpátalján a legjobb a helyzet, ezenkívül Jugoszláviában jó a helyzet. (Itt fogadták el egyedül a Magyarországról kezdeményezett „kettős kötődés” és a nemzetiségek „híd” szerepére vonatkozó retorikát.) Csehszlovákiát az oktatási kérdések és a történeti viták miatt problematikusnak tartották. Romániában pedig kifejezetten úgy értékelték, hogy ott eltérnek a marxista–leninista nemzetiségpolitika normáitól. A kulturális nemzetfogalom Különböző próbálkozások történtek a romániai kapcsolatok rendezésére, de 1977-ben a nagyváradi találkozó nyomán kiderült, hogy ez a magas szintű találkozókra építő politika sem működik. Nyílt konfliktussá vált a Románia és Magyarország közti viszony, mikor a nyolcvanas évek elején nyilvánvalóvá vált a romániai gazdasági válság. A társadalmi homogenizációra épülő romániai politika külső-belső ellenségként konstruálta a magyarságot és Magyarországot. Magyarország óhatatlanul belekerült ebbe a konfliktusba, hiszen a nyolcvanas évek közepén tömegessé vált a romániai magyarok áttelepülése és a tiltott határátlépés. A 80-as években Szűrös Mátyás, Tabajdi Csaba, Szokai Imre, Őszi István vezetésével megjelent egy olyan, az MSZMP KB külügyi apparátusában dolgozó csoport – Moszkvából visszatért diplomaták –, akik a magyar kisebbségi kérdés nemzetközi felvetése irányába, a kulturális nemzetfogalom felé mozdultak el. A határon túli magyarokkal való kapcsolattartást pedig a magyar külpolitika egyik legfontosabb feladatának tartották. A dologban közrejátszott, hogy míg a népi írók, akik szintén kiemelt fontosságúnak látták e kérdést, kulturális, demográfiai problémának látták a határon túli magyarok ügyét, addig a harmadik, a határon túliakkal foglalkozó csoport, a demokratikus ellenzék elsősorban emberi jogi kérdésként kezelte, s egyik legfontosabb témájává vált a magyarországi szegénység mellett a határon túliak ügye. Magyarságpolitika A Kádár-rendszer bukásával, 1988–1989-ben bekövetkezett a magyarságpolitika intézményesülésének időszaka. A Németh-kormány alatt létrejött a Nemzetiségi Kollégium, majd az Antall-kormányzat időszakában megalakult a Határon Túli Magyarok Hivatala. Ez a hivatal különböző felügyeleti szervek mellett 2006-ig működött, amikor létrehozták a Miniszterelnöki Hivatalon belül a kisebbségi és nemzetpolitikai szakállamtitkárságot. Az 1990 utáni időszakban az alapvető jövőkép a társnemzeti státus megszerzése volt a határon túli magyarok számára. Erről viszont a 90-es évek közepére kiderült, hogy nem működik, sem az európai nyomásgyakorlás, sem a szomszédos országokkal való megegyezés nem hozza létre a különböző szintű magyar nemzeti autonómiaintézményeket. Egy másik kísérlet volt a kisebbségi magyar pártok részvétele az adott országok kormányzati politikájában a kilencvenes évek közepétől. Ez nagyon sok eredménnyel járt, de sehol sem jutott el külön kisebbségi törvény létrehozásáig. Ellenben a volt Jugoszlávia utódállamaiban felülről létrehozták a kisebbségi magyar nemzeti tanácsokat. Mikor 1996 környékén kiderült, hogy Magyarországnak egyfajta geopolitikai előnye van a térségben, és valamiféle megoldást kell találni a schengeni határ-ellenőrzési rendszer bevezetése utáni kapcsolattartási problémákra, akkor jelenik meg a státustörvény elképzelése. Ez a koncepció azt célozta meg, hogy a határon túli magyarok jogilag és egyénileg is megragadhatóvá váljanak. A státustörvénnyel járó kedvezményeket úgy képzelték el, mint egy olyan katasztert, amely révén pontosan lehet tudni a kedvezményezettek körét, a kedvezményeket pedig tovább lehet fejleszteni. Ennek a kedvezménytörvénynek a zsákutcájaként jelent meg, a működésképtelenségét jelezve, a kettős állampolgárság igénye – összegzi a jelenleg kialakult helyzetet Bárdi. Ürügy a kisebbségek problémáinak felvetése A 90-es évek elejétől kezdve a határon túli magyarok kérdése bizonyos értelemben virtualizálódott, mintegy ürügyként jelenik meg – jelzi kérdéseinkre a kutató. Már az MDF szétszakadásakor a kirobbanó Csurka–Antall-konfliktus látszólagos ürügye az ukrán–magyar alapszerződés volt. Gyurcsány Ferenc számára a népszavazás lehetőség volt arra, hogy megmutassa, Orbán Viktor legyőzhető. 1996-ban Orbán a jobboldal egységét, az MDF, a kisgazdapárt és a Fidesz koherenciáját az alapszerződés vitájában tudta megteremteni, amikor történeti távlatba emelte, hogy vajon az alapszerződés megoldja-e a kisebbségek problémáit és Trianon kérdését. A magyar politikában, s ez akár a jelenlegi, a határon túliak állampolgárságának elnyerését könnyítő és kiterjesztő jogszabályra is vonatkozik, általában valamilyen más politikai folyamatnak van alárendelve, valamilyen pártpolitikai érdekharc áll a magyar kisebbségek adott ügyének, problémájának a felvetése mögött – summázza a kérdés aktuálpolitikai jelentéseit Bárdi Nándor. Udvardy Zoltán MNO.hu 2010. augusztus 19.Előadás a magyarságrólDr. Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének kutatója tegnap, az RMDSZ szatmárnémeti székházában a Szent István Kör meghívására tartott előadást. Ennek során számba vette a vesztes világháborúk következményeképpen elszakított magyar nemzetrészek körében végbement legfontosabb társadalomtörténeti folyamatokat, egészen napjainkig. Beszélt a kisebbségi elitek társadalomképéről, illetve a kisebbségben élő magyar „kényszerközösségekről“ általánosságban kialakult képről, valamint ezek változásairól. A tudományos igénnyel, sok-sok számadat felhasználásával összeállított előadásban felvázolta a népességfogyás folyamatát, rávilágítva ennek főbb okaira, például az elvándorlásra vagy az asszimilációra. Mint kiderült, a Kárpát-medencei, kisebbségben elő magyar közösségek közül a legkisebb (12 százalék körüli) az erdélyiek körében a vegyes házasságban élők aránya, és szintén a romániai magyarok körében a legalacsonyabb a többes etnikai kötődéssel rendelkezők aránya. Míg nálunk ez 12,6 százaléknyi (akiknek fele Arad, Temes és Máramaros megyékben él), addig Felvidéken 20, Délvidéken pedig 28 százalékot mutat. A magyar-magyar kapcsolatokról szólván kitért a kettős állampolgárságra is, hangsúlyozva, hogy a határon túliakat érintő problémák Magyarországon mindig belpolitikai kérdésekhez kötődve jelentkeznek, így gyakran a pártok közötti csatározások egyik eszközévé válnak. Ez történt a kettős állampolgárságról szóló népszavazással is. Az MSZP-ben 2004 őszén hatalomra került Gyurcsány Ferenc a „nem“-mel való szavazásra buzdítás révén alkotott magának saját politikai közösséget, illetve ennek révén próbálta bizonyítani, hogy Orbán Viktor legyőzhető, és ő az az ember, aki ezt meg tudja tenni. Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti) 2010. augusztus 26.Mi történt 1989 decemberétől 1990 májusáig?Ismeretlenek tüntették el az iratanyag egy részét, egyesek máig ódzkodnak mesélni az egyes településeken történtekről: a 89-kutatás résztvevőivel beszélgettünk. A hiányos dokumentumok és a máig az emberekben élő félelem is akadályozza az 1989 végén és 1990 elején több erdélyi városban történtek rekonstruálását, az egyesek által forradalomnak, mások szerint puccsnak nevezett eseménysor kapcsán. Idén indult a Kisebbségkutató Intézet és a Progress Alapítvány közös kutatási projektje a '89-es események kapcsán Bárdi Nándor történész kezdeményezésére. A kutatás többek közt azt célozza, hogy a még meglévő dokumentumokat – újságokat, plakátokat, fényképeket, videó- és hangfelvételeket, iratokat, jegyzőkönyveket stb. – összegyűjtse, és ezek alapján rekonstruálja az 1989 végétől 1990 májusáig történt események kronológiáját, elsősorban a romániai nemzeti kisebbségek szemszögéből. A különböző városok a temesvári események visszhangjára reagálva mind-mind megélték a maguk „kis forradalmait”; több helyen is halálos áldozatokat követeltek az események, lincselések is voltak. Ebben az öt hónapos intenzív periódusban alapították meg a Nemzeti Megmentési Front helyi szervezeteit, az RMDSZ-t, a MADISZ-t, illetve számos kisebbségi szervezetet is. A marosvásárhelyi etnikai konfliktus, a fekete március kihatott más településekre, az ottani magyar-román viszonyokra. Ennek visszhangjára, illetve a máig tisztázatlan, háttérben folyó események, szerepek felderítésére is fókuszál a kutatás; a vizsgált periódus záróeseménye az első szabad választás 1990 májusában. A kutatás során a fontosabb erdélyi városokban, municípiumokban, ahol jelentős számú kisebbség él, egy-egy helyi kutató igyekszik összegyűjteni a fellelhető dokumentumokat. Gondot jelent, hogy több erdélyi városból is a kilencvenes évek elején ismeretlenek elvitték felsőbb utasításra a Nemzeti Megmentési Front irattárát. „Elsősorban magyar szempontú kronológiák készülnek, de igyekszünk a jelentősebb kisebbségekre is odafigyelni, elsősorban Temesváron, Aradon, Szatmáron, Nagyváradon, Nagybányán, ahol több nemzetiség is együtt él. Elsősorban megyeközpontokat választottunk, illetve van néhány olyan kisebb város, amely bár nem megyeközpont, de fontos, hogy megjelenjen. Remélhetőleg sikerül a 89-es események magyar értelmezését is bevinni a román történeti diskurzusba” – vázolta az elképzelést Gidó Attila, aki Novák Csaba Zoltánnal együtt kutatásvezetőként koordinálja a helyi kutatók munkáját. A kutatás kiemelten figyel arra, hogyan vesznek részt már a kezdetektől vagy lépnek be utólag a kisebbségek képviselői a hatalmi struktúrákba. A dokumentumokból összeállt településspecifikus kronológiákat ezért interjúkkal is kiegészítik, amelyeket a helyi kutatók olyan személyekkel készítenek, akik cselekvő részesei voltak az eseményeknek a szóban forgó időszakban. Azokban a városokban – eddig összesen 13 településen –, ahol már tavasztól dolgoznak a helyi kutatók a témán, már elkészült az eseménykronológia. „A kutatás első fázisából néhány érdekességet már megállapíthatunk, bár természetesen ezt nem tekinthetjük végeredménynek, hiszen a történelemről való vélekedés szubjektív dolog. Kísérleteztünk az események szakaszolásával, és úgy gondolom, nemcsak az általam kutatott Marosvásárhely esetében érvényes ez, hanem a többi városnál is” – magyarázta kérdésünkre Novák Csaba Zoltán. „Négy szakaszt azonosíthatunk be: a temesvári eseményektől a Ceaușescu-házaspár meneküléséig tartana az első, december 16-22. között. Van egy nagyon rövid időszak, az új hatalmi szerkezet kiépülése december 22-től körülbelül január elejéig. A december 29-től február elejéig tartó időszakot a Nemzeti Megmentési Front határozza meg, majd február elején alakulnak meg a nemzeti egység ideiglenes tanácsai, amelybe már a Fronton kívüli szervezetek is beépülnek: újjászervezett politikai pártok vagy frissen alakult szervezetek. A Nemzeti Ideiglenes Tanács tevékenysége egészen a májusi választásokig alkotja a negyedik időszakot” – mondta. Forradalom volt-e vagy puccs 1989-ben? „Én úgy látom, kettős folyamat találkozik valahol térben és időben. Semmiképp sem hanyagolható el a népmozgalmi része, nagyobb erdélyi városokban – Temesvárhoz hasonlóan Kolozsváron, Szebenben, Brassóban, Marosvásárhelyen – még a diktátor bukása előtt is van nagyobb tömegmegmozdulás, illetve több esetben számos halálos áldozatot követelő beavatkozás a hadsereg részéről. Mindenképp van tehát forradalmi tömegjellege az eseményeknek” – tette hozzá. Ebben az időszakban nagy a kádermozgás; január végére, február