|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 753 találat | lapozás: 1-30 ... 631-660 | 661-690 | 691-720 ... 751-753 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kántor Lajos 2014. november 29.Madách Imre nyomdokain, Székely Géza művészetén keresztülSzínterek – in memoriam Madách Imre címmel Székely Géza grafikai tárlata nyílt meg csütörtökön délután a Korunk Stúdiógalériában. Méltatásában Kántor Lajos irodalomtörténész emlékeztette a jelenlévőket, hogy nem előzmény nélküli a kiállítás: egyrészt idén márciusban nyílt meg az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének kiállítása az Apáczai Galériában, amely ugyancsak Az ember tragédiája szerzőjére irányította a figyelmet, halálának 150. évfordulóján. A Korunk Galériában 31 évvel ezelőtt rendezett nagyszabású, kétszázadik tárlatra is visszaemlékezett, amellyel Madách születésének 160. évfordulóját ünnepelték, olyan jeles művészek közreműködésével, mint Balázs Imre, Barcsay Jenő, Bardócz Lajos, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Marcel Chirnoagă, Würtz Ádám stb. F. Zs. Szabadság (Kolozsvár) 2014. december 11.Új kötete jelent meg Lőrincz GyörgynekHosszabb és rövidebb elbeszéléseket jelentetett meg az udvarhelyi író, köztük a legelső szépirodalmi írását. Az új kötet néhány hete jelent meg a csíkszeredai Pro Print könyvkiadónál, összesen hat írást tartalmaz. A könyv Lőrincz György legelső, a hetvenes években írt és megjelent szépirodalmi írásának, A várakozás balladája, címét viseli. Ezzel is kezdődik a mostani novellagyűjtemény. Az öregasszony című, szintén rövidprózát a közelmúlt szomorú élményei ihlették. A Sóvárgás kisregény már önállóan is megjelent, ez is belekerült a mostani kötetbe, az Éjszaka egy gyerekkori történetből ihletődött. A Székelyföld havilapban jelent meg már részlet A köztiszteletnek örvendő férfi című kisregényből, ez most teljes egészében ebben a kötetben olvasható – témája egy bolti lopás, ami miatt tönkremegy egy ember élete. A kötet zárónovellája a Zsák a foltját, ebből a magyarországi Hitel folyóiratban jelent meg már részlet. A várakozás balladája kapható az udvarhelyi könyvesboltokban. Lőrincz Györgynek idén ez a harmadik kötete, publicisztika gyűjteménye Időrendben címmel jött ki a nyomdából tavasszal, A szív hangjai című regényének második kiadását pedig egy magyarországi kiadó jelentette meg. Írói kiteljesedése a kilencvenes években majd az ezredforduló után következett be, Pusztulás című regénye 2004-ben jelent meg. Még további két nagyregénye (Besúgó voltam, szívem, 2008., A szív hangjai, 2011.) volt, valamint számos elbeszélés- és publicisztika-kötete. Kapott MTI-díjat, a Magyar Írószövetség Szabó Zoltán-díját, NKA-ösztöndíjat, EMIL-prózadíjat, Székelyföld-díjat. Az Időrendben című publicisztika kötetét ebben a hónapban mutatták be. 1995. óta alapító elnöke a székelyudvarhelyi Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványnak, újabban főszerkesztője az eirodalom.ro irodalmi portálnak, Hargita Megyei Művelődési Felügyelőség udvarhelyi körzetének vezetőjeként ment nyugdíjba. Tábor-lakótelepi lakásában beszélgettünk. 68 éves, nyugdíjas éveit tölti, hogyan áll össze egy napja? Azzal kezdem, hogy fél hatkor a kávét megfőzöm. Akkor már be van kapcsolva a tévé, mostanában, amióta a krími események folynak, az Euronewst nézem, de egyébként az Antena 1-gyel kezdem. Hat negyvenkor kapcsolok át a Dunára – ez is a szertartáshoz tartozik. Utána bekapcsolom a számítógépet, végigolvasom a címeket a hírkereso.hu-n, illetve a Ziare.ro-n – ha valami érdekel, rákattintok, elolvasom. Ezután kezdődik a rendes napi tevékenységem. Egyébként, hogy annak a kornak milyen hatásai voltak, abból kell kiindulni, hogy fiatalok voltunk, és olyan világ nincs, ahol a fiatalnak ne lenne szép az élete a maga problémáival együtt is. Én bementem a gyárba, hazajöttem, délután írtam – mostanra tudtam csak megszokni, hogy délelőtt írjak. De a naivságom sok mindenen átlendített. Például, bár a félelem belengte az életemet, azért mégsem éltem állandó félelemben. Ráadásul az volt az érzésem, hogy az akkori szekusfőnök, Coman valamiért szimpatizált velem, mert soha nem vertek meg. Egyszer történt meg, hogy egy kihallgatáson az egyik csíkszeredai tiszt egyet ütött az asztalra, de más velem nem történt. Talán ez is hozzásegített ahhoz, hogy olyan témákat mertem megírni, amit mások nem annyira. Persze azért nem voltam teljesen magányos, volt, aki támogatott is. Katona Ádám nagyon sokat segített nekem. Szerkesztette az írásokat – ő volt nekem az, ami másnak a lapszerkesztő. Rajta kívül Kántor Lajossal és Gálfalvi Gyurkával voltam jóban. Utólag visszagondolva, nehogy azt higgye valaki is, hogy egy jó karcolatot könnyebb megírni, mint egy regényt – én most nem tudnék egy olyan karcolatot írni, mint akkor, abban a korban. Például ott volt az egyik első írásom, A várakozás balladája: abban, ahogy várják az asszonyok a férfiakat haza a háborúból, az egész akkori világ benne van, bár az írás mindössze egy oldal. Persze, ha van egy kicsi fantáziája az olvasónak. Mert az olvasó a másik „író", az a fél, akinek bele kell éreznie a szövegbe azt, amit az író sugallni akar. Tud-e ma új olvasókat szerezni magának? Olyanokat, akik nem olvasták a nyolcvanas-kilencvenes években? Úgy érzem, hogy az olvasóim velem együtt öregszenek, és velem együtt halnak ki. A Pusztulásban leírtam, hogy több ismerősöm kezd lenni a temetőben, mint az életben. De mondjuk, egy könyvbemutatón mindig elérzékenyülök, hogy mennyien eljönnek még mindig. Vannak, akik a falusi történeteimet nagyon szeretik. De azt is tudom, hogy a cikkeimmel nem szerzek fiatal olvasót, pedig őket fogja egy idő után érinteni az a világ, amiről írok. Biztos vagyok benne, hogy nem kell harminc év, és a társadalom többsége eltartottá válik. De miből fogják eltartani őket? Jellemző az ön generációjára, hogy attól félnek, öregkorukra nem marad mellettük senki? Szerintem megszűnt egy olyan világ, aminek a pótlását nem lehet elképzelni sem. Régen kisebb házban, együtt lakott a család, a gyermekek hozzászoktak az öregekhez. De most ez már nem így van. A nagyszülők nem tudják átadni az élettapasztalatot, az unokák nincs, ahol megszeressék a nagyszülőket, kihal az, ami összeköt. A gyermekeink pedig elmentek. Sok olyan udvarhelyi ismerősöm is van, hogy mind a két gyermeke külföldön van. Döbbenetes, hogy szétszóródtunk. Pedig azt is kell tudni, hogy a rendszerváltás után a város itthon maradt lakóinak sokkal nagyobb része csinált karriert idehaza, mint akik elmentek. Az igazság az, hogy itt meg tudják a kezedet fogni. Kicsit belefolyik a szülők munkája és pénze is a következő generációk életébe, s ez így van rendjén. Lehet élni itt is. S amíg csak mi magunk vagyunk, amíg ránk nem telepednek, addig még jól is érezhetjük magunkat. Viszont szerintem az a legnagyobb hibánk, hogy nem tudunk az élet egyszerű törvényei szerint élni. Élni, és élni, hagyni. Hogy mást is hagyj élni. Nézd meg, milyen hatalmas házakat építenek egyesek. Ezekben a hatalmas házakban aztán magukra maradnak. Élnek 45-50 éves korukig, aztán a gyerekeik elmennek mellőlük, s ott maradnak ketten – van ennek értelme? A vágyakat nem lehetne emberibbé tenni? S persze kérdés az is, mikor befejezted a nagy házadat, boldogabb vagy? Most már nem a negyvenes éveiben lázadó író, hanem a tapasztalt ember beszél önből. Mégis melyek azok a témák, amelyek a kultúrában, társdalomban, közéletben örömmel töltik el vagy aggasztják? Nem sok dolog tölt el örömmel. Valószínű, hogy született pesszimista alkat vagyok. Nagy félelem van bennem azzal kapcsolatban, hogy mi lesz veletek, az unokáimmal, a magyarsággal, az emberiséggel. Mert ezt a kérdést nemsokára felteszi az élet. Az informatikai tudás nélkül ráadásul semmilyen tudás nem fog érni semmit. A számítógép kiküszöböli az írásbeliséget, de azt nem, hogy te például tudj közgazdász lenni, orvos, vagy bármi más. És itt lesz egy nagy tömeg, amelyiknek nem lesz semmilyen tudása. És az élet nem ad időt ma a gondolkodásra. El sem tudom képzelni, hogy mi lesz. S ezzel nem azt mondom, hogy különbek vagyunk, mint más nemzet, mert minden nemzet kitermeli a saját értelmiségét. De azért valamiben, legalább a sorsban kell higgyen az ember, mert könnyebbséget ad az élet megélésében bárkinek. Aki úgy él, hogy nem hisz semmiben, az elmegy sok-sok kérdés mellett. Maradt még a tarsolyban írnivaló? Ahogy a beszélgetésből kivettem, kisebb lélegzetű dolog biztosan fog születni, de talán nagyobb is? Régebb volt egy olyan novellám, aminek az a címe, hogy Halálodra egyedül maradsz. Az ember egyedül éli meg a halálát. Ott azért, mert elmentek a gyermekei. Most szeretnék egy olyan elbeszélést megírni, amely hasonló témát dolgoz fel, vagyis egy kivándorolt életét, csak fordítva, az öregkorától visszatekintve, amit megélt. Mindig foglalkoztatott, hogy akik elmentek, hogyan élik meg az öregségüket. Az idegenségüket. Az identitásváltást. A vágyaik, az álmaik és a megvalósított élet összefüggésében. Persze szeretnék még regényt is írni, de az az érzésem, hogy amiről tudnék, az a világ már nem létezik. Túléltem a témáimat. A falut, amelyet én ismerek, már Móricz megírta. Abban a formában, azon a módon már nem is érdemes nekifogni. Talán még a széthullásról lehetne írni. Viszont az is igaz, ha van valami írnivaló, az kikívánkozik az emberből. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2014. december 17.A múlt feltárása ne a múlt elmaszatolása legyen!– Nekünk elsősorban nem pitiáner leszámolásokra van szükségünk, hanem arra, hogy megértsük, kik tették tönkre az életünket és a fiatalságunkat. Mert az enyémet ellopták! – fogalmazott Tibori Szabó Zoltán, lapunk munkatársa a kommunista rendszer megfigyeléseiről szóló beszélgetésen, amelyre múlt pénteken, december 12-én került sor a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében. A vita apropóját a Kántor Lajos által szerkesztett, a Korunk és Komp-Press kiadásában megjelent Titkosan – Nyíltan című kötet bemutatója adta. Az est során Dávid Gyula, Buchwald Péter, Cseke Péter, Kántor Lajos és Tibori Szabó Zoltán osztotta meg a múlt rendszer titkosszolgálatával kapcsolatos tapasztalatait, a felmerülő tudományos kihívások és erkölcsi megfontolások is terítékre kerültek. Lássuk, hogyan folytatódik a Securitate története. Buchwald Péter zseniális gumicsontnak nevezte a dossziék irányított nyilvánosságra hozatalát: miközben a megfigyelők és a megfigyeltek egymást eszik, a tartótisztek röhögnek a markukba. SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD Szabadság (Kolozsvár) 2014. december 18.Ellenszélben: szembemenni a rendszerrelÜnnepek közeledtével a könyvkiadók is gyakrabban örvendeztetik meg olvasóikat újdonságokkal. A román forradalom óta eltelt negyed évszázad ismét aktuálissá teszi az emlékezést a letűnt rendszerre, annak minden fonákságára, tragédiájára. Az utóbbi időben Kolozsváron és Erdély más városaiban bemutatott irodalmi újdonságok közül több is foglakozik a letűntnek és eltűntnek hitt rendszer történéseivel, furcsaságaival. Egyetlen közösség sem léphet előre, míg nem tárja fel múltját – hangzott el minap egy könyvbemutató kapcsán a kincses városban. Ezt a társadalmi igényt próbálja kielégíteni két minap megjelent és bemutatott kötet is: Kántor Lajos szerkesztésben a Titkosan – nyíltan című könyv a szekuritáté működéséről közöl emlékezéseket, tanulmányokat, dokumentumokat, míg Sebők Klára önéletírása, a Komiszkenyér, a művészek sorstragédiájáról számol be a szemtanú hitelességével. Besúgók, besúgottak Kántor Lajos Erdély magyar csúcsértelmiségének emlékeit gyűjtötte egy kötetbe. Megkerülhetetlen lett immár ez a kiadvány – vélekedett a szerkesztő – annál is inkább, mert Milan Kunderát idézve „egyetlen hallhatalanságunk a titkosszolgálat irattárában van”. A Titkosan-nyíltan című kötet három nagyobb fejezetre osztható: emlékezések, melyek a Korunk lapjain már megjelentek, megfigyelésekkel és üldözésekkel kapcsolatos dokumentumok, valamint az iratok tudományos feldolgozása. Dávid Gyula irodalomtörténész szerint – akit közel fél évszázadon át megfigyelt a román titkosszolgálat – úgy gondolja, a megfigyelési dokumentunok fele sincs még feldolgozva. Cseke Péter egyetemi tanár is rámutatott, sokan vannak olyanok, akik a megfigyelési aktáikban található lapok alig tíz százalákát vehették kézhez ezidáig. A kötetben visszaemlékezéseket olvashatunk Szilágyi Domokosról, Páskándi Gézáról, tájékozódhatunk a Ioan Petru Culianu-ügyről, és információkat kapunk Marosi Péter író és Bustya Endre Ady-kutató ügynökmúltjáról. Mindazonáltal, hogy sok egykori ügynök, besúgó lelepleződött, Tibori Szabó Zoltán publicista úgy véli, „a Szekuritáté győzött”. Hiszen ők azok, akik békés öregkort élveznek, több ezer lejes nyugdíjból „tengődnek”, miközben nem egy generáció életét megkeserítették, emberek tízezreinek karrierjét derékba törték, másokat börtönbe vetettek. A kötetben szereplő szerzők: Kántor Lajos, Markó Béla, Cseke Péter, Gálfalvi György, Visky András, Ilia Mihály, Csapody Miklós, Zelei Miklós, Váradi Nagy Pál, Kovács András Ferenc, Lőrincz György, Buchwald Péter, Gagyi József, Tibori Szabó Zoltán, Győrffy Gábor, Könczey Csongor, Gyarmati György, Cseke Péter Tamás, Kőrössi P. József, László Ferenc, Tófalvi Zoltán, Páskándi Géza, Király István, Király Ibolya, Ambrus Attila, Dávid Gyula és Balon Ruff Zsolt. A Korunk Komp-Press kiadónál megjelent, közel négyszáz oldalas kötet újabb – de még nem elégséges – tégla múltunk feltárásának falában. Menekülők Sebők Klára önéletírása sokmindenben összefügg az előbbi kiadvánnyal. Aművésznő, a kolozsvári magyar színház örökös tagja, egy szakácskönyv apropóján emlékezik férjére, Héjja Sándorra, a kolozsvári színház egykori vezető színészére, és a legendás rendezőre, Harag Györgyre. Héjját és családját gyakorlatilag elüldözte Erdélyből a kommunista rendszer, ellehetetlenítve művészi, emberi mivoltát. Harag György a maga lehetőségei szerint szembeszállt a rendszerrel, hiszen burkoltan ugyan, de a zsarnokság ellen emelte fel szavát Sütő korszakos műveinek megrendezésével és egyéb színrevitt darabokkal. Héjja belepusztult az emigrációba, Harag megviselt szervezete sem bírta sokáig a megpróbáltatásokat. Sebők Klára megdöbbentő őszinteséggel ír a szellemi és anyagi nyomorról, amiben egykor legjobb színészeink élték napjaikat úgy, hogy esténként fellépéseikkel a közönséget próbálták szórakoztatni. Visszaemlékezéseiben Sebők Klára feleleveníti jelentős alakításait a kolozsvári színház színpadán, de a sorsdöntő momentumokat is, amikor férjével, Héjja Sándorral eldöntötték, kisfiúkkal együtt áttelepülnek Magyaraországra. Sebők Klára Komiszkenyér című, önéletrajzi ihletésű kötete Köllő Katalin szerkesztésében a Korunk Komp-Press Prospero Könyvek sorozatában jelent meg. Nánó Csaba | Sebők Klára KomiszkenyérEgy színéstnő emlékszakácskönyve /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2014/ Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. január 10.Titkosan – nyíltanAz irodalmi élet és a titkosszolgálatok kapcsolatáról Titkosan – nyíltan – Korunk-történetek a (magyar és román) titkosszolgálatok működéséről címmel jelent meg tanulmány- és dokumentumkötet az erdélyi magyar irodalmi élet és a Securitate kapcsolatáról a kolozsvári Korunk – Komp-Press Kiadó gondozásában. Kántor Lajos szerkesztő a kötetet bemutató csütörtöki budapesti beszélgetésen emlékeztetett arra, hogy a kolozsvári Korunk folyóirat tematikus számaiban olyan mennyiségű anyag gyűlt össze a témában, hogy érdemes volt azt könyv formában kiadni. Sokak szerint abba kellene már hagyni a titkosszolgálati múlt kutatását – jegyezte meg az irodalomtörténész, hozzátéve azonban: az emberek sokszor ezekből az aktákból ismerhetik meg jobban saját múltjukat, valamint pszichológiai szempontból is rendkívül tanulságosak ezek a dossziék. Szőnyei Tamás levéltáros, a magyarországi állambiztonsági múlt kutatója a két titkosszolgálat együttműködéséről is szólt, kiemelve, hogy a Magyarországra áttelepült erdélyiek megfigyelését általában a magyar állambiztonság vette át. A kötetből számos megfigyelés, zaklatás, vallatás, kínzás, kivégzés története bontakozik ki: Könczei Ádám néprajzkutatóról, a folyóirat néhai munkatársáról például csak a Korunk szerkesztőségének besúgóhálózata több száz oldalnyi jelentést írt, de temetésén az őt búcsúztató barátja és a lelkész is besúgó volt – mondta. Szőnyei Tamás szerint számos történet egyetlen forrása a lehallgatási és kihallgatási jegyzőkönyvek, a kötet így számos új ismerettel gazdagítja az olvasót. A rövidebb-hosszabb írások közötti átfedéseket érdemes lett volna gondosabban kigyomlálni, és a romániai kulturális és közéletben járatlanokra gondolva hasznos lett volna beilleszteni a kötetben szereplők kis életrajzait, jegyzeteket, fotókat és névmutatót, de mindezzel együtt is igen érdekes és hasznos kötet született – értékelt a kutató. Szász Zoltán történész elmondása szerint a Securitate elsősorban azokat figyelte meg, akik fontos