Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 97 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-97
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Gagyi József

2011. október 4.

Kisebbségi könyvismertetők a kultúraközi térben
Recenzió
Az „új könyvek”, „friss szerzemények” könyvespolcán a legutóbb érkezett művek is több időt kívánnának, mint amennyi dukál. Olyik nem is tegnapi, hanem szinte múlti dejű opusz, egymás mellé kívánkozásuk csupán a recenzens ördögi trükkje által hiteles (valamelyest). De talán megbocsátásra érdemes, ha a könyvek lajstroma nem a kiadói idő, hanem az olvasói találkozás keretébe illeszkedik.
Így is több hely, s még több idő kellene, hogy méltó gazdagsága mindegyik műnek úgy bontakozzon ki az értékelő sorokban, szinte ne is kelljen már végigolvasni őket. De hát ez (köztünk szólva is) lehetetlen, sőt hamis játék lenne, hisz a „méltó” kultúraközi jelentéstér nem is mindig mutatkozik azon frissiben, csupán az idő öblében és lassú mozgásának folyamatában.
A kapkodós recenzió, avagy a puszta címlajstrom helyett inkább a műveket egyberendező kontextus kapjon helyet, a részkultúrák folyamata, harmóniája és konfliktusaik, ez most itt a cél. A kultúrák közti áthallások, kölcsönhatások vonzzák talán szűkebbre a kört, ide illő művekkel, alkotókkal, továbbgondolandó hatásokkal. Kisebbségkutatás, kulturális sajátságosság, értelmezések és megértések, újraolvasatok és kontextusok tehát a hívószavak, melyek az alábbi válogatást eredményezték. A kapkodó szemléért megbocsátást remélve – merthogy csak töredék tanítások surranhatnak át a közvetítő szándékán is, miképp a művek mélyebb tartományaiban nemegyszer...
Alapítók, közdők, vitatkozók
Mindjárt az első opusz is durva kontrasztot tükröz a kultúraközi (avagy inkább a rokon kultúrák, szomszédos világok közti) miliőből. Címe: Fehér könyv az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról... (Balázs Sándor és mtsai szerk., Kolozsvár, 2009, 204 oldal). Méltatlan kontraszt, hogy a durva tetteket, bornírt döntéseket, megfontolatlan kivagyiságokat és strukturális gyalázatot a színek pompázatos világáért felelős „fehér” szóval szokás illetni.
E rejtjelezett üzenet dokumentumokat, kiadatlan, átbeszéletlen, sérelmesnek tekinthető otrombaságokat tartalmaz – kisebbségi környezetben. Közrebocsátója a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete, mely testület a magyar universitas ügyét veszi szemügyre az európai univerzumban, az impériumváltások során, az egyetemépítési kísérletek és kudarcok historikumát végigkövetve. A szerkesztőbizottság (Balázs Sándor, Bodó Barna, Csetri Elek, Gaál György, Kónya-Hamar Sándor, Somai József) egyfajta mai és történeti értelemben fontossá vált (vagy csak jelen volt) multikulturalitás értékelve alapján ad képet az 1581-ben Báthory István idején alapított első magyar egyetemről, a Mária Terézia által ismét Kolozsvárott telepített karokról, melyek 1872-ben mint újfent megnyitott állami magyar egyetem intézményei karoltak össze, hogy a Ferenc József alatt megizmosodott intézményt azután a román hatóságok 1919-ben ismét bezárhassák.
A háborús idők még olykor kedveztek is, 1946-ban például őrizni is kellett a látszatot, hogy a magyarok egyetemmel bírnak kisebbségi jogaik méltánylása ürügyén, de legott felszámolták a látszatokat 1956-ban, mihelyt az „eseményekkel” szolidáris diákság és tanári kar a „nacionalizmus veszélyét” rejthette magában. A pártállami időkben „népi kezdeményezésre” hallgatva megszüntetett intézmény egy minisztériumi rendelet alapján egyesítésre került, s ha utóbb majd ’89-ben úgy hihette az erdélyi magyarság, hogy a rendszerváltó demokrácia engedi kiteljesedni az önállóságot, tévedett: a kétezres években talpra állott Kezdeményező Bizottság ismét megkapta a vádat, hogy a kétnyelvű feliratokkal többségellenes lázításba és illegális kalandorságba fog.
A kronológia, a dokumentummellékletek, a historikus szigorúsággal követett interpretáció egésze azt sugallja: az egyetem mint intézmény eredendően az ókori szellemi kincsek összegyűjtésének, rendszerezésének, univerzális feltárásának és értelmezésének iskolája volt a 10. században (studium generale néven), s az európai felfogásban az emberi értelembe vetett hit, a megismerő nyitottság és az értelmes gondolkodás rangja eleve hozzátartozott az intézményes tudásátadáshoz. Párizs vagy Bologna, a platóni akadémia vagy épp az erdélyi tudásátadás műhelyei nemcsak universitasok voltak, hanem a tanár és tanítvány protestáns eszmeiségét követő kultuszhelyek, a közös munkára épülő tudás topológiai esélyei. Ehhez már a teológiai és morális fennség többleteként járult a bizánci túltengést ellenpontozó európai szellem követése, az etnikai közösségek harmóniájára törekvés, a nyelvek bűvkörét átölelő tudás és gyakorlat.
A kötet egyes írásainak (összesen tíznek) aprólékos ismertetése egy kisebb tanulmány vagy kiadósabb feljegyzés volna, ezt szívesen hagyom az Olvasóra. Amit a kötet egésze üzen 240 oldalon: a társadalom relatív teljességének viszonylag komplex értelmezésére és megértésére elszánt törekvés kitartó volta. Ezt tanulhatjuk az alapítóktól, a küzdőktől, a vitatkozóktól, kármentőktől, kálváriajáróktól, az erdélyi magyar felsőoktatás egész históriájából, példázatából... Talán nem is először, de (sajnos, vélhetően) nem is utoljára.
Súlyos vétek
Tudás és társadalom elméleti viszonyrendszere, a megfigyelés, megértés, élmény szemantikai probléma-tára ugyanakkor jól láthatóan nemcsak az erdélyi világot vagy a tudástermelő intézmény szekuláris világát jellemzi, de a tudni-nem-érdemes dolgok és a tudottan is kételyekkel körülvehető értelmezések harmóniájának európai vagy még egyetemesebb létfelfogásait szintúgy.
Ugyanez igényt, mintát angolszáz, de elsősorban német és angol típusú kisebbségkorrajzot adja a megannyi össze-nem-hasonlítható módszerrel és szemléletmóddal tárgyalt konferencia-kötet, melyet a kolozsvári Sapientia adott ki 2008. márciusi tudományos találkozójának anyagából. Ez a nemzeteket és kisebbségeket határokon belül, határok alatt és határok fölött is szemügyre vevő szövegválogatás a kisebbségiséget mint uniós kihívásnak és ugyancsak uniós újításnak is szerepet adó tüneményt járja körül.
A Bodó Barna és Tonk Márton szerkesztette kötet (Nations and National Minorities in the European Union. Sapientia – Hungarian University of Transylvania, Cluj-Napoca, 2009, 263 oldal); nyelvek, identitások, kistáji és interetnikus kapcsolatok, kultúraközi játszmák megannyi verzióját vonultatja föl tizenhét szerzői-előadói anyagban, s ha szabad az interkulturális sugallatokra hallgatni, röviden úgy fogalmaznám: uniós félszekkel tálalja azt, amit a kutatók széles köre, diákok és egyetemi oktatók, cigánykutatók és erdélyi politológusok, történészek és nemzetközi jogászok szinte egybehangzóan úgy értelmeznek, mint Európa felkészületlenségét az újonnan csatlakozó országok kisebbségi közösségeinek befogadására.
Csupán néhány névvel jelezve a tematikákat: Bodó Barna nemcsak kutatói és tudományos sorsával, de a Babeş–Bolyai Egyetem historikumával is illusztrálja, milyen befogadáshiány ül még mindig a magyar népességen Kolozsvárott...; Vizi Balázs a regionális és etnikai kisebbségi mozgalmak európai állapotával igazolja a felmerülő kételyeket, Christoph Pan a minoritások uniós játszmáinak esélytelenségeiről értekezik, Vasile Docea egyenesen a történeti értelmezések tüzébe engedi a kisebbségtematikákat, Binder Mátyás hasonló alapon történeti, de a magyarországi cigányságkutatásban már empirikus élmény révén igazolja a képességhiányt, mely a magyar társadalom befogadáshiányos felfogását jellemzi, Nádor Orsolya az egy-, két- és többnyelvűség esélyeit latolgatja az uniós dilemmák közepette, Egyed Péter számára a liberális jogszemlélet és a kisebbségpolitikák sutasága nyújt kritikai felszínt, Szoták Szilvia pedig egy magyar–osztrák kisrégió határdiskurzusaival illusztrálja a közeledés és távolságtartás esélyeit.
A könyv német és angol nyelvű írásai (román összefoglalókkal) éppen a kisebbségi tudásterületek közelségét és egyben távolságtartási stratégiáit jelzik, nemcsak egymástól, hanem az uniós egységesülési játszmák árnyékában is... Olvasata(i) ma már nemcsak a határainkon túli szférákban, hanem a hazai tudományelméleti és interdiszciplináris közegben is kötelező lenne, ha komolyan tudnánk venni a korszakos kihívásait mindezen társadalmi téteknek és játszmáknak. Szinte kézenfekvő, hangsúlyozást sem igénylő, hogy itt a kultúrák közötti kontextus nemcsak határok között, etnikai kontaktuszónák között, korok és körök között, hanem nemzeti, nemzetközi, interkulturális és multinacionális dimenziók között hat, az értelmezés, belátás, elfogadás, kritika és interpretáció annyiféle, ahány európai nézőpontot csak felvesz a gondolkodó egyed.
Súlyos vétek, parttalan kontraszt lenne arra tenni a hangsúlyt, mennyire interdiszciplináris ma már minden belátás, s mennyire nem „valakiknek” van „igaza” vagy tévedése... – hanem éppen ellenkezőleg: minél kevésbé komplex egy etnikumközi vagy kultúrák közötti kölcsönhatás-elemzés, annál kevésbé érvényes bárminő megállapítás róluk mint öntörvényű elemekről. De hisz ezt voltaképpen tudjuk is, csak éppen a megjelenésmódok és mutatkozások sokszínűsége vakít el néha, midőn a komplexitást hangsúlyozva látszólag feledjük az egyedit, vagy fordítva, méltán sokra tartva a másságot, a hasonlóság érdeme halványodik el pillantásunk előtt.
Hasonló kétes komplexitással üzen a Balázs Sándor nyolcvanadik születésnapjára szerkesztett kötet is, amely Bodó Barna, Bakk Miklós és Veress Károly szerkesztők jóvoltából Kisebbségben, közösségben címmel (Politeia Egyesület – Bolyai Társaság – Communitas Alapítvány, Kolozsvár, 2008, 400 oldal) jelöli az illúziók, nosztalgikus elvágyódások és misztikus megváltások képzeletvilágán túli cselekvő közösséget, melynek a létige, a hogyanlét módja, a kitartó feladatvállalás tisztessége adja ellenpontját azok számára, akik nem kilépni próbálnak az alkalmazkodás kényszereiből, hanem együtt létezni azokkal.
A tizenhét szerző fölsorolása nem adott lehetőség itt, a tárgyalt tematikák sokszínűsége pedig az ünnepelt iránti elkötelezett kapcsolatot, szellemi örökségvállalást, mintakövetést tükrözi, ezekből néhányat fölidézni viszont mind gyakrabban figyelembe venni volna érdemes: az „identitástudatunk zavarait” már a nyolcvanas években megkomponáló Balázs Sándor filozófiai, történeti, szociológiai, demográfiai, jogi, pszichológiai alapozással él, s az üdvözlő írások is ezekről a tudásterületekről hoznak megvilágosító fényeket.
A romániai tudományosságban kivételes fontosságú iskolát nyitó Dimitrie Gusti szellemét idéző és munkásságát tolmácsoló Balázs Sándor a tisztelgők körétől nem ok nélkül kap filozófiai realitásfogalmakról, angolszász kisebbségfelfogásokról, jogi autonómiákról, iskolai motivációról, multikulturális egyetemépítésről, a román demokrácia rendszerváltás-kori jellemzéséről, nemzetdefiníciókról, politikai aktivizmusról, geopolitikai szinergiáról, nemzeti kisebbségvédelmi gyakorlatról, kétnyelvűségről, uniós jogrendről szóló tanulmányokat... – mindezek éppen a multikulturális kisebbségi létformák, alapjogok és létvalóságok felől nézve taglalják azt az állapotot, amelyben a klasszikus erdélyi kérdés: „lehet, vagy nem lehet” megmaradásra törekedni, nem csupán megerősítő választ nyer, de a nemzetközi (térbeli) és történeti (időbeli) harmóniakeresés példái révén olyan visszaigazolást is, melynek épp az ünnepelt életművében gyökereznek sorskérdései.
S nem azért, mert akár a román tudományosság, akár az interkulturális párhuzamok oly kézenfekvővé teszik (ezért is!), de szinte kézre jön az a kötet, amelyet a 2007-ben rendezett Valorile multiculturalităţii című konferencia anyagából állított össze Brassai László és Victor Sibianu, azonos kötetcímmel, a multikulturalitás értékeit követve és felmutatva (Alteris – Státusz Kiadó, Árkos–Csíkszereda, 2007. 400 oldal).
A konferencia-előadásokat tartalmazó kiadvány az uniós befogadás határpontját tekintve oly kapacitásokkal, készségekkel, nyitottságokkal és zárványokkal foglalkozik, melyek az interetnikus disputákban (Miklósné Zakar Andrea), helyi nyelvjátszmákban (Bodó Barna), szabályozott tudástörténeti terekben (Dorel Marc, Ioan Popa, Rákóczi Zsuzsa, Diana Dumitru), területi identitásokban (Bugovics Zoltán, Minorics Tünde, Ionan Marian Ţiplic, Simon Zoltán, Mazzag Éva, Lavinia Bârlogeanu), és etnikai vagy vallási mezőben (Grosz Irma Emese, Csomortáni Erika, Oláh József, Florentina Harbo, Szász Antónia) keletkeznek.
A szövegválogatás nem óhajt politikai konfrontáció eszközévé válni, de kölcsönös tanulsággá igen, miként is beszélhetők el a politikai, érzelmi, származási és műveltségi közösségek konfliktusai a történő történelem múltjában vagy jelenében. Éppen a multikulturalitás mint érték, a többrétegű identitás mint helyzet, a többnyelvűség mint állapot és esély a meggyőző ezekben a dolgozatokban, melyek egyébiránt egy kivételesen tudományáhítatos kis kollektíva apró szentélyében (Árkoson) zajló nemzetközi konfrerencia előadásai voltak, a hazai (és talán nemzetközi) tudományos közéletben rendkívül ritka gesztussal, mindjárt a regisztrációnál kézbe kapott kötetként, s kiegészítve egy másikkal (ALTERIS – Asociaţia Multiculturală, Anuar, vol. I.), mely hasonlóképp a meghívott előadók írásaiból vett mustrával nyitott azonnal nemzeti és tudásterületi, nyelvi és kultúraközi kölcsönhatások felé.
Az árkosi konferencián lezajló miliő-építés, műhelyszervezés, értelmezési konstrukcióformálás talán rögtön a konferencia közegében még nem annyira, de hosszabb távú hatásában a mélyebb átlátás, az európai párhuzamokra és nemzet- vagy közösség-építési stratégiákra vonzotta a figyelmet, magyar és román cigánykutatás, szubkulturális politikai mozgalmak, kisebbségi kommunikációk, együttélési és határformálási tétek ismertetései révén.
Kisebbség, ha relatív többséggé lesz, vagy ha környezetében a vesztességtudat egyéb külső okok miatt eluralkodik, és helyzetét a mindenkori mennyiségi/demográfiai kontraszt formálja, mindig és mindenhol szükségképpen kell tapasztalnia hajlamok megnyilvánulását a sztereotipizálásban és előítélet-formálásban. A megoldásokról, mintákról és példázatokról számos klasszikus mű forog közkézen, de bizonnyal méltó jelentősége van (vagy lehet) a kortárs felfogásokból, jelenkori interpretációkból származó áttekintéseknek is.
Ezek egyikeként hiánypótló szerepet kap az a kötet, melyet Dranik Réka formált Sztereotípiák és előítéletek címen a Kolozsvári Egyetemi Kiadónál (BBTE, Kolozsvár, 2008, 177 oldal), hogy tankönyvvé válva a megismerés, a belátás, a reprezentációk, a sztereotípia- és előítéletkutatás története, módszertana, valamint több mint száz évre visszatekintő példatára segítségével a kortárs gondolkodási sémák felé vezesse az érdeklődőt. A cigány, zsidó, magyar, szőke nő és boszorkány-sztereotípiák jókora gyűjteménye a kötet mintegy harmadát adja, megannyi illusztrációval, szövegidézettel, hogy az elméleti eligazító és a kutatásmódszertani zárófejezet közötti összefüggések harmonikussá válhassanak.
A szerző érzékenysége oktatási gyakorlatra vall, vagyis arra a rutinra, amely a környező világban elfoglalt hely, a megszerzett ismeretek és az egyén, illetve csoport viszonyrendszerében kialakult-megerősödött eligazodáskészség alapján határozza meg az előítéletek életvezetési értékké váló funkcióit: ennek alapján megkülönböztet perceptív (megismerési) besorolást, önmeghatározási motiváltságot, a különbözőség előnyéből fakadó és a csoport-hovátartozási gyakorlat szerinti, illetve ideologikus-érdekérvényesítési dominanciát, melyeket ha nem is felment, de árnyaltan helyére tesz és elősegíti a sztereotípiák nem sztereotipikus belátásának megoldásait.
Átmeneti rítusállapot
A tudni érdemes tudások közé tartozik ugyanakkor egy terület, amely éppúgy, mint a „nép művelésének” egyik technológiája, s épp az utóbbi időkben sokkal sikeresebb is, mint a tudományos felöltözködés igénye és értékrendje, vagyis a vásárlás és a korszakunkra jellemző új „aranyláz” legmérvadóbb formája: a fogyasztói magatartás. A versengés, a bőség, a marketing uralma, a társadalmi együttműködési és kizárási formák új hatásmechanizmusai ma már vitathatatlanná teszik, hogy a zsákmányolók egyik, a termelők másik, a kisajátítók harmadik és az újraelosztás új korszakaira jellemző további, jóval „betegesebb” életvilágok ezen felüli sajátos keretéről van szó, mely éppúgy összefügg kultúraközi kapcsolatokkal, hardverrel és szoftverrel, mint életvezetési értékek válságával, kapcsolathiányokkal és kiszolgáltatottságokkal.
Magát a konzumálás jelenséget nemcsak érzékeljük, de a mindennapi lét szinte minden alakzatában és minden jelenségében jelen van maga a fogyasztás, tekintve a sajtót, reklámokat, utcai figyelemfelkeltést, promóciós kínálatot, on-line keresgélést és informális gazdaságot egyaránt sorra vevő rendszerben. A tünemény nemcsak megismerésre, de kulturális értelmezésre szorul (tegyük hozzá, a tudományos elemzést régóta – mondjuk nem tekintve messzebb, mint Simmelig vagy Weberig, Marxig vagy Veblenig – egyformán izgatva), s épp ezért tanításra, megértésre is érdemesíthető.
E célra készült az az egyetemi jegyzet (Gagyi József: Fogyasztói magatartás. Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Scientia kiadó, Kolozsvár, 2009, 192 oldal), melynek a szerző által adott horizontja nem „a szervezetek világának” makrogazdasági, bankpolitikai vagy tőkekonverzációs szintjén definiálható, hanem épp ellenkezőleg, a szerző antropológiai alapállásából fakadó természetes meghatározottsággal: az emberi dimenziók általi behatároltsággal.
A kötet három nagyobb fejezetének (fogyasztás fogalma, elvek és tartalmak; társadalom mint kooperáció és dominancia terepe; mai feltételek, fogyasztási gyakorlatok rendszere) szinte mindegyikét a kulturális antropológia fókuszpontjai között hangsúlyos termelés, felhalmozás, csere, többlet koncepciójára, a Polányi-féle „nagy átalakulás” és archaikus gazdasági-elosztási viszonyok forradalmi átalakulására vezeti át/vissza/tova. Az emberi tevékenységek praktikus és szimbolikus formái, a társadalmi kommunikáció sodrában zajló elosztási és részesedési viszonylatok, valamint a ragadozói létre kárhoztató modern árucikk-birtoklási lázak fajtái és értékelvei olyan jól tagolt rendben mutatkoznak a kötetben, hogy az vaskos nagy műveket pótol – bár ez nem célja, sőt, ezek felé csak terelgetni próbál.
A „nagy értékváltás” időszakának, századunk elejének alapmozgásait rögzítő zárófejezetében ezt a társadalmilag szervezett átmeneti rítusállapotot, a szolgáltatások és fogyasztási felelősségtudatok nagy komplexitás-dilemmáit, valamint a mindennapi életet átszövő kiszolgáltatódás feszültségeit feloldani képes emberi reflexiót akként értékeli, mint (talán egyetlen, csekélyke eséllyel kecsegtető) mérlegelési feltételt, amely az elemzés biztosítékát még nyújtani tudja. E belátások nélkül a tömegtermelésbe sodródó és java produktumát a szolgáltatások végtelen cserehálózatával helyettesítő korszakos kultúra szomorú végóráit lehet csupán nekrológba foglalni. Ha még lesz ki megírja, hiszen az már nem piaci termék, s lesz ki elolvassa vagy átérezze, hisz erre mind kevesebb az esély...
Brassai példája
Hasonlóképp merész, a szerző-gyűjtő-harácsoló-fogyasztó lények természetrajzával kapcsolatos kérdésfelvetéssel él Brassai László is, aki Válasz a kockázati társadalomra: az élet értelmességébe vetett hit című kötetében (T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010, 176 oldal) az önazonosság-építés és értelemkeresés alternatíváit veszi sorra rövid eligazító elemzésében.
Az „élhető élet” perspektíváját a rizikó-központú gondolkodás helyett az erőforrás-alapú válaszokban és reflexekben nevezi meg, a védőhatások társadalmi tereit és az élményhatásokra pozitív válaszokat adni képes „elköteleződő személyek” biztató életmintáit véve alapul. A relatíve vékonyka kötet (170 oldal) utolsó harminc oldala a felhasznált szakirodalom jegyzéke, ami nem a tájékozatlanság sepsiszentgyörgyi bizonytalankodását mutatja, hanem épp a magatartástudományok roppant széles viselkedési és értelmezési horizontjának átfogási kísérletét, a lehetséges válaszok keresésének végtelen tartományából kimetszett kört, amely attrakcióra sokszor éppen az erdélyi tudományosság volt képes impozáns példáival az elmúlt néhány évszázadban is.
Brassai a perszonális és közösségi fejlődésfogalmak áramából indul ki, s a huszadik századi pszichológiai paradigmaváltás kérdésén átvezetve az életvezetési kérdések korszakos gondjaiig, vagy a lehetségesen időszerűnek tekinthető válaszokig ívelő problematikát abba a bizalmat sugárzó tartományba kalauzol, amelyben a bontakozó lélek és a társas terében eligazodára képtelenné vált ember talán még meglelheti minimális kapaszkodóit. Persze – s ez a kötet fő vállalása – ehhez éppen azoknak kéne az élet értelmességébe vetett hitet úgymond „kézbe adnia”, akik sokszor maguk sem birtokolják, nem látják át vagy nem kezelik reflexíven a kor kulturális és pszichés sodrásainak gondjait.
Kisebbségek-e a fogyasztók, sztereotípiagyártók, kultúraközi határokon mozgók, európai sodrásokba kerültek, egyetemfenntartó vehemenciák, avagy a mindenkori többséggel interakcióban álló, létfeltételeiket etnicitásuk vagy hozott és gyarapított kultúrájukban védeni próbálók? Nem többségiek-e épp ebben a kulturális interferenciavilágban? Nem a többségben lévőkhöz hasonlóan óvják, tartósítják-e a maguk túlélési esélyeit, s viszik tovább örökségeiket...? A válasz sosem egyértelmű – közelítésmódoktól, belátásoktól függ. Mert valahol, valamiben, valakikkel szemben, valamikor mindenki kisebbségi. Minden többség is kisebbségekből áll. Amíg áll...
A. Gergely András
Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. április 3.

