|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 836 találat | lapozás: 1-30 ... 601-630 | 631-660 | 661-690 ... 811-836 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kovács András 2013. szeptember 21.Czegő Zoltán írói hazatérteA Magyarországról nemrég hazatelepült, kiemelkedően termékeny Czegő Zoltán legújabb verseskötetét és új történelmi regényét mutatták be múlt vasárnap istentisztelet után a sepsiszentgyörgyi unitárius templom közösségi termében. A bemutatót Albert Ernő ismert helytörténész, néprajzos, a Székely Mikó volt igazgatója A templomok lázadása című verseskötettel kezdte, kiemelve a szerző őszinteségét, igazságszeretetét és konokságát, melynek jó példája a címadó, a nemzetpusztulás vízióját különös erővel megfogalmazó vers. Erről, ennek felkavaró erejéről hangzott el a bon mot az egyik résztvevő szájából: olyan káromlás, melyből akár katedrális is építhető. Alapmotívuma Albert szerint megtalálható már Czegő első, 1966-ban az Igaz Szóban megjelent versében is, s a mostani kötet záróverse is ezt fogalmazza újra. Albert szerint Czegő hitvallása változatlan: annyi gond és baj érte e népet, hogy költészetének, irodalmának első rendű feladata égető társadalmi kérdéseinek is hangot adnia, az igazságkeresés szenvedélyének élnie, melyet költészetünk az Ómagyar Mária siralom óta töretlenül vállal, s Czegő reményt tápláló törekvésében is e tradícióhoz csatlakozik. A másik bemutatott mű, a Néma lovak az író negyedik regénye. Erdély sorsfordító, 1660–61-es éveibe vezet vissza a cselekmény, egy Kolozsvár közeli magyar falu pusztulásáról szól ama évekből, mikor II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratának kudarca következtében az egész erdélyi had, benne a székely is, tatár fogságba esett, és a fejedelemség népe védtelenül ki volt szolgáltatva a tatár és török hordáknak (miként megtapasztalta azt Illyefalva és Sepsiszentgyörgy népe is ama vérzivataros időkben). Albert Ernő az író jellemteremtő erényeit emelte ki, külön szólva az armalista nemes, valamint a fiatal szerelmespár alakjának életre keltéséről, hangsúlyozva a kötet nyelvi erényeit, melyek igazolni látszanak a szerző ama meggyőződését, miszerint igazi regényt csak költő tud írni. Az ismertető szerint a regény fő gondolata a népi összefogásra buzdítás a felégetett falvak világában, s a tragikus vég ellenére ebben a ma számára is kiutat mutat. Az író nyelvének lírai lendületéről szólva a beszéd ismét a verseskötetre terelődött, Czegő felolvasta a címadó költeményt, benne a mellbevágó sorral: „árpádtalan vonulnak az Árpád-koriak”, s A walesi bárdokból idézve, elítélőleg szólt a „pártos honfivért” ontókról, a magyarok magyarok elleni harcáról, majd megköszönte a részvételt. A résztvevők reakcióiból ítélve az itteni közönség érti a költő nyelvét, azonosulni tud szemléletével, úgyhogy az író naplójegyzeteiben megfogalmazott aggodalma, hogy nem fog-e csalódáshoz, meghasonláshoz vezetni a hazatérés, talán elveszítheti kínzó terhét: ez lévén valóban az ő népe, igazi befogadó közege, visszatelepedését megértő és értékelő olvasóközönsége. B. Kovács András Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. október 10.Anyanyelvünk sorvadása ellenNyelvhasználati furcsaságokra hívja fel a figyelmemet ismerősöm, aki annak idején Kolozsváron megélte már egyszer, hogy ott a magyar nyelv alól úgyszólván kifutott a talaj. Nem kell magyaráznia, tudom, miről van szó. Gyermekkoromat a kincses városban még kimondottan kétnyelvű környezetben töltöttem. Aztán a román fokozatosan fölénybe került a hivatali nyelvhasználat egyoldalúsága miatt az utcán és a mindennapi érintkezésben is, s mire a hatvanas években a románság számbeli bevándorlása, szaporodása révén utolérte, majd meghaladta a magyarság lélekszámát, nyelvünk használatának visszaszorulása már feltartóztathatatlanná vált, amit az állampárti elnyomás abszurditásig felfokozott. Másik ismerősöm a mai „polgári” Marosvásárhelyen tapasztalta megdöbbenten, hogy ott már eleve románul szólnak egymáshoz az idegenek, és csak akkor váltanak át, ha hangsúlyból, más jelekből kiderül, hogy partnerük szintén magyar. Az illető meséli, hogy amolyan utcai tesztnek vetette alá a szembejövőket, és magyarul köszönt rájuk. Tízből öt-hat magyarul viszonozta, tehát az utcán még mindig fele-fele az arány, miként azt különben a népszámlálási adatok is tükrözik, de a köztereken már egyértelmű az egyik nyelv fölénye, és a másik használati köre folyamatosan szűkül. Hogy meddig, azt a vegyes vidékekről már alaposan leírták, az anyanyelv visszaszorul a családba, ezt követően amolyan konyhanyelvi elsilányosodáson esik át, és fokozatosan elsorvad, míg a vegyes házasságokban, iskolákban stb. végleg ki nem huny. Mindezt azért bocsátottam előre, mert téved, aki azt gondolja, hogy a Székelyföldnek eme általunk többségben lakott vidékein nem figyelhetők meg hasonló jelenségek, noha a lakossági arányszámok egyelőre nekünk kedveznek. Nagyáruházban, bárban, telefonos üzletekben tapasztalhatjuk, hogy sajátos hangsúlyú „poftim!”-mal kérik ki maguknak némely alkalmazottak, hogy hozzájuk magyarul szóljunk, máskor a magyar szóra románul felel az illető, holott nem egy esetben beigazolódott már, hogy akár magyarul is válaszolhatna, mert ismeri nyelvünket. Az „Igen, tessék!” mozgalomra pontosan Marosvásárhelyen az Auchan Áruházban láttam követendő példát, Kolozsváron is kísérleteznek vele, s nem véletlenül épp ezekben a városokban. Én úgy gondolom, nálunk is szükség lenne rá. És még valamire, ami szintén rajtunk, fogyasztókon, vásárlókon, ügyes-bajos dolgainkat hivatalokban intézőkön múlik: hozzáállásunkon. Szóljunk mindenütt magyarul, és éreztessük, hogy ez természetes ebben a környezetben. A nyelv csak ha használják, nem sorvad el, e nyelvi komfort minket megillet saját környezetünkben, s az udvarias átváltást a másik nyelvre is csak az érdemli meg, aki alkalmazottként az ügyféllel szembeni udvariasságot – a nyelvi udvariasságot is – munkahelyi kötelességének tekinti. B. Kovács András Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. október 19.Autonómiák a világbanA székelység autonómiatörekvései mindennek, csak épp kivételesnek nem nevezhetők – erről győződhet meg bárki, aki az idevágó nemzetközi statisztikákat szemügyre veszi. 2009-es kimutatás szerint a világ 20 államában létezett 61 autonóm státussal rendelkező terület, amelyet jogállami keretek között demokratikusan igazgatnak. A jogállamiság tehát fontos előfeltétel, s ha Románia jogállamként kíván létezni a továbbiakban, akkor semmiképp sem tehet olyat, mint Titus Corlățean külügyminiszter minap a Bánságban, ahol egy vegyes lakosságú község szlovák lakosait agyba-főbe dicsérte, mert szerinte a román kisebbségpolitika nagyvonalúságáról állít ki átmenő bizonyítványt, sőt, díszoklevelet mindaz, ami ott az együttélésben megnyilvánul. A riporterek még nyíltabban fogalmaztak: némely szlovákok román voltát nevezték példaszerűnek. A törpekisebbségek és az elszórványosodott népcsoportok ilyetén felkarolása régi gyakorlata a román politikának, pontosan be nem vallható céljai elfedésére szolgál az, ahogy őket a népi-nemzetrészi igényekkel fellépő erdélyi magyarsággal szembeállítja. E fogást ma kiforrottabbnak nevezhető államok is kipróbálták saját múltjukban – és ma mit látunk, miről számolnak be a statisztikák? A világ fent említett kisebbségi autonóm területeinek össznépessége ma meghaladja a nyolc és fél milliót, bár létrejöttükhöz rendszerint hosszadalmas, békés és nem békés eszközökhöz folyamodó küzdelem vezetett. A nemzetközi kimutatások e területi autonómiák mellett számos olyan példát is számba vesznek a világ további államaiban – Közép- és Délkelet-Ázsiában, így Kínában, az Orosz Föderációban, Új-Zélandon és Ausztráliában, valamint Észak- és Dél-Amerikában –, ahol a törzsi önkormányzatiság feltételeinek megteremtésével kísérlik meg a bennszülött népek kultúrájának megmentését, a többség és a kisebbségi népcsoport életének méltányos egybehangolását. A székelységet és az erdélyi magyarságot több illeti meg, s egy jogállamban ennek mára kitaposott útja van. Szövetségesekre is méltán számíthatunk, ha egy másik adatot is társítunk a fentiekhez: a világ ma elismert, körülbelül kétszáz állama közül mindössze harminc tekinthető etnokulturálisan homogénnek. Mindenütt másutt felmerül a népcsoportok önállósulási igénye. A kisebbségi önrendelkezés szükségszerű volta tehát olyan világprobléma, amelynek kezelése nemzetközi kényszerhelyzetből is fakad. B. Kovács András Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. október 22.Botcsinálta kalandorokról (B. Kovács András kilencedik könyve)B. Kovács András, lapunk munkatársa tegnap este a kézdivásárhelyi Vigadóban mutatta be az érdeklődőknek a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában az Emberek – életek sorozatban megjelent legújabb, Botcsinálta kalandorok című könyvét. Az Erdélyi vendégmunkások szerte a nagyvilágban alcímet viselő kötet a szerző 1986 és 2011 között, zömében székelyföldi vendégmunkásokkal készített vallomásos, mélyinterjúit tartalmazza. A tegnapi eseményen a szerző – bevezetőként – harmincöt éves riporteri pályafutását foglalta össze, majd könyvét ismertette. Elmondta, igyekszik mindig fajsúlyos témákra összpontosítani, s könyvének címéül azért választotta a Botcsinálta kalandorokat, mivel szerinte riportalanyai nem kalandra vágytak, hanem pénzt akartak keresni. B. Kovács András interjúkötetét legolvasmányosabb könyvének nevezte. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. október 23.Szellemi irányítója volt az 1956-os forradalomnakA marosvásárhelyi Dudás József mártírhalála Az 1956-os magyarországi forradalom szelleme a szétszaggatott nemzetrészek magyarságát is magával ragadta. Itt, a Székelyföldön volt a legnagyobb támogatása a változást ígérő eszméknek, a megtorlás áldozatainak száma is ezt bizonyítja. De voltak, akik Pesten harcoltak. Közülük kiemelkedik a mártírhalált halt Dudás József szerepe. Eörsi László és Tófalvi Zoltán írásai alapján készített összeállítást Dudás Annamária. Dudás József 1956. október 27-én beszédet tartott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Október 29-én létrehozta a II. Kerületi Nemzeti Bizottmányt; 25 pontos programja a pillanatnyi helyzetben radikálisnak számított. Október 29-én 11-kor a tanácsháza nagytermében, 4-500 fővel a Nemzeti Bizottmány megválasztásakor Dudás bizonyult a legfelkészültebbnek, legszuggesztívebbnek. Vázolta a saját 25 pontos programját és a szintén általa elkészített felhívást. Legfontosabb követelései: a Biztonsági Tanács küldjön fegyverszüneti bizottságot Magyarországra, valamint anyagi és szükség esetén katonai segítséget is, és ismerje el "hadviselő" félnek a Bizottmányt; ideiglenes kormány felállítása illetőleg szabadságharcosok és a Bizottmány tagjaiból; a Varsói Szerződés felmondása, a szovjetek kivonulása; semlegesség Ausztria mintájára; az ÁVH azonnali leszerelése – ezt ekkorra már bejelentette a kormány; diákparlament, munkás-, paraszt- és katonatanácsok létrehozása, szabad be- és kiutazás; teljes lelkiismereti, vallás-, sajtó- és gyülekezési szabadság; többpártrendszer. A 25. pont szerint a "jelen határozatot" elküldik az ENSZ valamennyi tagállamának és a magyar politikai vezetőknek. Felhívásában pedig a Bizottmány létrehozásának fontosságát hangsúlyozta – mivel az országban működő különböző forradalmi erőknek nincs központi szervük, a Bizottmány egyrészt átvenné a szétzilálódott közigazgatás szerepét, másfelől továbbfejlődve, terjeszkedve hatékonyan közreműködne az ország politikai és társadalmi berendezkedésének átalakításában. A kormányzat pedig nyilvánvalóan csak egy ilyen csúcsszervezettel látná értelmét tárgyalásba bocsátkozni. Ezért a Bizottmány november 1-jén a Sportcsarnokban a forradalmi küldöttek országos kongresszusának összehívását kezdeményezte, csakis tiszta múltú delegáltak részvételével, tehát a Horthy- és a Rákosi-rendszer kiszolgálóinak teljes kizárásával. Arra kérte a forradalmi szerveket, hogy a II. kerületi tanácsházán székelő Bizottmánnyal azonnal vegyék fel a kapcsolatot a napirend és a javaslatok kidolgozásának tárgyában. A Bizottmány elnöke Dudás lett, vele együtt 32 tagot választottak meg, köztük a tanács korábbi tisztviselőit – akik között MDP-tag is akadt –, papokat, kisiparosokat, értelmiségieket és néhány munkást. Dudás ezután programpontjainak és felhívásának kinyomtatására koncentrált, és valószínűleg ekkor gondolt először arra, hogy lapot indít. A mintegy 50 ezer példányban megjelenő orgánum, amely a forradalom története és Dudás sorsa szempontjából is fontos, a Magyar Nemzeti Bizottmány lapjaként jelent meg. Már az első szám szalagcíme óriási visszhangot váltott ki, ismételhetetlenül a legnagyobbat: Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt. Ez így jóval kihívóbb volt, mint a 25 pontos program. Még ugyanezen a napon, délután megjelent a lap második, szintén kétoldalas száma, ezúttal már 50-100 ezer példányban. A szalagcím változtatása a legfeltűnőbb – A koalíciós kormányt sem fogadjuk el –, amelyet, bár megkésve, a kormány 28-ai átalakítása indokolt. Egy nap alatt Dudás a politikai vezetés szemében jelentős szereplővé emelkedett. Október 29-én Nagy Imre még nem fogadta, mert úgy tűnt, hogy csak egyike a számos forradalmi szervezet vezetőinek. Másnap, amikor már az utcán volt a Függetlenség, amely programmal állt elő, és bármelyik lapnál jóval élesebben, nyersebb stílusban bírálta a kormányt, megváltozott a helyzet. Most már a kormány a független sajtóval rendelkező, komoly politikai és fegyveres bázist sejtető Bizottmány vezetőjét a forradalom egyik kiemelten fontos szereplőjének és egyben legfőbb ellenzékének látta, akivel tárgyalóasztalhoz kell ülni. Hogy egyidejűleg a többi forradalmi szervezet álláspontját is megismerhessék, Nagy Imre titkárságáról Dudást arra kérték, hogy más bizottságokat is hívjon meg a tanácskozásra. A parlamenti küldöttségben Dudáson és emberein kívül a "recskiek" és az Értelmiségi Bizottság képviselői vettek részt. Érdemi közös döntés nem született, csak az, hogy a találkozóról közleményt tettek közzé a rádióban és az újságokban. Este, nyolc óra előtt tíz perccel – majd nyolc perc múlva – hangzott el a Kossuth Rádióban a közlemény: "Mai napon, 1956. október 30-án délután hat órakor tárgyalások indultak meg Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és a felkelő szabadságharcos erők képviselői, továbbá a forradalmi értelmiség és a diákság képviselői között. A fegyveres felkelő szabadságharcos erők nevében Dudás József, a Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke előterjesztése alapján a tárgyalások kedvező légkörben folynak, és a felkelők javaslatait Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke a kormány elé terjeszti." Dudás politikai pályafutása ekkor zenitjére érkezett. Önálló újságot jelentetett meg, fegyveres erővel rendelkezett, tárgyalt Nagy Imre kormányfővel, amiről rádióközleményt sugároztak, majd amit több napilap is ismertetett. Igen rövid időn belül országosan ismertté vált, de még a külföldi sajtó érdeklődését is felkeltette. A harcok alatt Marton György néhány fegyveressel fogolyként szállíttatta vissza Dudást. Kovács András felelősségre vonta a legutóbb kiadott parancsaiért, amelyek a barikádok lebontására és az ellenállás megszüntetésére szólítottak fel, sőt közölte vele, hogy letartóztatja a forradalom elárulásáért. Majd kijelentette, hogy Dudás folytathatja lapszerkesztői tevékenységét, de csak felügyelet alatt, és ha ellenszegül, a "legrosszabbra" számíthat. Így két napon belül harmadszorra tartóztatták le. Október 30-án délelőtt a szovjet Különleges Hadtest megbízott törzsfőnökével, Malasenko ezredessel tárgyalt. Igyekezett elérni, hogy a szovjetek Nagy Imre ellenében őt ismerjék el a legfőbb magyar politikai és katonai hatalom birtokosának. Délután a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottmányának közvetítése révén tárgyalt Nagy Imrével, de konkrétan nem állapodtak meg semmiben. Október 31-én a Dunántúli Nemzeti Tanács elnökének, Szigethy Attilának ajánlott személyes küldöttjén keresztül együttműködést, akár közös ellenkormány alakítását, amit Szigethy határozottan visszautasított. Arról értesült, hogy november 21-én Kádár a Parlamentben tárgyal a munkástanácsok és a nemzeti bizottságok vezetőivel, és őt is várja. Önként besétált a kelepcébe – belépve a Parlament épületébe, a szovjet elhárítótisztek azonnal letartóztatták. November 30-án Malenkov vezetésével a szovjet vezetők találkoztak Kádárékkal, és "egyetértettek" abban, hogy 6-8 "veszélyes ellenforradalmárt" el kell ítélni. Köztük volt Dudás is, aki a fogságában így foglalta össze a forradalomról és saját szerepéről alkotott véleményét: "A forradalom oka a Rákosi–Gerő-klikk hibás politikája volt, szervezetlenül, spontán tört ki [...] Ebben a zűrzavarban a rend helyreállítása a forradalmi erények fenntartásával a kormánynak nem sikerült, így tehát mások sem dolgozhattak teljes eredménnyel – én sem. Az idő összesen 5 nap volt, az események egymásra torlódtak [...], ilyen körülmények között avatkoztam bele az események menetébe, be kell vallanom kevés eredménnyel, de sok jó szándékkal, és a sok jó szándék közül annyi meg is valósult, hogy nem voltak fosztogatások, a forradalmi erők fölényben voltak a reakcióval szemben, és én nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy a forradalmi erőkkel haladtam, a visszahúzók ellen írtam az újságot, és fejtettem ki tevékenységemet. Ezalatt az 5 nap alatt is, mint egész életemben, mint népem hű fia, ha kevés tehetséggel is, de a demokráciáért és a szocialista vívmányok fejlesztéséért harcoltam." Szabó Jánossal, a Széna téri felkelők parancsnokával együtt került a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának különtanácsa elé. Dudás a tárgyaláson és a kérvényeiben egyaránt cáfolta a tényeket gyakorta eltorzító vádakat, olykor igyekezett taktikázni is. Az utolsó szó jogán azonban már inkább támadott, mint védekezett: "A lelkiismeretem tiszta volt, futhattam volna Nyugatra, vagy elbújhattam volna. [...] Nem vágytam a hatalomra. Ha meg kell halnom, a magyar szabadságért halok meg, ha amit én tettem, az ellenforradalom és nem forradalmi tett volt. Egy jottányit sem engedtem a szocializmus vívmányaiból. A nemzetközi helyzet is úgy alakult a szuezi kérdéssel, hogy Magyarország helyzete sem alakulhatott másképp. Hiszek a magyar dolgozó nép életerejében, elszántságában. Az én elítélésem az ellenforradalom felmentését jelenti. Egyben a tisztességes dolgozók proletár társadalmának a megrovását." Január 14-én a bíróság halálos ítéletet hirdetett. Az indoklás szerint minősíthetetlen, uszító hangnemű írások jelentek meg lapjában, amelyek alkalmasak az indulatok felkorbácsolására; államhatalmi szerveknek utasítást adott, az ő jogkörükbe tartozó intézkedéseket valósított meg azzal, hogy 25 pontjában a kormány megkerülésével az ENSZ-hez fordult, felmondta a Varsói Szerződést; emellett a fegyveresekre vonatkozó követelések az anarchiát segítették elő. Hosszasan olvasták a fejére, hogy az embereket félrevezette a nem létező Országos Bizottmánnyal. "...elsősorban szellemi irányítója volt a forradalomnak [ekkor még így hívták], és a félrevezetett tömegek tevékenységéért, a sztrájkokért, a népítéletekért, a fegyveres bandák gyilkosságáért és fosztogatásaiért közvetlen felelősség terheli." Kegyelmi kérvényét még aznap, szótöbbséggel elutasították. Fellebbezésre lehetőség nem volt. Január 19-én végrehajtották az ítéletet. Dudás József 1912–1957 1912-ben született Marosvásárhelyen négygyermekes munkáscsaládban. Ipari tanulóként 1926-ban kapcsolódott be a munkásmozgalomba. Belépett a KIMSZ-be, de a szervezet nem sokáig állta a hatósági zaklatásokat. 1932- ben Dudás részt vett az újjászervezésében, és még ebben az évben bevonták a RKP-ba. Sztrájkokban, tüntetéseken vett részt; az 1934-es általános sztrájk szervezése miatt már sokadszorra tartóztatták le Temesváron, de ezúttal kilenc és fél éves börtönbüntetést róttak ki rá. Ebből 1939-ig öt és felet töltött le Doftanában. 1940-ben Budapestre költözött, és oklevél nélküli gépészmérnökként dolgozott. 1944-től részt vett az antifasiszta mozgalomban. A Magyar Hazafiak Szabadság Szövetségének egyik szervezője és vezetője volt. Kapcsolatba került a Magyar Front szervezeteivel, vezetőivel, többek között a kommunista Rajk Lászlóval, Kállai Gyulával, illetőleg a kisgazda Tildy Zoltánnal, Csorba Jánossal. Dudás szervezői munkát végzett, és közvetített a csoportok között. Ezzel párhuzamosan a munkásmozgalomba is visszatért – érintkezésbe lépett a Demény- frakcióval is. Tagja lett az 1944. szeptember 22-én induló delegációnak, amely Moszkvában folytatott fegyverszüneti tárgyalást. Visszatérve Dudás megsebesült, de továbbra is részt vett az antifasiszta küzdelmekben. A Magyar Nemzeti Felszabadító Bizottság tagjává választották. A Demény–Weisshaus-frakcióhoz csatlakozott, amely támogatta a 12 pontos programot, ellentétben az MKP központjával. Ekkoriban egyre közelebb került a FKgP-hoz, és megbízták a párt munkástagozatának létrehozásával. A párt listáján indult a fővárosi törvényhatósági választáson, majd a végrehajtó testület tagja lett. Felvette a kapcsolatot Arany Bálinttal, a Magyar Testvéri Közösség egyik vezetőjével, akit szintén az ellenállásból ismert. Dudás eljárt a Közösség üléseire, miként Arany is a Demény–Weisshaus-frakció találkozóira, ahol röplapokat is terjesztettek. Mindez nem kerülte el az állambiztonságiak figyelmét, és 1947. január elején a szervek letartóztatták, majd három hónap múlva internálták. 