elejére olyan struktúra alakul ki, amely gyakorlatilag alárendelt Bukarestnek. Ám azelőtt viszont napokra megszűnik a központi hatalom befolyása, a Securitate visszahúzódik, a régi pártstruktúrák szétesnek, gyakorlatilag az egyedüli erő a hadsereg. „Egyre többen látják úgy bukaresti szemszögből is kutatók, hogy a hadseregnek nagyon fontos szerepe volt, sokkal fontosabb, mint gondolnánk. Merem állítani, gyakorlatilag a hadsereg döntötte el, melyik legyen az az új politikai struktúra, amely Romániát a változás útján viszi. Ők fogadják el az Iliescu által vezetett új hatalmi struktúra működését, éspedig azért, mert ennek a csoportosulásnak van olyan praxisa, amely lehetővé teszi, hogy az állam működése gyakorlatilag folytatódjon. Nagyon sokan a nomenklatúra tagjai voltak a 60-as, 70-es években, majd valamilyen ok miatt a Ceaușescu-féle pártvezetésből kikerültek” – magyarázta Novák. A székelyföldi városokban egyértelműen magyar szervezésben alakulnak ki az új hatalmi struktúrák. Marosvásárhely érdekessége, hogy ellentétben a többi nagyobb erdélyi várossal, ahol a magyarság viszonylag későn, december 22. után épül be a hatalmi szerkezetbe, itt párhuzamos struktúrák alakulnak ki. A hadsereg minden más nagyobb városban uralja a helyzetet, Marosvásárhelyen azonban az első napoktól kezdve Király Károly révén egy erős magyar mag alakul ki. Novák Csaba Zoltán szerint ez a kettős hatalmi megosztás a fő oka annak, hogy később az indulatok elszabadulnak, nem sikerül stabilizálni a helyzetet. Néhány kronológiakészítővel az általuk kutatott városokban tapasztalt helyi specifikumok kapcsán a szelterszi társadalomtudományi táborban beszélgettünk, miután a kutatásvezetők bemutatták a projektet a tábor résztvevőinek. Kolozsváron rengeteg halálos áldozatot és sebesültet szedett a forradalom. A magyarság szinte az első percektől képviseltette magát a hatalmi struktúrákban, a politikai, egyházi és diákszervezetek révén is – mondta el kérdésünkre Fodor János történész. A fekete március után, főleg mivel időközben itt is megalakult a Vatra Românească, érezhető volt egy etnikai konfliktus kiéleződése, amelyet azonban sikeresen csillapítottak a városban – tette hozzá a kolozsvári kronológia készítője. A kutatónak szerencsére rendelkezésére álltak a Kolozsvári Rádió korabeli hangfelvételei, az írott sajtó archívuma is megvan. Hátravan még az egyházi, RMDSZ-iratok átvizsgálása. Bár a kutatók nagy része fiatal, és mondhatni gyerek vagy kamasz volt a szóban forgó események idején, Fodor János nem tapasztalt emiatt akadályokat, nem akarták „megmondani neki a tutit” azok, akik felnőtt fejjel érték meg 1989-et. „Mindenhol segítőkész emberekre találtam, különösebb magyarázkodás nélkül sikerült megszereznem a kívánt dokumentumokat, remélhetőleg ez nem változik az adatgyűjtés további fázisaiban sem” – mondta a Transindexnek. Szatmárnémetiben teljesen békésen zajlott le a forradalom, egy tüntetés volt december 23-án. Megyei és városi szinten is a hadsereg volt az, amely minden fontos tisztséget és pozíciót betöltött, a magyarság képviselőinek csak december végén sikerült bekapcsolódniuk a Nemzeti Megmentési Frontba – mondta el a Transindexnek a szatmári kronológia készítője, Sárándi Tamás. 1990 februárjában a magyarság helyi vezetői megelégedetten nyilatkoznak az elért eredményekről, teljesen békés átmenetként zajlik a magyar nyelvű oktatás visszaállítása, a Kölcsey Ferenc Gimnázium már januárban megkezdi működését. Március elején azonban helyi szinten is megalakul a Vatra Românească, nekik „köszönhetően” zajlik le Erdélyben a Marosvásárhely után a második legnagyobb összetűzés március 15. kapcsán, és a békés folyamat megtorpan – tette hozzá. Szatmárnémetiben igen nehéz összegyűjteni a dokumentumokat, nemhogy a Front irattára, de még a helyi újság korabeli lapszámai sem voltak fellelhetőek. Ami maradt, az az RMDSZ-nél fellelhető csekély anyag – sorolta a buktatókat a kutató, felhívva a közvélemény figyelmét, hogy akinek birtokában van bármilyen kordokumentum, bocsássa rendelkezésre, ezzel is segítve az események megértését. Hargita megyében ebben az időszakban elég sok lincselés történt, így Székelykeresztúron is – itt egy rendőrt öltek meg a tüntetők. Itt is megalakultak a Front, az RMDSZ helyi szervezetei, érdekességként pedig a Székely Ifjak Fóruma, amelynek képviselője később be is jutott a parlamentbe – mesélte Vass Réka. A kisvárosban megoszlanak a vélemények, hogy népfelkelés történt-e, vagy – mint ahogy sok vezető beosztású ember gondolja – megrendezték a „forradalmat”. „Azt tapasztaltam, hogy az emberek készségesek egy bizonyos pontig, érdeklődéssel fogadnak, hiszen ez a témát senki nem kutatta eddig Keresztúron. Ám van egy pont, ahol egyszer csak bezárulnak a kapuk, nem hajlandók se nyilatkozni, sem pedig forrásokat vagy anyagokat a rendelkezésemre bocsátani. Arra szoktak hivatkozni, hogy ha nem is ők, de a családjuk veszélybe kerülhet. Én próbálom mindenkivel tisztázni, hogy nem igazságot tenni jöttem, és nem értékítéleteket megfogalmazni, a kutatásnak ugyanis nem ez a célja. Minden alkalommal hangsúlyozom a Kisebbségkutató Intézet diszkrécióját, azt, hogy ezek az anyagok kutatók számára lesznek hozzáférhetőek” – mondta a helyi kronológia készítője. Kézdivásárhelyen Miklós Katalin készíti a kronológiát. Itt is egy lincselés áll az események középpontjában: Aurel Agache őrnagyot megölik, és a milícia épületét is felgyújtják 1989-ben. Mivel egy román nemzetiségű személy hal meg, a későbbiekben a román hatalom, illetve egyes politikai pártok támogatásával sikeresen kreálnak belőle etnikai ügyet. Miközben máshol az országban