Kerekasztal-beszélgetés az újságírószakmáról
MÚRE–Sapientia focimeccs
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és a Sapientia EMTE marosvásárhelyi kara kommunikáció és közkapcsolat szakának közös kezdeményezésére a múlt héten az egyetem campusának szenátusi termében kerekasztal-beszélgetésre került sor, amelyen kommunikáció szakos diákok, tanárok (dr. Gagyi József, dr. Pletl Rita és dr. Bakos Levente), illetve újságírók vettek részt. A rendezvény célja a szakmai egyesület és az oktatási intézmény közötti kapcsolat elmélyítése volt.
Dr. Gagyi József témafelvetésként arra kérte az újságírókat, hogy határozzák meg, milyen életpályamodellt állíthatnának a fiatalok elé, ki a jó szakember, hogyan lehet témát találni, megfelelően megírni és az olvasó elé tárni. A sokrétű beszélgetésből sok minden kiderült. A hozzászólók (Karácsonyi Zsigmond, Nagy Miklós Kund, Szucher Ervin, Vajda György, Kuti Márta, Gáspár Sándor, Bögözi Attila, Tomcsányi Mária) többek között elmondták, hogy az újságírás tulajdonképpen egy életforma, egy olyan hivatás, amelyet tisztességgel csak úgy lehet folytatni, ha megfelelő meggyőződéssel, igazságérzettel, állandó kíváncsisággal rendelkezik az, aki erre a pályára lép. Természetesen elengedhetetlenül szükséges az íráskészség, az anyanyelv megfelelő ismerete és használata mind az írott, mind az audiovizuális médiában. Az is elhangzott, hogy az erdélyi magyar újságíró-társadalom az elmúlt 22 évben változáson ment keresztül. 1989 előtt csak a jól ismert korlátok között lehetett a szakmát gyakorolni, majd az újonnan létrejövő médiatermékeknél olyanok helyezkedtek el, akik valóban elhivatottságot éreztek e szakma iránt, de nem volt megfelelő szakmai ismeretük. Hiánypótló intézményként indult be a MÚRE által fenntartott Ady Endre Sajtókollégium Nagyváradon, ahol sikerült olyan szakembereket kinevelni, akik többé- kevésbé megállták a helyüket a szakmában. Aztán 1995 után hanyatlani kezdett az érdeklődés az újságírás iránt. S bár több egyetemen is beindult a felsőfokú képzés, ma már az tapasztalható, hogy ez a szakma "kiment a divatból". Ez annak is betudható, hogy a reklámpiac beszűkülése, majd a gazdasági válság okozta gondok miatt – a munka volumenéhez viszonyítva – nem kínál jól jövedelmező állást a média. Ezenkívül az is tapasztalható, hogy a fiatalabb generáció nem médiafogyasztó. Kevesen olvasnak újságot, hallgatnak rádiót és néznek hír- és tájékoztató műsorokat a televízióban. Pletl Rita tanárnő fogalmazta meg sarkalatosan ennek egyik okát: rossz az oktatási rendszer, hiszen a középiskolás diákokat nem tanítják meg gondolkodni. Aki pedig nem tud gondolkodni, az kevésbé fog érdeklődni a világ dolgai iránt, nincs igazságkereső késztetése, ami elengedhetetlenül szükséges ehhez a szakmához. Ugyancsak hiánypótló kezdeményezése a MÚRE megyei szervezetének a Médiasuli, amelyet immár harmadik éve szerveznek a Bolyai líceumban. Ennek az a célja, hogy egyrészt értőbb médiafogyasztókat neveljen, másrészt pedig utat mutasson azoknak, akik a média és kommunikáció felé irányulnának a középiskola padjaiból. Szó esett egy másik hiányosságról is, a gyakorlati oktatásról. Ugyanis az új bolognai rendszer nem teszi lehetővé a hosszabb távú gyakorlati képzést a médiaintézményeknél, az a néhány nap, amelyet kötelezően el kell tölteni valamelyik újságnál, rádiónál, tévénél, nem elég ahhoz, hogy a szakma iránt érdeklődők teljes képet kapjanak mindarról, amit tulajdonképpen ez a terület jelent.
A diákok kérdéseiből kiderült, hogy még sok minden maradt megválaszolatlan, a szervezők arra a következtetésre jutottak, hogy a találkozót folytatni kell. A tanárok és a MÚRE jelen levő tagjai megegyeztek abban, hogy kidolgoznak egy tervet, amelynek alapján a média területét felölelő tematikában szerveznek még beszélgetéseket, s ha az egyesület külföldi szakembereket, oktatókat, szakelőadókat hív meg, akkor a Sapientiát is bekapcsolja a tevékenységbe.
A tegnapi találkozót kemény összecsapás zárta. A fair play szellemében a MÚRE és a Sapientia tanárainak válogatottjai mérkőztek meg az egyik marosvásárhelyi általános iskola sporttermében. A jó hangulatú meccs végeredményét az eredményjelző tábla meghibásodása miatt nem jegyezhettük le, de a meccset követő baráti beszélgetésen a felek megegyeztek, hogy a találkozósorozatot folytatják mind a campusban, mind a sportpályán: négy hét múlva biztosan.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

2012. július 28.

L. Balogh Béni
KETTŐBE SZAKÍTVA
Magyarok Dél-Erdélyben és Észak-Erdélyben (1940−1944)
1940−1944 között a dél-erdélyi magyarság száma mintegy 40%-kal csökkent, s e nagyarányú térvesztés mind a mai napig érezteti hatását a Temesvár − Arad − Brassó által körülhatárolt térségben.
Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés a trianoni békeszerződés által Romániának ítélt terület 2/5-ét, az ún. Észak-Erdélyt csatolta vissza Magyarországhoz. Dél-Erdély továbbra is Románia része maradt. Az 1941. januári magyar népszámlálás szerint Észak-Erdélyben tekintélyes számú, 1 millió 343 ezer magyar anyanyelvű lakos élt, de még az 1930-as román statisztika is – annak anyanyelvi adatait Észak-Erdélyre kivetítve – egymillió magyart tartott számon. Dél-Erdélyben 1930-ban 473 ezer magyart írtak össze anyanyelv alapján. A természetes népszaporulatot figyelembe véve, 1940 őszén a dél-erdélyi magyarság száma így nem sokkal maradhatott el a félmilliótól. Románia egész területén, tehát a Regátot is ide számítva, a bécsi döntést követően több mint 500 ezer magyar maradt.
Az 1941. áprilisi román népszámlálás idején viszont – a hivatalos statisztika szerint – már csak 363 ezren vallották magukat magyar „etnikai eredetűnek”.
Az észak- és a dél-erdélyi magyarság 1940−1944 közötti sorsának párhuzamba állítása a mára nézve is fontos tanulságokkal járhat. A kérdés sokrétű, hiszen demográfiai, gazdasági, kulturális, érzelmi és mentalitásbeli dimenziói is vannak. Az utóbbinál maradva: eddig még nem született összehasonlító szociológiai tanulmány arról, hogy milyen „szétfejlődést” idézett elő a második bécsi döntés és az azt követő négy év az erdélyi magyar társadalom kollektív mentalitásában.
Észak-Erdély vonatkozásában Gagyi József 1992−1993-ban a székelyeknek, tíz évvel később pedig Osgyáni Gábor a magyar nemzeti identitású gyimesi csángóknak az 1940−1944 közötti időszakhoz kapcsolódó kulturális emlékezetét vizsgálta. Következtetéseik szerint e két térség − és általában véve Észak-Erdély − magyarságának az 1940-es impériumváltás pillanatához kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása egyértelműen pozitív színezetű. Dél-Erdélyre vonatkozóan nincsenek hasonló kutatások, de tudjuk: a dél-erdélyi magyarság tömegein mélységes csalódás és elkeseredettség vett erőt a bécsi döntés nyomán, annak hírére, hogy továbbra is Romániához tartoznak. A legtöbben a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként élték meg az újabb kisebbségi létforma beköszöntét. A döntéssel kapcsolatos érzelmi megnyilvánulások elképesztő polarizációját tapasztalhatjuk az erdélyi magyarok között 1940 őszén. Az észak-erdélyiek ujjongásával szemben álljon itt a dél-erdélyi Nagy Ferenc, tövisi református esperes visszaemlékezésének rövid részlete. „Valami szívet facsaró, görcsös sírásra kényszerítő érzés ömlött el rajtunk, amikor 1940. VIII. 31-én [helyesen: 30-án − L.B.B.] du. a magyar rádió bemondta a döntést és közölte az új határvonalakat. Az az érzésünk volt, hogy a börtönajtó tárva, s rajta tódul ki a 22 évig kínzott milliós sereg, s egyszer hirtelen és könyörtelenül becsukódik a feltárult vaskapu s a bebörtönzöttek 2/5-öd része ott marad továbbra is bezárva!” Szabó József, aki 1940-ben egy aradi rádióbolt tanulójaként a város valamennyi magyarjával együtt nagyon remélte „hazatérését”, évtizedekkel később így emlékezett vissza: amikor a budapesti rádió tudatta a döntést, a Romániában maradt „Aradon volt, aki kidobta a rádiót az ablakon.”
A dél-erdélyi és észak-erdélyi magyarok (feltételezett) mentalitásbeli különbségei − a kérdés kétségtelenül megérdemelne egy alapos kutatást − véleményünk szerint éppen az 1940−1944 közötti, egymástól teljesen eltérő szocializációban és történelmi tapasztalatban, „sorsélményben” gyökereznek. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság nagyobb önbizalommal és optimizmussal tekintett a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint az óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyi magyar társadalom, amely a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt.
E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök, aki a bécsi döntést követő időszakot Dél-Erdélyben vészelte át, 1945−1946 fordulóján a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Az idő a határ mindkét oldalán mintha „összesűrűsödött” volna − csak éppen ellenkező előjellel. Észak-Erdélyben a magyarok felfelé ívelő korszakként élték meg a bécsi döntést követő négy évet, amelyhez képest − paradox módon − az ezt megelőző 22 évnyi, tehát valójában jóval hosszabb ideig tartó román uralom provizóriumnak tűnt számukra. Dél-Erdélyben viszont nem csak a „felszabadulás” katartikus élménye maradt el.
A különleges jogokat élvező német kisebbséggel szembeni leértékelődésük, a hatalomnak való egyre fokozottabb kiszolgáltatottságuk, a nemzetiségük miatt elszenvedett megaláztatásaik, az otthontalanság kínzó érzése traumatizálták a dél-erdélyi magyarok kollektív tudatát, és egyfajta identitásképző tényezővé léptek elő.
Könnyebben felmérhetőek a második bécsi döntést követő négy év demográfiai következményei. A legszembetűnőbb, hogy 1940−1944 között a dél-erdélyi magyarság száma mintegy 40%-kal csökkent,
s e nagyarányú térvesztés mind a mai napig érezteti hatását a Temesvár − Arad − Brassó által körülhatárolt térségben. E csökkenés részbeni magyarázatát a döntés nyomán megindult menekülthullám adja: önként, vagy a román hatóságok által kényszerítve, négy év alatt mintegy 200 ezer dél-erdélyi és „regáti” magyar menekült vagy települt át Romániából az akkori Magyarország területére. A dél-erdélyi magyar települések „kiürülése” − ahogyan Márton Áron fogalmazott 1942-ben − „egészen aggasztó” méreteket öltött. Legtöbben a nagyvárosokból és a Zsil-völgyéből távoztak. Jó részük munkás, napszámos, cseléd volt; sokan közülük csak átmeneti jelleggel, munkaalkalmat keresve telepedtek meg korábban Dél-Erdélyben. A Magyarországra való átköltözés azonban a dél-erdélyi városok tősgyökeres magyar értelmiségi, tisztviselői, iparos- és kereskedőrétegét is megtizedelte. A román kormány súlyosan diszkriminatív, intézményesen románosító politikája ezt nagymértékben elősegítette. A falvak lakóit a menekülés viszonylag kevéssé érintette, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak el nagyobb számban.
A magyar exodussal párhuzamosan, ugyanezekben az években a román statisztikák szerint több mint 220 ezer észak-erdélyi román menekült érkezett, akiknek jó részét a dél-erdélyi városokba telepítették a hatóságok. A magyar elvándorlás és a román betelepítés együttesen azt eredményezte, hogy a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40%-át tették ki, 1941-ben a románok 55%-kal már abszolút többséget alkottak, ami 1948-ban 62%-ra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Míg Dél-Erdélyben a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg: a bécsi döntés feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált.
Négy év gazdasági mérlegét megvonva, minden veszteség és nyomorgatás ellenére a dél-erdélyi magyarság gazdasági ereje részben megmaradt.
Igaz, pontos adatokat csak 1941-ből ismerünk. A jelentések szerint ebben az évben a dél-erdélyi magyar kis- és középbirtokosok földje, állatállománya, gazdasági fölszerelése még érintetlen volt, a nagyenyedi Kisegítő Takarékpénztár és a volt brassói Népbank köré tömörült magyar pénzintézetek pedig − vagyonukat megtartva − jelentős fejlődést mutattak. Erős volt a gróf Haller István vezette magyar szövetkezeti mozgalom is. 1941-től azonban a dél-erdélyi magyarságra egyre nagyobb nyomás nehezedett, és a román kormányzat a magyarok módszeres anyagi tönkretételét tűzte ki célul. E stratégia részét képezte a magyar iparosok, kereskedők, ügyvédek, orvosok túladóztatása, a különböző önkényesen megállapított bírságok, az ún. újjáépítési vagy visszacsatolási kölcsönök erőszakolása, a gazdasági szabotázs ürügyén indított eljárások, vagy a határ menti ingatlanforgalom korlátozása. A magyar gazdákat a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni. 1942 kora nyarán, az észak-erdélyi románok üldöztetésére hivatkozva, a bukaresti kormányzat a dél-erdélyi magyar falvak kiéheztetését és a magyar tulajdon teljes felszámolását tűzte ki célul. A terv véghezvitele azonban meghiúsult. Budapest közbenjárására ugyanis a német és az olasz kormány különmegbízottakat küldött a dél-erdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok panaszainak kivizsgálására, s a román vezetés kénytelen volt meghátrálni. Dél-Erdély gyors, akadálytalan magyartalanításának szándéka illúziónak bizonyult.
Az észak-erdélyi magyarság a háborús körülmények és a számos nehézség ellenére ebben az időszakban gazdaságilag jelentősen megerősödött. Gagyi József székely visszaemlékezői az anyagi vonatkozások tekintetében is pozitívan értékelték a négy évet. Amit leginkább kiemeltek: a román uralom alatt tapasztalt állapotokkal összehasonlítva a magyar adó- és pénzügyi rendszer kiszámítható volt, központilag hathatósan támogatták az egyéni gazdákat, számos szociális intézkedést vezettek be, munkahelyeket teremtettek.
A leglátványosabb gyarapodást az anyanyelvhasználat, az oktatás, a művelődés, a kultúra terén érte el az észak-erdélyi magyarság. A kulturális központjától, Kolozsvártól elszakított dél-erdélyi magyarok szellemi élete viszont összezsugorodott, a cenzúra, az utazási korlátozások, a gyülekezési tilalom pedig teljesen lebénította. Szinte minden társadalmi-kulturális célú összejövetel lehetetlenné vált. Az egyesületek jó részét (hasonlóan az észak-erdélyi román egyesületekhez) a hatóságok feloszlatták, a magyar kaszinók és kultúrházak bezártak, a dalárdák működése szünetelt, színházi előadások, kultúrestek megtartása szóba sem jöhetett. Mindössze a három nagyvárosban, Aradon, Brassóban és Temesváron nyílt némi csekély lehetőség közművelődési munkára, főleg a könyvtárak révén. A magyar szellemi élet folytonosságát elsősorban az írott szó: a megjelent kevés számú könyv, a naptárak és az állandó fenyegetettség állapotában lévő sajtó biztosította.
Összegzésként elmondható, hogy az észak-erdélyi magyarságnak a második bécsi döntéshez fűzött előzetes reményei nagyrészt beváltak az elkövetkező négy év alatt. Igaz, a korabeli magyar közigazgatást rögtön a bevezetését követően igen sokan bírálták Észak-Erdélyben a nemegyszer arrogáns, „lelketlen”, cím- és rangkórságban szenvedő hivatalnokai és a túlburjánzó bürokrácia miatt. Az addig elnyomott magyar kisebbség azonban újra a többségi nemzet része lett saját hazájában, és ennek előnyei hamar megmutatkoztak. Az itt élő magyarság döntő hányada jelentős szellemi-kulturális és anyagi felemelkedésként élte meg a „kicsi magyar világot”. A nem csekély háborús véráldozat ellenére is egy nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság került vissza 1944-et követően a román uralom alá. A Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra viszont a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt 1940. augusztus 30-át követően. Cselekvési lehetőségeit jelentősen behatárolta Ion Antonescu tábornok diktatúrájának szigora, valamint az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályok. Mindemellett a magyarokat külön is sújtották a központi és helyi román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket pedig szinte elviselhetetlenné tette a lépten-nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat. Négy év kisebbségi mérlegét megvonva, egyedüli pozitívumként azt emelhetjük ki, hogy a dél-erdélyi magyarság, ha nagy áldozatok árán is, de túlélte e vészterhes korszakot.
Válogatott irodalom
Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940−1944. [H. n.], 2011, Jaffa Kiadó. Ablonczy László: „Útonállók leereszkedő ajándéka”. Erdélyi ősz, 1940. Hitel, 2010. 9. sz. Gagyi József: Dokumentumgyűjtemény. Az 1940. augusztus 30-i Bécsi Döntés, a magyar hadsereg bevonulása, a magyar adminisztráció kialakulása a Székelyföldön. Kézirat. Csíkszereda, 1993. Lelőhely: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár. 625. fond, 1251. sz. L. Balogh Béni: Dél-Erdély − Észak-Erdély. Különbségek, párhuzamok. Limes, 2011. 2. sz. Osgyáni Gábor: „Újra magyarok lettünk”. Gondolatok a „magyar világ” gyimesi emlékeiről. Pro Minoritate, 2003/Tél. Varga E. Árpád: Városodás, vándorlás, nemzetiség. Adatok és szempontok az erdélyi városi térségek etnikai arculatváltásának vizsgálatához. https://www.kia.hu/konyvtar/erdely/varos.htm (Letöltve: 2012. április 9.)
Tranindex.ro
2012.

2013. január 7.

Gagyi József
RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Ügyről és kategorizációról
Hány élettörténetet kellene ismerni, hány generáció útjáról és választásairól kellene áttekintést nyerni ahhoz, hogy történelmileg (általános, és nem aktuális érvénnyel) hitelesen kategorizáljunk, hogy tisztán láthassunk?
Csak részben értek egyet Stefano Bottonival, A Szőcs István ügy című írás szerzőjével: csak részben értek egyet azzal a kijelentésével, hogy Romániában "a diktatúrában együttműködők (bármilyen szinten, bármilyen motivációval) összehasonlíthatatlanul többen voltak, mint a tiszták, mint az ellenállók, mind azok, akiknek szenvedniük kellett."
A kijelentés betűjével egyetértek: valóban összehasonlíthatatlanul többen voltak az egyik oldalon, mint a másikon.
De milyen átjárás létezett a két oldal között?
A kijelentés mögött húzódó, a társadalom kettéosztottságára és kétféle működésére, a társadalmi kategorizációra vonatkozó előfeltevést vitatom. Véleményem szerint a "létező szocializmus" korszakában, vagyis abban a történelmi korszakban, miről ma mint kommunista diktatúráról beszélünk, két alapvető ok miatt kellene másképpen kezeljük, árnyaljuk ezt a kategorizációt.
Az egyik: a korszak időtartalma.
Nem érte ugyan el a saeculumot (egy nemzedék születésétől, felnevelkedésétől az utolsó, a nemzedéki emlékezetet még őrző tagjainak eltávozásáig terjedő időszakot), de a negyvenes, hatvanas, nyolcvanas évek végének húszévesei lényegesen más vonásokkal jellemezhető diktatúrában lettek nagykorúakká. Szovjet megszállás, "fokozódó nemzetközi helyzet", osztályharc, a pátvezetésen belüli vetélkedések és leszámolások, koncepciós perek, gyors társadalmi átrétegződés jellemezte a negyvenes évek végét, ötvenes évek elejét. A hatvanas évek végén egy a nemzeti függetlenséget deklaráló (és azt például a csehszlovákiai bevonuláskor felmutató), az államszerkezet szempontjából stabil, a(z értelmiségi) foglalkozási pályák kiszámíthatóságát, biztonságát nyújtó, gazdaságilag is a huszadik század legprosperálóbb időszakát élő Romániáról beszélhetünk. A nyolcvanas évek vége az irracionális, diktatoriális döntéshozatal, az életszínvonal-csökkenés, az ellátási nehézségek, az apparátusokon belüli meghasonlás, a hivatalos és a magánszféra közötti szakadék kialakulásának, tudatosodásának a világa.
Az ötvenes évek elején az ellenállók börtönben ültek, vagy éppen naponta érezhették a börtön fenyegetését. A hatvanas évek végén (ha nem is államszervezési, de ) értelmiségi intézmények falain belül is tevékenykedhettek, és (ha nem is szervezkedhettek, de) viszonylagos egzisztenciális biztonságban élhettek. A nyolcvanas években – és ezekre emlékezünk leginkább – külső vagy belső emigrációba vonultak, megfigyelés és szoros felügyelet alatt voltak, életük is veszélyben forgott.
A másik: az államirányítási, államszervezési törekvések központi eleme volt mindvégig a nevelés/szocializálás és a szűrés.
Csak éppen korszakonként más és más volt ennek kiterjedtsége, hatékonysága. Az ötvenes éveket a megfélemlítés, kiszorítás, elnémítás jellemezte, meg a nevelés/átnevelés különböző kísérletei. A legfontosabb szűrő maga a párttagság volt, a szűrés az afelé vezető út. De a börtönök, a hadsereg is szűrő intézményként működött.
A hatvanas évek végére már felnőtt, egyetemet végzett a szocialista korszak első nemzedéke. Ők már pionírok, IMSZ-tagok voltak, szocialista munkahelyeken alkalmazták őket, vagyis mindet megtett az állam, hogy a szocialista társadalomba integrálja őket. Ennek az egyik fontos eleme volt a szűrés: azoknak a helyzeteknek a sokasága, amikor az iskola, egyetem, a párt, munkahelyi vagy belügyi szervek figyelték, követték, ,,káderezték” és nyilvános vagy titkos, dokumentált vagy improvizált/szóbeli technikákkal fegyelmezték, (be)szervezték a fiatalokat.
Én Szőcs István fiával, Szőcs Gézával együtt a hatvanas-hetvenes évek fordulóján felnőtt generációhoz tartozom.
1973-1974-ben nyolc hónapon keresztül voltam a Szőcs Gézáéval szomszédos ágy lakója egy kaszárnyai hálóteremben, egy jellegzetes szocialista fegyelmező-szervező intézményben, a Román Néphadseregben. Rendszeres látogatónk, "barátunk" volt a CI (Contrainformaţii – Katonai elhárítás) tiszt. Megszokott délutáni tevékenység volt, hogy egyik-másikunkat behívott az irodájába, elbeszélgetett vele. Utólag úgy gondolom, szolgálati feladata volt mindegyikünkkel elbeszélgetni, mindegyikről megfigyeléseket vezetni, és a katonáknak a beszervezését megkísérelni.
A nyolcvanas években a kialakult nevelő-szocializáló-szűrő szerkezetek és intézmények egyre kevésbé hatékonyan működtek, elsősorban azért, mert a képmutatás-hazugság-korrupció egyre világosabbá vált, és ezen túl: akinek az igazodás és erkölcsi választás valóban dilemmaként jelentkezett, egyre könnyebben tudott magának magánéletében és egy már szerveződő, összekacsintásra és félszavakra, kettős nyelvhasználatra épülő félnyilvánosságban társakat is találni.
Én akkor, ott, a hadseregben megtagadtam, hogy aláírjam a papírt, miszerint vállalom, hogy Kolozsvárra visszatérve a külföldi diákokkal (görögökkel, arabokkal – akkor már megjelentek Kolozsváron) barátkozom, és jelentek a szerveknek. Az tudható volt, hogy ha igen, akkor már nem csak róluk. Ott, a katonaságnál ennek nem lettek következményei.
Azért tartom fontosnak a társadalmi kategorizáció fontosságára felhívni a figyelmet,
mert nem tudtam akkor sem, azóta sem tudhatom: ki utasította vissza, ki nem a katonaságba bezárt, otthonától és felnevelő környezetétől viszonylag távoli nyelvi-kulturális-értékvilágba (esetünkben a Konstanca melletti Corbura) száműzött, az egyetemi helyének elvesztésével fenyegetett férfitársaim (egyetemre, filológiára bejutott, egyetem előtti katonaságot teljesítő románok, németek, magyarok, zsidók) közül az őket újra és újra megkereső CI-s tiszt ajánlatait, zsarolásait?
Aki akkor igent mondott, az mondott-e később nemet – és aki nemet mondott, az később igent?
Milyen új alkalmak sokasága követte a katonaságot, amikor újabb és újabb próbatételek válthattak ki újabb fordulatokat?
De hát másból se állt az élet a diktatúrában, mint azokból a krízisekből, azokból a kikerülhetetlen, rendszerspecifikus erkölcsi próbatételekből, amelyet akkor túléltünk, de amelyen egy utólagos, mai, történelmi perspektívából történő értékelés szerint: jól szerepeltünk vagy elbuktunk.
Mivel pedig a férfipopulációnak (ha úgy tetszik: romániai magyar elit férfipopulációjának) legnagyobb része Romániában megjárta a Román Néphadsereget, ezt a román nemzet és állam iránti lojalitásra szocializáló intézményt – hogyan ismerhetők, összegezhetők, kezelhetők ezek az első, inicializáló, majd az ezt követő helyzetek, választások a társadalom (ha tetszik: romániai magyar társadalom) szintjén?
Kik voltak akkor, húsz évesen tiszták, a negatív megkülönböztetés, büntetés fenyegetését vállalók ott, a Román Néphadseregben – és mi lett később velük?
Vagy mi lett azokkal, akiket ott beszerveztek, és később meghasonlottak, megtagadták az együttműködést, kiléptek?
Hány élettörténetet kellene ismerni, hány generáció útjáról és választásairól kellene áttekintést nyerni ahhoz, hogy történelmileg (általános, és nem aktuális érvénnyel) hitelesen kategorizáljunk, hogy tisztán láthassunk?
A szerző antropológus, a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karának docense.
Transindex.ro,

2013. január 14.