1948 májusában Rajk László azonban intézkedett volt harcostársa ügyében – közbenjárására megszüntették Dudás ellen az eljárást és szabadlábra helyezték. Ám néhány hónappal később ismét internálták, ezúttal Kistarcsára, majd Recskre. A kényszerítő eszközök hatására az a vád körvonalazódott ellene, hogy még 1931-ben a Siguranca beszervezte. 1951-ben a román államvédelem kérésére kiadták, hogy állítólagos besúgói tevékenységét kivizsgálják, de bizonyítékok hiányában 1954-ben visszaadták Magyarországnak. Amnesztiában részesítették és rehabilitálták. 1956-ig nem politizált. Megnősült, technikusként egy fő- és két mellékállásban dolgozott. Népújság (Marosvásárhely) 2013. november 2.Egy államférfi, akinek példáján négyszáz év múltán is okulhatunkBethlen Gábor: a fejedelem, aki nemcsak szeretett, tudott is uralkodni 400 éve választották Erdély fejedelmévé Bethlen Gábort, aki egy évtized leforgása alatt európai jelentőségűvé emelte kifosztottan megörökölt kis országát. Politikai, diplomáciai megvalósításai négy évszázad távlatából is elismerésre méltóak, mi több, példamutatóak lehetnek a ma közszereplője számára. Összeállításunkban Bethlen korának három neves kutatója elemzi és értékeli a jövőbe látó, tehetséges államférfi tevékenységét, aki uralkodásával a fejedelemség történelmének egy olyan időszakát teremtette meg, amelyre ma is szeretünk hivatkozni: Erdély aranykorát. Bethlen megvalósításairól R. Várkonyi Ágnes professzort, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagját, Oborni Terézt, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének főmunkatársát, az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszékének habilitált docensét, valamint Kovács Andrást, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem művészettörténet professzorát, az MTA külső tagját kérdeztük. – Miért tartotta fontosnak, és hogyan vezette fel Erdélyt Európa színterére Bethlen Gábor? R. Várkonyi Ágnes: – A fejedelem tudatában volt annak, hogy Erdély csak európai jelenlétében tudja önállóságát biztosítani. Bekapcsolódott a nagy európai küzdelmekbe, és létrehozott egy konföderációt, amelynek értelmében a cseh, morva, a sziléziai és a magyar rendek közösen léptek volna fel a harmincéves háborút lezáró békeszerződések feltételeinek kidolgozásában, és közös fizetőeszközzel is rendelkeztek volna. A szövetség nem valósult ugyan meg a csehek fehérhegyi veresége folytán, de a Közép-Európában gondolkodó Bethlen a továbbiakban is kapcsolatot igyekezett teremteni a szomszéd államokkal. 1626-ban Bethlen belépett az Anglia, Dánia és Hollandia által előkészített Hágai szövetségbe, hogy az osztrák és spanyol Habsburgok túltengő hatalmával szemben az európai egyensúlyt biztosítsák. A koalíció megszűnt, de Bethlen törekvései nem voltak eredménytelenek, mivel a háborút lezáró békébe Erdélyt is belefoglalták. – Milyen elméleti felkészültséggel rendelkezett a fejedelem? – A régi irodalom véleménye Bethlenről, miszerint ösztönös politikus volt, nem helytálló. Tizenkét éves volt, amikor bekerült Báthory Zsigmond itáliai műveltséggel áthatott udvarába, járt Prágában, ahol Rudolf császár egy közép-európai művészeti központot alakított ki, és a pozsonyi országgyűlésben 1609-ben. Nagyon szerette a könyveket, köteteit hadjárataira is magával vitette, bevezette a politikai levél műfaját. Gyönyörű könyvtárat hozott létre Gyulafehérváron, ismerte kora abszolutista államelméletét. Korszerű államberendezésének alapvető ismérve volt a jól működő kormányzat, a fizetett hadsereg, a merkantilista gazdaságpolitika. Felismerte, hogy egy ország gazdasága abban az esetben működik jól, ha az emberek jó viszonyban vannak egymással. Befogadta Erdélybe az anabaptistákat, és a zsidókat is. Folytatta és továbbfejlesztette az erdélyi toleráns valláspolitikát, visszafogadta a jezsuitákat, méltányolva az oktatásban elért eredményeiket. Nagyon fontosnak tartotta, hogy országának jól képzett fiatalsága legyen, Erdély jövőjének kiépítésén munkálkodott. Egyszerre lenni rókának és oroszlánnak – Hogyan jellemezné Bethlen Gábor államférfiúi tevékenységét? Oborni Teréz: – Bethlen Gábort Erdély legnagyobb fejedelmének nevezném. Uralkodásával egy olyan aranykor érkezett el, amelyet nem véletlenül minősítünk annak. Gazdasági, anyagi sikereket ért el, békés éveket biztosított Erdély lakossága számára. Külföldi szereplése nem volt teljes mértékben sikeres, de Erdély az ő uralkodói zsenijének köszönhetően emelkedett az európai országok színterére; kiváltképpen az európai protestáns országok tekintették egyenrangú félnek azt a fejedelemséget, amely a Mohács utáni évtizedekben kényszerből, a szultáni nyomás folytán jött létre. – Melyek voltak Bethlen legkiemelkedőbb tulajdonságai? – Mindenekelőtt gyors észjárását, helyzetfelismerő képességét emelném ki: a körülményeket figyelembe véve, rendkívüli rugalmassággal tudott változtatni lépésein. A nagyravágyás és ambíció mellett jellemezte az önmérséklet is. A politikában kifejezetten előnyére vált a realitások érzelemmentes megvizsgálásának képessége, a tudatosság. Rugalmassága ugyanakkor soha nem vezetett elveinek feladásához. Kormányzási módszereiben a rendkívüli szigort és elszámoltatást alkalmazta. Magánéletében, udvarában a zenekedvelő Bethlen nem bizonyult szigorú, szikár embernek: szerette az állatokat – nagy szeretettel viszonyult névről is ismert kutyáihoz, lovaihoz. Kifejezetten szerelmi házasságot kötött Károlyi Zsuzsannával, és több elemzés szerint második feleségébe, Brandenburgi Katalinba is beleszeretett. Összetett személyiség volt, akinek képességei az államférfi minősítést teljes mértékben kiérdemlik. – Mit tanulhatna a ma embere, egy közéleti szereplő a nagy fejedelemtől? – Elsősorban a távlatokban való gondolkodást, ami az erdélyi politikai életben egyébként szerintem jelen van, talán jobban is, mint másutt. Másrészt, a tudomány, a művészetek, az oktatás pártolásának fontosságát. Követhetnénk nagyvonalúságának példáját is; amint Bethlen írja, „senki ne keresse a maga privátumját”, hanem nagyobb célok érdekében vesse be tehetségét. Talán bizarr a gondolat, de Bethlen napjainkban is ragyogó politikus lenne. Amint Kemény János megjegyzi, „emberi gyengeségektől ő sem volt mentes”, de sokoldalú, tehetséges személyiség volt. Diplomáciai lépéseit a korabeli németalföldi, angliai sajtóban nemegyszer ellenségesen ítélték meg: „rókának”, „oroszlánnak” nevezték. Ugyanakkor, a korabeli politikai irodalom szerint a fejedelemnek egyszerre kell ravasznak, bátornak és ügyesnek lennie – ő ennek teljesen megfelelt, ezért ellenfelei kiismerhetetlennek tekintették. Rugalmasság és az elvekhez való ragaszkodás – Milyen szempontoknak megfelelően szervezte újjá az erdélyi kormányzatot? – Bethlen alapvető változtatásokat nem eszközölt, de megszigorította minden kormányzati intézmény működését, pontosabb elszámolásra kényszerítette. Szükség esetén megbízható, szigorúan ellenőrzött személyeket nevezett ki egy-egy kormányzati ág irányítására. Nagy felismerése és újítása volt, hogy „árus emberektől gazdagodik az ország”. Újító, kreatív ötleteit koncentrált, erős fejedelmi hatalommal tudta véghezvinni. Korabeli források szerint kedvére való volt az uralkodás, és igen szerencsés módon ez tehetséggel is párosult. – Melyek voltak az elvek, amelyekből országa érvényesülése tekintetében nem engedett? – Bethlen uralkodói tehetsége talán abban tudott legjobban kibontakozni, hogy két nagyhatalom szorításában miként őrizte meg Erdély önállóságát. Minden politikusi és diplomáciai tehetségét országa megtartására használta, amelyet egy levelében „birodalmacskának” nevezett. Zseniális volt a diplomáciai hadviselésben: bár Erdély a Porta vazallusállama volt, mint maga is írja, „ellenség lova lába nem taposta a haza földjét” amíg uralkodott. Sikeresek voltak igyekezetei, hogy török hadjáratok ne vezessenek Erdélyen keresztül, hogy azokban magyar hadak ne, vagy csak formálisan vegyenek részt. 1615-re kiegyezett a Habsburg magyar királlyal, II. Mátyással, erről az oldalról is biztosítva saját országát. Megfelelő kompromisszumkészséget tanúsított, hogy béke és nyugalom legyen az országban, de alapelveit nem adta fel. A nagyszombati egyezséghez vezető tárgyalások során például a Habsburg udvar erősen követelte Váradot és a hozzá tartozó részeket, de ezeket nem adta át. Példaadó eredményei uralkodásának minden egyes részletében megmutatkoztak. Hogyan tette mindezt? Nem tudjuk... Négyszáz év távlatából csodálkozva szemléljük, hogy mire volt képes a fejedelem néhány megbízható embere segítségével. Az Erdélyi Fejedelemség legfényesebb korszaka – Művelődéstörténeti és művészettörténeti szempontból hogyan értékelhetőek Bethlen Gábor megvalósításai? Kovács András: – Bethlen Gábor uralkodása az Erdélyi Fejedelemség közel másfél évszázados történetének a legragyogóbb korszaka. Erdély történetével kapcsolatos mai képünket a rendelkezésünkre álló források határozzák meg. Annak ellenére, hogy a 16. századra vonatkozóan nagyon sok esetben csupán feltevésekre támaszkodhatunk, a 17. század második felének kiadatlan forrásait pedig még alig ismerjük, határozottan állítom, hogy az a tizenhat esztendő, ami a „nagy fejedelem” uralkodását jelenti, a legfényesebb korszaka volt ennek az államocskának. A kérdéséhez igazodva, nagyarányú megújulást jelez másfél évtizednek a mai szemlélő számára elképzelhetetlen pusztításai után az ország művelődésében és művészetében elengedhetetlen gondolkodó emberek, értelmiségiek viszonylagos sokaságának az újratermelődése, az idegenből érkezett értelmiségieknek, művészeknek a jelenléte. Ők az Európa-szerte a protestantizmus védelmezőjeként és toleranciájáról (ez nagyon nagy szó a harmincéves háború idején) ismert fejedelem hívására érkeztek, és az általa kínált lehetőségek és jelentős anyagi juttatások csábították őket e félelmetesen távoli, a törökök közelsége miatt veszélyesnek tekintett végvidékére a korabeli latin Európának. – Milyen helyet foglalnak el a fejedelem építkezései Erdély késő reneszánsz építészetében? – A késő reneszánsz Európának ezeken a tájain sokkal hosszabb életű volt, mint a 17. század elején már a barokk művészetet alakító Itáliában. A fejedelmi reprezentáció nyelve itt nálunk továbbra is a késő reneszánsz maradt. Bethen Gábor akaratából épülnek fel Erdély legjelentősebb reneszánsz kastélyai, Alvincen, Váradon (a fejedelmi palota), Radnóton és Balázsfalván. Ezeknek nyomán, ezek mintájára, hihetőleg a fejedelem udvari építészének, a vernai (Como) Giacomo Restinek tervei szerint épülnek meg a fejedelem főembereinek (a fejedelemség kormányzásában főszerepet vállaló elit tagjainak) a rezidenciái Aranyosmedgyesen (Lónyai Zsigmond), Fehéregyházán (Haller István), Gyergyószárhegyen (Lázár István), Csíkszeredában (Mikó Ferenc), Szentdemeteren (Balási Ferenc). Az itáliai késő reneszánsz építészetben kidolgozott, tiszteletet parancsoló bástyákat utánzó saroktornyokkal alakított belsőudvaros épülettípusról van szó, amely Erdélyben is az új, korszerű életforma elterjedését jelezve váltja fel a 2–3 helyiségből álló korábbi lakóépületeket. – Milyen mértékben sikerült Bethlen Gábornak megvalósítania a fejedelmi székváros kiépítését? Milyen hozadékai vannak elképzeléseinek elődeihez képest? – A püspöki palotából a 16. században kialakított gyulafehérvári fejedelmi palotában 1603-ban, két ostrom és tűzvész után mintegy tíz lakható helyiség maradt. Báthory Gábor úgy próbált segíteni ezen, hogy csalárd módon elfoglalta Nagyszebent. Utóda, Bethlen Gábor fejedelem uralkodása alatt az eredetileg egyetlen belső udvart kerítő épületegyüttest két további udvarral toldották ki, s létrehozták az emeletes, mintegy 200 m hosszúságú, lényegében ma is álló, egységes főhomlokzatot a szintén helyreállított, udvari templom gyanánt használt székesegyház szomszédságában. A vár déli oldalán megépítettek két hatalmas olaszbástyát (ezek a 120 méteres homlokfalú monstrumok egy évtized alatt épültek meg), egyet a fejedelem, a másikat a szász székek költségén. Földbe süllyesztett cserépcsövekből összeállított több kilométer hosszú vízvezeték szállította a külvárosba, a várba és a palota csorgóiba a nyugati szőlőhegyek forrásainak egészséges vizét. Újraindíttatta Erdély legnagyobb manufaktúrájának, a gyulafehérvári ágyúöntőháznak a működését, s 1629-ben 24 újonnan öntött ágyú alá készültek lafettát építeni. A falakon belüli várost romjaiból újjáépíttette, és a megújult székváros díszeként megépült a Collegium Academicum ma is álló, Európának ezen a részén kivételesen igényes épülete, amelyben a fejedelem által meghívott híres német professzorok oktatták az ifjúságot. – Milyen üzenetet hordozhat a fejedelem tevékenysége, eszmerendszere a mai erdélyi ember számára? – A 16–17. századforduló mérhetetlenül nagy pusztulásai után Bethlen Gábor fejedelem mutatott utat a polgárháborúban kivérzett erdélyi társadalomnak a kibontakozás felé: ez az út pedig a békés munka, építés, tanulás irányába vezetett. Erdély négy évszázaddal ezelőtt megválasztott, azóta sem feledett nagy fejedelmét én a társadalmi összefogást támogató kiegyensúlyozottság, a lehetőségeket bölcsen mérlegelő tettrekészség, az előrelátás és a jövő számára építkező derűlátás példájaként állítanám honfitársaim elé. Zay Éva Szabadság (Kolozsvár) 2013. november 8.Értünk emelnek szótAz erdélyi magyarságnak igazán nincs miért véka alá rejtenie, hogy a mai magyar kormánykoalíció által kidolgozott új nemzetstratégiával alapvetően elégedett. Nem a tegnap, hanem legalább húsz, sőt hetven-valahány éve várja el az erdélyi nemzetrész, hogy elismerjék ebbeli minőségét, és hogy az ebből fakadó kötelezettségeket az anyaország nyíltan vállalja és gyakorlatilag teljesítse. Igazán nem újdonság, ma már külön bizonyítani sem kell, a határon túliaknak, a nagyhatalmi erőszakkal elszakított nemzetrészeknek sanyarú sors jutott ki 1919 után, s noha a többségi állam részéről a bánásmód nem mindig volt egyformán mostoha, végső soron a dolgok mindig oda alakultak, hogy az utódállamok saját nemzetállamuk építésének oltárán beolvasztásra szánták e tömegében magyar voltához ragaszkodó lakosságot. A kisebbségi magyarság belső építkezése, egy-egy utódállami engedmény vagy belátás hozott ugyan eredményeket, de ezekkel a mai jogállami Európában messze nem lehetünk elégedettek. Nyilvánvaló, hogy a jogállam polgári potenciáljához képest a mai valóság messze elmarad attól, ami a teljesebb értékű kollektív és egyéni magyar boldoguláshoz szükséges. A Máért mostani tanácskozásán olyan anyaországi eltökéltség kapott hangot az össznemzeti felelősségvállalás dolgában, amit üdvözölnünk kell és illik. Az asszimilációmentes léthez mindenképp közelebb vihet minket is, ha az ott bejelentett új tervek jóváhagyásáról döntenek. Nem lehet titok, hogy ehhez mi történelmi léptékű változásként hamarosan a magyar választásokon leadott voksunkkal is hozzájárulhatunk. A magyar nemzet határok feletti közjogi egyesítése bizonyára visszaigazolja majd, hogy hangunkat ezentúl a magyar országgyűlésben is hallatni kívánjuk, és olyan állandó képviseletre vágyunk ott, mely belső önrendelkezésünk kiépítésében is támaszunkul szolgálhat. Romániának és Erdélynek is olyan multikulturális európai régióvá kell változnia, melyben minden nép és nemzet, valamint nemzetrész megkapja az őt megillető jogi szabadságot, s melyben leszámolhatunk egy legalább két évszázados viszálykeltés átkos örökségével. B. Kovács András Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. november 12.Új kiindulópont a székely honépítésben (Dél-Tirol és a székelyek)Az olaszországi dél-tiroli példa találó kiindulópontnak tűnik a beígért új székelyföldi autonómiatervezet számára, melyet – vezetőinek nyilatkozata szerint – hamarosan nyilvánosságra kíván hozni az RMDSZ. Olaszországnak ez az autonóm, német többség által lakott provinciája ugyanis nagyon sok adottságában hasonlít a mi délkelet-erdélyi részeinkhez, melyek saját népi és önigazgatási igényeiről oly látványosan tett nemrég tanúságot százezernél több békés tüntető a nagy menetelés napján, október 27-én, mely minden hatósági statisztikai hamisítási kísérlet ellenére nyilvánvalóvá és cáfolhatatlanná tette, hogy a saját ügyeit irányító Székelyföld terve igenis népi támogatást élvező legátfogóbb törekvése népcsoportunknak. Minket az alábbiakban és az elkövetkező jegyzetsorozatban főleg a dél-tiroli autonóm provincia működésének mikéntje érdekel, s azok az elvek, melyekben az egymással az 1919-től 1971-ig tartó vitákban a meglehetősen éles ellentéteket felvállaló felek – a dél-tiroliak, Olaszország, Ausztria mint védhatalom – nemzetközi közvetítéssel végül megegyeztek és be is tartanak. Ennek folytán a dél-tiroli belső önrendelkezési formák kialakításának történetével csak érintőlegesen foglalkozunk, de kár lenne teljesen mellőzni e históriát, ugyanis Székelyföld és Dél-Tirol nemcsak földrajzi és gazdasági adottságaiban, hanem történelmében is meglepően sok mindenben hasonlít. Előre bocsátanánk azonban egy újabb fejleményt, mellyel érdemes az egészet kezdeni. 2006 májusában az örökös olasz szenátor, Francesco Cossiga törvényjavaslatot terjesztett az olasz parlament elé, melyben fel kívánta hatalmazni a régió két autonóm provinciájának – Trentinónak és Bozennek, az egyik olasz, a másik német többségű – választóit, hogy döntsenek afelől, megmaradnak-e az olasz államban, teljes függetlenséget óhajtanak-e, avagy Ausztriához, netán Németországhoz kívánnak-e csatlakozni. Nos, mindenik fél – a szeparatistákat is beleértve – elutasította az indítványt, arra hivatkozva, az az etnikai feszültségek kiújulásának veszélyét rejti magában. A párhuzamok a mi régiónkkal több, mint meglepőek. A túlnyomóan német többségű Dél-Tirol 1919-ig az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, míg Észak- és Kelet-Tirol az anyaországnál maradt, annak az olasz állam és az antant között 1915-ben megkötött titkos egyezségnek eredményeképpen, mellyel Itáliát rávették, hogy az antant oldalán lépjen be az első világháborúba a Központi Hatalmak ellen. Szegény dél-tiroliak a wilsoni elvekre hivatkozva tiltakoztak ugyan a győztesek önkényes döntése ellen, de hiába tették. Olaszország vállalta a mienkhez hasonló kisebbségi szerződés (1921) aláírását, de nem tartotta be azt, Mussolini hatalomra jutása után pedig olyan betelepítésbe kezdett, mely a tartomány eredeti jellegét valóban végveszélybe sodorta. A második világháború után kötött olasz–osztrák szerződés nem bizonyult kielégítő megoldásnak, az olaszok ugyanis ezt követően egy olasz többségű régióba olvasztották be a tulajdonképpeni szűken vett Dél-Tirolt – ugye, ismerős ötlet –, ezzel akarván kijátszani az osztrákokat, ezért újabb harmincvalahány éves tárgyalássorozatra és küzdelemre volt szükség, míg megszületett a kívánt német többségű autonóm provincia: Bozen/Bolzano. Mondom, tanulságai folytán sem rossz a politikusaink által választott kiindulópont. (folytatjuk) B. Kovács András Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. november 14.