a hasonló lincseléseket vagy nem vizsgálják ki, vagy a tettesek általános amnesztiát kapnak, Kézdivásárhelyen öt embert vádolnak. „Az ügynek máig ható következményei vannak, a népharag áldozatául esett őrnagy halála után fotók és tanúvallomások alapján összeállítanak egy vádiratot, amit 1997-ben véglegesítenek, 1999-ben pedig ítélet születik a feltételezett elkövetők ellen. Akik nem menekülnek el, 4-7 évi börtönbüntetést kapnak, illetve pénzbeli kártérítés kifizetésére kötelezik őket. Ám 2002-ben is perek sorozata indul. Végül Strasbourgban mindkét félnek – a vádlottaknak és az ifjabb Agache-nek is – kártérítést ítélnek meg, előbbieknek azért, mert diszkriminatív módon volt összeállítva a perirat, a családnak pedig az ítélet miatti késedelemért” – foglalta össze röviden Miklós Katalin. Nagybányán a hatalomátvétel aránylag békés zajlott. December 23-án nagy tömeg gyűlt össze a város központjában, melynek tetemes részét a környék vállalatainak munkásai adják, és bár az indulatok elszabadultak a megyeháza „bevételénél”, az eseményeknek nem volt súlyosabb sebesültje. A közigazgatási szervekben a katonaság hangsúlyos jelenléte tapasztalható – vázolta kérdésünkre az eseményeket a nagybányai és zilahi kronológia készítője, Kiss Ágnes. A nagybányai fejlemények különlegessége a bányaipari alkalmazottak részvétele, akik tüntetéseket és sztrájkokat szerveznek; követeléseiket Bukarest fokozatosan teljesíti (például béremelés, különböző juttatások). Hálájukat a Nemzeti Megmentési Front és Iliescu-párti tüntetéseken való részvétellel fejezik ki több alkalommal is. További érdekesség, hogy korán megalakul a környezetvédő mozgalom, tüntetéseket és aláírásgyűjtést szerveznek a környezetszennyező anyagokat kibocsátó gyárak ellen. Még december folyamán megalakulnak Máramaros megyében a magyar és német kisebbségi szervezetek, februárban pedig az ukrán (RUSz). Jelentős többségi-kisebbségi konfliktusra nem kerül sor. Zilahon a hatalomátvétel teljesen békésen zajlott. A rendőrség, katonaság, Securitate villámgyorsan átállt. Jelentős többség-kisebbség konfliktusra nem került sor, bár provokációnak minősíthető események akadtak. Például március 15-re virradó éjszaka ismeretlenek festéket öntenek a zilahi Wesselényi-szoborra – foglalta össze Kiss Ágnes. A zilahi kutatást akadályozza, hogy nyoma veszett a megyei Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front iratanyagának; elkallódott az a pár múzeumhoz beküldött élménybeszámoló is, amelyek Cornel Grad történész, Gheorghe Şişeşteanu szociológus és Bajusz István muzeológus felhívására érkeztek. A tervek szerint a kronológiákat önálló kötetben jelentetik meg jövőre, illetve egy konferenciát is szerveznek ebben a témában. A kutatás anyaga várhatóan az interneten is elérhető lesz majd az Adatbankban. Bakk-Dávid Tímea. Transindex.ro 2010. szeptember 2.Hűbérbirtok?Szent István királyunk ünnepén Szatmárnémetiben járt és előadást tartott Bárdi Nándor, az ismert pesti történész és kisebbségkutató. A kettős állampolgársággal kapcsolatos fejtegetését annak hangsúlyozásával kezdte: ha eddig nem tudtuk volna (sokan tudtuk!), vegyük tudomásul, hogy „ez a történet” nem rólunk, határon túli magyarokról szól, hanem Magyarország belső gondjairól, identitáskereséséről Most is, hogy a Fidesz-kormány megadta, és akkor is erről szólt, amikor Kovács László, az MSZP elnöke a 2004-es népszavazáskor azzal riogatta a választókat, hogy huszonhárommillió román özönli el Magyarországot. A közvéleménnyel sikerült elhitetni, hogy a szocialisták támogatói az állampolgárság megadása ellen, a fideszesek pedig mellette voksoltak Bárdi szerint a valóság összetettebb, mert az MSZP-szimpatizánsok 32 százaléka mellette, ugyanakkor a fideszesek 20 százaléka ellene szavazott. Ebből következik, hogy nem lehet csak egy párt nyakába önteni a szégyenlevest. A történész külön felhívta figyelmünket: ne legyenek illúzióink, Magyarország nem fogja, mivel nem tudja megoldani a határon túli magyarok problémáit. Ebből az következik: a helyzet kulcsa részben a mi kezünkben, részben a nemzetközi támogatottságban van. S akkor mit tapasztalunk? Némelyik fideszes úgy próbálja beállítani, azt sugallja, hogy ők az erdélyi magyarok soraiban is rendet tesznek Az elmúlt napokban annyit idézték a lapok Kövér László egyik ide vonatkozó mondását, hogy már a klasszikusok sorába emelik. Az Országgyűlés friss elnöke, aki elszólásairól már korábban híressé vált, a gyergyói EMI- táborban, amely jobbikosokat és más szélsőségeseket sem nélkülözött (ám akkor Kövér mit keresett ott?!) azt mondta, hogy pártja most dolgozza ki, miként viszonyuljon az erdélyi magyar szervezetekhez, s most határozza meg, hogy melyiknek milyen szerepet és feladatot szán. Jól értették: feladatot! Mert hát mi ugye a Kövér hűbérbirtoka vagyunk, csupa lüke, elmebajos, tehetetlen emberek, akiknek halvány gőzük nincs, hogyan kell politizálni, kivédeni a román huncutságokat. Ezt sokkal jobban tudják a Rózsadombon lakó, románul egy kukkot nem tudó, velük soha nem élő budapesti politikusok. Nem tudni, a jó ideje Brüsszelben élő európai parlamenti képviselőnkön kívül kik lesznek a kivételezettek. Tartunk tőle: a Jobbik itteni képződményei is, különben miért mutatkozott fideszes képviselő nem csak Gyergyóban, de Szatmár megyében is egy olyan rendezvényen, amelyet Vona Gábor neve fémjelzett? Mert ugye, más a mérce Pesten és más Gyergyóban... Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. október 8.A jelent meghatározó múltNovák Csaba Zoltán történész kutatásainak vezérelve a kezdetektől: valós kérdésekre valós válaszokat kapni Beszélgetőtársunk 2004 óta a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi, Gheorghe Şincai nevét viselő intézetének munkatársa, jelenkorra szakosodott kutatója. Mint interjúnkból is kiderül, úgy látja, a közelmúlt sokkal jobban érdekli a társadalmat, mint az ókor vagy a középkor. Talán azért van ez így – vallja –, mert ami az utóbbi hatvan évben történt szűkebb környezetünkben, életünket ma is meghatározza. Hogyan indult a pályája? Kolozsváron végeztem az egyetemet 2002-ben, egy évet tanítottam a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban, majd három hónapot a 2-es számú általános iskolában, és 2004-ben sikeresen vizsgáztam a Román Akadémia marosvásárhelyi kutatóintézetébe. Egy jelenkor-kutatói állás volt meghirdetve, és mivel már egyetemista koromban kacérkodtam a kutatással, tehát komolyabban foglalkoztam ezzel a kérdéssel, szinte azt is mondhatom, adott volt a pálya. Egy darabig párhuzamosan csináltam a két dolgot, majd fokozatosan feladtam a tanügyet a kutatás miatt, most pedig újrakezdtem, szintén párhuzamosan, de egy másik szinten, a Babeş-Bolyai történelem karán, óraadó tanárként. Még egyetemistaként szakosodtam a legújabb korra, és ezen belül is az 1945 utáni időszakra, amit sokan a kommunizmus időszakának is neveznek. Ezen belül van néhány apró vagy kevésbé apró téma, amelyek érdekelnek, elsősorban a romániai kisebbségek helyzete a kommunizmus időszakában, és ezen belül az időszaknak más különböző kérdései is. Kimondottan a kultúra alakulását követem figyelemmel, ezen belül is az ifjúsági kultúráét, az ifjúsági kultúra és a kommunista diktatúra viszonyát, azt, hogy milyen ifjúság-politikával foglalkozott a párt stb. A ’70-es, ’80-as években a történészképzés, főleg a magyar, nagy hiányt szenvedett, nem sok történészt termelt ki a magyar társadalom, és ’90 után ezt az űrt próbálta az oktatási rendszer betömni, ennek következtében számunkra, az új generáció számára történelmi lehetőségek adódtak, hogy az ember fiatalon, 20-30 évesen úgymond a pálya csúcsai felé törjön. Elég sokan próbálták megragadni ezt a lehetőséget. Egy generációs csoporttal indultam a ’90-es évek végén, többnyire a kolozsvári egyetemről kerültünk ki, de itt elsősorban Bárdi Nándor magyaroszági kutató, tanár nevét emelném ki, akinek a hatására nagyon sok évfolyamtársam, egyetemi kollegám próbálkozott a kutatással. Olyan perspektívát vázolt fel Bárdi, ami az akkor tudásra éhes fiataloknak nagyon érdekes és fontos dolognak tűnt, és kiderült azóta, hogy az is volt. A hatására többen is kutatásba kezdtünk és néhányan a pályán is maradtunk. Tehát mondhatom, hogy vagyunk, éppen elegen, viszont az intézményes keretek hiányosak, nagyon kevés a lehetőség. Én a szerencsésebbek közé tartozom, hogy hivatásosként végzem ezt, nincs más feladatköröm, csak a kutatás. Több pályatársamnak nem adódott meg ez a szerencse, nekik a kutatás mellett más munkával is kell foglalkozniuk, ami sok szempontból visszaveti munkabírásukat vagy a lehetőségeiket Miért éppen ez a korszak a legérdekesebb? Néha elemzem magamat és a pályámat, és úgy gondolom most: talán onnan is fakad ez a fajta érdeklődés, hogy már ifjúkorom, tehát középiskolás korom óta erősen reflektáltam az adott helyzetemre, próbáltam megérteni azt a közösséget, amelyben élek, és valószínűnek tartom, hogy ez a fajta érdeklődés vezérelt a történelmi korszak kiválasztásában is, hiszen a ’89 előtti időszak annyiban határozta meg, befolyásolta az életünket, hogy napjainkban is számos összefüggés van, ezt nem nekem kell részleteznem, mert ez köztudott, és egyrészt ez vezérelt, másrészt a kommunista ideológia megértése, szintén egy ifjúkori ábránd. A korszak végét még elkaptam, ’89-ben 14 éves voltam, tehát részben tudatosan éltem át néhány évet ebből a korszakból. Máskülönben az orosz irodalom és kultúra is régóta foglalkoztat, és az orosz történelemmel való ismerkedésem során automatikusan eljutottam a kommunista ideológiához. Nehezebb vagy könnyebb ezt a periódust kutatni? Részben nehezebb, részben pedig könnyebb, de ha mérlegre tennénk a dolgokat, akkor a könnyebb változat maradna felül. Tehát könnyebb olyan szempontból, hogy a források tömkelegével állunk szemben, nagyon sok megközelítési lehetőség van, a történelem az utóbbi időben sok más társadalomtudományi ágazattal került kapcsolatba, kölcsönhatásba. Másrészt pedig piacilag is sokkal fölkapottabb ennek a korszaknak a kutatása, éppen azért, mert nagyon sok szállal kapcsolódik a mostani életünkhöz, tehát azt is mondhatnám, csúnya szóval, hogy piacorientáltabb ez a korszak. Nehéz viszonylag, szintén a felsorolt okok miatt, hogy túl sok a forrás, nagyon nehéz szelektálni. Sokkal több forrás áll rendelkezésünkre, mint a középkor vagy ókor esetében, ezek között fel kell állítani a hierarchiákat, ezeket a forrásokat minőségileg is rangsorolni, elemezni kell, tehát bonyolultabb, mint más korszakok esetében. A másik az, hogy nincs meg az időperspektíva, tehát annyira közel van, nem telt el az a bizonyos mennyiségű idő, hogy a társadalom letisztult emlékkel tudjon visszanyúlni ehhez a korszakhoz. Úgy gondolom azonban, hogy összességében könnyebb és előnyösebb kutatni ezt. A történésznek nehéz-e kívülállóként szemlélnie a dolgokat, amikor olyan emberrel találkozik, aki megélt bizonyos eseményeket és nem tud objektíven viszonyulni azokhoz? Van a szakmának módszertana, és a történésznek tudnia kell a számos forrás között olyan egyensúlyt teremteni, amiből kirajzolódik a múltról egy bizonyos képe. Többen is érdeklődnek e korszak iránt. Ez azt jelenti, hogy divatos periódus? Igen, divatos is, viszont a társadalmat, most, az átmeneti időszakban is, politikai-gazdasági-erkölcsi