Kuti Csongor
RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Tükör által homályosan
Nem politikai, vagy más versenyhelyzetekben előnyt jelentő leleplezésekre van szükség, hanem a múlttal való elszámolásra, a sok eseti, személyes igazságból felépülő narratívára.
Lectori benevolo
Jelen írás nem tudományos cikk, vagy annak vázlata, mindössze néhány felvetéssel kíván hozzájárulni Könczei Csilla szekusblogja kapcsán kialakulóban lévő közvitához. Írásom nagy mértékben támaszkodik Katherine Verdery: Postsocialist Cleansing in Eastern Europe című közlésére, melynek következtetésével bizonyos fokig egyetértek.
E sorok írója 1989 tavaszán, nem sokkal 14. életévének betöltése után, néhány vele egykorú osztálytársával együtt, mintegy születésnapi ajándékként, megkapta KISZ tagkönyvét. Egyikünknek sem jutott eszébe tiltakozni. Majd decemberben, a csíkszeredai télben felbuzgó forradalmi hangulatban, öcsém közreműködésével, azonmód megcsonkítottam, majd elégettem és szétszórtam, mint Adolf Eichmann hamvait a Földközi tenger felett.
Szeku Tizenkét évvel később, kötelező sorkatonai szolgálat címén Csíkszeredából Slatinára teleportáltak, egy olyan belügyminisztériumi egységhez, ahol meglepetéssel tapasztalhattuk: javarészt a közalkalmazotti elit soraiból származó csemeték társaságába keveredtünk, akik egy szépreményű belügyi vagy SRI-s karrier irányába igyekeztek innen dobbantani, okosan lerövidítve a tiszti karhoz az akadémián át vezető lényegesen tekervényesebb utat.
Így alkalmam akadt találkozni a Gagyi József által felelevenített CI-tiszt 2001-es változatával. Hat hónap slatinai tartózkodás alatt kiderült: mindent tudnak, amit egy huszonéves kezdő jogász kapcsolatairól tudni érdemes. Besúgókat ugyan már nem toboroztak, de bő évtizednyire a diktatúra bukása után, igencsak kényelmetlenül merült fel a gyanú: talán mégsem úsztuk meg.
A társasági kapcsolatokban rejlő erőtől (l.: a társasági oldalak szerepe az arab „forradalmakban”) tartott a diktatúra is, így a szeku kiemelkedő feladata volt a kapcsolati hálók feltérképezése, azok ellenőrzése a kollaboránsok által. E logika mentén azon személyek lettek kiszemelve beszervezés céljából, akik nagy mozgástérrel, jó kapcsolatrendszerrel rendelkeztek. Verdery szerint éppen ez okból exponáltak is voltak, hiszen sok esetben családtagjaik, barátaik oltalmazásának szándékával, vagy kiterjedt ismeretségi körükben észlelt „gyanús” tevékenységgel kapcsolatban kerültek beszervezésre (Verdery 2012). Általánosítani azonban fölösleges: minden egyes történet egy külön dráma, és a szereplők motivációinak magyarázatát csak esetenként lehet értelmezni.
A szeku érdeklődése tehát nem csak az egyénre, hanem annak szociális kapcsolataira is kiterjedt, és sikerének kulcsa részben abban rejlett, hogy a rendszer maga az autonóm egyén helyett az arctalan tömegre épült: a diktatúrában nem voltak egyéniségek. Ilyetén a kollaboráció sem egyéni, hanem hálózati tevékenység volt, ami természetesen igen nagy kiterjedésű apparátust, és számos besúgót igényelt. (A besúgókat más besúgók figyelték, így többségük egyszerre volt „bűnös” és „áldozat”.)
Kételkedem azonban Stefano Bottoni kijelentésében, mely szerint az együttműködők jelentették a többséget. A keletnémet titkosszolgálat archívumának adatai alapján mintegy 178 ezer besúgóból és 93 ezer ügynökből állhatott az apparátus, eszerint nagyjából 35 keletnémet állampolgárra jutott egy szekus. A Stasi pedig – elméletileg – lényegesen aktívabb volt, mint a Securitate (180 km dosszié 35 km-rel szemben ), nincs okunk hát feltételezni, még a magyar kisebbség tekintetében sem, hogy nálunk rosszabb volt az ártatlan-kollaboráns arány (Verdery 2012).
Lusztráció A hálózat a személytelenségre, a kapcsolatai, semmint önálló cselekedetei által meghatározott egyénekre épült. Ezzel viszont a jogállamiság elvei szerint működő igazságszolgáltatás nem tud mit kezdeni. Az alkotmányos jogok védelme megköveteli, hogy a bíróság a kollaboránsokat egyénként kezelje, ez viszont a történelmi realitások torzult percepciójához vezetne (Verdery 2012).
A bíróság egyének és azok cselekedetei felett ítélkezve tud jogorvoslatot nyújtani, azonban nem ülhet törvényt a történelem, egyes rendszerek vagy ideológiák felett: a történelmi jóvátétel nem tartozik hatáskörébe.
Midőn hamvai szétszórattak a Földközi tenger felett, Adolf Eichmann elnyerte méltó büntetését a náci gyilkológép működésében betöltött szerepéért. A halálos ítélettel végződő per azonban nem tartozik a nemzetközi büntetőjog történetének mérföldkövei közé. Az igyekezet, amellyel a jeruzsálemi bíróság megpróbálta az Eichmann pert a nácizmus és az antiszemitizmus perévé átlényegíteni, míg történelmileg és emberileg is érthető, jogi szempontból helytelen. Bár metafizikai szőrszálhasogatásnak tűnhet (Aschheim 2001), de nem elhanyagolható különbség Eichmann cselekedetei és a zsidóság szenvedései között az a tény, hogy csakis az előbbi kategória képezheti büntetőjogi per tárgyát (Arendt 1963).
A jogelméleti részleteken túlmenően azonban az Eichman sztori jól illusztrálja, miként válhat szörnyeteg bármelyik átlagemberből. A Securitate irattáraiban is csontvázak lapulnak.
A demokratikus fordulat után a hálózat léte maga tette szükségessé a tisztogatási folyamatot: a nómenklatúra tagjaiból, ügynökökből és besúgókból álló hálót szét kellett (volna) szabdalni, hogy annak tagjai ne akadályozhassák a demokratikus átmenetet. Ebben a kontextusban figyelemre méltó adalék lehet, hogy éppen a hatalomátadó kommunista vezetők szorgalmazták rendkívüli elkötelezettséggel egy erős igazságszolgáltatási rendszer és alkotmánybíróság felállítását, abban a reményben, hogy a kommunista bírói elit lecserélésére nem lesz elegendő egyetlen parlamenti ciklus. (Verdery 2012)
A „lusztráció” kifejezés maga a Csehszlovák titkosrendőrség szakzsargonjából ered, ahol a párttagok lojalitásának megállapításáért (a kevésbé megbízható káderek eltávolításának céljával) lefolytatott vizsgálatot jelölte.
Mára kellő történelmi távlattal és adatokkal rendelkezünk ahhoz, hogy kijelenthessük: a lusztrációt egyetlen posztkommunista államban sem lehetett jogorvoslatként vagy igazságtételként értelmezni. A lusztrációs törekvések leginkább a posztkommunista politikai verseny és a parlamenti koalíciók történetei, amelyekben a lusztrációs jogszabályok nem az adott állam politikai történetének, hanem az aktuálpolitika függvényében alakultak. Általában pedig a kommunista utódpártok és politikai ellenfeleik erőviszonyait tükrözik.
A végletekig átpolitizált lusztrációs törekvések ezért képtelenek voltak megfelelni a valós, igazsággal, jogorvoslattal, jóvátétellel vagy megbékéléssel kapcsolatos társadalmi elvárásoknak. Ez azonban paradox módon oda vezetett, hogy a néhai besúgók és ügynökök kilétére gyakran némiképp a múlt rendszerre emlékeztető be(és ugyanakkor mintegy: fel)jelentéssel derül fény: valakiről kiderül, hogy kollaboráns volt.
A lusztráció valahogyan „elszabadult” a hivatalos – politikai – ellenőrzés alól, és egy tágabb értelemben vett verseny fegyverévé vált (Verdery 2012).
Értelmezésként ide kívánkozik egy Michnik – Havel párbeszéd részlet:
„Michnik: Van egy további probléma is. Hallottam, hogy egy szlovák politikai vezető, Jan Carnogursky azzal vádolt meg egy másikat, Vladimír Meciart, hogy együttműködött a titkosrendőrséggel. Meciar ugyanezzel vádolta meg Carnogurskyt. Az egyetlen hiteles döntőbíró ebben az esetben csakis egy titkosrendőrségi tiszt lehetne. Azt hiszem, elég abszurd lenne az a helyzet, amikor a titkosrendőrség ezredesei adnak ki erkölcsi bizonyítványokat.
Havel: Ez igaz. Erre én is felhívtam a parlament figyelmét. Valóban abszurd, hogy egy demokratikus államban egy ember valamely posztra való alkalmasságának abszolút és végső kritériuma a titkosrendőrség belső aktáiból származzon.” (Michnik és Havel 1993)
Igazság Térjünk vissza a Securitate irattárához. Miféle igazságot szeretnénk felfedezni, és miféle igazság rejtőzhet a több kilométernyi dossziékban?
Kiolvasható-e belőlük egy „abszolút” igazság, vagy csak eseti, szubjektív, személyes igazságok léteznek? Fennáll-e annak veszélye, hogy az „abszolút” igazság ürügyén mintegy einstandoljuk a közösségi emlékezetet?
A szeku igyekezett leleplezni a rendszer ellenségeit. Fölfedni a látszat mögött létezni vélt igazságot, a személyes igazságokat. Az archívum ezen igazságok tárháza. A rendszer saját népességéről felhalmozott tudásának emlékműve (Verdery 2012).
Az archívum igazsága azonban számtalan tekintetben kérdéses. Sok aláírást erőszakkal, fenyegetéssel, zsarolással csikartak ki. Másokat egyszerűen átvertek, azt sem tudták mit írnak alá. Ugyanakkor az ügynökök motiválva voltak a minél több aláírás beszerzésére, ezért alkalomadtán „gyártották” a kollaboránsokat.
Az archívum, az egyes dossziék korántsem hiánytalanok. A volt csehszlovák StB dossziéinak mintegy 90%-át megsemmisítették vagy eltüntették, hasonló eljárás a Securitatetól sem lehetett idegen. Azt hiszem, hogy Katherine Verdery romániai származású antropológus javaslatával kell egyetértenem, aki jelenleg saját megfigyelési dossziéját dolgozza fel: tekintsük a szeku irattárát kiváló terepfeljegyzéseknek a legobskúrusabb kommunista intézmény működésének tanulmányozásában. A lusztráció zsákutcának bizonyult, a bírósági jogorvoslat nem járható út, az Igazság és Megbékélés Bizottságok, több mint 20 évvel a rendszerváltás után, már nem időszerűek.
A jóvátétel egyetlen megvalósítható formája a kommunista múlt, és annak részeként a szeku működésének feldolgozása. Hogy minden ügynökről, minden kollaboránsról kiderülhessen, milyen szerepet játszott a diktatúra fenntartásában. Nem politikai, vagy más versenyhelyzetekben előnyt jelentő leleplezésekre van szükség, hanem a múlttal való elszámolásra, a sok eseti, személyes igazságból felépülő narratívára. Különben utódaink majd szekusoknak fognak remek újrahantolásokat szervezni.
A keletnémet lusztrációról megjegyezték, hogy míg Csehszlovákia és Lengyelország bíróságai, postahivatalai és iskolái személyzet nélkül maradtak volna, ha komolyan átvilágítják a közalkalmazottakat, addig Németország újraegyesítése során épp az ellenkező probléma merült fel: felesleg mutatkozott bürokratákból, a lusztráció pedig megoldotta ezt a foglalkoztatáspolitikai dilemmát. A romániai magyar közösség szerencsés helyzetben van: a fenti problémák egyike sem fenyegeti. A kérdés mindössze annyi: van-e annyira erős civil társadalmunk, hogy megteremtse a szembenézéshez és megbékéléshez szükséges kontextust?
Felhasznált irodalom:
Arendt, Hanna: Eichmann in Jerusalem. A report on the banality of evil, Penguin books, 1963 Aschheim, Steven E. (ed.): Hannah Arendt in Jerusalem, Berkeley: Univ. of California Press, 2001 Michnik, Adam és Havel, Vacláv: Igazságtétel vagy bosszú? Közzétéve a Beszélő oldalon (https://beszelo.c3.hu) Verdery, Katherine: Postsocialist Cleansing in Eastern Europe: Purity and Danger in Transitional Justice (Socialism Vanquished, Socialism Challenged: Eastern Europe and China, 1989-2009, ed. Nina Bandelj and Dorothy J. Solinger, Oxford Univ. Press, 2012)
A szerzőről: Kuti Csongor LLM, SJD, alkotmányjogász, tudományos fokozatait a budapesti Közép-Európai Egyetemen szerezte, jelenleg gyakorló jogász és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója
Transindex.ro,

2013. február 27.

Harangot a Sapientiának!
Harangot kellene állíttatni a Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának tornyába, vagy egy különálló haranglábba – az ötlet az egyetem kommunikáció szakos hallgatóinak körében egy szakmai gyakorlaton merült fel. Ennek alapján készült el a négy harmadéves hallgató projektje, amely A bölcsesség hangja címet kapta. A harang megszerzése, felszerelése és működésbe helyezése a közösségépítést, a közösség megerősödését szolgálja, s a mindennapi és az ünnepi kommunikációban betöltött szerepe mellett annak a csoportnak, évfolyamnak az emlékműve lesz, amely felállította. Az ötletet tett követte, s a terv részeként tartottak pénteken konferenciát Harang és harangszó – tárgy, jel, jelentés címmel ismert szakemberek és a diákok részvételével.
Az ötletet dr. Dávid László professzor, az egyetem rektora valamint dr. Székely Gyula egyetemi tanár, rektorhelyettes üdvözölte. Véleményük szerint a haranghoz hasonlóan a Sapientia egyetem is szimbólummá vált. Azt a megtartó erőt jelképezi, amelynek célja a szülőföldhöz való kötődés megerősítése, az elvándorlás megállítása.
Az előadók, dr. Buzogány Dezső professzor, egyháztörténész, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet tanára, Ősz Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület Levéltárának levéltárosa, dr. Tóth Levente és a marosvásárhelyi Teleki Tékát vezető Lázok Klára történészek, Gagyi József docens, az ötletgazda diákok évfolyamfelelős tanára és dr. Máté Márton gépészmérnök, docens a Gépészeti Tanszékről a harang kulturális és társadalmi funkciójának bemutatására vállalkoztak. Mellettük megszólaltak a hallgatók is, András Hanga, a Pécsi Tudományegyetem kommunikáció szakos hallgatója, aki mesterképzésen vesz részt, Gidófalvi Tamás, Dobos Szilveszter, Sófalvi László és Tóth Lehel kommunikáció szakos hallgatók, a projekt kezdeményezői és kollégájuk, Jakab István.
Az előadások során sok érdekes adat hangzott el a harang történetéről, amely a kezdetektől fogva a szakrális kommunikáció, azaz az ember és a természetfölötti erő közötti kapcsolat jelképe, ami a modern korban egyre inkább a világi kommunikáció időjelző eszközévé válik. A leggyakoribb feliratok szerint kulturális és társadalmi szerepe az élők megszólítása (VIVOS VOCO), a halottak siratása (MORTUOS PLANGO) és a villámok elűzése (FULGURA FRANGO) volt. A harang kapcsolatot teremt az ember és a kozmosz szférái között, jelzéseket ad a közösségben élő embernek, biztonságot, az otthonosság érzetét nyújtja, hazahív. Az időt tájolták, kifejezték a megtiszteltetést, a megemlékezés és a vészjelzés eszközei voltak, amely szerepekből vesztettek az idők során, amikor a harangozás napi gyakorisága megritkult. A magyarság számára különleges jelentőséggel, töltettel bírt, hogy a déli harangszót VI. Sándor pápa Hunyadi Jánosnak a törökök fölött aratott nándorfehérvári győzelme emlékére rendelte el egész Európában. Érdekes epizódként hangzott el, hogy 1970-ben rokoni látogatásra Dél-Magyarországra érkezett a balavásári Székely András, aki a helyi eklézsia harangjának szavát hallván kijelentette, hogy az otthoni harangot kongatják, ami a toronyban be is igazolódott, s így visszaadták a harangot az erdélyi falunak. Mint kiderült, a székely ember a jelenlegi rektor nagyapja volt.
Biztató hírként hallottuk, hogy a kolozsvári protestáns teológia egyháztörténészei 13 éve az egyház harangjainak a felleltározásába kezdtek.
Ősz Előd levéltáros előadásában hallottuk, hogy az erdélyi református falvakban a fatornyos haranglábak voltak jellemzőek. A harangozás kezdetben a papok feladata volt, később hárult a harangozókra, akik a faluközösség legmegbízhatóbb emberei közül kerültek ki, s a velük kötött díjlevelek az első munkaszerződéseknek számítanak.
Lázok Klára történész a Teleki Tékában őrzött könyvekről szólt, amelyek témája a harang, majd hozzátette, hogy elképzeléseik szerint a harang szerepét szánják az intézménynek is.
Mit jelent a mai ember számára, hogyan profanizálódik a harang szerepe? – adatokban gazdag dolgozatában András Hanga pécsi mesterképzős hallgató erre a kérdésre keresett és adott választ. A harang történetét, szerkezetét, hangzását, elkészítési módját vette számba a műszaki szakember szemszögéből és pontosságával dr. Máté Márton gépészmérnök, docens.
Majd a projektet kezdeményező hallgatók következtek, akik a környező falvak (Marosszentanna, Koronka, Jedd, Ákosfalva község, Marosszentgyörgy és Székelykál) harangjait mutatták be a hallgatóságnak. Végül Balogh József marosvásárhelyi öntőmester beszélt az életéről, a harangöntésről, az édesapjától örökölt mesterség elsajátításáról, a Bernády-szobor, és a legnagyobb, egy 500 kilós harang öntéséről.
A harangprojekt kezdeményezőinek célja, hogy a 300 kilós harang öntéséhez szükséges 24.000 lejt összegyűjtsék, s ehhez indulásként tanárukkal együtt már egy bizonyos összeget fel is ajánlottak. A közösségi adományozás folytatódik, s erről a harang.kommunikáció.ro honlapon lehet tájékozódni – válaszolta kérdésünkre Gidófalvi Tamás. A harangot marosvásárhelyi mester fogja önteni, s a Sapientia koronkai épületének tornyában szeretnék elhelyezni.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

2013. március 1.

Ősz Előd: igazi forrásból kutatni
A Sapientia EMTE marosvásárhelyi campusán tartott Harang-konferencia meghívottai között voltak a Pokoly Egyháztörténeti Kutatóműhely tagjai is. Dr. Buzogány Dezső professzor, dr. Tóth Levente történész és Ősz Előd levéltáros a harang jelentőségéről, és az egyházi és nem egyházi közösségekben való fontos szerepéről beszéltek. Ősz Előddel beszélgettünk a Harang-projektről, a Pokoly Társaságról, a kutatásról és a forrásokról.
– Hogyan került Ön kapcsolatba a Harang-projekttel? Mit gondol a Sapientiás diákok ötletéről, hogy harangot ajándékozzanak a marosvásárhelyi kampusznak?
– A Harang-projektre dr. Gagyi József tanár úr hívta fel a figyelmemet, aki felkért bennünket, Buzogány Dezső professzort, Tóth Leventét és engem, hogy beszéljünk a harangok múltbeli szerepéről, jelentőségéről, arról, hogy miképpen határozták meg annak az egyházi (és nem feltétlenül csak egyházi) közösségnek az életét, amely hallotta hangjukat. A diákok ötlete természetesen tetszik. Nem szabad elfelejteni, hogy a Sapientiát az erdélyi magyar történelmi egyházak alapították, és azok is tartják fenn mai napig. Tulajdonképpen ez egy ökumenikus egyházi egyetem. Az egyházi iskoláknak a régiségben is volt harangjuk. A Harang-projektben tehát nem látok mást, mint egy régi hagyománynak a felújítását és újrafogalmazását.
Ön a Pokoly Társaság tagja. Kérem, meséljen erről a társaságról. Mikor alakult? Mi a célja? Kik a tagjai?
– A Pokoly Társaság, vagy hosszabb nevén Pokoly József egyháztörténeti kutatóműhely hivatalosan 2012-ben vált jogi személyiséggé, de a tagok együttműködése évtizednél is hosszabb időre nyúlik vissza. A Társaságról gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy Buzogány Dezső (a Protestáns Teológiai Intézet illetve a BBTE Református Tanárképző Karának egyháztörténész professzora) és Sipos Gábor (a BBTE Történelem karának docense és az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltár vezetője) tanítványi köre. A Társaság tagjai valamiképpen a mentorok szolgálati helyéhez kapcsolódnak. Vannak közöttük történészi, illetve teológiai alapképzéssel rendelkező egyháztörténészek, művészettörténészek, zenetörténészek. A Társaság célja az egyháztörténet minél szélesebb körű művelése, hiszen a csapatmunka sokkal hatékonyabb, mint a „magányos farkasok” tudományművelése. A Társaság műhely kívánt és kíván lenni, így pedig könnyebb az újabb kutatógenerációk kinevelése is.
– Milyen forrásokból dolgoznak? Milyen adatokat tartalmaznak ezek? Miket lehet ezekből kiolvasni, megtudni?
– Örülök, hogy említette a forrás szót, hiszen számunkra ez a kulcsfogalom. Sajnos olyan világot élünk, ahol egyre több érték devalválódik. Ma már összeollózott dolgozattal is lehet doktori címet nyerni és haladni a tudományos ranglétrán. Sajnos a történettudomány sem mentes ettől a kórtól: sokan könyvekből írnak könyvet, „kutatásaikat” kizárólag eddig megjelent adatokra építik. A mi munkaközösségünk számára az elsődleges feladat a források feltárása, közzététele, és csak azután következik az értelmezés. Elsősorban egyháztörténeti forrásokat tárunk és térképezünk fel, illetve adjuk azokat annak rendje és módja szerint. Az írott források (jegyzőkönyvek, anyakönyvek, periratok, magánlevelezések mellett) igen fontos forráscsoportot alkotnak az egyházközségekben őrzött műtárgyak (úrasztali edények, textíliák, harangok, templomi berendezések). Ezeket is „szóra lehet és szóra kell bírni”, mert igen érdekes dolgokat „mesélnek” múltunkról.
– Milyen gyakorlati haszna van ezeknek a kutatásoknak?
– A történésznek (foglakozzon a történettudomány bármely ágával) tudomásul kell venni, hogy munkájának nincsenek látványos eredményei. (A mérnök kézbe foghatja saját tervezésű gépét, és örülhet annak, hogy mások is használják.) A mi kutatásaink mikroközösségekről szólnak – és nem feltétlenül, vagy csak áttételesen a mikroközösségnek. Könyveink nem bestsellerek, és nem is várjuk el, hogy az egyszerű gyülekezeti tagok olvassák a 300 éves, részben latinul írott szövegeket. Viszont egy közösség (jelen esetben egyházközség) életére pozitívan hat, hogy az ő gyülekezetükről könyv jelenik meg. Nagyon sok szórványközösség úgy érzi, hogy őket elfelejtették, nem kíváncsi senki sem a múltjukra, sem a jelenükre. És akkor megjelenik a faluban hét kutató, keresik a múltjukat, lefényképezik a templomot, az iratokat, a kegytárgyakat, majd megérkeznek a kész kötettel. Ezen túl az, hogy felmérjük a gyülekezetek műtárgyait, elősegíti azok megőrzését is. Sok esetben az ilyen kutatóutak tudatosítják a lelkipásztorban, presbiterekben, hogy milyen értékek őrzői.
– Milyen más tevékenységeket folytatnak?
– A közös kutatás mellett mindnyájunknak megvan a saját kutatási területe. A csapatmunka kitölti ugyan a kutatásra szánt időnknek több mint felét, de ezen túl marad idő kinek-kinek a saját témakörében elmélyülni.
– Van-e Önnek saját kutatása? Ha igen, miről szól?
– Természetesen. Két fő csapáson dolgozom: Az egyik az Erdélyi Református Egyház egyházmegyéinek (esperesség) igazgatása a múltban. Azt kutatom, hogy milyen jogköre volt az esperesnek, hogyan működött az egyházmegye két igazgatási fóruma, a vizitáció (egyházlátogatás) és a parciális zsinat (egyházmegyei törvényszék és közigazgatási gyűlés egyben) és milyen viszonyban voltak egymással. Ez az a terület, amely belesimul a Pokoly Társaság csapatmunkájába. A másik témám az egyháztörténet és a könyvtörténet határán helyezkedik el. A reformátori tanok erdélyi hatásait kutatom. Ez gyakorlatilag arról szól, hogy az ember górcső alá vesz egy reformátort, megkeresi műveit az erdélyi könyvtárakban, kibetűzi a tulajdonosbejegyzéseket, odafigyel a lapszéli bejegyzésekre: ekkor nagy valószínűséggel kiderül, hogy kik forgatták az elmúlt századokban a könyvet, melyik részét olvasták, esetleg mikor olvasták. Nagyon hálás téma, rengeteg új, ismeretlen adatot hoz felszínre.
Puskás Eszter
vasarhely.ro,

2013. március 6.