Új kiindulópont a székely honépítésben – Dél-Tirol és a székelyek (2.)Mussolini által 1923 után szorgalmazott betelepítés – erőltetett iparosítás révén és a hivatalok elolaszosítása után Hitler és a Duce még egy olyan egyezséget is kötött, mely szerint a dél-tiroli németek átköltözhettek Németországba, és e lehetőséggel mintegy 80 ezren éltek az akkori 246 ezerből. Az erdélyi magyarságnak ilyesmiben nem volt része, ámbátor több százezres kivándorlási vesztesége 1919 és 1940, illetve 1945 és 1989 között jórészt a kényszerű kivándorlásnak tulaj- donítható, s ez ma is tart. 1946-ban az ún. Párizsi Szerződésben, melyet Ausztria és Olaszország írt alá, a dél-tiroliaknak nemzetiségi egyenjogúságot ígértek, mi több, autonóm törvényhozói és végrehajtói hatalmat Bolzano/Bozen és Trentino tartományok (provinciák) számára, de a bevezetett gyakorlat nagy csalódást keltett, mivel az olaszok kijátszották az egyezményt. Érdemes odafigyelni, a mai román hatalom nem véletlenül kísérli meg Székelyföld és a román többségű megyék kényszerházasságának fenntartását, újbóli intézményesítését. Lássuk, mit ír erről a Wikipédia: „Az olaszok azonban úgy kerülték ki (az olasz–osztrák egyezmény) végrehajtását, hogy Bozent egyesítették az olasz nyelvű Trentino tartománnyal. Az így létrejött Trentino–Alto Adige régió ugyan szintén autonómiát kapott – viszont az egyesítéssel az etnikai arányok úgy megváltoztak, hogy az egyezmény gyakorlatilag értelmét vesztette. Ezután még több évtizedig folyt a Dél-Tirol-vita, mert a régió kisebbségi lakói és Ausztria nem nyugodtak bele az olaszok teremtette helyzetbe. Ausztria Dél-Tirol ügyében többször az ENSZ közgyűléséhez fordult panasszal. A nyomás alatt az olasz parlament végül 1971. november 10-én megszavazta a valódi kisebbségi területi autonómiát megteremtő Autonómia Statútumot.” Az első autonómiaszabályt azóta többször módosították, és a joggyarapodás révén állt elő az a helyzet, hogy 2006-ban a Francesco Cossiga olasz szenátor által megfogalmazott népszavazási javaslatot – melyben arról kérdezték volna Dél-Tirol lakóit, hogy megmaradnak-e az olasz államban, teljes függetlenséget óhajtanak-e, vagy Ausztriához, esetleg Németországhoz kívánnak-e csatlakozni – még a szeparatisták is jobbnak látták elutasítani. Ennek és a módosításoknak a figyelembevételével ismertetjük a dél-tiroli autonómia mibenlétét és működését az alábbiakban. A Bozen és Trient provinciákból álló Trentino–Dél-Tirol az egy és oszthatatlan Olasz Köztársaság öt különleges jogállású autonóm régióinak egyike, ezek mellett tizenöt rendes jogállású régióra oszlik az ország többi része. A régiók maguk is komoly autonómiával rendelkeznek, saját adókat vethetnek ki, pénzügyi önállósággal bírnak, részesülnek a központi költségvetés kiutalásaiból stb., az említett autonóm régiók pedig ezen felül többletjogokat is kaptak. Dél-Tirol tehát rész a részben, egy autonóm régió autonóm provinciája, megyéje, az egymilliós nagyobb régió félmillió lakosú északi fele, területileg nagyjából azzal azonos, pontosabban 7 ezer négyzetkilométer. Az olasz nemzetállam a két provincia, Bolzano (Bozen) és Trentino (Trient) összekapcsolása által mintegy kettős biztosítékot kapott minden szecessziós törekvés ellensúlyozására. Ennek fejében azonban a dél-tiroli három népcsoport kiemelkedő belső önrendelkezésben részesül. A régió önállósága nemcsak kulturális, hanem közigazgatási és gazdasági kérdésekre is kiterjed. Irányító szervei: regionális tanács, a regionális kormány és kormányelnök. A regionális tanács tulajdonképpen a két megye választott képviselőiből álló parlament, ezek mindegyike 35 képviselőt küld a törvényhozásba. A parlament az öt év első felében Bolzanoban/Bozenben, második felében Trentinoban/Trientben székel, ennek megfelelően elnöke felváltva olasz és német. A tartomány kormányát Végrehajtó Bizottságnak nevezik. Dél-Tirolnak külön törvényhozó Tartománygyűlése és kormánya van. A szűken vett Dél-Tirol (Bozen vagy Bolzano) 116 közigazgatási településre oszlik, háromban a ladinok (egy újlatin nyelvű népcsoport), ötben az olaszok és 103-ban a németek alkotnak többséget, de úgy, hogy kb. 80-ban az a kilencven százalékot is elérik. A jogok gyakorlása a nyelvcsoportokhoz csatlakozás gesztusával kezdődik. Népszámláláskor mindenki kinyilvánítja, melyik csoporthoz tartozik, erre épül a közhivatalokban, a tisztviselői karban megvalósuló etnikai arányosság rendszere. A három nyelv a közéletben egyenlő, azaz mindhárom hivatalos az összes állami és helyi közhivatalban, intézményben, leszámítva a hadsereget, melynek egyedüli nyelve az olasz. 1978-tól fokozatosan bevezették a két-, illetve háromnyelvűséget a hivatalokban, a közalkalmazottaknak nyelvvizsgán kell bizonyítaniuk, hogy mindkét vagy mindhárom nyelvet értik és beszélik. Az ügyfelekhez ugyanis annak nyelvén kötelesek fordulni mind írásban, mind szóban. A nyelvet az ügyfél, a polgár választja meg. 1993-tól e többnyelvűséget a bíróságok előtt is bevezették. Az oktatási rendszerben a tannyelv olasz vagy német, mindenikben tanítják a másik nyelvet is. A kisszámú ladin közösség iskoláiban az órák egy része németül, a másik olaszul folyik, a ladin kisegítő nyelv, de óvodákkal is rendelkeznek, akárcsak a németek és az olaszok. A három iskolarendszert a Tartományi Gyűlés három iskolahivatala igazgatja, azaz külön tanfelügyelőségeik és „minisztériumuk” van. Sok a német sajtótermék, több állami és magán- tévé- és rádióadás e nyelven sugároz. A két állam 1992-ben nyilatkozatban jelentette ki, hogy az államközi vitát lezárták. A németek mindamellett nem tekintik a kérdést véglegesen megoldottnak, annak kezelése folytonos törődést és igazítást igényel. Ausztria védhatalmi státusát a mai napig fenntartja, rendszeresen konzultál a dél-tiroli hatóságokkal, és közös parlamenti üléseket tartanak, a felsőoktatási igények kielégítéséről maga gondoskodik osztrák területen, azonfelül támogatja a dél-tiroli oktatási rendszert, ehhez pénzsegélyt is nyújt, diákotthonokat, színházakat, zenekarokat tart fenn, azaz Dél-Tirol a határok feletti osztrák kultúrközösség szerves része. Olaszország különben nagyra értékeli a dél-tiroli autonómiát, mi több, modellként ajánlja hasonló helyzetekben található államok és népcsoportok viszonyának rendezésére. (Lásd: Dr. Csapó József: Autonómiák és autonómiatörekvések. 2003.) (folytatjuk) B. Kovács András (1. rész: nov. 12.) Erdély.ma 2013. november 15.Tótágast álló értékrendVan-e olyan, ma is élő erdélyi magyar személyiség – színész, énekes, művész, író és így tovább –, akit a fiatalok nagyra értékelnek? Többek között erre a kérdésre is választ vártak annak a felmérésnek a keretében, amelyet Románia tizenhat megyéjében végzett két szociológus, Kiss Tamás és Barna Gergő. A 18-35 év közötti erdélyi magyarokat célzó kutatás során Kányádi Sándor kapta a legtöbb jelölést – ami érthető is, hiszen koszorús költőnk immár középiskolás tananyag, és koránál fogva már a megkérdezettek szüleinek és nagyszüleinek is példaképe lehetett. A meglepetések még csak ezután következnek. A kutatásból ugyanis az is kiderül, hogy a mai fiatalok körében a második legismertebb és nagyra becsült élő személyiség a 40 éve külföldön daloló Tamás Gábor. Szociológus legyen a talpán, aki meg tudja magyarázni az énekes helyezését, a felmérést végző két szakember sem tudta. Semmi gond Tamás Gáborral, mindenkinek lelke rajta, milyen műfajt szeret, ki a kedvence, ki a példaképe. Ám el lehet gondolkodni azon, milyen további sorrend alakult ki a válaszokból a fiatalok által ismert és nagyra becsült „erdélyi személyiség” címszó alatt. Egyáltalán: kiket ismernek szűkebb vagy tágabb hazájuk reprezentatív személyiségei közül, kikre tekintenek példaképként? Egy alaposabban tájékozott személyiség számára igencsak meglepő lehet, hogy a listán Böjte atya előtt van Tamás Gábor és Dancs Annamária, Baricz Gergő énekes, a falunapok újdonsült kedvence előbbre van, mint Tőkés László, a Csillag születik gyereksztárja, a tojáshéjból alig kibújt László Attila megelőzi Kovács András Ferenc Kossuth-díjas költőt. Antal Timi X-faktoros leányzó, akiről nemrég még azt sem tudtuk, hogy a világon van, nagyobb példakép, mint a magyar nyelvterület egyik legkiválóbb színésze, Bogdán Zsolt. A neveken túl sokkal többet mond a huszonévesek tájékozottságáról, hogy a megkérdezettek relatív többsége szerint nincs is ilyen személy, további egyharmad pedig senkit sem tudott említeni. Ugyanakkor a válaszadók mintegy negyede volt képes legalább egy ismert, általa nagyra értékelt személyiséget megnevezni. El is kellene gondolkodni azon, mi okozza az értékrendek felborulását, miért „vergődnek” a legnagyobb ismeretlenségben olyan személyiségek, akik életükkel és munkájukkal példát nyújthatnának a mai fiataloknak. A példákból az derül ki, hogy a többség azt választja példaképnek, akit az unalomig nyomatnak a médiákban – függetlenül attól, hogy az illető letett-e már valamit az asztalra, a felszín alatt létezik-e valós érték. A felhígult kulturális ajánlatok áradatában, a felszínes tájékozottsággal fenyegető internet világában, a televíziós csatornák etikai válságának kellős közepén nem csoda, hogy az erdélyi fiatalok értékítélete sok kívánnivalót hagy maga után. Hiszen ugyanabból a felmérésből az is kiderül, hogy az erdélyi magyar fiatalok legnépszerűbb szabadidős tevékenysége a tévézés. Teljesen jogosan merülhet fel azonban az a kérdés is, hogy hol voltunk mi, felnőttek, miközben csemetéink – tévét, netet, netán kocsmát bújva – szinte észrevétlenül felnőttek. Az elsekélyesedett ismeretek mögött a ma középkorú generációjának felelőssége is nagymértékben tetten érhető. Elsősorban a rendszerváltás után, amikor elkezdtünk rohanni a pénz után, az értékeket már nem a műveltségben, tájékozottságban, tudásban mértük, hanem autónk, házunk, telkünk, pénztárcánk méreteiben. Kényelmes volt, ha a gyerek lecövekelt a televízió, a számítógép előtt – az így felszabadult idő újabb pénzszerzési lehetőséggel kecsegtetett. Szívünkre tett kézzel ismerhetjük el: nem csak gyerekeink, de saját értékrendünk is rohamosan változik. Gyermekeink felszínessége azt bizonyítja: nem a legjobb irányba… Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. november 20.Új kiindulópont a székely honépítésben (Dél-Tirol és a székelyek. 3.)Hogyan működik az autonóm provincia törvényhozása? A dél-tiroli parlament, tartományi gyűlés harmincöt tagú, törvénytervezetet a képviselők vagy 2000 polgár aláírásával lehet kezdeményezni. Ezt vita után szavazásra bocsátják, s a megszavazott jogszabályt a bozeni kormánybiztossal, prefektussal kell közölni, aki 30 napon belül visszautalhatja, ha úgy látja jogosnak, mire a kisparlament módosíthatja, elvetheti vagy abszolút többséggel újból el is fogadhatja. Ha a római kormány 15 napon belül nem fordul az ügyben az alkotmánybírósághoz, a törvény tartományi jogszabályként hatályba lép. Bizonyos sérelmek esetén a nyelvcsoportok képviselői külön is szavazhatnak, kifogást emelve a készülő törvény ellen – mivel az sérti érdekeiket –, s ha kétharmaduk ellene szavaz a gyűlés által különben elfogadott jogszabálynak, akkor ők azt az alkotmánybíróságon megtámadhatják. Nem épp vétójog, de a kérdéses nyelvcsoportnak hatásos védelmet nyújthat. Nyelvhasználat dolgában a mi romániai törvényeink által kinyilvánított jogoknál sokkal messzebb jutottak Dél-Tirolban. A német ugyanolyan hivatalos nyelvnek számít, mint az olasz. A polgár minden közhivatalhoz és a közfeladatokat ellátó magáncégekhez is anyanyelvén fordulhat, és azok kötelesek azon a nyelven válaszolni neki mind írásban, mind szóban. Értesítések kiküldése esetén a polgár feltételezett nyelvén leveleznek vele. A német polgárokkal való érintkezésében a hatóság köteles a német településnevet is használni. 1993-ban sikerült a bíróságok és a rendőrség nyelvhasználatát is kielégítően szabályozni. A carabinieri és a pénzügyőrség fegyveres testületnek számít Olaszországban, ettől az évtől azok belső vonatkozásban ügyeiket olaszul intézik, de kifelé az ügyfelekkel két nyelven értekeznek, tehát hasonló helyzetben nálunk nem csupán románul, hanem magyarul is éppúgy kellene tudniuk és fogalmazniuk. A kihallgatás minden esetben a gyanúsított anyanyelvén folyik! Mi történik akkor, ha a polgárt perbe fogják? Itt a leginkább szembeszökő a különbség az itteni és az ottani viszonyok között. A büntetőeljárás vagy olaszul, vagy németül folyik, azaz a vádlott anyanyelvén. Ha az iratokat nem anyanyelvén kapja kézhez, akkor tíz napon belül kérheti azok lefordítását, és attól kezdve az iratok, a jegyzőkönyvek is azon a nyelven készülnek. Ha nem él kifogással, az illető kérheti, hogy németül hallgassák ki, miközben az iratokat olaszul fogalmazzák meg. Mi több, eljárás közben a vádlott egy alkalommal igényelheti az eljárás nyelvének megváltoztatását is. Az ügyvédi perbeszédek, a bírói kérdések nyelve ennek megfelelően alakul. Ha nem egy, hanem több vádlott áll a bíróság előtt, és azok anyanyelve nem azonos, akkor az eljárás két nyelven folyik, az ügyész két nyelven mondja el beszédét, és az ítéletet is két nyelven hirdetik ki. Polgári perekben a polgár maga dönt, milyen nyelven adja be iratait, s ha a válaszirat a keresettel azonos nyelvű, akkor az eljárást egy nyelven, ha nem, akkor két nyelven folytatják le. Ha az alperes más nyelvet választ, akkor hasonlóképpen folyik minden. Fontos és a mai román gyakorlattól merőben elüt, hogy a periratokat a bíróság köteles az eljárás költsége terhére a másik nyelvre is lefordíttatni. (Nálunk, mint köztudott, „szabad” használni a magyar nyelvet, csakhogy az ügyfél köteles azt a fogalmazványt saját pénzén lefordíttatni és románul is beadni.) Eme eljárási rend két fokozaton érvényesül, harmadfokon a római bírósághoz már csak olaszul lehet fordulni. Különben bármelyik közhivatalba nyit be az ember, mindenütt kifüggesztve találja, hogy a hivatalnoknak milyen kötelezettsége van a két nyelv használatát illetően, és hogy milyen büntetés sújthatja, ha azt megszegi. Közhivatalnok nem is lehet, aki csak az egyik nyelvet ismeri. Nincs „poftim?”-ozás. A legérdekesebb az etnikai arányosság elvének érvényesülése Dél-Tirolban. Már-már túlszabályozottnak tűnik, pedig nyilván keserű történelmi tapasztalat vezette rá az ottaniakat, hogy nem maradhatnak fehér foltok, az estlegességeket fel kell számolni. Az „etnischer Proporz” gondoskodik arról, hogy a német és ladin polgárt ne lehessen kiszorítani a tisztviselői stb. karból. Minden közhivatali állást és testületet a helyi lakosság etnikai arányai szerint kell betölteni, ugyanígy kell a munkahelyeket elosztani a nyelvcsoportok között. A részarányosság a fontosnak nevezett javak elosztásában is érvényesül, ennek számítanak bizonyos politikai tisztségek és közhivatali állások mellett a lakásépítésre és kulturális célokra fordítható állami támogatások is. Az olaszok gyakran panaszkodnak állítólagos diszkriminációra ezzel kapcsolatban, ami a mi fülünknek nagyon ismerősnek hangzik. Erre a németek azt szokták felelni: szó sincs diszkriminációról, inkább ama hátrányok kiküszöbölése történik, melyek a kisebbségi német és ladin népcsoport csökkent versenyképességéből, létszámbeli sajátosságából fakadnak. Olasz – ugye – több tízmillió, német pedig pár százezer él az olasz államban. Egy táblázat még az arányok megismerését is lehetővé teszi. Ahol húsz állás volt, ott az olaszokat 5,53, a németeket 13,60, a ladinokat 0,87 rész illette meg belőle a kilencvenes évek egy időszakában. Népszámlálásonként változnak ezek az arányok, mindig újraszámolják őket. Az iskolákról, óvodákról már szóltunk. Az egynyelvű német vagy olasz iskolákban olyan oktatók tanítanak, akiknek anyanyelve azonos a tannyelvvel és a diákokéval. A másik nyelv oktatása is kötelező második vagy harmadik osztálytól. Az általános lakossági kétnyelvűségre törekvés jól kivehető, de nem fokozzák ezt fel annyira, mint némely helyeken, ahol az államnyelvet domináns nyelvvé kívánják feltolni a kisebbségi iskolákban is. A németek jórészt Ausztriában tanulnak tovább felsőbb fokon, diplomájukat elismeri, honosítja az olasz állam. Mivel ilyen körülmények közt a német nyelv fontos érintkezési eszköz, számos olasz szülő íratja pár osztály erejéig német iskolába gyermekét. Ezt azonban csak akkor teheti meg, ha a tanuló szűkös nyelvismerete nem akadályozza az oktatás menetét. Német szülőkkel is előfordul, hogy nyelvtanulás céljából olasz iskolába járatják gyereküket. Olasz próbálkozás folyt a hatvanas években a kétnyelvű oktatás bevezetésére, de ezt német részről, mint pedagógiailag és társadalompolitikailag helytelent, elutasították. (Jegyezzük meg saját házunk tájáról vett példával: a muravidéki kétnyelvű szlovén–magyar iskolákra újabban sok a panasz, hogy a többségi nyelvi asszimiláció eszközeiként működnek.) Ausztria nemcsak védhatalmi státusát tartotta meg, hanem gyakorlatilag a dél-tiroliak kulturális hazájának számít. Jellemző, hogy a kilencvenes évek elején másfél ezer itteni diák tanult olasz és ennél két és félszer több osztrák egyetemen, főleg Innsbruckban. Az innsbrucki és a padovai egyetem különben közös programban biztosítja a jogi tanulmányok két nyelven való elvégzésének lehetőségét. Ezt nálunk kiválóan meg tudnák valósítani a hazai román és magyar egyetemi tagozatok, illetve a két magánegyetem. Ausztria különben a provincia politikai pártjaival intézményesített kapcsolatot tart fenn, és rendszeresen tanácskozik velük. (Lásd Gál Gyula: Dél-tiroli modell? Magyar napló, 1998. szeptember) * Befejezésképpen érdemes aláhúzni az ottani területi autonómia Ermacora professzor, a neves dél-tiroli szakember által kiemelt sajátosságát: nem egy népcsoport, hanem mindhárom érdekeit védi, külön garanciákat nyújt az olaszoknak is, alapjában véve a vegyes lakosság korunkban legtöbbre értékelhető önigazgatási eszköze. B. Kovács András Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. november 21.Magyarul a bíróságonSzámon kéri új törvényjavaslatában Márton Árpád RMDSZ-képviselő, hogy miért nem alkalmazzák a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartáját következetesen Romániában, holott az állam aláírta és vállalta életbe ültetését. Hat hazai törvényben is ellentmondásokat fedezett fel e tekintetben, és indítvánnyal él, hogyan lehetne azokat kijavítani. Amúgy nem titok: az elsikkasztott kisebbségi törvény, a fiók fenekére süllyesztett kezdeményezés részleges felélesztésének kísérletéről van szó. Eme különben „agyonfaragott” és „agyonáramvonalasított” kezdeményezésnek a korábbi koalíciós kormányok idején volt némi esélye arra, hogy észrevegyék a törvényhozók – mára ettől bizony fényévnyi távolságra vagyunk. No, de hogyan vélekedik az új kezdeményezés estleges gyakorlati hozadékairól a közismert háromszéki jogász, volt ügyvédkamarai dékán, Rozsnyai Sándor, aki felkérésre maga is részt vett az előmunkálatok adatgyűjtésében. Még annyit előrebocsátanánk, hogy a javaslat bírósági nyelvhasználatra vonatkozó pár pontja azóta átment a képviselőházon, és szenátusi jóváhagyásra vár. – Lehet-e a legújabb hírek, a három erdélyi magyar párt uniós kezdeményezéseinek elutasítása után az uralkodó kontinentális jogi szemlélettel szembe menni, és siker esetén mit remélhetünk a törvényjavaslattól itt, nálunk? – Nyilvánvaló, hogy ma az európai kisebbségpolitikában olyan politikusoké és nemzetállamoké a döntő szó, melyeknek a kisebbségi jogok következetes érvényesítése nem áll igazán érdekükben. Itt nyugodtan felsorolhatjuk az összes jelentős nyugat-európai államot. Ez az egyik oka annak – nem az egyedüli –, hogy a kisebbségi jogokról szóló jogszabályokat már eleve úgy fogalmazzák, annyi feltételt szabnak meg, hogy számtalan kibúvóra nyújtsanak lehetőséget. A feltett kérdésre visszatérve: egyszerre lehet azt állítani, hogy a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartáját nem tartják be, mert annak szellemével, részben betűjével nyilván ez történik, és azt, hogy egy-egy kérdés szabályozásában tulajdonképpen nem vetik el, nem tiltják. – A képviselő új javaslata szerint legalább hat törvényben kellene a nyelvi jogok dolgában legkevesebb tizenhárom módosítást eszközölni, hogy azokat úgymond összhangba lehessen hozni a Chartával. – Tőlem arra vonatkozóan kért adatokat, hogyan működik Sepsiszentgyörgyön a bírósági gyakorlatban a kisebbségi nyelvhasználat. Nem rejtettem véka alá, hogy Kovászna megyében ma már tulajdonképpen nincs jogi akadálya annak, hogy a kisebbségi nyelveket használják az igazságszolgáltatásban, sőt továbbmennék, azt mondanám, hogy gyakorlati akadálya sincs, nem kellene lennie – ha a román törvény szelleméből indulunk ki. – De annak betűje nemegyszer mégis mást mond, és a jog tulajdonképpeni érvényesülése mégse valósul meg. Szép kis dilemma! Sőt, gordiuszi csomó! – Mondjam tovább: ha valaki azt állítja, hogy nem tud románul, akkor számára a fordítót, a tolmácsot biztosítják. Mégpedig a büntető perekben ingyenesen. A polgári és közigazgatási perekben már nem, ott az ügyfélnek saját költségén kell tolmácsot fogadnia – és ez bizony ellentmond a Charta előírásainak. – Hol itt a jog- és esélyegyenlőség egy többségi és egy kisebbségi polgári ügyfél között? – Ha abból indulunk ki, amit mindig felhoznak ilyenkor, hogy tulajdonképpeni akadálya nincs a nyelvhasználatnak, azaz tiltás nem létezik, akkor állításuk nem hibás. Tárgyilagos szeretnék lenni, elmesélem egy tapasztalatomat. A Ceauşescu-rezsim idején a Legfelső Törvényszéken képviseltem egy ügyfelemet, s mielőtt sorra kerültem volna, egy Hargita megyei bácsi a saját perében panaszolta, hogy nem tud kielégítően románul. Fel akartam ajánlani, hogy mint semleges fél segítek a fordításban, de jobbnak láttam elállni szándékomtól, ugyanis az elnöklő bíró rögtön azzal replikázott, hogy olyan nincs, Romániában mindenkinek kell tudnia románul beszélni. S ezzel a bácsi, ha tudott, ha nem, el volt intézve. – De a törvény biztosan nem így szólt... – Valóban nem, ráadásul az 1945-ös Nemzetiségi Statútum akkor is érvényben volt, abban pedig a saját anyanyelv szabad használata van leszögezve. Ezt biztosítják az alapvető emberi jogokat előíró jogszabályok is. Ehhez képest, ha valaki kéri e jogát, akkor nálunk és gondolom, Hargita megyében is hívnak tolmácsot, de az ő költségén. Már ami a szóbeli érintkezést illeti, sőt, a tárgyalást is elhalasztják, ha az éppen nincs kéznél. Hogy mibe kerül? A felek egyezségén múlik, nem nagyon sokba, de akinek nincs vagy kevés a jövedelme, annak túl sok lehet. – Ráadásul a tolmács általában nincs jelen, külön fel kell kérni, újabb havi halasztást szenved a tárgyalás. De főleg az esélyegyenlőség hibádzik. Ezért javasolja a módosító tervezet, hogy tegyék ingyenessé a tolmácsi szolgáltatások igénybevételét a polgári és közigazgatási perekben is, sőt, hogy magyarul tudó bírókat alkalmazzanak bizonyos bíróságokon és törvényszékeken. – Indokoltan teszi. Ha innen közelítünk a kérdéshez, én még hozzátennék egy körülményt, ami a nem szakembernek elkerüli a figyelmét. Sok esetben a fordítás nem megfelelő színvonalú. Nem azért, mert a tolmács rosszindulatú, hanem mert sokszor nem tudja visszaadni azt az érvet, amit az ügyfél elgondolt. Úgyhogy nem is ritkán annak akarata, szavai a fordításon keresztül torzítva kerülnek a bíró elé. Általában nem is jogász, hanem nyelvész az illető, márpedig a jogi képzettség jól fogna esetében, hogy megfelelően fordíthasson. – Mindennek tetejében nem ismeri az ügyfél érvelési taktikáját, érveinek súlyát stb. Különben zárójelben jegyzem meg: Dél-Tirolban nem véletlenül folynak eltérő nemzetiségű ügyfelek esetén két nyelven a perek, máskor a keresetet benyújtó maga határozza meg, milyen nyelven folyjék az, a