|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 92 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-92 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Vécsi Nagy Zoltán 2016. január 26.Magyar kultúra: jó és rossz kezekbenMiként az borítékolható volt, a magyar kultúra napjának megünneplése politikai kampánnyá fajult Biharban. Mint azt előre megírtuk, a bihari RMDSZ kultúraktivistái egy egész héten át ünnepeltették a magyar kultúra napját, óriási médiafelhajtással, aminek a lényege az volt, hogy a tulipános politikusok minél több szereplési lehetőséghez jussanak. A nagyobb érdeklődésre számot tartó rendezvényekhez becsekkolták a magyarországi kormánypárt, a Fidesz-KDNP több képviselőjét is. Néhány eseményt közoktatási intézményekben szerveztek meg, noha Romániában törvény tiltja a pártpolitika bevitelét az iskolákba. Biharban az RMDSZ-nek nincsenek skrupulusai e tekintetben: a magyar tannyelvű iskolák többsége valósággal gyakorló- és felvonulási terepe a párt minden rendű és rangú politikusainak, s már csak azért is van így, mert e tanintézetek vezetőit ez a román parlamenti párt nevezi ki, cseréli le, teszi-veszi. A Magyar Kultúra Ünnepeként meghirdetett, majd egy hetes rendezvénysorozat eseményei rendben le is zajlottak, az érdeklődés olyan volt, amilyen a szervezői mozgósítás. A civil szervezetek csak a hívó szóra számíthattak, az RMDSZ pedig ezúttal is az apparátusra bazírozott. A BINCISZ által január 21-én tartott civil fórumra kevesebben voltak kíváncsiak – a gyengélkedő Pomogáts Béla is csak írásban küldte el előadását –, a PMMC szervezte szombati Sebő-koncert viszont sikeres és népszerű volt. A január 22-én este a színházban tartott „gálaesten” – ahogy az várható volt – felvonult a párt helyi vezérkara, végül mégis Szabó Ödön ügyvezető elnök volt a ceremóniamester, pedig elsőre neki nem osztottak szerepet, mert trónkövetelőként lép fel mostanság a megyei szervezet vezetőségében. Mint minden évben, idén is kiosztották a Magyar Kultúráért Díjakat az RMDSZ holdudvarához tartozó „népművelőknek”, de akadt köztük alkalmazottja és tisztségviselője is a pártnak. Vitányi István fideszes országgyűlési képviselő és Biró Rozália RMDSZ-es szenátor voltak a vezérszónokok a magyar kultúra napján, vagyis egy ügyvéd és egy közgazdász. Kakukkfiókaként rítt ki a tulipános tömegből Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a sepsiszentgyörgyi székhelyű Erdélyi Művészeti Központ vezetője, aki a Jakabovits Miklósról elnevezett díjat vehette át ekkor és itt, amit a neves festő hagyatékát és emlékét ápoló alapítvány ítélt oda és adott át neki, Jakabovits Márta közreműködésével. Ugyanakkor adták át egy másik „tulipános gála” keretében Nagyszalontán a Bocskai-díjat, amit felváltva osztanak ki politikusoknak és népművelőknek. Németh Szilárd Fidesz-alelnök is megkapta már ezt az RMDSZ-díjat korábban, hálából idén ő volt az esemény vezérszónoka. Ráadásul ezúttal párttársa, Borbély Lénárd csepeli polgármester kapta a díjat, akit elleni korábban rágalmazásért indult büntető eljárás, tavaly pedig ittas vezetésért szerepelt a rendőrségi jelentésekben. V. B. T. itthon.ma 2016. február 16.Kovászna via KolozsvárNagyban folyik a „betakarítás”, készülünk a minervás BMC-tárlatra, a kolozsváriakéra. Mindenki hozza művészi termését, örülünk a találkozásnak, az előbukkanó kincseknek, a nem ritka telitalálatoknak, meglepetéseknek. Hogy egyszer csak betoppanjon Vetró András, s eszembe juttassa a Végek dicséretét. A székely kincses városét – Balassival szabadon szólva, mi lehet szebb dolog a végeknél? – , amely a kolozsvári művészt kézdivásárhelyivé, s onnan európaivá varázsolta (hírnév, elismertség, stb). Szorongat valamit a hóna alatt, tudom, hogy szobrászi habitusával csak a grafikusi veheti fel a versenyt, kérem, hadd mutatná meg, s rááll. A Szent Györgyöt (ceruzarajz) nem nekünk hozta ugyan, de szívesen itt hagyja arra a három hétre, amíg a kiállítás tart. De a Csoma-tárlatról írtam-e? – szögezi nekem a kérdést – már készülnek is az újabbra, a kétezer tizenhatosra. Ha tudnék még pirulni megtenném, így viszont csak megköszönöm a nekem szánt katalógust. Még ígérni sem ígérek semmit. De amikor a fekete eleganciájába foglalt ízléses borító mögül elővillannak az arcok – a kiállítás címe: Arc...arcok –, már tudom, hogy az eseményt nem lehet szó, mármint írott szó nélkül hagyni. Merthogy nem csak a részvétel volt parádés – külön meghívott, Ábrahám Jakab – , hanem a beharangozója is. Vécsi Nagy Zoltán, a Jakobovits Miklós-díj legújabb kitüntetettje – gratulálunk – előszavazza imigyen a katalógust: „A Gazda József által 24 éve kitartó következetességgel megrendezett Csoma-tárlatok valóságos Kárpát-medencei zarándokünnepnek számítanak ebben a kommunista diktatúra építette betonkolosszusok árnyékában meghúzódó falusi ház méretű és felszereltségű Kovásznai Képtárban, a képzőművészek e szolid küllemű zarándokhelyén. NÉMETH JÚLIA. Szabadság (Kolozsvár) 2016. március 1.Kulturális intézmény születik?Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész az EMÜK-ről Kis híján két éve, pontosabban 2014 májusától működik Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának égisze alatt egy olyan képzőművészeti iroda, mely a tervek szerint idővel Erdélyi Művészeti Központtá kellene hogy kinője magát. Az indulásról, időközben felmerült gondjaikról, megvalósításaikról és terveikről ennek vezetőjével, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel beszélgettünk. Társalgásunk során a saját pályafutása is szóba került, ugyanis a magát szerényen, de annál nagyobb felelősséggel programvezetőnek mondó képzőművészeti szakember január végén, Nagyváradon Jakobovits Miklós-díjban részesült. – Arra kérem, fogalmazza meg, mit takar az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) elnevezés, kik, milyen meggondolásból és miért éppen itt szeretnék létrehozni? – Az EMŰK létrehozását tulajdonképpen egy régi, még a két világháború közötti időszakban született és az önálló erdélyi magyar képzőművészeti múzeum létrehozását célzó szándék megvalósítása felé tett első nagy gyakorlati lépésnek szánták mindazok, akik mernek nagyot álmodni és cselekszenek annak beteljesülése érdekében. Ennek megtételére viszont a Barabás Miklós Céh elnöki tisztségét is ellátó, és a nemes ötletet mindvégig dédelgető Jakobovits Miklós festőművész folyamatos unszolására, valamint a kivitelezés vállalására egyaránt szükség volt. A gyakorlati lépések megtételére valós politikai akarat pedig csak Sepsiszentgyörgyön mutatkozott, ahol a polgármester és a megyei tanács elnöke is egyöntetűen támogatta az elképzelést, amely a szakmai kuratórium döntése alapján végül nem múzeum, hanem annál összetettebb tevékenységű erdélyi képzőművészeti központ létesítésére módosult. Ebben az előkészítő folyamatban oroszlánrésze volt Vargha Mihálynak, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának. Az alakulás első fázisában, az EMŰK egy országos merítésű szakértői testület tanácsadói által biztosította garanciával, a múzeum egy részlegeként működött. Később viszont a törvényi adottságok figyelembevételével váltás következett be az alapok lerakásának stratégiájában a már említett képzőművészeti iroda létrehozásával. Ez ugyanis az Erdélyi Művészeti Központ elnevezésű képzőművészeti program megvalósításának helyt adva készíti elő a későbbi intézménnyé alakulást. E célkitűzés elérését hivatott szolgálni jelenlegi szerteágazó tevékenysége is, melynek elvégzését Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye tanácsa, valamint a Bethlen Gábor Alapítvány támogatja és segíti. Szerepvállalásuk komolyságát pedig a modern kiállítótereket, a művek tárolására alkalmas helyiségeket, valamint a tárlatrendezésre szintén alkalmas tanácskozótermet is magába foglaló székház biztosítása is bizonyítja. – Ez hol található? – A városközpontban álló egykori postahivatal épületében. – Milyen szerepet, illetve feladatot szántak az Erdélyi Művészeti Központnak? – A szerepe mindenképpen az erdélyi magyar képzőművészet valós, kultúrák közti viszonylatban is értékelhető önképének a kialakítása kell hogy legyen, mind a maga, mind tágabb kulturális környezete számára. Ez viszont az 1920 utáni tárgyi emlékek összegyűjtését, feldolgozását és bemutatását is feltételezi. Kiemelt feladatának tekinti ugyanakkor az erdélyi képzőművészek életművének figyelemmel kísérését és annak jelentős, jellemző darabjainak átmentését a jövő nemzedékei számára, valamint a művészetbarát közönség kiszolgálását és utánpótlásának kinevelését is. Segíteni szeretné továbbá az erdélyi (romániai magyar) művészettörténeti kutatómunkát az eddig lappangó értékek felszínre hozatalával, valamint azzal, hogy megpróbálunk hozzájárulni egyes felmerülő kérdések és stílusbeli összefüggések tisztázásához. – Meddig terjed a gyűjtési terület, és kik tartoznak közéjük? – A történelmi Erdély és a Partium, valamint Bukarest vagy bármelyik romániai helység magyar képzőművészete benne foglaltatik és természetesen az erdélyi születésű, de külföldre távozott erdélyi magyar művészek alkotótevékenysége is. Részben pedig a magyar képzőművészekkel közeli baráti és művészi kapcsolatban lévő román, szász vagy más nemzetiségű, esetenként külhoni alkotók jellemzően erdélyi vonatkozású munkássága is. – A műalkotásokon kívül még gyűjtenek valamit? – Igen. Vázlatokat, vázlatfüzeteket, munkanaplókat, naplókat, levelezéseket, fotódokumentumokat, filmeket, videókat, hanganyagokat, kéziratokat, cikkeket, valamint az idevágó művészeti vonatkozású könyveket, folyóiratokat, filmeket, riportokat. – Rendelkeznek-e a gyűjtemény létrehozásához és bővítéséhez szükséges anyagi alappal? – Sajnos nem, ezért elsősorban a művészek és leszármazottaik adományaira számítunk. Ellentételezésképpen azonban intézményünk vállalja, hogy a gyűjteménybe felajánlott és beválogatott műtárgyakat megfelelően őrzi, gondozza, rendszerezi, lehetőségeihez mérten restaurálja, segíti a szakmai feldolgozásukat, valamint azokat kiállításokon és katalógusokban is bemutatja. – Melyek voltak a mögöttünk hagyott esztendő fontosabb megvalósításai? – Beszereztünk néhány, a gyűjtemény állagának színvonalas raktározását, leltározását, feldolgozását, archiválását és bemutatását megoldó technikai felszerelést. Ugyanakkor folytattuk Az erdélyi magyar képzőművészet a kommunizmus alatt című kiállítás következő, 1975 és 1989 közé eső időszakának a bemutatásához szükséges kutatómunkát. Folyamatosan szerveztük ugyanakkor az erdélyi képzőművészek életművének számbavételét és bemutatását célzó kiállítássorozatot, az így megnyíló tárlatok anyagát pedig katalógusokban is közzétettük. Kiállítási programjaink összeállításakor azokat az életműveket részesítjük előnyben, amelyek révén az Erdélyi Művészeti Központ gyűjteményét építeni és gyarapítani tudjuk, ahol maga a művész, vagy elhunyta esetén a hagyatékát őrző örökösei alkotásokat ajánlanak fel a központ számára. Mindezt számszerűsítve elmondhatjuk, hogy a 2015-ös évben összesen 12 tárlatot sikerült megnyitnunk, 9 katalógust kiadnunk és a gyűjteményünket 45 műalkotással gyarapítanunk. Fontosnak tartom továbbá a felsorolt eseményeken a nagyszámú közönség részvételének megemlítését, hiszen ezen örvendetes tény a sepsiszentgyörgyiek képzőművészet iránti igényének az erőteljes tükrözésén túl, a helyszínválasztás jogosságát is megerősíti. – Idei terveik? – Továbbhaladni az intézményépítés, számbavétel és gyűjtőmunka terén, valamint 12 kiállítás megszervezése és ugyanennyi katalógus kiadása is a célkitűzéseink közé tartozik. – Mit jelent az ön számára a Jakobovits Miklós-díj, melyben a Magyar Kultúra Napja alkalmából részesült? – Nagyon örültem neki, hiszen ez életem első hivatalos elismerése, ráadásul egy olyan egyéniségről van elnevezve, aki művészként az európai színvonalú igényesség megtestesítője volt, miközben a Barabás Miklós Céh alapítója, alelnöke, majd elnökeként fontos közszolgálatot is vállalt úgy, hogy közben végig kellő távolságot tudott tartani a napi politikától. Művészeti írásai is jelentősek. A képzőművészet erdélyi jellegének kérdését – saját elméleti munkásságom egyik sarokpontját is jelentő problémáját – elsőként ő vetette fel a kommunista diktatúra idején. És nemcsak felvetette, hanem tanulmányokban elemezvén annak sajátosságait, jelentősen hozzájárult az erdélyi magyar képzőművészeti anyanyelvről szóló párbeszéd kialakulásához. Végül pedig, de nem utolsósorban, amint arra már utaltam, az Erdélyi Művészeti Központ megálmodójaként, létrehozásának szorgalmazójaként, és a megvalósítása érdekében alakult kuratórium tagjaként is megőriztem az emlékezetemben. És egy olyan kiváló festőművészként, akivel szoros emberi, valamint ügyszeretetben teljes szakmai kapcsolatban álltam, akire mindig nagy tisztelettel tekintettem, és akinek a szelleme a leendő intézmény már álló falai között lebeg. Éppen ezért a nevét viselő díj nekem való odaítélését nagy megtiszteltetésként éltem meg. Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. március 21.A Lakóca alkotócsoport hitvallása (Erdélyi Művészeti Központ)A természet- és természetesközeli lét, a teremtett és nem a mesterséges világ szerinti életberendezkedés, az organikus művészetszemlélet köti össze a Lakóca alkotócsoport tagjait, akiknek közös tárlata nyílt meg szombaton a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban. Háromszék legmagasabb csúcsa a Lakóca – szimbolikusan ennek magasából kívánnak a fiatal alkotók rálátni és ráláttatni a körülöttünk lévő életre. Nem hivalkodóan, nem erőltetett kortársiassággal, hanem egyszerűen, úgy, ahogy megszületik bennük a kép. Születünk, szaporodunk, tömörülünk, tömeggé, közösséggé válunk – fogalmazza fehér alapon tömör fekete körökben Sipos-Gaudi Tünde. Miként a csillagok és a bolygók az égen, egy település lakói a teljes nemzedéki skálával, kicsi és nagy, világos és sötét fagolyóbisok állnak csatarendben, amelyek évgyűrűiben rejlik a titok, hogy melyikük milyen élettapasztalatot hordoz – formált kis univerzumot installációjában Madaras Péter. Fában láttatja gondolatait, érzéseit Hosszú Zoltán is – a kontyos női fejen a szél akár meg is lebbentheti az odaképzelt hajat, összeölelkező, korcsos alakjai sokértelműek. Éltes Barna faszobrai az életből táplálkoznak: a születéstől az egyenes gerincen át a templomharangig minden benne van alkotásaiban, de nem erőltetetten, inkább nyersen, máshol utalásszerűen, de hitelesen. Fából és fésült kenderkócból építkezik, e két anyagból rakja össze a kint és a bent világát. Nicu Barb szabadra engedi a színeket, formákat, olajfestékfoltjai mélységeket és magasságokat láttatnak, míg a szintén olajban alkotó Horváth Levente lecsendesíti az indulatokat, letisztítja a színeket, és hazavezet falura, ahol a kerítéslécen átsüt a nap. A szombati megnyitón Vécsi Nagy Zoltán házigazda, az EMÜK igazgatója köszöntötte a népes közönséget, Lovas Fekete Zsolt és Molnár Hunor perkúciós kísérettel társult a képzőművészet mellé zenével. Dimény András képzőművész megnyitóbeszédében kiemelte: az alkotóknak közös az organikus művészetlátásuk, nem a sokkolás lehetőségeit keresik, természetes anyagokhoz nyúlnak, nincs digitális vagy egyéb komplex technológia munkáik hátterében, érdeklődési körük közel áll a természethez és az emberi természethez. Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 6.Székelyföldi Grafikai Biennále: 41 országból érkeztek alkotásokRománia egyik legnagyobb grafikai szemléjévé vált a negyedik alkalommal megszervezésre kerülő Székelyföldi Grafikai Biennále. A két évvel ezelőtti kiadáshoz képest 40 százalékkal növekedett a benevezett alkotások száma, mutatott rá Siklódi Zsolt, a biennále kurátora, a zsűri elnöke. Idén összesen 1238 alkotást küldött be 507 képzőművész 41 országból. „Kizárólag szakmai szempontok szerint történt az értékelés, összesen három alkalommal vizsgáltuk meg a munkákat, először a kiírás formai feltételeitől eltérő alkotásokat zártuk ki, aztán megbeszéltük az egyes munkákat, majd a zsűri egyenként szavazott minden pályamunka esetében, hogy melyek legyenek a továbbjutó alkotások” – ismertette a zsűrizés folyamatát Siklódi Zsolt. A héttagú, nemzetközi zsűri 312 művet válogatott be a 4. Székelyföldi Grafikai Biennále második szakaszába. Meglátásuk szerint a beválogatott anyag teljesíti az elvárásokat, és a kortárs grafika reprezentatív keresztmetszete. A továbbjutó pályamunkák jegyzékét és az alkotók névsorát 2016. április 7-én teszik közzé a rendezvény hivatalos oldalán, ezeket az alkotásokat kell eredetiben beküldeni május 20-ig. A pályamunkákat értékelő zsűrit hét szakember alkotta, összetétele pedig tükrözi a biennále résztvevőinek származását, hiszen 2014-ben és idén is a legtöbb pályamunka Romániából, Magyarországról és Lengyelországból érkezett. Dr. Erőss István grafikusművész, az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészetek Tanszékének vezetője, dr. Kaja Renkas grafikusművész, a katowicei Sziléziai Egyetem Művészeti Intézetének munkatársa, Siklódi Zsolt képzőművész, a biennále kurátora, dr. Szepessy Béla grafikusművész, a Nyíregyházi Egyetem Vizuális Kultúra Intézetének vezetője, Szurcsik József festőművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatási rektorhelyettese, Ovidiu Tarța grafikusművész, a Kolozsvári Képzőművészeti és Design Egyetem munkatársa, valamint Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője értékelték a munkákat. „Sokkal jobb anyag gyűlt össze, mint az előző kiadások alkalmával” – értékelte Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész a pályamunkákat. „Különböző kulturális és esztétikai felfogások találkozása, ezt jelenti számomra a biennále és idén ez megmutatkozik az anyag sokszínűségében. Más munkákat küldenek be Ázsiából, megint másakat Európából. Markáns bolgár, lengyel, magyarországi és hazai vonal ismerhető fel, a romániai pályamunkák között pedig még a különböző grafikai iskolák jellegzetes vonásai is felfedezhetőek a beküldött grafikákban” – tette hozzá Vécsi. „A Székelyföldi Grafikai Biennále a pályamunkák tekintetében európai színvonalú, sok tekintetben hasonlít a Krakkói Grafikai Triennáléra” – hangsúlyozta Dr. Kaja Renkas grafikusművész, a zsűri lengyel tagja. Dr. Erőss István grafikusművész szerint művészettörténeti momentum, hogy a kiírás nem engedett különbséget tenni a munkák között a művek létrehozási technikái alapján, így a művészi tartalom szerint lehetett értékelni és nem a technikák szerint. „A digitális technika kanonizálásának vagyunk tanúi, 20–25 évvel korábban nem lehetett részt venni sehol digitális technikával létrehozott művekkel, aztán külön kategóriában szerepeltek, most pedig egyenrangúvá váltak a klasszikus úton létrehozott alkotásokkal” – fűzte hozzá. A 4. Székelyföldi Grafikai Biennále szervezői: Kovászna Megye Tanácsa, Hargita Megye Tanácsa, a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ. maszol.ro 2016. május 14.Jubileumi tárlat az EMŰK-ben (A Stúdió 9 kiállítása)„Az eltelt tíz esztendő nem a jó tervezésnek köszönhető, hanem a kiállításoknak, a közös munkának, a lassan valóban csoporttá érő alkotók évről évre megújuló lendületének, és annak, hogy mindig volt valaki, aki hajlandó volt kézbe venni a kiállítások megszervezésének és utaztatásának minden nyűgét” – mondta Túrós Eszter, a Csíki Székely Múzeum művészettörténésze a csíki képzőművészekből álló Stúdió 9 alkotócsoport Erdélyi Művészeti Központban látható kiállításának szerda esti megnyitóján Sepsiszentgyörgyön. A Vécsi Nagy Zoltán, az EMŰK vezetője által rendezett kiállításon Bara Barnabás, Botár László, Gergely Zoltán, Mezey Ildikó, Nagy Ödön, Szabó Árpád, Turcza László, Váncsa Mónika és Xantus Géza alkotásaival ismerkedhetnek meg az érdeklődők a harmadik emeleti kiállítóteremben. A képzőművészet különféle irányaiba mutató rangos kiállítás megnyitóján Túrós Eszter művészettörténész a Studió 9 tízéves történetének rövid ismertetése mellett egyenként is bemutatta az alkotócsoport tagjait. Mint mondta, ha valaki időt és energiát szánna arra, hogy alaposabban megvizsgálja az elmúlt tíz esztendőt, sokszínű és árnyalatokban gazdag kép bontakozna ki előtte, kirajzolódnának egy csoport karakterjegyei, egy-egy alkotói életpálya útkeresései, visszatérő kérdései, kísérletei, személyes küzdelmei, hullámvölgyei, felismerései. És valóban, mintha a kiállítás is tükrözné ezt az állandó útkeresést, ha alaposabban szemügyre vesszük a képeket, tárgyakat, a markánsabb kézjegyek mellett mintha a feléjük vezető út is kirajzolódna előttünk. Sima, göröngyös, lejtős, emelkedő utak, amelyeken néha csak araszoltak a művészek, máskor pedig iszonyú sebességgel száguldoztak ismeretlen tájak felé. Bara Barnabás famunkáinak lecsiszolt, sima felületei, geometrikus alakzatai, letisztult, szűkszavú, de a mindenség felé nyitó határozott körvonalú formajátékai nagyon izgalmas, ellenpontokként is tekinthető kisplasztikákkal társítva váltak beszédessé. Botár László heves gesztusai kiegyensúlyozottsággal, megfontoltsággal párosulva mintha a szabadjára engedett energiákból próbálnának egyensúlyt teremteni valahol az ösztön és ráció határmezsgyéjén. Gergely Zoltán fa-, fém- és kőalkotásait az elegancia és mértékletesség uralja, miközben a különböző anyagok és ellentétes formák játékosan ötvöződnek bennük egymással. Mezey Ildikó különös, kollázsszerű párnaillusztrációi intim, személyes tereket idéznek, de közben az álom és valóság határmezsgyéjén tátongó mély szakadékokba is berántják a szemlélőt. Nagy Ödön égetett fát használó, de többnyire természetes formákkal való játékaiban mintha a megsemmisülés folyamata válna érzékelhetővé, a nemlétbe való észrevétlen átmenet, de mindez nagyon is megfogható, érzékekbe hatoló tárgyszerűséggel. Szabó Árpád képeinek furcsa sodrása, belső tájai talán leginkább a dekoratív művészet irányába mutatnak, de ha elidőzünk előttük, felületük egyszer csak megnyílik előttünk, és látni engedi a felszín alatt rejtőző hatalmas erejű indulatokat. Turcza László zene ihlette, kollázsszerű, szürreális tárgykompozíciókkal lepi meg a közönséget, bizarr festményei minden részletükben kidolgozott, jellegzetes színes figurákat ábrázolnak kristálytiszta felületeken. Váncsa Mónika játékos, barátságos világát különböző élőlények és mesebeli szereplők népesítik be, képein az ismétlődések különös dinamikája a nézőpontok sokszorozhatóságának felkutatására tett kísérletként is értelmezhető. Xantus Géza áttűnéses festői technikája, a különféle dimenziók egy síkban való megjelenítése időtlenné, monumentális hatásúvá teszi alkotásait. A fények között feltűnő, azokon átsejlő architektúrák és női alakok ábrázolása során mintha a transzcendencia megragadására tenne kísérletet a művész. Túrós Eszter szerint bizonyos kérdések – hogy van-e lehetőség a csoportként való megújulásra, a szellemi frissesség fenntartására egy olyan otthonossá alakított alkotói környezetben, ahol a megszokás könnyen elhatalmasodhat, hogy van-e értelme, lehet-e egyáltalán alkotói csoportban, közösségben gondolkodni – minden évben felmerültek a Studió 9 tagjaiban, de minden alkalommal sikerült továbblépniük ezeken. A tizedik évforduló nemcsak ünnep, hanem mérföldkő is – zárta szavait a fiatal művészettörténész – ahhoz pedig, hogy milyen lesz a folytatás, mindnyájunknak közünk lehet. Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 15.Balladák a vásznonBalázs Imre-kiállítás az EMŰK-ben BalázsImre lenyűgöző tárlatának megnyitóján, Sepsiszentgyörgyön, az EMŰK / Erdélyi Művészeti Központ/ harmadik emeleti kiállítótermében pénteken este a megszokott törzsközönségnek csak fele volt jelen, ugyanis több más program kezdődött ugyanabban az órában. Akik azonban ott voltak, biztos feltöltődve távoztak, a huszadik század egyik legjelentősebb erdélyi művészének festményeiből áradó energiának köszönhetően. A négy éve elhunyt Balázs Imrét és munkásságát Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az intézmény vezetője mutatta be, és jelen volt festő lánya is. Balázs Imre a bukaresti, majd kolozsvári képzőművészeti egyetemek hallgatója volt. 1956-ban Kolozsváron a diákszövetség titkáraként felolvasta a hallgatók követeléseit (többek között azt, hogy a „felvételnél ne a származás, hanem a tehetség legyen a döntő, a román és az orosz nyelv fakultatív tantárgyak legyenek”), ezért 7 évi börtönre ítélték. Három esztendő letöltése után közkegyelemmel szabadult, és ez az időszak megmutatkozik a későbbi, szűk terekbe komponált portrékban, csendéletekben, ez hívta elő életművének legkarakteresebb vonulatait, például erősen szubjektív történelmi–biblikus témájú képeit vagy a színházi tematikát, de kivételesen bensőséges családi képeit is. Életművének legjellegzetesebb termését mégis a hatvanas–hetvenes években alkotta: a látványfestészet és absztrakció határán született, széles ecsetvonásokkal felhordott, vagy a festékből visszakapart vonásokkal, sötét felületekből kiemelkedő világos arcokról és virágokról beszélünk. Vécsi Nagy Zoltán kiemelte az alkotó sokoldalúságát, aki nemcsak emberként volt kivételesen tájékozott, és egész családjának megbízható támasza, hanem a művészet területén is festőként, grafikusként, de reklámgrafikusként, szerkesztőként, galériavezetőként, kiállítás- és művésztelep-szervezőként is jeleskedett. Munkája legnagyobb része Marosvásárhely szellemi–művészi múltját gazdagítja. Balázs Imre 1987-ben addig kivívott alkotói és társadalmi megbecsülését hátrahagyva kivándorolt Magyarországra, 1989-től haláláig Vácon élt, de visszajárt Erdélybe tájat festeni, illetve más vándorlásainak, intenzív életélményeinek lenyomatát is ott találjuk az akkori gazdag színskálájú alkotásokon. Új hazájában is sikerült, az ismeretlenségből kiemelkedve, néhány barát segítségével sok szép sikerű tárlattal jelentkeznie. A kiállítás július 3-ig látogatható, keddtől péntekig 10 és 17 óra között, szombaton és vasárnap 10 és 14 óra között. Bodor Tünde Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. június 25.Nagy Pál újra velünkIdő marta falakon időálló grafikák. Az emeleti termek, ahol Nagy Pál rajzait kiállították, még távol állnak attól, hogy felidézzék a marosvécsi Kemény-kastély fénykorát, de az igazi érték így is méltó otthonra talál a történelem viharait átvészelt hajlékban, és vonzza az érdeklődőket. Június 18-án is sokan keresték fel a várat, hogy részt vegyenek a festő újabb emlékkiállításának megnyitóján. Szomorú évforduló késztette az utódokat erre a tárlatnyitóra, 37 esztendeje hunyt el közúti balesetben Nagy Pál és újságíró felesége, Kemény Zsuzsa s velük együtt D. Varga Katalin, A Hét egykori munkatársa. Mégis a derű uralta az emlékidézést. Ezt a művészt méltató dr. Madaras Sándor meg is indokolta: a kor keltette mindenféle nehézség ellenére a vidámság jellemezte a családot, Nagy Pálék szerettek élni. Ennek jegyében anekdotázva, mosolyt, nevetést fakasztva osztotta meg a jelenlevőkkel a róluk őrzött emlékeket a tárlatnyitásra felkért barát, és hasonlóan emlékezett korán eltávozott szüleire két fiuk, Vécsi Nagy Zoltán és Vécsi Nagy Géza is. Sőt a közönség soraiból az író, rendező Kincses Elemér is humorba öltöztette emlékeit. Előttük zene, Székely Levente és tehetséges kisdiák tanítványa, Tamás Ádám hegedűjátéka s a helybeli iskolásokat képviselő Gorbai Eszter éneke hangolta derűre a közönséget. Madaras Sándor természetesen Nagy Pál különleges emberi, pedagógusi kvalitásait, életműve fő jellegzetességeit, maradandó értékeit is részletezte. Kitért páratlan tájékozottságára, sokoldalú tudására, újító, kísérletező kedvére, nyitottságára, művészete intellektuális mélységeire. Sokak számára ő volt A Tanár, ma is számos alkotó Nagy Pált tartja a mesterének. Olyanokat is megtanított "látni", akik nem készültek művészi pályára. Ehhez nagyban hozzájárult két kiadás után mára ismét hiánycikké vált könyve is, a Barangolás a képzőművészetben. Nagy Pál úgy tudta rávezetni az érdeklődőket a modern festészet, szobrászat, a folyamatosan megújuló vizuális művészetek megismerésének útjára, hogy őt magát a hatalom sohasem engedte nyugati utazásra. Akkor készített szabad kézzel a mai digitális képalkotási munkákat idéző műveket, amikor a számítógépes technikákat még nem is ismerhette. A méltató kiemelte: az alkotó legnagyobb öröme, ha műveivel képes minél több embernek továbbadni azt az alkotói örömöt, amit ő is érzett munkája során. A festőnek gyakran volt ebben része, sokszor megcsodálhattuk képei szépségét. Persze az utókor még adósa, máig nem mérte fel szakavatottan mindazt, amit a művész a követőire átörökített. A mostani marosvécsi kiállítás is figyelmeztet erre. A Vécsi Nagy Géza műgyűjteményéből kiválogatott grafikákból többet még nem láthatott a nagyközönség. Ezért is érdemes a kastélyba látogatni. És máris felhívhatjuk a művészetkedvelők figyelmét egy még újabb tárlatra, amelyen Nagy Pál festményei, grafikai munkái láthatók. Mikházán a Csűrszínház egyik fontos idei eseményeként június 24-én a tragikus sorsú művész emléke előtt kiállításnyitóval tisztelegtek. A kiállított anyag dr. Madaras Sándor kollekciójába nyújt bepillantást. (N.M.K) Népújság (Marosvásárhely) 2016. június 28.Csűrszínházi Napokat tartottak MikházánA budapesti Nemzeti Színház két előadása, a Yorick Stúdió és a temesvári Csíky Gergely Állami Magyar Színház közös produkciója, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előadása, a Spectrum Színház bemutatója, valamint a Nagy Pál gyűjteményes kiállítás töltötte ki az idei Csűrszínházi Napokat a hétvégén Mikházán. A Felső-Nyárád menti település megtelt élettel ezekben a napokban, a helyiek és a környékbeliek mellett sokan érkeztek Marosvásárhelyről, valamint számosan az elszármazottak közül. Valamennyi előadást telt házzal játszották, a megújult Széllyes Sándor Csűrszínház nézőtere is módosult: a hátsó sorokból jobban látják a nézők a színpadot az emelvénynek köszönhetően. A nyárádremetei önkormányzat jóvoltából nemcsak a nézőtér és a színpad újult meg, de a Csűrszínház melletti tér is: kövezetet és gyepet kapott, a sörsátor és grillező előtti rész is új asztalokkal és padokkal, napernyőkkel megújulva kínál lehetőséget a látogatóknak az étkezésre, felfrissülésre. Képzőművészet és színház Idén a fesztivál helyszínén a Madaras Sándor marosvásárhelyi idegsebész gyűjteményéből származó Nagy Pál-grafikákból és -festményekből nyitottak kiállítást. A tárlatot Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a néhai Nagy Pál fia nyitotta meg. Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című darabját a helyi művelődési házban tekinthették meg az érdeklődők a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatóinak előadásában, Harsányi Zsolt rendezésében. Tamási Áron Vitéz lélek című művéből készült előadást hozott a budapesti Nemzeti Színház. A péntek esti háromfelvonásos előadás iránt nagy volt az érdeklődés, a szervezőknek pótszékeket is be kellett tenniük a nézőtérre. A Vidnyánszky Attila rendezte darabban olyan közismert és nagy népszerűségnek örvendő színészek is felléptek, mint Reviczky Gábor vagy Mécs Károly. Psyché hét alakban Szombaton a Yorick Stúdió és a temesvári Csíky Gergely Állami Magyar Színház közös produkcióját, Neil LaBute Valami csajok, avagy egyszeröt című darabját B. Fülöp Erzsébet rendezésében a Reneszánsz panzióban láthatta a közönség. Este 9-től a Csűrszínházban Weöres Sándor Psychéjét adták elő Vidnyánszky Attila rendezésében. A két és fél órás, 18 éven felülieknek szánt előadás a budapesti Nemzeti Színház, a Gyulai Várszínház és a Kaposvári Egyetem közös produkciója a viharos életű költőnőről, a Weöres kitalálta Psychéről, akit hét színésznő személyesít meg a színpadon. A Spectrum Színház az évad utolsó bemutatóját tartotta vasárnap Mikházán, Hedry Mária Tündér Míra című mesejátékát Török Viola rendezte. A produkciót a társulat ősztől tűzi műsorára marosvásárhelyi székhelyén. Antal Erika Krónika (Kolozsvár) 2016. július 14.Szomorú évfordulóEmlékezés Baász Imre grafikusművészre Baász Imre grafikusművész, művészeti szervező emlékére tartanak szimpóziumot július 16-án, szombaton 10 órától Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) földszinti kiállítótermében. Az eseménynek otthont adó intézmény vezetője, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész elmondta, nem véletlenül választották június 16-át a főhajtás időpontjának. Ezzel is az erdélyi képzőművészetben betöltött fontos szerepét akarták hangsúlyozni, ugyanis egy szerencsétlen kimenetelű baleset következtében Baász ezen a napon hagyott itt minket. A meghívott előadók között mások mellett olyan személyiségek szerepelnek, mint Mircea Dumitrescu grafikus, festő és szobrász, a Bukaresti Nicolae Grigorescu Művészeti Akadémia professzora, aki egyetemi társa és jó ismerőse volt az elhunytnak. Közéjük sorolható továbbá a Budapesti Martos Gábor művészeti író, illetve a Marosvásárhelyi illetőségű, de szintén Budapesten élő Nagy Árpád Pika képzőművész, Lőrincz Lili Kolozsvárról, aki a mesteri dolgozatát Baász Imre Kalevala-illusztrációiról írta meg. A művész megfigyelési dossziéjából összeállított könyvet annak szerkesztője, Kopacz Attila, az Árkosi Művelődési Központ vezetője ismerteti. A Baász özvegye, Szigeti Pálma által szervezett rendezvény Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala és Kovászna Megye Tanácsa támogatásának köszönhetően vált lehetségessé. Bedő Zoltán Baász Imre (Arad, 1941. febr. 22. – Sepsiszentgyörgy, 1991. július 16.) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. július 20.A lelkész, aki képekkel prédikált (Tusványos kulturális nyitánya)Transzcendencia címmel nyílt tegnap képzőművészeti kiállítás a Sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK). A rangos tárlat a Németh–Kriza „összmagyar” gyűjteményből mutat be válogatást, számos erdélyi magyar képzőművész műve látható. A megnyitón beszélők méltatták Németh Géza néhai református lelkészt, kiemelve: nemcsak abban segített, hogy a diktatúra elől menekülő erdélyi magyar emberek otthonra találjanak Magyarországon, hanem határon túli műalkotások befogadását is támogatta. A kiállítás-megnyitó egyben az idei Tusványos kulturális nyitóeseménye, azon Németh Géza fia, Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke mellett több táborozó, politikus is részt vett. A házigazda Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész köszöntője után Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere megjegyezte: egy gyűjtemény egy személy, egy család eszmei névjegykártyája. „Látva ezt a gyűjteményt, jobban megértem – hangsúlyozta Antal Árpád –, miért képviseli Németh Zsolt azt az eszmeiséget, amit képvisel, hiszen olyan családban nevelkedett, ahol a Kis-Magyarországon túli világ, Erdély és az erdélyi művészet jelen volt a mindennapokban. Innen származhat cselekvési kényszere az erdélyi magyarok érdekében, mint például a számunkra oly jelentős bálványosi, tusványosi folyamat elindítása is. Németh Zsolt egyike azon kevés magyarországi politikusoknak, akik az értéket teremtő, szülőföldjükön mAradó, megmAradó erdélyi magyar politikát támogatták és támogatják. Tevékenysége során a politika és a képzőművészet kéz a kézben jár, az első pillanattól támogatta az EMŰK létrehozását Sepsiszentgyörgyön, egyetértve velünk abban, hogy a művészet terén mi itt összerdélyi feladatokat kell felvállaljunk. Köszönöm szépen mindazt, amit tett a művészet és a nemzetpolitika terén”. A kiállítást először Szentendrén mutatták be, onnan érkezett Sepsiszentgyörgyre – közölte Hóvári János, a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. főigazgatója. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke kiemelte: Németh Géza és felesége, Kriza Judit sorsa, élete példázza az értelmiség felelősségét a Kárpát-medenceében. Németh Gézáék nemcsak embereket menekítettek, hanem értékes alkotásokat is befogadtak – tette hozzá. A mintegy négyszáz alkotásból álló gyűjteményből kiállított nyolcvan művet Szepes Hédi kurátor válogatta, s mint fogalmazott, egy gyűjtemény is önálló alkotás, élete pedig olyan, mint a szivárványé, megszületik, tündököl és elenyészik, ha hagyjuk. „De nem hagyjuk” – nyomatékosított a művészettörténész. Németh Zsolt felolvasta Somogyi Győző festőművész sorait a tárlatról, majd édesanyjával és édesapjával kapcsolatos emlékeiről, keresztény művészeti gyűjteményük születéséről szólt. Somogyi írásában azt körvonalazta, miként találta meg a templomból kitiltott, rézkarc terjesztővé lett lelkipásztor az apostoli hivatás új lehetőségeit, azaz kálvinista lelkészként Németh Géza „képekkel prédikált”. Németh Zsolt megjegyezte, ő maga is megismerte azokat a romantikus körülményeket, amint az országhatáron átcsempészték a festményeket, s most nagyon örül, hogy a tavaszi szentendrei kiállítás után az áramlat iránya visszafelé is mutat. Ez a gyűjtemény szerinte nagyon jól tükrözi a művészet területén a nemzeti integráció tartalmát, jelentőségét, mely nemzeti integrációt az elmúlt huszonvalahány esztendőben a politikában egyelőre elégtelen eredményekkel próbáltak megvalósítani. Szülei halála óta a három Németh testvér gyarapítja a gyűjteményt, egy későbbi szerzemény pedig maga a csoda, Németh Zsolt kedvence: Plugor Sándor hat kiállított grafikája, a Stáció című tusrajz sorozat részei, melyeket most mutatnak be először. Németh Zsolt az EMŰK szükségessége kapcsán kijelentette: közgyűjteményeink életében is filmszakadás történt, teljes hagyatékok várnak feltárásra és bemutatásra. Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 2.