intézményekben dolgoztak, csoportképző erejük volt, de "kicsit mindenki érdekelte őket". Az erdélyi magyar értelmiség vezetőit, még a párttagokat is figyelték, nem tudták elképzelni, hogy egy magyar ne legyen nacionalista – idézte fel. A történész szerint a kötet az erdélyi magyar értelmiség fájdalmas önreflexiója is, hiszen a magyarországiak az erdélyi magyarságot mindig valamilyen különb vagy tisztább magyarságnak tekintették, így sokkal megrázóbb, hogy soraikból oly sokan álltak be a román állambiztonság soraiba. Ezt a szembenézést azonban a kötet megteszi, anélkül, hogy tisztára akarna mosni embereket – fűzte hozzá. Tófalvi Zoltán újságíró, történész, a kötet egyik szerzője kiemelte, hogy a Securitate szinte "állam volt az államban", még az is előfordult, hogy Ceausescu személyes orvosát akarták beszervezni, aki emiatt öngyilkosságba menekült. A szerző összegzése szerint volt olyan nap, hogy saját szomszédja három jelentést is írt róla, de nemcsak az ehhez hasonló dokumentumokat, hanem azt az egész korszakot is hitelesen az olvasó elé kellett tárni, amelyben ezek születtek. Népújság (Marosvásárhely) 2015. január 23.Thalia atlétája. In memoriam Kötő JózsefSzinte élete utolsó pillanatáig úgy tűnt: Kötő József szavatartó ember. Alig öt hónap elteltével viszont az ellenkezőjét bizonyította: egy, a háromnegyed évszázados jubileuma táján készült interjúban arra az újságírói kérdésre, hogy készül-e önéletrajzot írni, a Tőle megszokott határozottsággal felelte: „nem készülök meghalni”… Pedig Neki, aki megannyi kismonográfiát írt az erdélyi színházak történetéről, aki megannyi „színjátszó személy” pályaképét rajzolta meg, rendkívül gazdag, fordulatos és tartalmas életművel – élettel és művel – a tarsolyában bőven lett volna mit felidéznie a saját múltjából. Mivel ezt nem tette meg, több kutatónak való munkát hagyott örökül, akár színházi, színháztörténészi, akár közéleti-politikai tevékenységére nézvést. Immár nyugdíjba, de nem nyugalomba vonulását követően pontos, mondhatni racionális mondatokba foglalta önnön krédóját: „Akkor érzek elégtételt, ha igénybe vesznek, és ha az igénybevétel révén még használhatok is. Megpróbálva egy mondatban aforisztikusan megfogalmazni (...) én azt mondom, hogy az elégtétel, a kiegyensúlyozott, hasznos élet titka az, hogy igénybe vegyenek, te válaszolhass erre az igénybevételre, és ez végül mindkét fél számára hasznos cselekedetben, minőségi munkában és olyan cselekedetsorban kulmináljon, ami közhasznú.” A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium országos bajnokságot nyert diákatlétája futását nehéz időkben, 1956-ban folytatta, igen nehéz körülmények között, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem már aláaknásított, majd két és fél év múltán szétrobbantott terepén. A még „ép” tanintézmény bölcsészkarának képviseletében, egy tudományos diákkonferencián másodéves „benjáminként” az ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv illetve Kántor Lajos oldalán alkotott kitűnő szellemi „váltócsapatot”. Mint nemrégiben nyilatkozta, „már akkor eldőlt, hogy szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom”. És ugyanabban a tanévben érte az az impulzus, amelyik néhány év múltán meghatározó erővel szabott irányt pályája alakulásának: szemináriumi dolgozatként elvállalta Janovics Jenő a Farkas-utcai színházról írt könyvének bemutatását. „Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat” – vallotta. Mivel 1959-ben egy, a Babeş és a Bolyai egyesítése táján fogalmazott jelentésben három tanára és két diáktársa mellett Őt is „nevesítették”, mint „irredenta, nacionalista” elemet, startja a tanári pályán nem sok jóval kecsegtetett. Voltaképpeni félresiklatása, a zsoboki iskolában eltöltött öt esztendő nem tűnhetett túl keservesnek, annál inkább nem, mert már 1965-ben megpályázta a kolozsvári magyar színház megüresedett irodalmi titkári állását, és a két, esélyes, egymással élet-halál harcot folytató aspiráns helyett az Övé lett a poszt. Atlétánknak – bár már lehetett némi rálátása a színházi terepre – talán sejtelme sem volt arról, hogy a következőkben titkárként, dramaturgként majd igazgatóként mennyire nem a „megnyugvás ösvényein” kell haladnia, hanem egy áthatolhatatlan drótakadályokkal, átugorhatatlan árkokkal és áthághatatlan falakkal bővelkedő pályán kell kiutat találnia a kulturális életet is ellehetetlenítő, fokozódó diktatúra útvesztőiből. Hogy csapata mégis célba ért, hogy mégis átszakította a célszalagot, azt a hetvenes-nyolcvanas évek kolozsvári színházának időnkénti nagy teljesítményei bizonyítják. Baj- és kortársai vélhették volna, hogy 1990-től errefelé Kötő József – ha nem is dől hátra, hiszen sosem volt a kényelem embere – immár csupán a teátrum dolgainak és a színháztörténeti kutatásoknak szenteli az életét. De nem így történt, hiszen – amellett, hogy kiteljesítette elméleti, teatrológiai és kultúrtörténeti munkásságát – az EMKE, az RMDSZ, időnként a kormány, illetve a parlament keretében belevetette magát a közélet és a politika sűrűjébe. Kötő József a napokban pihent meg. Tusája befejeztével, a célegyenes végén bizton vallhatja, vállalhatja Pál apostol szavait: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája…” Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2015. február 3.Megtanultam leszámolni az illúzióimmalÉletműdíjat vett át KÁNTOR LAJOS az RMDSZ létrejöttének negyedszázados évfordulóját ünneplő gálán. A kolozsvári írót, szerkesztőt a huszonöt évvel ezelőtt történtekről, az értelmiség és a politika viszonyáról kérdezte Cseke Péter Tamás. Egyik megfogalmazója volt 1989 karácsonyakor a Hívó szó című kiáltványnak. Ezt sokan az RMDSZ születési bizonyítványának is nevezik. Helytálló ez a megállapítás? Közvetlenül a rendszerváltáskor párhuzamosan beindult az erdélyi magyarság szerveződése különböző nagyvárosokban, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Kolozsváron és Székelyföldön is. Ám tudomásom szerint Kolozsváron született meg az első írásos, átgondolt, programatikus elképzelés a romániai magyar közösség jövőjéről. Ez volt a Hívó szó. Nem tudok arról, hogy a Domokos Géza nevéhez fűződő szervezkedés során a kolozsvárihoz hasonlóan átfogó, a múltra visszatekintő, de inkább a jövőt megcélzó, a romániai magyar közösség elképzeléseit megfogalmazó szöveg született volna. Akkor, a legelső napokban keveset tudtak egymásról ezeknek a szerveződéseknek a kezdeményezői. Hiszen a diktatúra összeomlása mindenkit nagyon váratlanul ért. Talán Silviu Brucanon kívül senki sem számított erre Romániában, romániai magyar biztosan nem. Brucan tudott a legtöbbet, mert ő Washingtonból ment Moszkvába és onnan jött vissza. Hogyan készült a kiáltvány? December 22-én Balázs Sándor és Nagy György körbejárt néhány kolozsvári magyar értelmiségit, akiket elhívtak másnapra Gáll Ernő lakására. Erre a megbeszélésére Balogh Edgár hozott egy szöveget, amely a jelenlévők mindegyike szerint használhatatlan volt. Úgy véltük, ez egy „térden állva lázadó” szöveg volt, a régi kísérletek szellemében fogalmazta meg a szerzője. Aki ismeri Balogh Edgár rendszerváltás előtti elképzeléseit arról, hogyan lehetne javítani a romániai magyarság helyzetén, az tudja, mire gondolok. Végül a Gáll Ernő lakására összegyűlt társaság Balázs Sándort és engem jelölt ki arra, hogy fogalmazzuk meg a kiáltványt. Ketten átmentünk a másik szobába, és megírtunk egy szöveget. Ezt aztán megvitattuk, itt-ott módosult, és megszületett a Hívó szó, amelyet tizenöten írtunk alá. A kiáltvány meg is jelent a Szabadság december 24-i számában. Aznap alakult meg a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács is, amelynek elnöke lettem. Milyen szerepe volt RMDSZ megalakulásában? A különböző önszerveződések felvették egymással a kapcsolatot. Január 7-én tartottunk egy küldöttgyűlést a kolozsvári színházban, majd 13-án Marosvásárhelyen tartották meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első országos küldöttértekezletét. Horváth Andort és engem kértek fel, hogy a Vásárhelyen elhangzottak alapján írjuk meg az alapszabály-tervezetet, amelyet később Nagyváradon, az alakuló kongresszus elé terjesztettek. Ezen az országos elnökség tagjává választottak, s az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének az elnöke is voltam a megyei szervezet első tisztújító közgyűléséig. Akkor Balázs Sándor lett az elnök, én egy darabig alelnök maradtam. Inkább a Korunkkal szerettem volna foglalkozni. Az első parlamenti választások előtt rá akartak beszélni, hogy vállaljak képviselői vagy szenátori mandátumot. Nemet mondtam, akárcsak akkor, amikor egy államtitkári tisztség elvállalására kértek fel, mert nem akartam Bukarestbe menni. De azért a politikából egy darabig nem szálltam ki. Legalább egy éven át Budapesten, Bukaresten, Párizsban fontos találkozókon képviseltem az RMDSZ-t. Amikor megtartották az első román-magyar értelmiségi találkozót Budapesten, engem kértek, hogy hívjam meg azokat a kolozsvári románokat, akikről úgy gondoljuk, le lehet ülni velük konstruktívan tárgyalni. Emellett részt vettem az RMDSZ kemény belső vitáiban is. Néhányan nem értettünk egyet azzal, hogy Domokos Géza – aki amúgy nagyon jó barátom volt – Ion Iliescu mellé akarta faroltatni az RMDSZ-t. Voltak személyes ambíciókból fakadó konfliktusok is abban a korszakban. Szőcs Géza magatartása mellett vita lett abból is, hogy Kincses Előd szerette volna, ha Tőkés László mellé Király Károlyt is az RMDSZ tiszteletbeli elnökké választják. Mikor szállt ki a politikából és miért? Sokáig választott tagja voltam a Szövetségi Képviselők Tanácsának, akkor még Küldöttek Országos Tanácsának hívták. Az egyik kolozsvári ülésen – talán 1994-ben – bejelentettem, hogy kilépek a testületből, miután Tőkés László megfogalmazta azt, hogy az RMDSZ-nek szakítania kell a románokkal szembeni „kézfogás-politikával”. Ezt éppen akkor tette, amikor a román értelmiségiek részéről volt egy pozitív visszajelzés, ami némi biztatást jelentett. Az ülésen azt kértem, Tőkés álláspontját vitassuk meg, ám ezt a testület – kis szavazatkülönbséggel – leszavazta. Ekkor beadtam írásban a felmondásomat, és erre a mai napig büszke vagyok. Ez jelentette a szakításomat a nagypolitikával. Azóta csak civilként fogalmazom meg a véleményemet, illetve még egy darabig MÚRE-elnökként tagja voltam a Szövetségi Egyeztető Tanácsnak is, amelyet a mai napig sóhivatalnak tartok. Nekem már a rendszerváltás előtt nagyon jók voltak a román kapcsolataim, az irodalmon keresztül. Jó viszonyt ápoltam román csúcsértelmiségiekkel, D. R. Popescuval, Adrian Marinoval, Augustin Buzurával. Sokat beszélgettem annak idején Ioan Aluas szociológia professzorral, többször találkoztam Ana Blandianával is. 2012-ben megfogalmazott a Kolozsvár Társaság nevében egy másik kiáltványt, az Új Hívó szót, amely nevében is utal az 1989-es dokumentumra. Mi késztette arra, hogy közzétegye ezt a szöveget? Elsősorban az RMDSZ ellenében alakított árnyékszervezetek, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt megalakulása. Ugyanakkor úgy éreztem, az RMDSZ politizálásán is változtatni kellene. Bár néha bíráltam, egy pillanatig sem fordítottam hátat az RMDSZ-nek. Soha nem gondoltam azt, hogy a szövetségnek van alternatívája Erdélyben az érdekképviseletre. Dilettánsnak tartom a szervezeteket, amelyek alternatívaként kínálják magukat. Ettől függetlenül néhány ember e szervezetek vezetői közül – például Szilágyi Zsolt – kifejezetten rokonszenves volt számomra, amíg az RMDSZ tagja volt. Szerintem Tőkés László hergelte őket végig, mert nem bírta elviselni, hogy ne ő legyen a megmondóember. Az Új Hívó szó megfogalmazására késztetett az is, hogy azt tapasztaltam: az RMDSZ-ben is egyre nagyobb szerepet kaptak az úgynevezett megélhetési politikusok. Nyilván naivitás volt azt hinni, hogy az RMDSZ sokáig megmarad ernyőszervezetnek. Jómagam soha nem voltam híve a pártosodásnak, de elfogadom, hogy ebben az országos politikai felállásban más lehetőség nem volt. Az úgynevezett külhoni magyar közösségek politikailag mindenütt megosztottak. Hogyan lehetne összebékíteni egy nagy létszámú nemzeti közösség politikai sokszínűségét az egységes politikai érdekképviselet szükségszerűségével? Az az érzésem, erre nincs recept. Nem erdélyi magyar sajátosság, hogy a rendszerváltáskor aktív politikai szerepet vállaló értelmiségiek kivonulnak a politikából, és csak néha hallatják hangjukat. A 2012-es felhívásának kezdeti visszhangja hamar elcsitult. Meghallgatja-e mostanában az RMDSZ az értelmiségiek véleményét? Én megtanultam leszámolni az illúzióimmal. Persze, ettől még néha úgy érzem, érdemes megszólalnom. Meglepett, amikor megtudtam, hogy életműdíjat kapok az RMDSZ-től. Ebben nem tudom, mekkora súlya volt a rendszerváltás utáni politikai szerepvállalásomnak és mekkora az irodalmi munkásságomnak. Lehet, hogy ez is egy illúzió, de pozitív folyamatnak látom, hogy az RMDSZ – elsősorban néhány fiatal politikusa révén – egyre inkább hallgat a civil társadalomra. Ezt tapasztalom a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa program megszervezése kapcsán. Tamás Gáspár Miklós írta, hogy a pártok erodálásával párhuzamosan a társadalom egyre inkább a civil önszerveződés irányában mozdul el. Az ifjúsági főváros program esetében egy újfajta magatartást láttam az RMDSZ néhány politikusa részéről. Fogalmazhatnék úgy is, hogy bevonták az ügyek intézésébe, a tervezésbe a civileket is. És nagy dolognak tartom, hogy a mai fiatalok természetesnek veszik: beleszólásuk van, lehet saját ügyeikbe, ügyeinkbe. Kolozsvár az övék is, erre nem kell engedélyt kérniük a többségtől. Milyennek látja most az RMDSZ-t és a szervezet jövőjét? Sok mindent vállalnak ott, ahol érdemben jelen tudnak lenni. Kolozsváron régóta nem volt tartósan ennyire jó az RMDSZ néhány politikusának megítélése, elsősorban Horváth Annának köszönhetően. Az alpolgármester olyan fiatalokat vett maga mellé, akikkel együtt el tudott érni valamit. A két előző magyar alpolgármester semmit nem tudott elérni. Az RMDSZ hátországát ugyanakkor hiányolom. Annak idején, Kolozsváron, rövid idő alatt 50-60 ezer ember iratkozott be az RMDSZ-be. Nem kellett győzködni őket, sorban álltak a színház pénztáránál és adták le a belépési nyilatkozatukat. Akkor volt tömegalapja az RMDSZ-nek. Hozzám lassan másfél évtizede senki nem jött megkérdezni, hogy nem fizetném be a tagsági díjat? Azt sem tudom, egyáltalán még van-e tagsági díj. Az RMDSZ lassan már csak a kampányban fordul az emberekhez. Ezért is gondolom úgy, hogy a szövetség és a civil szervezetek közötti viszony kulcsfontosságú lehet, a civileken keresztül meg lehet próbálni néhány érdeket érvényesíteni. Az életműdíj is bizonyítja, hogy van tekintélye az RMDSZ-ben. Elképzelhető, hogy előbbi kifogásait szóvá tegye egy harmadik Új Hívó szóban? Elképzelhető. De nem szeretnék muníciót szolgáltatni azoknak, akikkel messzemenően nem értek egyet. A kritikát szükségesnek tartom, de nehéz ezeket úgy megfogalmazni, hogy ne az RMDSZ ellenfeleinek malmára hajtsa a vizet. Az egyik RMDSZ-kongresszuson a küldötteknek járó húsz másodperc alatt meg is fogalmaztam azt a kritikámat, hogy a Szövetségi Egyeztető Tanács eljelentéktelenedett. Egy bírálatot meg lehet fogalmazni húsz másodpercben vagy húsz oldalas kiáltványban, én inkább a könyveimben fogom elmondani a véleményemet. Visszakanyarodnék a 25 évvel ezelőtt történtekre. Az 1989-ben táplált reményekhez képest mi okozta Kántor Lajos számára a legnagyobb csalódást? A kultúra háttérbe szorulását fájlalom, és nem csak magyar vonatkozásban. A Ceauşescu-időkben tekintélye volt a kultúrát, irodalmat képviselő személyeknek, intézményeknek. Néhány szerencsés helyzet kivételével ezek az emberek, intézmények a háttérbe szorultak. Mondok egy példát: egy év múlva 1200 lej lesz a minimálbér Romániában, ma alig 200 lejjel nagyobb a Korunk főszerkesztőjének a fizetése. Ezt én szégyenletesnek tartom. Csalódtam a magyar-magyar kapcsolatok alakulásában is. Huszonöt éve el nem tudtam volna képzelni ekkora megosztottságot. Csalódottan veszem tudomásul azt is, hogy a politikai elit és az értelmiség a 25 év alatt mennyire eltávolodott az emberektől. A Hívó szóban megfogalmazott célkitűzések közül az önálló állami magyar egyetem létrehozásának elmulasztását fájlalom. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2015. február 10.Kötő József haláláraKötő József elhunyt. Nehéz feldolgozni, hogy nincs többé a szakember, irányító-vezető, kolléga, barát, aki nélkülözhetetlennek tűnt. Távozása nagy űrt hagy maga után, s vele mindannyian, hozzátartozói, barátai, követői és tanítványai magunkból is pótolhatatlanul elveszítünk már valamit. Mert szembe kell néznünk, hogy milyen helyet is foglalt el a mindennapi életünkben. Sokunk sokféle emlékének a része. Élénk szelleme, nyitottsága, gazdag közéleti tevékenysége tette, hogy egyszerre, egy személyben az erdélyi magyar kulturális élet sokféle szegmensére szakavatottan figyeljen, és aktívan részt vegyen ezekben, legyen szó tanügyi, egyházügyi, közművelődési, irodalmi ügyekről és szívének egyik legkedvesebb területéről, a színházi életről. Ezt a sokfele osztott figyelmet kiváló memóriája, önfegyelme, bölcs nyugalma és azon ritka képessége tette lehetővé, hogy egyéni és közösségi kudarcokon felülemelkedve, konkrét feladatokban gondolkozva a közügyért tegyen, munkatársait is magával ragadva. Ifjúkorában a CFR leigazolt atlétája volt, országos bajnok. Fiatalos lendülete, kitartása innen is eredeztethető. Szerteágazó életműve akár több életpályához is elegendő eredményt hozott. Kultúrpolitikai tevékenysége kiemelkedő értéket képvisel. A Menet közben (2000) című kötetében szereplő tanulmányai, felszólalásai, cikkei az önszerveződő romániai magyar kulturális élet kilencvenes évekbeli látleleteként is olvashatók. Már legendássá vált problémamegoldó képességének néhány példája is. Tárgyalóképessége s a romániai magyarság érdekvédelmi szervezetében végzett munkája, ezen belüli szerepe, kapcsolathálója feltétlenül önállóan is vizsgálandó. Ugyanakkor példamutató intézményépítő tevékenysége az országos ernyőszervet, az EMKE élén: mindaz, ahogyan hihetetlen munkabírással elindítja és szervezi a Magyar Házak hálózatát a szórványban (melyek otthonai a magyar művelődésnek kis és nagyobb magyar közösségekben), és ahogyan a civil szervezetek öntevékenységének ösztönzője és segítője a kilencvenes és a kétezres években. Miközben ebben a szerepében az erdélyi kultúra egyik követe volt, egész Erdélyt s a Kárpát-medencét is átfogóan, kisebb és nagyobb léptékű rendezvényeken vett részt, ahol egyaránt szükség volt tudására, fellépésére, szónoki tehetségére vagy diplomáciai érzékére. Kötő Józsefet 2002-től ismerem, ő mutatta be 2002-ben az Egyed Emese által szerkesztett Theátrumi könyvecske. Színházi zsebkönyvek és szerepük a régió színházi kultúrájában című könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházban, amelyben nekem is megjelent egyik első szakmai publikációm. Ezután már azt mondhatom, számon tartott, valahogy úgy, mint egy szűkebb szakmai közösségbe felbukkanót, akinek a színházi múlt vizsgálata a szenvedélye. Később a Szabédi Emlékház kutatójaként pillanthattam be sokirányú tevékenységébe, olykor munkamódszerébe, s szakmai kíváncsiságom folytán színháztörténeti életművét is figyelemmel kísértem. Már irodalmi titkárként, dramaturgként, majd színházigazgatóként is az erdélyi színházi és drámairodalmi hagyományokat tekintette kiindulópontnak a kortárs drámatermés vizsgálatában. (Fejezetek a romániai magyar dráma történetéből, 1976). Megkerülhetetlen a Kántor Lajossal közösen írt műve, a Magyar Színház Erdélyben 1919–1992 (1992). A két világháború közti erdélyi színjátszás kutatásában olyan tudományos eredményeket mutathatott fel, mint az Erdély Magyar Színházi Világa 1919–1940 (1997) és pályájának egyik fő műve, a korszak lexikona, amely néhány évvel ezelőtt jelent meg. Emlékszem, hogy a hetvenéves születésnapján megjelent lexikon kapcsán, amelyet nagy érdeklődés által övezetten családias hangulatban szerveztünk meg az EMKE–Szabédi Emlékházban, még úgy gondoltam, hogy csupán hosszú pályaszakaszának egy újabb fordulópontjára érkezett el a kerek évfordulón. A Közhasznú esmeretek Tára. Színjátszó személyek Erdélyben 1919–1940 a két világháború közötti erdélyi színházi élet mikrohistóriáit tartalmazza mintegy 1500 egyéni és összefoglaló szócikkben. Egyes szócikkei szinte tanulmányértékűek. S ha egy színháztörténészi életművet az minősít, hogy mennyiben tudja átformálni az adott időszakról kialakult tudásunkat, mennyivel tudhatunk meg többet, mást ennek köszönhetően, akkor Kötő József ezen kézikönyve s kapcsolódó gyűjtőmunkája megkerülhetetlen jelentőségű. Mert Kötő József komolyan vette a színházi dokumentumok összegyűjtésének és megmentésének a feladatát is. Ennek köszönhetően kutatható ma a Szabédi Emlékházban Jódy Károly, Kiss Manyi és Senkálszky Endre hátrahagyott színházi hagyatéka. Ha pedig az 1945 utáni romániai magyar politikailag korlátozott színházi nyilvánosság szellemi terével kívánunk foglalkozni, akkor is megkerülhetetlen a témában írt jó néhány tanulmánya, s a 2004-ben napvilágot látott Színház fanatikusa. Senkálszky Endre életregénye. A hatvanas évektől Kötő József a Kolozsvári Színház kötelékéhez tartozott, ezért is fontos az, amit a korszak tanújaként és forráskutatóként hitelesen rögzített és vizsgált. A korszakra vonatkozó tanulmányai nemcsak jelzik az időszak színházi történéseit, hanem szintézist is teremtenek: a követhető kulturális minták, a színházi struktúra, az intézményi cenzúra gyakorlatai, a repertoárstruktúra és az uralkodó politikai berendezkedéssel szembeállítható produkciók, illetőleg a mögöttük rejlő színházi emberek remek szintézisét. S ha a színházhoz kapcsolódó szöveggondozói munkásságára gondolunk, akkor Bárd Oszkár színpadi műveinek kiadását (1989) és Janovics Jenő A Hunyadi téri színház (2001) című munkáinak jelentőségét is ki kell emelnünk. Életének utóbbi éveiben adatott meg, hogy végre színháztörténeti szenvedélyének éljen, hogy idejének és erejének minél nagyobb részét ennek szentelhesse, hisz a közéletben vállalt teendői mellett huzamosabb ideig nem foglalkozhatott ezzel. Példaértékűnek tűnt a napi munkavégzésében az is, ahogy az idővel gazdálkodott. Nem kért s nem is nagyon adott haladékot. Szakmai vagy informális találkozásokkor már öt perccel azelőtt a megegyezett színhelyen volt. Nem tudott késni. S most mégis másképpen rendeltetetett. Sok terve volt, a két világháború közötti magyar színjátszás monografikus feldolgozására készült. A Polis Képes Könyv sorozatában a Kolozsvári Színházról vállalt munkát. Karácsonykor, amikor telefonon beszélgettünk, arra kért, szerezzem meg a Szabédi Emlékház számára Lengyel Irénnek, a két világháború közti primadonnának, a hagyatékát. Kérését igyekeztem teljesíteni, s nem azért, mert esetleg számon kérte volna. Egész lénye s a szakmai ügyekhez való viszonyulása tiszteletet parancsolóan képviselte azt az erkölcsi és szakmai hitelt, amelyhez az ember, ha komolyan veszi professzióját s maga is elkötelezettje az értékmegőrzésnek és -továbbításnak, hozzá mérheti magát. Azt mondhatni, aktívan, munkára készen halt meg, sok mindent hagyott ránk, amellyel még jóideig segítségünkre lesz. BARTHA KATALIN ÁGNES Helikon (Kolozsvár) 2015. február 22.Kántor Lajos volt a Törzsasztal februári vendégeKántor Lajos Széchenyi-és Hazám-díjas irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, író volt a nagyváradi Törzsasztal beszélgetéssorozat februári vendége. A kolozsvári irodalomtörténésszel Kőrössi P. József beszélgetett a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban, miután Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője az egybegyűltek figyelmébe ajánlotta a lap legújabb számát. Nagyváradnak még tartozik a Bölöni Sándor emlékével, ő volt az, aki még a Bihari Napló idejében váradi irodalmi folyóiratot, illetve mellékletet indított, mondta Kántor Lajos, akivel Szabédi László alakját is felidézték, róla szóló könyvei kapcsán. Szó esett Szabédi irodalmi és tanári munkásságáról is. Szabédi mindenkire hatással volt, többek között Szilágyi Domokosra, Lászlóffy Aladárra, és Székely Jánosra is. Jómaga ötödéves volt, mikor Szabédi öngyilkos lett, mondta Kántor Lajos, aki arról is beszélt, hogy a Babeş-Bolyai Tudományegyetem egyesítesekor ért megaláztatás is hozájárulhatott Szabédi öngyilkosságához. Beszéltek még Domokos Gézáról és Csiki Lászlóról is, valamint röviden bemutatták Kántor László (Kántor Lajos fia, Budapesten él, filmrendező, producer) Túlélő képek című könyvét. Az est második felében a Konglomerát (Erdély) című könyvről szólt a beszélgetés, Kőrössi P. József többek között azt kérdezte, hogyan lehetne lebontani a Magyarországon élő, idealizált Erdély-képet, a skanzen-Erdély képét. Kántor Lajos elmondta: Erdélyről többnyire két kép él, az egyik az „Erdély a miénk”, a másik hogy csodálkoznak azon, hogy itt beszélnek és milyen szépen beszélnek magyarul. Beszélt többek között az RMDSZ fenállásának 25 évfordulóján, Kolozsváron elhangzott, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által tolmácsolt üzenetről. A konglomerát kifejezést egyébként Szabéditől tanulta, ő használta azt az 1929-30-as években, mikor még a demográfiai viszonyok is mások voltak, mondta Kántor Lajos. A könyv, melyet esszéregénynek is tartanak fiktív szemináriumokat tartalmaz, három nagyon különböző, de valódi személy, azaz Szabédi László, Gaál Gábor s Szilágyi Domokos – SzGSz – szövege van beledolgozva a könyvbe, melyben létkérdésekről esik szó. maszol.ro 2015. március 13.Magyar Örökség díjMagyar Örökség díjban részesül Bálint Tibor erdélyi író, műfordító irodalmi munkássága – derül ki a magyarorokseg.hu oldalon közzétett tájékoztatásból. A Magyarországért Alapítvány kuratóriuma által 1995-ben létrehozott elismeréseket legközelebb március 21-én, szombaton délelőtt 11 órától adják át Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Bálint Tibor munkásságát Kántor Lajos irodalomtörténész méltatja. Szabadság (Kolozsvár) 2015. március 27.Emlékezés egy gyógyszertárraMegnéztem én is a múltkor a televíziós közvetítést Párizsból, ahogy európai államfők vagy miniszterelnökök, sőt, a világ számos más országának vezetői is kart karba öltve tüntettek a szólásszabadságért, a toleranciáért, és azóta is szinte naponta eszembe jutnak ezek a képek. Próbálom pontosan értelmezni, amit láttam. Látszólag erőt sugallt az a demonstráció, de mintha gyengeséget is ugyanakkor, hiszen tiltakozni nem a hatalmon levők szoktak, hanem azok, akik ellenzékben vannak. Persze, ebben az esetben inkább a teljes szolidaritást kívánták bizonyítani a szervezők, talán az elrettentés szándékával is, viszont nem megy ki a fejemből, hogy sajnos, képmutatás is volt bőven ebben a tényleg világra szóló összefogásban. Vagy legfeljebb – megengedem – nem a mai valóságot, hanem csak az elhatározást mutatta, hogy ilyennek szeretnénk a jövőt. Toleráns társadalmat, szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akarunk utódainknak – üzenték a párizsi felvonulók, és ezzel természetesen mindannyian egyetérthetünk. Ám azzal az önelégültséggel nincs mit kezdenem, hogy sokak szerint máris ilyenek vagyunk, szemben a világ elvetemült részével, és hogy Európában például, vagy akár az Amerikai Egyesült Államokban máris megvalósult volna az ideológiák, vallások, kultúrák, nyelvek, etnikumok békés együttélésének eszméje. Nem csupán Ukrajnára gondolok, mondjuk, hanem saját néhány évtizedes tapasztalatomra, hogy a tolerancia nem istenadta képességünk, hanem megtanulható és elfelejthető. Tulajdonképpen minden új helyzetben ismét el kell sajátítani. Hogy ma színes bőrű elnöke van Amerikának, és hogy néhány hónapja Romániában is német származású az államfő? Igen, ezek kétségtelenül fontos előjelei lehetnek egy majdani változásnak. De hozott-e valami újat kisebbségjogi kérdésekben a washingtoni politika Barack Obama megválasztása után? Ígért-e szemléletváltást a többség-kisebbség viszonyában a romániai államelnök Klaus Johannis, aki egyelőre csak annyit mondott ország-világ előtt, hogy nálunk minden rendben van. A választ minden újságolvasó tudja, de arról a magyar illúzióról, hogy akkor egy ilyen elnökkel az ország élén már Erdélyben is megoldódnak az etnikumközi problémák, érdemes lenne hosszabban értekezni. Most azonban egy látszólag tényleg múlttá vált pillanatot szeretnék fölidézni, mert emlékezni muszáj, éppen egy toleránsabb jövő reményében. 1990. március 16-ról van szó, amikor Marosvásárhelyen az egyik lakótelepi gyógyszertár kirakatüvegére a magyar gyógyszerészek fehér festékkel kiírták – a félköríves román felirat alá, szintén félkörívben –: gyógyszertár. Marosvásárhelynek akkor majdnem százötvenezer lakosa volt, és ennek valamivel több mint fele magyar. Az általános eufóriával, a román–magyar megbékélés könnyes-romantikus ábrándjával induló újsütetű demokráciában, két és fél hónappal a Ceausescu-diktatúra bukása után, egy ilyen etnikai összetételű városban hiába próbálkoztunk kétnyelvű várostáblákkal, rögtön széttörték vagy lemázolták azokat, és nem volt még sehol – sehol! – egyetlenegy kétnyelvű cégtábla vagy más nyilvános felirat sem Marosvásárhelyen. Azt gondolhatták a gyógyszerészek, hogy a kórház vagy a gyógyszertár bejáratánál ki-ki levetkőzi előítéleteit, faji, etnikai, netán nyelvi türelmetlenségét, hiszen a beteg embernek nincsen más identitása, mint a betegsége. Nem így történt. Hatalmas román tömeg gyűlt össze a tömbházak között, a tágas útkereszteződésben, és amikor többedmagammal odarohantunk a hírre, csak tisztes távolságból figyeltük a félelmetesen zúgó darázsfészket. Rémisztő volt. Máig nem tudjuk, kik szervezték ezeket a tiltakozó akciókat. Viszont, ami a legfontosabb: európai emberek tették ezt a huszadik század végén. Nem évszázadokkal ezelőtt, nem az inkvizíció, nem a boszorkányüldözések korában. Mint ahogy európai emberek okoztak mérhetetlen szenvedést európai embereknek a második világháborúban, európai emberek küldtek ki európai embereket a frontra, vagy deportáltak és pusztítottak el európai milliókat. Majd a kommunizmusban is hányféle rémségről tudtunk, vagy esetleg nem is tudtunk. A marosvásárhelyi gyógyszertári tüntetés után három nappal Budapesten egy román–magyar kerekasztal-beszélgetésen vettem részt. Március 19-én és 20-án jelentős román értelmiségiek ,mint a költő Mircea Dinescu vagy Smaranda Enache, Gabriel Liiceanu, Marius Tabacu, Alin Teodorescu és romániai magyar vezetők, többek közt Domokos Géza, Kányádi Sándor, Cs. Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Béres András meg jómagam is, próbáltunk egyetértésre jutni éppen a nyelvhasználat, az anyanyelvű oktatás, a magyar egyetem kérdésében. Ráadásul – horribile dictu! – Magyarország fővárosában próbáltuk ezt cselekedni, a külügyminiszter Horn Gyula és államtitkára, Szokai Imre jelenlétében. Nem volt könnyű, de egy-két kérdésben már-már megegyeztünk, amikor az első nap estéjén jött a hír: Marosvásárhelyen vér folyik, Sütő András is súlyosan megsebesült. Dugába dőlt minden, csomagoltunk sürgősen, és ki ahogy tudott, utaztunk haza. A folytatás már valószínűleg mindkét országban benne van a történelem-könyvekben, bár más-más konklúziókkal, hiszen egyelőre még a történelmet, a régvolt tényeket sem vagyunk képesek egyformán látni.Hallani is vélem egyik-másik kommentárt: igen, a románok. Nem mi voltunk az agresszorok, mondhatnánk megkönnyebbülten, mint az európai politikusok Párizsban. Így igaz, akkor Marosvásárhelyen tényleg nem mi voltunk. De tetszik, nem tetszik, akik ütöttek, éppen úgy európaiak voltak, mint akik védekeztek. Vagy beszéljek arról, hogy „mi” magyarok mit gondolunk ma is a cigányokról, akik egyébként ezelőtt huszonöt évvel Marosvásárhelyen mellénk álltak? Hogy egyesek az elmúlt években is milyen szörnyűségeket követtek el velük szemben? Az nem a románok szégyene, hanem a miénk. Vagy egyezzünk meg: általában az európaiaké. Mint a volt Jugoszlávia etnikai tisztogatásai, az ukrán–orosz konfliktus, az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, a szélsőjobb pártok félelmetes előretörése, a lappangó fundamentalizmus, a kollektív jogok ostoba, szűk látókörű tagadása. Hinni szeretnék a német vagy francia vezetők toleranciaakaratában, és Európában minden bizonnyal már ma is sokkal jobb élni, mint a világ más részein, de azért nem felejthetem, hogy 1990-ben sem tudott nekünk hathatósan segíteni az akkori Európa, legfeljebb csak „szelíd” kényszereket próbált alkalmazni Romániával szemben, többek közt az integrációs feltételek megállapításakor. Magunknak kellett megkeresni a megfelelő eszközöket, és később tényleg újrakezdődött más formában a román–magyar párbeszéd, meg is oldottunk számos vitás ügyet, viszont sokszor inkább gyengeségnek éreztem a kart karba öltő európai szolidaritást, nem igazi erőnek. Néhány éve ismét azzal kell szembenéznünk Erdély-szerte, hogy a már kivívott jogokat próbálják sokan visszavenni tőlünk. Mindennaposak a zászló-, felirat- és iskolabotrányok. Bár egyelőre úgy tűnik, Budapest nem fog nekünk román–magyar kerekasztalt szervezni, különben sem ez a dolga Magyarországnak, viszont sok másban segíthetne. Ehhez viszont egy sokkal következetesebb szomszédságpolitikára lenne szükség, és minden bizonnyal el kellene felejteni azt az egészen különös külpolitikai koncepciót, amely elsősorban gazdaságról szól, és másodsorban sem igazán arról, ami minket nyomorít. Utána talán Angela Merkeléket is meggyőzhetnénk arról, hogy „vigyázó szemüket” Párizsra vetve, reszkírozzanak néha azért ránk is egy-egy pillantást, mert attól, hogy német anyanyelvű elnöke van ma Romániának, nem oldódtak meg automatikusan oktatási és nyelvhasználati problémáink. Mi több, sok román úgy érezheti, hogy ezzel a választással egyszer s mindenkorra bizonyította toleranciáját. Mint a párizsi tüntetők. Hogy példát is hozzak az ellentmondásra: egy adott pillanatban úgy tűnt, hogy a marosvásárhelyi gyógyszerészti karon az idéntől nem lesznek magyar helyek a felvételin. Ezt a veszélyt talán sikerült elhárítani, de nem kellene huszonöt év mérlegét a gyógyszerészettel kezdeni, és azzal is befejezni. Az intolerancia végül is gyógyítható. Csak ahhoz el kell ismernünk, hogy mi sem vagyunk immúnisak a fertőzésre. Markó Béla Népszabadság 2015. április 18.Könyvlapok – „Az élet helyett az áldozattá válást választotta”Olyan jelentős alakja volt Esterházy János a felvidéki magyar közösségnek a huszadik században, mint nálunk Márton Áron katolikus püspök vagy Járosi Andor evangélikus lelkész – mutatott rá Mile Lajos főkonzul és Kántor Lajos irodalomtörténész azon a szerda délutáni találkozón, amelynek apropóját Molnár Imre történész, diplomata Esterházy János élete és mártírhalála című kötetének bemutatója szolgáltatta. Arról már a szerző beszélt a kolozsvári magyar főkonzulátus udvari termében tartott eseményen, hogy Csehszlovákia legjelentősebb magyar mártír politikusa mindvégig kitartott a szlovákiai magyarság mellett: bár 1938-ban, az első bécsi döntés után Magyarországon felsőházi bársonyszék és tárca nélküli miniszteri tisztség várt volna rá, úgy döntött, Szlovákiában marad, és sorsközösséget vállal az ottani magyarokkal. Rabság és szabadság közül az előbbi mellett tette le a voksát, meggyőződéséről pedig egy pillanatig sem volt hajlandó lemondani. Utolsó ismert nyilatkozata 1944 decemberéből származik, amikor a nyilasok letartóztatták, és arra kényszerítették, hogy mondjon le pártvezetői tisztségéről. Akkor fogalmazta meg, egyfajta hitvallásként: „Ezen a földön születtem, szívem, lelkem gyökere annyira ezen a földön él, hogy itt maradok köztetek, és Veletek fogom átélni a rossz napokat, és ha az Úristen kegyelme megengedi, a boldogabb magyar jövőt is.” F. Zs. Szabadság (Kolozsvár) 2015. április 18.Kongresszus: programot módosít az RMDSZAz RMDSZ Kolozsváron zajló kongresszusának második napján bemutatják az RMDSZ – 25 éve együtt dokumentumfilmet, átadják az Ezüst Tulipán díjat a szervezet jelenlegi és egykori országos testületi vezetőinek, módosítják a programot, majd kongresszusi dokumentumokat mutatnak és fogadnak el. Percről percre tudósítunk. 