bíró – mindenkitől megkövetelik a kétnyelvűséget – köteles e kérést teljesíteni, sőt, az ítéletet is az ügyfél anyanyelvén kiközölni. No de e „maximalizmus” eltérítene témánktól. Szóval: a fordítás minősége! – Felhozok egy idevágó példát. A rendszerváltás elején, a kilencvenes évek hajnalán, mikor e kérdések nálunk ismét felvetődhettek, nagyon sok bíró vállalta önként, hogy saját magának fordít. Még a nem magyar nemzetiségűek is. Egészen addig, amíg elsősorban az ügyvédek, amikor perbeli érdekeik megkívánták, bele nem kötöttek a fordításba, holott szerintem azok általában megfelelőek voltak. Ennek az lett a következménye, hogy a nem magyarok lemondtak a fordításról, s utána a magyar bírók is elvétve tolmácsoltak maguk. – Mellesleg magyar bíró mára mutatóba maradt csak, s aki ismeri a nyelvet, sem alkalmazza. Szinte teljes egynyelvűség alakult ki a gyakorlatban, bár az ügyfelek még mindig gyakran megszólalnak vagy megszólalnának magyarul is. De van egy kényesebb kérdés: létezik egy jól érzékelhető elfogult többségi közvélemény, ennek nyomásától a bíróra igenis, tarthat a peres fél, ezért hajlamos kétszer is meggondolni, milyen nyelvi igényekkel lép fel, hiszen a bíró is ember, meglehetnek a maga előítéletei, minek azokat kihívni magunk ellen. – Nagyon-nagyon nehéz kérdés. Nem a megyéről beszélek, de meggyőződésem: sokan ülnek abban a székben, akik úgy gondolkoznak, főleg ha az ügynek nemzetiségi vonatkozása is van, hogy a kisebbségi ne érvényesüljön. Ez kiderül még a szakirodalomból is, olyanokat írnak például jogászok a rendszerváltás vége felé, „anakronisztikus jogszabályok” maradtak hatályosak a mai Romániában, melyeket még az Osztrák–Magyar Monarchiából hoztak. Állítják ezt annak ellenére, hogy a kolozsvári jogi katedrán román nemzetiségű professzorok ismerték el: például az osztrák–magyar telekkönyvi törvény jobb volt, mint a későbbiek vagy a Kárpátokon túli korábbiak. Mégis eltörlését kérte az illető bíró, méghozzá ezzel az érveléssel, és ma már valóban nincs érvényben. Persze, a cikkben egy szóval sem történik utalás a nemzetiségi problémára, de az érv az volt: márpedig akkori és ottani törvénynek nincs mit nálunk keresnie. El is törölték. – Én, mint potenciális peres fél, ilyen körülmények közt milyen taktikát válasszak? Mondjuk, mindenekelőtt egy magyar ügyvédet fogadnék, akinek feltárhatom a magam ügyét nyelvi torzulás nélkül, és aki szerintem eléggé jól ismeri a román jogi nyelvet, hogy ne szenvedjek emiatt nyelvi stb. hátrányt. – Igen ám, de a legtöbb ember nem így gondolkodik. Két szempontot kell megemlítenem. Az elsőt egy ismert magyar publicista tévéinterjújából vett esettel példáznám. Elmesélte, hogy a románok bevonulása után családjának volt egy jogi problémája, s azt a tanácsot adták nekik, válasszanak román ügyvédet, mert az kedvezően intézi el ügyüket. Így is jártak el, és valóban megnyerték a pert. A gondolatmenetből azt lehetett kiolvasni, hogy ez pernyerő gyakorlatnak számított akkor. Tamási Áron is leírja egy helyt: a két világháború között úgy gondolták, román ügyvédhez fordulva lehetnek eredményesek. Ma már azt is tapasztaljuk, hogy a mieink kezdenek brassói ügyvédeket megfogadni, kimondva vagy kimondatlanul azért, mert a bírók többsége is odavaló. – Az ügyvédtársadalom státusáról okvetlen beszélni kell majd, ehhez nyelvhasználatnál többre van szükség. Visszatérve: a szóban forgó javaslat 20 százalékos lakossági arány mellett ingyenes anyanyelvhasználatot kér minden perben az ügyfél számára, ráadásul legalább két magyarul is tudó bírót és ügyészt, valamint kisegítő személyzetet a magyarlakta területek bíróságain és három fellebbviteli fórumon: Nagyváradon, Marosvásárhelyen és Brassóban, összesen hat megyei törvényszéken és tizenhat helyi bíróságon. – Ami az ingyenességet illeti, az csak helyeselhető, és csak egy tollvonásba kerülne, szerintem akár igazságügyi miniszteri rendelettel is lehetne biztosítani, de kormányrendelettel bármikor. – Tehát a törvény nem tiltja, a gyakorlatban mégsem ingyenes a fordítás a polgári és közigazgatási perekben. – Mire vonatkozik az ingyenesség? Nem tiltja, hogy polgári perekben is ingyenes legyen a fordítás – de csak a büntetőjogi perekben írja elő. De mondom, ezen kormányrendelettel egyik napról a másikra lehetne módosítani, nem kell hozzá nemzetközi jogi reform. Szintén kormányrendelettel lehetne elérni, hogy amikor mindenki magyar a tárgyaláson – a felek, a bíró és a gépírónő is –, a tárgyalóteremben beszélhessenek magyarul, s nem úgy, ahogy ma folyik. Legalább annyit, hogy a törvény engedélyezze vagy értelmezzék úgy, hogy megengedi azt: ahol többségben vagyunk, anyanyelvünkön is beszélhetünk. Én a törvényjavaslattal egyetértek, és hozzátenném: legalább nekünk, magyar jogászoknak el kellene érnünk, hogy igényeljük a nyelvhasználatot, ne szóljunk románul a magyar bíróhoz, és ő se válaszoljon románul. Itt felmerül egy első látásra technikai részlet, mely az alapvető dolgokat is érinti. Amikor mindenki magyar a perben, a jegyzőkönyv miatt fordítják románra a szót. Ragaszkodnak ahhoz, hogy pontosan az kerüljön bele, amit a felek mondanak. De nincs semmi akadálya annak, hogy a jegyzőkönyvvezető is legyen magyar. El kellene érnünk, hogy erről a holtpontról elmozduljunk végre. Én még megértem azt az időszakot, amikor magyarul is beszélhettünk a hatvanas években, ügyvédtársammal magyarul mondottuk el a perbeszédet. Meg lehetne tenni, hogy a jegyzőkönyvet is magyarul vezessék, s azt utólag lefordítsák. A felek, persze, lehetőséget kapnának, hogy ha valami nem stimmel, az kijavítható legyen. Jelenleg sincs ennek jogi akadálya, hacsak nem az az alkotmányos előírás, hogy a tárgyalás román nyelven folyik. De tulajdonképpen ez sem tiltja azt, hogy a jegyzőkönyveket két nyelven vezessék. A fordítás ingyenességét itt is biztosítani kellene. Az ügyfél amúgy is fizet: az ő pénzéből tartják fenn az igazságszolgáltatást. * A nyelvi esélyegyenlőség kapcsán Rozsnyai Sándor hozzáteszi: a nyelv befolyásolja magát a gondolkodást, ami fordítva is igaz. És ha nem adnak lehetőséget valakinek, hogy magát anyanyelvén fejezze ki, az torzulást idézhet elő gondolatai visszaadásában, azaz az illető hátrányba szorul. Az ügyvéd a nemzetközi jogi procedúrát agyonbonyolítottnak tartja, rövidebb út lenne az alkotmányhoz fordulás. Akik arra hivatkoznak, hogy az alkotmány nem írja elő az anyanyelvhasználatot, azoknak tulajdonképpen nincs igazuk. A jogegyenlőség elvének alkalmazását ugyanis például előírja, s ennek jóindulatú értelmezéséből egyenesen következne, hogy anyanyelvünket az adminisztrációban és az bíróságok előtt is szabadon használhassuk. Mi több, a román állam jogalapját képező Gyulafehérvári Határozatok ezt tételesen is biztosítják. B. Kovács András Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. november 30.A nyolcvanéves Gálfalvi Zsoltot köszöntötték MarosvásárhelyenA 80-ik születésnapját ünneplő Gálfalvi Zsoltot köszöntötték péntek este Marosvásárhelyen, a Bolyai-klubban. A szerkesztőt, újságírót, az erdélyi magyar művelődési élet kiemelkedő alakját barátai, volt pályatársai egy erre az alkalomra szervezett irodalmi esttel lepték meg. Kovács András Ferenc születésnapi verset írt erre az alkalomra, amelyet Benedek Botond Farkas színművész tolmácsolt, majd Markó Béla olvasta fel prózai írását, amellyel a 80-ik életévéhez érkezett szerkesztőt, újságírót, az erdélyi magyar művelődési élet kiemelkedő alakját köszöntötte. – Földes György budapesti történész Az erdélyi Prospero című köszöntőjében a bölcsesség és kiegyensúlyozottság példaképének nevezte Gálfalvit, aki egész életművével, életpályájával „híd volt az emberi vágyak és a valóság között”, képes volt asztalhoz ültetni az egymással szemben állókat is, hogy „ne lőjenek egymásra”. Földes három kifejezéssel foglalta össze mindazt, ami Gálfalvi Zsoltot jellemzi: mérték, türelem és hegy. Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója azt az időszakot elevenítette fel, amikor Gálfalvi a színház igazgatója volt, és amikor „nagyon prosperáló színháza volt Vásárhelynek”. A színházigazgató végül Illyés Gyulának egy versét adta elő, akivel Gálfalvi szintén jó kapcsolatot ápolt, 1956-ban ismerkedtek meg a Fáklyaláng című dráma marosvásárhelyi bemutatóján. Illyés Gyula Koszorú című versét ennek apropóján Markó Béla ajánlotta az ünnepeltnek. Az est második felében egy beszélgetésre is sor került Markó és Gálfalvi között arról többek közt, hogy az értelmiségi embernek milyen felelőssége van, áldozatvállalásra van-e szükség. Az ünnepelt arról beszélt, hogy alapvető tulajdonság, alapvető igény a betűvető ember számára az értelmes élet, hiszen csak így érdemes élni és dolgozni. Ma az emberi értelem a legnagyobb hiánycikk – hívta fel a figyelmet Gálfalvi, mégis erre panaszkodnak a legkevesebbet, hogy nem lehet kapni. A pályafutásával, megvalósításaival kapcsolatosan elmondta, nem érezte áldozatnak a különböző megbízásokat, felkéréseket, funkciókat, olyan feladatok voltak számára, amelyekről lemondani nem lett volna dicsőséges. Sokkal többet szeretett volna írni, műsort készíteni, szerkeszteni, Thomas Mannal, vagy Márai Sándorral foglalkozni – mondta. Az is kiderült a beszélgetés során, hogy mit jelentett Gálfalvi Zsolt számára Kolozsvár, Marosvásárhely, valamint Bukarest. Szerette a régi Kolozsvárt nagyon, és (bár a mai nem az a Kolozsvár, ami egykor volt) ezt is nagyon szereti. Marosvásárhely mindig az a hely volt, ahol értelmesen lehetett cselekedni, Bukarest pedig a nagyon jó és hasznos tapasztalatok városa – foglalta össze az ünnepelt. Maszol.ro 2013. december 4.A nyelvi egyenjogúság gyakorlata Dél-TirolbanSokáig úgy véltük, Romániában a magyarság emancipációs küzdelmében a nyelvi jogok szavatolásában ért el a legtöbbet, s noha nemegyszer kiderült, hogy a diktatúra idején – persze, papíron – több joggal rendelkezett e tekintetben is, képviselőink mégis mindig ezt hozták fel, valahányszor munkájuk eredményességét kellett igazolni. Hogy mennyire viszonylagosak e sikerek, kiviláglik egy egyszerű összehasonlításból, ha jogállapotunkat a dél-tiroli németekével vetjük össze. A szembesítés az ottani helyzettel azért is indokolt, mert hasonló nyelvi elnyomottságból indít az ő történetük is, miután a békeszerződés leszakította szülőföldjüket Észak-Tirolról. A fasiszta olasz állam nyelvi asszimilációra törekedett, megtiltották a német nyelvnek nem csupán hivatalos, de nyilvános használatát is, a német iskolákat felszámolták, a családneveket elolaszosították, s nagy tömegű olasz lakosságot telepítettek be. A német nyelv ennek ellenére jól tartotta magát a mindennapi életben, a homogenizálás terve meghiúsult, s a második világháború után fölöttébb fokozatosan ugyan, de enyhült az elnyomás, majd az 1972-es második autonómiatörvény elfogadását követően kimondottan a pozitív kibontakozás felé mozdultak el a dolgok. Hol tartanak ma? Jancsi Beáta nemrég született doktori dolgozata alapján ismertetjük a mai állapotokat. 1972 óta több lépésben a német többségű Bolzano/Bozen provincia – mely az olasz többségű Trentinóval alkot egy régiót – külön kompetenciákat nyert el az anyanyelvhasználat, a helyi kultúra, az oktatásügy, a helységnévadás, a kötelező kétnyelvűség, a könyvtárak, a különböző intézetek irányítása stb. tekintetében, melyek a nyelvi egyenjogúságot egyaránt biztosítják mindhárom nemzeti közösség, a németek, olaszok és ladinok számára is. Tudni kell, hogy az anyaország szerepét játszó Ausztriának és a nemzetközi szerződésnek köszönhetően a bozeni közösségek privilegizált helyzetben vannak Olaszország többi kisebbségével szemben, annyira, hogy bizonyos esetekben a németek és ladinok jogai megegyeznek az olaszokéval. A látogató maga tapasztalhatja, hogy a két fő nyelv presztízse hasonló az országnak ebben a sarkában, a mindennapi használatban egyforma gyakorisággal fordulnak elő, a provinciában a német jogi státusa azonos az olasz államnyelvével, s e helyzet a lakosság jelentős részét arra késztette, hogy kétnyelvűségre törekedjék, megtanulja a másik nyelvet is. A legszembeszökőbb különbség e tekintetben a székelyföldi és az ottani helyzet között, hogy míg nálunk a csak románul tudókat is bármilyen tisztségbe ki lehet nevezni, Dél-Tirolban a másik nyelv nem ismerete kizáró a pályázásban. Nálunk képesek diszkriminációt kiáltani a magyarul nem tudók ilyen esetben – holott nem csupán az ésszerűség, de a legelemibb logika és alkalmassági kritériumok is azt kérnék, hogy a tisztviselő, rendőr, nyomozó, orvos, ápolónő, bíró, ügyész, közintézmény-vezető, közönségszolgálati beosztott, minden közhivatal alkalmazottja értse és beszélje mindkét nyelvet. Miért? Azért, hogy a polgárnak, az ügyfélnek, e szolgáltatásokat igénybe vevő közembernek lehetősége legyen csupán egy nyelvet használni az élet minden vonatkozásában. Itt tehát végigvitték a nyelvi viszonyok természetes lakossági igény szerinti berendezését, amelyben a hivatal alkalmazkodik a polgárhoz, és nem úgy, mint nálunk sok esetben még mindig: a polgárnak kell alkalmazkodnia a közalkalmazott tudatlanságához. Fontos, hogy nálunk is lehet anyanyelven tanulni az iskolában, ezt a jogállapotot azonban meg kell hosszabbítani, és az élet minden területén érvényt kell neki szerezni. De lássuk, minek köszönhető, hogy e nyelvileg eszményinek nevezhető állapot fennállhat. Három alapelvet kell kiemelni: 1. az intézmények alkalmazottait az etnikai arányosság elve szerint veszik fel, és az állásokat eszerint osztják köztük el; 2. megkövetelik tőlük mindkét nyelv ismeretét, erről nyelvvizsga kezeskedik, és 3. az eljárásoknak az ügyfelek anyanyelvén kell folyniuk. Meg kell jegyezni, hogy a hetvenes évek közepéig az állami alkalmazottak szinte kizárólag mind olaszok voltak – azóta az arányszámokat hozzáigazították a nyelvcsoportok provincián belüli arányához, ez védelmet jelent a kisebbségeknek, nemkülönben az olaszoknak is, garantálja az esélyegyenlőséget. Miként már írtuk, a nyelvcsoporthoz tartozást tízévenként kell kinyilvánítani, e nyilatkozat határozza meg a következő tíz évben, hogy a versenyvizsgákon az illető polgárra miként vonatkozik az etnikai arányosság elve. A megpályázott állás csak abban az esetben tölthető be mással, ha az adott nyelvcsoportból nincs más jelentkező. Vegyes, két- vagy háromnyelvű hovatartozást nem lehet deklarálni, ez megnehezítené ugyanis az arányosság méltányos alkalmazását. Érdekes még, hogy aki nem jelöli meg nyelvi hovatartozását, elesik bizonyos jogok gyakorlásától. A közhivatalok számára egyedülálló nyelvi vizsgarendszert dolgoztak ki, ennek a világon sehol párja nincs, a hatósági szaknyelv pontos ismeretét kérik a pályázóktól számon. Négy tudásszintet jelöltek meg, A, B, C és D típusú nyelvvizsga létezik, a középiskolai végzettséget igénylő állások esetében például C típusú vizsgát kell letenni, az A típusú a doktorátust megkövetelő állásokhoz kívántatik meg stb. A fontos nyilván az, hogy leendő munkakörében a jelölt mindkét nyelvet tudja könnyedén, helyesen használni. Az iskola az anyanyelvi oktatásra épül, a németet és az olaszt nem idegen, hanem második nyelvként tanítják, de elzárkóznak a kétnyelvű iskolarendszer felé való mozgástól, ezzel ugyanis – állítják – sérülne az anyanyelvi oktatáshoz való jog. A szülőnek szabad iskolaválasztási joga van, ennek a tanuló nyelvismerete szabhat esetleg határt, olasz gyereket a német iskolába akkor írathatnak be például, ha a nyelvet legalább bizonyos szinten beszéli, különben elutasíthatják. Erdélyi nyelvészek a legutóbb is állást foglaltak amellett, hogy a román–magyar kétnyelvűség esetén olyanfajta kettős nyelvismeretre kell törekedni, mely nem a kisebbség beolvadását segíti elő, amely tehát a magyar anyanyelv dominanciájára épül. Aminek az egész világ, különösen egész Kelet-Európa a csodálatára járhat, az persze a dél-tiroli kétnyelvű közigazgatási rendszer. Erről többet legközelebb. B. Kovács András Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. december 7.Fél évszázad tollal, mikrofonnalSzületésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét. – Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára? – Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb. – Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították? – Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott. – Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében? – Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit. – 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus? – Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim. – Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"? – Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki. Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is. – 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói. – Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról. – Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését? – Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok. – Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be? – Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom. – Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára? – Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom. – Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket. – Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell. – Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított? – Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt. – A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben? – Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre. – Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán? – Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítményemet a Marosfelfalui Fibula kitüntetéssel honorálták. A Maros Megyei Könyvtár, ahol rádiós munkahelyem megszüntetése után néhány hónapig dolgoztam is, a Pro Libro Senator címet adományozta. A Maros Megyei EMKE a magyar kultúra ápolásáért kifejtett tevékenységemet jutalmazta Emléklappal. Ez a munka, pályámnak ez a vetülete hozta meg legrangosabb magyar állami kitüntetésemet, a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet is. – Min dolgozik jelenleg, és mivel szeretné megajándékozni önmagát s természetesen az olvasókat 70. születésnapjára? – Valamin mindig dolgozom. Az Erről jut eszembe heti jegyzetsorozatom arra késztet, hogy folyamatosan figyeljek a világra, és ne hagyjam elkényelmesedni magam. A Múzsa szerkesztése arra hivatott, hogy mindennel napirenden legyek, ami az irodalomban, művészetekben történik körülöttünk és a nagyvilágban. Újabb előkészületben levő kéziratom a fiatalon elhunyt marosvásárhelyi festő, Vida Árpád életművének szintézise arra biztat, hogy továbbra is megőrizzem eddigi formámat. Mindez ajándéknak már sok is. De hogy mégse legyen hiányérzetem, arra is figyelek, nehogy elszalasszam valamelyik írónk, művészünk kerek születésnapját, mert ha megfeledkeznénk róla, az nagyon rosszul esne neki. Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2013. december 9.Látó nívódíjak 22. alkalommalMenyhárt Borbála Idén színházi díjjal gazdagodott az elismerések sora Hagyományos év végi ünnepségén, immár huszonkettedik alkalommal osztotta ki szombaton este a marosvásárhelyi Bernády Házban a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége, a lapban publikált szerzők közül válogatva, évzáró nívódíjait. A díjazottak a Hunyadi László szobrászművész alkotta Batsányi János-emlékplakettet és pénzösszeget vehették át. Meglepetésképpen idéntől egy újabb elismeréssel gazdagodott a díjak sorozata, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kezdeményezésére a legjobbnak ítélt színházi írást is díjazták. Az esemény jelentőségét a rendezvény házigazdájaként a műsorvezetést is felvállaló Kovács András Ferenc főszerkesztő méltatta, aki külön köszöntötte a kitüntetetteket: André Ferencet, Dimény Lórántot, Mihálycsa Erikát, valamint Zoltán Gábort, akik immár felsorakoztak azon több mint ötven alkotó mellé, akik az elmúlt huszonegy év során átvehették a rangos elismerést vers, próza, esszé és debüt kategóriákban. A Látó idei költészet-, illetve debütdíját André Ferenc ifjú költőnek ítélték oda, akinek munkásságát Demény Péter méltatta. Elmondta, egyetemi oktatói minőségében számos tehetséges fiatallal kerül kapcsolatba, de nemcsak az iskolapadban, hanem az egyetemi élet különböző színterein, például gólyabálokon is lehetősége adódik egy-egy tehetség felfedezésére. Így történt ez André Ferenccel is, akit egy gólyabálon ismert meg, miközben a fiatalember egy próbatétel előtt állt, egy elnémított magyar népmesét kellett szinkronizáljon. – Voltak diákok, akik elakadtak, de Andréból áradt a szöveg, merészség és gátlástalanság egyaránt jelen volt benne, és úgy gondolom, ezek a tehetség elengedhetetlen elemei. Ő egy ifjú tehetség, aki keresi az útját, a decemberi Látóban jelentek meg versei – ajánlotta a közönség figyelmébe a költő írásait Demény Péter. A tehetséges prózaíró, Mihálycsa Erika dicséretét, akinek írásai régóta jelen vannak a Látó hasábjain, Vida Gábor vállalta fel. Mint mondta, a Látó szerkesztősége nem életművet, nem a laphoz való hűséget értékel, hanem kizárólag szövegeket. Mihálycsa Erika nem először kap díjat, az első Látó-díját egy csoportos munkával nyerte el. Történetei egyben a történetmondás mikéntjéről is szólnak és megadatott neki az a tehetség, hogy néha ironikusan, játszva adjon hangot mondanivalójának. A szöveggel való játszva bánás pedig örömöt okoz annak, aki írja és annak is, aki olvassa ezt – hangzott el. Mihálycsa Erika alkalomhoz illően, a három díjazott férfi mellett egyedüli nőként, egy nő hétköznapjait felelevenítő, iróniába átsikló humorral fűszerezett prózai szöveggel készült, ezt olvasta fel hallgatóságának. Dimény Lóránt prózáit Szabó Róbert Csaba méltatta, elmondta, a szerzővel először Kolozsváron találkozott tizenegy évvel ezelőtt egy filmforgatókönyvíró műhelyfoglalkozáson, majd megjelent egy verseskötete is, ám végzettsége és szakmája szerint valójában informatikus. Mindezek ellenére a Látó-díjat prózájáért vehette át. – Prózájában folyamatosan feszültség érhető tetten. Szereplői akkor is bíznak valamiben, amikor teljes a bizonytalanság. Ez a lemondó bizakodás az, ami feszültséget kelt és érdekfeszítővé teszi az írásokat – fogalmazott Szabó Róbert Csaba. Az esszét és történetírást ötvöző Zoltán Gáborról Láng Zsolt szólt, mint mondta, értékelendő, hogy Zoltán Gábor eljött ide Budapestről. – Elgondolkodtam, hogy Erdélyben melyek azok a városok, amelyek nem küldik el a fiaikat, hanem befogadják őket. Az egyik Kolozsvár, a másik pedig Marosvásárhely. A Látó szerkesztőségében egy vásárhelyi sincs, mindenki jött valahonnan és itt ragadt – fogalmazott Láng Zsolt, majd hozzátette, kíváncsian várja, hogy a Zoltán Gábor vajdaszentiványi látogatásán szerzett élmények miként épülnek majd be írásaiba, ugyanis érdekes követni, ahogyan műveiben megtörténik a tények feldolgozása, azaz például egy utca képéből hogyan lesz irodalom. Miután a megszokott díjazás lezajlott, Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója egy meglepetéssel rukkolt elő, egy új díjjal, a színház és a Látó közös elismerésével, amely színházi tematikájú írások alkotóit illeti meg. – Elgondolkodtam, hogy van-e nekünk színházi, kritikai lapunk és arra a következtetésre jutottam, hogy nincsen. A Látó a színházat mindig is kiemelt helyen kezelte, innen jött az ötlet, hogy legyen színházi díj – magyarázta Gáspárik Attila. Az első színházi Látó-díjat a budapesti György Péter lapban megjelent esszéjével érdemelte ki, amelyben Szabédi Lászlót hozta vissza a köztudatba. Népújság (Marosvásárhely) 2013. december 12.Dél-Tirolról civil szemmelOlvasói kérésre, s hogy hasonlósága az erdélyi és főleg a székelyföldi valósággal még inkább kitűnjék, néhány további adatot és feljegyzést összegezek az alábbiakban Dél-Tirolról. Az utóbbi idők közéleti fejleményei folytán az európai szinten elfogadott, sőt, követendő példának tartott dél-tiroli modell fokozott figyelmet érdemel részünkről, alighanem fontos szerepet játszik majd a székelykérdés megoldásában, melynek sürgető és elkerülhetetlen volta pontosan abból olvasható ki, hogy Bukarestben úgy tesznek, mintha nem létezne. A modell etnoszociális lényegét felvázoltuk a korábbiakban, most ismertessünk pár további adatot e hegyes-völgyes tartományról és szorgalmas, eszményeitől eltántoríthatatlan népéről. A hivatalosan az olaszországi Trentino-Alto Adige régióhoz tartozó, annak felét képező Bozen (olaszul Bolzano), azaz Dél-Tirol autonóm megye (provincia) 7400 négyzetkilométerre terjed ki, és 510 ezer lakosa van jelenleg, azaz a történelmi Székelyföld felénél valamivel nagyobb, népessége annak kétharmadával egyenlő. Északon és keleten Ausztriával határos, nyugaton Svájccal, délen olasz megyékkel, így társmegyéjével, a szintén autonóm, olasz többségű Trentinóval, mellyel együtt alkotja az említett régiót, tartományt. A megye a Keleti-Alpokban fekszik, legmagasabb hegycsúcsa a 3905 méteres Ortler. Három hegyvonulata közül a Dolomitok (fotó) a nemzetközi turisztika kiemelt nyári és téli célpontja, de maga az egész megye turistaparadicsomnak számít. 116 települése a völgyekben fekszik, ezek közül 103 német többségű, ötben olasz és nyolcban ladin többség él. Mint megírtuk már, mind az olasz, mind a német hivatalos nyelvnek számít, sőt, némely helységekben a ladin is. A német nyelvű lakosok osztrák-bajor dialektust beszélnek, és nemzeti érzésükben, történelmi hagyományaikban is erősen kötődnek e nemzetekhez. Az olaszok főleg a megyeszékhelyen, Bozenben élnek, ahova elődeik a húszas-harmincas években a Mussolini-féle betelepítési politika folytán költöztek be, és ahol a népesség háromnegyedét alkotják. Az olasz lakosság nagy változáson, szakmai átstrukturálódáson ment át az autonóm státus 1972-es esztendőt követő megerősítése után, mivel akkor az etnikai arányosság és a kétnyelvűség elveinek következetes alkalmazása során sok közalkalmazotti állást németek foglalhattak el, egyfajta méltányos egyensúly alakult ki ebben a tekintetben. A megye 35 fős törvényalkotási jogosítványokkal felruházott parlamentjében (megyei tanács) a legerősebbnek a dél-tiroli Néppárt számít a szavazatok mintegy felével, a Szabadságpártnak körülbelül 15 százaléka van, két szeparatista német törpepárt is rendelkezik egy-két képviselővel. Mint jeleztük már, az etnikai arányosságról szóló törvény megköveteli, hogy a közszféra munkahelyeit, a szociális bérlakásokat, a lakásépítési támogatásokat, valamint a kulturális támogatásokat minden településen az ott élő népcsoportok arányában osszák el. A kétnyelvűségi vizsga speciális nyelvvizsgát jelent, amelyet minden olyan dél-tiroli polgárnak le kell tennie, aki a közszférában szeretne dolgozni. Enélkül állandó munkaszerződést egyetlen állami intézmény sem köthet alkalmazottaival. Közigazgatásilag a megyét nyolc járásra osztották fel, ezek egyikének székhelye a számunkra Katona József Bánk bánjából ismert Meran. (folytatjuk) B. Kovács András Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. december 21.Emberek, életek, történések (Mentor-est Sepsiszentgyörgyön)Erdély – emberek, életek, történések címmel szervezett kiadói, szerzői estet a Bod Péter Megyei Könyvtár. Szonda Szabolcs igazgató köszöntője után Káli Király István mutatta be az általa vezetett marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadót, legújabb köteteit és a jelen lévő szerzőket. A rendezvény címét magyarázva azt mondta: az valamennyi kötethez talál. Pál-Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros, pecsétszakértő, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja A székelyek földje és népe című tanulmánykötetét ismertette. A közölt tanulmányok közül némelyet kiadtak már Magyarországon vagy itthon, mások most láttak először nyomdafestéket. A válogatás összetartó fonala az, hogy mindenik a székelységről szól, és nem haladja túl Székelyföld területét, mondotta a szerző. Könyvét a középkorral kezdte, mégpedig a legnagyobb időszakot felölelő székely önkormányzat-történettel, melyhez harminc éven át gyűjtötte az anyagot, amíg 2002-ben kiadta az átfogó munkát. Ebben az összegzésben végigvezet azon a folyamaton, mely során létrejött a székely autonómia. Az önkormányzatiság kialakulása mintegy 200 év alatt teljesedett ki, Mátyás király uralkodása idején tetőzött. A kötetben a székely székek, városok, köztük a négy háromszéki mezőváros történetével is foglalkozott, továbbá azzal az időszakkal, amikor Erdély népe a török faigából a Habsburg-vasigába kényszerült, bemutatja, milyen változásokon ment át a székely társadalom. Kitért a székelyföldi pestisjárványra is, s az 1956-os magyarországi forradalom itteni hatásaival zárta a kötetet. Szilágyi Sándor Hanyatló Erdély című tanulmánykötetéről a szerkesztő, Sebestyén Mihály szólt. A szerzőről elmondta, ő szerkesztette A magyar nemzet története című, tízkötetes sorozatot, az Erdélyi országgyűlési emlékek című forráskiadvány-sorozatot. Kolozsváriként megküzdött, hogy Magyarország első számú történésze, a Magyar Tudományos Akadémia tagja legyen. Az idén megjelent kötet anyagát a szerző Vértanúk a magyar történelemből című, 1867-ben megjelent kötetéből válogatta. A mostani könyv címének magyarázata, hogy Bethlen Gábor után az erdélyi szerencse csillaga leáldozott. A tanulmányok Bethlen Gábor fejedelmi trónfoglalásáról, Kemény János fejedelem végnapjairól, Haller Gábor megöletéséről (mely Apafi lelkén szárad, tette hozzá az előadó), Bánffy Dénes kivégzéséről (az első erdélyi koncepciós perek egyikeként említette a szerkesztő), Szász János szász királybíró haláláról (amit igencsak véres kriminek nevezett Sebestyén), a nevére méltatlan Rákóczi József, II. Rákóczi Ferenc fiának pályafutásáról, Mikes Kelemenről és Cserey Mihály történészről szólnak. Sebestyén Mihály Midway-szigetek című novelláskötetéről szólva Káli Király István elmondta, mindenben ott vibrál a történelem. A szerzőről pedig, hogy a történelem pimasz módon nem elég neki, s hétköznapjaink történeteit novellistaként igyekszik feldolgozni. A Midway-szigetek valahol félúton a semmi és a minden között vannak. A szerző alattomos műfajt művel, mert az ember kénytelen egyfolytában derülni, hova visz el az író fantáziája, nem lehet megállapítani, álom vagy valóság, fantázia vagy tényleges történet, amit leír. Sebestyén Mihály felolvasta Albert bácsi játékai című novelláját. Szerzőavatásra is sor került. A Mentor Kiadó házi szerzőjének számító B. Kovács András újságíró, közíró bemutatta a sepsikőröspataki származású, jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő Bedő Bélát, akit évekkel ezelőtt riporterként fedezett fel, és ösztönzött arra, hogy írja meg emlékiratait. Így született a Magyar tiszt a román hadseregben című könyve, melyet ő mutatott be a Háromszék hasábjain (Egy magyar ezredes könyve – november 2.). Bedő Béla mesélt sepsikőröspataki gyermekkoráról, s arról, hogy akarata ellenére magyarként román katonák oktatójává vált, de megállta helyét. Káli Király István még egy könyvről szólt: Méliusz Anna: Nem hősökről beszélek. Méliusz József második felesége írja meg az első feleség, Klári Securitate általi meggyilkolását és a közös gyermek, Péter őrültségbe kergetését. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. december 28.Vándorszékely hazatalál – Egy ragaszkodás története (15.)Az évfordulóra való tekintettel nem időrendi sorrendben, hanem a ’89-es forradalom kézdivásárhelyi eseményeivel folytatjuk sorozatunkat. Ezekben Boldizsár Béla fontos szerepet játszott. Forró december Fő információs forrásunk persze a Szabad Európa Rádió volt azokban a napokban is. Én azt sokat hallgattam, főleg éjszaka. Akkor már a városgazdálkodási vállalatnál dolgoztam. A lépcsőházban is kommentáltuk az eseményeket, hogy valami nincs rendben, még a milicistával is bizalmasan, aki felettem lakott, és utóbb is jóhiszemű embernek bizonyult. Temesváron már napok óta zajlottak az események, Kézdin még semmi mozgolódás nem volt, de a munkahelyünkön is összedugtuk a fejünket, mondtuk: ömlik a vér Temesváron. Nagy felháborodásomat jegyzetfüzetemben papírra is vetettem: Ceauşescut le kell váltani – írtam a december 20-i dátum alá. Akkor délelőtt kimentem a blokk elejébe, és azt ordítottam, hogy emberek, gyertek a központba, Ceauşescut le kell váltani! Ekkor tanácsolta a szomszéd milicista, ma már nyugdíjas: Béla, vigyázz, mert nagy baj lehet belőle, nézd meg, innét-onnat hány embert összeszedtek már. A gyermekeid fogják ezt megszenvedni, megkérlek, ne folytasd. De én nem tudtam benn ülni, hallgattam a rádiót, mindenről tudtam, ami Temesváron történik, és a munkahelyemen is próbáltam az embereket buzdítani, menjünk ki a központba. És tiltakozzunk, mert tűrhetetlen, ami történik. Azt mondták, üljek a fenekemen, már vertek meg ’83-ban, nem tanultam belőle? Ellenőrzések Valóban rajtam volt a szemük. Nekem mint kapusnak minden hónapban gyűlésen kellett részt vennem a rendőrökkel, én ott is fel-felszólaltam, és megjegyzett személy voltam a szemükben, mert valakit mindig védelmembe vettem, ha valami rosszféleséget rá akartak bizonyítani. Emiatt nem jártam vendéglőbe sem, tudtam, csapdát állíthatnak, mert mindenre képesek. Megkülönböztetett figyelemben részesültem, egy éjjel többször is ellenőriztek, próbáltak rajtakapni, hogy nem alszom-e virrasztás helyett. De a székely ember milyen? Gyerekek, mondtam, nektek még sok iskolát kell kijárnotok, hogy ti engem megbüntessetek. Az IGO előtt az utcát keresztülkötöttem egy selyemcérnával, az ablakot keresztülfúrtam, a cérnát bevezettem, és a végére egy kulcscsomót erősítettem. Amikor a zsaruk jöttek, azt a cérnát a kutya vagy a kocsi, ping!, elszakította, én felszöktem, és mire bejöttek, már a székben ültem. Csak néztek: Te Béla, örökké ilyen éber vagy? Hát örökké ilyen éber voltam, mert nem azért volt az embernek feje, hogy az ingnyaka ne csússzon fel, hanem hogy gondolkozzon. Sorsdöntő huszonkettedike Visszatérve, bennem nagyon főtt december 20-án, hogy valamit kéne csinálni, de nem sikerült különösebbet. Következő nap, 21-én a gyárak előtt végigmenve orosz rendszámú autókat láttam. Egyikből tőlem két és három óra között tört románsággal kérdezték meg, tudjuk-e, mi történt Bukarestben és Temesváron. Hihetetlen? Sokan alátámaszthatják, hogy orosz rendszámuk volt. Egymás közt oroszul beszélgettek. Ha más nem, én hiszem, hogy bejöttek, olvashattunk is erről később. Na de 22-ére virradó éjjel én már nem aludtam nyugodtan. A franc evett meg, hogy annyi vér folyt, s hogy Temesváron a tankokat is bevetették állítólag. 22-én 9 órakor elindultam a Petőfi Sándor-iskola felé, s az úton hangosan ordítottam: Le Ceauşescuval! Szabadságot akarunk! Az ablakból kikiáltott egy Kovács Pista nevű barátom: Gyere fel, Béla, igyunk meg egy bort. Ne hülyéskedj, ebből nagy bajod lehet, hogy mersz ilyet tenni? Ez 10 óra előtt lehetett. Elfogadtam a meghívását, megittunk egy pohárral, és mentem tovább. A Szabadság utcában is ugyanazt kiáltottam. Az emberek néztek: Ez a Béla biztos, megbolondult. Hogy meri? Elértem a szigetelőgyárig, s akkor jött ki a szentléleki Komsa (Molnár Benedek), mindenki így ismeri. Mondom neki: Ember, bé kéne menjünk délre mind a központba, gyülekezzünk ott! Kicsoda? Fiatalember volt, és nem félt ő sem senkitől. Sokszor összeverekedett a milíciával, és tartottak tőle. Komsától elválva hazatértem, gondoltam, a családdal még találkozzam, csillapodjak egy kicsit, mert az adrenalinszintem, éreztem, hatalmasan felment. Azt forgattam magamban, Kézdin is kéne valamit csinálni most, az elnyomókkal el lehetne számolni. Amikor beérek a blokk elé, jön a milicista szomszéd, hogy Béla, nagy baj van! Feljött a rendőrparancsnok Szentgyörgyről, s az összes fegyvert le kellett adnunk, de ügyelj, mert kettőnél ott maradt. Ezt arrafel, hogy délre felmegyünk a központba, és egy órakor tüntetni fogunk a főtéren. Ezért közölte velem bizalmasan, hogy kettőnél fegyver maradt. Semmi gond, jegyeztem meg, legalább ötszázan leszünk, csak nem mernek kijönni! A menet Én biztos voltam, hogy sokan leszünk, mert 10 órakor végigmentem a szigetelőgyár, a csavargyár és a keményítőgyár előtt, mindenüvé bekiabáltam, de ordítva: Emberek, gyertek be a központba! Ezt hallották, mindenki tanúsíthatja. A régi csavargyárral szembeni kantinban is elkiáltottam, hogy Gyerünk, mert Komsa viszi a zászlót – egy fekete zászlót vett magához a gyárában –, gyülekezzünk a főtéren, tüntessünk, mert Temesváron vér folyik! Volt, aki lehülyézett, de olyan húszan-huszonöten felálltak, és kijöttek a vendéglőből utánam. Komsa ekkor már a tükör elé ért az útkereszteződésnél öt-hat személlyel. A villamosművek előtt értük utol, legalább ötvenen lehettünk. Megállt egy kisautó mellettünk, és felhangosította a rádióját. Ez tizenkét óra valahány perckor történt, bemondta Bukarest, hogy Ceauşescu a Központi Bizottság épületéből elmenekült. Ettől lendületet kaptunk, s fontos volt az is, tudtam, a milíciát lefegyverezték. Komsa olyan határozottan haladt elöl, őt nem lehetett megállítani, hiába próbáltam arra rávenni, ne igyekezzen annyira, most jönnek ki az emberek, a szigetelőből is árad a tömeg, legyünk minél többen. Na de elöl ő csak ment. A főtér felé elhaladtunk a milícia új épülete előtt. Abba szinte be lehetett volna már költözni. Néztük, tudtuk, minek szánták. Gondoltuk, nem ártana beverni az ablakait, ne üljenek belé, de csak nem csinált senki semmit. Beértünk a milícia (a mai Székely vendéglő) elé, Komsa előttünk vagy húsz méterre a fekete gyászlobogóval. Már legalább hetvenen lehettünk. Kezdtünk mérgelődni, hogy a milicek fentről, az ablakból olyan gúnyos mosollyal néztek le ránk. Jobban tették volna, ha meghúzzák magukat, és nem provokálják ki gúnyos mosollyal a későbbieket. Na de kiértünk a főtérre, a szökőkútnál még álltak vagy húszan. Olyan százan lehettünk összesen. Jobb oldalon menetirányban a néptanács felé indultunk, a fodrászat előtt még harmincan állingáltak. De csak tátották a szájukat, és én rájuk ordítottam: Emberek, álljatok ide be a sorba! Volt, aki csatlakozott, és lehettünk már százhúszan, amikor a néptanács, a polgármesteri hivatal és a pártbizottság elejébe értünk. Megálltunk, és Komsa odalépett a három milicistához, akik az ajtóban őrködtek a polgármesterrel. Kéri Komsa, engedjék meg, hogy a sok temesvári halottért tűzhessük ki a fekete lobogót. Visszautasították, és ekkor csattant el az első pofon aznap Kézdivásárhelyen. Hátulról keményebb legények – én kisebb termetű vagyok, és nem is olyan túl vérmes természetű – elétolakodtak, elkapták az egyik milicistát, és supp! El a másikat, és supp! Aki tudott, futott befelé, s a tömeg be utána. Komsa fel, kitűzte a zászlót az első emeleten. Öt perc alatt az összes ablakot kinyitották, és az irodákat megürítették, hánytak ki mindent az emberek. A polgármestert vették üldözőbe páran, elbújt egy szekrény mögé, de megtalálták. Megkért, és segítettem kimenekíteni a hátsó csigalépcsőn. Én neki köszönhettem a háromszobás lakásomat, és nem szerettem volna, hogy vér folyjék. Egy kombi Dacia állt be a hátsó udvarra, már nem volt idő, hogy rendesen beültessük, de betuszkoltuk valahogy az autóba, s bár annak az ablakát betörték, az utolsó pillanatban mégis ki tudott húzni az udvarról. Ha nem, ott megölik, annyira fel volt a tömeg bőszülve. Egy fekete zászlót kikaptam egy ember kezéből, felfutottam a padlásra, négy cserepet leütöttem, kimásztam, és a kémény hegyébe egy dróttal kikötöttem a fekete lobogót. Rendcsinálás a központban Az üzlet előtt hallom, a milíciát már kezdték ostromolni. Jött a második hullám a gyárakból, olyan két-háromszáz ember. Amikor megyek visszafelé, a református templom elé érek, meglátom a könyvesbolt kirakatában Ceauşescunak a pofáját a könyveken. A fehérnépek, szegények, meg voltak ijedve. Mondom, engedjenek be, mert ezeket innen mind ki kell rakni. Még most is vigyorog az ablakból a gazember? Ki innet, és tüzet neki! Ami Ceauşescu-könyv volt, mind kihordtuk és meggyújtottuk, a másik üzletből is, két szép máglyát raktunk, már nem is jött, hogy a milíciára elmenjek, hogy ott égethetem a könyveket. De azért csak kíváncsi voltam, mire odaértem, a kocsik fel voltak gyújtva, az ajtók be voltak ütve. Délután mentem hazafelé, s azonnal neki akartam ülni a rádiónak, hogy hallgassam. Jött a szomszéd milicista, hogy légy szíves, fedezzél. Hallotta, ugye, hogy több rendőri lakásba bementek, és hányat meg is vertek, de nagyon. Ő nem kapott, nem volt baj vele. Legalábbis mint szomszéddal, s hálás voltam neki, hogy délelőtt elárulta, lefegyverezték őket, ez bátorságot adott. A megőrzött zászló 23-án reggel mondom doktor szomszédomnak, Tusa Csabának, a Daciájával vigyen haza Bélafalvára, menjek ki nagymamámhoz, mert azt mondotta volt nekem: eljön a változás, s valami el van dugva, s azt elővesszük. Csaba hitte is, nem is, de lejöttünk Bélafalvára. Drága jó nagymamám azt mondja: az asztalt húzd be a ház közepébe, tégy fel egy széket rá, s nyúlj be oda a gerenda alá, fiam. S benyúltam, és onnan vettem elő ezt a zászlót. Megvan hetvenéves. Akkor dugták el oda, soha nem merte megmondani, mert félt, ha én azt előveszem, akkor bajom lesz belőle. Na, én azt egy rúdra felhúztam, az autó ablakán kidugtam, és Csabával visszaindultunk Kézdire. Minden falu végénél el volt barikádozva az út, polgárőrségek alakultak, várták a terroristákat. Traktorok, fák voltak keresztbe téve az úton, minket, ahogy a zászlóval megláttak, átengedtek. Déli fél egyre értünk a főtérre, körbehordoztuk a zászlót, s mondtam mindenkinek: Emberek, elő a zászlókat, mert most a világ látja, vegyék tudomásul, mennyien vagyunk, ne kelljen később bizonygatnunk. Sajnos, kevés zászló volt Erdélyben, ami előkerült. Még március 15-én is, amikor kitettem az ablakba, azt mondták az emberek: Béla, nagy bajod lehet belőle, ne magyarkodj, gondolj a gyermekeidre. 