Új képzőművészeti alkotótáborFeldoboly Zsúfolásig megtelt vasárnap a feldobolyi kultúrotthon, jó néhányan be sem fértek a nagyterembe. A kimagasló érdeklődést a Jakó Sándor Székelyföldi Alkotótábor résztvevőinek képzőművészeti kiállítása vonzotta. Az elmúlt héten a tábori munka eredményeként 84 alkotás született, ezeket állították ki. Külön teremben a tábor névadója, Jakó Sándor egykori tanító, képzőművész 25 festményét is megtekinthették a résztvevők. A Székelyföldi alkotótábor szervezője a Feldobolyi Kulturális és Közösségi Egyesület, a lebonyolításban részt vállalt a Sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola is. Mindemellett segítséget nyújtott a helyi lakosság, az itteni fiatalok. (Ismeretünk szerint Feldobolyban 25 évvel korábban az akkor induló művészeti és népiskola kezdeményezésére már próbálkoztak hasonló tábort létrehozni, de akkor nem sikerült hagyományt teremteni – szerk. megj.) A táborban Sepsiszentgyörgyi, Székelyudvarhelyi, Csíkszeredai és Marosvásárhelyi művészeti iskolák diákjai és tanáraik vettek részt. Az alkotás mellett a táborozók érdekes előadásokat hallgathattak, a program szerint előadott Vécsi Nagy Zoltán, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője, Kakas Zoltán néprajzkutató és Ütő Gusztáv képzőművész is. Kelemen Szilárd, a tábor programfelelőse érdeklődésünkre elmondta: hagyományt kívántak teremteni, a tervek szerint ezentúl évente megszervezik az alkotóműhelyt. Az idei téma az ember–falu–táj volt. Azt kívánták elérni, hogy megörökítsék a feldobolyi mindennapokat, a környezetet, az ott lakókat, s ezáltal a kis települést bevezessék Erdély képzőművészeti életébe. Öt éven belül Székelyföld legnagyobb alkotótáborává szeretnék fejleszteni a feldobolyi telepet – jelentette ki Kelemen. A tábor művészeti mentora, Éltes Barna érdeklődésünkre elmondta: célként fogalmazták meg azt is, hogy a különböző művészeti iskolákban tanuló diákok megismerjék egymást, így a mostani kapcsolat eredményeképp tanulmányaik befejezése után esélyük lesz arra, hogy közösen a jövő meghatározó művészeti tényezőivé váljanak. A tárlatmegnyitón elmondta: a kiállításnak helyet adó kultúrotthon őserejű, eddig bálokat, torokat szerveztek itt, de most új rendeltetést kapott. Az alkotások szakmailag nem szorulnak méltatásra, mindegyik alkotóját dicséri – emelte ki. Gáj Nándor, a Sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola igazgatója a tárlatnyitón hangsúlyozta: a táborban alkotó fiatalok nyomot hagytak egy olyan faluban, amely a maga csendességében egyedi. Viszonzásul tapasztalatot, érzéseket visznek haza. Ifj. Molnár Dénes képzőművész így fogalmazott: a kiállítás egységes, de műfajilag változatos, erőteljes hatású munkákat mutat be, kidomborítja a számszerűleg kicsi magyar nép alkotói képességét. A tábor névadója, Jakó Sándor 1956-ban kezdett tanítani Feldobolyban, élete végéig a faluban mAradt. Sokoldalúan képzett, a művészetekhez jól értő emberként emlékeznek rá a helyiek. Nagyon sok portán ma is őrzik festményeit, számos kaput is festett a településen. Egyénisége hosszú ideig kihatott a feldobolyiakra, szellemiségük művészetek iránti nyitottságára. Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 10.A tisztességes remény szárnyalása és bukásaKulcsár Béla Marosvásárhelyen, a székelység székesfővárosában született 1929-ben. Édesapja műkedvelő szobrász. A Marosvásárhelyi Református Kollégiumba kerülve Piskolti Gábor ismeri fel tehetségét, majd a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán előbb Romul Ladea, majd Vetró Artúr a mestere. 1955-ben készült diplomamunkájának témaválasztása, az ötvenes évek egyik slágertémája, Varga Katalin, mintha előrevetítené a Kulcsár Béla-i művészi-alkotói vállalások tragikus véget érő sorozatának sorsszereppé válását. Banner Zoltán körültekintő monográfiájában megfogalmazta: „a mócok ügyét felvállaló Varga Katalin témájával először nyújtja ki az erdélyi magyarság nevében saját kezét a megbékélés és testvériség őszinte szándékával a (…) többségi románság felé, hogy két évtized múltán ugyanannak a gesztusnak a kudarcába pusztuljon bele, az agyagfalvi emlékmű örvén”. Ugyancsak a közösségi szerephez, valamint a körülmények szabta vállalások kudarcaihoz is sorolható a megbízás, amelyet 1956-ban alma materének 400. évfordulója és névadó ünnepsége alkalmából kapott Bolyai Farkas szobrának megtervezésére. A forradalmi események forgatagában ez az elképzelés akkor lekerült napirendről. Ugyancsak társadalmi felkérésre faragja azt a Dózsa-szobrot, amelyet a Sepsiszentgyörgyi textilgyár fennállásának 75. évfordulója alkalmából, 1958-ban állítanak fel a gyár művelődési otthona elé. Erősen expresszív jellege és mellszobroknál rendhagyónak számító, belső erőtől is feszülő dinamikája túlmutat a szocreál stílusú köztéri szobrok szokványosságán, megmutatva valamit Kulcsár Bélának abból a zsigeri kísérletező modernségéből, amelyet legfrappánsabban a csavarokkal és ipari alkatrészekkel kombinált Önarcképe közvetít. A hatvanas évek elején készítette számos „civil” kis szobrát, végigkísérletezi az akkor Kelet-Európában elterjedt szelíd modernista és visszafogottan klasszicizáló formanyelv minden közkedvelt témáját a portrétól az aktig, a munkásábrázolástól az anyaságig, stílusában pedig a realista felfogásútól a dekoratív stilizáló szemléletig és az akkor nálunk merészebbnek számító kubizmustól megtermékenyített síkkal határoló szemléletig (Pongrácz Antónia, Bánat, Napozó, Korsós lány stb.). Legsikeresebb szobrászi vállalkozása Az íjásznő című egy méter magas bronzszobra. Egy pillanatra úgy tűnt, ez a vállalása is kudarcba fullad, hiszen a Képzőművészeti Alap által hivatalból megszabott magas kivitelezési árat városa nem akarta megfizetni. Kulcsár Béla nem hagyta magát, különböző gyárakból, műhelyekből összevásárolta és összekéregette a szükséges mennyiségű bronzot, és a szobrot egy helyi nagyvállalat munkásaival öntette ki. Hibátlanul sikerült, viszont a kockázat okozta feszültség annyira megviselte, hogy szívinfarktust kapott 38 éves korában. Az íjásznő 3,5 méteres bronzszobrát nemsokára felállították – a művész döntése alapján – Marosvásárhely egyik legszebb villasorával szemben, a város akkori egyetlen toronyháza előtti parkban annak adekvátan harmonikus kiegészítőjeként. Kulcsár Bélának sikerült ezzel az alig kubizáló, art decós eleganciájú, bizonyos nézetből már-már absztrakt, mindenképpen merészen minimalista vonalvezetésű művel megteremteni egy korszak, a tisztességes remények, az urbanizáció haladást ígérő, de hagyományokra is tisztelettel tekintő korszakának talán immár örök érvényű emléket állító műtárgyát. Szívinfarktusa után Kulcsár Béla, mivel orvosai eltiltják a nehéz fizikai munkával járó szobrászi tevékenységtől, az általa már korábban is gyakorolt festészet felé fordul. Festészete bátor és sajátos egyszerre, élesen különbözik kortársainak, kollégáinak a felülről ellenőrzöttség okán akarva-akaratlan egymáshoz érlelődött világától. Számára a festészet ekkortól válik a művész közönséggel való kapcsolatának elsődleges közvetítőjévé, amely első intenzív festői periódusában néhány drámai hangvételű művet eredményez (például A barokk város és A mélyben című). Későbbi festményeit inkább a konstruktivitásban összefogott rend és a festészet anyagközeliségének, a nyers tubusszínek alkalmazásának markáns jelenléte (Kompozíció maszkokkal, Csendélet korsókkal és tányérokkal, Oslói est), valamint a természet világmodellként való felfedezése határozza meg (Az élet fája, Ahova vágyom). Több festményén viszont ez előbbieknek ellentmondó nagyfokú elfogódottságot és gyöngédséget mutató líraisággal fogalmazza meg érzéseit (Lepkék, Tükröződés, Lebegés). 1971 után térhetett vissza a szobrászathoz, s készül egyik, a kor szelleméhez legközelebb álló műve, a Marosvásárhelyi Színház térre 1974-ben felállított Térkompozíció. Banner Zoltán szerint a szoborcsoport „a páratlanul intenzív művészi gondolkozásmód diadala a narratív (szocreál) iskolázottság, az anyag (a fém) és a társadalmi-politikai környezet előítéletei, visszahúzó erői fölött”. Sajnos, ez az akkor mindenképpen újszerű, de köztereinken máig is ritka, öntörvényű és modern szellemiségű alkotás jelenleg kompozíciós rendjében megbolygatottan, megcsúfolva ad hírt arról a hálátlanságról, amelyben a város egyik legkiválóbbja, Kulcsár Béla és életműve részesül Marosvásárhely mai gazdáinak „jóvoltából”. Kulcsár Béla szobrászi és immár ezzel párhuzamos festészeti életműve a következő években, betegsége ellenére, felfelé ívelt. 1975-ben a szárhegyi Barátság művésztelepen hat hét alatt három művet készít el, ezek közül a Szárhegyi Szfinx, híven becenevéhez, a tulajdonváltás körüli hercehurcát talán egyedül mozdulatlanul átvészelő alkotás, a másik kettő közül a Pillangó immár két éve az Erdélyi Művészeti Központ gyűjteményében gyönyörködteti látogatóit. Kulcsár Béla fiatalon, alkotóereje teljében, 47 évesen huny el szívinfarktusban az agyagfalvi emlékmű gondjaival lelkében, az ellehetetlenítettség súlyos terhe alatt elszenvedett izgalmak miatt, a kommunista időszak tipikus áldozataként. Olyanként, aki tehetségét a közösség céljainak szolgálatába állítva vállalta a legnehezebbet, látszólag elfogadni a sajátos kisebbségi tudatot lényegéből kifordító hatalmi szándék fondorlatos megbízói ajánlatát, és ami legalább olyan nehéz volt számára, a közízlést kiszolgáló művészeti kánon diktátumát. Megpróbálva – a művészettörténet számos jó példája nyomán – a művészet minden kicsinyes korlátot legyőzni képes erejében bízva a lehető legbecsületesebben megfelelni a feladatnak, megpályázta a székelység mindenkori legnagyobb szabású emlékművére kiírt pályázatot. Amit meg is nyert. A pályázatra benyújtott két pályaműve közül az eleve több kompromisszummal készülttel. (Eltanácsolt másik pályaműve, amely mind tartalmilag, mind formailag a bátrabbik lett volna, úgy tűnik, örökre a kultúrpolitika süllyesztőjébe került. Szerencsére némi fogalmat erről is alkothatunk a hagyatékban fennmAradt vázlatok alapján.) Egy dolog sajnos mára a korabeli tanúk egybehangzó véleménye szerint biztosnak látszik, hogy az emlékmű elkészítésével a művészt megbízó, az alkotás létrehozásának fázisait kézi vezényléssel irányító, a történelmi hazugságokat és esztétikai tilalmakat mindenáron érvényesíteni akaró, ennek érdekében számos technikai korlátot állító kommunista román rezsim a már korábban is beteg Kulcsár Bélát, ha közvetett módon is, de a halálba küldte. A tervet az Országos Műemléki Bizottság elfogadta, de kikötik, hogy a tizenkét alakból hatnak románnak és hatnak magyarnak kell lennie, aminek karakterükben és öltözékükben kifejezésre kell jutnia, és hogy november 25-i határidőre kész kell lennie. A hatalom képviselői, a megbízók többször érdeklődnek az emlékmű makettjének alakulása iránt. 