válságban is nagyon érdeklik azok a szálak, amelyekből gyökerezik a mostani helyzetünk. Az emberek általában kíváncsibbak ezekre a történetekre, mint a korábbi időszakok történetére. Sok minden érdekli, hogyan választ a témák közül? Adott a korszak és ezen belül a részkérdések, ez persze attól is függ, hogy mennyire lefedett ennek a kutatása, hogy a kollégák milyen témákkal foglalkoznak ezen belül. A forrásoktól is függ, hogy mihez találok dokumentációt, de általában a belső késztetés az, ami ráirányít egy témára. Elkezdtem a doktori kutatásomat, a disszertációmban a romániai kisebbségek kérdésével foglalkozom, amit sok szempontból kimerítettem, de kutatás közben is figyelek mindig, van-e olyan téma, ami majd a jövőben kutatható, és folyamatosan keresem az új kérdéseket. Néha adódik a lehetőség, hogy ezek a belső motivációk találkoznak valamiféle intézeti vagy külső érdekkel, tehát van olyan intézmény vagy kutatási projekt, amelyik pont erre a kérdésre kíváncsi. Említettem, hogy a kommunizmus kialakulása is nagyon érdekel, és ezen belül például olyan kutatás is zajlik Magyarországon, amely a baloldaliság történetét próbálja megfogni, hogy mi az, hogyan jelentkezik az értelmiségnél, a baloldaliság mint eszme, és én nagy örömmel tudok egy ilyen kutatáshoz csatlakozni. Volt a családban késztetés, ami miatt a történelem felderítését választotta életcéljának? Gyermekkoromban nagyon szerettem a legendákat, a történeteket, szerettem ilyen jellegű műveket olvasni. Nem értelmiségi családból származom, de édesapámat érdekelték ezek a kérdések, ez biztosan hatással volt rám is, a ’80-as években sok más szórakozási lehetőség nem volt, és nagyon sokat olvastam. Ezek ez olvasmányaim olyan képzeletbeli világba repítettek, amelyben gyermekként nagyon jól éreztem magam. Aztán középiskolás koromban szembesültem azzal, hogy mi a legendás múlt és mi az, ami ténylegesen, módszertanilag feltárt, megkonstruált múlt, és eléggé demoralizáló volt a legendák bűvköréből lehuppanni a valóságba, de én sikeresen vettem ezt az akadályt, túléltem ezt a traumát, és innen kezdve úgy döntöttem, ezek a történetek érdekelnek engem a legendákon túl is, tehát a valós kérdésekre lehetőleg valós válaszokat kapjak. Novák Csaba Zoltán (1975, Nyárádszereda) Történész, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Kutatóintézetének tudományos munkatársa. Általános iskolai tanulmányait Nyárádszeredában végezte, a középiskolát a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben. 2002-ben diplomázott a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelem karán, 2005-től a bukaresti Nicolae Iorga Történeti Intézet doktorandusza. Több szaktanulmány szerzője, a kommunizmus bűneit vizsgáló Tismăneanu-bizottság munkatársa volt. Hamarosan megjelenik első tanulmánykötete, a Ceauşescu-korszak magyarságpolitikájáról. Ez hobbi is? Igen, mert élvezem és szeretem csinálni, néha annyira, hogy nehezen tudom összeegyeztetni a családi élettel, de ez főleg az első időszakban volt nehézkes, most már kialakult az egyensúly. Olvasmányaimat is meghatározza, olyan műveket olvastam az utóbbi időben, amelyek kapcsolódtak a szakmához, és így óriási hiányok támadtak a műveltségemben, úgyhogy most egy köteten dolgozom, és ha sikerül befejeznem az év végéig, akkor tervezek egy úgymond rövid szellemi szabadságot, amikor mást fogok olvasni, mert rájöttem, hogy sok esetben az egyetemi, a középiskolai olvasmányaimból élek, és ezt a fajta tudást fel kellene frissíteni, bővíteni. A román történész kollégáival milyen a kapcsolata? Két generációval tartom a kapcsolatot, és úgy érzem, sikeresen integrálódtam a román szakmai életbe. Egyrészt a tanáraimmal vagyok kapcsolatban, hiszen a doktori tanulmányaimat Bukarestben folytatom, lassan már a vége felé járok, a Román Akadémia Nicolae Iorga Történeti Intézetében végzem, és ott egy idősebb generációból kerülnek ki a mentoraim, és érdekes módon, annak ellenére, hogy ez a generáció viszonylag a korábbi időszakban, a ’60-as, ’70-es években szocializálódott, egyensúlyt sikerült találnom velük, közös szakmai nyelvet beszélünk, vannak kérdések, amelyekben nem értünk egyet, de ezt el lehet intézni szakmai viták keretében, és más probléma ezekből nem adódik. Ugyanakkor van egy másik generáció, azok, akik velem együtt indultak a pályán, akikkel azonos korosztályt képviselek. Még közelebbi szálak fűznek nagyon sok személyhez Bukarestben és Kolozsváron is, most már azt is elmondhatom, hogy többükhöz nemcsak szakmai, hanem baráti szálak is kötnek. Gyakran tesz eleget meghívásoknak, tudománynépszerűsítő előadásokat tartva. Tudatosan vállaltam ilyen szerepet, mert a történelemtudomány is sokszor a saját elefántcsont-tornyába zárkózik, és tanári pályafutásom során is láttam, hogy az embereknek jelentős része érdeklődik a történelem kérdései iránt, nem pusztán csodálatos, legendás történetekre gondolok, hanem vannak olyan valóságos gazdasági-politikai helyzetek, amelyek megértéséhez, elemzéséhez szükséges bizonyos történelmi tudás is. Ez az igény nagy egyrészt, másrészt pedig úgy látom, hogy pontosan ebből az igényből fakadóan nagyon sok népszerűsítő történelmi munka jelenik meg, amelyek nélkülözik a tudományosságot, nagyon sok legendára harapnak rá, és ezeknek óriási sikere van, amit ellensúlyozni kell. Ebből az indíttatásból döntöttem el, nagyon sok időt és energiát fektetve bele, hogy a tudásomat megpróbálom megosztani a szélesebb közönséggel is. Ezt több szinten művelem, majdnem minden előadást, felkérést elvállalok, és nemcsak évfordulók kapcsán, hanem év közben is, ha lehetséges, akkor szívesen elmegyek és tartok előadást