9.00: Szinte üres még a terem, a küldöttek "szotyogva" érkeznek a kongresszus helyszínére, a kolozsvári Diákművelődési Házba. – 9.10: Elkezdték az RMDSZ – 25 éve együtt dokumentumfilm vetítését. A Csibi László rendezésében készült filmben Kelemen Hunor, Markó Béla, Takács Csaba nyilatkozatai mellett Kántor Lajos, Varga Gábor, Tokay György, Csiha Tamás, Béres András, Varga Attila, Márton Árpád, Hajdú Gábor, Nagy Benedek interjúk hangzanak el, archív felvételek idézik meg a kezdeteket, az RMDSZ megalakulásának pillanatait, a Fekete Márciust, valamint az első parlamenti és kormányzati éveket. 9.50: A terem lassan megtelt. 10.10: Kelemen Hunor elkezdte az Ezüst Tulipán díj átadását. Az elismerést 65 olyan tisztségviselő kapja a főtitkárság javaslatára, akik az RMDSZ országos testületeit vezették. "Olyan embereknek köszönjük meg a munkáját, akik hitet tettek amellett az érték mellett, amit az érdekképviselet jelent. A köszönet legalább annyira fontos, mint a munka. Munkájukra továbbra is számítunk” – jelentette ki a díjátadás előtt a szövetségi elnök. 10.22: Hegedüs Csilla a programmódosítás alapelveit ismerteti. Szavai szerint ezek kidolgozásába bevonták a civil társadalmat is. A módosított program a szülőföldön való megmaradásra, a gazdasági fejlődésre, a teljes szintű anyanyelvi oktatásra, a magyar kultúra hozzáférhetőségére és a szociális védelemre összpontosít. A legnagyobb mértékben a program gazdasági része módosult. 10.28: Elkezdődött a program fejezetenkénti ismertetése és a módosítások szavazásra bocsátása. A módosításokat elfogadta a kongresszus. 10.35: Elkezdődött a kongresszusi dokumentumok bemutatása. Elsőként a Versenyképes és minőségi anyanyelvű oktatás című dokumentumot ismertette Magyari Tivadar főtitkár-helyettes. A dokumentumot elfogadták a küldöttek. 10.40: Az Állásfoglalás a romániai monetáris és adópolitikai folyamatokról című dokumentumot Winkler Gyula, a Gazdasági Tanács koordinátora ismertette. A dokumentumot megszavazták. 10.48: A Nemzetpolitikai törekvések című dokumentumot Székely István főtitkárhelyettes mutatta be. A küldöttek elfogadták. 10.52: Eckstein-Kovács Péter volt kolozsvári szenátor kér szót ügyrendi kérdésben. "Egyszer nem tette fel a kérdést az elnök asszony, hogy van-e hozzászólás a dokumentumokhoz?" – fordult az ülésvezető Biró Rozáliához. Az SZKT elnöke jogosnak nevezte Eckstein kifogását, de megjegyezte: azért nem hívta fel a figyelmet a hozzászólások lehetőségére, mert úgy érzékelte, hogy "a küldöttek amúgy is türelmetlenek". 10.55.: A magyar családok segítése elsőrendű prioritásunk című dokumentumot Szabó Ödön Bihar megyei képviselő ismertette. 11.10: Vincze Loránt külügyi titkár a külügyi határozatot ismertette, a küldöttek elfogadták. 11.16: Nők a pályán – az RMDSZ Nőszervezetének alapelvei című dokumentumot a Nőszervezet elnöke, Biró Rozália mutatta be. A kongresszus megszavazta. 11.20: Az Új nemzedék, építő és alkotó erőnk című dokumentumot Antal Lóránt, a MIÉRT elnöke ismertette. A küldöttek elfogadták. 11.27: Biró Rozália lezártnak nyilvánítja a 12. kongresszus ülését. Cs. P. T. maszol.ro 2015. április 21.A politika szolgálatábanMindennapi életünknek egyik meghatározó tényezője, milyen gazdasági, politikai és társadalmi körülmények között kell, éljünk. Ennek következménye mind az a cselekedetsor, mellyel a polgár jelezheti az elvárásait az ország vezetőinek. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapvető célkitűzései, elvei, értékei nem változtak. Kiállták az idők próbáját. Az élet megkívánja, hogy a gazdasági, társadalmi, politikai változások következtében új elemek, szempontok is jelenjenek meg. Az RMDSZ 12. Kongresszusának mottója: ÚJRATERVEZÉS. Amint Kelemen Hunor hangsúlyozta, a Kongresszus megszervezésére olyan időben került sor, amikor a romániai társadalomban, az erdélyi magyar társadalomban egyaránt jelen van a sok feszültség, elégedetlenség, ami felgyűlt a politikusok, a politikai osztály, a politika iránt. Ennek következtében is újra kell gondolni a politizálás módját. „Sok alázatra van szükség”. A politikát szolgálatként kell, tekinteni. Románia a gazdasági válságból már kilábalt, viszont az országban politikai és bizalmi válság van. Milyen módon lehetne ezeket a kérdéseket megoldani? Vannak eredmények, ezekről egyesek szívesen is beszéltek, megemlítvén a sikereket, a törvénykezésben elért eredményeket is. Ellenben nehézségekbe ütközik a jogok érvényesítése. 25 év után is érződik az, hogy az emberek tudatát, negatív életérzések, ha nem is uralják, de tudat alatt jelen vannak. Az is kiderült, hogy a törvény tisztelete nem jelentheti azt, hogy jogsértések elfogadhatóak. Az igazságszolgáltatás működését igen, de a megbélyegzést elutasítja a Szövetség. Nem lehet elfogadni a túlkapásokat sem- mondta Kelemen Hunor. A Szövetség változtatni akar a kommunikációs stíluson. Ismerni szeretné alaposabban, hogy a lakosság milyen problémákkal küzd. Az erdélyi magyar közösségnek, melyek a problémái? Azokra közösen megoldást keresni. Az elgondolás az lenne, hogy a közösségi ügyekhez alázattal viszonyuljanak. A Kolozsvári Nyilatkozat szellemében Az RMDSZ 12. Kongresszusán elhangzott köszöntő beszédek közül Adorjáni Dezső evangélikus- lutheránus egyház püspökének a beszédéből idéznék néhány gondolatot. Nosztalgiával emlékszik a Szövetség születésének pillanataira. Tanúja volt a felnőtté válás folyamatának. Születésnapra illik ajándékkal jönni – mondta. Hozott két szövetdarabot. Az egyik háziszőttes, puritán mintázatú. Ha megérintik, érezhető, durva, de tartós, melyet a szálak tartanak össze. A szövet kicsit szürke, de benne van az alkotó álma, kreativitása. Az RMDSZ- ben a közös érdek, célkitűzés szálai kötik össze az embereket. A másik szövet darab színes, a profitorientált, globalista cég terméke, mely szétmegy a húzogatás hatására, kacattá válik. Olyan szövetség létére emlékeztet, melynek ma nagy divatja van. Mondják, hogy „szeretlek”, de meddig. Kiderül, hogy addig, míg az érdek tart. Az RMDSZ tartós szövetség, melyben benne van a pillanatnyi és a hosszú távú érdek. Azonban, más jellemzői is vannak. Nem csak politikai szövetség, hanem érték közösség is- a nyelv, az iskola, a zászló, a himnusz, a templom alapvető értéket jelentenek. Emlékeiben megmaradtak azok a felemelő pillanatok, amikor, 1992. október 22-én, a kolozsvári Szent Mihály templomban a képviselők felesküdtek a Kolozsvári Nyilatkozatra. Amíg a Szövetség a Nyilatkozat szelleme szerint cselekszik, addig a hívatásának tesz eleget – mondta Adorjáni Dezső. A Kongresszuson, jelen voltak a határon túli magyarság képviselői is. Valamennyien pozitíven értékelték a Szövetség munkáját. Ugyanakkor reflektáltak, beszámoltak saját munkájukról is. Betekintés nyerhettünk a magyar közösségek életébe is. A határon túli magyar képviselők köszöntője A Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke, Horváth Ferenc elmondta, hogy Szlovéniában hogyan működik a kisebbségvédelem. Egyedüli magyar közösség, melynek van kulturális autonómiája. Olyan magyar közösség nevében szól, melyet a múltban, mintha elfelejtettek volna. Reméli, hogy Romániában a parlament elfogadja az Autonómia-tervezetet, amely a kulturális autonómiát biztosítja. Nem felejtette el, hogy megemlítse, az aradi Szabadság- szobor a lendvai születésű Zala György szobrászművész alkotása. Barta József, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke Kárpátalját gyönyörűnek véli, amely most rémálom. Évezredes múlttal rendelkezik, most meg kell küzdeniük a megmaradásért. A kárpátaljai magyarság a legnehezebb helyzetben van a katonai mozgósítás, a romló gazdasági, szociális helyzet miatt. Félelem, aggodalom uralja a lakosságot. A fiatalok a jövőkép hiánya miatt határon kívül keresik a boldogulást. Félő, hogy az asszimiláció miatt megfogyatkozik a kárpátaljai magyarság. Ezért szükséges erősödő nemzeti összefogás, és így sikerül túlélni a nehéz helyzetet, megerősíteni a megmaradásukat. A horvátországi Magyar Egyesületek Szövetségének elnöke, Juhász Sándor számokkal érzékeltette a horvát- országi magyarság számbeli csökkenését. Ma több mint 14 ezer magyar él a 10 településen. Lényegében a két világháború és a ’90-es évek háborúi eredményezték a számbeli csökkenést. Minden magyar számít – mondta Juhász Sándor. Megoldásokat keresve, megfogalmazta: a magyarországi politikai elitnek 90 év alatt nem sikerült kialakítani hosszú távú kisebbségi politikát . Előbb vagy utóbb a határon túli politika pártpolitika lett. Jó lenne, ha közösen politizálnának. Visszaállítani a demokráciába vetett bizalmat Sok értékes hozzászólás hangzott el, néhányat kiemelnék. Markó Béla szerint az RMDSZ nem tévesztett utat. „Igen, ma Romániában válságban vannak a politikai intézmények, és csakis a különböző hatalmi ágak együttműködésével, mi több, össztársadalmi szolidaritással lehet a helyzetet megoldani, a demokráciába vetett bizalmat visszaállítani. 25 évvel a rendszerváltás után éppen ez a bizalom rendült meg a társadalomban, csodára várnak sokan, és az ilyen csodavárás könnyen lehet egy autoritárius rezsim előszobája vagy várószobája, hogy stílszerű legyek.” Borbély László szerint „újra és újra kell fogalmazni azokat az elvárásokat, amelyeket megjelenítettünk 1990-ben. A leltár elkészült. Világosan meg tudjuk fogalmazni, melyek a román kormány és a különböző intézmények kötelezettségei amelyeket a belső törvényhozásban vagy nemzetközi intézmények felé vállaltak.” Winkler Gyula EP képviselő kiemelte: 25 évvel ezelőtt fogalmazták meg a szülőföldön maradás, gyarapodás gondolatát. A szórvány erősíti a romániai magyarság ügyét. Sokszor „üveggyöngyökkel” jönnek a szórványba, amiből ők nem kérnek. Hivatkozik Mario David szavaira, aki szerint Bruxelles-ből nézve az RMDSZ stabilitási tényezőnek látszik. Bukarestben másképp látják. Az RMDSZ- 25 éve együtt-című dokumentumfilm A Kongresszus második napján mutatták be Csibi László rendezésében készült az „RMDSZ- 25 éve együtt” című dokumentumfilmet, mely a Szövetség életében, munkájában nyújt betekintést. A rendező, 2012-ben, a BBTE Fotó, Film- és Médiaszakon végzett. Eredményekről, politikai vitákról láthatunk érdekes, értékes összeállítást. Hogyan tudtak sikeresen helyt állni a kormányzásban. A rendező archív anyagokat is felhasznált a dokumentálás során. Kelemen Hunor, Markó Béla, Takács Csaba nyilatkozatai mellett Kántor Lajos, Varga Gábor, Tokay György, Csiha Tamás, Béres András, Varga Attila, Márton Árpád, Hajdú Gábor, Nagy Benedek politikusokkal készült interjúk hangzanak el. Szemléletesen mutatja be a több mint két évtized főbb eseményeit is. Ezüst Tulipán- díj Az RMDSZ jelenlegi és egykori országos tisztségviselőinek az Ezüst Tulipán- díjakat nyújtotta át Kelemen Hunor a szervezetben kifejtett alkotó, értékteremtő, közösségformáló munkájuk elismeréseként. A Szövetségi elnök hangsúlyozta: „Egy társadalom, egy közösség életében a köszönet legalább annyira fontos, mint az elvégzett munka. Ezért is hasznos megállnunk egy pillanatra és meghálálnunk az embereknek azt, hogy azzá tették a Szövetségünket, ami ma, összetartották a szervezetet.” Kovács Péter kongresszusi biztos kiemelte: „Az Újratervezés Kongresszusának tartalmi tétje van, az RMDSZ politikájának megújulása a tét.” Csomafáy Ferenc erdon.ro 2015. május 4.Életünk szorításábanSzékely Ferenc újabb beszélgetőkönyvéről Úgy tűnik, Székely Ferenc rátalált pennás jellegű hivatására. Jó pár esztendeje beszélgetőkönyveket ad közre, többnyire születési évfordulójukat ünneplő jeles személyiségeket szólaltat meg. Ez az egyetlen "szervező elv". Mint a többiben, ez utóbbi kötetében is az irodalmárok "vezetnek", alanyai között szinte fehér hollónak számít a néprajzkutató, a történész, a fafaragó vagy a festőművész, aki a tollforgatáshoz is ért. Íme a névsor: Albert Ernő, Balla Zsófia, Ana Blandiana, Csire Gabriella, Éltető József, Kedei Zoltán, Kenéz Ferenc, Komoróczy György, Lászlóffy Csaba (alighanem ez az utolsó vele készült beszélgetés), Oláh István, Pál-Antal Sándor, Pethő László Árpád, Pomogáts Béla, Sándor János, Tófalvi Zoltán. Az effajta internetes interjúk kísértő átka a sietség miatti felületesség, ezért a válaszolók aggályosabbja nem is bízza a kérdezőre, hanem mint hajdan Kós Károly, maga olvassa újra és újra, javítgatja, cizellálja válaszait. Sajnos, a terjedelmi korlát miatt mégsem lehet igazán elmélyülni a beszélgetésben. Az interjúalanyok egyike-másika sajnálatosan kiszorult az erdélyi látómezőből, némileg kisétált a nyilvánosságból, vagy a kánon kegyetlensége, a kultúrdivat szeszélye szorította pályaszélre. Kántor Lajos Együtt címmel derűlátó előszót írt a könyvhöz. A címre utalva mondja: "A harangszó messzire hallatszik, és mindenkihez szól. Nincsenek nyelvi határai, csupán földrajziak (távolságok, kilométerekben mérve) – bár a kifinomult fül meghallja, hogy a saját harangjának (a maga szűkebb közösségének) a hangját hozta el a szél, vagy tőle távolabbról harangoznak". Bár különböző világokat képviselnek, alkotó emberekként: a saját világukat – az mégsem idegen a másikétól, hiszen egyazon kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak, és ebben helye van a jeles román költő Ana Blandianának, hiszen költészete nem véletlenül szólal meg időről időre magyar fordításban is. (Az interjúk, öt korábbi kivételével, 2014-ben készültek, és megjelentek a romániai magyar lapokban, legtöbbjük a marosvásárhelyi Népújság Múzsa irodalmi-művészeti mellékletében.) Ízlelgetés kedvéért három idézet a kötetből: "…látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása." (Balla Zsófia) "Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben: telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán?" (Éltető József) "A művész sehonnan sem tud 'kiszabadulni'. Bármely időben, korban végül is élete szorításában él. Írásbeli értelemben egy cseppet sem érzem magam szabadabbnak most, mint a diktatúra idején, bármily furcsán hangzik is ez. Láttuk, tudjuk: éppúgy megszületnek a diktatúra remekművei, mint ahogy a szabadság fércművei. A gond mindig éppen annak a megírhatatlannak a szorítása, amelyben élünk. De hát nem azért születünk, hogy minél több és több regényt vagy verseskönyvet jelentessünk meg, hanem hogy elmondjuk azt, amiért megszülettünk." (Kenéz Ferenc) (Székely Ferenc: Harangszó a szélben. Születésnapi beszélgetések. Megjelent a Véghelyzet Kft. Üveghegy Kiadójának gondozásában, 2015-ben) Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2015. május 7.Filmkockák az RMDSZ huszonöt éves megdicsőülésérőlAki gondolkodásra, önálló ítélethozatalra képes felnőttként megélte a Ceauşescu-korszakot, az valószínűleg egy életre immunitást biztosító eszmei oltást kapott a kommunizmus ellen. A propaganda és a valóság közötti éles szakadék, a privát életbe belevilágító állam, az értelmiség fájó dilemmája a kényszerű megalkuvás