Amikor eljött a mesélés ideje...- Cseke Gábor olvasónaplója
Próbálom magamban eldönteni, miként is olvassam Gagyi József legújabb könyvét (Ha akartam, fütyöltem, ha akartam, dúdolászgattam. Beszélgetések Balogh Pállal. Emberek – életek sorozat, 1. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012): tudományos munkaként? irodalomként? vagy egyszerűen csak olvasmányként, mert hogy terjedelmessége (közel 400 lap) ellenére erősen jól olvastatja magát. Hogy is ne: egy sokat tapasztalt, érdekes személyiségű, öntörvényűen gondolkodó, röghöz kötöttségében is nyitott falusi ember mesél benne életéről, falujáról, családjáról, gondolatairól, álmairól és megvalósításairól, kételyeiről, hitéről... És még mennyi mindenről, ami egyszer valamiképpen emberközelbe került vele.
Hiába a szerzői konfesszió a könyv élén, alapvetően úgy érzem, maga a szerző is tanácstalan műve definiálását illetően. Nem tudja pontosan, hová is tegye - s mindenekelőtt azért, mert nem az lett belőle, amit kezdetben elképzelt, amikor a megíráshoz szükséges első beszélgetést sikerült nyélbe ütni.
Szándékok és eredmények: bármilyen sikerült alkotásnál is ritka, hogy tökéletesen fedjék egymást. Ez nem minősítés, viszont ténykérdés. Az írónak elég rugalmasnak kell lennie ahhoz, hogy tervbe vett, elképzelt művét alkotás közben annak sajátos, belső logikája szerint alakítsa, s ha a helyzet megkívánja, akár módosítson is eredeti elképzelésén, választott eszközein.
Gagyi József részletekbe menően, a higgadtan vizsgálódó társadalomtudós rigorózusságával rögzíti a könyv keletkezéstörténetét, a menet közben végrehajtott, pillanat szülte korrekciók indoklását. Pedig nem lehet azt állítani, hogy alanya kiválasztásakor ne lett volna eléggé körültekintő: az ismerkedéstől a kapacitálásig hosszú hónapok teltek el, s Gagyi igazából csak akkor tudott meggyőződni választása helyességéről, amikor nagy sokára - valahára - beindultak a tervezett beszélgetések.
Már maga ez a pillanat megrázó történethez kötődik; Gagyi József hűvösen, távolságtartóan írja le, de a tényanyag kellően drámai: Balogh Pál tulajdonképpen akkor hajlandó nekikezdeni életútja felidézésének, amikor nincs más kiútja - egy orvosi műhiba folytán mindkét lábára lebénul, s az addigi dolgos, a munka megszállottjaként élő idős embernek nem marad egyéb elfoglaltsága, mint vendége előtt szerre elszámolni az emlékeivel. És akkor meg is teszi ugyan, de mindvégig csak a maga módján. A szerző pedig - kényszerűségből - ehhez igazítja riporteri státusát: képtelen célirányosan kérdezni, hagyja a beszélőt érvényesülni, gondolatai nyomán csapongani, csak nagy néha, egy-egy félig éber, utaló, már-már mellékes apropóval terelné vissza Pali bácsit a fősodorhoz; mikor sikerül, mikor nem. De ez mind nem baj, már nem az, mert Gagyi József a kényszerből szükségszerűséget kovácsolt magának, hiszen úgy is tudta: a beszélgetés megszerkesztésének végső kulcsa mindenképpen az ő kezében marad; ami nem azt jelenti, hogy azt és úgy ír majd meg a sok-sok találkozás során elmondott élettörténetből, ahogy és ami neki tetszik. Ez a könyv egy pillanatra sem kívánt pusztán ürügy vagy csak egyszerű kiindulópont lenni egy önálló alkotói konstrukcióhoz. Hű krónikának, tanúságnak megfelelően minden ízében a pontosságot, a hitelességet, a teljességet, a mélységet célozza meg.
Gagyi József, sejtésem szerint, a különös élettapasztalatnak megjelenítési formát adva, mindvégig egyik lábáról a másikra áll, és végül maga sem tudja eldönteni, hogy melyik minőségét vállalja fel elsődlegesen: a társadalomtudósét, vagy az íróét. Igaz, hogy íróként már jó ideje háttérbe vonult, és bár gyakori közlései, rendszeresen megjelenő újabb és újabb könyvei nincsenek híjával a szépírói kvalitásoknak, helyenként maguk az írói módszerek is ki-kiütköznek a részletekben, mégis elsősorban tudományos munkáknak tekinthetők. Azzá teszi őket a szerző fő igyekezete, hogy írásainak szemlélete mindenben megfeleljen a szakszerűség követelményeinek.
Ez a kettősség most igen pregnánsan kidomborodik Balogh Pál élettörténetében: az a Gagyi József, aki megírta A krízis éve 1949-et, az Örökített székelykapuk-at, a Földbontók, földfosztók, gyarapodók-at, a Fejezetek Románia 20. századi társadalomtörténetébőlt, az Amire vágyunk, amitől félünk, amit remélünk-et, e monografikus ölelésű, jelentős tanulmánygyűjteményeket, és aki didaktikai munkájában is a tudományos ihletettség híve, a nyolcvan esztendős, a Csíkfalva községhez tartozó jobbágyfalvi parasztember életvallomása előtt váratlanul elbizonytalanodik. Azt nem állíthatom, hogy oda dobja a lovak közé a gyeplőt, de azzal, hogy az életrajzi prospekciónak még csak eleje van, és azon túl csak egy bizonytalanba vesző, sok-sok további kérdőjelt generáló "végtelen vége", Gagyi József számomra azt sugallja, hogy valamiért elodázza a végső döntést: nem zárja le Balogh Pál vallomását, addig feszíti a húrt, ameddig lehet, ameddig úgy érezheti, hogy beszélgetőtársa kimerítette a lelkileg-szellemileg egy életen át magába gyűjtött életbölcsesség hozamát.
"2011 októberében, egy évvel a beszélgetések elkezdése után, az addig lejegyzett anyagból kezdtem el dolgozni ezen az első összeállításon. Ez a rögzített beszélgetések mintegy kétharmadának az anyagából készült. Nem szeretném és nem lehet lezárni a beszélgetések sorozatát mindaddig, amíg erre újra és újra lehetőség adódik: mindkét beszélgető fél jónak látja, hogy beszélgessenek, és erre keresik az alkalmat. Tehát újabb és újabb hangfelvételek készülnek, és az első összeállítás után egy második, harmadik elkészítését is lehetségesnek látom. Ez egyben egy kiváló, a szakértő kifogásokat elhárító mentő körülmény is: ez a munka nincs még befejezve, sőt, nem is látni a végét - nem lehet egy lezárt kutatás első feldolgozásaként tekinteni rá, nem lehet ekként értékelni. Ez is indokolja, hogy a szöveget, ezt a könyvet inkább irodalmi feldolgozásnak, irodalmi biográfiának vagy az egyéni sorson keresztül a társadalmi változásokat bemutató szociográfiának tekintsük, akként kezeljük."
A fenti idézet elemző magyarázatnak tűnik, de annál jóval több: a köztes helyzet tudatos felvállalása. Gagyi József tisztán látja, hogy a sorstól rárótt feladatnak tesz eleget ezzel a könyvvel - továbbá az esetleges folytatásokkal -, hogy minden szempontból kimerje annak a kútnak a vizét, amely immár adakozóan kínálja magát. Ameddig kínálhatja... Az a tény, hogy Balogh Pál esetében véglegesen eljött a mesélés ideje, a jobbágyfalviak elismert ceremóniamestere adottságait - jól fogalmazó-szintetizáló készségét - ezúttal a tanúság szolgálatába állítja; felmondott életével egyúttal hitet téve amellett is, hogy miként zajlott az elmúlt század utolsó két harmadában faluközösségének élete, miként alakult a sorsa.
A gyakorlatilag magyar (rajtuk kívül kis számban romák lakják) többségű faluban érdekes módon jelentkezett - s némileg jelentkezik ma is - kisebbség—többség viszonya: mindenekelőtt vallási alapon. A falu lakossága ugyanis az unitárius, a katolikus, református és ortodox templomok kisugárzása között oszlik meg. Érdekes, egyúttal hiteles emlékei vannak az együttélésről Pali bácsinak: szerinte az emberek közti "meg nem értés–megértés" dolgában nagy szerepet játszanak a vallási vezetők. Egy jobbágyfalvi, egykori katolikus pap példájával illusztrálja, hogy az ellenségeskedés nem is annyira az ördög, mint az ember műve:
"Az a plébános úr nagyon fogta az ő híveit. Volt olyan szegény család, hogy például voltak bizony olyan szegény esztendők, hogy nem volt tavaszon, nyáron búzájuk. A katolikus egyháznak sok földje volt, sok búza, amit kapott. S volt úgy, hogy úgy adott egy más felekezetű szegény asszonynak, ha átáll katolikusnak.
Érti? Ennyire.
A hívei pogányoknak hívták a reformátusokat s az unitáriusokat. Voltak azok az idős asszonyok, annyira bemagoltatták velük a katolicizmust - ugye, ott a sok szobor, Mária-szobor, Antal-szobor, kicsi Anti s nagy Anti, annyi szobor van, hogy csak addig láttak. Sokszor húsvétban két öntözés volt. A legények ittak, mulattak, reformátusok, unitáriusok külön. A népházunk ott volt, ahol a reformátusoknak, unitáriusoknak volt a templomuk, ott künn pedig a katolikusoknak. Mikor összetalálkozott az az ifjúság, akkor összeverekedtek.
...Volt, hogy bicsokra kerültek, elvágták egymást, s ilyesmi. Például volt olyan, hogy katolikus leányhoz ha ment az unitárius, képes volt az apja, hogy letiltsa.
Mind süketek voltak.
Aztán jött egy tanító, Kis Jóska a katolikusoknak, az megváltoztatta; azután már megtörött a jég. Kezdett színdarabokat tanítani, összehívta a katolikusokat is, a reformátusokat, unitáriusokat; a fiataloknak, akik odavalók voltak, tanított színdarabot, dalárdát, sportolást szervezett; kivette a papoknak a kezéből az ifjúságot, ügyes tanító bácsi volt...
Aztán kinyílt az esze a népnek, tágult. De most is azt mondom, sokat csinál a papság. Most is inkább a népnek, ha kihirdeti, hogy március tizenötödikére vagy más ünnepre vagy egy megemlékezésre gyűljenek össze, többet ér, mint ha egy faluból a legelső osztályú szónok vagy tekintélyes ember szólna. Persze, ha olyan a pap, s a hívek, hogy elismerik a papnak a tevékenységét."
Jó példaként említi a halottak napi ökumenikus összefogást, amikor is a felekezetek papjai mind jelen vannak, közösen rendezik az emlékezést, de a veszélyt is látja: ha a vezetőik ennek ellenére nem fognak igazán össze, "érzékenykednek" egymással szemben, akkor ismét csak eltávolodnak egymástól a felekezetek.
A tolerancia, a faluközösség életéhez viszonyuló empátia nem csak vallási téren meghatározó – hangzik tovább a tanulság. Balogh Pál emlékei ismételten rávilágítanak, hogy akár a kollektivista szellemű évtizedekben, akár a rendszerváltás után a közösségi érdekek mentén következetesen gondolkozók jelentették a jobbágyfalviak számára az igazi tekintélyt. Ezért volt népszerű Pali bácsi is minden időkben: mind a népi demokráciában, mind a Ceausescu utáni többpárti rendszerben. Az ő igazodását elsősorban az igazságosság, a méltányosság szempontjai határozták meg - ha közmunkáról, ha földosztásról, ha húsvéti hagyományszervezésről vagy temetési búcsúztatásról volt szó. Igen jellemzőnek érzem a rendszerváltás előtti évtizedek kisebbségi helyzetére nézve azt a fajta "kettős könyvelést", amit a legalsóbb szinteken a helyi vezetők - nem kimondottan önvédelmi szándékból - szinte kötelezően és a lakosság megelégedésére végeztek, s amelynek jeleiről az emlékező lépten-nyomon beszámol.
A falusi húsvéti öntözés hagyományára emlékezve, Balogh Pál az alábbi érdekes tanúsággal szolgál:
"Sok szép dolog volt, na, szép dolog volt. Most azon csodálkozom, húsvéti közös öntözés se volt mióta. Tamás, ugye, a sok fiatalt hazaengedte húsvétra. Ő volt pedig a Nirajul elnöke, és akkor nem végeztük el az öntözést egy nap, mert nagy volt a falu, csak két nap. Első nap egyik felét jártuk el, s másodnapján a másik felét. Gondoltuk, nem lesz fiatalság, mert kell menjenek munkába. Hát az egész fiatalság ott volt. Az egész fiatalság.
Egyszer lemegyek Szeredába, ott volt a Huszár vendéglő, elmegyek be, igyak meg egy üveg sört, melegem volt. Bemegyek, hát ahogy visszanézek, látom, ott van Tamás, a Nirajul elnöke valakivel, valami ismerősével, nem ismertem. Köszönök. Azt mondja: „Balogh bácsi, jöjjön, foglaljon helyet!" Ha már odamentem, vittem egy-egy üveg sört, leültünk, s beszélgettünk. Akkor vettem észre, hogy valami párttitkár volt a városból kijőve.
S mondom neki (éppen húsvét után volt): „Erősen jó volt, a fiatalok milyen sokan eljöttek." Akkor mondta annak a másiknak: „Az a helyzet, hogy falun vannak, s ez régi hagyomány, sokan vannak, hiába tiltom el, hiába fogom őket, hogy jöjjenek be dolgozni. Vagy elszöknek, vagy elmennek egy-két házhoz öntözni, s úgy jönnek be részegen. Ott vannak a gépek, egyiknek levágja a karját, másiknak más baja esik. Baleset. Ez hiányzik? Nem hiányzik. S azt mondtam nekik: »Elengedlek, de akkor szombaton kipótoljátok.« S azt mondták: »Kipótoljuk.« Meg volt oldva a munka."
Úgyhogy nagyon ügyes volt Tamás. Aztán megdicsértem. Mondom: „Na, ezt nem gondoltam, elvtárs, hogy maga így meg tudja a fiatalságot győzni, hát itt volt az egész fiatalság." Szóval innét nagyon sokan dolgoztak a Nirajulban. S mind itt voltak az öntözőbe', ha itt volt nálunk öntözés.
... Csak azért kellett fogadalmat tenni, hogy a rendet fenntartjuk. Nem lesz verekedés, valamilyen összetűzések, vagy rongálás, vita, ehhez hasonló. Azt se szabták meg, hogy hova megyünk, azt se, hogy mit éneklünk, azt se, hogy ki muzsikál nekünk, azt se, hogy meddig tart, semmit. Mert a rendőrségnek is örökké tettünk fenyőfát. Az állatorvosnak tettünk fenyőt... Az orvosnak tettünk fenyőfát. A néptanácselnöknek tettünk fenyőfát. Ezek mind elvárták, üzenték, hogy, mikor öntözünk, menjünk fel hozzájuk."
A Balogh Pál-félék (és bár ritka jószág volt szülőföldjén, de azért távolról sem volt egyedül!) láthatóan elvetették a dogmatikus gondolkodás gyakorlatát: mindent úgy intéztek, hogy lehetőleg mindenkinek jó legyen; vagy ne legyen túl rossz. A felülről érkezett társadalmi sokkokat igyekeztek mindenféle trükkel, áttétellel enyhíteni, s ha lehetett, akár semlegesíteni is. (Ahogy Pali bácsi több ízben is megjegyzi, beszélgetés közben: "Annak ellenére, hogy a hetvenes években nagy kollektív volt, olyan öntözéseket lefacsartunk, uram, hogy... Nem úgy, mint most. Most szabad... [A karácsonyt.] Nem tiltották egyáltalán, esetleg az volt a baj, ha a pap amolyant prédikált, és valaki elárulta.") A legpregnánsabban viszont az a hitvallás fejezi ki Pali bácsi nyitott gondolkodását, ahogyan a vallásfelekezetek sokféleségéhez örök életében viszonyult:
"Sokszor elmondtam a katolikus plébánosnak is, a szeredainak, mikor vacsorát adtunk volt nekik; ökumenikus istentisztelet volt, ő tartotta, s én fogadtam itt vacsorával. Mondom: „Né, plébános úr, nekem van egy meglátásom: én szeretem az én vallásomat, s tisztelem a másét, egyszer szegezzük le. A másik, hogy imádkozzuk a Mi Atyánkot, pontosan maguk is úgy mondják, mint mi, maguk is úgy tanítják, a plébános úr is, mint a mi papunk. A prédikációt felfogás szerint mondják; a Bibliából veszik ki az alappillért, kit milyen talentummal az Isten felruházott, olyan talentummal adja át a híveknek, hogy művelje a lelkivilágukat. A híveknek a lelkivilága olyan, mint egy szántóterület." Ha jól megművelik azt a földet, bármit vetnek belé, megterem. A pap is megműveli a lelkivilágát a hívő embernek, aki odajár. Ahogy hirdeti, az Istent bármilyen formában prédikálja, az a talaj beveszi, mert meg van művelve. ... Az egyhívőket nem bírom, mert ők magukat kiemelik, s senki se jó, csak ők. Nem látják be azt, hogy ember hiba nélkül nincs, a bűn bocsánat nélkül nem bocsátható meg. Azt hiszik, hogy ők nem vétkeztek..."
A mindent kizáró kérkedés, a fundamentalista gondolkodás eredendően idegen a jobbágyfalvi közösségtől, amennyiben jó irányban befolyásolják őket. Ezért a mindenkori hatóságok, vezetők szerepe akár meghatározó is lehet; és bár Balogh Pál nem nevezhető kimondottan a falu egykori vezető emberének, a jobbágyfalviak életében mégis olyan kulcsfeladatokat látott el, amik meghatározóak voltak a helybeliek életére: volt földmérő bizottsági tag, falusi őrszolgálatot végzett, a futballcsapatban játszott, a színjátszó körben a hősszerelmes szerepeket nagy megjelenítő erővel ábrázolta, a húsvéti ünnepségsorozat "királyi" pálcáját viselte, volt unitárius gondnok, két ízben a helyi tanácsnak is tagja. Pedig lényegében ő sem különbözött a többi jobbágyfalvi embertől - ugyanúgy megitta a magáét, s ha úgy adódott, mértékkel a közöshöz is hozzányúlt, hiszen az a "miénk", megadta a királynak azt, ami a királyé, de nem élősködött a közösségen, nem volt demagóg.
Egy, a könyv piacra kerülését megelőző olvasótalálkozón Gagyi József a jelenlévőknek elmondta volt, hogy még a kezdet kezdetén, amikor a falu életéről életszerűen referálni tudó alanyokkal próbálkozott, szóba került egy közlékeny hivatalnok is, aki huzamosabb időn át felülről, a falu vezetésének szintjéről látta és ismerte a társadalmi mozgásokat, az események miértjét és mikéntjét. A szerző végül mégis Pali bácsi mellett kötött ki, mert a másik túlságosan gyakran és szeszélyesen cenzúrázta saját magát, korábban elmondott szavait részben megmásította, megszűrte, a tükörben látszó képet tartotta fontosnak az eredeti tanulságnál. Magam is úgy érzem, hogy egy következetesen szerepjátszó, minden kurzushoz igazodó ember torz és hiányos rajzát adhatta volna faluja mindennapjainak, túl sok energiát pazarolt volna az önigazolásra és az önfényezésre. Jó, hogy ez Balogh Pál esetében nem következett be.
A könyv hőséül - aki egyben a történet alfája és omegája - szolgáló Balogh Pálról keresve se találhatni jobb (ön)jellemzést, mint amit a könyv hátlapja kiemelten közvetít:
"Nekem olyan természetem volt, hogy én örökké szerettem menni, szerettem dolgozni, én szerettem viccelődni, én szerettem leülni valakivel meginni egy pohár bort, nem annyit, hogy ittas legyek, hanem amellett elbeszélgetni. Elmenni a templomba, elmenni gyűlésbe, ide-oda. Ez volt nekem, itt találtam fel magamat. Én, mikor kimentem a mezőre, itthon elrendeztem holmit, senki olyan boldog nem volt, mint én. Magamnak beosztottam a munkát, ha elfáradtam, leültem, mikor megpihentem, folytattam tovább. Ha akartam, fütyöltem, ha akartam, dúdolászgattam."
Az utolsó, általam kiemelt mondat is szerencsésen sűríti magába Pali bácsi szabadságszeretetét. Kár, hogy címként már lekörözte volt egy nem kevésbé remek román film (Când vreau să fluier, fluier - Amikor fütyölni akarok, fütyölök / rendező: Florin Şerban), amely így már-már szállóigévé vált, mire Balogh Pál története – a maga hasonló vétetésű címével - napvilágot látott.
Csíkszereda, 2013. február 17.
Gagyi József kommentárja:
Kísérletképpen összeállítottam ezt a könyvet...
Igaza van Cseke Gábornak, köszönöm neki a lényeget megragadó megfogalmazást: eljött a mesélés ideje, de még nem érkezett el a megírás ideje.
És mégis jelezni kell, jelezni kellett könyvvé szerkesztett történetekkel, hogy mi az, amiről szó szót követ, immár évek óra, amiről két ember sokat és jókedvvel beszélget, és ami egy családi—emberi sors, egy falu, egy korszak valóságába enged belelátni.
Igen egyszerű helyzet az, ami újabb és újabb rögzített beszélgetéseket eredményez: hetente-kéthetente, pihenésképpen kilátogatok a Nyárád-menti Jobbágyfalvára, ahol már vár Pali bácsi (de mostanában a feleségével, Vilma nénivel is egyre többet beszélgetünk, csak azokat nem rögzítem - még...). Régebb telefonáltam: hogy van Pali bácsi, nem zavarok? Aztán lebeszéltek erről: a tanár úr ne mind telefonáljon, hanem jöjjön, mert nem zavar. Ha kismértékben is (bár ki tudja?) része lettem az életüknek. Akár, talán, mint a szomszéd utcabeliek, a még élő kortársak: ha arra járnak és van idejük, akkor benéznek, elbeszélgetnek. Mert sok a közös emlék, amelyik újra és újra megosztva él tovább, és mert kiszámíthatatlan, hogy ez még meddig lehetséges, hiszen nem tudni, kit mikor szólítanak el ebből a földi árnyékvilágból.
És kísérletképpen, bár nem érkezett még el a megírás ideje, összeállítottam ezt a könyvet. Utána elvittem a megszerkesztett kéziratot Pali bácsinak, nézze meg, egyetért-e azzal, ami belekerült. Nem nézte meg, és egyetértett. Megnézte viszont a leánya, unokája, és húzásokat javasoltak. Ami meg is történt. Meg fényképeket készítettek, úgy ahogy illik: Pali bácsi ünnepibe felöltözve, a kerekes székébe felültetve, kalappal a fején. Ez a kép került a könyv hátlapjára.
Majd a kinyomtatott példányt is elvittem Pali bácsinak, és megkértem, hogy a könyvvásári bemutatóra üzenjen. Meg is tette, a bemutatón be is játszottam, és ide illesztem, érvként: míg ezek a mesék születnek, addig talán fontosabb, hogy ezeket összegyűjtsem.
Pali bácsi, ha van egy ilyen könyv, és összegyűlnek, hogy a könyvet, úgy ahogy egy gyerek amikor megszületik, megünnepeljék, ennek a neve könyvbemutató, ha Pali bácsi ott volna, mit mondana, miért kell ezt a könyvet megbecsülni, elolvasni?
„Ugye, az én felfogásom szerint, ez egy valóságos történet. Nem innét-amonnat kapott véleményekből alakították ki, fűszerezve, ezt a könyvet, hogy tetszedjék valakinek vagy valami, hanem valóságos, amit leéltem, gyerekkoromtól, mostanáig, az van benne. Úgy hogy ehhez se tenni, s elvenni, esetleg ami helytelen gondolkodás, nem találnak a mondatok, egy szakember igenis meg tudja állapítani, hogy ezt anuláljuk, mert nem jön ki jól."
Pali bácsi mit gondol, ebben a könyvben olyan, hogy tíz év múlva, ötven év múlva is érdekes lesz, van-e?
„Hát hogyne volna. Ugye a mai fiatal nem, esetleg az olyan típusúak, amelyikek szeretik ezt a, hogy is mondják, életgyakorlatot, hogy egy életkorban mi megy végig, egy falusi embernek, mert átlagban az, arról szól, egy életen keresztül, hol kezdi meg, hol végzi, s ha megkezdi, mind ragaszkodik, hogy mi következett, úgy vágyik utána, s azért jön, hogy olvassa el, hogy lássa meg a végeredményt a gondolkozásban. Ez olyan, mind volt nálunk egy pap, Kecskésnek, aki Vásárhelyen van, az apja, esperes, annak az apja, szépen prédikált erősen. S mondom, tiszteletes úr, pénztáros voltam, maga olyan szépen prédikál, akinek füle volt az hallhatta, s maga mért csak annyira prédikál? S tudja mit mondok, Pali bácsi, a prédikációt akkor kell megszakítani, mikor a nép legjobban óhajtja, hogy még, még, még. Mert akkor következőleg várja a folytatást. Soha nem felejtem el. S valahol igazat mondott."
Szóval azt mondja, hogy lesz még egy könyv, kell folytatni ezt?
„Nem, arra mondtam, hogy aki ezt olvassa, s így folytatódik, hogy gyerekkoromtól milyen voltam, satöbbi, várja, hogy ennek milyen lesz a végeredménye. Így gondolom el. Hát mindenesetre köszönettel vagyok a tanár úrnak ilyen értelemben, mert ugye habár az élet tovaszállt, de ez megmarad. Ez megmarad. Aztán aki akarja, olvassa, hanem pedig megtörténhetik, hogy olyan polcra kerül, hogy a por belepi, megsemmisül, mert minden a végtelenig nem tart."
Pali bácsi, a mérleg hogy áll, elégedett azzal, amit az életben sikerült elérni?
„Elégedett vagyok. A legjobban annak örvendek, hogy jókeddvel csináltam mindent. Volt amikor el voltam szontyolodva valamiért, de hála Istennek állatkárom nem volt, hogy megsemmisüljön állatom s el kelljen temetni, egy-egy borjú esetleg úgy született, az csekély volt, és a másik helyzet az, hogy örvendtem, ha kimentem a határra, hogy a verejtékem után milyen jó termés mutatkozik.
Boldog voltam.
A másik boldogság az volt, hogy a gyerekek, négy gyerek volt, jól viselkedtek. Nem hoztak szégyent, hogy jött az iskolából, s halljam, hogy ilyen volt a leányod, s olyan volt a fiad. Ez örökké csak dicsőség, mert semmit róluk soha nem hallottam. Se a tanárjaiktól, akik tanították, sem pedig a népektől, hogy úgy viselkedtek az úton, ne köszöntek volna, vagy ehhez hasonló."
Pali bácsi, a piros csuporral mi a helyzet? Az hozzájárult a boldogságához?
„Hát hozzájárult a piros csupor, mert ez volt az alaptermészetem, hogy sokat dolgoztam, inni nem szoktam, de minden reggel azzal a piros csuporral kelletett. Egészséges voltam, felkeltem, enni dobtam az állatoknak, valami kórét bétettem nyáron, mondjuk egy villa takarmányt vagy két villával, akkor lementem a pincébe, ügyesen megszívtam a slaggal a kicsi csészét, bémentem a konyhába, megittam, na estéről maradott valami mártalék, ez az, a kenyeret megmártottam, befaltam, kimentem az állatokhoz s én bé nem jöttem addig, amíg nem itattam. Pucolgattam őket, megmostam a farkukat, figyelgettem, ha kidobják a takarmányt, dobjam vissza. Ott találtam fel magamat.
A disznóknak, na voltak disznók, azoknak zöldet dobtam, s kukoricát tettem, csak annyit, hogy nehogy kiverjék, annyit tettem csak, s azután még töltöttem, ne vesztegessenek.
Ez volt nekem a természetem.
Kimentem a határra, oda vittem, mondtam magának, vizet nem sokat vittem. Mondtam magának, töltöttem belé egy kétlitres flakonba egy ennyi bort (mutatja: egynegyedig), s azt meg vízzel, s odakint elástam a földbe vagy egy árnyékos helyre, s nekem az elég volt egy napra. Mikor megszomjaztam ittam, a szomjamat is oltottam, viszont a kedvem is jött. Aztán akkor még ment a menet, itt ott fütyölgettek, énekelgettek, aztán én is belekapcsolódtam egymagamban, s jobban vágott a kasza. Mert ha valamit jókeddvel csinálsz, eredményesebb a munka, mint ha valaki sír s úgy kapál, az már nem munka. Úgy hogy én ezért hálás vagyok a Jóistennek, a szép családomért, úgy hogy boldog vagyok, ilyen értelemben, akármikor jön a vég, tudom hogy így hagytam hátra. Veszekedés vagy kellemetlenség a családban nem volt, hogy minket kacagjon valaki, hogy így éltük az életet, veszekedtünk vagy ehhez hasonló, hogy hallják a szánkat, átkozódás s ilyesmi nem volt. S ez pedig sokat tesz, hogy ilyen volt ez a nyolcvankét év, jelen pillanatban.
Aztán hogy még mennyi van hátra, a Jóisten tudja.
Már nem tud olyan kellemes lenni, csak annak örvendek, hogy az eszem megvan, hogy ha kell valami, akkor tudok kérni, vagy ha valami olyan van megmondani, nem mint az aki nem tud semmit mondani. Mint ahogy mondtam magának, az a szentmártoni ember, akinek a hangszála elment, szerencsétlennek, elgondolom, milyen bánatos lehet annak az élete, mind egy csutkó, hogy se menni, se beszélni.
A Jóisten mindenkit őrözzön meg.
Nekem olyan jutott, kereszt, hogy elviselhető, s el kéne viselni, ha a nehezebb volna, el kellene viselni. Mert az Isten az embert megteremtette, s mikor megteremtette, abban a helyben már a kicsi keresztet a vállára tette. S aztán ahogy fejlődött, úgy a kereszt is nőtt utána. S azért tisztelem az erdőt, sok mondja, hogy erdő, s vágom, s ilyen érték, olyan érték, úgy meg kellene becsülni. Az tiszta levegőt ad, aki sétál benne, feltalálja magát, azt hiszi, mennyországban van. És a másik, hogy meleget ad télen, bölcsőt ad, amiben ringassák az embert, s koporsót is ad. Úgy hogy értékes az erdő, az én felfogásom szerint. Úgy hogy tudom, a természet; a vadrózsáról is sok azt mondja, ilyen rózsa, s a nadrágomhoz ragad, s megszúrja a kezemet.
Hát olyan helyt fogja meg, hogy ne szúrja meg.
Pálcai bácsinak, akiről mondtam, hogy kibontotta a karikákat, hogy nem ilyent kell fiam csinálni, hogy az őz keresztül bújik rajta, neki volt egy szőlője, ahol Csaba Leventének, s azon felül Robinak van a kicsi ház, na azon túl, abban a homlokban van egy ház. Na ott volt ennek a Pálcai bácsinak nyolcszáz tő szőlője. De finom fajta szőlője. Körbe bé volt kerítve folyó rózsafával!
Az milyen gyönyörű volt!
Egyik mikor elvirágzott, virágzott a másik. Az tavasztól késő őszig, amíg hóharmat lett, az tiszta virág volt.
Aztán hordták a takarmányt be onnét a hegyről, úgy mondjuk Orotvány, ott ahol Lórándnak van az istálló, az magánterület volt, hozták be a takarmányt, s az a rózsafa ahogy kihajlott, a takarmányt persze húzta le, ha szélyesre rakta a szekeret. Aztán sok ember ütötte villával, hogy a fene egye meg, aki oda ültette, hogy mennyi takarmányt lehúzott, s így s úgy, s a másik azt mondta, rakd keskenyre a szekeret, azt ne üsd meg, mert az a boldogság!
S aki ültette, azt a Jóisten éltesse sokáig, hogy ültessen máskor is.
Rakd keskenyebbre a szekeret, hogy ne húzza le a takarmányt!
Szépen be kellett fogja a száját, s hallgasson. S igaza volt!"
Csíkszereda, 2013. február 18.
Maszol.ro,

2013. április 15.