az általam kedvelt vagy ismert témákról, hallgatóság előtt, vagy rádióban, televízióban. Van egy sikeres projektem a Transindex honlapján, minden szombaton egy történelmi tematikájú cikket szerkesztek, és ez a visszajelzések szerint jól működik. Amíg egy kimondottan szakmai munkát néhány tucatnyian olvasnak el, ezeket a cikkeket, amelyek nem bulvártémájúak, hanem egyszerűbb, közérthetőbb nyelvezetben és talán érdekesebben megfogalmazott, de kutatásokon alapuló írások, több ezren olvassák el. Meddig kutatható ez a téma? Ennek a periódusnak is vannak látványos és vannak kevésbé látványos részei. Ebben is kettős mércét tartok szem előtt, vannak témák, amelyek nagyon érdekesek lehetnek, ha a médiában megjelennek, viszont vannak olyan szakmai témák, amelyek kevésbé tartanak igényt a nagyközönség érdeklődésére. Mindkettőben dolgozom, és úgy látom, a jövőben hosszú ideig kincsesbánya ez a korszak a történészek számára, a román levéltárakban egyre több forrást bocsátanak a kutatók rendelkezésére. A magyarországi kollégákkal is együttműködik? Természetesen. Úgy érzem, sikeresen integrálódtam a magyarországi szakmai életbe is. Ha már így alakult, hogy itt maradtam, a két közösség közötti átjárás lehetőségével élni fogok, így döntöttem, és tudatosan kettős irányba kezdtem meg a szakmai integrációmat. Bárdi Nándor segítségével az első konferenciákon részt vettem még a ’90-es évek végén, a 2000-es évek elején, és innen kezdve lassú folyamatként sikerült a magyarországi közegbe is beilleszkednem. Ez szintén szakmai, baráti kapcsolatokat jelent. Kevés előnye van a kisebbségi létnek, de ami van, azt próbálom kihasználni. Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. december 16.Művelődéstörténeti fejezettel bővült a Romániai Magyar LexikonA 150 erdélyi műemlék részletes leírását tartalmazó első fejezete után most további 140 művelődéstörténeti szócikkel bővült a kétnyelvű Romániai Magyar Lexikon, amely a www.lexikon.ro, illetve www.enciclopediavirtuala.ro címeken érhető el. Az új szócikkek a néprajz, a történelem és az irodalom tematikák köré csoportosulnak. A Romániai Magyar Lexikon művelődéstörténeti fejezetének megírásában több mint harminc szakember működött közre. A néprajzi szócikkeket a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke és a Kriza János Néprajzi Társaság szakértői csoportja készítette el, a kiemelt területek többek között az írásbeliség, népköltészet, néphit és népi vallásosság, tudománytörténet és kutatástörténet, kutatói életrajzok, gazdálkodás, népszokások, szokáscselekvések, viselet, népi specialisták, tájtörténeti-tagolódás, romániai magyar néprajzoktatás. Ezzel párhuzamosan jelenleg már folyamatban van újabb 60 fontos erdélyi műemlék fényképes adatlapjának közzététele is a lexikonban. Akárcsak az épített örökség fejezet esetében, a művelődéstörténeti szócikkek is elérhetők román nyelven is, de tervezik, hogy a Lexikon.ro-n megjelent tartalmak idővel angolul is olvashatók legyenek. A Lexikon.ro precedens nélküli vállalkozás. Célja egy olyan, erdélyi tematikájú, klasszikus értelemben vett enciklopédia felmutatása, amely az online kommunikáció műfaji kritériumainak is megfelel. Korszerű, folyamatosan frissülő, gyarapodó kézikönyvet, összetett keresési lehetőségekkel ellátott tudományos portált, Web 2.0-s, mobilról böngészhető, blogokba beszúrható digitális tartalmat, illetve tudományos közösséget jelent egyidőben. A Romániai Magyar Lexikon a Jakabffy Elemér Alapítvány (https://www.jakabffy.ro) és a Transindex (https://www.transindex.ro) akadémiai portáljának, az Adatbank.ro-nak a „kézikönyve”, amelynek szakmai irányítója Bárdi Nándor történész. A lexikon támogatói: Izland-, Liechtenstein-, és Norvégia Kormánya az Európai Gazdasági Térség (EGT) Pénzügyi Mechanizmusa révén, az Országos Kulturális Alap Igazgatósága (AFCN), valamint a Szülőföld Alap. blog.agnusradio.ro 2010. december 17.Bemutatták Fábián Ernő Naplójegyzetek 1980–1990 című kötetét Kolozsváron„Fábián Ernőnek irigylésre méltó képessége volt arra, hogy önmagához őszinte legyen, ez a képessége kiemeli a többi nagy naplóíró közül. Ernő bácsi a nemzetpolitikai változás tekintetében a legfontosabb példaképünk volt, mindig mint egyedülálló ideológusunkat tartottuk számon, fontos szerepe volt a FIDESZ és a MISZ (Magyar Ifjúsági Szövetség) megszervezésében” – jelentette ki Németh Zsolt magyar parlamenti államtitkár szerda este Fábián Ernő Naplójegyzetek 1980–1990 című kötetének kolozsvári bemutatóján. Németh Zsolt elmondta, mielőtt személyesen találkozott volna Fábián Ernővel 1987-ben, olvasta a Tudatosság fokozatai című könyvét, amelyet alapmunkának nevezett. „A nemzeti értékek és a szabadelvűség szintézise volt” – mondta az államtitkár Fábián életművéről, hozzáfűzte: egyik legfontosabb gondolata az, hogy a közösségi lét alapja az egyéni és közösségi szabadság kell, hogy legyen. A Bocskai-ház Óváry termében tartott könyvbemutatón, Bárdi Nándor magyarországi politológus, Filep Tamás Gusztáv irodalomtörténész és H. Szabó Gyula, a Kriterion vezetője mutatta be a kötetet. „Annyira abszurd volt az a világ, hogy ha az új generációknak kell róla mesélnem, minden mondat után hozzá kell tennem, hogy: becsületszavamra” – szemléltette a naplóbejegyzések születésének időszakát Filep Tamás Gusztáv, a kötet egyik szerkesztője. Elmondta, rengeteg munkájuk volt a szöveg gondozásával, mert több száz idézetet kellett visszakeresniük, Fábián Ernő ugyanis Hegeltől Heideggerig sok mindenkit idézett naplójában. „Nemcsak leírta roppant precízen, hanem minősítette is azt a kort, amelyben élt. Fábián Ernő naplója azért izgalmas, mert szerepel benne