1976. április 2-án is Bukaresti kiküldöttek vizionálnak a műteremben. Április 5-én a művész másodszor is szívinfarktust kap, és kórházba szállítják. A kórházban is többen megkeresik az emlékmű további sorsának ügyével. Kulcsár Béla 1976. június 18-án meghal. Az agyagfalvi réten ma látható emlékmű csak nagy vonalakban emlékeztet a Kulcsár Béláéra, amely – ahogyan Banner Zoltán fogalmazott – végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában 1980 nyarára készült el. 1990. október 14-én került sor az emlékmű ünnepélyes avatására. Kulcsár Béla neve az avatóünnepségen talán el sem hangzott. Tegnap megnyílt tárlata megtekinthető október 2-áig keddtől péntekig 10–17, szombaton és vasárnap 10–14 óráig a Sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ földszinti kiállítótermében. Vécsi Nagy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 10.Vinczeffy László 70.A Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum rendkívüli kiállítással ünnepli örökös munkatársát, a Munkácsy-díjas képzőművész és képrestaurátor Vinczeffy Lászlót, a Magyar Művészeti Akadémia tagját hetvenedik születésnapja alkalmából. Vargha Mihály szobrászművész, az intézmény igazgatója így jellemzi a hamarosan nyíló tárlatot: "Ez a kiállítás tudatosan nem visszapillantó kíván lenni, hanem az utóbbi évek törekvéseit, kísérleteit, szellemi lenyomatát kínálja a közönségnek. Vinczeffy László sokakat meglep majd a szobrászatával. A Kós-épületben helyet kapó komor hangvételű képeket érdekesen ellensúlyozzák a jóval felszabadultabb, játékosabb múzeumkerti színes szobrok, a művész legújabb kísérletei". A festészeti és szobrászati kiállítás megnyitó rendezvényére szeptember 15-én, csütörtökön 17 órától kerül sor. Ünnepi beszédet mond Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke. A kiállítást Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató- helyettese nyitja meg. A kiállítás kurátora Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ Egyesület elnöke. A rendezvény házigazdája Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Közreműködik Császár Katalin fuvolaművész és egykori tanítványa, Péter Ervin egyetemi hallgató. Népújság (Marosvásárhely) 2016. szeptember 12.Vállalta a vállalhatatlantKulcsár Béla-kiállítás az EMŰK-ben Élete sors-metaforává vált, mondta barátja, Székely János költő Kulcsár Béláról, aki szobrászként, festőként alkotott – és bukott bele – a közösségi reprezentáció sors-szerepébe. Korai halálának negyvenedik évfordulója alkalmából nagy érdeklődés mellett, rá emlékezve gazdag tárlat nyílt az Erdélyi Művészeti Központban. Vécsi Nagy Zoltán, a kiállítás kurátora a péntek délutáni megnyitón részletesen vázolta azt az életutat, amelynek gazdag terméséből az EMŰK földszinti kiállítótermeiben láthatunk egy stílusokat, műfajokat átfogó, gazdag gyűjteményt. Kulcsár Béla ugyanis szobrászként kezdte Marosvásárhelyen 1956-ban, de a forradalom már első megrendelését kudarcra ítélte, előrevetítve a tragikus véget. A Marosvásárhelyi Református Kollégium fennállásának 400. évfordulójára megrendelt Bolyai Farkas-mellszobrot nem kivitelezhette, de legalább Dózsa György „zsigeri belső feszültségről” árulkodó mellszobrát felállították a szentgyörgyi Olt textilgyár művelődési otthona elé, és az ma is ott van. Ezzel ellentétben a kovásznai kultúrotthon homlokzatára más fiatal művészekkel tervezett, Népi kultúra című alkotása a nagy földrengéskor megrongálódott, illetve a kultúrház lebontásával megsemmisült. Ahogy Banner Zoltán írta: „noha továbbra is a szabad térbe állított, nagy szobrászi tömeg, a monumentalitás és az ezt hitelesítő nemes anyagok izgatják (Kulcsár Béla) fantáziáját, a hatvanas évek elején egyelőre meg kell elégednie a kisebb méretekkel.” A szelíd modernizmus és klasszicizálás jegyében alkotott kő- és bronzkisszobrai mellett akkoriban kísérletezett a ma természetművészetként katalogizált irányzattal is, ugyanis büdösfürdői nyaralójának udvarán ágakból alkotott monumentális méretű, 4 méteres, de mulandó szobrokat, mint a Diána vagy Szarvas. Az előbbi megelőlegezte egyik legsikeresebb művét, az Íjásznőt, amelyet először egyméteres bronzszoborként, majd köztéri alkotásként 1967-ben nagyobb méretekben is kivitelezett, de ez utóbbi felállításának, illetve öntésének a bonyodalmai annyira megviselték, hogy 38 évesen infarktust kapott. Ezután – a nehéz fizikai munkától eltiltva – sajátos és bátor festészetnek fogott neki, melyeket markáns, keveretlen színek, valamint a természet világmodellként való megjeleníthetősége jellemez. A művész 47 éves korában bekövetkező második infarktusát és ezúttal halálát egy, az agyagfalvi emlékműhöz köthető stressz okozta, ami abból adódott, hogy az eredetileg 22 alakosra, bronzba tervezett kompozíciót a megrendelő hatalom „kézi vezérlése” miatt sorozatos kompromisszumokkal, kis költséggel és rövid idő alatt volt kénytelen kivitelezni. Befejeznie nem sikerült, az átdolgozott emlékmű avatóünnepségén Kulcsár Béla neve talán el sem hangzott – mondta Vécsi Nagy Zoltán. A művész kiállításon jelenlévő özvegye, Kulcsárné Csiszér Mária elmondta, nagy gondban van, mi legyen a nagyobbrészt általa őrzött műgyűjtemény sorsa, mert az intézményekkel nincs túl jó tapasztalata, azt mégis megfontolandónak találta, hogy netalán az EMŰK-be kerüljön. A kiállítás október 2-ig látogatható. Bodor Tünde Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. szeptember 13.Kulcsár Béla-emlékkiállítás SepsiszentgyörgyönNégy évtizede, 47 éves korában hunyt el Kulcsár Béla képzőművész. Az 1929-ben Marosvásárhelyen született alkotó jelentős életművét felidéző kiállítás nyílt szeptember 9-én az Erdélyi Művészeti Központ Sepsiszentgyörgyi székhelyének földszinti galériájában. A tárlat ünnepélyes megnyitóján a művész szobrászatáról, Erdély több városában látható köztéri alkotásairól, festészetének értékeiről a kiállítás kurátora, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az EMŰK vezetője beszélt. Az október 2-án záruló tárlat anyagát a Marosvásárhelyi közönség is megtekintheti a későbbiekben a Bernády Házban rendezendő kiállításon. Népújság (Marosvásárhely) 2016. szeptember 16.Tárlattal köszöntötték Vinczeffy LászlótA hetvenéves Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművészt, restaurátort, a Magyar Művészeti Akadémia tagját köszöntötte kiállítással a Székely Nemzeti Múzeum, amely az Erdélyi Művészeti Központtal közösen szervezte a jubileumi tárlatot. A tegnapi megnyitón a házigazda, Vargha Mihály köszöntötte a jelenlévőket és a művészt, aki közel négy évtizeden át volt „munkása” a Székely Nemzeti Múzeumnak. Elmondta, retrospektív kiállításban gondolkodtak, végül az utóbbi évek termésének legfontosabb darabjait állították ki, a szobrokat a múzeumkertben, a festményeket a főépület földszintjén. Ünnepi beszédet mondott volna Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, a kiállítás fővédnöke, ám ő a kamionos sztrájk miatt az úton rekedt, csak a megnyitó után futott be. Vinczeffy László munkásságáról szakmai összegzést tartott Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője. Méltató beszédet mondott Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese. Végezetül Vinczeffy László meghatottan mondott köszönetet mindenkinek, aki közreműködött a tárlat létrejöttében és a nagyszámú közönségnek, jelezve, boldog, hogy művei élnek. A rendezvényen fuvolán közreműködött Császár Katalin és Péter Ervin. (A kiállításról részletesebben holnapi lapszámunkban olvashatnak.) Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 19.Sokan lerótták tiszteletüketVinczeffy Lászlót köszöntötték Csütörtökön este szűknek bizonyult a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum mindazok befogadására, akik a hetvenedik életévét betöltő Vinczeffy László megyeszékhelyi festőművész, szobrász, restaurátor munkáiból rendezett kiállítás megnyitóján részvétellel rótták le tiszteletüket az alkotó előtt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagságát is magáénak mondható mester a bejáratnál fogadta a köszöntésére érkezők népes és rangos táborát. Elsőként az eseménynek otthont biztosító és a szervezésében is résztvevő intézmény vezetője, Vargha Mihály szólt a szépszámú közönséghez, meleg szavakkal méltatván a munka és képzőművésztársat. A Munkácsy-díjas képzőművészt a helyszínen, valamint a tárlat katalógusában egyaránt bemutató és méltató Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésztől megtudhattuk, hogy Vinczeffy László 1946-ban született a Korondhoz közeli Atyhán. Nem örvendhetett azonban sokáig a festői környezetben fekvő szülőfalujának, mert katonatiszti múlttal rendelkező édesapjára a kulák bélyeget is rásütötte, és üldözőbe vette a román kommunista rendszer. Ennek következtében már gyermekfejjel Zernyestre, majd a Constanţa megyei Sibioarába került, de a vesszőfutásnak ezzel még mindig nem szakadt vége. Etéd, Szováta, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy és Bukarest voltak hányattatásuk következő állomásai. A már zsenge korában megmutatkozó rajztehetségére Kusztos Endre figyelt fel, és segítette ennek kibontakoztatásában. A Marosvásárhelyi művészeti középiskolába is szintén az ő tanácsára került, ahol Barabás István, Piskolti Gábor és Nagy Pál tanítványa volt. Életútja innen a Kolozsvári rajztanárképző főiskolára vezetett, majd ennek elvégzése után egy évtizeden át (1970–1979) Zágonban rajzot oktatott, miközben folyamatosan csiszolta és pallérozta Istentől kapott tehetségét. Első egyéni kiállítására a Kézdivásárhelyi múzeumban került sor1973-ban. 1979-től a Székely Nemzeti Múzeum képrestaurátora lett, és ebben a minőségében a képtár jelentős 19. századi anyagából többek között a Barabás Miklós-gyűjtemény festményeit is restaurálta. Az ecsetje alatt megszületett alkotásairól az ünnepi tárlat létrehozásában szintén szerepet vállaló Vécsi Nagy Zoltán a továbbiakban így nyilatkozott: „Vinczeffy képeit nézve, faggatva, önkéntelenül is olyan gondolatok fogalmazódnak meg bennünk, amelyek vizuális hagyományaink lényegét érintik, és talán nem véletlenül éppen az ő rendhagyó művészi világa által születnek meg. Hiszen úgy érezzük, hogy festményeinek – annak ellenére, hogy elvontak, nonfiguratívak – szoros kapcsolatuk mArad az idevalósi emberek által közvetlenül érzékelhető, kitapintható környező világgal.” Végezetül Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria szintén jelen lévő tudományos főigazgató helyettese is nagy gonddal kötötte csokorba, és nyújtotta át a jelenlévőknek irodalmi művekbe illő nyelvezeten megfogalmazott gondolatait. Császár Katalin és tanítványa, Péter Ervin a – szűk egy hónapon át megtekinthető – kiállítás megnyitóján felcsendülő fuvolajátéka nagymértékben hozzájárult az emelkedett légkör megteremtéséhez. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. szeptember 24.Az erdélyi művészet dimenziói (Beszélgetés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével)Egyre rangosabb művészeti intézménnyé növi ki magát a Sepsiszentgyörgyön működő Erdélyi Művészeti Központ. Az EMŰK igazgatójával, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel művészeti és családi örökségről, illetve felelősségről beszélgettünk. – Nem „szokványos” családból származik: a helikonista báró Kemény János legidősebb unokája, Nagy Pál festőművész fia. Milyen hátizsákkal indult otthonról? – Nagyapám mindenekelőtt igazi nagyapa volt. Nem kérdezett kényelmetlen dolgokat az iskoláról – ha mégis érdeklődött, hihetetlen finomsággal, tapintattal tette –, viszont elvitt fagylaltozni, és szezonkezdetkor soha nem mulasztotta el felhívni édesanyámat, hogy kiváltotta-e a Zolika horgászengedélyét. Egy képes újságban megjelent illusztrált cikkel találkoztam mindössze, amely várúrként ábrázolta őt a hajdani miliőben, talán a könyvtárszobában. Azt a cikket sokszor megbámultam, hiszen az az ember nézett rám belőle, akivel együtt horgásztam. És bár a tizenegyedikes tankönyvemben is szerepelt fényképpel a Helikon címszó alatt, valahogy mégsem kötöttem össze bárói mivoltával. A szüleim amolyan szalonéletet vittek a hatvanas-hetvenes évek Marosvásárhelyén, sűrűn járt hozzánk Bodor Ádám, Vári Attila, Vilhelm Károly, Balázs Imre és sokan mások Vásárhely írói-művészi társadalmából. Édesapám műveltségével, szellemével vonzotta az embereket, édesanyám mély lelkiségével. A légkör szinte egyenes ágú folytatása volt a hajdani hangulatnak, amelyet nagyszüleim alakítottak ki Marosvécsen. – A nyolcvanas években Magyarországra telepedett, a kétezres évek végén hazajött. Mi vitte el, mi hozta vissza? – Katonaság után tudtomra adták, hogy magyarként, pláne az én származásommal semmi értelme jelentkeznem a Bukaresti egyetemre művészettörténetet tanulni. Kirakatrendezőként dolgoztam, megnősültem, fiam született, közben meg vészesen romlottak az idők. A környezetemben mindenkitől azt hallottam, hogy innen el kell menni, így 1985-ben én is beadtam a kitelepedési kérelmet. Miután Budapesten művészettörténész diplomát szereztem, egy idő után a hatvani Hatvany Lajos Múzeum igazgatójává neveztek ki. A Hatvany-Deutsch család örökségének gondozójaként a család időnként megjelenő tagjainak mutogattam múltjuk megmentett relikviáit. Közben viszont egyre lüktetőbbé vált bennem, hogy elsősorban a saját örökségemmel kellene foglalkoznom. No meg azzal, amit hivatásomnak választottam: a Trianon utáni erdélyi képzőművészet kutatásával, gondozásával. – Mindez a festő apa öröksége, a lakásban zajló művészfelvonulás hatása? – Részben igen, hiszen otthon valóban állandó téma volt, ki mit festett, mit állított ki, a képzőművészek összehasonlítása. A hatvanas-hetvenes években sok képzőművész járt hozzánk, apám tanár is volt, aki odafigyelt a Művészeti Líceumbeli diákjai későbbi életére, pályájára is. Ugyanakkor élénken és pozitívan érdekelte a pályatársak művészete. Ennél is mélyebben elgondolkodtatott azonban édesapám nem könnyen feldolgozható életműve. Sikeres, nagy jövőt sejtető diákévek után saját bevallása szerint tíz évébe került, míg „elfelejtette”, amit az egyetemen tanítottak neki. Gondolkozó, tájékozódó tanár-művészként tudta, hogy nem szabad megállni az egy idő után, a szocreál keretében ugyancsak jelentkező, de továbbra is erősen korlátozott stíluspluralizmusnál. Az általa létrehozott ellentmondásos művészet kezdett foglalkoztatni, ennek megfejtési „kényszere” dolgozik bennem ma is. Az apám művészetének megértésére irányuló erőfeszítéseim – miként vetül ki egy általam jól ismert és szeretett ember egyénisége a művészetre? – mentén irányult az érdeklődésem egyre inkább a Trianon utáni, még szűkebben az 1945 utáni idők erdélyi magyar képzőművészetére. – Az ön által vezetett EMŰK feladatául éppen az 1945. utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Abszolút testre szabott feladatnak tűnik... – Mégsem kizárólag rám szabták. Egyébként is a produkció a lényeg, és azt hiszem, a Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK eddigi tevékenységével nem kell szégyenkeznünk. Kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el az központot, amely ma a Sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal egyik ügyosztályaként, de gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat egyik bérelt ingatlanja szolgál, ahol jó minőségű kiállítóteret, világítástechnikát sikerült kialakítani. – Milyen szempontok szerint válogat a kiállítandó alkotások, életművek közül? – Nehéz ügy ez. Nem áll ugyanis rendelkezésünkre tudományos megalapozottságú, konszenzusos képzőművészet-történet, miközben igen bőséges a művészeti irodalmunk. Van építészettörténetünk, irodalomtörténetünk, de a képzőművészetben nem zajlott le az a tudományos vita, amely egyfajta kánon kialakulásához vezetett volna. De nincsenek erdélyi magyar sajátosságot felvállaló képzőművészeti múzeumaink sem. Azt vallom, hogy a képzőművészetben is létezik sajátos közösségi identitástudat és érték, az erdélyi művészetben van magyar, román és szász művészet, amelyek között ugyan sok az átjárás, de attól még különbözőek. MegmAradásunk fontos tényezőjének tartom ezeknek az értékeknek a tudatosítását és éltetését. A válogatás ezért roppant kockázatos, elsősorban saját szakmai lelkiismeretem szempontjából, nehogy túlzott szubjektivizmusra ragadtassam magam. Megpróbálom minél több szakemberrel megbeszélni az opcióimat, igyekszem meghallgatni a véleményüket, minden elérhetőt elolvasni az aktuális témában. Szeretném elkerülni annak veszélyét, hogy bárkinek is az legyen a benyomása, hogy az EMŰK egy közösségi keretek támogatását önkényesen használó egyszemélyes intézmény. – Nehezen mérhető kategória, de mégis: melyek voltak az intézmény eddigi legsikeresebb rendezvényei? – A Szocrelatív című kiállítás mindenképpen sikeresnek tekinthető, állításomat elsősorban a katalógus keresettségére alapozom. Tisztában vagyok, hogy a szocreál művészet sok érdeklődőt vonzó téma, de talán sikerült pluszérdekességeket is felmutatva közelíteni hozzá. Kiállításainkon jellemzően életműveket mutatunk be, amelyek sikerét a művész személye is erősen befolyásolja. De „beeső” kiállítások is arattak és sikerültek kivételesen jól, ilyennek tekintem Sylvia Plachy magyar származású amerikai fotóművész tárlatát. Róla kiderült, hogy nagyon színvonalas erdélyi anyaggal is rendelkezik, s innentől kezdve mindkettőnk számára érdekessé vált a lehetőség. Számára főleg azért, mert az őt kivételesen érdeklő Transylvania-jelenség látleletére máshol nem nagyon, nálunk viszont határozott igény mutatkozott. Készült is az anyagból egy általa szerkesztett szép katalógus, amivel ő is, mi is nyertünk. Az erdélyi dimenzió egyébként általában perdöntő tényező a kiállítások fogadásában. – Milyen ismertséget lehetett szerezni nem egészen négy év alatt? „Tolonganak-e” a művészek az EMŰK-ben való kiállítás lehetőségéért? – Jól állunk e tekintetben, nem kis mértékben a kivételes kiállítási térnek köszönhetően. Annyian szeretnének kiállítani nálunk, hogy már az 2019-es naptárunk is tele van. – Hány alkotást számlál ma a központ műalkotás-gyűjteménye? – Kilencven körül járunk, és folyamatosan gyarapodunk. Legújabb „szerzeményeink” között szerepel Kákonyi Csilla egyik fontos műve, de a nemrég nálunk kiállító Csáji Attila is olyannyira elégedett volt a fogadtatással, hogy nekünk ajándékozta egyik nagy értékű hologramját. – A nagyapai örökség, a marosvécsi vár művésztörténészként vagy Kemény-unokaként foglalkoztatja inkább? – Nem vagyok építészettörténész, de nemcsak ezért fontos számomra örökösként a vécsi kastély. Tudatosodásom folyamatának elején egy 1990-es látogatás áll, akkor egy tévés stáb tagjaként léphettem először a várkastély területére. Czigány Zoltán rendező Kemény János unokájaként keresett meg és kívánt filmet forgatni a várkastély irodalomtörténeti vonatkozásairól. Én állítottam össze a történeti anyagot a Nagycsütörtök című filmhez, lényegében én írtam a forgatókönyvet, s végül a film egy részében mesélő-narrátorként másztam fel a toronyba, csörtettem a kerti avarban nagyszüleim sírja körül. Nagyon megérintett az élmény, a kastély visszaszolgáltatása hazatelepülésünkben is jelentős mozgatórugóvá vált. Bár az erdők visszaadásának ügye stagnál, mert újabb pereket kezdeményezett – pAradox módon – ellenünk a román állam, elsősorban testvérem, Nagy Kemény Géza tevékeny részvételével és a család többi, Magyarországon élő tagja segítségével, az erdők jövedelmének hiányában igyekszünk minél több látogatót vonzani a kastélyba, és közben meg apránként felújítani az épületet. VÉCSI NAGY ZOLTÁN Művészettörténész, főként az 1918. utáni erdélyi képzőművészettel foglalkozik. 1956-ban született Marosvásárhelyen Nagy Pál festőművész, tanár és Kemény Zsuzsa író, szerkesztő gyerekeként. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban érettségizett. Kezdetben képzőművészként, költőként és kortárs művészetről íróként tevékenykedett. Vizuális versei jelentek meg az Ötödik évszak antológiában (Marosvásárhely, 1980); a VER/S/ZIÓK-ban (JAK füzetek, Budapest, 1982), valamint az Alapművelet antológiában (Bukarest 1985). A MAMŰ Társaság tagja. 1988-ban kitelepedett Magyarországra, Hatvanban könyvtárosként dolgozott, a kilencvenes években a hatvani Czóbel Galériát vezette, 1998-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett művészettörténész diplomát. 2000-ben a Budapesti MAMŰ galéria, 2001-ben a monostori Erőd ARTFORT művészeti programjának vezetője volt. A Hatvany Lajos Múzeum munkatársa, majd igazgatója volt 2007-ig. Számos egyéni és tematikus kiállítást rendezett, rendszeresen közölt műkritikákat vezető magyarországi művészeti folyóiratokban. 2008-ban hazatelepedett, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum művészettörténészeként dolgozott. 2014 tavasza óta a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ igazgatója. 2016-ban Jakobovits Miklós-díjjal tüntették ki. Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. október 1.Bemutatkozott a Szabó családRendhagyó tárlat nyílt kedden a marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti galériáiban: családi és egyben emlékkiállítás. Az egy évvel ezelőtt elhunyt festőművész, Szabó Zoltán Judóka, felesége, Schneller Mária és szintén művész lányuk, fiuk, Szabó Anna-Mária, illetve Szabó Csongor munkái kerültek közönség elé, amelynek soraiban a helyiek mellett sepsiszentgyörgyi, szovátai, székelyudvarhelyi és máshonnan érkezett kollégák, barátok, művészetkedvelők is szép számban voltak jelen a megnyitón. A 63 évesen hirtelen elhunyt vásárhelyi alkotó rég eltervezte a közös bemutatkozást, a család most valóra váltotta az elképzelést, és nyilván nemcsak a családfő s a művészi elismertség jogán, hanem azért is, mert sajnos immár lezárult életműről kell beszélnünk, Szabó Zoltán Judóka alkotásait helyezték előtérbe. Az utca felőli két nagyobb terem nyújt reprezentatív válogatást a festőként, grafikusként, performerként egyaránt termékeny és karakteres, sokoldalú vizuális művész munkáiból. A belső teremben Schneller Mária festményei, a felső szinten a fiatalok alkotásai láthatók. Érthető, hogy a tárlatot s a kiállítókat méltató Ütő Gusztáv is elsősorban Judóka művészetére koncentrált szakavatott beszédében. A sepsiszentgyörgyi barát és művésztárs, aki maga is a performance elkötelezett híve, felidézte Szabó Zoltán közel négy évtizedes művészi pályájának fontosabb állomásait, a kolozsvári főiskolás foglalatosságaitól az utóbbi esztendőkben újult erővel és odaadással folytatott művésztelepi, happeninges ténykedéseiig több figyelemre méltó jelenségre kitért, kiemelte a Judóka művészetét meghatározó főbb jellegzetességeket is. Az egykori kolléga, Ady József és a műkritikus Vécsi Nagy Zoltán gondolatait is idézve méltatta a Marosvásárhelyhez eltéphetetlen szálakkal kötődő művész, a MAMŰ egyik alapítója alkotói, emberi következetességét, igényességét, bátorságát, hangsúlyozta azt a kitartást, amellyel a legnehezebb időkben is ragaszkodott az elveihez, konceptuális művészeti elképzeléseihez. Szóba hozta land-artos törekvéseit, installációit, Anna-artos, alkotótáboros munkásságát is. Többrétű, gazdag a korán lezárult életmű, alapos felmérésre vár a későbbiekben. Schneller Mária három gyermek anyjaként nyilván nem bontakoztathatta ki annyira gazdagon festészetét, a természet szerelmeseként azonban finom, érzékeny líraiságú képeken mutatja fel, hogy szülőhelye, Nagybánya szelleme, hagyományai mély nyomot hagytak benne, és a táj az az ihletforrás, amely arra ösztönzi, hogy a megálmodott festői szekvenciákhoz önmagából is hozzáadjon valamit. Tájfestészete bizonyára újabb színpompás alkotásokkal gyarapodik a jövőben, hiszen a művésztelepek kapui előtte is nyitva állnak. A jövőt viszont elsősorban az új nemzedék vetíti előre. Ígéretes mindkét fiatal. Szabó Anna-Mária már több az ígéretnél, az egyetem elvégzése után néhányszor alkalma volt bizonyítani, hogy a maga útját kereső, egyéni hangú, érdekes egyéniség, akire nem lehet nem odafigyelni. Munkái, festményeinek valóságba ágyazódó, mégis szürreális, furcsa, sajátos geometriát érvényesítő, különös világa közös kiállításokon, alkotótáborokban már joggal szerzett több hívet számára. Szabó Csongor még egyetemista, erre is, arra is tapogatózik, még teljes szélességben előtte a pálya, nem döntötte el, melyik a legjárhatóbb út, amit választania kell, de őt is bőven felvértezték talentumokkal. A kiállításon bemutatott plasztikái, origamiszerű ötletes formabravúrjai jogos elismerést váltanak ki a nézőkben. (N.M.K.) Népújság (Marosvásárhely) 2017. január 21.Bőség az Erdélyi Művészeti KözpontbanHuszonhárom képzőművészeti kiállítást tervez idén Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központ (EMÜK) – közölte lapunkkal Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a kulturális intézmény vezetője. 2017-től a központi épület mellett a Lábas Házban is az EMÜK szervezi a tárlatokat, oda kortárs erdélyi alkotók művei kerülnek. Folyamatosan növekszik a látogatók száma, szomszédos városokból is egyre többen kíváncsiak kiállításaikra, emellett bővíteni szeretnék gyűjteményüket, erősítik az iskolákkal, diákokkal való kapcsolatot, s tartalmasabbá teszik új honlapjukat is. Hogy idén a tavalyi tizenötnél több, szám szerint huszonhárom tárlatot szervezhetnek, annak is tulajdonítható, hogy ettől az évtől a Lábas Házat is az EMÜK kezeli, használja kiállítóterét – magyarázta Vécsi Nagy Zoltán. Kortárs művészeket hívna meg oda, emellett megőrzik a központi kiállítóterek eddigi, markáns vonalát, idős, illetve már elhunyt erdélyi képzőművészek alkotásait, életművét mutatják be. A Lábas Házban elsőként Gerendi Anikó nagyváradi származású, Amerikában élő művészt mutatják be, tárlata január 27-én nyílik. A központban néhai Albert László kiállításával kezdenék február 17-én, a marosvásárhelyi alkotót a 20. század második fele egyik legeredetibb művészének tekintik. Mások mellett a háromszékiek közül bemutatják Deák Barna és Deák M. Ria művész házaspár visszatekintő kiállítását, Vargha Mihály legújabb szobrait, Ütő Gusztáv új festményeit, illetve az erdélyi meghívottak között a székelykeresztúri Kis László festő, a székelyudvarhelyi Berze Imre szobrász is szerepel, de bemutatják a 2015-ben elhunyt Szabó Zoltán Judóka, a „transzavantgárd marosvásárhelyi hűséges művészének” alkotásait is. Örvendetesnek tartják, hogy egyre több a látogató, nem csak Sepsiszentgyörgyről és környékéről, hanem egész Erdélyből érkeznek érdeklődők, főként a szomszédos városokból, így Csíkszeredából és Brassóból is rendszeresen jönnek. Vécsi Nagy Zoltán azért is jónak tartja, hogy több helyen állíthatnak ki, mert így felértékelődik Sepsiszentgyörgy, nagyobb vonzerőt jelent a művészet iránt érdeklődőknek, ha több színvonalas kiállítást tekinthetnek meg. Ugyanakkor mind több a szervezett csoportokban érkező diák, óvodás, egyre jobb a kapcsolatuk az iskolákkal, őket „lelkes tanárok, tanítók, óvónők” hozzák el, s mivel idéntől gyarapodott a munkatársak száma, erre „még rádolgoznak”, „jöjjenek, szívesen látják őket”, tárlatvezetést biztosítanak, alkalmanként műhelymunkára is lehetőség nyílik. Vécsi Nagy Zoltán azt is megjegyezte, még mindig nincs elegendő művészettörténész, aki az erdélyi képzőművészettel foglalkozna. Új és elegáns mobilbarát honlappal (www.emuk.ro) rendelkeznek, azt Ferencz Hunor és Karácsony Zsolt készítette, támogatásként. Internetes megjelenítésüket tovább bővítik, az aktuális kiállítások mellett feltöltik saját gyűjteményüket (félszáznál több műtárgynál tartanak), s tervezik, hogy katalógusaik is felkerüljenek a világhálóra. A tavaly tizenegy új katalógust adtak ki, húsznál több az igényes kiadványaik száma. Miként tavalyi beszámolójukban is emlékeztetnek, az EMÜK célja „az 1920 utáni erdélyi képzőművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és bemutatása. Kiemelt feladatának tekinti az erdélyi képzőművészek életművének szakmai ápolását, művészetük átmentését a jövő generációi számára”. Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. február 8.Intézmény van születőbenKorszerű látványraktár kialakítását tervezik Kovászna Megye Tanácsa 2012 októberében szavazta meg az Erdélyi Művészeti Központ (EMÜK) létrehozását, mely 2014 májusában vette birtokba Sepsiszentgyörgyön a felújított egykori postaépületet. Az intézményt azzal a céllal hozták létre, hogy összegyűjtse, megőrizze és bemutassa az 1945 utáni erdélyi magyar modern, valamint kortárs képzőművészeti alkotásokat, különös tekintettel azokra a hagyatékokra, amelyeket szétforgácsolás vagy elkallódás fenyeget. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténészt, az EMÜK vezetőjét a vállalt célok megvalósításáról, tervekről kérdeztük, és az intézmény múlt évi tevékenységeit idéztük fel. – Mára kikristályosodott az a szerep és feladat, melyet az EMÜK-nek szántak, ezért arra kérem, hogy fogalmazza ezt meg. – Már a két világháború között felvetődött egy erdélyi képzőművészeti múzeum létrehozásának a gondolata, azonban a körülmények csak az elmúlt években tették lehetővé, hogy Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala, Kovászna Megye Tanácsa és az anyaország támogatásával hozzálássunk a megvalósításához. E folyamat elindítója és mozgatórugója Jakobovits Miklós nagyváradi festőművész volt, azonban ilyen irányú törekvését az erdélyi magyar képzőművész-társadalom egésze felkarolta. A múzeumnak intézményes keretet ugyan még nem sikerült biztosítani, viszont létrejöttének a megalapozása, és az ide vezető program végrehajtása évek óta sikeresen zajlik egy civil egyesületen keresztül. – Mit tudtak mostanig megvalósítani? – Rendelkezésünkre bocsátották ezt a korszerű kiállítótermekkel, megfelelő raktárhelyiségekkel és irodákkal ellátott épületet, melyben egymás után nyílnak az általunk szervezett tárlatok, és folyamatosan bővül a gyűjteményünk, valamint a munkatársaink köre. – Működésük szempontjából milyen volt a mögöttünk hagyott esztendő? – Sikeresnek ítélem, ugyanis a kitűzött céljainkat meg tudtuk valósítani. Tizenöt kiállítást szerveztünk, melyből tizenegyhez katalógust is tudtunk csatolni, illetve 54 nagy értékű műtárgy került be a gyűjteményünkbe. Ez utóbbiakat a nálunk kiállító művészek, vagy a hagyatékaik őrzői adományozták. Kiemelkedő esemény volt továbbá a Székelyföldi Grafikai Biennále, és Székelyudvarhelyen bemutattuk az eddig összegyűlt műalkotásainkat, illetve néhányat a birtokunkba csak ezután kerülők közül is. – Mi az, amire büszke az elmúlt év rendezvényei közül? – A még mindig látogatható Jakobovits-kiállítás, melyet nem véletlenül rendeztünk be a földszinti és emeleti termekbe is. Azon kívül ugyanis, hogy amint már említettem, ő a leendő Erdélyi Képzőművészeti Múzeum szellemi szülőatyja, de kiemelkedő kortárs művészeink egyike is. Egy olyan alkotó, akinek életműve, bár helyi sajátosságokkal tűzdelt, nemzetközi viszonylatban is bemutatható. Ugyanakkor megelégedéssel tölt el növekvő hírnevünk is, melynek hozadéka a minket felkereső művészek vagy örököseik, illetve a hozzánk látogatók számának állandó gyarapodásában is lemérhető. – Maradtak megvalósítatlan célkitűzések? – Igen, éspedig egy olyan korszerű, úgynevezett látványraktár kialakítása, melyben a művek gördíthető falakon vannak elhelyezve, és így a szakmai érdeklődőknek könnyedén megmutathatók. – A Lábas Házban található felületekkel bővült a kiállítóterük. Ennek milyen hatása van a működésükre? – Itt a még be nem érkezett, de ígéretes művészek alkotásait tervezzük bemutatni. – Melyek az idei tervek és célkitűzések? – Megközelítőleg 20 kiállítást tervezünk, melyből tízhez katalógust, a közönségszervezés terén pedig aktívabbá szeretnénk válni, és főleg a diákok köréből még több látogatót bevonzani. Éppen ezért ez úton is arra biztatjuk az érdeklődőket, hogy keressenek fel minket, hiszen ezt ingyenesen megtehetik. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. március 25.A Deák házaspár életmű-kiállításaErdélyi művészeti központ Deák M. Ria és Deák Barna képzőművészek közös tárlata nyílt meg tegnap délután a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (EMÜK). A kiállításon a művész házaspár egész életműve követhető, grafikák, festmények, drótlenyomatok, installációk, textilművészeti alkotások tekinthetők meg. Otthon felforgattuk a házukat, mindent átnéztünk, életükben mindketten rengeteget dolgoztak, ebből született ez a kiállítás – köszöntötte a művészeket Vécsi Nagy Zoltán, az EMÜK vezetője, a kiállítás kurátora. Verset mondott Debreczi Kálmán színművész, a kiállítást Kányádi Iréne művészettörténész, a Partiumi Keresztény Egyetem előadótanára nyitotta meg. Elhangzott: Deák Barna és Deák M. Ria már a rendszerváltás előtt a sepsiszentgyörgyi, háromszéki művészeti szcéna jeles képviselői, két olyan művész, akik következetesen folytatták saját munkájukat, de ki is egészítették egymást. Kányádi Iréne szerint Deák Barna munkásságát, életét nagyban meghatározta a kommunista meghurcoltatás, ez is magyarázza erőteljes, szimbolikus töltetű motívumvilágát. „Munkáin főként állatfigurák láthatóak: kutyák, vaddisznók, sárkányok, madarak. Ezeket a motívumokat átvitt értelemben használja, és főként a társadalomban, a politikai életben való erőszak és hatalom önkényességét, irracionalitását fejezi ki velük. Ebben az értelemben joggal mondhatjuk, hogy erős társadalomkritikai üzenetet hordoznak magukban. Nem törekszik figuratív kifejezésmódra, alkotásai inkább a szimbolikus-expresszív kategóriába illeszkednek bele.” Deák Barna lázadó, erőteljes hangvitelű munkáival organikus egységet alkotnak Deák Ria kiegyensúlyozott, melegséget sugárzó alkotásai – hangsúlyozta Kányádi Iréne. Régebbi, főként földszínű síktextil munkái igényesen kivitelezett alkotások, színösszetételükben és domborulatainak megformálásában erős plasztikai hatásokkal. „Drasztikus mozzanat Deák M. Ria életművében a műalkotások síkból való kilépése, ezáltal meghatározva a körülötte levő teret. A horgolás technikával készült és izgalmas formaelemeket felhasználó alkotások inkább hasonlítanak speciális szobrokra, mint a dekoratív értelemben vett textilmunkákra.” „A kiállítás anyaga Deák Barna és Deák Ria álmaiba, vágyaiba egyaránt bepillantást enged. Egy olyan művész házaspár világába, akik egy belső tűztől, kényszertől hajtva az élet bármilyen zord körülménye között is az élet igazi tartalma, az alkotás mellett tették le voksukat” – összegezett Kányádi Iréne. Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. május 3.Párbeszéd szobrokban és grafikákbanKözös bemutatkozás A ragyogó napsütés és a vásárhangulat ellenére péntek délután sokan voltak kíváncsiak Albert Levente és Vargha Mihály közös tárlatának a megnyitójára. Olyannyira, hogy ez alkalomból szűknek bizonyult Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központ (EMÜK) egyébként tágas kiállítóterme. Albert Leventét a nagyközönség képzőművészként talán kevésbé ismeri, hiszen száguldozó fotóriporterként él a város köztudatában. Vargha Mihály szobrász neve pedig a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójaként is gyakran szerepel – állapította meg köszöntő beszédében Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, EMÜK-igazgató. A két művész már több mint húsz éve együtt dolgozik, mely idő alatt nem csak barátság, hanem művészeti dialógus is kialakult közöttük. A most megnyíló kiállításon pedig éppen ennek eredménye látható – tudhattuk meg Muladi Brigitta szentendrei művészettörténésztől. Szerinte ez is hozzájárult ahhoz, hogy most különböző műfajokban, de hasonló hangnemben szólaljanak meg. Ugyanakkor művészetileg is közelítenek egymáshoz, mert a grafikus megpróbál kilépni a térbe, a szobrász viszont a felületekkel többet foglalkozik, mint ahogy ez a műfajban megszokott. Vargha Mihály ez alkalomból látható alkotásairól a szakember úgy vélekedett, ősi rituális szobrok és eleven fatörzsek tulajdonságait ötvözik, emberi kapcsolatokat, viszonyokat, hangulatokat fejeznek ki. Albert Leventéről pedig megjegyezte, eljátszik az emberi és a kozmikus lét dimenzióival, így művei lehetnének fizikai, kémiai kísérletek dokumentációi, mikroszkopikus felvételek, apró organizmusok mozgásának vizsgálati anyagai, de akár űrszondák poétikus kozmoszfotói is. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. július 4.Pulzus, egészséges vérárammal (Művésztelep Székelyudvarhelyen)A székelyudvarhelyi Pulzus művésztelepen született alkotásokból kínál válogatást a tegnap délután megnyílt sepsiszentgyörgyi tárlat. A tíznapos alkotótábor Berze Imre szobrász kezdeményezésére született, a művésztelep idén hatodik alkalommal nyitja meg kapuit. Ez a művésztelep picit az én gyermekem is – mondotta A Pulzus 5 éve című kiállítás megnyitóján az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) emeleti kiállítóterében Vécsi Nagy Zoltán, a kiállítás kurátora, az EMŰK vezetője. Mint fogalmazott, a Pulzus művésztelepnek „sikerült bekapcsolódnia az utóbbi években Székelyföldön egyre pezsgőbbé váló képzőművészeti élet identitását kereső véráramába, és kijelölni helyét mind a multikulturális Erdély, mind az ország, mind a Kárpát-medencében elindult folyamathoz, a nemzetközi művészeti élethez való felzárkózásban”. A táborban születő művek jobbára közgyűjteményekbe kerülnek, a Pulzus művésztelep élénkíti, gazdagítja Székelyudvarhely kulturális kínálatát, a művek egyedi jellegét nemcsak a „népi tradícióktól áthatott falusi környezet”, hanem a kortárs szellemi értékekre fogékony kisváros nyitottsága is meghatározza. „Az immár öt éve működő alkotótábor a hely képzőművészeti szellemének legnemesebb és legprogresszívebb hagyományait tisztelve próbálja saját képzőművészeti identitásának sajátosságait kialakítani. A nemzet és az ország egymást keresztező kulturális keretei között, az erdélyi tradíciókra támaszkodva keresi a Kárpát-medence képzőművészeti életébe való betagozódást, de a nemzetközi kortárs művészeti élethez való felzárkózás lehetőségeit is” – hangsúlyozta Vécsi Nagy Zoltán. Berze Imre megjegyezte, a táborban minden művész egyszer vesz részt, ezáltal minél több alkotónak kívánnak teret biztosítani. A kiállításmegnyitó Ütő Gusztáv cselekményművész performance-ával zárult. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 28.A FÁRADHATATLAN HARCOSA legjobb kezekben van határon túli kultúréletünk egy lényeges szelete. Ahol Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának igazgatója, egyetemes és magyar kultúránk épp olyan elszánt, mint amilyen gyönyörű harcosa megjelenik, ott biztosan történik valami. Legyen szó a Kós család vagy a Bánffyak életművéről, az 1848-as özvegyekről vagy Kemény János hagyatékáról, Szebeni Zsuzsa a szigorúan tudományos megközelítés mellett mindig benne él témáiban. Valami egészen titokzatos – tisztán tudományos lépésekkel be sem járható – úton kerül a témába időben és térben, hiszen úgy tud beszélni például Szilvássy Caroláról, mintha személyesen ismerte volna. Novemberben vette át az intézmény vezetését – ezzel gyakorlatilag hazatért szülőföldjére. Kacskaringós életpálya az övé, Kolozsváron és Debrecenen át érkezett Budapestre. Húsz évig volt az Országos Színháztörténeti Intézet határon túli referense, ezalatt havi rendszerességgel hazajárt Erdélybe, és mára alapos kapcsolatrendszert épített ki a legkülönbözőbb intézményekkel. Sepsiszentgyörgyön feladata a magyar kulturális értékek bemutatása, elsősorban a magyar közönségnek, de bizonyos számú román érdeklődővel is számolnak, akikre Szebeni elmondása szerint különösen figyelnek. – Szem előtt tartom a szórványvidéket: Szebent, Medgyest, Brassót és Szászvidéket. Nagy örömünkre szolgált, hogy a Sepsiszentgyörgyön is sikerrel bemutatkozott 1848-as özvegyek kiállításra, melynek a teljes szövegét román nyelven is olvashatják az érdeklődők, épp 25 ezer néző vásárolt jegyet a szebeni Astra Falumúzeumban, a román kulturális élet egyik ismert központjában – meséli lelkesen Szebeni Zsuzsa, aki anno az Erdélyi Helikon közösségét választotta doktori disszertációja témájául, most pedig elszánta magát: mandátumának lejártáig minden helikonistáról összeállítanak egy életmű-kiállítást. Jelenleg a báró Kemény János-kiállításon dolgoznak, amely Marosvécsen fog bemutatkozni. A Petőfi Irodalmi Múzeummal együttműködve sikerült feltárni a hagyatékot, ebben a Kemény család is nélkülözhetetlen segítséget nyújtott – öt-hat unokatestvérről van szó, akik mind kulturális területen tevékenykednek. – Sepsiszentgyörgyön fantasztikusan aktív kulturális élet van, beszéljünk akár színházfesztiválokról vagy városfesztiválokról, minden este három-négy program közül választhat a közönség, annak ellenére, hogy egy hatvanezres városról van szó. A képzőművészet felülreprezentált, a kiállítóterek kérdése olykor fejtörést okoz, ahogy az időpontok is, de szoros az együttműködés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével, Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával, Kopacz Attilával, az Árkosi Kulturális Központ vezetőjével és Bocsárdi Lászlóval, a Reflex Fesztivál és a Tamási Áron Színház igazgatójával. Mivel kevesen vagyunk az intézetben, ezért stratégiám: az ő nagy rendezvényeikhez olyan szeletet adni akár magyar, akár nemzetközi területről, hogy az ő elképzeléseiken belül, de mégis a saját szájunk íze szerint gazdagítsuk a programot. Ez történt március 15-én is: hathetes előkészítés után kültéri kiállítással, könyvbemutatóval, iskolai előadással és egy brassói képzőművészeti tárlattal voltunk jelen. Egy március 15-i ünnepségen újdonsággal kell előállni, és ez sikerült: most kezdjük kutatni, milyen szerepe volt a nőknek és a gyerekeknek a forradalomban túl azon, hogy kötést téptek, kokárdát varrtak. Adataink vannak arra, milyen nélkülözhetetlenek voltak például a fegyvergyártásban, tölténykészítésben – sorolja az igazgató, aki tényleg mindenhol jelen tud lenni: a Székely vágta rendezvényhez például a Bánffy-ménes történetéről szóló anyagot csatoltak. Amikor Szebeni Zsuzsa azt mondja, hogy kevesen vannak az intézményben, azt szó szerint kell érteni: mint igazgatónak egy titkársági asszisztense van, igazából ketten csinálnak mindent. Igény is lenne a bővülésre, leginkább a szakmai munkában, hiszen minden területen dolgoznak a zenétől képzőművészeten át a gyermekprogramokig. De a remélt bővülésig is összetehetjük a kezünket, amiért ilyen harcostársaink vannak. Juhász Kristóf / Magyar Idők 2017. augusztus 19.Védett terület az EMŰK-benMegnyitóbeszédében Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész a nyolcvanas-kilencvenes évek erdélyi művészeti életének egyik legmeghatározóbb egyéniségeként méltatta Szabó Zoltán Judókát, aki festőként, tárgyalkotóként, performerként egyaránt jelentőset alkotott. Legjelentősebb sorozataként az 1984-es, Visszatérő motívum című nagyszabású environment-terve emelhető ki, a land art jellegű szabadtéri installáció a Kárpátok karéját könyvekből megépített, erdőszerű menedékként ábrázolta. Védett területe a későbbiekben számos művének kulcsmotívuma. Ennek a sorozatnak két darabja a ’89-es forradalom előestéjén Szentendrén a MAMŰ csoportos tárlatán szerepelt. Legfontosabb installációinak többsége a kilencvenes években született, számos performance-át a Szent Anna-tónál, az AnnART-on láthattuk. A két éve elhunyt Judóka táblaképein, tárgyaiban kultúrtörténeti jelképek között kutakodott, a kisebbségi lét feszültségeit az egyetemes kultúra példatárában is fellelhető jelenségekkel asszociálva. A Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban tegnap este nyílt tárlatmegnyitót Péter Alpár performance-a egészítette ki. Albert Levente / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 19.LECSAPÓDÁSOK FESTÉSZETBEN ÉS ZENÉBEN – SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKEZETESzilágyi Domokos költészete belemarta magát a szépet, nemeset, tartalmasat kedvelő nemzedékek szívébe, valamint tudatába, és be fogja marni a jövőben is. Legalábbis erre enged következtetni a tiszteletére és emlékére szervezett képzőművészeti tárlat megnyitója és az utána elhangzott előadás, ugyanis mindkét eseményen szűknek bizonyult a Lábas Ház kiállítóterme. „Szilágyi Domokost személyesen is ismertem. Éppen ezért nagyon megrázott a halálhíre, mint ahogy ügynök voltának a leleplezése is, mely szerepet – meggyőződésem szerint – rákényszerítettek. Bárhogyan is legyen azonban, ez jottányit sem von le művészi nagyságából, így számomra a nagybetűs Költő volt és maradt” – fogalmazott az Erdélyi Művészeti Központ vezetője, Vécsi Nagy Zoltán a jelenlévőket köszöntő beszédében. A kiállító művészeket és munkáikat méltató dr. Kányádi Iréne művészettörténész, a Partiumi Keresztény Egyetem előadótanára úgy vélekedett, Szilágyi Domokos életműve, akárcsak tragikus élettörténete, mély nyomot hagy napjainkban is azokban, akik személyesen ismerték, de azokban is, akik nem. Ez ugyanis kivetült a körülötte lévőkre is. „Ennek értelmében versei is folyamatosan újraértelmeződnek, viszont lírai értékük, egzisztenciális tragikumuk vitathatatlan marad. Az idegenség szülte fájdalom, a szenvedés, a bezártság, a szegénység és a kilátástalanság tragikuma végigkíséri költészetét, amely által jogosan íródott be neve mind a magyar, mind a nemzetközi irodalom nagyjai közé.” A továbbiakban azt is megtudhattuk, hogy Plugor Sándor 1960–1964 között született, és kökösi falus feleit ábrázoló rajzai késztették Szilágyi Domokost az Öregek könyve című, nagylélegzetű versének megírására. Nem véletlenül kapott belőlük egy csokorra való helyet a tárlaton. A szakember szerint a kiállítás anyaga a költői nyelv átfordítása vizuálisra, ezért a kiállított művek technikai sokszínűsége Szilágyi költészetének a gazdagságát tükrözi. Ennek jegyében Csillag István csíkszeredai festőművész a feltételek nélküli, puszta létezés örömét, azt a paradicsomi állapotot hozta felszínre a képeiben, melyben „a test és lélek, a tárgy és élő forma feloldódnak a világban.” Kolumbán Hanna „installációja lírai hangvitellel a nőművészet irányába mutat. A költő munkáiból a törékenységet, játékosságot és az elillanó élet mulandóságát villantja fel.” Péter Eszter művei azt sugallják, „ha nem is itt, de talán máshol mégis van egy szebb és jobb világ.” Sipos Gaudi Tünde „Szilágyi költészetének metafizikus dimenzióit villantja fel, azt a világot, amelybe utolsó gesztusával próbált eljutni.” Ferenc Zoltán munkái „a végeérhetetlen emberi mértéktelenség problematikája körül született” alkotások. Az elhangzott beszédek után Kolcsár József színművész és a sepsiszentgyörgyi Mácsafej zenekar léleksimogató, és éppen ezért nagysikerű összeállítása következett, melynek során elszavalt Szilágyi Domokos- és megzenésített Fekete Vince-versek hangzottak el. Amint a zenekar egyik tagjától, Ferencz Csabától megtudhattuk, ezzel a megyeszékhely összes középiskoláját felkeresik. Létrejöttét a polgármesteri hivatal anyagi támogatása tette lehetővé, mintegy ajándékként az említett intézmények diákjainak. A tárlat október 6-ig látogatható Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma 2017. szeptember 25.AjánlóELŐADÁS Ma 18 órától Kovásznán, a Városi Művelődési Ház Ignácz Rózsa-termében, a Fábián Ernő Népfőiskola és a Kovásznai Városi Művelődési Ház szervezésében Bácsfainé dr. Hévizi Józsa tart vetített képes előadást Az önigazgatás Magyar Királyságbeli módjai a székely, szász, jászkun (stb.) területi autonómiától a többnyelvű és közigazgatású városokon át a nemzetiségek egyházi-kulturális autonómiájáig címmel. Az előadást követően Püski Sándor, a Püski Kiadó igazgatója bemutatja Cey-Bert Róbert Gyula őstörténész, keletkutató magyar–török trilógiájának második és harmadik kötetét, a Végvári oroszlányok – Élni és halni a hazáért, valamint a Nincs más út, csak a szabadság címűeket. A könyvek a helyszínen kedvezményesen megvásárolhatóak. SZÍNHÁZ A székelység eredettörténetét dolgozza fel a tánc nyelvén Orza Călin rendező-koreográfus a Háromszék Táncegyüttes új produkciójában. A Csillagösvény népe c. előadást ma, szeptember 25-én 19 órától mutatják be Sepsiszentgyörgyön, a Háromszék Táncstúdióban. Az Orza Călin rendezésében és koreográfiájában készülő előadás a Székely Vágtán júliusban bemutatott megaprodukció átdolgozott, színháztermi változata, a Háromszék Táncegyüttes és az M Studio közös produkciójaként kerül színpadra. Az előadás megtekinthető továbbá szeptember 26-án, 27-én és 28-án is, 19 órától. Jegyek a sepsiszentgyörgyi Kulturális Szervezőirodában kaphatók. TORTOMA Szeptember 26-án, kedden 19 órakor Erdővidék Múzeuma Kászoni Gáspár-termében Figuratív festészet címmel kiállítás nyílik a három éve Sepsiszentgyörgyön működő Erdélyi Művészeti Központ gyűjteményéből, amelyet követően Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész az intézmény eddigi tevékenységéről tart vetített képes ismertetőt. Házigazda: Demeter Zoltán művelődésszervező. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. október 30.Az emberi sors ábrázolójaElfeledett életmű Nemrég lányai és unokája jelenlétében nyílt meg az Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK) a tragikus hirtelenséggel elhunyt és méltatlanul elfeledett partiumi grafikus és festő, Makár Alajos (1927–1989) életművét bemutató kiállítás. A képzőművésznek göröngyös és buktatókkal sűrűn tűzdelt utat kellett bejárnia, amíg rátalált a benne feszülő érzelmek, gondolatok és indulatok számára megfelelő kifejezésmódra. Az érdeklődők népes táborát a központ vezetője, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész köszöntötte. A rendkívüli eseményhez méltó hangulatot kristálytiszta csengésű hangon előadott népdalokkal megteremtő Szabó Fruzsina fellépése után Banner Zoltán költő, író, előadóművész, művészettörténész tartott tartalmas és széles látószögű előadást a művészről. A tárlat által felvonultatott gazdag látnivaló és annak létrehozója méltatásán kívül a nagyvilág olykor ellentmondásos és a szépségközpontú ábrázolástól elrugaszkodó művészeti irányzatainak termékeivel is összevetette Makár életművét. Nagykárolyban született kőműves apa és háztartásbeli anya gyermekeként, és a 7 osztály elvégzése után, édesapja szakmáját folytatva, kőművesinas, majd -segéd lett. Rajzolni a kórházban kezdett, ahol egy háborúból hátramaradt és általa megtalált gránát felrobbanása miatt hosszas ápolásra szorult. Felépülvén a Szálva–Visó vasút építésénél dolgozott önkéntesként, majd beiratkozott a bukaresti képzőművészeti főiskolára. Nemsokára, saját kérésére, átkerült a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára, ahol Miklóssy Gábor professzor irányítása alatt sajátította el a festészet alapjait 1949 és 1955 között. Miután az egyetemet elvégezte, kirakatrendezőként kereste meg a mindennapit Kolozsváron, azonban festményei rendszeresen szerepeltek a városi és megyei tárlatokon. A ’60-as évek kezdetén meghasonult önmagával, és addigi alkotásait megsemmisítvén irányvonalat váltott, és mindent elölről kezdett. Így tulajdonképpen festői pályája kezdete is erre az időszakra tehető, melynek termését 1967-ben mutatta be a kincses városban. A Képzőművészek Szövetségének 1955-től gyakornoka, 1968-tól végleges tagja, 1980-tól haláláig pedig a kolozsvári fiók vezetőségi tagja volt. Hagyatéka több mint 300 olajfestményből, tempera- és pasztellképből, szénrajzból és ceruzavázlatból áll. Mintegy felét múzeumokban, művelődési intézményekben és magángyűjteményekben őrzik, a másik része a család tulajdonában van. Munkásságáról szólva Banner Zoltán megállapította, „egyik utolsó képviselője volt annak a felfogásnak, amely minden ellenkező irányú történelmi és művészetszemléleti változás dacára az emberi sorsot, az emberi teljesség etikumát és esztétikumát tartotta a művészet fő témájának. Boldog festője volt a boldog emberi sorsnak, hiszen minden baj, nélkülözés, veszteség ellenére kizárólag az ember élheti át a világot abban az összetettségében, amelynek a többi élőlény csupán szenvedő alanya, s rárótt terheit ösztönösen és tehetetlenül követnie kell. De amit az ember lát, az gyönyörű, és ezért sorsában eleve benne rejlik a boldogság.” A kiállítás november 9-ig látogatható. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
