|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 836 találat | lapozás: 1-30 ... 661-690 | 691-720 | 721-750 ... 811-836 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kovács András 2015. január 12.Lapszerkesztés mint „kincskeresés”Interjú Zsigmond Emesével, a Napsugár és Szivárvány gyermeklap főszerkesztőjével. – Jubilál a Kolozsváron megjelenő országos gyermeklap, a Szivárvány. Miként értékelné a legkisebbeknek szánt, színvonalas irodalmat nyújtó kiadvány 35 évét? – Ünnepi évünk kezdődött 2015-tel, hiszen 35 éves idén januárban kisebbik gyermeklapunk. Hiába keresnénk azonban az archívumban a 35 évvel ezelőtti Szivárványt – a szerkesztőség 1980-ban elindította a kis lapot, viszont az akkori rendszer kommunista cenzúrája nem engedélyezte a javasolt Szivárvány címet, és kötelezően a Haza sólymainak kellett keresztelni a Napsugár „szárnyai alatt” induló, kisebbeknek szóló kiadványt. Zsigmond Emese 1955-ben született a Hargita megyei Szentkeresztbányán, Marosvásárhelyen érettségizett 1974-ben, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett magyar–francia tanári oklevelet 1978-ban. Tíz évig a kolozsvári 5-ös Számú Általános Iskolában tanított magyar irodalmat. 1989 őszétől a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok szerkesztője, 1992-től főszerkesztője. A 2013-ban indult Tanítók Lapjának rovatvezetője, számos gyermekirodalmi kötet szerkesztője. A kényszerű-kényszerített nevet aztán 1989 decemberében azonnal lecseréltük az eredetiként javasolt Szivárványra. Tehát nincsenek bekötött Szivárványok ebből az időből a szerkesztőségben sem: 1980-tól 1989-ig Haza sólymai-példányok jelentek meg. A két lapnak – a Napsugárnak és Szivárványnak – természetesen nemcsak a szerkesztősége volt ugyanaz, hanem a szellemisége, célja is. Ez pedig a kezdetektől máig lényegében változatlan: az alapvető emberi értékek, a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében akarjuk nevelni a gyerekeket. A célkitűzés azonos, csak az változott, hogy 1989 decembere óta szerzőinknek nem kellett „madárnyelven” beszélniük, ha történelmünkről, erdélyi magyarságunk sorsáról írtak. – A Haza Sólymainak olvasói emlékeznek arra, hogy 1989 előtt is próbálta becsempészni a szerkesztőség a sok hazafias, kommunista hangvételű, kötelező írás közé a színvonalas irodalmat. Miként történt ez? – Ami jogi helyzetünket illeti, 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki lapjainkat. Ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett, de a becsempészés mondhatni inkább fordítva történt. A lap nagy része színvonalas irodalomból és művészi értékű grafikákból állt, ezenkívül egy-két oldalnyi kötelező politikai jellegű vagy a rendszernek tetsző vers meg mese jelent meg. Egy-egy vezércikk vagy román versfordítás tartozott a kötelező anyagok közé – ezeket a szerkesztők kényszerű feladatként osztották ki egymás közt, és természetesen nem szívesen végezték el, de hogy a lap megjelenhessen, vállalni kellett ezt a kompromisszumot. A kötelező propagandisztikus szövegeket a lap elején elintézték, és aztán jöhettek az igazi, gyermekeknek való szövegek, a népmesék, népköltészeti alkotások. – Kortárs irodalmi művek is bekerültek természetesen a lapba. Ha a Haza Sólymaiban közlő szerzők nevével kellene fémjelezni ezt a korszakot, kiket sorolna fel? – A szerkesztőség a Napsugáréval közös volt, és az erdélyi magyar irodalom legjobbjai voltak a lap főmunkatársai. Sokan munkahelyüket illetően is, de más lapok szerkesztői szintén gyakran „menekültek” hozzánk – merthogy itt lehetett a szívnek tetsző, nem „nem elkötelezett” irodalmat közölni. Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla – ők mind belső munkatársak voltak, a lap szerkesztőségében dolgoztak. Szilágyi Domokos és Bajor Andor például külső munkatársként vett részt a lap szerkesztésében, de szinte havonta közölt verset vagy mesét Veress Zoltán is. A grafikusok közül az akkori alkotók színe-java rajzolt a lapba: Deák Ferenc, Cseh Gusztáv. Soó Zöld Margit. Utóbbi belső munkatárs volt, és a kezdetektől, a Napsugár alakulásától napjainkig munkatársunk. (A Napsugár első száma 1957 januárjában jelent meg Asztalos István író, alapító főszerkesztő irányításával – szerk. megj.) Unipan Helga grafikus szintén a mai napig rajzol nekünk. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kapcsolódtak be a fiatal szerzők – akik akkoriban még egészen fiataloknak számítottak. Például Markó Béla, Kovács András Ferenc is a mi oldalainkon indult gyermekversköltészetével. Amire szerfölött büszkék vagyunk, hogy minden író-, költő- és grafikusnemzedékből megkerestek és megkeresnek a legfiatalabbak. – Ezek szerint egyfajta szerkesztési elve a lapnak, hogy teret ad az induló ígéretes írók, költők, grafikusok alkotásainak? – Igen. Ugyanakkor fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy a gyermekirodalmi lapnak főként manapság igencsak akad konkurenciája Erdélyben. Nagy számban jelennek meg ugyanis itthon és Magyarországon is az inkább magazinjellegű, gyerekeket célzó kiadványok. Ezek mutatósak, piacosak, felkeltik a gyerekek érdeklődését, de velük ellentétben a mi legfontosabb érvünk és értékünk az, hogy rangos irodalmat és képanyagot jelentetünk meg. Nemcsak tetszetős a lap ily módon, hanem esztétikai mércével mérve is értékes szövegeknek és rajzoknak ad helyet. És ezt nem mondhatja el magáról egyetlen más, itthon kapható gyermeklap sem. Az is beszédes lehet, hogy a nálunk közlő szerzők érdekes módon egyetlen konkurens lap szerkesztőségéhez sem kopogtatnak be, hogy közöljék a munkáikat, egyedül a Napsugárt és a Szivárványt keresik meg. Olyan sokan, hogy nem is jut minden hónapban rajzolnivaló mindenik nagyszerű grafikusunknak, és nem is tudjuk mindenik szerző művét megjelentetni. Így megengedhetjük magunknak azt a szerkesztői luxust, hogy válogassunk még a legjobb művek között is. A válogatás ugyanakkor nem gyengébb vagy jobb művek közt történik, hanem téma szerint. – A Szivárvány is országos terjesztésű lap, akárcsak a Napsugár, és állandó, élő kapcsolatot tart fenn olvasóközönségével… – Igen, a moldvai, magyarok lakta megyékbe is eljut, s a határon túlra is, de Bukarestbe is. Akik megismerik a lapot, azok hűségesek maradnak hozzá. Például amerikai magyar édesanya fedezte fel boldogan a világhálón a Napsugárt és a Szivárványt, és azt szerette volna, hogy gyermekei kezükbe vehessék a lapot. Óriási lelkesedéssel és elismeréssel írta, hogy megkapták az első csomagot, és ez valóságos kincs számukra. Az interaktivitást is fontosnak tartjuk: a gyerekek állandóan visszajeleznek, és rendezvényeink révén is megszólítjuk az olvasókat, de természetesen szót kapnak azok a pedagógusok, akik a mi lapjainkra irányítják a gyerekek figyelmét. Mondhatni belső munkatársaink a tanítók és óvónők – több százukat személyesen is ismerjük annak köszönhetően, hogy meghívjuk őket nyaranta tanácskozásra és gyermektáborba. A gyermekcsoportokat a táborokba elkísérik a tanítók, akikkel baráti viszonyt tartunk fenn, és akik nélkül a lapok nem jutnának el a gyerekekhez. Kell ugyanis valaki, aki felhívja a szülők és gyerekek figyelmét az értékeinkre – a hídszerepet pedig a pedagógusok töltik be. – Ennek a hídszerepnek köszönhető, hogy a pedagógusok a Napsugár és a Szivárvány segítségével a kortárs gyerekirodalomra hívják fel a diákok figyelmét…A fiatalabb kortárs írók, költők közül kik munkatársai a két