és az egzisztenciális bizonytalanság között, az előírt világnézettől való eltérés brutális megtorlása, az egyéni kezdeményezések visszametszése, a közösségi önszerveződés megakadályozása, az ízléstelen személyi kultusz mind olyan mozzanatok, melyek tragikus emlékként egy életen át végigkísérik azokat, akik mindezeket megélték. Beépített vagy hithű kommunisták Amikor a nemzeti autonomista tábor az RMDSZ utódkommunista mivoltáról értekezik, nem árt a distinkció. A minősítés csak egyes elemeiben áll meg. A beszervezés az egyik meghatározó mozzanat. Aligha tagadható, hogy megalakuláskor az RMDSZ soraiban felülreprezentáltak voltak a korábbi „hivatalos” magyarok, akik csak úgy kerülhettek jó pozíciókba, ha megkötötték a maguk kompromisszumát a kommunista rendszerrel vagy egyenesen kollaboránsai, netán őszinte hívei voltak annak. S mint tudjuk Kövér Lászlótól, a kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna. Az exkommunisták nem tudták levetkőzni bolsevik reflexeiket. Elég, ha arra utalunk, miként került szervezeten kívülre minden olyan RMDSZ-es politikus, aki a kommunista rendszerrel való nyílt szembeszegülést választotta, Király Károlytól Szőcs Gézán, Borbély Ernőn, Búzás Lászlón át Tőkés Lászlóig. De nemcsak a kiszorítás ilyen ősbolsevik reflex, hanem a történelemhamisításra való hajlam is. Az RMDSZ tízéves fennállása alkalmából kiadott 1999-es CD kronológiája megannyi példáját hozta a történelemhamisító igyekezetnek: az RMDSZ minden addigi válságát a Hargita megyei listahamisítástól a Neptun-ügyön át a Nagy Benedek-ügyig. Mi más juthat az ember eszébe, miután végignézi azt az egyórás hőseposzt, amelyet a 25 éves jubileumát ünneplő RMDSZ készíttetett a szövetségnek nevezett párt első negyed évszázadáról? Az szinte természetes, hogy a megszólalók majdnem egytől egyig az RMDSZ Markó–Takács-féle fősodrából kerülnek ki, mely tandem közel két évtizeden keresztül meghatározta az RMDSZ politika tartalmát és formáját. Készítettem egy pontosnak szánt statisztikát is a filmben megkérdezettek megszólalásairól. A listát Markó vezeti húsz megszólalással, őt követi Takács Csaba tizeneggyel, majd Kelemen Hunor következik hattal, Varga Attila öttel, Tokay György, Varga Gábor és Csiha Tamás hárommal, Márton Árpád, Hajdú Gábor és Kántor Lajos kettővel, végül Béres András, Nagy Benedek, Borbély László és Bíró Rozália eggyel. Érdekes módon kimaradt Verestóy Attila, Frunda György, a főtitkár Kovács Péter. A „másik oldalon” inkább érthető Tamás Sándor, Antal Árpád és Ráduly Róbert mellőzése. Kincses Elődnek, aki közel negyven százalékot ért el 1999-ben Markóval szemben az elnökválasztás alkalmával, a neve sem hangzik el. Vitatható hitelesség A korabeli bejátszásokon feltűnik Domokos Géza, Sütő András, Verestóy Attila és Toró T. Tibor, valamint többen a felsorolt megszólaltatottak közül. Az RMDSZ egykori főtitkára majd alelnöke, Szőcs Géza, volt szenátora, Király Károly csak említés szinten van jelen, a tiszteletbeli elnök Tőkés Lászlót idézik többször, de vitatható hitelességgel. Csiha Tamás úgy emlékszik, hogy Tőkés László mondta volna, hogy „a brassói kongresszust elvesztettük”, ami nem kizárt, de a volt tiszteletbeli elnök harcostársainak emlékezetében ez a mozzanat nem maradt meg. Egyébként furcsa is lett volna, hogy ilyet mondjon Tőkés László, hiszen ő maga lépett vissza az elnökjelöltségtől, miután a másik tábor – legalábbis a kongresszuson – betartotta a belső egyezséget és megszavazta az autonómiaelvű alapszabályzat- és programmódosításokat. Később, pozícióba kerülve azonban sorra rúgták fel a korábbi egyezségeket. Ide kívánkozik az a megjegyzés is, hogy az autonómiaelvű, magyar érdekekre alapozott magyar egység a szentség, amit bizonyára Tőkés László is így gondolt, a román nemzetstratégia szándékainak elvtelen egységes kiszolgálását azonban aligha tekinthetjük szentségnek. A film lényegében az utóbbi két évtized RMDSZ-propagandájának foglalata. Ismét elhangzik, hogy az egyik út a marosvásárhelyi véres események konfliktusos útja, a másik a parlamenti tárgyalásos, a kormányzati szerepvállalást is megcélzó út. Tokay érvelése –miszerint aki nem látja, hogy a politika a kormányzati szerepvállalásról szól, az ne politizáljon – még a többségi társadalomra sem igaz, hát még egy kisebbségi érdekképviseletre. Ezzel a megközelítéssel ismét horizonton kívülre kerül a törvényes és békés eszközöket igénybe vevő, de politikai konfliktusokat is vállaló stratégia, amely a nyomáskifejtés útján kíván eredményeket elérni. Többen is azt állítják, hogy a magát radikálisnak, kurucnak, autonomistának, nemzetinek nevező tábor nem jelöli meg az utat, amivel az autonómiához kíván elérni. Az sem zavarja a megnyilatkozókat, hogy erről az útról több kötetnyi irodalmat lehetne összeállítani az autonomista szerzők tollából. Hol van a Frunda-féle autonómia? A film demagóg összevetésekben bővelkedik: míg 1990-ben egy kétnyelvű feliratból véres összecsapás robbant ki Marosvásárhelyen, addig 2005-ben maga a román kormány nyújtotta be a kulturális autonómiatervezetet. Többszörös csúsztatás ez, hiszen nem a kétnyelvű gyógyszertárfeliratból lett a halálos áldozatokkal is járó konfliktus, hanem román titkosszolgálati manipulációból, amihez az emlékezetes felirat csak ürügy volt. 2005-ben a kisebbségi törvénytervezet a kulturális autonómiának csak a címszavát tartalmazta, hiszen a Kulturális Autonómiatanács közjogi jogosítványokkal való felruházását kitolta beláthatatlan távolba. A film vége az egységről és az autonómiáról szól. Markó Béla ugyanazt mondja, mint Frunda György sztárszenátor kollegája 2001-ben: az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját sikerült megvalósítani. Markó egy tetszetős felvezetéssel próbálja eladni a politikai sikerpropagandát. Az önálló közösség gondolatával egyetérthetünk, és azzal is, hogy ehhez önálló iskolarendszerre, önálló kulturális életre, a nyelvi és identitásmegőrzési jogok teljes körére van szükség. Azzal viszont már nem, hogy mindezeket az RMDSZ „nagyjából kialakította”. Az önálló iskolarendszer megteremtésétől igen távol vagyunk: még azt is Bukarestben döntik el, hogy kiről lehet magyar iskolát elnevezni... Gyermekeink az átideologizált, meghamisított román történelmet kénytelenek tanulni, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kálváriáját ne is említsük. Szép teória az, amit Varga Attila és Varga Gábor kifejtenek a film végén, miszerint az autonómiát csinálni kell. A székely termék védjegye kétségkívül fontos, a létező jogi keretek autonóm cselekvéssel való kitöltése szintén, de az autonómia nem ebből áll, hanem elsősorban önrendelkezés-elvű intézményrendszer, a saját magyar sors alakításának a román állam által elismert jogi kerete, melynek megvalósításához nemhogy közelebb lennénk ma, hanem Románia európai uniós csatlakozása után inkább távolabb kerültünk. De bármennyire is rosszabb a starthelyzet ma, mint volt negyed évszázada, nincs más utunk, mint amit egykoron, huszonkét esztendeje Brassóban megrajzoltunk: államon belüli állam, saját közösségi akaratunkat becsatornázó intézményrendszer és nyomásgyakorló autonómiaelvű politika. Minden más út közösségünk megsemmisüléséhez vezet. Borbély Zsolt Attila | Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. május 28.Közös ismerősök a könyvespolconNegyvenöt éves a Kriterion Könyvkiadó. Az évforduló alkalmából a bukaresti Balassi Intézet és a Román Kulturális Intézet által szervezett bukaresti konferencián nemcsak a Kriterion 45 évét méltatták, de külön foglalkoztak a kiadó egykori igazgatója, Domokos Géza munkásságával és a román titkosszolgálat róla készített megfigyelési aktáival is. Mi a közös első olvasmányélményeinkben, a fűzés mentén széthullott A Pál utcai fiúkban, a rongyossá olvasott Dumas-regényekben, majd később, a hatodszorra fellapozott, Vica és Gergő történeténél szamárfülezett Egri csillagokban? Vagy még később a Kő hull apadó kútban vagy aPillangó című regényekben? A válasz viszonylag egyszerű: valamennyi a Kriterion gondozásában jelent meg. Talán nem túlzás azt mondani, szüleink könyvespolcának zöme a Kriterion-könyvek különböző sorozataiból áll össze, hiszen 1970-es megalapításától ’89-ig a kiadó minden korosztálynak bőséges olvasmányanyagot kínált elérhető áron. A megaintézmény Egészen elképesztő számsort kapunk, ha leltárba vesszük a Kriterion-adatokat: húsz év alatt 1974 magyar nyelvű könyvet jelentettek meg 22,9 millió példányban. A legfényesebb korszakban, 1972 és 1980 között évente átlagban 110 magyar cím látott napvilágot, míg a ’85 utáni években átlagban „csak” 60–65 címet tudtak kiadni. S bár a magyar olvasók számára úgy tűnhet, hogy a Domokos Géza vezette Kriterion magyar kiadó volt, a 70–80-as években hasonló űrt pótoltak az egyéb kisebbségek nyelvén kiadott könyvek is. Az egykori szerkesztők által csak „kisebbségi megaintézményként” titulált Kriterion lefedte a teljes romániai kisebbségpalettát: a magyaron kívül további kilenc nyelven adtak ki szépirodalmat, művelődés- és kultúrtörténeti munkákat. Németül az első húsz évben 623 cím jelent meg (majdnem 2 millió példányban), ezáltal Németország határain túl a legtöbb német nyelvű könyvet megjelentető kiadóvá nőtte ki magát a Kriterion. Románul (szintén kisebbségi irodalom) 151 könyv jelent meg (több mint egymillió példányban), de helyet kaptak a Romániában élő más, kisebb létszámú kisebbségek is: húsz év alatt 206 szerb nyelvű kötet jelent meg (több mint százezer példányban), ukrán nyelven 154 (66 ezer példányban). A romániai kisebbségek számarányához igazodik a jiddis nyelven kiadott könyvek száma (53 cím 19 ezer példányban), a szlovák nyelvű irodalom (53 cím 27 ezer példányban), 7 török–tatár nyelvű kötet (12 ezer példányban), valamint az orosz–lipován irodalom (3 kötet 4100 példányban). Dicsőséglista Hogy miként fogadták például a hét kötetet a romániai török–tatárok, jól jelzik a bukaresti konferencián résztvevők beszámolói. Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténésznek – aki az egykori szerkesztőkkel interjúkötetet készít – fiatal kutatóként megható volt olvasni, hogyan mentek szekerekkel könyvbemutatóra a dobrudzsai tatárok. Számára ekkor vált nyilvánvalóvá: a Kriterion nemcsak kiadóként volt jelen az egyes kisebbségek életében – kultúraszervező, kisebbségmegtartó intézmény is volt, az egyetlen, amely írott, nyomtatott betűt kínált. Dávid Gyula a kiadó műhelyjellegét emeli ki, Bálint Lajos szavaival élve szerinte: az „egykori ütődöttek gyűjtőhelye volt, akik politikai múltjuk miatt először csak feketén, majd a perújratárgyalás után hivatalosan is a szerkesztőségben sajátíthatták el a szerkesztés csínját-bínját”. Csak néhányukat említve is impozáns névsor: Egyed Péter, Mező Piroska, H. Szabó Gyula, Molnár Gusztáv, Kacsó Judit, Szabó Zsolt, Szilágyi N. Sándor, Szemlér Judit, Botár Emma, Bodor Pál, Diatcu Schmidt Helen, Tóth Samu és sokan mások. A műhelyjelleget hangsúlyozza H.Szabó Gyula, a kiadó jelenlegi igazgatója is: „A magyar értelmiségi réteg ekkor kapott publikálási lehetőséget, s Domokos érdeme, hogy bizalmat szavaztatott a kiadónak.” Ezt erősítette a ma már legendás Forrás-sorozat, amely a fiatal generációnak nemcsak publikációs lehetőséget nyújtott, de a tisztes honorárium árából akár lakást is lehetett Kolozsváron vásárolni. S mint ilyen, a kilencvenes évek változásai után nagy űrt hagyott maga után, még akkor is, ha a kisebbségi irodalmat szórványosan a mai napig is megjelenteti az immár csak kolozsvári szerkesztőséggel rendelkező nagy múltú kiadó. Mint ahogy a bukaresti konferencián azt is tanulságos volt látni, hogy ’89 után nemcsak a Kriterion kisebbségi nyelvű irodalma fogyatkozott meg, de a német nyelvű olvasókkal együtt a német nyelvű szerkesztők is elmentek: a konferencián megjelent egykori szerkesztők között egyetlen német sem volt. A fentebbi számsor szolgáltatta tehát részben a bukaresti konferencia témáját. H. Szabó Gyula értelmezésében a tanácskozás hozadéka többtényezős: egyrészt a Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész és a Lőrincz D. József előadása révén lehetőségük volt bepillantaniuk – immár a kutató szemüvegén keresztül – a kiadó és a román kommunista vezetés kapcsolatába. Másrészt Domokos Géza szekusdossziéja – amely immár szabadon kutatható – választ adott azokra a talán bennünk is megszülető kérdésekre is, miként volt lehetséges egy kirakatintézménynek szánt kiadóból olyan, gyakorlatilag a teljes erdélyi magyar értelmiséget átkaroló, informális hálózatot létrehozni, amelynek a segítségével nemcsak a kortárs erdélyi és világirodalmat sikerült kiadni, de a két világháború közötti irodalmat, valamint a Téka sorozatban helyet kapó, középkori írók munkáit is. Bartha Katalin Ágnes a szerkesztőség egykori belső életét vizsgálta a hatalmi korlátozás szempontjából. Titkok nyomában Mint a kutatók beszámolójából és az egykori szerkesztőség tagjaival, H. Szabó Gyulával és Dávid Gyulával folytatott beszélgetésekből kiderül, a kiadó sikerének titka egyrészt Domokos Géza személyében keresendő. S talán nem puszta véletlen, hogy a Szekuritáté Domokos-jellemzése csak részben egyezik a szerkesztőségi tagok véleményével. Míg a Szekuritáté Domokost „okos, ravasz, óvatos, makacs emberként” minősítette, aki „maximálisan kihasználta az intézményi adottságokat”, H. Szabó Gyula Domokos Gézát „egyszerű, tiszta jellemnek” tartja, „aki ízig-vérig politikusalkat volt”. H. Szabó szerint jellemének nyitja, hogy „baloldalisága mellett erős polgári értékrenddel is rendelkezett. Ez a fajta polgári eszmélkedése védte meg mindenféle túlzott balosságtól. Ezt egyeztette nagyon jól össze politikusi vénájával: nagyon figyelt a beszélgetőpartnerre. Hamar ráérzett arra, mi a másik álláspontja, hogyan tudná őt meggyőzni.” A kiadóigazgató úgy tartja, a 37 dossziényi Domokos-anyag fölösleges pénzkidobás volt, „Domokos Géza nem volt összeesküvő alkat, s nem is rohant a barikádra, nem volt olyan típusú ember, kár is lenne tőle utólag elvárni. Inkább nem mondott olyat, hogy veszedelmes legyen, mégis elmondta a véleményét. S ezek az emberek tisztelték ezt a fajta nyíltságot. Ezért rengeteg kritikus megjegyzést eltűrtek tőle. Kritikus volt és diplomatikus. De ha elhatározta, hogy a házi őrizetben lévő Mircea Dinescut meglátogatja, akkor nemcsak Dinescuhoz ment el, de elbeszélgetett a házat őrző szekusokkal is.” Domokos személye mellett a kiadó sikere abban is keresendő, hogy kisebbségi emberek vezették: valamennyi nemzetiségnek voltak kijelölt szerkesztői, s Domokos Géza, aki becsülte a szakszerűséget, nem szólt különösebben bele, hogy az egyes szerkesztőség mit kíván kiadni. Talán a bukaresti megemlékezésen az egyes nemzetek szerkesztői ezért is számoltak be erős Kriterion-tudatról: minden nemzetiségnek megvan a maga Kriterion-képe. A tatárok, szerbek, szlovákok a találkozón elmondták, számukra az írott betű egyenlő volt a Kriterionnal. S nemcsak azért, mert az olvasók kezébe adták az irodalmukat, mert a fiatal tollforgatók is előkerülhettek, hanem az anyanemzettel szemben is volt egyfajta névjegyük, amelyre az anyaországi kiadók odafigyeltek. A magyar részleg titka az volt, hogy kettős szerkesztőséggel működött: Kolozsváron és Bukarestben is volt egy-egy népes szerkesztőség, a többnyelvű bukarestiben és a csak magyar kolozsváriban összesen 43 szerkesztő, grafikus, műszaki szerkesztő dolgozott, valamint 38 fős műszaki személyzet (titkárok, jogtanácsosok, adminisztrátorok, számítógép-kezelők stb.) segítette munkájukat. A bukaresti jelenlét H. Szabó szerint egyszerre volt előny és hátrány. Hátrány volt, mert messze voltak a közönségüktől, de ezt pótolta a kolozsvári szerkesztőség. „Előnye meg épp az volt, hogy mivel kevés magyar élt a városban, lehetővé tette, hogy a magyar ügyet más szemüvegen át szemléljük: egy bukaresti román számára a kisebbségi ügy nem volt elsőrendű dolog, s ezt megtapasztalni nagyon nagy lecke volt. Más kisebbségi az ember Bukarestben, és más Kolozsváron. Senki nem akart magyar szerkesztő lenni a bukarestiek közül. Bukarest miliője ugyanakkor kitárta számukra a világot. A legfontosabb előnye azonban az volt, hogy közel voltak a csúcsvezetőséghez. Ha probléma volt, Domokos Géza a legfelsőbb szinteken tudott vitatkozni, ami teljesen más eredménnyel járt, mint ha Kolozsváron tárgyaltál volna az ottani titkárral. Domokos központi bizottsági póttagként ki is használta a lehetőségeket” – állítja H. Szabó. Kár- és haszonmérleg Hogy mit nyert és mit vesztett a Kriterion a rendszerváltással? Abban Bartha, H. Szabó és Dávid Gyula egyformán egyetért: minden kiadási mutatót felülmúl a cenzúra eltörlése. Hogy megszűnt a harc minden egyes példányért. Hogy nem fordulhat többé elő, ha a könyvterjesztő 123 ezer példányt rendel A Pál utcai fiúkból, az éves költségvetés alapján a Kriterion 50 ezret tudna kiadni, végül csak ötezret hagy jóvá a központi bizottság. Hogy, amint Dávid Gyula fogalmaz, senki nem olvassa össze a nyelvtankönyv szójegyzékét, s nem lát az ábécénél távolabbi összefüggéseket abban, hogy „bolond, bolsevik, Csehország, csehül áll”, s nem büntetik ezért a szerkesztőt újabb tíz év börtönnel. Minden kéziratnak külön története van, eleveníti fel Dávid Gyula, aki még őrzi a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetnyi kéziratának cenzúrázott változatát, amelynek szinte minden szócikkéért bukaresti egyeztetésre kellett mennie: így került a Hitel egykori szerkesztőjének, Albrecht Dezsőnek a neve mellé mindössze csak annyi, hogy lásd Hitel, az evangélikus egyházi irodalom mellé, hogy lásd Lutheránus egyházi irodalom, bízva abban, mire a H, illetve az L betűhöz érnek, enyhül a cenzúra szigora. A nyolcvanas évek cenzurális követelményei szerint már listát kaptak a tiltott szerzőkről, így Kántor Lajos bevezetője miatt Kuncz Aladár sem jelenhetett meg, mígnem ’84 után annyira beszűkítették a Kriterion mozgásterét, hogy néhány esztendő múltán ők lettek volna Románia politikai kiadója. S hogy mit vesztett a kiadó a ’89-es fordulattal? H. Szabó Gyula nem lát tragédiát abban, hogy drasztikusan estek a példányszámok, hiszen a kiadói paletta kiszélesedett, tehát az összesített példányszámok nem maradnak el a Kriterion számaitól. A problémát inkább a közös nevező hiányában látja: a Kriterion nem tudja felvállalni az egykori sorozatok teljes lefedését, így marad űr az erdélyi magyar könyvkiadásban. A másik pótolhatatlan veszteség, hogy bár a Kriteriont továbbra sem tartja csak magyar kiadónak, nem tudja fenntartani a kisebbségi nyelvek irodalmának kiadását is: „Szórványos próbálkozások még vannak – mint az ötvenes években gyűjtött tatárfolklór-kötet –, de a kisebbségeknek az a fajta megközelítése, mint amit a 70-es években a Kriterion felvállalt, a mai kiadói viszonyok között sajnos fenntarthatatlan.” De mi lesz a nyomtatott könyv sorsa? Mi lesz a kortárs irodalommal, ha megszűnik a nyomtatott kiadói hálózat? A Kriterion, Deák Ferenc grafikus emblémáját továbbra is feltüntetve, e-könyvek kiadására is készül, de igazgatója csöndes nosztalgiával nézi az eltűnőben lévő nyomtatott kultúra maradványait, remélve: az olvasókban meglévő egészséges kritikai viszonyulás átmenti az értékeket a szemkímélő e-bookolvasókra is. Demeter Zsuzsa Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. június 3.Fesztivál – Az 5. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét összesített programjaIzgalmas eseményekkel várják a közönséget június 4-e és 7-e között az ötödik Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten, az RMDSZ Főtitkársága, a Romániai Magyar Könyves Céh, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének közös rendezvényén. Csütörtöktől vasárnapig egész nap vásárolhatnak köteteket az érdeklődők a Fogoly utcában – ugyanitt gólyalábas bohócokkal és élő szobrokkal is találkozhatnak –, emellett könyvbemutatókon, beszélgetéseken, koncerteken, gyermekeknek és családoknak szóló programokon vehetnek részt. Az alábbiakban a szervezők által szerkesztőségünkhöz eljuttatott programot közöljük. Színpadi programok a Fogoly utcában Június 4., csütörtök 17 óra: Ünnepélyes megnyitó. Felszólal: Máté András Levente, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke, Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke, Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja, Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere és Kerekes Sándor, a Kolozs Megyei Tanács elnökének tanácsosa. A Kolozsvár Társaság díját átadja: Kántor Lajos, a társaság elnöke. 18 óra: Loose Neckties Society koncert 20 óra: Szabó Balázs Bandája koncert Június 5., péntek 11 óra: Kolozs megyei iskolások előadásai 11 óra: Apáczai Csere János Elméleti Líceum – Furulyamuzsika (felkészítő: Laczkó Erzsébet) 11.15 óra: Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája – „Mutasd meg...” (jelelő kórus Miklós György kíséretében) 11.30 óra: Brassai Sámuel Elméleti Líceum: Időmadárijesztő – összeállítás Kányádi Sándor verseiből (felkészítő: Szallós Kis Melinda) 11.50 óra: Kolozsvári Református Kollégium – Palotás tánc (felkészítő: Makkai Mária) 12 óra: Kolozsvári Református Kollégium – Furulyamuzsika (felkészítő: Kondrát Bea) 12.25 óra: kolozsvári Waldorf Iskola – Furulyamuzsika reneszánsztól filmzenéig (felkészítő: Szabó Mária) 13 óra: Keljfeljancsi Bábszínház – Vitéz László és az elátkozott malom 17 óra: Folker együttes – táncház és koncert gyerekeknek 18.30 óra: Hajnali énekek és versek Muszka Sándor és az Evilági együttes előadásában 20 óra: Muri Enikő koncert 21 óra: Bagossy Brothers Company koncert Június 6., szombat 17 óra: Bogáncs, Kisbogáncs és Zurboló néptánccsoportok előadása 19 óra: Nagy Ricsi koncert 20 óra: Folkfusion Band koncert Június 7., vasárnap 11 óra: 4 for Dance előadás 17 óra: Hangzó Csoda – közösségi versmondás Demény Péter verseiből Előadások, könyvbemutatók, találkozók Június 4., csütörtök 18 óra: a Nagy Ödön szórványlelkész és néprajzkutató című könyv bemutatója. A könyvet méltatja Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, bemutatja a szerkesztő, Keszeg Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár. Csellón játszik Szenkovics Dávid. Szervező: IDEA Könyvtér, Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Helyszín: a Sapientia EMTE kolozsvári karának új épülete (Tordai út 4. szám). 18 óra: Demeter Zsuzsa – Költői tradíció és könyvkiadás. Gyöngyösi István példája. (Erdélyi Múzeum Egyesület). Bemutatja: Egyed Emese egyetemi előadótanár. Helyszín: EME-székház, Jókai/Napoca utca 2–4. szám, I. emeleti előadóterem. 19 óra: Markó Béla – Elölnézet (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2014). Bemutatja: Karácsonyi Zsolt. Szervező: Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL). Helyszín: Bulgakov Irodalmi Kávéház és Bisztró, emelet (Búza/I. M. Klein utca 17. szám). 19 óra: Volt egyszer egy kolozsvári kiadó. Beszélgetés a Dacia Könyvkiadóról. Résztvevők: Kerekes György, Jancsik Pál, Kántor Lajos és H. Szabó Gyula. Helyszín: Kolozsvár Társaság (Főtér/Piaţa Unirii 22. szám). 21.30 óra: Tamási Áron-est Marosán Csabával. Tamási Áron műveiből egyéni előadást varázsol Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze. Helyszín: Bulgakov Irodalmi Kávéház és Bisztró, emelet. Szabadság (Kolozsvár) 2015. június 5.Startolt az 5. Kolozsvári Ünnepi KönyvhétRemélhetőleg sokan kedvet kapnak ahhoz, hogy kövessék a Fogoly utcában jövő-menő, izgő-mozgó élőszobrok példáját, s ezekben a napokban könyvet vesznek a kezükbe. Mert olvasni érdemes, sőt trendi, egy vagy több korty könyv még senkinek nem ártott meg… A választékról azok a kiadók és könyvkereskedők gondoskodnak, akik csütörtöktől vasárnapig, az 5. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét idejére sátrat vertek az említett helyszínen. A négynapos rendezvénysorozat tegnap délután startolt, az egybegyűlteket Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke, Mile Lajos kolozsvári magyar főkonzul, Horváth Anna alpolgármester és Kerekes Sándor, Vákár István megyei tanácselnök tanácsosa köszöntötte. Ezt követően Kántor Lajos elnök adta át a Kolozsvár Társaság Kolozsvár büszkesége nevű díját, az elismerésben ezúttal a 45 éve létrehozott Dacia Kiadó két munkatársa, Jancsik Pál költő, műfordító és Kerekes György műfordító részesült. F, Zs. Szabadság (Kolozsvár) 2015. június 6.Markó Béla: tudatosítanunk kell magunkban, hogy öt év múlva is lesz Kolozsváron könyvünnep – megnyitotta kapuit az 5. Kolozsvári Ünnepi KönyvhétCsütörtökön, június 4-én ötödik alkalommal nyitotta meg kapuit az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége, a Romániai Magyar Könyves Céh, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett Kolozsvári Ünnepi Könyvhét. A négynapos Fogoly utcai könyvünnep hivatalos megnyitóján Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere házigazdaként köszöntötte a résztvevőket, hangot adva azon meggyőződésének, hogy ez a pár nap, a sokszínes rendezvény olyan biztos pontjai a hétnek, amelyek kimozdítják a könyvszeretőket a mindennapok sodrásából. „Biztos vagyok abban, hogy egyetlen könyvet sem fogunk úgy vásárolni, hogy az érdemtelenül ragadjon meg a polcainkon. Kívánom, hogy sikerüljön úgy választani, hogy az az elkövetkezőkben nekünk, gyermekeinknek méltó megnyugvást adhasson a szürke hétköznapokban” – tette hozzá az alpolgármester. Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke beszédében rámutatott, bár politikusként érkezett a megnyitóra, tudja, hogy hasonló kulturális rendezvényeken egy tisztségviselőben is van annyi alázat, hogy könyvből idézzen, verset olvasson fel. „H. Szabó Gyulával, a Romániai Magyar Könyves Céh elnökével az imént épp arról esett szó, hogy a könyvünnep immár öt esztendős. Öt évvel ezelőtt nem volt szükség arra, hogy előzetesen megtervezzük a rendezvény életkorát, bár most úgy gondolom, tudatosítanunk kell magunkban hogy öt éven belül, de akár ennek az időnek a többszöröse múltán is lesz könyvhét” – tette hozzá az RMDSZ volt elnöke, aki végezetül Kő és könyv című versét olvasta fel a jelenlévőknek. A megnyitón jelen volt és felszólalt Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja, Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács elnökének üzenetét pedig Kerekes Sándor tanácsos tolmácsolta, aki annak fontosságát hangsúlyozta, hogy a fiataloknak a mai digitális világban is kézbe kell venniük a könyvet. Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke felszólalásában elmondta, akárcsak az előző években, 2015-ben is az a megtiszteltetés érte szervezetüket, hogy azokat díjazhassák az ünnepi könyvhét alkalmával, akik munkásságuk által jelentősen hozzájárultak a magyar könyvkiadáshoz. Idén a 45 évvel ezelőtt alakult Dacia Könyvkiadó két volt szerkesztőjének, Jancsik Pál és Kerekes György műfordítóknak adták át a Kolozsvár Büszkesége címet. Az ünnepélyes megnyitót követően sor került a kolozsvári Loose Neckties Society, illetve a Szabó Balázs Bandája együttesek koncertjeire is. A négynapos esemény részletes programja a www.unnepikonyvhet.rohonlapon olvasható. Nyugati Jelen (Arad) 2015. június 20.TöretlenülTizenöt alkotóval – íróval, költővel, képzőművésszel vagy éppen a humán tudományok valamely ágazatának művelőivel – készített születésnapi beszélgetést Székely Ferenc, majd rendezte kötetbe Harangszó a szélben cím alá. Szép vállalkozás, szép gesztus: hisz nemegyszer azt látjuk, hogy a pályájuk végéhez közeledő vagy legalábbis annak delén túl lévő szerzők (a meginterjúvolt személyek hetven-hetvenöt vagy nyolcvan évesek) gyakorta úgy érzik, a világ túl nagyot változott, elfordult tőlük, emiatt keserűség és elbizonytalanodás vehet erőt rajtuk. Ilyen helyzetben jól jön minden pozitív jelzés, például egy ilyen „ünneplő interjú” is. Egyébként – hogy az iménti teóriát máris cáfoljam – az itt megszólaltatott alkotók egyikén sem érezhető megfáradás, elbizonytalanodás, annál több lendület, tetterő, további alkotókedv. Íme a névsor: Albert Ernő (néprajzkutató), Balla Zsófia (költő), Ana Blandiana (költő), Csire Gabriella (író), Éltető József (költő), Kedei Zoltán (festő), Kenéz Ferenc (költő), Komoróczy György (nyelvművelő), Lászlóffy Csaba (költő-író, meghalt 2015-ben), Oláh István (költő), Pál-Antal Sándor (történész), Pethő László Árpád (költő), Pomogáts Béla (irodalomtörténész), Sándor János (fafaragó), Tófalvi Zoltán (történész-író). A listán láthatjuk, hogy a szépírók vannak túlsúlyban, de a kép színes. Az előszót jegyző Kántor Lajos így fogalmaz: „A megkérdezettek, nem annyira koruk, mint inkább foglalkozásuk, lakóhelyük szerint, különböző világokat képviselnek – alkotó emberek lévén a saját világukat. Ez a saját világ azonban nem idegen a másikétól, mindenekelőtt azért nem, mert a magyar kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak. De mindjárt hozzátenném, ebben a felvonulásban érdemi helye van a román költőnőnek, Ana Blandianának (…)”. Székely Ferenc gyakorlott újságíróként jól felkészülten kérdez, érezhető, hogy elmélyülten ismeri interjúalanyai sorsát, műveit. Bár vannak visszatérő, sematikus kérdések, ezek nem zavaróak, inkább áttekinthetőbbé és összevethetőbbé teszik az egyes életpályákat. Jellemzően életút-beszélgetések ezek, összegző, értékelő jellegűek. Többnyire a teljes pályaív kirajzolódik: gyermekkori élmények, iskoláztatás, mesterek, szellemi központok, barátságok, művek, munkahelyek, alkotói hitvallások. Olykor döbbenetes részleteket olvashatunk – elég arra gondolnunk, hogy mindannyiuk pályaívében cezúraként van jelen a kommunista rezsim. Ennek ellenére a beszélgetések hangulata nem siránkozós. Székely Ferenc tapintatosan, de megpróbálja kihozni az alkotókból pályájuk lényegét: a pozitívumokat, megvalósításokat és a kudarcokat, frusztrációkat egyaránt. A megkérdezettek mindegyike nyitott, önelemző, már-már gyónásszerűen őszinte, letisztultan, higgadtan képes végigtekinteni az elmúltakon. Nincsenek vádak, csak józan következtetések. Jól mondják: ebben a korban már mindenki tudja, mit ér és hol a helye, ez ad egyfajta nyugodtságot. Anélkül, hogy – helyszűke miatt – az egyes interjúkat külön méltatnám, vagy bármelyiket kiemelném, jólesően állapítható meg az optimizmus, az életkedv. Amint erre utaltam, a megkérdezettek többségének további tervei, elkészítendő munkái vannak, szó sincs az öregségből fakadó megfáradtságról, rezignációról. Inkább csak arról, hogy ami eddig volt, az kötelez a folytatásra. Jó az, hogy megszületett ez a kötet, jó az, hogy Székely Ferenc újra fókuszba helyezte az „ezüstgeneráció” néhány prominens tagjának életművét. Olykor hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy újat, ergo nagyot csak fiatal művészektől várhatunk, és hetven fölött már „lefutott pályáról” beszélhetünk. A kötetben szereplő szerzők utóbbi években megjelent alkotásai rácáfolnak erre, bizonyítva, hogy az összegző művek gyakorta csak az életpálya végén születnek meg. Ezért hát a magam részéről a megszólaltatott szerzőknek további alkotóerőt kívánok, Székely Ferencnek pedig azt, hogy immár hagyományt teremtve a születésnapi beszélgetésekből, folytassa a sorozatot! Százhalombatta, 2015. ZSIDÓ FERENC * Székely Ferenc: Harangszó a szélben. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2015 Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. június 24.Csávossy Györgyöt köszöntötték az EME-nélMég kezdés után fél órával is hordták be a székeket, olyan sokan gyűltek össze tegnap délben az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Jókai utcai előadótermében; az apropót az egyesület természettudományi és agrártudományi szakosztálya, valamint a Kolozsvár Társaság által szervezett esemény szolgáltatta, ahol Csávossy Györgyöt köszöntötték 90. születésnapja alkalmából. A költő, színműíró, mezőgazdasági szakíró, kutató, a Magyar Bor Akadémia örökös tagja, az EME tiszteleti tagja munkásságáról Farkas Zoltán, T. Veress Éva, Kántor Lajos, Egyed Ákos és Uray Zoltán beszélt, Albert Júlia és Jancsó Miklós pedig az ünnepelt költeményei közül adott elő néhányat. Egyed Emese egy általa írt verssel kedveskedett, majd a Román Televízió Bukaresti Magyar Adásának összeállítását tekinthették meg a résztvevők. További köszöntések után kedélyes beszélgetéssel, koccintással zárult a találkozó. Szabadság (Kolozsvár) 2015. július 18.Dr. Kovács Levente paradigmái25 + 25 + 25 = 25 Egy közismert söröző teraszán ülünk a Tanár úrral, és számolunk: 25 + 25 + 25. Még nem adjuk össze. Nincs végeredmény. De a felosztás jó. Olyan, mint egy nagy habos torta, amit születésnapon négyfelé vág az ünnepelt. Hármat elfogyasztunk közösen. Beleharapunk. Milyen az íze az első szeletnek? – kérdem a Mestert. – Az első szelet az első 25 év, amíg kijártam az iskolát és az egyetemet. Azután következett az az időszak, amikor a Marosvásárhelyi Diákház színjátszó csoportjával foglalkoztam. A második, amikor eljutottam oda, hogy 25 éves koromban megrendezhettem az első darabomat a színművészeti főiskola Stúdió termében. Ez a szakasz a magánéletemben is jelentős. Akkor született a fiam, s akkor találtam rá harmadik feleségemre, Katira, aki mind a mai napig társam, és velem volt a szakmai és magánéleti harcaimban. A harmadik? 