Hiánypótló a magyar nyelvű tájépítészeti képzés
Az erdélyi tájépítészeti oktatás jövőjéről, a végzősök elhelyezkedési lehetőségeiről folytatott kerekasztal- beszélgetéssel zárult szombaton a Sapientia Egyetem marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kar kertészmérnöki tanszéke által immár második alkalommal megszervezett Erdélyi Kertész- és Tájépítész-konferencia.
A dr. Kentelky Endre adjunktus által vezetett beszélgetésen a tájépítészeti képzés helyzetéről, illetve azokról a nehézségekről esett szó, amelyekkel a szakma képviselői szembesülnek. A Sapientián ebben a tanévben indult a tájépítészmérnöki szak, ami úgymond hiánypótló, ugyanis jelen pillanatban Romániában nem létezik magyar nyelvű tájépítészeti felsőoktatási képzés. Ugyanakkor a román nyelven működő hasonló szakok száma is viszonylag kevés. Ezek tulajdonképpen az öt állami Agrártudományi Egyetem Kertészmérnöki Karán működő szakok (Bukarest, Craiova, Iasi, Kolozsvár, Temesvár). Ily módon a szak szervesen illeszkedik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szakkínálatába, amely piacképes szakok indítását vállalta fel. A cél olyan szakemberek képzése, akik megfelelő ökológiai, környezettudományi, agrártudományi (kertészettudományi), műszaki, építészeti és esztétikai ismeretekkel és kreatív tervezői készséggel rendelkeznek a tájépítészeti feladatkörök ellátásához, és jól felkészültek a kertépítészet, a településgazdálkodás, a települési környezetvédelem, a táj- és természetvédelem, a tájrehabilitáció, a tájtervezés, a regionális tervezés és a területfejlesztés területén. Elhangzott, hogy Marosvásárhelyen az alapozó tantárgyak megegyeznek a kertészeti szakon oktatottakkal, viszont a továbbiakban a tervezésre kell fektetni a hangsúlyt, ugyanis az akkreditáció elnyeréséhez követelmény, hogy a tantárgyak legalább ötven százaléka tervezési tárgy legyen.
Itthon is van igény tájépítészekre
Dr. Benedek Klára tanársegéd, a konferencia főszervezője elmondta, a helyi piacon is van igény tájépítészekre, egyre nagyobb a kereslet olyan szakemberek iránt, akik képesek a különböző intézmények parkjait, magánszemélyek udvarait szakszerűen rendezni. A képzés során a szakmai gyakorlatokat is úgy szervezik, hogy minél jobban felkészítsék a diákokat erre, például a Maros menti kastélyparkok restaurálásával is meg kell majd birkózniuk. Dr. Benedek Klára hangsúlyozta, a konferencia célja is az, hogy a hazai és külföldi szakemberek által megosztott tapasztalatok révén bővítsék a diákok látókörét, hiszen fontos, hogy hallgatóik megismerkedjenek a szakterület újdonságaival, a kutatások legújabb eredményeivel.
Aki dolgozni akar, megállja a helyét
A tájépítész szak még az elején jár, viszont a kertészmérnökin már végzett néhány évfolyam. Milyen arányban sikerült elhelyezkedniük a hazai piacon a pályakezdő kertészmérnököknek? – kérdeztük a főszervezőt.
– Kertészmérnökis diákjaink egy része saját vállalkozásba kezdett Vásárhelyen, Székelyudvarhelyen, számos példa van arra, hogy a végzős saját munkájával felépítette a jövőjét és sikeres vállalkozó. Kertészeti cégeik, kertrendezési vállalkozásaik vannak, de akad olyan is, aki különféle kultúrák telepítésével foglalkozik. Akik nem tudtak elhelyezkedni, azok általában az egyetemen sem teljesítettek úgy, ahogy kellett volna, hozzáállási gondok is adódtak. A kertészmérnökség kétkezi munka, dolgozni, küszködni kell. De más szakmákhoz viszonyítva nagyobb önállóságot biztosít a fiatalok számára. Több hallgatónk továbbtanul, mesterképzésre, doktoriskolába jelentkeztek, van mesterképzés Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron, Craiován, és magyar egyetem lévén, jó viszonyban vagyunk magyarországi szakirányú egyetemekkel, így egyesek ezeket választják. Vannak hallgatóink, akik vidéken élnek, eddig is gazdálkodtak, de úgy gondolták, szükségük van arra, hogy a képzésen elsajátított ismeretekkel kiegészítsék eddigi tapasztalataikat – vázolta fel a tapasztaltakat dr. Benedek Klára.
Százkilós harang kerül a toronyba
Szombaton, a konferencia utolsó napján Gagyi József antropológus moderálásával Harang a tájban címmel kerekasztal-beszélgetésre került sor. Mint ismeretes, a Sapientia kommunikáció szakának négy harmadéves hallgatója (Gidófalvi Tamás, Sófalvi László, Dobos Levente, Tóth Lehel), tanáruk, Gagyi József támogatásával, megálmodta a harangprojektet, adományokat gyűjtöttek, hogy az egyetem koronkai épületének tornyában egy harangot helyezzenek el. Mivel a projekt a végéhez közeledik, szombaton Gidófalvi Tamást, az egyik ötletgazdát arra kértük, számoljon be az eddigi eredményekről.
– Több mint hétezer lej gyűlt össze, ami pontosan egy százkilós harang öntéséhez elegendő. Eredetileg az öntést hétfőn szerettük volna elkezdeni, de végül még nem zárjuk le a projektet, mert jövő hétre egy koronkai támogató jelentős, 3-5 ezer lej közötti összeget ígért, ezért kitoltuk a határidőt. Eredetileg 300 kilós harangot szerettünk volna, de így is elégedettek vagyunk, magánszemélyek, vállalkozók is támogattak bennünket – számolt be a projekt menetéről az ötletgazda.
A harangot marosvásárhelyi mester fogja önteni, s a Sapientia koronkai épületének tornyában helyezik el. A hétvégi konferencia keretében sor került egy beszélgetésre ebben a témában, ugyanis a tájépítészek számára is téma, hogy a harang EMKE-díjjal miként szerepel mint szimbólum az egyetemi tájban.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely).

2013. június 6.

Megszólalt a Sapientia harangja
Tegnap végre valóra vált az álom, és megkondult a Sapientia koronkai campusában az a százkilós harang, amit Balogh József marosvásárhelyi öntőmester készített. Mint ismeretes, a harangprojekt ötletgazdája az egyetem négy kommunikáció szakos diákja, akik tanáruk, Gagyi József támogatásával hónapokon át gyűjtötték az adományokat annak érdekében, hogy maradandót alkossanak és hagyjanak maguk után, miután elballagnak. A négy hallgató, aki szombaton vesz búcsút az egyetemtől, tegnap távozás előtt, ünnepélyes keretek között átadta a harangot az intézménynek. Első alkalommal pontban déli 12 órakor, jelképesen tizenkétszer kondult meg.
– 2012 nyarán Csíkfalván voltunk szakmai gyakorlaton, és akkor született az ötlet, mi lenne, ha lenne harangja az egyetemnek. Ekkor volt még egy évünk hátra a végzésig, és nem szerettünk volna úgy távozni innen, hogy ne hagyjunk valami maradandót magunk után az egyetemen – elevenítette fel a kezdeteket Gidófalvi Tamás kommunikáció szakos hallgató, aki három társával, Sófalvi Lászlóval, Dobos Leventével és Tóth Lehellel közösen álmodta meg, majd váltotta valóra a harangprojektet. – Miután az elmúlt év végén zöldutat kaptunk az egyetem vezetősége részéről, szükség volt egy rendezvényre, amely keretében a harangprojektet ismertessük, erre volt kiváló alkalom a februárban megszervezett konferencia, amikor elindítottuk az adománygyűjtést is. Következő lépésben mi látogattunk el különböző helyszínekre, például a főtéri katolikus plébániára, valamint a Vártemplomba, ahol egyetlen istentisztelet alkalmával kétezer lej gyűlt össze, ezúton is köszönetet mondunk ezért Ötvös József lelkipásztornak. Továbbá az egyetemen is szerveztünk gyűjtést, tanáraink, valamint az intézmény vezetősége is támogatott bennünket, jártunk a Rotary-klubnál is, bemutattuk a projektünket, és pozitívan viszonyultak hozzá. Két hónapon át zajlott a gyűjtés, majd áprilisban a kertészeti és tájépítészeti konferencia keretében is előadásokra került sor harang tematikában, és pár napra rá lezárult a projekt. Május 8-án látogattunk el Balogh József öntőmesterhez, akinek elmondtuk, ennyi pénzünk van, 9300 lej, ez a keret, amibe bele kell férni. A mester közölte, ez az összeg éppen egy százkilós harang megöntéséhez elegendő. Eredetileg 300 kilós harangot szerettünk volna, és mi folytattuk volna a gyűjtést, akár szeptemberig is, viszont végzősök vagyunk, ezért sürgetett az idő – foglalta össze a gyűjtés mozzanatait Tamás, aki érdeklődésünkre, hogy miért éppen egy harang mellett döntöttek, elmondta: amikor a Sapientiára került, tudatosult benne, hogy ez az egyetem a tudás temploma; tornya is van, ezért gondolták úgy, hogy a harang a legközelebbi tárgy, szimbólum, amit azonosítani lehet az épülettel.
Ideiglenesen az aulában marad a harang
A harangot eredetileg a Sapientia épületének a tornyában helyezték volna el, viszont a torony nem alkalmas arra, hogy ekkora súlyt elbírjon, és a közeli könyvtár olvasótermében zavarta volna a diákokat, ezért ideiglenesen az aulában kapott helyet. Úgy tervezik, hogy a nyáron az épület előtt egy tetővel ellátott masszív faszerkezetet állítanak fel, és oda helyezik át a harangot – tudtuk meg Gidófalvi Tamástól. A tegnapi ünnepségen Gagyi József tanár hangsúlyozta: miközben az egyetem diákjai, valamint az oktatók is folyamatosan cserélődnek, a harang örökkévaló, mindig is része lesz az intézmény életének. Dr. Kentelky Endre, a kertészeti tanszék adjunktusa elismerését fejezte ki a diákok munkájáért, hogy álmukat sikeresen valóra váltották. Dr. Kelemen András dékán elmondta, büszkék arra, hogy az egyetemen olyan hallgatók nevelkednek, akik képesek arra, hogy maradandót alkossanak. Gondolataihoz csatlakozott dr. Dávid László rektor is, és rámutatott: elismerésre méltó, hogy ezek a fiatalok önállóan kigondolták, majd dolgoztak azért, hogy meg is valósítsák a maguk elé kitűzött célt. Adományuk mintegy biztosítéka annak, hogy a jövőbeli generációk is emlékezni fognak rájuk – fogalmazott a rektor. Az ünnepélyes átadáson jelen volt Balogh József öntőmester is, aki megjegyezte, minden tudását beleadta annak érdekében, hogy ez a harang megszólalhasson a marosvásárhelyi magyar egyetemen.
Menyhárt Borbála

Népújság (Marosvásárhely)

2013. december 27.

Lopott szobrok Marosvásárhelyen: esztétikai szempontok helyett politikai alku
Rosszabbnál rosszabb szobrok jelennek meg Marosvásárhely közterein, nem az esztétikai szempont számít, hanem a politikai indokok, hogy nekünk is sikerült, nem csak nekik – mutatott rá a marosvásárhelyi helyzetre Pál Péter képzőművész, utalva arra, hogy a románok és a magyarok is mindenáron saját ideológiai szobraik felállításához ragaszkodnak. A Lopott szobrok, gazdátlan értékek című kerekasztal-beszélgetésre a vásárhely.ro portál szervezésében, a marosvásárhelyi Bolyai Klubban került sor december 17-én.
A marosvásárhelyi – sok esetben megrongálódott, esetenként elkallódott – köztéri szobrok jövője érdekében indított figyelemfelkeltő kampányt októberben a Marosvásárhelyi Kulturális Központ valamint a vásárhely.ro kulturális és közéleti portál. Orbán János művészettörténész elmondta, a nyáron a vásárhelyi szobrokról készült jegyzékben 51 objektum – ezek között három eltűnt szobor – szerepel. Nyoma veszett Kolozsvári Puskás Sándor Tavasz című, hatvanas évekbeli alkotásának, amely a Kárpátok sétányon állt, tíz év alatt hordták el, bontották le, úgy, hogy ma már semmi sem maradt belőle. Bálint Károlynak a hatvanas évek második felében született szobra, a Napozó – amely évtizedeken át várta az egykori Május 1. strand vendégeit – és holléte szintén ismeretlen. Gavril Sedran Kagyló című, korábban a Színház teret díszítő alkotása a tér felújítása után nem került vissza a helyére.
A „csak azért, mert tetszik” elv nem érvényesül
Pál Péter szerint a Kárpátokon kívül nincs annyi lovas szobor, mint az erdélyi városokban, ahol szoborállításkor szinte kizárólag ideológiai szempontok érvényesülnek. Marosvásárhelyen rosszabbnál rosszabb szobrok születnek, valóságos szoborháború folyik a magyar és a román közösség között, ha az egyik fél szeretne felállítani egy szobrot, a másik fél azonnal kéri cserébe a saját személyiségéről készült alkotás köztéri elhelyezését. Az esztétikai szempontok, hogy tetszik-e a közösségnek vagy sem, teljesen háttérbe szorulnak – mutatott rá a képzőművész, aki szerint Marosvásárhelyen a ’60-70-es években állított alkotások feleltek meg az esztétikai szempontoknak, azonban ezek vagy tönkrementek, vagy pedig nyomuk veszett. A képzőművész hozzátette, olyan műveket tart létjogosultnak, amelyek emberközeliek és mögöttük semmiféle ideológia nincs.
Fűre ülni tilos
Gagyi József egyetemi tanár a terek használatáról, a köztéri szobrok ünnepi, illetve hétköznapi használatáról beszélt, mint mondta, emlékezetes volt számára tapasztalni, hogy a főtéri Avram Iancu lovas szobor körüli teret gördeszkás fiatalok vették birtokba, akik talán azt sem tudták, kit ábrázol az alkotás, nem is érdekelte őket, kizárólag az volt a szempont, hogy a szobor előtti lejtős felületen jól csúszik a deszka. Gagyi József arra is felhívta a figyelmet, annak ellenére, hogy a város lakosságának nagy része az egyes lakónegyedekbe tömörül, manapság Vásárhelyen a szobrokat kizárólag a főtéren állítanák fel. Kelemen Attila Ármin újságíró, az Erdély Fm igazgatója azon a véleményen van, hogy Marosvásárhelyen a politikum a közteret olyan térnek tekinti, ahol az embereknek viselkedni kell, nem kínál lehetőséget a lakosságnak arra, hogy belakja azt. Nehezményezte, hogy ha Vásárhelyen leül egy lépcsőre vagy a fűbe, rászólnak a polgárőrök, míg egy nyugati nagyvárosban ezzel nevetségessé tenné magát egy rendőr.
A Decebal-szobor veszélyes precedens lehet
Soós Zoltán városi tanácsos, a Maros Megyei Múzeum igazgatója úgy véli, Vásárhelynek nincs szobormúltja, az egyetlen köztéri emlékmű, ami még a 19. századból maradt fenn, az a Székely vértanúk emlékműve, a többit a történelmi események megsemmisítették. – A ’90-es évek után kezdődött el a politikai szoborállítás, megjelentek itt-ott szobrok, de nem tudni, ki, milyen szándékkal rendelte ezeket. Megjelent a Mihai Viteazul-szobor felajánlásként, most pedig a Decebal-szobor, szintén adományként. Egy szabályozás kellene, ami megállítja ezt a folyamatot. Nincs semmiféle szabályozás ezen a téren, nincsen egy bírálóbizottság, amely esztétikai, esetleg urbanisztikai szempontból megkérdőjelezhetné egy szobor felállítását. A Decebal-szobor veszélyes precedens lehet, a tanácsban kisebbségben vagyunk, így le tudják nyomni a torkunkon, ha úgy hozza a helyzet – fogalmazott Soós Zoltán, aki szerint a szoborállításról szóló határozattervezetben valójában csak két rajzváltozat szerepelt a majdani szoborról, maga az alkotás talán még el sem készült.
Peti András alpolgármester, alátámasztva kollégája szavait, hozzáfűzte, a szabályozás hiánya miatt fordulhat elő, hogy Vásárhelyen a háborús bűnösnek nyilvánított Ştefan Guşă szobrának a felállítása szóba kerülhetett. Peti András szerint a jelenlegi felállásban az RMDSZ-nek nem mindig sikerül megállítani egy ilyen kezdeményezést. Bizonyos nyomásokkal is szembe kell nézni, azaz, ha jön egy civil egyesület, adományoz a városnak egy szobrot és a tanács le is szavazza a felállítását, másnap jön az összes civil szervezet, amely követeli annak felállítását, és elindítanak egy petíciót. Beszédes példa erre, amikor a román civil társadalom 25 ezer aláírást gyűjtött annak érdekében, hogy Păunescuról nevezzék el a 2-es iskolát. Ha pedig egy népes tömeg követel valamit, azok a román tanácsosok, akik egyébként nem ragaszkodnak egy adott szobor felállításához, sem merik felvállalni, hogy nemmel szavazzanak.
Menyhárt Borbála
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

2014. január 3.

Beszélgetés Sebestyén-Spielmann Mihály művelődéstörténésszel
A pozitivista történetírástól az oral history-ig
Kedvezőtlen gazdasági helyzete ellenére 2013-ban is számos új kötetet jelentetett meg a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó.
A karácsony küszöbén Déván megtartott író-olvasó találkozó alkalmával egy idén indított sorozattal, illetve Sebestyén Mihály író-történész Midway szigetek című novelláskötetével ismerkedhettek az érdeklődők. Utóbbi szerkesztésében látott napvilágot az Erdélyi ritkaságok sorozatban Szilágyi Sándor: Erdély hanyatlása című műve is, mely szintén bemutatásra került Déván. E két kiadvány tartalmát boncolgatva indult beszélgetésünk a Mentor dévai rendezvényén, Sebestyén-Spielmann Mihály művelődéstörténésszel.
– Ami a történeti munkát illeti, ez egy jelentős 19. századi magyar történésznek, Szilágyi Sándornak a gyűjteményes kötete. Szilágyi Sándor ebben az erdélyi történelem néhány kulcsfiguráját: Bethlen Gábort, Rákóczyt, Haller Gábort, a Báthoriakat, Apafi korát idézte meg, Cserei Mihályról és Mikes Kelemenről írt. A 19. század hatvanas éveiben megjelent írások a felfedezés erejével hatottak, gyakorlatilag a magyar közönség ekkor ismerkedett meg a fejedelemségkori Erdély utolsó ötven-hatvan évével. Azzal az időszakkal, mely a művelődéstörténetben olyan gazdag, de amely a politikai eseményekben oly tragikus. Szilágyi korának történetírója volt, aki már a pozitivista történetírással kísérletezett, tehát azzal az okmányokra alapozott történettel, melyben a történetíró szerepe alárendelt a dokumentumoknak. Nem szuverén ura a történelem felmondásának, de annál inkább szuverén ura a dokumentumok megválogatásának.
– A Szilágyi-kötet az Ön szerkesztésében jelent meg, akárcsak sok más korábbi történelmi jellegű kiadvány. Ezúttal azonban Sebestyén Mihályt szépíróként is megismerhettük.
– A Midway-szigetek című kötetbe az utóbbi három évbe íródott novelláimat gyűjtöttem össze. Tematikusan is elrendeztem ezeket. Egyrészt ott vannak a novellákban azok a humoros, szatirikus elbeszélések, melyek a jelenkorral foglalkoznak. Napjaink furcsa görbe tükre arról, hogy mivé vált az egysíkú erdélyi társadalom a vállalkozások korában. Ezek olyan igazi kudarcos történetek, de a kudarc sohasem tragikus, inkább megmosolyogtató emberi törekvésekről szól. A novellák másik nagy vonulata azt az időszakot alkotja újra, melyet úgy hívnak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó ötven éve, tehát gyakorlatilag a 19. század második fele és 1918-ig, 14-ig, a békeidőkig terjedő időszak, amelyben a nemzet annyira megtalálta önmagát és olyan sokféle ember élt a monarchiában, hogy ezeknek a történetét el nem mesélni akár fikció alapján is, egyszerűen lehetetlen. Ezt a világot el kell mondani annak ellenére, hogy e világnak volt az írója Mikszáth és Krúdy is, mégis azt kell mondanom, hogy az akkori társadalom számos olyan alakot termelt ki, mely a mi képzeletünkben él, vagy amelyeket a családjaink produkáltak. Itt Erdélyben is furcsa, érdekes, rendkívüli családok éltek. Na, ezeket a családi történeteket mesélem el a fikció és a valóság keveredéséből, ahogy ezt nekem a szüleim mesélték, ahogy nekik az ők szüleik mesélték. Gyakorlatilag én már a ötödik nemzedék vagyok, aki erről beszélhet a megtörtént események óta.
– Valahogy ehhez az „elmondási-kényszerhez” kapcsolódhat a Mentor Kiadónak az újonnan útjára indított sorozata is, melyből ezúttal két kötettel ismerkedhetett a dévai közönség.
– Rájöttünk arra, hogy számos emlékirat születik és ezeknek az emlékiratoknak alig van esélyük a megjelenésre. A kiadó felismerte ezeknek a kiadási lehetőségét és azt is, miként lehetséges ezeket úgy kiadni, hogy a közönség is élvezze. Ebben különféle műfajú emberek beszélnek. Az első kötet, például, melyet Gagyi József adott közre, egy falusi mindenes mindennapjainak az elmesélése. Ez a falusi mindenes a háború végétől kezdve, amíg mozgásképtelenné nem vált, életének negyven évében volt pünkösdi király és párttitkár, szakszervezeti főbizalmi és a kollektivizálás ellen beszélő ember. Tehát mindenféle funkciója volt a faluban. És egy Nyárád menti falu mindennapjaiban kibontakozik, hogy miként alakul át a parányi település a maga patriarkális mivoltából a politikai csatározások és művelődési hatások színterévé. Egy másik kötet az ötvenes évek visszaéléseiről mesél. Ezt Méliusz Anna írta meg, a kézirat Kanadából került haza. Ebben egy ember halálba üldözését, illetve meggyilkolását, egy másik embernek pedig az őrületbe kergetését meséli el meglehetősen szubjektív szempontból, indulatoktól sem mentesen. Közben olyan emberekről tudunk meg mindennap újabb és újabb dolgokat, akikről csak az újságban olvastunk, tehát akár belügyminiszterekről, akár kultúrminiszterekről, akár írókról, akikről egészen érdekes dolgok derülnek ki. E sorozatban például egy kötet, ami a maga egyediségében is figyelemre méltó, egy olyan magyar ember életét meséli el első személyben, aki román katonatiszt lett és a román hadseregben eltöltött éveiről mond ma, 27 évvel nyugdíjba vonulása után véleményt és ítéletet. A kiadó itt megküzdött a szerzőnek a történelemről szerzett tudásával és azzal, amit a történelemben megélt az illető. És a történelemben általa megélt élményeket részesítette előnyben a történelemről szóló bölcselkedésekkel szemben. E sorozat folytatódni fog. Nekem is vannak olyan ismerőseim, akik emlékiratokat szerkesztettek, s ezekből, amelyek megütik a közölhetőség mértékét, azokat sorra-rendre kiadjuk. Ezzel a kiadó gyakorlatilag csatlakozik az oral history mozgalomhoz, tehát ahhoz az újfajta történetmondáshoz, ahol az illetők a saját élményeiket mondják el, és ezek a magánélmények szervesülnek aztán a nagy történelem részévé.
– A könyvbemutató alkalmával, a történetírás kapcsán fogalmazta meg a sokakat foglalkoztató kérdést Széll Zoltán nyugalmazott tanár, hogy Ön szerint mikor hullik már le a fátyol a 20. század második feléről, mikor kezdenek már napvilágot látni ez időszakot reálisan ábrázoló történelmi munkák?
– Szerencsére megindult ez a folyamat. Akadtak végre fiatal történészek, akik belevágták fejszéjüket ebbe a nagy fába. Ezek a fiatal történészek külföldön képezték magukat, tehát újfajta szemlélettel indultak neki a világnak. És mindent elkövetnek ezért, hogy a titkosított dokumentumokat is megszerezzék vagy megkerüljék. Külföldi levéltárakban is megfordulnak, ahol már rengeteg érdekes adat került elő. Az utolsó ötven évről a diplomáciai jelentéseket is feldolgozták már. Itt egy nagy nemzetközi összefogás eredményeképpen indul meg a kutatás, tehát Amerikában, Magyarországon, Olaszországban és Romániában az ötvenes-hatvanas évekről egyre komplexebb képünk alakul ki annak ellenére, hogy a levéltári törvény érvényben van, tehát ötven évre titkosítanak egy dokumentumot. Ezek a dokumentumok elsősorban a demográfiai jellegű dokumentumok, illetve mindazok a dokumentumok, melyek az egykori termelési eredményeket vagy eredménytelenségeket illusztrálnák. Nagy óvatossággal kell kezelni ezeket az iratokat, ugyanis nagyon sok bennük már a korabeli túlzás is, és hogyha a szerző nem érzi meg, hogy ebben hamis állítások sorozata húzódik, amelyet tudatosan követtek el a kortársak, akkor maga is hamis történelmet fog írni. Bízni csak abban lehet, hogy megszületik az az objektív történeti kép, amelyben ez az időszak éppúgy elnyeri az érzelemmentességét, mint ahogy mondjuk a tatárjárás, ami ezelőtt 700 évvel volt, s ami ma már érzelmileg senkit sem befolyásol. Ez a fajta kép hosszú idő alatt alakul ki. Ezért sokat tehetnek a ma történészei is, hogy élvezetesen, érthetően mondják el, hogy az emberek odafigyeljenek rá, ugyanis a jól elmondott történelemnek messze nagyobb haszna van, mint a hazugságoknak.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

2014. január 7.