lapnak? – Állandóan jelentkezik verseivel László Noémi, Balázs Imre József, Nagyálmos Ildikó, Bertóti Johanna, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi fedeztük fel a gyermekirodalom számára Máté Angit. Ő közben Magyarországra telepedett át, úgyhogy mostanában kevesebb mesét küld, de azért nem mondtunk le róla. És mi fedeztük fel Szőcs Margitot, aki a Napsugárban közölte első gyermekverseit és meséit – biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára megismeri a szélesebb olvasóközönség is. Tehát ugyanaz a kincskereső munka zajlik a Napsugárban és a Szivárványban, ami több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött. Az akkori fiatalokból a legnevesebb tollforgatók lettek, s a majdani nagyok pedig most is a mi lapjainkon közlik írásaikat. – Ez a képi világ, az illusztráció tekintetében szintén megmutatkozik? – Igen, most már a legnagyobb neveket sorolhatjuk fel. Az idősebb nemzedékről volt már szó, de hadd említsem meg Keszeg Ágnes, Kürti Andrea, Bak Sára, Szilágyi Tosa Katalin nevét – a fiatal művészek állandóan rajzolnak a lapokban. – Miként ünneplik a Szivárvány jubileumát? – Az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett kolozsvári adventi sokadalom keretében tartottuk az ünneplés nyitányát: író-olvasó, felolvasó, dedikálós találkozót rendeztünk szerzőkkel, gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Szeretnénk még hasonló, szélesebb körű találkozót szervezni Kolozsváron és Erdély több városában – mivel ehhez a korosztályhoz a játék illik leginkább – játékosan. Kiss Judit Krónika (Kolozsvár) 2015. január 25.– 2. számErdélyről, de kinek, minek s hogyan? Megkésett reflexiók György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetéhez Több mint egy évig szemeztem György Péter kötetével a könyvespolcomon, de a sürgető, önként vállalt és rendre kapott, kényszerű feladataim sokáig megakadályozták, hogy el is olvassam (néha azért bele-belelapoztam). Pedig a több évtizedes érdeklődésem és az aktuális élethelyzeteim következtében, már a megjelenéséről értesülve, úgy éreztem, hogy mostanában kevés érdekesebb, izgalmasabb témájú, illetve tartalmú könyv lehet számomra a Képzelt Erdélynél. Erről részben meg is bizonyosodtam, amikor aztán végre sikerült egészében, elejétől végig elolvasnom, különböző okok miatt (alább talán majd kiderülnek) mégsem gondoltam, hogy írnom kellene róla. A kolozsvári Helikon szerkesztője kitartó, szelíd erőszakának azért engedek végül mégis, mert tagadhatatlanul érintve érzem magam azóta is. Meg sem kísérlek azonban módszeres, alapos és szakszerű kritikát írni a könyvről (jóllehet még egyszer elolvastam), véleményemet megpróbálom a kezemre egyre inkább álló, esszéisztikus formában előadni. Ezúttal talán azért is, mert a mű maga is leginkább erre kínál lehetőséget. György Péter könyve egymáshoz hol lazábban, hol szervesebben kapcsolódó 16 esszé sorozata, közel 450 oldalon keresztül. A szerző, megfogalmazott szándéka szerint, ebben a könyvében egy hosszú évek óta zajló, a közelmúltban felgyorsult folyamatot követ nyomon: „a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását.” (20.) Melynek következtében „kialakult az a százezrek, majd milliók számára érvényes, értelmezhető és elfogadott kulturális tér, mentális térkép, tehát a Trianon kulturális-szimbolikus restitúcióját ígérő, a Székelyfölddel határos virtuális Nagy-Magyarország.” (20.) A kötet előszava és négy záró esszéje járja körül konkrétabban ezt a folyamatot, illetve annak elmúlt évtizedekbeli felgyorsulását, és teremti meg azt az ideologikus-politikus értelmezési, fogalmi hálót, amelyben a Trianon-mítosz használattörténetében a 2010-es Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény és a 2012-ben elfogadott Alaptörvény olyan fordulópontként csúcsosodik ki, amely egyrészt az 1989 utáni „radikális nemzeti politika” következménye, másrészt további „metamorfózisok” kiváltója. S amelyek eredményeként „az igazi Erdély” (393.) helyén egy „képzelt Erdély” teremtődött, „Erdély, de különösen a Székelyföld, új politikai kontextusba került, jelentésváltozások során ment át” (383.), „autentikus hazává” (387.) neveztetett ki, „a nyomasztó kortárs Magyarország ellenében a szenvedéstől megtisztult megváltás földjévé, a magyar jövő laboratóriumává” (388.) vált stb. A szerző, természetesen, kritikusan és elutasítóan kezeli ezt a folyamatot és jelenséget, mert igen veszélyesnek látja, mivel „teljes kulturális és történeti amnéziával jár együtt” (34.), s „ha a mitikus vízió győz a történelem felett, az kérlelhetetlenül átrajzolja Magyarország önképét is” – olvashatjuk a kötet hátsó borítóján. Ezért is, nyilván, a teljes amnéziát elkerülendő, próbálja a keretesszék közötti írásokban Trianon előzményeit, a Kommün időszakát, a Trianonra való húszas-harmincas évekbeli magyarországi válaszreakciók egy részét (a főként a Vérző Magyarország kötet, Kosztolányi- és Karinthy-művek elemzésével) és az 1945 utáni magyarországi, de főként erdélyi Erdély-kép egy részét, az erdélyiséghez, illetve a kisebbségi problematikához viszonyuló írói magatartások egy részét (Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos sorsát) bemutatni. György Péter a kortárs magyar közélet egyik legvirtuózabb gondolkodója és írója, véleményformálója, aki számos jeles művet tett már le az asztalra az elmúlt években. Könyve közírói teljesítményként ezúttal is figyelemre méltó – de vitatható értékű. Imponáló a szerző széles körű, szerteágazó kortörténeti, kultusztörténeti, emlékmű-történeti, kultúraantropológiai, építészeti, politológiai, irodalomtörténeti, kortárs irodalmi stb. ismeretanyaga, a mindezekből táplálkozó, fent vázolt, nagy ívű gondolati konstrukciója, számtalan továbbgondolásra ösztönző felismerése, igazsága, miként az olvasmányos előadásmódja, többnyire közérthető, nyelvi megfogalmazásaiban időnként kifejezetten brillírozó, szórakoztató stílusa is. Például amikor a trianoni területvesztések utáni Pilis földrajzi, illetve mentális térképének radikális átváltozását, illetve Dobogókőnek a kortárs politikai okkultizmusban játszott szerepét (mint aminek a „mítosza egyes pontokon azonos az autentikus magyarság érintetlen területeként megjelenített Székelyföld átírásának, újraértelmezésének aktuális programjával” – 52.) mutatja be: „Megváltásra, bizonyosságra váró mélységesen tudatlan és izgatott hibbantak, eszelős csalódottak hajolnak a térkép fölé, hogy azon észrevegyék, meglássák, majd bejárják s megjelöljék a megrendíthetetlen ősi és igaz tudás félreismerhetetlen jeleit” (48.), vagy amikor a 90-es évek közepén indult erdélyi írónemzedék bizonyos törekvéseit jellemzi: „Ami engem illet, én egyszerűen túlkoros, rosszkedvű kamaszgyerekek bizonykodásának látom az Előretolt Helyőrség erekciókultuszát, s különösen infantilisnek a szinte kizárólagosan tematizált fellációmániát, illetve provinciálisnak a nők kielégülése iránti vak közönyét. Ha szerep, ha őszinte beszéd, de mindez végtelenül nevetséges” (413.). Ugyanakkor ez az egész gondolati konstrukció, ez az egész riasztó építmény igen ingatag, mert számos eleme könnyen kihúzható és számos megfogalmazása nemcsak vitatható, megkérdőjelezhető, de egymással is ellentmondásokba kerülő, többek között a nyilvánvaló túlzások miatt (csak a már idézettek: „uralkodóvá válását”, „százezrek, majd milliók számára érvényes”, „teljes amnéziával jár együtt”). György Péter létező, de