50 éves koromban, 1990-ben a Színművészeti Egyetem magyar tagozatának tanszékvezetője lettem. Ekkor alakult újra az oktatás. A '90-es évektől kezdődően én feleltem a színészképzés metodikájáért, az oktatási intézmény átszervezéséért. Akkor indult az új nagy létszámú évfolyam, olyan nyomorúságos évek után, amikor négy, három, majd végül egy-két végzős hallgatónk volt. Ez a 25 év begyűjtötte a termést, azt a tapasztalatot, ami felhalmozódott az egyetem vezetése alatt azokban a pályázatokban, amelyek az egyetem gyarapodását segítették. – Maradjunk a hármas felosztásnál. Egy ember életét meghatározzák a találkozások, a helyszínek, a történetek... – Az első 25 év két meghatározó korszaka a gyerekkorom (a 7 – 15 éves kor közötti időszak) volt, amikor sokat betegeskedtem. Az ágyon ülve rengeteget olvastam, s így már abban a zsenge korban 4-5 évvel megelőztem gondolkodásban, tájékozottságban, olvasottságban kortársaimat. Ez mind a mai napig meghatározta az életemet. A másik az egyetemi diákévek helyszíne, Kolozsvár volt. Olyan időszakban jártam a Bolyai egyetemre – mert akkor még megvolt –, amikor a kincses várost különleges hangulat, szellemiség jellemezte. Az egyetem szellemi légköre nagy hatással volt rám. A tanárok közül Szigeti József, Csehi Gyula, az idősebb kollégák közül Szilágyi Domokos, Kántor Lajos voltak rám hatással, olyanok, akiknek nemcsak a gondolkodásmódja, hanem az életsorsa is példaértékű volt. Csoporttársaim között is olyanok voltak, akik azóta sokra vitték: írók, költők. Egy egész életre való szellemi útravalót kaptam a kolozsvári egyetemről. Ami a találkozásokat illeti, gyerekkorban sok benyomás ért. A családom egy része a kommunizmushoz fűződött az orosz hadifogság miatt, a másik fele pedig a Nyugat, a kapitalizmus felé irányult az amerikai hadifogság hatására. Nagy ideológiai viták voltak a családban, amelynek én is tanúja voltam. Például már 10 évesen tudtam, hogy mi a helyzet a kurdokkal, kik a szunniták és a síiták. De az örök város Marosvásárhely maradt. A kolozsvári öt évet leszámítva én vásárhelyi vagyok, voltam és az is maradok. Vásárhely a világ igazi közepe. Ezzel, igaz, nem mindenki ért egyet az utóbbi időszakban, de én már ilyen romlott maradok... – A második 25? – Ez az időszak jórészt a diákszínjátszó csoporté. Az a munka, amit ott végeztem, a haladó szellemiséget, az akkori avantgárdot jelentette. A diákszínjátszó mozgalomnak voltam az elkötelezettje, azzal foglalkoztam a legtöbbet. A korabeli kultúrpolitika lehetővé tette egy darabig, hogy a színházi fesztiválok révén a műkedvelő színjátszás csúcsteljesítményei beolvadtak a hivatásos szakma világába. Ezáltal vált lehetővé, hogy a román szakmai elit is a diákszínjátszó csoport által színre vitt előadásaim által ismert meg. Így kerültem kapcsolatban akkori hírneves román rendezőkkel és színházi emberekkel, köztük Ion Cojarral, Gelu Colceaggal, Irina Petrescuval vagy Harag Györggyel, aki az egész csoportot leszerződtette Madách darabjába, Az ember tragédiájába. Úgy éreztem, olyan útra léptem, ami egy kicsit más volt, mint a színházakban dolgozni, és ezt jól fogadták szakmai téren is. Egyes előadásoknak, mint a Luzitán szörny, a Tiszta földet vagy a Mahagonny igazi rockfesztiválokra emlékeztető hangulata volt. Tömegeket vonzottak a nézőtérre, és a szakmai kritikák is borsot törtek a hivatásos színházak orra alá. Akkor a diákszínjátszás és a Stúdió színház repertoárjával megelőzte a hivatásos színházakat. Olyan dolgokat lehetett játszani, amelyekre csak később figyelt fel a szakma, és némiképp ki lehetett cselezni a hatóságokat is. Igaz, később voltak letiltások, kerékbe tört életek, de mindenesetre ebben az időszakban a fiatalság a szellemi frissességért járt előadásainkra vagy az ezt követő beszélgetésekre a Hargita vendéglőben. Visszagondolva erre az időszakra, talán azért voltunk érdekesebbek a hivatásos színházi produkcióknál, mert az általunk színre vitt előadások rólunk szóltak, a fiatalság életérzéseit fejezték ki. Arra vigyáztunk, hogy sose rugaszkodjunk el a valóságtól, és ne szálljon a fejünkbe a dicsőség. Pedig rendkívül jó színjátszók jártak hozzánk, de 90%-uknak eszébe sem jutott, hogy színész legyen, és ezért is felszabadultan játszhattak. A Mahagonny című előadásunkat egy fesztiválon, amelyre a színiakadémia is benevezett egy Aurel Baranga- előadással, a bukaresti akadémia tanára az intézet produkciójának vélte, és megdicsérte a színészképzésünket, szemben a műkedvelőnek vélt színis előadással. S olyanról is tudok mesélni, amikor egy előadásunkat letiltották az egyik fesztiválról, és azért, hogy jelen legyünk, összeültünk pénteken délután, és hétfő reggelig egy új produkciót állítottunk össze, amivel a fesztiválra mehettünk. Azok voltak a szép idők... – A harmadik 25? – Nagyon sokat tanultam az előző 25 évben. A diákszínjátszó csoportban sokkal szabadabban tudtam dolgozni, és ott alakítottam ki az improvizáció módszertanát. Később, amikor a 90-es években elindult az első bővített létszámú – a későbbi aranyosztály –, akkor az egyetemen hasznosíthattam, továbbfejleszthettem azokat a gyakorlatokat, amelyeket a diákszínjátszó csoportban alkalmaztam. Majd a későbbiekben következtek azok a találkozók, amelyeknek köszönhetően mi is bekapcsolódhattunk az európai színészmesterség-oktatás vérkeringésébe. Ennek eredményeként dolgozhatta ki Kovács Kati, aki a diákcsoportban is munkatársam volt, az improvizáció tudományos módszertanát. A diákszínjátszó csoportban zenés előadásokat is színre vittünk, olyan elismert zeneszerzőkkel, zenészekkel dolgoztunk, mint Sárosi Endre, Elekes Csaba, Szőcs János, Sólyom Sándor, akiknek sikerült a zenés előadások kollektív hangulatát megteremteniük, amelyekben a korszerű zene ritmusa, belső energiája odafejlődött, hogy zenével, tánccal fejeztünk ki bizonyos érzelmeket, gondolatokat. Ezeket átvittem az egyetemre is, ahol Hencz Józseffel együtt a főiskolán megrendezhettünk olyan nagy musicaleket, mint a My Fair Lady, a Cabaret vagy a Chicago. Majd később az intézet zene-, táncprofilját is megalakítottuk. Ezzel Bukarestben sem foglalkoztak. És ott volt az egyéni műsorok menedzselése is. Tehát a diákszínjátszás termékeny időszaka nagy hatással volt színészpedagógiai pályámra. Persze rendezőként más forrásokból is "táplálkoztam". Kilenc évig voltam az asszisztense az öreg Tompának, dolgoztam Harag Györggyel is. Új színházi nyelvezettel is kísérleteztem. Voltak programjaim. Öt Brecht-darabot rendeztem, aztán következett az "elvágott dramaturgiai köldökzsinór" összefűzése. Elővettem a kommunizmus idején tilos, elfelejtésre ítélt magyar szerzőket: Szomory Dezsőt, Szép Ernőt, Füst Milánt, Molnár Ferencet és másokat. Az 1980-as években rendezőhiány volt. Tompa Gábor, Kincses Elemér, Parászka Miklós és én rendeztünk az erdélyi magyar színházakban. Ez nehéz időszak volt. Emlékszem arra, amikor próbáltam Szatmárnémetiben, majd onnan "le kellett ugornom" Sepsiszentgyörgyre darabfelújításra, aztán onnan vissza a zsúfolásig telt vagonokban. Dolgoztunk -12 fokos színpadon, ahol a színésznő kezére fagyott a mikrofon, s öltöttünk bundát laza hippi jelmez helyett a fűtetlen téli gyergyószentmiklósi teremben. Olyan hőskor volt ez az 1960 – 1980-as évek közötti, amikor az ideológiai vizionálások kényszere mellett ráadásul a színházak önellátók kellett legyenek. Ilyen körülmények között olyan előadásokat is színre vittünk, amelyekkel 150-200-szor is színpadra léptünk. Az emlékek kávéházának a főpróbája december 26-án volt. A színház köré rendőrkordont húztak, mert mindenki be akart jönni a 600 férőhelyes terembe, ahova úgy is 800-an zsúfolódtak be. A nyilvános főpróba bevételéből kihoztuk a román tagozat egyhavi fizetésalapját. Az előadást 172-szer játszottuk. Nehéz ma már kiemelnem egy előadást a több mint 180 rendezésem közül. A nagy kiugrás 1976-ban volt, amikor a főiskolán színre vittük az Egy fő az egy fő című Brecht-darabot. Aztán jött – szintén a főiskolán – a Szürke délután, a Káin és Ábel, amellyel a sepsiszentgyörgyi kollokviumon két díjat is nyertünk. Megemlíthetném a Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabot, amelyet a Stúdióban 50-szer, a Sepsiszentgyörgyön rendezett változatot 100 alkalommal játszottuk el. A marosvásárhelyi színházban volt egy feledhetetlen trió: Az emlékek kávéháza, a Lila ákác és a Kakuk Marci, amelyek összesen több mint 500-szor kerültek közönség elé, és a szakmai siker is jelentős volt. Legnagyobb szakmai sikeremet Nádas Péter Találkozás című darabjával értem el. A kolozsvári rendezéseim közül Paul Foster I. Erzsébetére, Sepsiszentgyörgyön még Csehov Három nővérére, Szatmáron ugyancsak Csehov Platonovjára és Zágoni Hippolyt, a lakáj című darabjára emlékezem szívesen. A diákszínjátszó csoporttal pedig a Luzitán szörny, a Tiszta föld és a Mahagonny volt az abszolút csúcs. Az utóbbi időben pedig az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban színre vitt Az emberke tragédiája felnőttelőadásba lophattam be mindazt, amit annak idején a színjátszó csoporttal is kikísérletezgettem. S talán premierként árulom el, hogy rendeztem egy játékfilmet is, aminek a címe Imola mosolya volt. Ezt Huszár Ilona, a producer úgy elvitte Magyarországra, hogy azóta sem kapja a kazettát. Ez tanulságos és érdekes szakmai kísérlet volt. – A következő 25? – A színház életcél, hivatás és hobbi is egyben. Az első 25 évben életcél, aztán hivatás lett, most hobbi. Hobbiból dolgozom együtt a Hahota színtársulattal. Nagyon kedves, alázatos és összetartó társaság, akiknek hihetetlen közönségsikerük van, és én ezt nagyon élvezem. Közben írogatok. Már 15 éves koromban írtam novellákat és két regényt is. Az egyikért most "megbűnhődnék", mert egy olyan iszlám államról szól, amelyet arab terroristák hoztak létre. Egyik álmom volt, hogy Kelet- és Szahara-kutató legyek, aztán ebből csak egy tinédzserkori regény lett. De így, 75 évesen meg akarom ajándékozni magam egy regénnyel, amelyet a napokban fejezek be. A története a '60-as évekről szól. Azt hittük, hogy ez a korszak egy történelmi mélypont, de tulajdonképpen csak ezután kezdődtek az igazi megpróbáltatások, mert jött a Ceausescu-féle "arany-korszak". Tulajdonképpen a művészet és politika összefonódásáról szól a regény, amelynek munkacíme: És akkor jött az aranykor, vagy Honduras messze van... Aztán van egy paranormális élményem is, amiből lehet, hogy valamikor sci-fi regény lesz. Ha megérem. A személyazonossági igazolványom 2065-ben jár le. Elgondoltam, milyen jó kabaréjelenet lenne, ha miután lejár, beállítanék a lakosság-nyilvántartóba, hogy cseréljék ki. Ez igen varázslatos esemény lenne, mert jelenleg én vagyok a marosvásárhelyi Gyűrűk ura, ugyanis a kiváló kardiológus Benedek Imre barátom kilenc sztenttel stafírozta a szívemet. – Lehetett volna más 75? – Nem. Elég jó labdaérzékem volt. Kiváló labdarúgókapus voltam 12 éves koromig, aztán, miután megbetegedtem, nem mertem többet vetődni. A 46-os lábammal, csavarosan a pálya bal széléről jobb lábbal íveltem be a labdát, mint Czibor az Aranycsapatból... Mégsem lettem focista. Nagyon érdekelt a földrajz, az utazások, a műépítészet és a zene. Hét évig tanultam zongorázni. Ma is felfedezem, ha hamisan szól a dal, de nem tudom reprodukálni a zenét. A sors iróniája, hogy én rendeztem először a Stúdióban zenés darabokat. Az irodalom, az írás mindig jelen volt az életemben. 10 éves koromban saját darabomat mutatták be egy pionírünnepségen. 15 évesen kabarét írtam, amit előadtunk az osztályban. Édesapám orvost akart "csinálni" belőlem, de meglepetésére nem az lettem. Igaz, doktor vagyok. Emlékszem, egy hétfő reggel cseng a telefonunk, egy hölgy van a vonal másik végén, megkérdi: dr. Kovács Leventével beszél? Miután válaszoltam, elmondta, meghívnak a Duna televízióba egy élő beszélgetésbe, fizetik az utat és némi honoráriumot is. Mi a beszélgetés témája? – kérdeztem. Az otthon szülés – jött a válasz. Kiderült, egy címtárban bukkant a nevemre, ahol úgy szerepeltem: doktor Kovács Levente. Nem mentem Budapestre. Utólag megbántam. Ez is kabaréba illő jelenet lett volna, ha elbeszélgetek a témáról, s majd a végén elmondom: színházművészetben vagyok doktor. Ha még egy felkérés jön, elvállalom. De csak a móka kedvéért... A beszélgetés dr. Kovács Levente közelgő 75. születésnapja alkalmából készült. Az interjú (idő)beosztása a véletlen műve. Az élet rendezte... Vajda György Népújság (Marosvásárhely) 2015. augusztus 17.Kolozsvártól Nápolyig, San DiegóigAhol a 20–21. században magyar írók éltek, élnek, szerte a nagyvilágban. A Kolozsvári Magyar Napok kiemelkedő irodalmi eseményére kerül sor augusztus 20-án du. 4 órakor a Minerva Művelődési Egyesület Jókai/Napoca utca 16. szám alatti, emeleti előadótermében: bemutatjuk a Valahol van egy város című ünnepi könyvet. Meghívott szerzőink beszélnek élményeikről: András Sándor a Budapesttől az Egyesült Államokig vezető útról, Csapody Miklós Sopronról és Selmecbányáról, Markó Béla és Kelemen Hunor Erdélyről és Bukarestről, Láng Zsolt Marosvásárhelyről és Berlinről. Lászlóffy Aladár címadó versét, Esterházy Péter, Dragomán György és Szörényi László prózáját Bíró József színművész előadásában hallhatja a közönség. Házigazda: Kántor Lajos. Szabadság (Kolozsvár) 2015. augusztus 19.KMN – Egy emblematikus helyszín arcaiJubileumi ünnepséget szervezett a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztősége kedden. Szintén a Tranzit Házban mutatták be A Főtér arcai című dokumentumfilmet. A kincses városbeli magyar adás 25. évfordulóját a Képben Vagyunk! elnevezésű rendezvénysorozattal: visszatekintéssel és beszélgetésekkel tették emlékezetessé. A Tranzit Házban bemutatták az idén jauárban elhunyt Kötő József dramaturgról, színháztörténészről, a Kincses Kolozsvár Egyesület alapító tagjáról szóló In Memoriam Kötő József című portréfilmet. A szerkesztő, Víg Emese a színháztörténész fiával, Kötő Zsolttal – aki egyben a film operatőre is –valamint Miklós Sándor képvágóval beszélgetett a félórás portré készítési körülményeiről. A rendezvény során felidézték Kötő József emberi és szakmai teljesítményeit, szellemi hagyatékát. Víg Emese elmondta, nem feltétlenül egy életrajzi adatokat felsorakoztató filmet szeretett volna készíteni. „A célkitűzésem az volt, hogy Kötő Józsefnek, az embernek mutassam be a morális portréját. Annak az embernek az életét, aki gyerekkorától kezdve élete végéig azt az utat kereste, amely a legkevesebb megalkuvással, illetve ezek ellenére, de a morális szempontok megőrzésével a közösség javát szolgálja" – mutatott rá Víg Emese. Dokumentumfilm a Főtér alakulásáról Szintén a Tranzit Házban mutatták be A Főtér arcai című dokumentumfilmet, amely a kincses város főterének alakulásáról szól az elmúlt 25 év társadalmi, politikai és kulturális folyamatainak tükrében. A filmet a kolozsvári televízió magyar adásának huszonötödik születésnapját ünneplő esemény keretében tekinthette meg a közönség. A szerkesztőség egyik tagja, Bardocz Sándor összeállításában a film azt követte végig, hogy közvetlenül a forradalom kitörésétől egészen 2014-ig milyen átalakulásokon és megpróbáltatásokon ment át a Főtér, hogyan és milyen áron nyerte el mostani formáját, arculatát. Archív felvételekről így antikommunista tüntetőket, majd a rendszerváltás legelső üdvözlőit is felvillantja, aztán az erősen magyarellenes Funar-éra megsemmisítésre elszánt hadjáratát, a hadjárat elleni hadjáratot, a hadjárat elleni hadjárat elleni hadjáratot és így tovább. A filmben az is látható, hogy a Főtér, a kolozsvári magyarság emblematikus helyszínének sorsa politikai kereszttűz és etnikai háborgások áldozatává válik, és egyre kevésbé maradnak szem előtt a tér mint organikus entitás prioritásai. A földalatti római romok utáni ásatás, a szoboregyüttes renoválása, a Főtér arculatának teljes modernizálása csak néhány fontos mozzanat, amelyet Bardocz filmje felsorakoztat. Hangulatok, fotók, részletek A Kolozsvár hangulatai fotópályázat munkáit díjazták kedd délután a Főkonzulátus előcsarnokában. A pályázat lehetőséget teremtett bárki számára, hogy bemutassa alkotásait, képzettségtől és tapasztalattól függetlenül lehetett nevezni. A zsűri (Kántor Lajos, László Miklós, Székely Sebestyén György, illetve Găină Dorel) olyan, a kincses városhoz kötődő fényképek beküldését várta, amelyek nem csupán a város látképét, hanem hangulatát is visszaadják. A jelenlévőket köszöntő Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja úgy fogalmazott, számára nemcsak a helyszín miatt különleges a rendezvény, hanem azért is, mert mindvégig részese lehetett a szervezésnek. Kifejtette, szerinte a képek hangulatát akkor érezhetjük át, ha a részletekre összpontosítunk, mint a borús égbolt vagy az épületek elhelyezése a képen. Mint elhangzott, a képek csupán részletek a város mindennapjaiból, és a nézőre bízzák a történetek további alakítását. A kiállításmegnyitó résztvevői nemcsak egymással osztották meg véleményüket, hanem ezzel segítettek a tizennégy fotós egyikének, hogy a közönségdíj szerencsés nyertese legyen. A nagyérdemű Horváth László Lángoló ég című fotóját kedvelte leginkább, a zsűri döntése alapján dicséretben részesült Tudoran Klára és Kántor László. Harmadik helyen végzett Horváth László, második helyezést Pálfi Horváth Áron ért el, a fotópályázat győztese pedig Miklóssy Gyula lett. Vendégcsalogatók a múltból Ha valaki véletlenül abban a tévhitben élne, hogy a marketing és a reklámszakma újkeletű dolog, mindenképp látogasson el a Diákművelődési Ház első emeleti galériájába. A Kolozsvár Városi Művelődési Ház és az Egykori Kolozsvár Egyesület szervezésében nyílt kiállítás olyan kétnyelvű plakátokat mutat be, amelyek a kincses városban voltak kifüggesztve a két világháború között. A javarészt harmincas évekből származó falragaszok szolgáltatások egész sorát reklámozzák, például fürdőt, csemegeboltot, szűcsmestert, hentesárut. A plakátok jellegzetessége, hogy tömören és frappánsan