24-én este megérkeztek a Fidelitas képviselői Kézdire a művelődési házba. Azt kérdeztem: Ettetek-e, fiúk? Ma még semmit! Semmi gond, megyek haza, és hozok zsíros kenyeret. Egy tálcával vittem. Én, a hülye gyerek, azt gondoltam, ha akkor az ajtóban ügyelek, hogy nyugodtan tárgyaljanak, engem ott figyelembe fognak venni. Közben az akkori vezetők, akik a húsosfazék és az én zsíros kenyerem mellé odaültek, szépen feltornászták magukat, a város vagyonát megkaparintották, én pedig ott maradtam, és örökké várom, hátha egyszer eljön az én időm is. Hát eljött, amikor bekerültem a megyei tanácsba, most a községibe, de ez kevés vigasz, mert én sokkal többet szerettem volna tenni a népemért. B. Kovács András Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. december 28.Erdélyi udvarházak népe a fejedelemkorban (Új Demény-emlékkönyv)A fejedelemkori Erdély és Székelyföld eddig nem eléggé megvilágított témáit kutatja a Bukarestből Sepsiszentgyörgyre hazaköltözött Tüdős S. Kinga, nemegyszer a sajátos női látásmód és tematika vizsgálatával gyarapítva e kérdéskörök szakirodalmát. Tucatnyinál több nagyobb lélegzetű műve közül itt az 1540 és 1711 közötti erdélyi végrendeletek eddig megjelent négy kötetét említem, vagy az erdélyi nagyasszonyokról szóló munkáit, melyekben egy merőben új szemszögből a női, nemesasszonyi életpályák elemzésével hoz teljesen új színt és szemléletet a transzszilván históriába. A műnek különben most készül a román kiadása is, Violeta Barbu kutató méltatja angol nyelven a kötet erényeit, mely átfogóbb hazai együttműködés keretében jelenik meg. „Aki elolvassa, megértheti, hogy az erdélyi egészen külön világ volt, más nyelvvel-kultúrával, szokásrendszerrel, a gazdasszonyi lét más módozataival. Még a virágos- és veteményeskertek bemutatására is kitérek benne” – mondja a szerző. Tüdős S. Kingáról különben tudni kell, hogy Budapesten végzett művészettörténetet és klinikai pszichológiát, s Bukarestbe menvén férjhez, végül a Nicolae Iorga Történettudományi Intézetben, Demény Lajos professzor mellett kötött ki, itt tanulta ki a levéltári kutatás módszertanát, és vált több évtizedes együttműködés révén tanítványból önálló kutatóvá. Két éve nagy sikerű nemzetközi konferencia szervezésével tisztelgett mestere emléke előtt, a Székely Nemzeti Múzeumban megtartott eseményről annak idején lapunk is írt. A konferencia anyaga most jelent meg kötetben Kastélyok, udvarházak és lakóik a régi Székelyföldön (In memoriam Demény Lajos, 1926–2010) címmel a múzeum kiadásában, ez alkalomból beszélgettünk el ismét a szerkesztővel. – A konferenciát azzal a céllal szerveztem, hogy újfent felhívjam a figyelmet, méltatlanul mellőzik a Demény munkáit. Nekem emberi kötődésem is van ehhez a kiváló tudóshoz, huszonvalamennyi évig dolgoztunk együtt, és több barátommal épp a Demény-féle történetírás hozott össze. Ha tudtunk a Kálnokyakról tudományos tanácskozást szervezni, Demény is megérdemli, gondoltam. Úgyhogy ez végül egy második Demény-emlékkönyv lett, amit a halála első évfordulójára összehívott konferencia anyagából állítottam össze. Felkértem Oborni Terézt a Magyar Országos Levéltárból, hogy a székely címeres nemeslevelek párhuzamosan megrendezett kiállításának anyagát válogassa össze, ezeket erdélyi fejedelmek adományozták a kedvezményezetteknek. Kimondottan élvonalbeli kutatókat hívtunk meg, akik munkaviszonyban álltak Deménnyel, doktorit írtak nála stb. Mellénk állt Tamás Sándor megyeitanács-elnök, támogatott többek közt Fleckhammer Otto helyi üzletember. A résztvevők kimondottan új információkat hoztak, egy konferenciának a kutatások ösztökélése a feladata. Felkértem a kötet vázlatos ismertetésére a szerkesztőt. – Az első három beszéd Deményről szól, Violeta Barbu beszámolt arról, hogy a román kutatók is mennyire tisztelték őt, s udvariasságból a meghívottak iránt angolul mondotta el, amit nekik szánt. Közöltük Vekov Károly, a másik tanítvány temetésen elmondott beszédét is, Papp Sándor szegedi kutató pedig hivatástudatát emelte ki a Ne készüljünk arra, hogy amit adunk, azt életünk folyamán visszakapjuk című megemlékezésében. Magyarország törökországi nagykövete, Hóvári János nem tudott részt venni, de dolgozatot ajánlott fel. Vele Demény Bukarestben többször dolgozott együtt. A tanulmányok közül kiemelném a Vekov Károlyét, aki teljesen új, nagyon okos megközelítésben tisztázza, mit jelentett eredetileg a tria genara Siculorum a forrásokban, honnan ered, hol értelmezték félre és miért. Ő úgy véli, alighanem a székelység három korábbi törzsét jelölték vele kezdetben, majd a hármas rendi tagoltságra utaltak vele a székely társadalomban. Egyed Ákos dolgozatában Hidvégi Mikó Ferenc történetírását helyezi új megvilágításba, Kordé Zoltán a székely ispáni hivatal eredetéről értekezik, Csáki Árpád gróf Kálnoki Sámuel erdélyi alkancellár végrendeletét elemzi. Ő volt az, aki a Bethlen Miklós által elutasított császári felajánlást elfogadta. Jánó Mihály a rá jellemző alapossággal ír témájáról, a székelyföldi templomok donátorairól. Én a magaméban zabolai III. Mikes Mihály házasságának történetét kísértem végig. Engem nem a politika, hanem az életmódváltozás érdekel, ezért felesége, Bethlen Druzsianna élettörténetének feldolgozása foglalkoztat, és ennek kapcsán: hogyan kerültek kapcsolatba egy erdélyi főnemesi és a székely főemberi, primori családok egymással házasság révén. Statisztikailag is feldolgoztam, milyen következtetések vonhatók ebből le, e vegyes házasságokból származó utódok sorsában hogyan tükröződik a frigy hatása, hogyan tagozódott be a székely társadalom az erdélyibe, mert a magyarországiba már nagyon kevesen jutottak be. Amikor erről beszélünk, szem előtt kell tartanunk, hogy a fejedelemkorban Erdély összlakossága hétszázezer és egymillió között volt, tehát jóval kevesebb a mainál, ebben magyar főnemesnek vagy székely nemesnek lenni nem azt jelentette, mint később vagy a korszak Magyarországán. A többi dolgozatból is kiolvasható, hogy a fejedelmek miként adják vissza a korábban jobbágyosított székelyek szabadságát, hogyan jön létre az ún. armális nemesek osztálya abból a szükségletből táplálkozóan, hogy az erdélyi haderőt ismét megerősítsék Erdély állami önállósága idején. Elég volt egy sikeres hadjáratban való részvétel, például a ploieşti-i győzelemmel zárulóban a törökök ellen, hogy a fejedelem négyszáz címeres nemeslevelet osszon ki a katonák közt. Bethlen Gábor tömegesen hozta vissza a székelyeket e sorba. A székelység Erdély lakosságának ötödét sem tette ki, a seregnek azonban egyik legfontosabb összetevője volt. Pár további dolgozat: Pásztor Emese, az iparművészeti múzeum munkatársa a székely nemesi otthonokban használt szőnyegekkel, abroszokkal foglalkozik, az általam is összegyűjtött végrendeletekben azok ugyanis külön tételként szerepelnek. Garda Dezső Lázár V. István kalandos életét követi nyomon, Rossel Hubert svájci történész a hazájabeli és a francia templomvárakat, erődítményeket hasonlítja össze a székelyföldiekkel. Szabó Judit pedig a kézdivásárhelyi Incze László, Demény kortársa munkásságáról ír. Ki kell emelni, hogy ő is, akárcsak Demény, a tudomány amolyan szürke eminenciásának számít, ezek az emberek nem pénzre, elismerésre hajtottak, hanem teljes lemondással a tudomány művelésének szentelték magukat, és ezért minden tiszteletet megérdemelnek. A sepsiszentgyörgyi T3 Kiadónál készült, nagyon szép kiállítású kötet képmellékletében színes illusztrációs anyagot is tartalmaz, valamint a konferencián készült fényképek is helyet kaptak benne. Kiemelkedő nyomdatechnikai minőségű valamennyi. B. Kovács András Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. január 19.Jékely Zoltán emlékezeteA PKE Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi tanszékének KéPKEret irodalmi beszélgetéssorozat január 17-i alkalmának központi témája Jékely Zoltán, és a most záruló Jékely-centenárium volt. A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi tanszékének szervezésében zajló irodalmi, művészeti beszélgetéssorozat, a KéPKEret január 17-i beszélgetésének témája a most záruló Jékely-centenárium, a Jékely 100 verseskötet, az Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK) tavaly októberben nyílt emlékkiállítás, és nem utolsó sorban maga a költő alakja, élete és munkássága volt. A KéPKEret meghívott vendége Péterfy Sarolt, irodalomtörténész, Jékely Zoltán unokája volt, aki a költő Jékely mellett a magánemberről is sok mindent elárult. Boka László irodalomtörténész, az OSZK tudományos igazgatója a beszélgetés vezetője a 2013 áprilisában induló gazdag centenáriumi évet, az ezen belül megszervezett magyarországi és erdélyi rendezvényeket ismertette röviden. Az OSZK Kézirattárának kiállítótermében nyílt Én már rég a harangoké vagyok című kiállítás Jékely Zoltánnak a költőnek, prózaírónak, műfordítónak, könyvtárosnak és szerkesztőnek alakját és gazdag életművét kívánja megidézni. A kiállítás mellett számos kerekasztal beszélgetést, előadást, konferenciát szerveztek az elmúlt évben. Kolozsvári évek Péterfy Sarolt a beszélgetés során mesélt Áprily Lajos és Jékely Zoltán közti apa-fiú viszonyról, és saját emlékeiről is: „személyes emlékem csupán egy pár van, sokkal inkább szüleim és idősebb testvéreim elbeszéléseiből ismertem meg, hogy milyen ember volt a nagyapám. A középiskolában kezdett el foglalkoztatni költészete is”. Emellett mesélt Jékely Kolozsváron töltött éveiről is. A nemzeti könyvtár megbízásából Jékely 1940-ben utazott vissza diákkéveinek helyszínére, Kolozsvárra, hogy felmérje a visszacsatolt Észak-Erdély egyetemi könyvtár állományának állapotát. Itt a Termés című folyóirat, majd a Világosságirodalmi rovatának szerkesztője lesz. 1946-ban Észak-Erdély Romániához való visszacsatolása, és más családi tragédiák hatására másodszor is elhagyja Kolozsvárt, és visszaköltözik Budapestre, ahol újra a Széchényi Könyvtárban kezd el dolgozni. Nemsokára tíz éves szilenciumra ítélték és az Írószövetségből is kizárták. A Baumgarten-díjas, kétszeresJózsef Attila-díjas és posztumusz Kossuth-díjas költő hagyatéka a család jóvoltából az OSZK Kézirattárában, tárgyi hagyatéka pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumban található. Jékely 100 A beszélgetés során a hallgatóság megismerkedhetett a szenvedélyes napló és levélíró Jékely Zoltánnal is, aki álmait is folyamatosan lejegyezte, ezek a kis álomjegyzetek verscsírákat, vagy már szinte kész verseket hordoztak magukban. A költő Jékely kapcsán Péterfy Sarolt a Jékely 100 kötetről és annak keletkezéséről is beszélt. A Holnap Kiadó gondozásában és Péterfy Sarolt szerkesztésében megjelent kötet nem mindennapi, hiszen benne tíz kortárs író – Borbély Szilárd, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Kovács András Ferenc, Mesterházi Mónika, Schein Gábor, Szabó T. Anna, Szálinger Balázs, Térey János és Tóth Krisztina – tíz választott Jékely-verse, valamint a hozzájuk írt miniesszék találhatóak. Nagy Noémi erdon.ro, 2014. január 22.Dél-Tirol a példatárban – A tárgyalásos út buktatói és sikereA ma modellértékűnek tekintett dél-tiroli autonómia sikeréhez, mint ismeretes, a tárgyalásos út vezetett, s ennek a székelység esetében is adott nem egy feltétele. Románia és Magyarország mint potenciális védhatalom egyazon katonai és államközösség tagjai, az európai beilleszkedés gondjaival küszködnek és regionálisan is egymásra utaltak. Ausztria védhatalmi státusát ugyan paragrafus rögzítette az osztrák békeszerződésben – ennek ma nincs magyar megfelelője –, de az unió az anyaországok felelősségét nem tagadja a határon túli nemzetrészek iránt, s a nemzeti integrációnak most már közjogi folyamatai is zajlanak. A tárgyalások útjában tornyosuló akadályok elháríthatók, ehhez azonban még szükség lenne egy szoros belső erdélyi konszenzusra és akcióegységre a magyar pártok és szervezetek közt, s mindenekelőtt hajlandóságra a román fél részéről arra, hogy tárgyalóasztalhoz üljön. Beszélhetünk-e hasonlóról Bukarestben? Ez Olaszország esetében már 1946–48-ban megvolt, nemzetközi kötelezettséget vállalt ilyen értelemben, az autonómia mindkét felet megnyugtató működése mégis csupán negyvenvalahány évvel később, 1992-re indult be, miután már húsz évvel korábban megszületett az azt megalapozó jogi kompromisszum az ún. második autonómiastatútum formájában. Pár éve nálunk is megfordult Christoph Pan, a Dél-tiroli Nemzetiségi Kutatóintézet Igazgatója, egy 2006-os interjúban nyilatkozta erről az Európai Utas folyóiratnak: „Autonómiát létrehozni hosszadalmas folyamat. Nálunk is több tárgyalási szakasz követte egymást. A kezdetek 1946-ra nyúlnak vissza, ekkor osztrák és olasz felek tárgyaltak Párizsban. Azután 1948-ban kristályosodott ki az első autonómia-berendezkedés, amely működött ugyan, de nagy elégedetlenség övezte. Az új javaslatok 1961 és 1962 között bontakoztak ki arra vonatkozóan, hogyan folytatható a tárgyalásos folyamat és az autonómia kialakítása. 1963 és 1969 között első körben kétoldalú tárgyalások folytak olasz, osztrák szakértők, külügyminiszterek részvételével. Majd a Dél-tiroli Néppárt tárgyalt az osztrákokkal, minisztériumi szinten. A második autonómia kialakításakor létrehoztak egy 135 pontból álló intézkedési tervezetet, amelyet 1992-ig tárgyalási alapnak tekintettek, addig tökéletesítve, amíg mindkét fél teljes egyetértésben el nem fogadta minden megállapítását.” Tudni kell, hogy közben a Néppártban késhegyig menő belső viták dúltak, szemére hányták például Silvio Magnani pártvezérnek, hogy utakat épít önrendelkezés helyett – a vidéki települések elnéptelenedésének megakadályozása végett ott léptek, ahol lehetett, ezzel akadályozták meg a vidéken élő német lakosság kivándorlását, mert ezáltal megalapozták a mezőgazdaság, valamint a turisztika felfutását –, de a párt egysége nem bomlott fel. Nos, a fentiekből több következtetés levonható mind az anyaországi szerepvállalásra, mind az uniós keretek, valamint a többségi fél tárgyalókészségének fontosságára nézve. Melyikkel rendelkezünk ma, hol lehet elkezdeni a munkát? A tárgyalás szép – de felek kellenek hozzá. B. Kovács András Háromszék Erdély.ma, 2014. január 22.Bemutatták a művészettörténeti Táguló horizontotSoós Zoltán, a Maros megyei múzeum igazgatója, Orbán János, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ munkatársa és Spielmann Mihály történész ismertette kedd este a Bolyai-klubban a Táguló horizont című, művészettörténeti tanulmányokat tartalmazó kötetet. A fiatal művészettörténész-nemzedék a B. Nagy Margit örökségét viszi tovább, a Kovács András által felnevelt generáció arra vállalkozott, hogy feltérképezi mindazt az örökséget, amely a művészettörténet szempontjából fontos. Máris sokat tettek ezért, de még mindig hosszú az út, sok a tennivaló – hangsúlyozta Soós Zoltán. A 2001-ben Marosvásárhelyen megszervezett művészettörténeti konferencia előadásait magába foglaló kötetet Spielmann Mihály ismertette. Kijelentette: „Ha ezeket a közleményeket olvasom, akkor egyáltalán nem látok törést, szakadékot, áthághatatlan ellenentétet a régiek, a László Gyulák, Entz Gézák, Gerevichek, Genthon Istvánok, Balogh Jolánok vagy Marosi Ernők művei és e maiak között. Mindet magasfokú tudományosság, józan mértéktartás és ugyanakkor tág, táguló kitekintés, összefüggés-keresésés, szemléleti bizonyosság jellemzi. Azaz a különbség legfennebb a stílusban, az egyéni megközelítésben különbözik. De ez a fajta különbözés még ebben a kötetben is közlőtől közlőig egyéníthető”. A kötetben tizennyolc tanulmány olvasható, a köztük felbukkanó témák: a XIII. század építészete és annak elméleti-gyakorlati vizsgálata Esztergom-Gyulafehérvár összefüggésben (Raffay Endre); Nagyvárad és Firenze, olasz kalmárok, Ozorai Pipo – Philippo Scolari, és a püspöki székhely építészete (Prajda Katalin); a kecskeméti református templom és az erdélyi későreneszánsz építészet lehetséges kapcsolatai, debreceni mesterek, Kecskemét és Fogaras, Nagyenyed vagy Boroskrakkó (Székely Gábor); a Teleki Téka építészeti tervei és a megvalósulás, könyvtárépület típusok, a csarnokkönyvtár (Orbán János); a lebontott vásárhelyi ferences templom belső berendezése, rekonstrukciós kísérlet, szétszóródó műkincsek, oltárok (Barabás Kisannna); a Szentkereszty család árkosi kastélya, 19. századvégi kastélyépítészet (Bordás Beáta); a marosvásárhelyi Református Kollégium díszterme, tornacsarnoka, elemi iskolája, Nagy Győző építészmérnök, tervező „ébresztése” (Oniga Erika); Lechner-utánzók, a kiskúnfélegyházi városháza, az ún. magyaros szecesszióról, némi referenciával a marosvásárhelyi Ferenc József közművelődési palotára (Brunner Attila); Sándy Gyula építész pályájának első szakasza az első világháborúig, stílusa, építészeti megoldások, önállóság és epigonizmus (Bodó Péter); női építészek, a nőemancipáció és a Műegyetem konzervativizmusa, ismeretlen nőépítészek az I. világháború előtt Paulas Erika, Erdélyi Szerén, Préda Ilona (Mészáros Zsolt); művelődéstörténet, útinapló, európai utazás, mit tudott Teleki József, a jövendő koronaőr az építészetről, a főurak ízlésvilága a 18. században (Tóth Áron), Mikes Kelemen, a száműzött, arcképeinek festői, grafikai, éremveretes ábrázolásai időben és térben, arcképtípus a 18. században, a francia hatás (Tüskés Anna); szobrászat és szobrászok, művésztelepek Nagybánya, Kecskemét, Hódmezővásárhely és Szolnok szobrászai a festők között, miért is csatlakoztak a művészkolóniákhoz, művészetpolitika a 20. század elején, Ferenczy Béni, Telcs Ede, Ligeti Miklós, Kisfaludi Strobl Zsigmond és társaik (Gulyás Dorottya); Zsögödi Nagy Imre, festészeti, primitivizmus, életöröm, Breughel és Rabelais, hatások, kivonulás a természetbe, Székelyföld és inspiráció (Veress Ferenc); Leon Alex, grafika, expresszionizmus, baloldali elkötelezettség, Ukrajna, zsidó művészsors Erdélyben és Magyarországon a második világháború előtt és alatt (Hörcher Eszter); Vass Tamás, életút, tényleg elfelejtették, a lázadó grafikus,a művész, az ember, a tökéletes rajztudás dícsérete és átka, régi vásárhelyi kiállítások, kudarcok és szerelmek, a zseni (Portik Blénessy Ágota); kézimunka, egyházművészet, úrasztali terítők, keszkenők rátét himzései selyem alapon, hogyan készültek, a Küküllői Református Egyházmegye gyülekezeteinek inventáriuma, 17-19. századi főúri asszonyok adományai (Horváth T. Iringó) és végül csak látszólag kilógó értekezés a XIX. századvégi iparoktatás és népművészet, háziipar, a Székelyföldi Iparművészeti Múzeum és az iparművészeti múzeumok, mesterségtanulás mint a társadalmi fölemelkedés lehetősége a paraszti közegből, támogatás és iskolalapítások (Székely Miklós). Antal Erika maszol.ro, 2014. január 25.Az összetett igazságFiatal művészettörténészek tanulmánykötete Táguló horizont – ez a címe annak a tartalmában igen értékes, tipográfiájában kiváló minőségű kötetnek, amelyet a magyar kultúra napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat keretében mutattak be kedd délután a Kazinczy utcai Bolyai Klub Bernády György-termében. A kiadvány tanulmánykötet: a fiatal művészettörténészek marosvásárhelyi konferenciájának előadásait tartalmazza Kovács Zsolt és Orbán János szerkesztésében. A tárlatnyitón a teljes telt házas közönséget a Maros Megyei Múzeum igazgatója, Soós Zoltán üdvözölte, aki bevezetőként elmondta: a '80-as években mindössze húsz, román szakon meghirdetett helyre felvételizhetett az, aki történész, művészettörténész kívánt lenni. Emiatt akkora hiány lépett fel, amit a korábbi neves generáció már nem tudott pótolni. A Kovács András által kinevelt fiatal generáció B. Nagy Margit örökségét viszi tovább. A jelenlegi a második, koncepciójában hasonló kötet, sok marosvásárhelyi vonatkozású kutatást tartalmaz. Hosszú még az út, rengeteg a lemaradás, de a jelek biztatóak. A kötetet Spielmann Mihály mutatta be (méltatása az alábbiakban olvasható), szerkesztőként pedig Orbán János szólalt fel. Mint utóbbi megjegyezte, a kiadvány nem generációs kötet, nem a fiataloknak az idősektől való elhatárolódása miatt született. – Azon konferenciák sorozatát, amelynek a marosvásárhelyi rendezvényén bemutatott tanulmányokat tartalmazza a könyv, fiatalok szervezték, fiataloknak. Azért, hogy lehetőségük nyíljon bemutatni kutatásaikat. A harmadik konferenciának adott otthont a Maros Megyei Múzeum, e kiadvány előzményének pedig a B. Nagy Margit-emlékkötet tekinthető, amelynek koncepciójához e második kötet is csatlakozik. Nagy hálával tartozunk a nyomdának és a tördelőnek, grafikusnak egyaránt, a végeredmény, azt hiszem, önmagáért beszél. Az anyagi hátteret a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, kétharmad részben pedig a Maros Megyei Múzeum biztosította. A kötet nagyon kis példányszámban jelent meg, Marosvásárhelyre kétszáz példány jutott, ezért is buzdítunk minden érdeklődőt a megvásárlására. Knb. Népújság (Marosvásárhely), 2014. január 26.Magyarország így győzheti le TrianontÁtfogó és egyben eddig nem ismert tényeket mutat be a romániai magyar kisebbség történetéből Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézete munkatársának napokban megjelent Otthon és haza című tanulmánykötetete, amelynek kapcsán a szerző többek között arról beszélt az MNO-nak adott kétrészes interjújában, hogy ha csak a határon túli magyarokkal foglalkozunk, és nem azzal az összefüggésrendszerrel, amely őket körülveszi, akkor torz kép alakul ki róluk. – A széles magyar közvéleményben meglehetősen leegyszerűsítő kép él az erdélyi magyarságról, és annak történetéről. Lehet-e ezen változtatni? – Azt gondolom, hogy a magyar társadalom nagyon sokat tud a kisebbségben élők valós helyzetéről, sokkal többet, mint ami a nyilvánosságban megjelenik, mert ott a konfliktusra, a hiányosságokra koncentrálnak. Ugyanakkor a politikai retorika, a nemzetesítés, örökségesítés eszközeként is használja a külhoni magyarokat, Székelyföldet, a „magyarságküzdelmeket” és ebben partner a Magyarországi média is. Egyrészt a Duna Tv-n keresztül hosszú éveken át olyanok formálták a műsorpolitikát, a híreket, akik Erdélyből jöttek el, és azt hitték, hogy ők még mindig tudják, mi folyik ott, illetve más külhoni magyarok lakta területeken. De még nagyobb baj, hogy ez a közvetítő média nem a helyi stúdiókból, hírcsatornákból építkezik, hanem fordítva, Budapestről jönnek a megrendelések. Így Budapest magának vindikálja a megmondó szerepet. Egy példa: egy kolozsvári nem határon túliként definiálja magát budapesti nézőpontból viszonyítva, hanem magyarként, vagy