talán mégsem teljes körű és mindenre, mindenkire kiterjedő jelenségeket fokozatosan, talán önmaga számára sem észrevehetően, szétterít, túldimenzionál (nyilván a konstrukciója megépítése érdekében), már-már mitizál (a mítoszrombolás szellemében). Könyve kezdetén például még a radikális jobboldali ideológia törekvéseiről beszél, de mindjárt az előszóból kiderül, az utolsó fejezetek pedig szinte másról sem szólnak, hogy a „képzelt Erdély” jelenség együttese végeredményben az éppen regnáló kormányzati politika eredménye (miközben korábbi szövegeiben számtalan, évtizedekkel korábbi példákat, adalékokat említett, amelyekből az legalább annyira építkezhetett). Előbb azt írja, hogy a 2010-es Nemzeti Összetartozásról szóló „törvény létrehozóinak szándéka szerint, a mai magyar társadalom egységes és historikus nemzeti traumaközösségként létezik” (355.), de a kötet végére érve már e traumaközösség részének tekinti magát (is), sőt a mai magyarokat általában. Értem én, hogy a kétharmados többséggel hatalomra került kormányzat nemzetpolitikájának és emlékezetpolitikájának kritikusaként fogalmazza mindezt, de mi a bizonyíték arra, hogy a törvény létrehozóinak valóban ez volt a szándéka, vagy arra, hogy mi, magyarok, mindannyian annak a virtuális traumaközösségnek a tagjai lennénk, amelynek a lezárásáért hadakozik? György Péter gyakran tetszetős állításai (amelyekből a konstrukciója is épül) gyakran tűnnek légből kapottaknak, mert hiányzik mögülük az argumentáció. Csak két beszédes példa: az említett törvény (az államhatárok feletti összetartozásról szóló) szövegének idézése után kijelenti (de semmivel nem támasztja alá, miért is gondolja úgy), hogy „a törvény a (létrehozandó) nemzeti közösség alapjaként az 1920-as határváltozások előtti, idealizált állapotból indul ki. A fenti mondat nem kíván tudomást venni sem a dualizmus valóságáról, sem a majd száz év alatt történtekről.” (338.) Szintén az említett törvény és az Alaptörvény előzményei kapcsán fogalmazza meg: „Az 1989. október 23-a óta érvényes felelősségvállalás a vélt kulturális nemzet – amúgy üres – egységét jelenítette meg…” (350.) Nehéz az ilyen alapokon nyugvó konstrukcióval olyan olvasóknak mit kezdeni, akik számára a kulturális nemzet nem vélt, hanem létező valóság, s akik számára az egysége nem üres, mert éppen a nyelv és a történelmi, irodalmi, kulturális tradíciók olyan minimális közössége telíti, amely a nemzet minden tagja számára ismert, elfogadott és érvényes létező. De nem is igazán világos, hogy kinek írta könyvét a szerző és az ideológiai-politikai kritikán túl mi célból. Nem szívesen tételezem fel róla, hogy a nemzeti összetartozás felemelő élményét nem ismeri, nem élte át az elmúlt évtizedekben, de az esszék azt a látszatot keltik, mintha a nemzeti összetartozás valóságos élményének rendszerváltozás körüli, utáni felerősödésével, egyéni és közösségi, spontán és szervezett szép példáival, józan nemzeti öntudattal és reális Erdély-képpel nem is találkozott volna, csak a könyvében emlegetett otrombaságokkal. A jobboldali, nemzeti radikalizmus ideológiájának és főként retorikájának térnyerése az elmúlt években valóban megtörtént, de korántsem vált uralkodóvá sem a magyar politikában, sem a magyar társadalomban. S bár sajnálatosan létező körülmény, hogy a szélsőjobb irányából esetenként van átjárás a jobbközép kormányzat egyes személyiségei, egyes lépései felé, de a kettőnek az összemosása mégiscsak inkorrekt eljárás egy felelős gondolkodó részéről. Az is igaz, hogy a nemzeti vajákosok, a Trianon-bohócok (és kereskedők), az Erdély-mitomániákusok és társaik létező alakjai a magyarországi világnak, sőt, a hasonmásaik Erdélyben is fel-felbukkannak már, György