vendégcsalogatók, és valamennyiükön két nyelven, magyarul és románul is szerepel a reklámozó szöveg. A kiállítás nemcsak azért érdekes, mert bepillantást nyújt a két világháború közötti város üzlet- és szolgáltatáshálózatának működésébe, hanem a korabeli reklámgrafikai trendeket is rögzíti. Csütörtökön is gazdag kulturális program várja a Kolozsvári Magyar Napok résztvevőit: bemutatják a Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2015–2016-os kiadását, beszélgetést tartanak A modern kolozsvári színházi élet kialakulásáról, az 1870-es évek színházi mindennapjairól a Klasszikus Magyar Irodalom- és Színháztöréneti Kutatócsoport szervezésében. A XIX. ODFIE színjátszó-találkozó díjnyertes csapatának az előadását láthatja a nagyérdemű az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet szervezésében, bemutatják a Valahol van egy város című kötetet, a rendezvény házigazdája Kántor Lajos, a könyv szerkesztője. Krónika (Kolozsvár) 2015. augusztus 20.Sors és jelkép – Katalógus-bemutató a QuadróbanA Magyar Nemzeti Galéria Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című kiállításához készült katalógussal ismerkedhettek meg az érdeklődők kedd délután a Quadro Galériában, a jelenlévők ugyanakkor részleteket tudhattak meg az augusztus 23-ig még nyitva tartó tárlatról is a kötet szerkesztőjétől és a kiállítás kurátorától, Szücs Györgytől, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettesétől. A kiállítást kísérő, a kiállított művek mellett gazdag dokumentációt tartalmazó katalógus a tárgyalt időszak művészettörténetét, legfontosabb mestereit, intézményeit, csoportjainak történetét dolgozza fel, miközben a legjelentősebb magyarországi és romániai szakemberek, történészek, kultúrtörténészek, irodalomtörténészek bevonásával a problémakörök tágabb, elméleti megközelítésére és reflektív feldolgozásra vállalkozik. A tanulmányok szerzői: Balázs Imre József, Banner Zoltán, Boros Judit, Gazda József, Kántor Lajos, Murádin Jenő, Novotny Tihamér, Ileana Pintilie, Sümegi György, Székely Sebestyén György, Szücs György, Tibori Szabó Zoltán, Vallasek Júlia, és Vécsi Nagy Zoltán. Szabadság (Kolozsvár) 2015. augusztus 20.KMN – Egy emblematikus helyszín arcaiJubileumi ünnepséget szervezett a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztősége kedden. Szintén a Tranzit Házban mutatták be A Főtér arcai című dokumentumfilmet. A kincses városbeli magyar adás 25. évfordulóját a Képben Vagyunk! elnevezésű rendezvénysorozattal: visszatekintéssel és beszélgetésekkel tették emlékezetessé. A Tranzit Házban bemutatták az idén jauárban elhunyt Kötő József dramaturgról, színháztörténészről, a Kincses Kolozsvár Egyesület alapító tagjáról szóló In Memoriam Kötő József című portréfilmet. A szerkesztő, Víg Emese a színháztörténész fiával, Kötő Zsolttal – aki egyben a film operatőre is –, valamint Miklós Sándor képvágóval beszélgetett a félórás portré készítési körülményeiről. A rendezvény során felidézték Kötő József emberi és szakmai teljesítményeit, szellemi hagyatékát. Víg Emese elmondta, nem feltétlenül egy életrajzi adatokat felsorakoztató filmet szeretett volna készíteni. „A célkitűzésem az volt, hogy Kötő Józsefnek, az embernek mutassam be a morális portréját. Annak az embernek az életét, aki gyerekkorától kezdve élete végéig azt az utat kereste, amely a legkevesebb megalkuvással, illetve ezek ellenére, de a morális szempontok megőrzésével a közösség javát szolgálja" – mutatott rá Víg Emese. Dokumentumfilm a Főtér alakulásáról Szintén a Tranzit Házban mutatták be A Főtér arcai című dokumentumfilmet, amely a kincses város főterének alakulásáról szól az elmúlt 25 év társadalmi, politikai és kulturális folyamatainak tükrében. A filmet a kolozsvári televízió magyar adásának huszonötödik születésnapját ünneplő esemény keretében tekinthette meg a közönség. A szerkesztőség egyik tagja, Bardocz Sándor összeállításában a film azt követte végig, hogy közvetlenül a forradalom kitörésétől egészen 2014-ig milyen átalakulásokon és megpróbáltatásokon ment át a Főtér, hogyan és milyen áron nyerte el mostani formáját, arculatát. Archív felvételekről így antikommunista tüntetőket, majd a rendszerváltás legelső üdvözlőit is felvillantja, aztán az erősen magyarellenes Funar-éra megsemmisítésre elszánt hadjáratát, a hadjárat elleni hadjáratot, a hadjárat elleni hadjárat elleni hadjáratot és így tovább. A filmben az is látható, hogy a Főtér, a kolozsvári magyarság emblematikus helyszínének sorsa politikai kereszttűz és etnikai háborgások áldozatává válik, és egyre kevésbé maradnak szem előtt a tér mint organikus entitás prioritásai. A földalatti római romok utáni ásatás, a szoboregyüttes renoválása, a Főtér arculatának teljes modernizálása csak néhány fontos mozzanat, amelyet Bardocz filmje felsorakoztat. Hangulatok, fotók, részletek A Kolozsvár hangulatai fotópályázat munkáit díjazták kedd délután a Főkonzulátus előcsarnokában. A pályázat lehetőséget teremtett bárki számára, hogy bemutassa alkotásait, képzettségtől és tapasztalattól függetlenül lehetett nevezni. A zsűri (Kántor Lajos, László Miklós, Székely Sebestyén György, illetve Găină Dorel) olyan, a kincses városhoz kötődő fényképek beküldését várta, amelyek nem csupán a város látképét, hanem hangulatát is visszaadják. A jelenlévőket köszöntő Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja úgy fogalmazott, számára nemcsak a helyszín miatt különleges a rendezvény, hanem azért is, mert mindvégig részese lehetett a szervezésnek. Kifejtette, szerinte a képek hangulatát akkor érezhetjük át, ha a részletekre összpontosítunk, mint a borús égbolt vagy az épületek elhelyezése a képen. Mint elhangzott, a képek csupán részletek a város mindennapjaiból, és a nézőre bízzák a történetek további alakítását. A kiállításmegnyitó résztvevői nemcsak egymással osztották meg véleményüket, hanem ezzel segítettek a tizennégy fotós egyikének, hogy a közönségdíj szerencsés nyertese legyen. A nagyérdemű Horváth László Lángoló ég című fotóját kedvelte leginkább, a zsűri döntése alapján dicséretben részesült Tudoran Klára és Kántor László. Harmadik helyen végzett Horváth László, második helyezést Pálfi Horváth Áron ért el, a fotópályázat győztese pedig Miklóssy Gyula lett. Vendégcsalogatók a múltból Ha valaki véletlenül abban a tévhitben élne, hogy a marketing és a reklámszakma újkeletű dolog, mindenképp látogasson el a Diákművelődési Ház első emeleti galériájába. A Kolozsvár Városi Művelődési Ház és az Egykori Kolozsvár Egyesület szervezésében nyílt kiállítás olyan kétnyelvű plakátokat mutat be, amelyek a kincses városban voltak kifüggesztve a két világháború között. A javarészt harmincas évekből származó falragaszok szolgáltatások egész sorát reklámozzák, például fürdőt, csemegeboltot, szűcsmestert, hentesárut. A plakátok jellegzetessége, hogy tömören és frappánsan vendégcsalogatók, és valamennyiükön két nyelven, magyarul és románul is szerepel a reklámozó szöveg. A kiállítás nemcsak azért érdekes, mert bepillantást nyújt a két világháború közötti város üzlet- és szolgáltatáshálózatának működésébe, hanem a korabeli reklámgrafikai trendeket is rögzíti. Csütörtökön is gazdag kulturális program várja a Kolozsvári Magyar Napok résztvevőit: bemutatják a Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2015–2016-os kiadását, beszélgetést tartanak A modern kolozsvári színházi élet kialakulásáról, az 1870-es évek színházi mindennapjairól a Klasszikus Magyar Irodalom- és Színháztöréneti Kutatócsoport szervezésében. A XIX. ODFIE színjátszó-találkozó díjnyertes csapatának az előadását láthatja a nagyérdemű az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet szervezésében, bemutatják a Valahol van egy város című kötetet, a rendezvény házigazdája Kántor Lajos, a könyv szerkesztője. Krónika (Kolozsvár) 2015. augusztus 22.Valós és elképzelt városok találkozásaBemutatták a Korunk–Komp-Press legújabb kötetét – Körülbelül egy év alatt készült el a könyv, a szövegek azonban több évtized termékei. Kós Károly írása például, amely először jelenik meg kötetben, körülbelül ötven éve született – hangsúlyozta Kántor Lajos irodalomtörténész csütörtökön délután a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, a Korunk–Komp-Press gondozásában frissen megjelent Valahol van egy város című antológia bemutatóján. Mint mondta, a kiadványban több olyan szöveg is olvasható, amelyek főként az utóbbi években láttak napvilágot a Korunk hasábjain; a törzsanyag viszont egészen új, és a Lászlóffy Aladár verse által ihletett gondolat jegyében született. Negyvenhárom író – Kós Károlytól Dragomán Györgyig – valós és elképzelt városát ismerhetjük meg a könyvben, derült ki a rendezvényen, ahol az írások egyfajta kiegészítéseként városélményeikről, városértelmezéseikről mesélt a jelenlévő négy szerző: András Sándor, Csapody Miklós, Markó Béla és Kelemen Hunor. András Sándor költő, irodalomtörténész és -kritikus megannyi városban élt már, köztük Szegeden, Oxfordban, Londonban és Los Angelesben is; otthonosan érzi magát Kolozsváron, mint mondta, séta közben ezúttal is volt alkalma meggyőződni arról, hogy Budapest után a második legjobb magyar városban van. – Az utcák, a forgalom bonyodalma, a könyvesboltok, kávézók, a levegő mind-mind hozzájárul ehhez, ezen felül pedig jelentős kulturális városa Kolozsvár a világ ezen részének – hangsúlyozta. Úgy véli, amikor az ember jól megismer egy várost, rájön arra, hogy az voltaképpen sok város, csak kellő időre és türelemre van szükség. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2015. augusztus 22.Communitas-sátor: kicsiknek is akad szórakoznivalóZajlik az élet szerdától a fesztiválutcában, mindentől – vagyis az időjárás szeszélyétől is függetlenül. Többek között a Communitas-sátorban a kicsiknek kínálnak szórakozási lehetőséget, míg a Communitas Alapítvány szervezésében komoly témákra várják a közönséget. Vasárnap 17 órától Kolozsvár, a magyar kultúra fellegvára címmel szerveznek beszélgetést, Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnökének a moderálásával. Meghívottak: Kelemen Hunor RMDSZ elnök, Pozsony Ferenc akadémikus, Tonk Márton, a Sapientia EMTE kolozsvári kara dékánja, Sipos Gábor EME elnök, Szilágyi István író, Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője, Koós Ferenc vállalkozó. Szabadság (Kolozsvár) 2015. augusztus 24.Kolozsvár: felleg? vár? – beszélgetés a magyar kultúra erdélyi központjárólFellegvár? Felleg? Vár? És kinek a vára, fellege, fellegvára? Természetesen Kolozsvárról van szó. A Kolozsvári Magyar Napok zárónapján, Benkő Levente újságíró vezetésével a kincses város kulturális múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgetett a TIFF-házban Kántor Lajos író, publicista, Szilágyi István író, Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke, Pozsony Ferenc néprajzkutató, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Tonk Márton, a Sapientia kolozsvári karának dékánja, Koós Ferenc vállalkozó, kulturális projektek mecénása, Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője, Jakab Gábor plébános, pápai káplán és Vetési László szórványügyi szakértő. A Kolozsvár, a magyar kultúra fellegvára című beszélgetésen Kántor Lajos mondta a vitaindítót, kiemelve, hogy szerencsére az erdélyi kulturális életre nem jellemző az a megosztottság, ami Magyarországon tapasztalható, ahol két politikai tábor áll szemben, rányomva bélyegét a kulturális életre is. Kolozsváron új szellemi műhelyek alakultak, de a továbbiakban az is fontos, hogyan kommunikálnak ezek a magyar kultúra egészével, a románsággal és Európával – tette hozzá Kántor. Szilágyi István író hozzászólásában arra emlékezetett: Kolozsvár kulturális főváros-jellege kapcsán mindenki elsőként a szimbolikus műemlékekre gondol. Ezek kálváriája az idők során egybefonódik a magyarság sorsával. A Mátyás-szobor ellen elkövetett különböző atrocitások felidézésekor azt is megemlítette: mindenek ellenére, a műalkotást soha nem próbálták elköltöztetni a város főteréről. „A jövőhöz kizárólag a múlt nem elegendő. Kolozsvár eddig is az egyéni és közösségi teljesítményekre épített, ezek nélkül továbbra sem tudja megőrizni kulturális főváros jellegét. Természetesen, a múltban létrehozott örökség nélkül föl sem tehetnénk a kérdést: kulturális főváros-e Kolozsvár? De az új oktatási, kutatási és kulturális intézmények és megvalósítások is biztosítják ma a város értékét, folytonosságát a szellemi piacon” – fogalmazott Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke azt is elmondta: a beszélgetés témáját kérdésnek tekintette, amelyre válasza igenlő, de azt a kérdést is meg kell válaszolni: milyen anyagi háttér szolgálja Kolozsvár szellemi jövőjét? „Az önkormányzati és kormányzati források szükségesek, de nem elegendők. A magyarországi támogatások mellett a helyi gazdasági háttérre is támaszkodniuk kell azoknak az intézmények, amelyeknek köszönhetően ma is kedvező Kolozsvár megítélése a szellemi piacon” – hangsúlyozta Kelemen Hunor, aki arra is emlékeztetett: a hatékony kulturális intézményeknek csak egy része magyar illetőségű, a város pedig az eddigiekben is támaszkodott a magyar mellett a szász, a zsidó és a román kultúra értékeire, ezt a nyitottságát kell megőriznie. A szövetségi elnök továbbá azt is hozzátette: a magyar közösség szempontjából a Minerva-ház és - vagyon az, amelyre a következő néhány évben új kulturális perspektívát lehet építeni. Pozsony Ferenc néprajzkutató szerint a „fellegvár” kifejezés az agressziót vagy az ellene szükséges védelmet idézi meg, ezért szerencsésebb Kolozsvárt a magyar kultúra „sűrűsödési pontjaként” emlegetni. Kiemelte: a város fontos kereskedelmi útvonalak találkozópontja, amely a szellemi és anyagi javak cseréjét egyaránt lehetővé tette. E két tőkeforma kapcsolata, szimbiózisa hozta létre a „Kincses Kolozsvárt”, amelyet szabad emberek laktak, akik életüket maguk szervezték meg. A város nyitottsága, etnikailag színes és befogadó jellege mellett az is jelentős volt, hogy nemcsak értelmiségiek, gazdag kereskedők lakták, hanem a populáris világ tagjainak és egy jelentős munkásrétegnek is otthona volt. Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja szerint az egyetem világa is hozzátartozik Kolozsvár kulturális-szellemi arcéléhez, hiszen évente százezer diák kap hallgatói státust, ami két kisvárosra is elegendő lélekszám. Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke a XVII. századba kalauzolta a hallgatóságot, hiszen Kolozsvár kulturális főváros-jellegének gyökerei oda vezethetők vissza. Magyar-szász vegyes lakosságú településként Erdély legmozgalmasabb városa volt akkoriban, és ezt a hangulatát a XVIII. században is megőrizte. Az első állandó magyar hivatásos színtársulat születési helye hajdanán a politikum különlegesebb támogatása nélkül vált erdélyi kulturális fővárosává – tette hozzá. Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője szerint Kolozsvár kétségkívül kulturális főváros, de olykor „felleg”, olykor „vár” is lehet, ezért oda kell erre figyelni arra, hogy virágzása folyamatos legyen. A város képzőművészeinek nemzetközi szinten elismert munkássága gondoskodhat erről, az irodalom szempontjából pedig a magyar és román teljesítmények egyformán fontosak. Ez természetes, mert itt van a legtöbb irodalommal kapcsolatos intézmény, ami az egyetemisták ösztönzése tekintetében sem mellékes. A jövőben szükséges az, hogy a város jobban bekapcsolódjon az európai áramlatokba – összegezte mondandóját. Koós Ferenc vállalkozó arra hívta fel a figyelmet, hogy a magánszemélyek és vállalkozások által fizetett adóknak csupán kis hányadát használják a kultúra szponzorálására. Ennek egyik lehetséges magyarázata az, hogy a kultúraszervezők nem ismerik a vállalkozókat, nincs egy lista vagy egy fórum, amely a lehetséges támogatókat magába foglalja. Javítani kell ezen, a két rétegnek találkozási felületek kell biztosítani – mondta. Vetési László szórványügyi szakértő szerint Kolozsvár titka az eddigiekben az volt, hogy a magas kultúra intézményei integrálták a tömegeket. Ezt a tevékenységet a jövőben is előtérbe kell helyezni ahhoz, hogy a kulturális tartalmak nélkül maradottság orvoslása ne kizárólag az egyházakra háruljon. Egyetemista fiatalok segítségével kell felkeresni a lakónegyedeket, a kultúrát vissza kell adni annak, aki megteremti és fogyasztja: a népnek – hangsúlyozta. Jakab Gábor plébános, pápai káplán saját gyermekkorát idézte fel annak illusztrálására, mennyire fontosak az első évek a szellemi fejlődés szempontjából. Elmesélte, hogy Tamási Áron szülőfalujában, Farkaslakán született és ott is cseperedett fel, de senki nem mondta neki, hogy olvasni (is) kell. Míg egy napon a helyi plébános könyvtárát rendezgetve megtalálta a Tamási-köteteket, az író dedikálásával. Ez az első olvasmányélménye meghatározta életét. „A templomnak és az iskolának hatalmas szerepe van a gyermek elindítása szempontjából” – figyelmeztette az egybegyűlteket a pápai káplán. maszol.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