a vidéki, kisvárosi társadalom – Fábián Ernő Kovásznán volt tanár –, és annak minden rétege” – mondta Filep Tamás Gusztáv, aki szerint a vidéki értelmiség szerepe a könyv legfontosabb kérdése. Fábián Ernő ugyanis úgy vélte, a vidéki értelmiségnek irányítania kell a környezetét, feladata legalább annyira fontos, mint egy közepes író munkája. Bárdi Nándor, a kötet másik gondozója elmondta, Fábián három fontos gondolatot fogalmazott meg: az első, hogy a romániai magyarság önálló politikai entitás, továbbá: a kultúrának nem lehet köze az államhoz, illetve, hogy a magyar nemzetnek van-e identitáspolitikája. Már a hetvenes évek vége felé leírta: a szocializmusban a nemzeti kérdéseket nem lehet megoldani. H. Szabó Gyula úgy vélte, a könyv hitelességét növeli, hogy nem a nyilvánosságnak készült, ezért indulatosabb mondatok is benne maradtak. A publikálási lehetőségektől a kommunista hatalom által megfosztott Fábián Ernő a napló létezését még saját felesége előtt is titokban tartotta. Kiss-Előd Gergely, Krónika (Kolozsvár) 2010. december 17.Egy „lényeglátó” értelmiségi hosszú mondata a zsarnokságrólFábián Ernő: Naplójegyzetek 1980–1990 című, a Kriterion Könyvkiadó égisze alatt megjelent kötettel ismerkedhettek meg az érdeklődők szerdán a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen (EMTE) szervezett bemutatón. A Bárdi Nándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Kisebbségkutató Intézetének munkatársa, és Filep Tamás Gusztáv, Lőrincz Csaba-díjas kisebbségkutató, művelődéstörténész által összeállított, bevezetővel és jegyzetekkel ellátott naplójegyzetek 2004-ben, Fábián Ernő hagyatékának rendezése során kerültek elő. A szöveg gondozói úgy vélekednek: a hitvestárs előtt is titkolt feljegyzéseket szerzőjük nagy valószínűséggel nem megjelenésre szánta, így a napló egyik meghatározó jellemvonása a mesterkéltségtől mentes őszinteség. A jegyzetekben hiteles belső önarckép, az adott korszakkal kapcsolatos kendőzetlen életérzések, egy miliő közállapotai bontakoznak ki. A diktatúra mindennapjainak helyzetjelentéseit, az események jelen idejű elemzéseit felsorakoztató feljegyzések forrásértékű dokumentációját képezik egy vidéken élő, társadalmilag elkötelezett értelmiségi szűkebb és tágabb környezetének. – A kötet kapcsán Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című verse idéződik fel bennem – a naplóban számomra a legmeghatározóbb, hogy tulajdonképpen nem más, mint egy hosszú mondat a hétköznapi zsarnokságról. Lapjain egy vidéki tanárember küzd az értelmiségi lét marcangoló kérdéseivel, eszmefuttatásait a kisebbségben élő romániai magyar közösség problémái határozzák meg – összegezte méltatásában a kötetet szerkesztő H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója. A társadalomtörténészek, filozófusok idézeteivel, hivatkozásokkal gazdagon tűzdelt jegyzetek nem csekély kihívást jelentettek a szöveggondozóknak, akik a naplóíró személyére, közvetlen környezetének jellemzőire irányuló feltáró, ellenőrző jellegű kutatásokat is végeztek. – A szöveg fontos szintjét képezi a kommunizmus Romániában megvalósult változatának bírálata. Fábián logikusnak tarja a kisebbség esetében érvényesülő önrendelkezést, kulcsmotívumként szerepel nála a vidéki értelmiség környezetbefolyásoló, úgymond népnevelő szerepe – magyarázta Filep Tamás Gusztáv. – Az 1989 előtt szocializálódott generációk sorstársuk antropológiai szintű elemzéseivel szembesülve kívülről tekinthetnek szorongásaikra, a rendszerváltás után születettek viszont megismerhetik az előző nemzedék korlátozottságainak okait. A közéleti személyiségek a maguk során az értelmiségi réteg szerepvállalásának alakulását követhetik nyomon a kötetben – fejtette ki a kötetet olvasásra ajánló Bárdi Nándor. Fábián Ernő szerepköreit illetően a történész elmondta: közösségében ő volt a tanár bácsi, a tanártárs, a kolozsvári kapcsolatokkal rendelkező tudós, a sokszor felemás zoknikat öltő értelmiségi, aki az 1970-es évek közepétől ideológiai változások folyamatában érlelődve megteremti a kisebbségi közösség önálló politikai identitásának koncepcióját. Kimondta, hogy a kisebbségi kérdést nem nyelvi, avagy kulturális, hanem társadalomtörténeti problémaként kell megközelíteni. Bárdi Nándor kifejtette: Fábián Ernő életpályáját három fontos töréspont határozta meg: 1971-ben indoklás nélkül leváltották a kovásznai középiskolában betöltött iskolaigazgatói tisztségéből. Ezt követően rendszeresen publikálta társadalomtudományi munkáit, 1984-ben viszont közlési tiltólistára került. Az évtized elején még viszonylag szórványos bejegyzéseit 1986–1990 között már a folyamatosság jellemzi, 1985–1986-ban az ellenzéki Limes-körben is tevékenykedik. A rendszerváltást követően néhány évig még részt vett a helyi közéletben, majd 1995 őszén kapott agyvérzése megfékezte alkotó munkáját. A rendezvény meghívottja volt Németh Zsolt magyar parlamenti államtitkár is, aki a kötet ajánlását írta. A politikus elmondta: a Kárpát-medence rendszerváltás utáni, nemzetpolitikai dimenzió mentén formálódó nemzedéke egyedi ideológusként, példaképként tekintett Fábián Ernőre, aki eredményorientáltságában is megragadható politikai gondolkodó volt. Bizalmas beszélgetőtársként szereplő, értelmét és lelki vívódásait leképező naplója kulcsként szolgál sajátos személyiségének megfejtéséhez – vélekedett. A Bárdi Nándor méltatásában említett, „túlfeszült lényeglátó” bibói kategóriáját Németh Zsolt „lényeglátó realistára” módosította értékelésében: – Fábián Ernő ezen képességei továbbra is példamutatóak a Kárpát-medencében – hangsúlyozta. ZAY ÉVA, Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