Péter gyilkos iróniája velük szemben teljességgel indokolt, de azt a látszatot kelteni, mintha rajtuk kívül normálisan már senki nem tudna viszonyulni ezekhez a kérdésekhez, mégiscsak drabális túlzás. A szerző maga is tisztában van azzal, hogy egy általa tételezett, az államszocializmus korában és az elmúlt évtizedekben, években kiteljesedett „teljes kulturális és történeti amnézia” rekonstrukciója számos embert követelő munka („nagyobb léptékű kultúrtörténeti leírás” – 34.) kellene, hogy legyen – a saját könyvét csupán egyetlen szerény lépésnek tekinti a határon. Ráadásul, vélhetően, számos tudomány, illetve művészeti ág területéről kellene érkezniük ezeknek a munkásoknak, épp ezért őrajta kár lenne számon kérni, hogy mi mindennel nem foglalkozik a néprajztól a képzőművészeteken át a színházig például, főként, hogy így is annyi más területről származó információt próbál szintetizálni. Azt viszont már számon lehet kérni, hogy ezt igen szelektíven teszi, az igen gazdag szaktudományos (történeti, szociológiai, irodalmi) kutatási eredményekből, felismerésekből, illetve szépirodalmi törekvésekből számára csak azok szolgálnak hivatkozási pontokként, amelyeket fel tud használni a maga gondolati konstrukciójának építéséhez, az általa tételezett Trianon-trauma és képzelt Erdély-kép („populáris Erdély-téboly” – 304.) megrajzolásához, s az ezekkel kapcsolatos ideológiai, politikai üzenetének megfogalmazásához – miközben vállaltan Trianonnak és Erdélynek jórészt a szövegekben való megképződését vizsgálja. Így lesz aztán problematikus, minimum hiányos, ha nem féloldalas például nemcsak a Trianon-elemzés, de a hozzá való irodalmi viszony elemzése is (az erdélyiek viszonyulásáról például sajátos módon egy szót sem ejt), nem is beszélve a második világháború utáni erdélyi irodalomról, annak a kisebbségi problematikához különbözőképpen viszonyuló szereplőiről mutatott sokszorosan hiányos, pontatlan, torz képéről. A következetlenségeknek, az esetlegességeknek, a szerzői szubjektivizmusnak és önkénynek erre a szintjére már az sem magyarázat, hogy nem szaktudományos munkát, hanem esszésorozatot olvasunk. A pontatlanságok, elírások, nyilvánvaló csúsztatások, sőt hamis állítások sem menthetők azzal, hogy kicsire nem adott a szerző, a pontosságnál fontosabb volt számára a gondolati frissesség, a kifejezésmód intenzitása, a mondanivalója lényegének átadása. A kötet viszonylag gazdag recepciójában számos „hiba” korrigálása megtörtént már, de a Képzelt Erdély utóéletét leginkább Pomogáts Béla szintén egyszemélyes és szintén nagyigényű vállalásának, a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom történeti szintézisének (Magyar irodalom Erdélyben I-VI.) fogadtatásához tudnám leginkább hasonlítani: a maga szakterületének ahány tudósa, szakembere nyilvánít róla, egyébként a vállalkozás grandiózusságát és jelentőségét elismerő véleményt, annyi újabb probléma- és konkrét hibajegyzék (miközben többnyire a György Péter személyével és munkásságával szimpatizáló szerzők szólaltak meg eddig), amelyek között ráadásul alig van átfedés, s amelyek arról tanúskodnak, hogy a kötet igen-igen alapos kritikával, korrekcióval kezelhető csak. Nem csupán egy retorikus túlzás lehetett az Bárdi Nándor történész részéről, amikor egy nyilvános vitában úgy foglalt állást: „Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel.” Én is úgy gondolom, hogy nem egy kritikában, de egy egész korrekciós- és vitakönyvben lehetne csak igazán elmondani azt. De mi értelme lenne? Ha mégis elkészülne, abban a könyvben az afféle (másoknál még nem olvasott) apróságoknak is helyet kellene kapniuk, mint például, hogy a „helikoni triásznak” nem Remenyik Zsigmond (32.), hanem Reményik Sándor volt a tagja, vagy hogy Deák Tamás Sükösd Mihály által plagizált művének nem Honfoglalás (218.), hanem A hadgyakorlat volt a címe, s hogy Szilágyi Domokos öngyilkossága helyszínének neve nem Kányafa (327.), hanem Kányafő, miként az olyan összetettebb kérdéseknek is, amelyek közül csak néhányat tudok itt már felvillantani. Az erdélyi Deák Tamás és a vajdasági Gion Nándor története például sokféle interpretációra alkalmas lehet, de arra legkevésbé, amire György Péter próbálja felhasználni, annak szemléltetésére, hogy a Kádár-korszakban a budapesti politikai és kulturális elitnek szüksége volt a szülőföldjén kitartó, „ama bizonyos megtartó autentikus létet megjelenítő” (218.) kisebbségi magyar írókra. Gion Nándort ráadásul a Véres Patkányirtás idomított görénnyel című, 1971-es naplója miatt nem tiltották ki hosszabb időre Magyarországról (esetleg egy évre), és nem igaz, hogy a mű „igencsak szomorúan befolyásolta egész élettörténetét, irodalmi karrierjét.” (221.) Ugyanakkor Gion maga is gyönge, felületes, ostobaságokat tartalmazó munkájának tartotta később, ezért is nem jelentette meg életében. (Állítom mindezt Gion Nándor műveinek egyik monográfusaként.) Ha jól értem, György Péter azért emeli ki Szabédi László, Bretter György és Szilágyi Domokos sorsát, mert példamutatónak tartja munkásságukat az 1989 előtti kisebbségi lét kulturális önreflexiója, transzszilvanizmus-kritikája szempontjából. Ez sem olyan egyszerű képlet azonban, miként azt a szerző interpretálja, de semmiképpen nem következik belőle az írói teljesítményük, jelentőségük mérhetetlen megemelése. Az például, hogy Szabédi „poétikája máig érvényes versbeszéd” lenne, s „lírája igazi kihívást jelenthet például Szabó Lőrinc híveinek” (246.), vagy hogy Szilágyi Domokos „vitathatatlanul kulturális hérosz volt.” (305.) Hát, nem, sajnos vagy nem sajnos, egyik állítás sem helytálló. S főként nem kellene, hogy következzen a fentiekből más írók teljesítményének, például a Sütő Andrásénak a teljes anulálása. Az még érthető, hogy az 1970 előtti írói és politikusi szerepvállalásáról nincs egy jó szava sem György Péternek, de hogy a későbbiekről sincs, az már kevésbé. Még kevésbé az, hogy az életműben fordulatot jelentő vallomásos, szociografikus esszéregényről egy szinte minden elemében hamis mozzanatokat tartalmazó, s végeredményben a mű valóságos ismeretének hiányáról árulkodó megállapítást tesz: „Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című, 1970-ben megjelent naplójegyzeteinek példátlan sikertörténete nyilvánvalóan előre láthatatlan volt, hiszen az eddigi életművet ismerők, követők számára nem tért el radikálisan a korábbi művektől. Abszurd vagy sem, a tradicionális falu szocialista átalakításának szükségszerűségét egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó Sütő dokumentum-naplója a magyarországi olvasótábor számára a »balladás Erdélyt« idézte fel, s a honi kritika és olvasóközönség egyetlen pillanatra sem olvasta ki a szövegből a változás szükségességét, ellenben az adott pillanatban boldogan olvasta bele a székely falu mítoszát.” Valóban „nem tért el radikálisan”?; „valóban „egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó”?; valóban csupán „dokumentum-napló”?; valóban a „»balladás Erdélyt« idézte” volna fel?; a honi olvasó valóban „egyetlen pillanatra sem olvasta ki a változás szükségességét”?; valóban a „székely falu mítoszát” olvasta bele a mezőségi szórvány sorsába? Ha jól értem György Péter szavait, gondolatmenetét, akkor Bretter György szerepét azért is emeli ki a korból (s talán az Éneklő Borz elnevezésű irodalmi csoportosulást is később), mert szövegei(k) azzal szembesítenek, hogy a kisebbségi