Titkosszolgálati dossziék a januári Korunkban
„Foglalkozik-e még valaki azzal, hogy az egykori besúgók sorra lebuktak, de ma álnéven – nick-néven – lehet ország-világ előtt besúgni bárkit a világhálón?” A Korunk idei első számának vezető írásában Markó Béla teszi fel a jelenbe világító kérdést.
Neves szerzőgárda felvonulásával a közelmúlt számos jelensége, ismert személyisége kerül új megvilágításba a „Múltunk jövője” cím alatt futó összeállításban, a moldvai csángó kérdés szekus kezelésétől Szilágyi Domokos jelenkori megítéléséig. A lapszám szerzői közt megtalálható a budapesti Történeti Levéltár igazgatója, Gyarmati György, aki a titkosszolgálati iratok dokumentumértékéről közöl tudnivalókat, Dávid Gyula, Gálfalvi György, Ilia Mihály, Kántor Lajos, Lőrincz György, Király István, Tófalvi Zoltán, Zelei Miklós. Gagyi József és Buchwald Péter fölveti, hogy a Ceaușescu-diktatúra éveiben működő Securitate öröksége mit jelent napjainkban, az érintettek, tartótisztek és áldozatok hogyan élik meg napjaink történéseit. (közlemény)
Transindex.ro,

2014. december 18.

Ellenszélben: szembemenni a rendszerrel
Ünnepek közeledtével a könyvkiadók is gyakrabban örvendeztetik meg olvasóikat újdonságokkal. A román forradalom óta eltelt negyed évszázad ismét aktuálissá teszi az emlékezést a letűnt rendszerre, annak minden fonákságára, tragédiájára.
Az utóbbi időben Kolozsváron és Erdély más városaiban bemutatott irodalmi újdonságok közül több is foglakozik a letűntnek és eltűntnek hitt rendszer történéseivel, furcsaságaival. Egyetlen közösség sem léphet előre, míg nem tárja fel múltját – hangzott el minap egy könyvbemutató kapcsán a kincses városban. Ezt a társadalmi igényt próbálja kielégíteni két minap megjelent és bemutatott kötet is: Kántor Lajos szerkesztésben a Titkosan – nyíltan című könyv a szekuritáté működéséről közöl emlékezéseket, tanulmányokat, dokumentumokat, míg Sebők Klára önéletírása, a Komiszkenyér, a művészek sorstragédiájáról számol be a szemtanú hitelességével.
Besúgók, besúgottak
Kántor Lajos Erdély magyar csúcsértelmiségének emlékeit gyűjtötte egy kötetbe. Megkerülhetetlen lett immár ez a kiadvány – vélekedett a szerkesztő – annál is inkább, mert Milan Kunderát idézve „egyetlen hallhatalanságunk a titkosszolgálat irattárában van”. A Titkosan-nyíltan című kötet három nagyobb fejezetre osztható: emlékezések, melyek a Korunk lapjain már megjelentek, megfigyelésekkel és üldözésekkel kapcsolatos dokumentumok, valamint az iratok tudományos feldolgozása. Dávid Gyula irodalomtörténész szerint – akit közel fél évszázadon át megfigyelt a román titkosszolgálat – úgy gondolja, a megfigyelési dokumentunok fele sincs még feldolgozva. Cseke Péter egyetemi tanár is rámutatott, sokan vannak olyanok, akik a megfigyelési aktáikban található lapok alig tíz százalákát vehették kézhez ezidáig.
A kötetben visszaemlékezéseket olvashatunk Szilágyi Domokosról, Páskándi Gézáról, tájékozódhatunk a Ioan Petru Culianu-ügyről, és információkat kapunk Marosi Péter író és Bustya Endre Ady-kutató ügynökmúltjáról.
Mindazonáltal, hogy sok egykori ügynök, besúgó lelepleződött, Tibori Szabó Zoltán publicista úgy véli, „a Szekuritáté győzött”. Hiszen ők azok, akik békés öregkort élveznek, több ezer lejes nyugdíjból „tengődnek”, miközben nem egy generáció életét megkeserítették, emberek tízezreinek karrierjét derékba törték, másokat börtönbe vetettek. A kötetben szereplő szerzők: Kántor Lajos, Markó Béla, Cseke Péter, Gálfalvi György, Visky András, Ilia Mihály, Csapody Miklós, Zelei Miklós, Váradi Nagy Pál, Kovács András Ferenc, Lőrincz György, Buchwald Péter, Gagyi József, Tibori Szabó Zoltán, Győrffy Gábor, Könczey Csongor, Gyarmati György, Cseke Péter Tamás, Kőrössi P. József, László Ferenc, Tófalvi Zoltán, Páskándi Géza, Király István, Király Ibolya, Ambrus Attila, Dávid Gyula és Balon Ruff Zsolt. A Korunk Komp-Press kiadónál megjelent, közel négyszáz oldalas kötet újabb – de még nem elégséges – tégla múltunk feltárásának falában.
Menekülők
Sebők Klára önéletírása sokmindenben összefügg az előbbi kiadvánnyal. Aművésznő, a kolozsvári magyar színház örökös tagja, egy szakácskönyv apropóján emlékezik férjére, Héjja Sándorra, a kolozsvári színház egykori vezető színészére, és a legendás rendezőre, Harag Györgyre. Héjját és családját gyakorlatilag elüldözte Erdélyből a kommunista rendszer, ellehetetlenítve művészi, emberi mivoltát. Harag György a maga lehetőségei szerint szembeszállt a rendszerrel, hiszen burkoltan ugyan, de a zsarnokság ellen emelte fel szavát Sütő korszakos műveinek megrendezésével és egyéb színrevitt darabokkal. Héjja belepusztult az emigrációba, Harag megviselt szervezete sem bírta sokáig a megpróbáltatásokat. Sebők Klára megdöbbentő őszinteséggel ír a szellemi és anyagi nyomorról, amiben egykor legjobb színészeink élték napjaikat úgy, hogy esténként fellépéseikkel a közönséget próbálták szórakoztatni.
Visszaemlékezéseiben Sebők Klára feleleveníti jelentős alakításait a kolozsvári színház színpadán, de a sorsdöntő momentumokat is, amikor férjével, Héjja Sándorral eldöntötték, kisfiúkkal együtt áttelepülnek Magyaraországra.
Sebők Klára Komiszkenyér című, önéletrajzi ihletésű kötete Köllő Katalin szerkesztésében a Korunk Komp-Press Prospero Könyvek sorozatában jelent meg.
Nánó Csaba |
Sebők Klára KomiszkenyérEgy színéstnő emlékszakácskönyve /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2014/
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. január 16.

Énlakán – egy életforma nyomában
Amikor bekopogtunk idősebb Szávai Mártonék házába, a nyugalmazott tanító, aki egyben a falu mindenese is, épp a lélekszám összesítésével foglalatoskodott. Több mint ötven esztendeje él Énlakán az egyébként etédi illetőségű pedagógus, úgyhogy már kezdetben sem volt ismeretlen számára ez a terep. Talán annyi számít furcsaságnak, hogy az unitáriusok által lakott településen ő az egyetlen katolikus, de ez nem akadályozta az istentiszteletek látogatásában és a híres kazettás mennyezet, meg a rovásírás tanulmányozásában. Negyven évet a helyi oktatásban töltött, s ezalatt egyúttal művelődési házat is igazgatott. Saját bevallása szerint, mintegy kétszáz színművet adtak elő a helyi és más faluból való műkedvelőkkel. Tanúja volt a kulákosításnak, a téeszesítésnek, majd annak a széthullásnak is, amely ezt az időszakot követte. Az 1989-es fordulatot követően maga is nagy reményeket táplált az újfajta demokrácia iránt, s amit lehetett, mindent elkövetett, hogy haladjon előre Énlaka. Voltak és vannak olyan szakterületek, amelyeken látványosak a változások, de két igen fontos vonatkozásban nagy a visszafejlődés: kevés a gazdálkodáshoz értő és az azt felvállaló fiatal, s Énlaka népessége folyamatosan csökken.
Nincs min csodálkozni: a 143 lélekből 88 nyugdíjas, s a fennmaradó 55 fő sem mind fiatal. Páran folyamatosan külföldön tartózkodnak, s csak papíron laknak itt, hiszen ide szól a személyiben szereplő lakcímük. A két kezén meg tudja számlálni az ember, hogy hány gazda van – mondja Szávai úr – a legjelentősebb gazdálkodó pedig nem más, mint Kolumbán Gábor mérnök-közgazdász, Hargita Megye Tanácsának korábbi elnöke, aki bivalyokat tart, s nem is keveset, hiszen ma már ötvennél is nagyobb az általa gondozott állomány, és azok tejét, illetve a feldolgozott terméket egy közeli élelmiszer-kereskedőlánc, a Merkúr Áruházak révén, valamint saját partnerei körében értékesíti. Ő már munkaadónak számít.
Innen ingázni nem lehet. Igaz ugyan, hogy 2014 őszén leaszfaltozták a falu végéig az utat, úgyhogy a községközpont és Székelykeresztúr irányába immár így könnyebben lehet autózni, de ennek áldásai még nem érződnek. Az etédi általános iskolába két helyi gyermeket visznek le iskolabusszal, a négy óvodásból pedig egy-kettő "vállalkozik" arra, hogy szülői kísérettel hetente egyszer ellátogasson a községközpontban levő kisdedóvóba.
A falunak nincsen lakosságmegtartó ereje. Talán akkor történne látványos előrelépés, ha néhány fiatal család szemében felértékelődne a falusi életforma és lehetőséget látnának a megtelepedésben. Ehhez elszántság, tudás és némi tőke is kell. Ilyen vonatkozásban nincsen előrelépés. Ami viszont működik – és immár kívülről is látszik – igen erős az elszántság az épített örökség és a hely természeti adottságainak megőrzése iránt. Ezek a kísérletezgetések azonban nem a helyiektől származnak. – Már a '90-es évek elején érdeklődni kezdtek a falu iránt hazai és külföldi értelmiségiek. Talán azért szoktak ide, mert a nyolcvanas években itt élt Gelu Pateanu műfordító (1925-1995) – őt igen sokan ismerték, látogatták, népszerű társasági ember volt –, de sok hasznot hoztak a faluról szóló publikációk is, majd nagyot lendített a Budapest V. Kerületének Önkormányzatával kötött testvér települési megállapodás, illetve az a kezdeményezés, amely szakavatott építészektől és egyetemi tanároktól származott, akik a Transylvania Trust Alapítvány segítségével azt kívánták elérni, hogy az UNESCO Torockót és Énlakát vegye fel a világörökség-listára, illetve az volt a vágyuk, hogy épített örökségünket tudjuk megőrizni, hasznosítani, majd átadni az utódoknak.
Torockó esetében ez már komoly sikerrel járt. Énlakával kapcsolatosan még nem jutottak el arra szintre, de a magyar testvértelepülésről érkező segítség jóvoltából és odafigyeléssel sikerült eredeti állapotukban megőrizni a házak jelentős részét. Énlaka mára egy kicsit divatossá vált. Ma már több, az ország más vidékén élő családnak és külföldieknek is van itt nyaralója. A nyaralót úgy kell értelmezni, hogy hagyományos formában felújított, részben komfortosított parasztház. Ma már azok is fokozottan vigyáznak a vénházakra, akik valamelyik közeli városban élnek, s ide csak alkalmanként járnak haza.
(A Sóvidék Televízió kisfilmje 2012 őszén készült: Kirándulás Énlakára)
A nyugdíjas tanító és barátai által kezdeményezett konferencia-sorozat számít sikertörténetnek. Az ötlet onnan fakad, hogy Szávai úr annak idején a falu népével karöltve létrehozta a Pro Énlaka Alapítványt, hogy különböző kiadványokkal népszerűsítse a meglévő értékeket. Az alapítvány kezdetben jórészt az angliai testvértelepüléssel (Bodenhaim, Herrefordshire tartomány) való kapcsolattartást szolgálta, így koordináltak bizonyos segélyalapokat. Később egy Énlakát ismertető füzetet akart kiadni turistáknak és helyieknek, de aztán ez a feladat túlnőtt az adott helyzeten.
Készültek ilyen füzetek, brosúrák, képeslapok több ízben is, de időközben házat vásárolt Visy Zsolt pécsi egyetem tanár is Énlakán. Mivel a néprajz, a régészet iránt elkötelezett tudósról van szó, akinek ezen a téren több évtizedes munkássága van, nem szemlélhette érdektelenül a falut és a benne rejlő értékeket. Idősebb Szávai Mártonnal elhatározták, hogy túl az ismeretterjesztő füzeteken, konferenciát is szervezhetnek. Az elsőt 2007. október 6-7-én tartották. Meglepő módon, vagy magától értetődően (?) igen sokan ráéreztek az Énlaka történetéről és kultúrájáról szóló kétnapos konferencián való részvétel fontosságára, köztük: Balassa M. Iván, Vofkori László (†), Szőcs Lajos (†), Gagyi József, Albert-Homonnai Márton és Filep Antal. Az előadáson elhangzottakat a későbbiekben a szervezők szerkesztett formában is bekérték a kutatóktól, s a következő évben igényes kötet formájában aztán napvilágot látott a két nap során elhangzott és kibővített anyag.
A következő konferencia "kinőtte" Énlakát, hiszen 2009. szeptember 24-26. között már a Népi mesterségek a székely közösségekben címmel tanácskoztak, amelyből a következő évben – immár magától értetődően – ismét könyvet szerkeszthettek. A 2011-es konferencia még tágabb kérdéskört érintett: A székelyek története és régészete cím köré csoportosultak a témák. Ezt az előadássorozatot már nyugodt szívvel akadémiai szintűnek nevezhetjük, hiszen – többek közt – előadást tartott Egyed Ákos, Hegyi Géza, Pál-Antal Sándor, Pozsony Ferenc, Sebestyén József, Sófalvi András is –, olyan szaktekintélyek, akik Erdély, s azon belül a Székelyföld történetének szakavatott ismerői, s a legfrissebb kutatási eredmények tükrében igyekeznek fényt deríteni a múlt elfeledett vagy tudatosan elfedett részleteire. Ennek az anyagnak a válogatása 2012-ben látott könyv formájában napvilágot. A következő témakör is a teljes Székelyföldet érintette: Székely gazdálkodás régen és most, ugyancsak háromnapos konferencián, amelyet 2013. szeptember 19. és 21. között szerveztek meg.
Tulajdonképpen ennek az anyagnak, a negyedik kötetnek a megjelenése szolgáltatta most az alkalmat az énlaki úthoz. Január 22-én, csütörtökön mutatják be a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében a friss tanulmánykötetet, amelyben a negyedik Énlaka-konferenciák anyagait gyűjtötték össze.
Mivel id. Szávai Márton szervezőként és szerzőként is érintett, a Firtos alatti településen senki nem illetékesebb, hogy szóljon erről az utóbbi konferenciáról és a benne foglalt tanulmányokról. „ Ilyen akadémiai jellegű és szintű előadássorozat a Székelyföldön tudomásunk szerint nincs” – mondja Szávai Márton. Az idős tanító, aki nyugalomba vonulása után is jelentőset alkotott, úgy véli, hogy a székelyek gazdálkodásával elég nagy bajok vannak, és ő javasolta, járják körül ezt a témát. „Foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen szemszögből közelítsem meg ezt a témakört, hiszen valamikor negyven-ötven vagon gabonát termelt Énlaka és jelentős állatállománya, gyümölcsöse volt. A mostani statisztika szerint pedig semmiféle termelés nincs. Minden rend, ami egykoron volt, felbomlott. Tehát olyan lerobbant képet mutat, hogy innen merre és hogyan lesz kiút, azt nem lehet tudni. A könyv első részében a múlttal, a másodikban a jelennel foglalkoznak a tudósok". A kiadványban neves, különböző szakterületek előadói a következő kérdésekre keresték a választ: Miként gazdálkodtak a székelyek régen? Hogyan viszonyult a közösség a gazdálkodáshoz? Mit tanulhatunk a régiek tapasztalatából? Lehetséges-e egy fenntarthatóbb gazdálkodás a Székelyföldön, illetve milyen fejlesztési lehetőségek nyílnak meg Székelyföld számára az Európai Unióhoz való csatlakozás után?
Egyébként már kiválasztották az idei konferencia témakörét – Székely népzene és néptánc –, és megrendezésére 2015. szeptember 18-20. között fog sor kerülni. Ezt a sorrendben immár ötödik tanácskozást a Pro Énlaka Alapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke, a Hagyományok Háza (Budapest) és az MTA Zenetudományi Intézete (Budapest) együttműködésében tartják.
A beszélgetésünk végén a 86. életévében járó Szávai tanító úr elmondta, hogy túl ezen a rendezvényszervezésen, van egy másik fontos munkája is. Sokan tudják róla, hogy a hagyományos székelyföldi gyümölcsfajták leírásával és megmentésével foglalkozik. Összegyűjtötte a környék kertjeiből az ősök által nemesített alma-, körte- és szilvafajtákat, magoncokat nevel, oltóágakat biztosít az érdeklődőknek, kertje valóságos génbank, amelynek értéke felbecsülhetetlen az áruházi hibridekhez szoktatott emberek körében, akik másra, jobbra, sajátos és összehasonlíthatatlan ízű gyümölcsökre vágynak. A gyümölcsfákról írott dolgozatait kívánja végső formába önteni. Egyébként ezt a könyvet és a mögötte rejtőző mintegy hatvan évnyi munkát tekinti élete fő művének. Tisztában van azzal, hogy a házakhoz tartozó kertek is felbecsülhetetlen értékeket őriznek, amelyeket vétek lenne veszni hagyni.
Szó lesz majd a gyümölcstermesztésről is, de ahhoz hosszabb beszélgetésekre és újabb kiruccanásokra van szükség. Majd egy következő riportban, mihelyt annyira kitavaszodik.
Simó Márton
Székelyhon.ro

2015. március 12.

Előtérben a digitális műveltség
Új Média Konferencia
A Facebookon történő önmegjelenítésről és barátkozási szokásokról, a képek önreprezentációs formaként való használatáról, a netkonstrukciókról, a világhálón termelődő társadalmi tőke hatékonyságáról esik szó többek között a március 20–21-én nyolcadik alkalommal megrendezésre kerülő Új Média Konferencián.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának Alkalmazott Társadalomtudományok Tanszéke ezúttal A digitális műveltség szerepe a mindennapi életben címmel szervezi meg az ülésszakot, amelynek hagyományosan a koronkai campus ad otthont. A részletekről a tegnapi sajtótájékoztatón számoltak be az illetékesek: dr. Tőkés Gyöngyvér tanszékvezető, a konferencia főszervezője, dr. Gagyi József docens és dr. Fülöp Otília adjunktus.
A konferencián a digitális műveltségnek az élet számtalan területén betöltött szerepét járják körbe az előadók, nem csak a fiatalok, hanem minden generáció, illetve társadalmi réteg szemszögéből közelítve meg a jelenséget. Tőkés Gyöngyvér a sajtótájékoztatón előrevetítette, hogy ez a műveltség nem csak a felnőtt és idős, de a fiatal nemzedék körében sem egységes, ez utóbbi korcsoporton belül is nagy különbségek észlelhetők az infokommunikációs lehetőségek kihasználásában. Fülöp Otília arra hívta fel a figyelmet, hogy a közösségi médiacsatornákon zajló kommunikáció során a felhasználók gyakran szakítják félbe képi jelekkel a szöveget. Ilyenkor a felhasználó egy meglévő készletből válogat, bár az az illúziója, hogy ő irányítja a kommunikációt. Gagyi József a virtuális térben kialakuló kapcsolatokról, illetve a neten termelődő társadalmi tőkéről szólt.
Az idei konferencia újdonsága, hogy ezúttal díszelőadók is tartanak értekezéseket. A plenáris üléseken Rab Árpád, a magyarországi Információs Társadalom és Trendkutató Intézet igazgatója a digitális kultúra működési mechanizmusaira, illetve az új tudásszerzési modellekre irányítja a figyelmet. Anca Velicu, a bukaresti Román Akadémia Szociológiai Intézetének kutatója a hazai helyzetet mutatja be, többek között a romániai gyerekek digitális műveltségéről beszél, és két nemzetközi projektet is ismertet. Vincze Hanna Orsolya, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára a hírek terjedéséről értekezik. A negyedik előadás, amelyet dr. Fehér Katalin, a Budapesti Gazdasági Főiskola oktatója tart, igazi kuriózumnak számít az új médiakonferenciák történetében, ugyanis Thaiföldről, videokonferenciás összeköttetésben hallgatható majd meg. A díszelőadások angol nyelven hangzanak el március 20-án délelőtt 10 órától 13.20-ig. A szekcióelőadások 14.30-kor kezdődnek. Az érdeklődők három szekcióban hallgathatnak majd meg izgalmas értekezéseket, a tizedik születésnapját tavaly ünnepelt Facebook jelenségét járják körbe, a netkonstrukciókat, illetve a vizualitás témakörét boncolgatják az előadók. Szintén pénteken folyóirat-bemutatókra is sor kerül, Rab Árpád az Információs Társadalom, Gagyi József az ACTA Universitatis-Sapientia Com- municatio (Marosvásárhely–Csíkszereda) kiadványt ismerteti. A konferencia második napján, szombaton újabb izgalmas eszmefuttatások hangzanak el, Kádár Magor a romániai önkormányzatok online kommunikációjáról, Nistor Laura a környezetvédők internetes jelenlétéről értekezik, Veszelszki Ágnes a Trollfoci közösségi oldalát elemzi, Péter Árpád a videojátékok társadalmi szerepének, megítélésnek változásairól, Makkai Júlia a popkult regényben fellelhető Erdély- reprezentációról, Zsigmond István és Mecal Özcinar a törökországi kommunikációs politikákról, a digitális kapitalizmusról beszél.
A sajtótájékoztatón felmerült a kérdés, hogy mi a magyarázata annak, hogy felmérések szerint a romániai lakosság jelentős százaléka nem internetezik. Dr. Tőkés Gyöngyvér a hozzáférési gondok mellett egy kognitív gát meglétével magyarázta a jelenséget. A vidéki lakosság 70 százaléka nem látja a virtuális jelenlét hasznát, illetve nem rendelkezik olyan referenciacsoportokkal, amelyek elvárnák tőle, hogy kapcsolatban álljon a virtuális világgal A romániai közigazgatásba, ügyintézésbe szintén nincs beleivódva az internet-használat, így az embereknek hétköznapi ügyeiket a fizikai valóságban kell elintézniük – tette hozzá a szociológus, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy a fiatalok is nagyrészt játékokra, szórakozásra használják az internetet. Gagyi József arra világított rá, hogy a vidéki közösségekben még mindig a hagyományos kapcsolatoké a főszerep, ha például valaki repülőjegyet szeretne interneten foglalni, az online világban jártasabb szomszédtól kér segítséget, ahelyett hogy ő maga is megtanulná használni a virtualitásba nyíló kulcsokat.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

2015. március 12.

Három magyar párt, három megemlékezés a fekete márciusról
Nem csak március 15-én, a magyar szabadságharc kitörésének napján nem tudnak együtt ünnepelni a romániai magyar pártok marosvásárhelyi vezetői, a város huszonöt évvel ezelőtti tragikus eseményeire is külön-külön emlékeznek meg.
Hiába próbálkozott egy pártok fölötti, „ökuménikus” megemlékezés javaslatával, Kincses Előd, a huszonöt évvel ezelőtti fekete március egyik főszereplője és áldozata, ötlete nem aratott sikert a romániai magyar politikai alakulatok sorában. Kezdeményezését csak a néppárt civil szervezete, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) karolta föl, mely negyed évszázaddal a „hodáki betörés” után, március 19-én egész napos rendezvénnyel tiszteleg az áldozatok előtt. A csütörtöki eseménysorozat délelőtt fél 11-kor, a marosszentgyörgyi római katolikus templomban kezdődik.
Délután 5 órakor a marosvásárhelyi magyarság huszonöt évvel ezelőtti, időközben elhunyt két vezéregyéniségének, Sütő András írónak és Jakabffy Attila mérnök-tanárnak a sírját koszorúzzák meg a református temetőben. Ezt követően 6 órakor az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban A balkánbajnok című filmet vetítik le, és bemutatják Kincses Előd Marosvásárhely fekete márciusa című könyvének a legújabb, bővített kiadását.
„Sajnálom, hogy még egy ilyen alkalommal sem lehet visszaállítani az 1990-es magyar összefogást, pedig igazán felemelő lett volna, ha együtt tudunk emlékezni. Smaranda Enache és a Pro Európa Liga hajlandó lett volna egy román-magyar kerekasztal-beszélgetést szervezni, ahol helyi és bukaresti értelmiségiek ültek volna, de sem az RMDSZ, sem az MPP nem volt vevő az ötletünkre” – panaszolta el szerkesztőségünknek Kincses.
Az MPP adja meg a hangot
A fekete március emlékének szánt első rendezvényre már e hét végén sor kerül. Szombaton délelőtt 10 órától, a Kultúrpalota kistermében Negyed évszázad címmel szervez konferenciát az MPP politikai háttérintézménye, az Orbán Balázs Akadémia. A rendezvényen a polgáriak és meghívottjaik olyan kérdésekre keresik a választ, mint: hol tart az erdélyi magyarság és Marosvásárhely 25 évvel a kommunista diktatúra bukását követően és meddig görgetjük a fekete március hagyatékát? Miként tehetjük önmagunk számára szerethetővé azt a várost, amelyben napról napra teret veszítünk, illetve milyen multikulturalizmust szeretnénk, vagy milyen multikulturalizmussal tudunk megbékélni? Vitaindítónak a szervezők a Yorick Stúdió 20/20-as című színházi produkciójából készült felvételeket szánták. Résztvevők: a civil szféra részéről Novák Zoltán és László Márton történészek illetve Gagyi József egyetemi tanár, míg a politikumot Kovács Péter és Biró Zsolt képviseli.
Az RMDSZ ragaszkodik a hagyományához
Az RMDSZ és a Bernády György Közművelődési Alapítvány ragaszkodik a több mint másfél évtizedes hagyományhoz. A Borbély László politikai alelnök által vezetett háttérszervezet évente megszervezi azt a kisebbségi szemináriumát, amelynek középpontjában a romániai nemzeti csoportok együttélése áll. Az idén március 20-án, pénteken 1990–2015. március 19-20. – Visszatekintés és jövőkép címmel szerveznek kerekasztal beszélgetést, melynek résztvevői szintén Novák Zoltán és László Márton, valamint Soós Zoltán múzeumigazgató, Gabriel Andreescu és Vasile Cernat egyetemi oktatók. A szervezők ugyanakkor számítanak Moca Rudolf, a Marosvásárhelyi Rádió roma nyelvű műsorának szerkesztőjének, a RomoSapiens Egyesület elnökének, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatójának, volt miniszterelnöknek, valamint az RMDSZ több politikusának a jelenlétére.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

2015. március 15.