nem-magyarként határozza meg magát. Harmadrészt az egyes magyarok lakta régiókban sem alakult ki úgymond központi, a régió közvéleménye számára „mértékadó” média nyilvánosság, amelyre a budapesti tájékozódást is rá lehetne építeni, detrianonizálni, határtalanítani. Hisz ez utóbbi kifejezések nem csak egyoldalú integrációt jelenthetnek, hanem épp a trianoni Magyarország kulturális gyarapodását is. De most úgy látom, hogy már Trianon előtt nem voltunk képesek ezt az országot tagoltan és plurálisan látni. Akkor sem esett egybe a magyar nemzet és Magyarország határa. Magyarországon 1971 óta mérik a történelmi és a nemzeti tudat értékeit, változását. Ebből világos, hogy az 1980-as évek végétől a határon túli magyarokat is nemzet részének tekintik a Magyarországon élők; a revízióban gondolkodók száma radikálisan csökken az utóbbi 30 évben (életkor és politikai kultúra fragmentálódása miatt is); és nem utolsó sorban ma már szinte minden második-harmadik családnak van rokoni, baráti kapcsolata a szomszédos országokban élő magyarokkal (gondoljunk eleve az 1986 óta több mint 300 ezres Magyarországra érkező magyar anyanyelvű migráció hatására). – Történelmi távlatban hogyan változott a határon túli területek megítélése? – Már az 1920-as évek közepétől a szakértők tudták, hogy a teljes történelmi Magyarország visszaszerzésére nincsen lehetőség, csupán az etnikai területek visszacsatolása merülhetett föl. Mindezeket azonban politikailag nem lehetett tematizálni, mert egyszerre a magyar politikai kulturális és politikai nemzetdiskurzus részének tekintették a külhoni magyarokat és a történelmi Magyarországot – mint a magyarok államépítő képességének (kultúrfölényének, regionális elsőbbségének) bizonyítékát. A szakértők azt is tudták, hogy szembe kell nézni azzal, hogy mi lesz a 12 millió kárpát-medencei nem magyarral, ha valamilyen revízióra sor kerül. Belső anyagokban ugyanilyen nagy problémának látták a trianoni Magyarország lakosságának ismerethiányát, viszonyulását a régió más nemzetiségeihez. Ezt felvilágosító munkával vélték megoldhatónak, a nemzetiségi kérdés kezelését pedig körülbelül 1942-ig a magas színvonalú a nemzetiségek nyelvén is működő, de magyarok irányította szolgáltató közigazgatásban, az állami ellenőrzés alatt álló anyanyelven oktató alapfokú oktatásban és a tagozatként működtetett nemzetiségi középiskolákban látták. Ezzel egy rég túlhaladott hungarustudatot szerettek volna megalapozni. Azonban a háborús körülmények között, a kölcsönös – diszkriminatív – húzd meg-ereszd meg nemzetiségi politikák ezt nem is tették lehetővé. Hogyan tudjuk átformálni a magyar közvéleményt, hogy képes legyen akár egy megosztott kultúrájú közeggel is együttműködni? Erre 1989 után sem alakult ki stratégia. – Miért nem jött létre erre stratégia demokratikus körülmények között? – Néha a rövidebb út a hosszabb. Nevezetesen ha csak a határon túli magyarokkal foglalkozunk, és nem azzal az összefüggésrendszerrel, amely őket körülveszi, akkor torz kép alakul ki róluk. El kell fogadnunk, hogy a Kárpát-medencében Magyarország és szomszédai között két évszázada párhuzamos nemzetépítés zajlik. Csakhogy 1920-ig a magyarság önszemlélete nem az etnokulturális közösségen alapult, hanem a Magyar Királyság állampolgárságán, a politikai nemzeten, miközben 1790-től a szerb és a román nemzetiség önszemléletét az etnikai-kulturális közösségtudat határozta meg, amely az idő haladtával egyre erősebben kapcsolódott a balkáni, azonos nyelvű államalakulatokhoz. Épp a párhuzamos nemzetépítés miatt kell elfogadnunk, hogy a szlovákoknak, románoknak is lehetnek kulturális örökségei, emlékhelyei Magyarországon, mint ahogy nekünk is a Kárpát-medence (már) magyarok nem lakta területein. Például a budai várban, a mai Magyarság Háza helyén lévő nyomdában dolgoztak a dákoromán elmélet, az illír és a ruszin nemzeti ébredés fontos alkotói. Természetesen mi ugyanígy gondolhatunk Lőcsére vagy a Kárpát-medencében lévő szecessziós városházákra. Miért ne lehetne bevinni a magyar nemzettudatba azt, hogy itt egy más népekkel közös kulturális örökséget őrző régióban élünk? – Hogyan lehetne egy korszerűbb nemzetépítést megvalósítani? – Ez nem az én kompetenciám. Nem nemzetépítő, hanem értelmező vagyok. Nem a „nemzetért”, hanem az önszemléletünk minél differenciáltabbá, reflektáltabbá tételéért kutatok, tanítok, publikálok. Az a nemzetépítés a leghatékonyabb, amely a kor legkorszerűbb eszközeit használja. Másrészt a modern nemzetépítés átlépi a nemzetállami határokat. Lényegében rengeteg jó közpolitikai/magyarságpolitikai cselekvési program, illetve gyakorlat áll a rendelkezésünkre azonban ez nem éri el a politikai elit ingerküszöbét. De egy olyan közegben, amikor akár kisebbségpolitikus, akár magyarságpolitikával foglakozó politikus alapkérdése, hogy „miért jó ez nekem politikailag?” ott nehéz köz- vagy társadalompolitikai programokat elindítani, közösségépítéseket egybekapcsolni. Például miért van az, hogy a Magyarországgal szomszédos országok nyelvein nincsenek internetes honlapok hazánkról? Miért nincs tudatos nyelvi tervezés, a szótáraktól a különböző országokban folyó magyar nyelvoktatásig? Miért nincsenek magyarországi standardok a külhoni magyar könyvtárakban vagy a közművelődésben? Miért nincs a magyarországival azonos kompetenciamérés a külhoni magyar oktatásban? Folytassam? Gyakran mondják a Fidesz-kormányra, hogy nacionalista kabinet, de életszerűbb, ha csak egy nemzetesítő retorikáról szólunk. Egy nemzeti kormány komolyan támogatja az oktatást, a kulturális közintézményeket, a közművelődés hozzáférhetőségét, a tudás alapú társadalmi mobilitást és nem vonja el innen forrásokat. Ha azt nézzük, hogy a külhoni magyar problémát, a nemzetegyesítési retorikával és az állampolgársággal megoldottnak tekinti a politikai kommunikáció, vagy ha odafigyelünk arra, hogy a magyar államfő újévi üzenetében nem köszönti a határon túliakat, akkor azonban egyfajta visszavonulást látunk. Pontosabban a 2010 utáni kormány alapvetően hazai nemzetesítő programokat futtat, hogy 2004 ne ismétlődhessen meg, míg a kisebbségi magyar közösségekben eddig meghatározó párhuzamos társadalomépítés, a támogatáspolitikában háttérbe szorult. A centrális politikai erőtér megteremtése és a kisebbségi magyar közösségek, mint önálló politikai entitások építésének viszonya nincs átgondolva. Pontosabban a „szerződéses nemzet” Német Zsolt, Szarka László felvetette fogalom ezt próbálná feloldani, de ez most nincs a tematizációs napirendben. Lengyelországban a kilencvenes évek első felétől működik egy Keleti Akadémia, aminek az a célja, hogy az országgal foglalkozó polonistákat ott képezzék ki, jó képzéssel és ösztöndíjakkal. Mára ott végzett emberek foglalkoznak Lengyelországgal a poszt-szovjet térségben és egész Közép-Európában, ami a lengyel politika egyik legfontosabb beruházása, ami az egész állam külpolitikájára hatással volt. Ezzel szemben Magyarországon hasonló lehetőségek nincsenek, a szomszédos országok nyelveit oktató tanszékek sorozatban szűnnek meg. A szomszédos országok nem magyar kutatói legfeljebb a CEU-ra jutnak el. Nem csak ebben, de még mindig sokat tanulhatnánk a lengyelektől… Kovács András (Az interjú folytatását holnap olvashatják) MNO, 2014. január 27.Ennyi esélye van az erdélyi autonómiánakAutonómia általában ott jött létre, ahol biztonságpolitikai probléma volt, és ez a kényszerítette ki a probléma kezelését – többek között erről is beszélt az MNO-nak adott interjújának második részében Bárdi Nándor. Az MTA Kisebbségkutató Intézetének munkatársa szerint a katalán, vagy a dél-tiroli világok évszázados európai kultúrák, nagyon erős a belső demokrácia és kooperációs készség jellemzi, ami sajnos a magyar kisebbségi közösségeken belül nem működik. A Bárdi Nándorral készült interjúnk első részében bemutattuk a történész legújabb tanulmánykötetét, amelyben az erdélyi magyar politizálás 1919-1944 közötti kereteit ismerteti, valamint kitértünk arra is, hogyan alakult az itthoniak képe a határon túli magyar közösségekről, és a szóba került a kárpát-medencei régiósítás és a korszerű nemzetstratégia is. – Mennyiben tudtak a magyar kisebbségi elitek beilleszkedni a többségi társadalom által működtetett politikai rendszerbe? – A határkő 1944, mivel ezt követően önálló magyar kisebbségpolitikáról nem beszélhetünk, hanem az adott ország államszocialista pártján belül lobbiznak a magyar politikusok, értelmiségiek – vélt vagy valós közösségi érdekekért –, akiket természetesen senki sem választott meg. Csak 1989 után, és 1944 előtt létezett önálló kisebbségi stratégia. Ezen a kisebbségi politizáláson belül az egyik az lehetett, hogy valamelyik többségi párton belül politizálnak, de erre nem nagyon volt példa, ráadásul ezek nem voltak túlságosan sikeresek (Nyilvánosság az Erőszak Ellen, Csehszlovákia, Demokrata Párt, Szerbia). A másik alternatíva valamiféle paktumpolitika, vagy koalíciós kormányzás az adott párton belül, amire az 1920-as évektől szükség volt, mivel a magyarok a választási listákra sem kerülhettek föl, ha nem kötöttek megállapodást a választást bonyolító kormánypárttal. A harmadik stratégia az önálló kisebbségi politizálás volt, amivel a két világháború között, majd 1989 után is éltek a magyar pártok. A negyedik lehetőség: a szocializmus körülményei között megpróbálnak érdekeket kijárni különféle szervezetek, intézményi keretek, amelyek egyben támaszai voltak a magyarságon belül a kommunista pártoknak (Magyar Népi Szövetség, Csemadok, Magyar Autonóm Tartomány, Bolyai Egyetem, Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa). Ezek a politizálási módok működtek, de fontos felhívni arra a figyelmet, hogy 1944-et követően nagyon komoly traumák érték a magyar kisebbségeket, amellyel egyben az önálló politizálás keretei is megszűntek. Csonka társadalmak jöttek létre, mivel nagyrészt a középosztály le lett fejezve, később egy új értelmiséget és középosztályt kellett létrehozni, ami alól részben csak Erdély a kivétel épp a Magyar Népi Szövetségnek, Bolyai Egyetemnek, a Magyar Autonóm Tartománynak köszönhetően. – Az 1989-et követően hogyan alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez a kisebbségi elitek? – Az 1990-es években a külhoni magyar pártok (Cseh)Szlovákiát kivéve először önkormányzatként, kisebbségi közképviseletként, társadalmi ernyőszervezetként képzelték el magukat, majd egyre inkább néppártként kezdtek el viselkedni, végül pedig választási párttá váltak. Ezek a politikai erők alapvetően változtak meg akkor, amikor koalíciós kormányzati pozíciókhoz jutottak (a kilencvenes évek közepétől). A koalíciós részvételig a magyar pártokban döntően a kisebbségi kulturális elit tevékenykedett, de amikor bekerülnek a kormányzatba, akkor olyan politikusokra lett szükség, akiknek van közigazgatási tapasztalatuk, és ekkor már regionális, gazdasági tétje van a döntési pozícióknak, így többről lett szó, mint érdekvédelem. Megjelennek a magyar regionális érdekcsoportok, elkezdőnek az interetnikus alkuk, amelyek keretében pedig sok diszkriminatív politikai kérdést fel lehetett oldani. Nagyon fontos az, hogy a politikai-jogi ügyintézés vált elsőrendűvé, másrészt a képviselő forrásszerzése a saját közösség számára. Ma a kisebbségi politikust nem a közpolitikai programok, az érdekvédelem, hanem a forrásszerzés, konfliktuselhárítás legitimálja a választók és a nyilvánosság és politikus társai előtt. A magyar etnikai pártok számára kulcskérdésé vált a gazdasági erőforrások megszerzése, miközben leértékelődött a civil társadalom szerepe, és a kapcsolattartás a választókkal. Éppen emiatt kevéssé tudják mozgósítani a magyar választókat, így az emberek jelentős része nem érzi megszólítva magát. Ezért érzékenyek oly sokan a magyarországi megszólíttatásra, amely a médián keresztül folyamatosan jelen van és az állampolgársággal, illetve a szavazati joggal egyfajta megerősítést ad a kisebbségi helyzetben. A magyar kisebbségi pártok együttműködésétől még nem változott meg a szlovák vagy a román nemzetépítés ki nem mondott egységesítő stratégiája. Bár azt érzékelnünk kell, hogy az utóbbi országban már nem központi identitáspolitikai kérdés a magyar ügy – úgy, mint Szlovákiában vagy az 1996 előtti Romániában 3-4 évtizedre visszamenőleg. Ugyanakkor a posztjugoszláv országokat leszámítva sehol nem valósult meg a magyar kisebbség önigazgatása. (De ezekben az esetekben is felülről történő integrációban működnek a nemzeti tanácsok, folyamatos alkuk révén. Ezeken én az adott ország magyarságpolitikáján belüli politizálás és a kisebbségpolitikai útkeresés egyvelegének látom.) A kormányba lépésekkel, a kormányon kívüli támogatói alkukkal, az önkormányzati pozíciók révén a magyar kisebbségi elitek – különösen Romániában – elérték, hogy a forráselosztásban, a nemzetiségi politikában a saját közösségeiket ellenőrizhetik, integrálhatják. Ugyanakkor Szlovéniát és Ausztriát leszámítva nem alakultak ki a többségi nemzet részéről egy konszociális helyzet stabilizálásához szükséges tiszta képletek, hogy mit is gondolnak a megosztott kultúrájú vagy dominánsan magyarok lakta régióikról. – Mennyiben történelmi fordulópont, hogy idén először szavazhatnak egy magyar országgyűlési választáson a külhoni magyarok, ez milyen hatást gyakorolhat a szomszédos államok belpolitikájára? – A választójog csak egy részletkérdés, mivel maximum két-három mandátum sorsát befolyásolja majd. Fontos, hogy a baloldali erők mennyiben fogják a jóléti sovinizmus fegyverét bevetni a 2014-es kampányban, de egyelőre úgy tűnik ez nem fog megtörténni. A kulcskérdés a külhoni magyar állampolgárság megadása, amely egy „menekülőutat” jelenthet (a munkavállalás, a mobilitás terén). Mint már említettem a különböző kutatások szerint nagy a támogatottsága és döntően a biztonságérzetet, a magyarsághoz való kötődést erősíti. A többedszerre felvetődő probléma, hogy mi lesz a kisebbségi párhuzamos társadalomépítéssel? Kulcskérdés, hogy a magyar kormányzat a párhuzamos társadalomépítésben, vagy pedig diaszpórapolitikában gondolkozik. Utóbbi esetben Budapest diktálja a feltételeket, és nem alkalmazkodik a kisebbségi elitnek az adott országon belüli folyamatos alkuihoz. Sőt Budapestről lehet megmondani, hogy mi az „igazi magyar érdek”. A kisebbségpolitikában már a húszas években akár Csehszlovákiában akár Erdélyben többször felmerült, hogy az elit helyi „magyar politikában” vagy „magyarországi” politikában gondolkozva hozza meg a döntéseit, de aztán ezen a visszacsatolásokkal túlléptek. Kovács András MNO, 2014. február 10.A cél a magyarság megsemmisítése volt – Interjú L. Balogh Béni történésszelAz 1940-et követő újabb kisebbségi sors még az azt megelőző 22 évnél is nehezebb volt a dél-erdélyi magyarság számára – mondta el az MNO-nak adott interjújában L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető helyettese annak kapcsán, hogy a napokban jelent meg a dél-erdélyi magyarság 1940 és 1944 közti történetét feldolgozó tanulmány- és dokumentumkötet. – Miért csak most született meg a dél-erdélyi magyarság 1940–44 közötti történetét feldolgozó munka? – A kiadvány többéves kutatómunka eredménye. Elsősorban levéltári kutatásokra épül, de az itt olvasható dokumentumok között akad már korábban publikált irat, illetve néhány korabeli hírlap- és folyóiratcikk is. Az erdélyi magyarság 20. századi történetének nagyon fontos fejezete az 1940 és 1944 közötti időszak. Ismeretes, hogy az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntéssel Erdély északi része és a Székelyföld ismét magyar fennhatóság alá került, a déli rész Románia birtokában maradt. A közel félmilliós dél-erdélyi magyarság sorsáról eddig nagyon kevés írás született, és az ezt feltáró módszeres levéltári munka is csak nemrég kezdődött el. Kutatásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy az 1940-et követő újabb kisebbségi sors még az azt megelőző 22 évnél is nehezebb volt a dél-erdélyi magyarság számára. Az 1940 szeptemberében hatalomra került Ion Antonescu államvezető egyik legfőbb célkitűzése ugyanis az volt, hogy Dél-Erdélyt lehetőleg minél előbb „megtisztítsa” a magyaroktól, és homogén román nemzetállamot hozzon létre. – Mennyire vett részt a dél-erdélyi magyarság a román politikai életben az 1920–40-es időszakban, kik voltak a meghatározó közéleti személyiségeik, milyen lehetőségeik voltak a politikai érdekérvényesítésre? – Több más, térségbeli államhoz hasonlóan, a két világháború közötti Nagy-Romániában is az integrális nacionalizmus vált a politikai élet széleskörűen elfogadott ideológiai keretévé. Az országban azonban 1938-ig parlamentáris váltógazdaság működött, és a magyarság politikai érdekképviseletét ellátó Országos Magyar Párt (OMP) integrálódott a román politikai rendszerbe: részt vett a választásokon és a bukaresti parlament munkájában. Az OMP élén 1926-tól a konzervatív beállítottságú Bethlen György állt, aki szoros kapcsolatot tartott fenn Bethlen István magyar miniszterelnökkel. A párt többi vezetőjével együtt – informálisan – a magyarság pozícióinak megőrzésében gondolkodott, és abban bízott, hogy a nemzetközi erőviszonyok megváltozásával Erdély visszakerülhet Magyarországhoz. A nyilvánosság előtt viszont a nemzeti autonómia igényét és az erdélyi magyarság kollektív jogainak fontosságát emelte ki. Mivel e célkitűzések éles ellentétben álltak a bukaresti kormányok centralista törekvéseivel, nem sikerült őket érvényre juttatnia. A királyi diktatúra bevezetését követően, 1938 márciusában II. Károly felszámolta az összes politikai pártot, így az OMP-t is. Az új magyar érdekvédelmi szervezet a frissen megalakult Romániai Magyar Népközösség lett, melynek vezetőjévé a Bethlennél liberálisabb nézeteket valló Bánffy Miklóst jelölte ki a román kormány. A megváltozott körülmények között Bánffy nem a politikai védekező harcot, hanem a népszervezést tartotta legfontosabb feladatának. A népközösség az úgynevezett tízes szervezetek kiépítésével, a gazdakörök útján, továbbá a munkásság és az iparosok összefogásával rövid másfél év alatt kiemelkedő eredményeket ért el gazdasági és társadalmi téren. – Mennyire változtak meg az etnikai arányok a dél-erdélyi részeken a trianoni békeszerződés és a második bécsi döntés között? – A magyarság demográfiai, gazdasági, társadalmi pozíciói jelentősen romlottak ebben az időszakban. Ne feledjük, hogy 1918 és 1924 között mintegy 200 ezer magyar költözött át az elcsatolt Erdélyből Magyarországra, nagyjából ugyanannyian, mint ahányan jóval később, a második bécsi döntést követően menekültek át Dél-Erdélyből az új határ északi oldalára. Ezzel az exodusszal is magyarázható, hogy az erdélyi városi népességen belül a magyarok aránya az 1910-es 59 százalékról 1930-ra 45 százalékra esett vissza. Az összlakosságot illetően: az 1910-es magyar népszámlálás szerint Erdély lakosságának 31 százaléka volt magyar anyanyelvű, az 1930-as román adatok szerint viszont már csak 26 százaléka. Fontos azonban tudni, hogy az értelmiségi pályákon 1930-ban még mindig nagyobb volt a magyarok aránya, mint a románoké, és a közműveltség tekintetében, az írástudók számát illetően is megmaradt a magyarság előnye. Az iparbéan, a kereskedelemben és a bankszektorban foglalkoztatottak 40 százalékát magyarok tették ki, tehát itt is „túlreprezentáltak” voltak. – A második bécsi döntést követően mennyiben lettek áldozatai a román politikának a dél-erdélyi magyarok? – Mint ahogy említettem, etnokratikus szemléletmódjának megfelelően az államvezető úgy vélte, a román állam a többségi nemzet kizárólagos uralmának az eszköze, ezért Romániát meg kell „tisztítani” a kisebbségektől. De már ezt megelőzően, a bécsi döntés kihirdetésének másnapján elkezdődött a magyar alkalmazottak elbocsátása és az országból való tömeges kiűzése. A brassói repülőgépgyár kapuján például augusztus 31-én egyetlen magyart sem engedtek be, a rendelkezést hirdetőtáblán is közölték. A helyzet további elmérgesedésében szerepet játszott az észak-erdélyi románsággal szemben alkalmazott elhibázott magyar politika is. Teleki Pál miniszterelnök minden jó szándéka ellenére ugyanis a román lakosságot a bevonuló egyes honvédségi alakulatok részéről súlyos atrocitások érték 1940 szeptemberében, így például a Szilágy megyei Ördögkút községben. Ráadásul – retorzióként a dél-erdélyi magyarok tömeges kiűzésére – 1940. október 4-én a magyar kormány több száz vezető román értelmiségit utasított ki Észak-Erdélyből, és ezzel kezdetét vette az úgynevezett kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely mindkét oldalon újabb és újabb sérelmet okozott. A kiszolgáltatottság és a jogfosztottság érzését elsősorban az anyanyelv használatának korlátozása és a mozgásszabadság hiánya keltette a romániai magyarság körében. 