Görgetni a fekete március terhét
Hol tart az erdélyi magyarság és Marosvásárhely 25 évvel a kommunista diktatúra bukását követően, és meddig görgetjük a fekete március hagyatékát? – különösképpen erre a két kérdésre próbáltak választ találni a Negyed évszázad címet viselő szeminárium résztvevői, melyet a hét végén az Orbán Balázs Akadémia szervezett a marosvásárhelyi Kultúrpalotában.
A szervező Magyar Polgári Párt háttérintézményének számító Orbán Balázs Akadémia megvallott célja egy olyan fórumot teremteni, melynek keretében a legérintettebbekkel, a város lakóival, a felnövekvő új nemzedék tagjaival közösen keressen választ a negyed évszázad után megfogalmazódó kérdésekre. A célkitűzés részben sikerült: meglepően kevés érdeklődőt vonzott az egyébként színvonalas szeminárium, melynek vitaindítójául a Yorick Stúdió számos díjat elnyert20/20 című magyar-román színházi előadása szolgált.
Az Etnikai interferencia vagy egymás melletti békés élés? címet viselő kerekasztal-beszélgetés során Szucher Ervin újságíró illetve meghívottjai, Novák Zoltán és László Márton történészek valamint Gagyi József egyetemi tanár olyan témákat feszegettek, mint az etnikai térkép átrajzolásával járó, 1960-as, 70-es évekbeli erőszakos iparosítás, a huszonöt éve tartó túletnicizált átmenet vagy a sokat vitatott multikulturalitás kérdése. Mindhárom meghívott úgy vélte, a város negyed évszázad után sem heverte ki teljesen 1990 márciusának traumáit. Ezen túl a többségi nemzet mindmáig a másik kiszorításában látja az etnikai kérdés megoldását – fejtette ki László Márton. Ez egy 1848-ban beindult folyamat, ami Trianon után fokozódott. A szovjet parancsra létrehozott Magyar Autonóm Tartomány is csak afféle porhintés volt, egy nagy illúzió – vonta le a következtetést Gagyi József, a Sapientia oktatója. Elhangzott az is: a politikum nem teljesen érdekelt a kisebbségi kérdés megoldásában; választások előtt mindkét félnek jól jön a téma felmelegítése.
Arra a kérdésre, hogy milyen multikulturalizmust akar vagy inkább képes elfogadni a magyarság, illetve az etnikai interferencia vagy az egymás melletti békés élés a megfelelőbb, a megszólaltattak úgy vélték, Marosvásárhelyen két, egymással párhuzamos társadalom létezik. Ahhoz, hogy erős lábon álljon a magyarság, saját intézményhálózatra volna szüksége – jelentette ki Novák Zoltán, hozzáfűzve, hogy ez nem jelenti azt, hogy bizonyos területeken nincs szükség az együttműködésre a többségiekkel.
Néhány apró és langyos fricskát leszámítva a második panel, amelynek keretében Kovács Péter és Biró Zsolt ült Kiss Csaba rádiós újságíró asztalához, baráti hangnemű beszélgetésre sikeredett. Mind a meghívott, az RMDSZ főtitkára, mind a házigazda, az MPP országos elnöke rendkívül visszafogottnak bizonyult, mintha mindketten arra törekedtek volna, hogy ne ártsanak a két párt közötti viszonylag új és törékeny békének. Biró üdvözölte Brassai Zsombor Maros megyei RMDSZ-elnök ötletét, miszerint a 2016-os helyhatósági megmérettetéseket még az idén tavasszal előválasztások előzzék meg. Kovács Péter, aki szerint kisebbségi helyzetben luxusnak számít a többpárti rendszer, beismerte, hogy az MPP és a néppárt létrejöttében az RMDSZ-nek is megvan a maga felelőssége. „Természetesnek tartom, hogy Gyergyószentmiklósnak MPP-s polgármestere legyen, hisz a jelenlegi elöljárónak két bűnrossz RMDSZ-es elődje volt” – jelentette ki. A két pártvezető abban is egyetértett, hogy Marosvásárhelyen rendkívül nehéz lesz Dorin Floreát kibillenteni a polgármesteri székből, hisz egy roppant ravasz politikus, aki tudja, miként kell a maga javára fordítani a magyar szavazók egy részét.
Székelyhon.ro

2015. március 16.

Negyed évszázad
MPP-rendezvények a magyar szabadság napjára
Negyed évszázad címmel szervezett konferenciát szombaton az Orbán Balázs Akadémia, a Magyar Polgári Párt politikai háttérintézménye. A Kultúrpalota kistermében sorra került eseményen arra keresték a választ, hogy hol tart az erdélyi magyarság és Marosvásárhely 25 évvel a kommunista diktatúra bukását követően, meddig görgetjük a fekete március hagyatékát, miként tehetjük önmagunk számára szerethetővé azt a várost, amelyben napról napra teret veszítünk, illetve milyen multikulturalizmust szeretnénk, vagy milyen multikulturalizmussal tudunk megbékélni?
Délután 6 órától a Maros Művészegyüttes kövesdombi előadótermében gálaestre került sor. Az érdeklődők a Háromszék táncegyüttes Gábor Áron című táncjátékát láthatták. A gálaműsor keretében könyvjutalomban részesítették az MPP által meghirdetett irodalmi páyázat nyerteseit. Ünnepi beszédet mondott Bíró Zsolt, az MPP elnöke, Magyarország csíkszeredai nagykövete tolmácsolta Orbán Viktor miniszterelnök üzenetét. Az előadást követően állófogadásra került sor.
Etnikai interferencia vagy békés egymás mellett élés?
A délelőtti ülésszakon vitaindítóként részletet mutattak be a 20/20 című színházi előadásból, majd Szucher Ervin újságíró és vendégei, Novák Zoltán és László Márton történészek, illetve Gagyi József egyetemi tanár a fentiek mellett arról vitázott, hogy mennyire vetette vissza Marosvásárhelyt 1990 fekete márciusa, mennyire tett jót vagy rosszat a városnak az 1960-as, '70-es évekbeli ipari fejlesztés, meddig tarthat a túletnicizált 25 esztendős átmenet?
A szeminárium második részében Kiss Csaba rádiós szerkesztő vendége Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára és Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke volt, akik generációváltás = szemléletváltás?, az etnikai pártok létjogosultságáról és szerepéről, a politikai pluralizmus korlátairól értekeztek.
Kovács Péter a Népújságnak elmondta, fontosnak tartotta eljönni a Magyar Polgári Párt rendezvényére, hiszen az elmúlt évben az MPP és az RMDSZ között folyamatos közös munka, közös gondolkodás alakult ki. – Az európai parlamenti választásokat megelőzően már a választási programunkat velük együtt dolgoztuk ki, az autonómiatervezet kapcsán is van egy közös munkacsoportunk, együtt dolgozunk európai uniós szinten is a FUEN-ben, az Európai Nemzetek Föderatív Uniójában. Úgy gondolom, az ilyen jellegű beszélgetéseknek, műhelymunkáknak helyük van. Az RMDSZ és az MPP között egészséges együttműködés, mellérendeléses viszony van, és az ilyen jellegű beszélgetések is ide tartoznak.
Együtt a lehetetlen is lehetséges?
A gálaesten tartott ünnepi beszédében Bíró Zsolt Kölcsey Ferenc intelmét idézte – "Egyedül a legnagyobb erő sem tehet mindent, nem tehet sokat: egyesített erőknek pedig a lehetetlennek látszó is gyakran lehetséges" –, arra figyelmeztetve, hogy veszélyes a "megosztósdi", mert közben megfeledkezünk legfontosabb dolgainkról. Így aztán negyedszázaddal a rendszerváltás után sincs megoldva az erdélyi magyarság helyzete: "őshonos magyar közösségünktől megtagadják az önrendelkezés legelemibb formáit, csorbítják jogainkat, üldözik szimbólumainkat, és még az ország alkotmánya által szavatolt gyülekezési és véleménynyilvánítási jogunk gyakorlásában is korlátozni próbálnak bennünket!" – mondta az MPP elnöke, majd figyelmeztetett: "Nem egymást kell legyőznünk, kicsinyes érdekeinkre hivatkozva, hanem azzal a sötét erővel kell szembenéznünk, amely, nem tudni, milyen gondolatoktól vezérelve, félelemből vagy éppen bűntudatból táplálkozva akarja elvitatni jogunkat a szülőföldünktől, anyanyelvünktől, de még az egyszerű hétköznapjainktól is. Ezzel az erővel szemben külön-külön gyengék vagyunk, de együtt legyőzhetjük!"
Nem érdekközösség, értékközösség!
Bíró Zsolt elmondta, hogy huszonöt év mérlegéről beszélgettek délelőtt a Kultúrpalotában egy konferencián, és 25 év legszomorúbb mérlege a félmillió magyar hiánya. "Ilyen körülmények között újra kell értékelnünk sok mindent a szórványban és Székelyföldön vagy a Partiumban és Belső-Erdélyben éppúgy, mint Marosvásárhelyen. Újra kell értékelnünk dolgainkat, mert negyed évszázad után más a helyzet, mint 1990-ben. Mélyről indultunk, de 25 év után nem vigasztalódhatunk azzal a marosvásárhelyi magyar orvosképzés megoldatlan helyzete kapcsán, hogy van Bolyai iskolánk, amint azt sem mondhatjuk, hogy magyar orvosi nélkül a Bolyai sem ér semmit.
Mára szertefoszlani tűnnek az uniós intézményrendszerbe vetett reményeink, de itt sem mondható, hogy attól, hogy Európa érzéketlen és kettős mércét alkalmaz, lemondanánk a szabad közlekedésről vagy a vámunióról. És más a helyzet hála Istennek a nemzetpolitikában is, hiszen az Antall József által kimondott mondattól eljutottunk a nemzet közjogi egyesítéséig. Ma már Kárpát hazában gondolkodhat a Kárpát-medence magyarsága" – jelentette ki.
Új helyzet van, ehhez kell igazodni
Nemzetpolitikai szempontból nem elég csak kritizálni, de nem elég csupán elmélkedni sem. Tenni kell! Bírálat helyett építő kritika, elmélkedés helyett elméletek szükséges. Ez a felelős ellenzék feladata – mondta a továbbiakban az MPP elnöke. "A mi programunk címe: Az emberek pártján, a magyar emberek pártján! Keresni kell a közös cselekvés és a közös fellépés lehetőségét azokkal, akik azt hirdetik, hogy minden magyar számít! Nem számító magyarok kell legyünk, hanem felelős magyarok, és akkor minden magyar nyer!" – zárta beszédét Bíró Zsolt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

2015. március 16.

Marosvásárhely nem heverte ki a traumát
Hol tart az erdélyi magyarság és Marosvásárhely 25 évvel a kommunista diktatúra bukását követően, és meddig görgetjük a fekete március hagyatékát? – különösképpen erre a két kérdésre próbáltak választ találni a Negyed évszázad címet viselő szeminárium résztvevői, melyet a hétvégén az Orbán Balázs Akadémia szervezett a marosvásárhelyi Kultúrpalotában.
A szervező Magyar Polgári Párt háttérintézményének számító akadémia megvallott célja egy olyan fórumot teremteni, aminek keretében a legérintettebbekkel, a város lakóival, a felnövekvő új nemzedék tagjaival közösen keressen választ a negyed évszázad után megfogalmazódó kérdésekre.
A célkitűzés csak részben sikerült, meglepően kevés érdeklődőt vonzott az egyébként színvonalas szeminárium, amelynek vitaindítójául a Yorick Stúdió számos díjat elnyert 20/20 című, magyar–román színházi előadása szolgált.
Mindmáig kiszorítósdi
Az Etnikai interferencia vagy egymás melletti békés élés? címet viselő kerekasztal-beszélgetés során lapunk munkatársa, Szucher Ervin újságíró, illetve meghívottjai, Novák Zoltán és László Márton történész, valamint Gagyi József egyetemi tanár olyan témákat feszegetett, mint az etnikai térkép átrajzolásával járó, 1960–70-es évekbeli erőszakos iparosítás, a huszonöt éve tartó túletnicizált átmenet vagy a sokat vitatott multikulturalitás kérdése.
Mindhárom meghívott úgy vélte, a város negyed évszázad után sem heverte ki teljesen 1990 márciusának traumáit. Ezen túlmenően a többségi nemzet mindmáig a másik kiszorításában látja az etnikai kérdés megoldását – fejtette ki László Márton.
Ez egy 1848-ban beindult folyamat, ami Trianon után fokozódott. A szovjet parancsra létrehozott Magyar Autonóm Tartomány is csak afféle porhintés volt, egy nagy illúzió – vonta le a következtetést Gagyi József, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója. Elhangzott az is: a politikum nem teljesen érdekelt a kisebbségi kérdés megoldásában – választások előtt mindkét félnek jól jön a téma felmelegítése.
Arra a kérdésre, hogy milyen multikulturalizmust akar vagy inkább képes elfogadni a magyarság, illetve az etnikai interferencia vagy az egymás melletti békés élés a megfelelőbb, a megszólaltattak úgy vélték, Marosvásárhelyen két, egymással párhuzamos társadalom létezik. „Ahhoz, hogy erős lábon álljon a magyarság, saját intézményhálózatra volna szüksége” – jelentette ki Novák Zoltán, hozzáfűzve, hogy ez nem jelenti azt, hogy bizonyos területeken nincs szükség az együttműködésre a többségiekkel.
Egy asztalnál Biró Zsolt és Kovács Péter
Néhány apró és langyos fricskát leszámítva, a második panel, amelynek keretében Kovács Péter és Biró Zsolt ült Kiss Csaba rádiós újságíró asztalához, baráti hangnemű beszélgetésre sikeredett. Mind a meghívott, az RMDSZ főtitkára, mind a házigazda, az MPP elnöke rendkívül visszafogottnak bizonyult, mintha mindketten arra törekedtek volna, hogy ne ártsanak a két párt közötti, viszonylag új és törékeny békének.
Biró üdvözölte Brassai Zsombornak, az RMDSZ Maros megyei szervezete elnökének ötletét, miszerint a 2016-os helyhatósági megmérettetéseket még idén tavasszal előválasztások előzzék meg. Kovács Péter, aki szerint kisebbségi helyzetben luxusnak számít a többpárti rendszer, beismerte, hogy az MPP és a néppárt létrejöttében az RMDSZ-nek is megvan a maga felelőssége.
„Természetesnek tartom, hogy Gyergyószentmiklósnak MPP-s polgármestere legyen, hisz a jelenlegi elöljárónak két bűnrossz RMDSZ-es elődje volt” – jelentette ki. A két pártvezető abban is egyetértett, hogy Marosvásárhelyen rendkívül nehéz lesz Dorin Floreát leváltani, hisz egy roppant ravasz politikus, aki tudja, miként kell a maga javára fordítani a magyar szavazók egy részét.
Krónika (Kolozsvár)

2015. március 25.

Forradalom és rendszerváltás Marosvásárhelyen
A Bernády Házban a fenti címmel tartott hétfő délután előadást Novák Csaba Zoltán, a marosvásárhelyi Román Akadémia Gheorghe Sincai Társadalomtudományi Kutatóintézetének munkatársa. Ugyanitt került sor az Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990) tanulmánykötet bemutatójára, amelyet Gagyi József, a Sapientia EMTE tanára ismertetett.
Az előadásról, illetve a kutatásokról Novák Csaba Zoltánt kérdeztük:
– 25 éves a romániai rendszerváltás. Ennek kapcsán átfogó kutatást szervezett a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet 12 olyan településen, ahol a magyarság többségben van vagy nagy arányban van jelen: Aradon, Temesváron, Nagyváradon, Szatmáron, Máramarosszigeten, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában, Székelyudvar-helyen, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen. Főleg városokban vizsgáltuk meg, hogyan zajlott le a rendszerváltás az illető településen, illetve az adott magyar közösség hogyan szervezte meg önmagát. Minden településen egy helyi történész vagy történelemtanár készítette el a kutatásokat: egy dokumentációt az adott település rendszerváltásra vonatkozó történetében, a település eseményeinek kronológiáját, illetve minden településen öt-tíz személlyel készítettek életútinterjút. Ezek az anyagok megtalálhatók az intézet irattárában, de a honlapon is hozzáférhetők. A kutatás tehát föltérképezi, hogy hogyan szerveződött meg a romániai magyarság.
– Mi volt a közös vonás, melyek voltak a különbségek?
– Három típusú rendszerváltás-történetet lehet rekonstruálni Erdélyben magyar szempontból. Az első a Székelyföldön, vagyis a tömbmagyar vidékeken lezajlott rendszerváltás, ahol a magyarság aktívan részt vett a forradalmi eseményekben, és a számarányának megfelelő arányban került be a helyi vezetésbe. Van egy szórvány típusú rendszerváltás, ez általában a nyugat- vagy közép-erdélyi városokra jellemző, Aradra, Temesvárra, Nagyváradra, de akár Kolozsvárra is, ahol a magyarság számarányát tekintve kisebb arányban volt jelen, és külön fejezet Marosvásárhely, ahol egy sajátos keveréke zajlik a két típusnak. Itt a magyarság kellő súllyal van jelen a városvezetésben, de erős ellenlépés kezdődik el az 1990. januári időszaktól folyamatosan, ami majd elvezet a fekete márciushoz.
– Beszélt a romániai magyar szervezetek megalakulásáról is.
– Romániában a ’80-as években az erőteljes diktatórikus elnyomás miatt nem alakult ki a magyarországihoz vagy a lengyelországihoz hasonló demokratikus ellenzék, értelmiség. Ezért nehéz volt újraszervezni a diktatúra utáni új hatalmi szerveket, úgy fölállítani, hogy megkerüljék az egykori kommunista pártot. Az RMDSZ – és általában a magyar közösség – kemény szorítás után talált önmagára ’89-ben. Csodával határos módon egy 45-50 éves diktatúra után, szétvert intézményi hálózattal, szinte a semmiből, heteken belül a legelemibb szervezetektől egészen a politikai érdekképviseleti szervezetig megszervezi önmagát, új erővel töltődik fel, s olyan gyors volt ez az újjászerveződés, hogy sok románban azt az érzést keltette, hogy kívülről irányított és szervezett folyamat volt.
Nagyon nehéz volt érdekképviseleti szervezetet létrehozni, hiszen minden olyan intézmény, amely hátteret jelenthetett volna egy ilyen csoportosulásnak, a ’80-as években gyakorlatilag fölszámolódott. Egyetlen olyan értelmiségi kör működött Romániában 1989-ben, amelynek teljes Erdély-szintű lefedettsége volt, a Kriterion kiadó és a Domokos Géza által vezetett kiadói hálózat értelmisége, illetve a különböző helyi lapoknál működő értelmiségi csoportok. Ezekre épül majd az RMDSZ. Tehát a többnyire elszigetelt, de egymással informális kapcsolatban levő magyar értelmiségiek azok, akik megszervezik az RMDSZ-t, amely későbbi hetekben, hónapokban kiegészül egy nagyon jelentős szerepet játszó műszaki értelmiséggel.
– A romániai rendszerváltásnak az erdélyi magyarság szempontjából van egy másik nagyon fontos vetülete: az etnikai, nemzetiségi kérdés.
– Tudjuk azt, hogy a Ceausescu-rendszer utolsó időszakában az asszimilációra hajtott. Nagyon fontos volt, hogy a rendszerváltás után hogyan fog viszonyulni a kérdéshez a Nemzeti Megmentési Front. Úgy tűnt, hogy pozitívan viszonyul a kérdéshez, január elején ki is adtak egy nyilatkozatot, de valamikor január-február tájékán fordulat történt, amit úgy neveznek, hogy az ellopott forradalom. Ebben az Iliescu által vezetett új csoport – kénytelen vagy jószántából – alkut kötött azokkal a csoportokkal, amelyek tagjai az egykori nómenklatúrába tartoztak, vagyis a Román Kommunista Párt érdekszférájába tartozó csoportokkal. Ennek égisze alatt 1990 februárjában, majd később, a nyár folyamán a bukaresti bányászjárásokkal, Erdélyben a marosvásárhelyi eseményekkel gyakorlatilag átmentette a régi elit a pozícióit 1990-ben, és egy mérsékelt, amolyan peresztrojka típusú rendszerváltásról beszélhetünk Románia esetében.
Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990)
"Az 1989-es események magyar szemszögből való kutatása 2010-ben indul a kolozsvári NKI keretében. A kutatás lezárásaként készült el a 12 esettanulmány (…). A cél az volt, hogy a romániai rendszerváltásnak egy eddig kevésbé ismert oldalát – tételesen a magyar kisebbségi szerepvállalást és önszerveződést – szakszerűen, történeti kutatásokkal dokumentáljuk és értelmezzük" – olvasható egyebek mellett a Bárdi Nándor, Gidó Attila és Novák Csaba Zoltán által szerkesztett, Gagyi József egyetemi tanár által bemutatott tanulmánykötet hátlapján.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

2015. április 29.

TDK a Sapientián
Idén is megrendezésre került a Tudományos Diákköri Konferencia a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karán április 24–25-én, immár a XIV. alkalommal.
A TDK péntek reggel kilenckor kezdődött a regisztrálással, amelyet követően köszöntőbeszédek és előadások hangzottak el. Az előadások után a sapientiás diákok dolgozatainak bemutatására került sor. Az idén 57 diák jelentkezett tudományos dolgozattal hét különböző szekcióban: alkalmazott nyelvtudományok, gépészmérnöki, hardverfejlesztések és beágyazott rendszerek, informatika és szoftverfejlesztés, kommunikáció, közegészségügy és ETDK kertész- és élelmiszertudomány. Ezt követően a rendezvény borkóstolóval folytatódott. Utána a szenátusi teremben svédasztal várta a résztvevőket.
A szombati nap előadással kezdődött, ami után már nem volt más hátra, csak a díjátadás. Mindenik szakosztály első három helyezettje részesült jutalomban.
Egy elsőéves kommunikációs résztvevő a következőképpen nyilatkozott: – A félév elején döntöttem el, hogy részt veszek a Tudományos Diákköri Konferencián. Gagyi József tanár úr javasolta a témát, miszerint a bentlakás működése érdekes lenne. Én magam is bentlakó vagyok, úgy képzeltem, erről egyszerű lesz írni. A témám végül az első emeleti konyha kommunikatív szerepe lett, mert az az a hely, ahol a legnagyobb a nyüzsgés. Emellett kedvemre való volt a megfigyelés, a vizsgálódás, hisz az én életem része is az a hely. Bemutatáskor már az első mondatnál elakadt a szavam, nem sikerült úgy előadnom az egészet, ahogy szerettem volna. Egyáltalán nem számítottam nyereményre, egyszer sem jutott eszembe, hogy díjazhatnak. Sokkal fontosabb volt számomra hogy lássam, miből is áll egy ilyen rendezvény. Inkább csak tapasztalatszerzés volt.
Szász Noémi-Henrietta és Török Anett, Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Műszaki és Humántudományok Kar, kommunikáció, I. év
Népújság (Marosvásárhely)

2015. május 11.

Magyar iskolák csaptak össze Marosvásárhelyen
Harminckét erdélyi és egy magyarországi közpiskolából 280 tanuló érkezett a hétvégén Marosvásárhelyre, hogy részt vegyen a tizedik alkalommal megrendezett magyar tannyelvű középiskolák országos tantárgyversenyén . Az eseménynek, mint minden évben, ez alkalommal is a Bolyai Farkas Elméleti Líceum adott otthont. A hivatalos megnyitót, ahogy később a díjkiosztó ünnepséget is az iskola dísztermében tartották, ahol Bálint István iskolaigazgató, Markó Béla szenátor, a tantárgyverseny védnöke, Gagyi József egyetemi tanár, a verseny elnöke, Ștefan Someșan főtanfelügyelő, Jeszenszky Attila szülőbizottsági elnök, valamint Bakos Levente a helyi önkormányzat képviselője köszöntötte a diákokat és tanárokat, hangsúlyozva a megmérettetés fontosságát, azt, hogy a tehetséggel megáldott diákok anyanyelvükön mérhetik össze tudásukat.
A biológiából, földrajzból, informatikából, társadalomtudományokból, történelemből, kémiaából és fizikából versenyző gimnazisták Szilágysomlyóról, Margittáról, Gyergyószentmiklósról, Kolozsvárról, Nyárádszeredából, Sepsiszentgyörgyről, Nagyváradról, Nagykárolyból, Segesvárról, Csíkszeredából, Szovátáról, Székelykeresztúrról, Dicsőszentmártonból, Székelyudvarhelyről, Kézdivásárhelyről, Nagyváradról, Szászrégenből, Brassóból, Barótról, Szatmárnémetiből, Korondról érkeztek, ráadásul idén először egy budapesti tanintézmény is képviseltette magát: az Óbudai Árpád Gimnázium. A vetélkedőt olyan tantárgyakból szervezik évről évre, amelyek hiányoznak az országos olimpiászokról, ahol a magyar diákok anyanyelvükön versenyezhetnek. Ilyen például a Nyárády Erasmus Gyula Biológia Tantárgyversenyen a növény- és állatbiológia, az anatómia és élettan (orvosi biológia) vetélkedőn, a Teleki Sámuel Országos Középiskolai Földrajzversenyen az általános természetföldrajz-, valamint humánföldrajz vetélkedő.
A Kalkulusz Országos Informatika Tantárgyverseny programozói versenyén az első három díjazott felvételi nélkül bejuthat a Sapientia EMTE Műszaki és Humántudományok marosvásárhelyi karára, az alábbi szakokra: informatika, mechatronika, számítástechnika, automatika és alkalmazott informatika, távközlés, számítógépes művelettervező és gyártásirányítás szakra. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Matematika és Informatika karán számít bele a felvételi jegybe. A Historia Nostra Történelmi Vetélkedő díjazott XI. és XII. osztályos diákjai a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem Karára nyernek felvételit. A végső eredmények szerint a Bolyai Farkas Elméleti Gimnázium tanulói teljesítettek a legjobban, a legtöbb pontszámot ők érték el. A többi iskola sem maradt szégyenben, szorosan felzárkózott a szervezők-vendéglátók mögé. Antal Erika
maszol.ro

2015. május 12.

A Bolyai középiskolánál marad a kupa
Tizedik évfordulóját ünnepelte a magyar tannyelvű középiskolák országos tantárgyversenye, amelynek gondolata 2006-ban fogalmazódott meg azzal a céllal, hogy lehetőséget teremtsen a magyarul tanuló diákoknak, hogy országos szinten mérhessék össze tudásukat több olyan tantárgyból is, amelyből a tantárgyversenyeken nem nyílik erre lehetőség.
Az új hagyomány megteremtéséhez, amely alkalmat adott a különösen tehetséges diákok tudásfelmérésére, a sikerélményre, a biztatást néhai Kötő József, az Oktatásügyi és Vallásügyi Minisztérium akkori államtitkára adta. Az első versenyen húsz iskola 147 diákja mérte össze tudását Marosvásárhelyen, a hét végén a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban tíz megye 33 iskolájának 275 diákja versengett a tizedik évfordulóra készült új kupáért.
Az erdélyi középiskolásokon kívül az Óbudai Árpád Gimnázium diákküldöttsége is részt vett a tantárgyversenyen, akik számos különdíjat nyertek. Dr. Bálint István iskolaigazgató szavait a másik ötletgazda, Markó Béla szenátor egészítette ki, aki szerint a tizedik születésnap üzenete, hogy a magyar oktatás nem önmagáért van, hanem mert ezáltal több, alaposabb, teljesebb tudást lehet elsajátítani anyanyelven. Nem elég magyarul tanulni, hanem minél magasabb színvonalat kell elérni, amihez szükség van a tudás összemérését lehetővé tevő vetélkedőkre – hangsúlyozta Markó Béla, aki egyben számba vette az eltelt 25 év során már-már reménytelen helyzetből elért eredményeket a magyar iskolahálózat fölépítésében, iskoláink újjászületése terén.
A rendezvényt köszöntötte Somesan Stefan főtanfelügyelő, Szabó Zoltán szakfelügyelő, Bakos Levente helyhatósági képviselő, Jeszenszky Attila, a fontos támogatást nyújtó szülői bizottság képviselője és dr. Gagyi József egyetemi tanár, a zsűri elnöke.
A nyitóünnepséget követően hét tantárgy ismeretanyagából – biológia, földrajz, informatika, társadalomtudomá-nyok, történelem, kémia, fizika – írtak felmérőt és bizonyították gyakorlati tudásukat, mutatták be dolgozatukat a résztvevők. A zsűrit egyetemi és középiskolai tanárok alkották, megteremtve a középiskolák és az egyetemek közötti kapcsolatot.
A Nyárády Erasmus Gyula biológia tantárgyversenyen két szekcióban versenyeztek a résztvevők, növény- és állatbiológiából (19 diák), anatómiából és élettanból (18).
A Teleki Sámuel országos középiskolai földrajzversenynek két szekciója volt: általános természetföldrajz (26 résztvevő) és humánföldrajz (26 résztvevő). A díjazott XI. és XII. osztályos diákok felvételt nyernek a Babes–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karára.
A Kalkulusz országos informatika tantárgyverseny szintén két szekcióban zajlott, a programozói vetélkedő 21, az alkalmazói vetélkedő 33 résztvevővel. Az első három helyezett felvételi nélkül bejut a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának reál szakjaira, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Informatika Karán pedig beleszámít a felvételi jegybe az elért teljesítmény.
A Societas Humana társadalomtudományok versenyének üzleti tervek vetélkedőjére 21 kéttagú csapat jelentkezett, a Historia Nostra történelmi vetélkedőn 32-en vettek részt. A Fabinyi Rudolf kémiai vetélkedő is két szekcióban zajlott, az általános és szervetlen kémia 18 résztvevővel, a szerves kémia 26-tal. A 2014-ben indult Bolyai Farkas fizika tantárgyverseny az elméleti próba mellett egy kísérlet bemutatásával is járt. A hőtan és elektromosságtan- vetélkedőn 10, a mechanikai rezgések és hullámok, változó áramú áramkörök vetélkedőn kilencen vettek részt.
Bár sok középiskola képviselője nyert első, második, harmadik helyezést a különböző szekciókban, az összesített pontszám alapján 75 ponttal a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum nyerte el a tizedik évfordulóra készült vadonatúj kupát, amely az idén a kezdeményező iskolánál marad, s amelyet Horváth Gabriella aligazgatónő vett át. Második helyen a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum csapata végzett 53 ponttal, a harmadik a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium csapata 44 ponttal, a negyedik helyen a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium diákjai végeztek 42 ponttal, szoros küzde-lemben az ötödik helyezettel, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium csapatával (41 pont). Hatodikok a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum diákjai lettek 39 ponttal.
A verseny tíz év alatt beérett, igazolta létjogosultságát, lehetőséget nyújt a megmérettetésre, a tehetség bizonyítására, a minőségi oktatás fejlesztésére, a magyar középiskolai oktatási rendszer és a romániai magyar egyetemek közötti kapcsolatrendszer kiépítésére – fogalmazott dr. Bálint István igazgató.
b. gy.
Népújság (Marosvásárhely)

2015. július 14.

A „digitális” Csíkfalvát kutatták
A július elején megrendezett Csíkfalvi Csűrszemináriumokkal párhuzamosan végezték nyári terepgyakorlatukat a marosvásárhelyi Sapientia EMTE kommunikáció és közkapcsolatok szakos másodéves hallgatói.
A diákok Csíkfalván, Jobbágyfalván és Nyárádszentmártonban végeztek kérdőíves felmérést a családok körében, vizsgálva azok eszközleltárát, a számítógép, laptop, táblagép használatát, a család „telefontörténetét”, a mobiltelefonok, és különös tekintettel az okostelefonok elterjedését, használatát, ki mire és milyen gyakran használja azokat, milyen időközönként és miért cseréli le azokat, mennyire veszi át az internetezés funkcióit a mobilozás a számítógépezéstől, mennyire használják a napi ügyintézésben az okostelefont számítógép helyett.
Minden diák egy családot választott ki, azzal készít esetbemutató dolgozatot. Nem volt szándékuk a község teljes, pontos felmérése, mert a mobilhasználat szempontjából ez nem is érdekes, hiszen nagy a fluktuáció, havonta mások az adatok, állandóan gyarapodik a mobilállomány, cserélik a telefonokat – tudtuk meg Gagyi József egyetemi tanártól, a terepgyakorlat vezetőjétől. Az esetbemutatásokból derül ki, hogy a község lakói mire használják az okostelefonokat, az esettanulmányokból összefoglaló tanulmány készül majd. Egyelőre számadatokat tudtunk meg: 393 családnál végeztek felmérést, de ez nem reprezentatív vizsgálat, az eredmények csak tendenciákat jeleznek. A családok 9 százalékának egyáltalán nincs telefonja, 26 százalékának csak vezetékes telefonja van (ezek általában az idősek), 39 százalékának csak mobiltelefonja van (ezek általában fiatalok). Mindkét típusú telefonja van a megkérdezettek 21 százalékának, és a családok 38 százalékában van okostelefon. Első következtetések: meglepő a telefon nélküliek nagy aránya, valamint hogy az okostelefonok elterjedtsége is jelentősebb.
Minden évben az új médiaeszközök (számítógép, mobil, táblagép) elterjedését, használatát vizsgálják az egyetemi hallgatók, jövőben valószínűleg a táblagépek használatát veszik górcső alá, hisz arról még nincs adatuk – árulta el Gagyi József, aki szerint már most lehetne egy hosszabb tanulmányt írni a 2008 óta tartó folyamatról, amióta a Romtelecom belépett az internetes piacra, de ami késik nem múlik – ígérte meg az egyetemi kutatásvezető.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

2015. december 5.

A Látó 2015-ös nívódíjai
2015-ben huszonnegyedik alkalommal osztja ki a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége a lapban publikált szerzők közül válogatva évzáró nívódíjait. Huszonhárom év alatt több mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést.A nívódíjak átadására a Látó Irodalmi Színpad keretében kerül sor Marosvásárhelyen 2015. december 12-én, szombaton 18 órától a Kultúrpalota kistermében. 2015-ben Aczél Géza (vers), Murvai Béla (debüt), Szilágyi Júlia (próza) és Tibori Szabó Zoltán (tanulmány) veheti át a Hunyadi László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. Laudációt mond: Demény Péter, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Vida Gábor.
A Látó-nívódíjat először 1992- ben osztották ki, az előző Látó-évfolyam legjobbnak ítélt szerzőit tüntetve ki az elismeréssel. Az 1991–2013 közötti időszak díjazottjai: André Ferenc, Balázs Imre József, Bálint Tamás, Benedek Szabolcs, Bodor Ádám, Bogdán László, Burus János Botond, Demény Péter, Dimény Lóránt, Domokos Géza, Egyed Emese, Farkas Wellmann Éva, Ferenczes István, Fekete J. József, Fekete Vince, Gagyi József, Gulyás Miklós, Hajdú Farkas-Zoltán, Hatházi András, Horváth Előd Benjámin, Jakabffy Tamás, Jánk Károly, Jánosházy György, Karácsonyi Zsolt, Kelemen Hunor, Kenéz Ferenc, Kincses Réka, Kinde Annamária, Király Kinga Júlia, Király László, Kisgyörgy Réka, László Noémi, a Láthatatlan Kollégium hallgatói, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Márton László, Máté Angi, Mihály Emőke, Mihálycsa Erika, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Nagy Attila, Papp Sándor Zsigmond, Romhányi Török Gábor, Salat Levente, Szakács István Péter, Sebestyén Mihály, Selyem Zsuzsa, Simonfy József, Székely Csaba, Szepesi Attila, Szilágyi Júlia, Térey János, Tóth Mária, Vallasek Júlia, Varga Illés, Varga László Edgár, Váradi Nagy Pál, Vári Csaba, Veress Dániel, Vermesser Levente, Visky András, Visky Zsolt, Zalán Tibor, Zoltán Gábor.
Megjegyzendő, hogy a díj történetének első évében (1991) a romániai magyar szellemi élet műhelyei, a média jelentős intézményei és személyiségei iránti megbecsülésként Látó-díjban részesült a Balogh Edgár vezette Romániai magyar irodalmi lexikon munkaközössége, a Marosvásárhelyi Rádió kulturális szerkesztősége, Jászberényi Emese személyében és Makkai János, a Népújság főszerkesztője rangos publicisztikai tevékenységének elismeréseképpen.
A rendezvény támogatói: a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány, az Aranka György Alapítvány.
Népújság (Marosvásárhely)

2016. június 28.

Csűrszemináriumok Csíkfalván
Szerdán kezdődik a Nyárádmente egyetlen állandó tudományos rendezvénye, a Csíkfalvi Csűrszemináriumok.
A szakmai és tudományos berkekben egyaránt elismert nyári előadás-sorozatot idén immár tizedik alkalommal szervezi meg a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Kara, azon belül az Alkalmazott Társadalomtudományi Tanszék, valamint Csíkfalva önkormányzata és a Tündér Ilona Vendégház, továbbá a PR Alpha Egyesület és a Fókusz Öko Központ.
Idén a kommunikáció és helyi közösség lesz a három este beszélgetéseinek témája, azaz mit beszélnek a helyi közösségről belső berkekben, önmagukról, és mit ismernek a külső körökben, a közösségről mit beszélnek mások. Szerda este az előadók arról vitáznak, hogy mit és hogyan kommunikál egy közösségről, annak identitásáról egy monográfia, tájház, emlékmű vagy épp egy falunap. Csütörtökön környezetvédelmi szempontból vitatják meg egy közösség fejlődését, hogy az harmóniában vagy harcban áll-e a természettel, míg pénteken különböző művészek, írók beszélnek arról, hogy munkájukban hogyan ihleti őket a vidéki közösség.
A rendezvény főszervezőjétől, Gagyi József docenstől megtudtuk, a helyi, megyebeli és kolozsvári előadók mellett Magyarországról is érkeznek előadók: a Pécsi Egyetem kommunikáció és médiatudományi szak két munkatársa és egy doktorandusz hallgató, illetve ugyancsak Pécsről egy környezeti és vízgazdálkodási szakértő.
Mivel ez már a tizedik kiadása a rendezvénynek, csütörtök este Balogh István polgármester és Gagyi József az elmúlt időszak eseményeit, eredményeit is áttekinti, értékeli.
Az elmúlt évekhez hasonlóan a Csűrszemináriumokkal egybeesik a marosvásárhelyi hallgatók nyári gyakorlata, amelyet évek óta ebben a községben végeznek. Amint Gagyi József elmondta, a korábbi években elkezdett témát, a helyi mobiltelefon-használatot vizsgálják. Azoknál a családoknál tesznek látogatást a diákok, ahol fiatalok is élnek, ugyanis idén az érdekli a kérdezőket, hogy mi az az információ, amit ténylegesen az otthoni számítógépen keresgélnek a fiatalok, és mi az, amit a zsebükben hordozott okostelefonok segítségével. „Ez már a mobilitásnak egy egészen más formája, amikor a számítógép már ott van a fiatalok zsebében” – véli a szakember, aki arra is kíváncsi, hogy az okostelefon hogyan változtatja meg a fiatalok viselkedését, kapcsolattartását, kommunikációs szokásait.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

2016. június 30.

Csíkszereda népességfogyásának okairól
Nyolc százalékkal csökkent 2002 óta Csíkszereda lakossága – legalábbis ezt igazolják a 2011-es népszámlálási adatok. A népességcsökkenés mellett jelentős elöregedési tendencia is jellemzi a város lakosságát. A demográfiai adatokat vettük górcső alá.
Csíkszereda városfejlesztési stratégiájában olvasható demográfiai adatok arról tanúskodnak, hogy 2002 és 2011 között nyolc százalékkal csökkent a megyeszékhely lakossága. 2002-ben ugyanis 42 029 volt a népesség száma, amely 2011-re 38 966 főre csökkent. A városban tapasztalt népességcsökkenés mérsékeltebben bár, de nagyjából megegyezik az országos folyamatokkal.
„Szemléletes a korcsoportok arányának alakulása 1992–2015 között, amely egyértelműen elöregedő társadalom képét rajzolja elénk. A 65 fölötti, illetve 45–65 közötti korosztály aránya folyamatosan növekszik, előbbi 5,25 százalékról 13,43 százalékra, utóbbi 17,39-ről 28,76 százalékra. Ezzel párhuzamosan pedig csökken a fiatal korosztályok aránya (20–41 évesek aránya 41,98 százalékról 38,78-ra, az 5–19 évesek 27,8 százalékról felére, 14,39 százalékra, a legfiatalabbak 7,58 százalékról, 4,64-re). Ezek az adatok előrevetítik a városi lakosság eddiginél is jelentősebb csökkenését, valamint a gazdaság további szűkülését. Ezek a potenciális vállalkozók és munkavállalók fognak hiányozni majd 5–10 év múlva a városból” – olvasható a dokumentumban.
Holott ez a ’90-es évek elején egészen másképp festett, „Csíkszereda egy viszonylag fiatal lakosságú városnak számított Romániában, az 5–45 év alatti korosztályok mindegyike jelentősen (2–6 százalékkal) meghaladta az országos átlagértéket”, viszont a rendszerváltást követő években elindultak a kedvezőtlen demográfiai folyamatok, mely a város elöregedési tendenciájához vezettek.
A stratégiában megfogalmazott elemzés szerint a népességfogyásnak két jellemző forrása lehet, egyrészt a születések és halálozások negatív különbsége, azaz kevesebben születnek és többen halnak meg, másrészt a negatív migrációs egyenleg.
„Csíkszeredában a születésszám csökkenése 2004 óta tendenciózusnak mondható. Fontos, hogy a Hargita megyére jellemző érték azonban általában magasabb mint a városi átlag, ez a vidéki többlet jelentheti a város lakosságának utánpótlását is” – fejtik ki a dokumentumban. A népességfogyás másik forrása – mint fentebb írtuk – az elvándorlás, amely az elmúlt évben a városban tizenötszöröse volt a megyei értéknek.
A 2004-es évszám ebből a szempontból is meghatározó, hiszen ekkor vándoroltak el a legtöbben a városból, 1000 lakosból 36-an. A gazdasági válságot követően (2008 után) újabb lendületet vett Csíkszereda elhagyása, amely az utóbbi években mérséklődni látszik (15 fő/1000 lakos évente). Tekintettel arra, hogy az elvándorlási arányok alacsonyabbak voltak megyei szinten, arra következtettek, hogy a Csíkszeredából elköltözők egy része nem költözik a megyehatáron túlra.
„Ez a lassan egy évtizede tapasztalt szuburbanizációs folyamattal is magyarázható, aminek során a városkörnyéki településekre költözik egy fiatal-középkorú, tehetősebb réteg” – indokolják a készítők. Összesítésükben pedig kitértek arra, hogy „Csíkszereda természetes szaporodási értéke nem mutat az országos összehasonlításban olyan kedvezőtlen értéket, ami indokolná a jelentős népességfogyást. A migráció mértéke viszont többszöröse a máshol tapasztaltnak. Stratégiai feladat tehát újra vonzóvá tenni a várost a fiatalok számára, megteremteni számukra a családalapításhoz szükséges induló feltételeket, kedvező lakhatási, adózási és vállalkozási környezetet szükséges teremteni a potenciális visszaköltözők számára is”
Gagyi József, a csíkszeredai Sapientia egyetem oktatójának elmondása szerint a rendszerváltás előtt tervszerűen az elit akarata szerint szabályozták a népességszaporulatot, mert megvolt az eszközük arra, hogy rákényszerítsék a társadalomra. Csíkszeredára a diktatórikus környezetben mesterségesen kialakított népességgyarapodás volt jellemző, ehhez hozzájárult az is, hogy megyeközpont lett, amelyet nagyméretű beköltözés követett. „A beköltözött emberek kettős életmódot folytattak, úgy éltek városon, hogy közben a falusi erőforrásokhoz is hozzáfértek, falun gazdálkodtak, állatot tartottak, megélni két lábon lehetett” – magyarázta Gagyi.
A népességszaporulat alakulását több tényező is befolyásolta. Egyrészt a ’90-es években módosították az abortusztörvényt, emellett a gyermekvállalási korhatár kitolódott, illetve azok, akik arra kényszerültek, hogy a városba költözzenek, visszaköltöztek vidékre. Ugyanakkor az is nagyban hozzájárult a népességcsökkenéshez, hogy megnyíltak az országhatárok. Az elmúlt 25 évben az egyik legmeghatározóbb év 2007 volt, amikor szabaddá tették az Európai Unión belüli mozgást.
Csíkszereda fejlesztési stratégiájából szemlézve az derül ki. hogy a város népességcsökkenése többek között annak köszönhető, hogy elköltöztek a lakók, de nem föltétlenül külföldre, hanem a mobilitás a környező falvakba, a szülőfaluba történt. Gagyi József okfejtése szerint „úgy kell kialakítani a környezetet, a várost, hogy akik ideiglenesen elmentek, azok visszajöhessenek. Az adózástól kezdve a lakásépítés megkönnyítéséig, a munkahelyteremtésig sok minden van, ami vonzóvá teheti a várost”.
Szervesen együtt a Csíki-medencével
Gagyi József egyetemi tanárt, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatóját is megkérdeztük arról, hogyan látja a demográfiai mutatók alakulását Csíkszeredában. Szerinte nemcsak a Csíkszeredára jellemző adatokat, hanem az egész Csíki-medencét kellett volna vizsgálni, hiszen, mint fogalmazott, „szervesen együtt van a medencével és azzal együtt kell vizsgálni, hogy mi történik például a nagyközségekben, vagy hol van például a fafeldolgozás, a sörgyártás központja”.
Javaslatok a stratégiához
A keddi csíkszeredai lakossági fórumon, amelyet a városfejlesztési stratégia közvitájaként tartottak, több javaslat és kérdés felvetődött a résztvevők részéről. Volt, aki a cigány közösségek felzárkóztatásához szükséges intézkedéseket hiányolta a dokumentumból, mások pedig kevésnek találták a gazdaságélénkítéshez az Innokult központot, szerintük nem elégséges az információ-technológiai cégekre alapozni, ugyanis nem tudnak sok munkahelyet teremteni. Volt, aki javasolta, hogy az Olt folyót és környékét is vonják be a város fejlesztésébe, hiszen más városban meghatározó a települést átszelő folyó.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

2016. augusztus 20.

Társadalomkutatók között Szelterszben
Amint arról a korábbiakban beszámoltunk, Szelterszfürdőn idén augusztus 18. és 21. között tartják. A négy nap során a Kárpát-medence különböző részein, más-más országokban élő kutatók értekeznek az általuk művelt szakterületen – néprajz, szociológia, történettudomány, kulturális antropológia, politológia – végzett kutatásaikról. Nyilvánvaló, hogy a közös nevezőt minden alkalommal a magyarság helyzete, annak a szomszédos népekhez fűződő viszonyrendszere képezi.
Ezeknek a találkozóknak az a nagy érdeme, hogy pár napra egybegyűjti a kutatókat, akik év közben, a tudományos munka zajlása közepette talán nem is találkoznak másutt személyesen. Ilyen szintű közös munka, ahol a Vajdaságban, Horvátországban, Szlovéniában, Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és Magyarországon élő tudósok töltenek egymás társaságában pár napot, másutt nem zajlik. Fontos találkozási pont, ahol eredményekről számolnak be, illetve új irányokat szabnak az eljövendő kutatásoknak. Nagy kár, hogy dacára a meglévő érdekérvényesítő képességnek, a tábor szervezői – Bárdi Nándor ( MTA TK – Budapest), Gagyi József (Sapinetia – EMTE, Marosvásárhelyi Kar), Lőrincz József (BBTE – Kolozsvár) – ebben az évben nem jutottak elégséges pályázati forráshoz, s így a programon való részvétel részben önköltséges volt.
A tudományos szakma e szegmense a rendszerváltás óta eltelt negyed században nagy fejlődésen ment át. A korábbi földalatti és félhivatalos Limes Kör, illetve a Kommunikációs Antropológia Munkacsoport (KAM) ma már akadémiai szintű, tagjai elismert kutatók, egyetemi tanárok, akiknek komoly a a tudományos múltjuk. Ezzel a táborral, illetve a kutatások bemutatásával, az elkészült tanulmányok vitájával új lendületet kapnak a kutatások.
Mi a pénteki programokba hallgattunk bele. Benyomásaink ismertetésére hamarosan visszatérünk.
A tábor munkálatai még tartanak. A publikus előadásokat bárki meghallgathatja, ha ideje engedi.
Simó Márton
eloszekelyfold

2017. április 14.

Tegyük működő, modern régióvá Székelyföldet! – III. Székelyföldi Tudományos Kongresszus
2017. április 20–22. között Székelyföld három városában, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön megszervezik a III. Székelyföldi Tudományos Kongresszust azzal a határozott céllal, hogy Székelyföldet tegyük működő, modern régióvá. Nyomban elkezdődött a szervezési munka. Döntés született, hogy a konferencia szervezői a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a Székely Nemzeti Múzeum Sepsiszentgyörgyről, a Haáz Rezső Múzeum Székelyudvarhelyről, a Csíki Székely Múzeum Csíkszeredából, valamint a Székelyföldi Regionális Tudományi Társaság.
A konferencia tudományos bizottsága:
Dr. Bakk Miklós, egyetemi docens, Sapientia EMTE, Kolozsvár
Dr. Bodó Barna, egyetemi docens, Sapientia EMTE, Kolozsvár
Dr. Gagyi József, egyetemi tanár, Sapientia EMTE Marosvásárhely
Dr. Geréb László, közgazdász, a Székelyföldi Regionális Tudományi Társaság elnöke
Gyarmati Zsolt, történész, a Csíki Székely Múzeum igazgatója
Dr. Kassay János, egyetemi adjunktus, Sapientia EMTE, Csíkszereda
Kolumbán Gábor, fizikus, a Civitas Alapítvány kuratóriumának elnöke
Dr. Miklós Zoltán, etnográfus, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója, Székelyudvarhely
Vargha Mihály, szobrász, a Székely Nemzeti Múzeum Igazgatója, Sepsiszentgyörgy
A konferencia programjában a három helyszínen számos téma és ezen belül különböző szekciók alakultak. A témakörök:
Marosvásárhelyen: Székelyföldi értéktár; Nyelvi jogok a Székelyföldön; Székelyföld társadalmi állapota.
Csíkszeredában: A regionalizmus földrajzi és településhálózati vetületei Székelyföldön; A régióépítés szerepe a székelyföldi közigazgatásban és önkormányzati működésben; Vállalkozók és vállalkozások Székelyföldön; A vidék és az agrárium szerepe Székelyföld gazdaságában. Sepsiszentgyörgyön: Történelem; Az oktatás helyzete Székelyföldön; Népegészségügy Székelyföldön; Az épített örökség helyzete Székelyföldön; Közösségi gazdálkodás Székelyföldön; A falusi kultúrházak helyzete és funkcióváltása.
A konferencia nyitott minden érdeklődő számára, munkálatainak végeztével az elhangzott előadások alapján szakmai csoportok fognak dolgozni annak a közéletben való hasznosításán, értékesítésén. Erdély.ma



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-97




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998