1941 nyarán rendeletileg tiltották be a magyar nyelv nyilvános használatát. Telefonon sem volt szabad magyarul beszélni, a postai levél- és táviratforgalomban is korlátozták a nyelvhasználatot. Az utcán és a nyilvános helyeken magyarul megszólaló személyek ellen elkövetett atrocitások szinte mindennapossá váltak. A magyar gazdákat a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni. A legsúlyosabb intézkedést egy 1942. júniusi bizalmas rendelet jelentette, amely szerint a magyarok összes élelmiszer- és gabonakészletét el kellett kobozni. Ennek végső célja a magyar lakosság kiéheztetése és az országból való elüldözése volt. – Mekkora mozgástere volt a budapesti politikának, hogy mérsékelje a dél-erdélyi magyarokat érintő üldözéseket? – A kiéheztetés tervét a magyar kormány például úgy akadályozta meg, hogy a tengelyhatalmak képviselőinek segítségét kérte. Berlin és Róma erre két különmegbízottat küldött a dél-erdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok panaszainak kivizsgálására, és ennek eredményeként az elkobzott termények egy részét a román hatóságok visszaszolgáltatták. Már korábban, 1941 elején Brassóban és Kolozsváron megalakult egy-egy német-olasz tiszti bizottság, amelyek feladata a határ mindkét oldalán elkövetett túlkapások kivizsgálása volt. E bizottságok azonban kis hatékonysággal működtek, és nem kínáltak valódi megoldást a kisebbségi kérdés kezelésére. A sors különös fintora, hogy talán éppen az annyi szenvedést kiváltó kölcsönösségi politika volt az, ami visszatartotta az Antonescu-rezsimet attól, hogy a dél-erdélyi magyarokkal szemben még drasztikusabb megoldásokat alkalmazzon. Bukarestnek ugyanis tekintettel kellett lennie arra, hogy Észak-Erdélyben több mint egymillió román került magyar uralom alá, és ellenük a magyar kormány bármikor hasonló intézkedéseket léptethetett volna életbe. (folytatjuk) Kovács András mno.hu Erdély.ma 2014. február 11.Kiderült, mit súgott Hitler a román diktátor fülébeAz 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában – mondta el az MNO-nak adott interjújának második részében L. Balogh Béni, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető-helyettese. Mint az interjúnk első részéből kiderült, a dél-erdélyi magyarság nagyon nehéz helyzetbe került az 1940-es második bécsi döntést követően. L. Balogh Béni történész fölvázolta a kölcsönösségi kisebbségpolitika főbb elveit is. – 1940 és 1944 között mekkora érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek a dél-erdélyi magyar politikusok? – Igen kevéssel, hiszen a dél-erdélyi magyarság politikai mozgástere minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a politikai hatalomban, de még a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt legközvetlenebbül érintő ügyek intézéséből is. Legfőbb érdek-képviseleti szervének, az 1940 őszén újjáalakult Romániai Magyar Népközösségnek – Gyárfás Elemér, Kis-Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnökének vezetése alatt – igen mostoha körülmények között kellett kifejtenie tevékenységét. A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a román hivatalos szervek gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította a szervezet tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, a helyi tagozatok pedig egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak. Különösen a Népközösség keretein belül működő, Szász Pál által vezetett Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület végzett eredményes szervezőmunkát a falusi lakosság körében. A dél-erdélyi magyarság nem hivatalos erkölcsi-szellemi vezetőjének Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök számított, aki a bécsi döntés után sem hagyta el dél-erdélyi székhelyét, és Gyulafehérvárról irányította egyházmegyéjének Magyarországra került részét is. Szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is. A dél-erdélyi magyar lakosság védelmében a püspök – Gyárfás Elemérrel ellentétben – nemcsak megengedhető eszköznek, hanem célszerűnek is tartotta az észak-erdélyi románság vezetőivel szembeni retorziós, megtorló politikát. Noha alapvetően maga sem bízott e politika sikerében, ebben látta az egyedüli halvány reményt a dél-erdélyi magyarság katasztrofális helyzetének javítására. Habitusának megfelelően azonban úgy vélte, hogy a magyar ellenintézkedések végrehajtását lehetőleg humánus módon, önmérséklettel és kíméletesen kell végrehajtani. – Hogyan változott meg Dél-Erdély etnikai térképe 1944-re? – A már említett tömeges menekülthullám következtében a városi magyarság számának átlagos apadása már a bécsi döntést követő első hónapokban 10-15 százalék körül mozgott, de sok helyen ezt jóval túlhaladta. Nagyszeben mintegy hat-hétezernyi magyar lakossága például a felére csökkent, Tordán pedig – az észak-erdélyi román menekültek tömeges letelepedése miatt is – az 1930. évi közel 50 százalékról 1941-re 21 százalékra esett vissza a magyarok aránya. Brassót, ahol 1930-ban 25 ezer magyar élt, 1940 és 1942 között mintegy 15 ezren hagyták el, igaz őket jórészt pótolták a környező falvakból beköltöző magyarok. Becslések szerint 1943-ig a Zsil-völgyi magyarság 70-80 százaléka távozott. A városi menekültek többnyire munkások, napszámosok, cselédek voltak, de az értelmiségi, tisztviselői, valamint az iparos- és kereskedőréteget is megtizedelte az átköltözés. A falvak lakóit viszonylag kevésbé érintette a menekülés, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak. Az elvándorlás arányaira jellemző, hogy míg az 1930. évi román népszámlálás nemzetiségi adatai szerint Dél-Erdélyben 440 ezer magyar élt (anyanyelv alapján 473 ezer), és az összlakosság 14 százalékát képezte, addig 1941 áprilisára – ekkor volt a következő népszámlálás – a magyar „etnikai eredetűek” száma 363 ezerre csökkent, azaz a 3,3 millió dél-erdélyi népesség kevesebb mint 11 százalékára. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy négy év leforgása alatt a csökkenés mintegy 40 százalékos volt. Dél-Erdély etnikai viszonyai mind a mai napig tükrözik ennek hatását. A magyar elvándorlás és az észak-erdélyi román menekültek érkezése együttesen azt eredményezte, hogy a románok a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40 százalékát tették ki, 1941-ben 55 százalékkal már abszolút többséget alkottak, s az arány 1948-ban 62 százalékra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Ugyanakkor ki kell emelnünk: míg Dél-Erdélyben a bécsi döntés a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg, feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált. – Volt-e lehetőség arra 1940 és 1944 között, hogy a második bécsi döntéshez képest újabb határváltozások legyenek? – Ion Antonescu mindvégig arra törekedett, hogy a Hitlerhez való végletekig lojális külpolitikájával rávegye a diktátort a bécsi döntés megmásítására, Észak-Erdély újbóli Romániához csatolására. Románia ezért vett részt már kezdettől fogva igen jelentős haderővel Németország oldalán a második világháborúban, ezért hozott 1944 tavaszáig jóval nagyobb áldozatokat a keleti fronton, mint Magyarország. Paradox módon Hitler akkor és úgy „jutalmazta meg” Antonescu hűségét, hogy a román államvezető előtt 1944. március 23-án tett négyszemközti bejelentéséből, amely szerint már nem ismeri el a második bécsi döntést, semmilyen tényleges következmény nem származhatott. A nyilatkozatot egyrészt ugyanis nem hozták nyilvánosságra, másrészt a szovjet csapatok akkor már Románia határánál harcoltak, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Erdély kérdésében a végső szót Moszkvában, nem pedig Berlinben fogják kimondani. A német vezetés – Hitler 1944. márciusi kijelentése ellenére – a kérdésről szóló végső döntést a háború végére kívánta halasztani. Vannak arra utaló jelek, hogy Hitler valóban Romániát részesítette volna előnyben Magyarországgal szemben, de annak lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy a világháború győztes befejezése esetén a Führer német protektorátus alá vonja Erdélyt, vagy az úgynvezett Donauland létrehozása mellett dönt. Annak azonban, amiről egyes magyar katonai és kormányzati körök álmodoztak, hogy Németország jóvoltából Dél-Erdély is visszakerül Magyarországhoz, semmilyen realitása nem volt. – Hogyan élte meg a dél-erdélyi magyarság az 1944. augusztus 23-ai román kiugrást? – Első látásra megszűnt az összerdélyi magyarság négy évig tartó szétfejlődése, valójában azonban az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyiek nagyobb önbizalommal tekintettek a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint a sokkal óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyiek, akiknek többsége a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt. E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör, kérem – kérdezte csodálkozva Márton Áron –, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.” Kovács András MNO, 2014. február 28.EMKE, a magyar nemzeti öntudat ápolója„Ki a köznek él: annak élni érdemes!” (Szász Károly) Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 1885-ben alakult Kolozsváron, azzal a céllal, hogy ápolja a magyar nyelvet, érősítse a magyar nemzeti öntudatot, kulturális intézményeket hozzon létre és segítse a gazdasági felemelkedést az erdélyi magyar közösség körében. Magyarország szétdarabolása után, az 1920–1940 közötti időszakban, az Erdélyt megszálló hatalom gáncsoskodása miatt az egyesület működése ellehetetlenedett, de az intézmény nem szűnt meg. 1941–1944 között, Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása révén az igában tartott magyar kultúra újra fejlődésnek indult, így az EMKE is szabadon fejthette ki a tevékenységét. A második világháború befejeztével a kommunista berendezkedés és hatalomátvétel után az egyesület nem folytathatta tovább munkáját, 1948–1990 között nem működött. Az újraindulásra 1991-ben adódott lehetőség, április 20-án Brassóban újraalakult az EMKE, beindultak a megyei szervezetek. Az egyesület Maros megyei szervezetének elnöke 2001-ig Szabó György Pál volt, 2001-től 2014 áprilisáig dr. Ábrám Zoltán töltötte be ezt a tisztséget, napjainkban Kilyén Ilka színművésznő megyénk EMKE elnöke. Dr. Ábrám Zoltán volt elnök, jelenlegi alelnök a helyi szervezet gazdag tevékenységéről számolt be lapunknak. „Az EMKE tevékenységeire fordított minden perc és lej sokszorosan megtérült” „Ha egy múltba tekintő rövid összegzést végezve néhány eredményt számba veszek, akkor a következőkről kell beszámolnom: Március 15-én évről évre három helyszínen ünnepel Marosvásárhely magyarsága, kettőt közülük az EMKE hozott létre: Petőfi-plakett a Teleki-házon, Petőfi-szobor a Kossuth és Arany János utcák találkozásánál. Maros megyében 1991 óta immár több mint száz Gyöngykoszorú néptánc-, népdal-, népzene- és népviselet-találkozóra került sor, az EMKE szervezésében. A Don-kanyari emlékmű felállításával nemcsak egy nálunk is elhallgatott tragédiára emlékezünk évről évre, hanem az 577 Maros megyei áldozaton túl minden erdélyi áldozat számára emlékművet emeltünk. A Marosvásárhelyi Napok kulturális eseményeinek a bővítésén, minőségi és nagy tömegeket megmozgató események szervezésén túl – nótaest, testvérvárosi kapcsolatok stb. – tisztelettel emlékezünk több évtizedes kulturális tevékenységet folytató, közművelődés-szervező személyiségekre. Javaslatunkra öt személy vált Marosvásárhely díszpolgárává. Maros megyében elsőkként szerveztünk ünnepi műsort a Magyar Kultúra Napja tiszteletére. A számadatok, az aktivitás, a pénzügyi mutatók azt bizonyítják, hogy nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk: az EMKE Maros megyei szervezetére, annak tevékenységeire fordított minden perc és lej sokszorosan megtérült” – mondta el dr. Ábrám Zoltán. A magyar közösség szolgálatáért Továbbá megtudtuk, hogy az EMKE 2008-tól ünnepli minden év április 12 körül születésnapját – 1885. április 12-én alakult meg az EMKE – valamint az Erdélyi Közművelődés Napját, melynek keretén belül Maros megyei személyiségeket tüntet ki. 2008-tól a következő személyeknek nyújtottak át oklevelet: 2008 Mester Zoltánnak, a szovátai Bernády Közművelődési Egylet elnökének közösségmegtartó, népművelő tevékenységéért. Jenei Sándornak, Szabéd unitárius lelkészének és az egész faluközösségnek a Szabédi László emlékének a megőrzéséért kifejtett tevékenységért. Barabási Attila tanárnak, a kibédi Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért. Lukácsy Szilamér lelkésznek, az erdőcsinádi Gyöngykoszorú-találkozók lelkes szervezőjének. 2009 Nagy Lászlónak, Marosvásárhely unitárius lelkész-esperesének az EMKE működésének támogatásáért. Sinkó András tanárnak, a Cinige és a Picinige ifjúsági-gyermek népi zenekarok megalapításáért és fenntartásáért. Papp György kultúrigazgatónak, a holtmarosi Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért. Hajdó Károly karnagynak, a marosvásárhelyi és marosszentgyörgyi zenei kultúra és kórusmozgalom fellendítésére irányuló tevékenységéért. 2010 Tófalvi Zoltán újságírónak, az EMKE működése elősegítéséért. Szekeres Erzsébetnek, az EMKE társult szervezeteként működő Lórántffy Zsuzsanna Egyesületben kifejtett áldozatos tevékenységéért. Szász Teréz tanítónőnek, a görgényüvegcsűri Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért. Bartha József holtmarosi református lelkésznek, Wass Albert irodalmi és szellemi hagyatékának ápolására irányuló tevékenységéért. Keresztes Géza műépítésznek, a Kelemen Lajos Társaság működése gazdagításáért. 2011 Kovács András karnagynak, a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Vegyeskar, valamint a Psalmus kórus irányítójának. Ötvös József lelkész-esperesnek, a marosvásárhelyi Vártemplomi gyülekezet keretében zajló közművelődési események méltatásaként. Suba Gyöngyi kultúrház-igazgatónak, a néptánc értékeinek a megőrzése érdekében kifejtett erőfeszítéseiért. 2012 Bíró István lelkésznek, a segesvári közművelődési életben való részvételéért. Tóth Sándor tanárnak, közművelődés-szervezőnek, a marosludasi Hajdina néptánccsoport vezetőjének. Demeter József vállalkozónak, a marosvásárhelyi Jazz & Blues Klub működtetőjének. 2013 Gagyi Zoltán közösségszervezőnek, a dicsőszentmártoni és környékbeli közművelődési életben való részvételéért. Both Gyula fotóművésznek, a Marosvásárhelyi Fotóklub elnökének, az egyesület tagjai által elért sikerek méltatásaképpen. 2014 Mezei Ildikónak, a Mustármag közösségben vállalt szolgálataiért. Demeter József lelkésznek, a szászrégeni Diakónia-Ifjúság-Oktatás Háza (DIO-Ház) megálmodójának és megalkotójának. Farkas Miklós tanárnak, a Gaudeamus Alapítvány létrehozójának. Ugyanakkor az EMKE neves személyiségek születésnapját is megszervezi, melynek keretén belül méltatások hangzanak el. Ilyen esemény volt például az idén Asztalos Enikő néprajzkutató, Boros Zoltán televíziós szerkesztő, és Tófalvi Zoltán újságíró-történész születésnapjának ünneplése a Vártemplomi Diakóniai Otthon Bocskai-termében. A jövőbeni kihívásokkal kapcsolatban Ábrám Zoltán alelnök a következőket mondta: „A civil szférában a közművelődési szervezet megmaradása és fennmaradása minél jobban kibontakozó intézményes kereteket, közművelődési szakembereket, a mai elvárásokhoz igazodó pályázatokat kíván meg. Ezért fontos feladatunknak tekintjük az intézményesülés folytatását, ami az igazi fellendülést jelenthetné, és biztosíthatná a meglevő, sikeresnek bizonyuló programok folytatását, a hagyományos rendezvények megtartását, sőt újabb tevékenységek beindítását is.” kozpont.ro, 2014. március 7.Magyar szobrászat ErdélybenNem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban. Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.) A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából. Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám. Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.) Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat: Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1 Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2 B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3 Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.) A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán. Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve. És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét. E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem: Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990) Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983) Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997) Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986) Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?) Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996) Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972) Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992) Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994) Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995) Löwith Egon (Kolozsvár, 1923) Szederjesi András (Nagymedesér, 1926) Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978) Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928) Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928) Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976) Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929) Gyerkó Mária (Rákos, 1930) Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930) Kondrák Károly (Újszentanna, 1930) Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933) Németh Antal (Sepsibükszád, 1933) Lőrincz Lehel (Türe, 1933) Hunyadi László (Dombó, 1933) Tőrös Gábor (Torda, 1934) Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934) Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935) Farkas József (Nagysármás, 1936) Péterfy László (Nyárádselye, 1936) Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936) Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936) Venczel Árpád (Korond, 1937) Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995) Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938) Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939) Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939) Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986) Gergely István (Csíkkozmás, 1939) Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940) Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941) Suba László (Makfalva, 1941) Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942) Kádár Károly (Tancs, 1943) Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943) Lugosi László (Zilah, 1944) Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944) Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944) Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944) Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945) Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945) Petrovits István (Kökös, 1945) Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945) Tornay Endre András (Zetelaka, 1946) Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947) Balázs János (Nagybánya, 1947) Várvédő István (Nagybánya, 1947) Benczédi Ilona (Korond, 1948) Kocsis Előd (Abafája, 1948) Vetró András (Temesvár, 1948) György Albert (Lövéte, 1949) Bocskai Vince (Szováta, 1949) Bodó Levente (Lövéte, 1949) Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949) Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949) Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950) Dóczy András (Csíkszereda, 1951) Robotos Júlia (Bukarest, 1951) Vincefi Sándor (Bukarest, 1952) Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953) Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953) Egyed Judit (Nagyvárad, 1954) Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955) Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956) Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956) Nagy Ödön (Marosercse, 1957) Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958) Lakatos Pál (Kispeleske, 1960) Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961) Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963) Sánta Csaba (Szováta, 1964) Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965) A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból. Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8 A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként. Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9 Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt. Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók. A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak. De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10 Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást. Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben. Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel. Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.) Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978). Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt. Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973). A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások. A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában. Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998). Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben. Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.) Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése. S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait? Jegyzetek 1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323. 2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106. 3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252. 4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150. 5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam. 6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66. 7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24. 8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10. 9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7. 10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel. 11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű. Banner Zoltán (Korunk) nagybanya.ro, (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