sors diktálta etikai kényszerhelyzet, a szolidaritás kényszere lehetetlenné teszi az individualitás megélését és az esztétikai szabadságot. S mintha egész kötetével szeretne a szerző valami efféle tanulságot közvetíteni. Ez azonban Bretter munkásságának is csak egyfajta, jellegzetesen túlzó, szélsőséges olvasata, abból akár a kettő összeegyeztethetőségének példája is kiolvasható, mint ahogy olyan kortárs alkotók művészetéből is, mint a Kányádi Sándoré, Székely Jánosé, Szilágyi Istváné, Markó Béláé, Kovács András Ferencé, hogy csak az ismertebbek közül említsek néhányat. ELEK TIBOR György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély, Magvető Kiadó, Budapest, 2013. Helikon (Kolozsvár) 2015. január 27.Érdemes volt hazatérniSzámvetés Soós Zoltánnal, a Maros Megyei Múzeum igazgatójával Pro Cultura Hungarica díjjal ismerték el Soós Zoltánnak, a Maros Megyei Múzeum igazgatójának tevékenységét, aki a térség szellemi és épített örökségének ápolásáért végzett munkájával érdemelte ki a magyar állam elismerését, amelyet a csíkszeredai főkonzulátuson a magyar kultúra napja tiszteletére szervezett ünnepségen adtak át a marosvásárhelyi történésznek, archeológusnak. Amint érdeklődésünkre bevallotta a középkor szerelmese, ez a téma áll az általa vezetett kutatások középpontjában, s ebből készült doktori dolgozata is (Középkori kolduló rendek Erdélyben). Terveiről, elképzeléseiről szólva kiderült, hogy a múzeum munkájának irányítása és gazdag szakmai, közéleti tevékenysége mellett (a városi képviselőtestületnek, s különböző helyi és országos bizottságoknak a tagja) a magánéletében is jelentőset alkotott, két fiú és két lány után a Soós család az ötödik gyermekét várja. Így hát minden szempontból megilleti az elismerés. A középkor vonzásában Kérdésemre, hogy milyen hatások nyomán kötelezte el magát a történelem, a régészet mellett, gyermekkori vonzalmát említette a középkor, a várak, a gótika iránt. A művészetek és a történelem iránti érdeklődést táplálták tanárai is a Művészeti Líceumban, ahol a gimnáziumi osztályokat végezte, majd a Bolyai Farkas középiskolában, ahol 1992-ben érettségizett. – A rendszerváltás előtt nem volt túlságosan vonzó a történelem szak a tiltások, megszorítások miatt. Ezek hatása 1992-ben érződött-e még? – Én már egy szerencsés időszakot élhettem át. Bár a romániai múzeumokban még dúlt a szocializmus, egyetemi szinten más szelek fújtak. Akkor jött létre a magyar szak Kolozsváron, ahol volt néhány meghatározó személyiségű tanárunk, Tonk Sándor történész és Kovács András művészettörténész-professzor például. Az egyetem elvégzése után Budapesten folytattam tanulmányaimat. A Közép-európai Egyetem középkortudományok szakára iratkoztam mesterizni és doktorálni. Ekkor sikerült véglegesíteni a kutatási irányt, amelyen elindultam, s ugyanakkor ráébredtem arra, hogy aki Erdéllyel akar foglalkozni, az nem élhet Magyarországon, ezért hazaköltöztem. Erdély nagyon elhanyagolt területnek számított a középkor, a magyar királyság történetének kutatása szempontjából, sőt korábban jobbára tiltott terület volt. Nyilván nem az volt a célom, hogy a meglévő ideológiákkal szembeszálljak. Ettől függetlenül folyamatosan kritizálom ezeket a tendenciákat, de ahogy román kollégáimnak elmondtam, ezzel ők kell hogy leszámoljanak. Egy román olvasó számára én sajnos nem vagyok hiteles annak kimondására, hogy a kontinuitás vagy más ideológia hibás, amit szakmai körökben tudnak, elismernek, megbeszéljük, de nyilvános kimondása a román történészek feladata. Ahogy a magyar történetírás is lebontotta a romantikus képzeteket, s mai napig folyamatosan bomlanak a különféle elméletek. Legfrissebben a finnugor elmélet lassú, de biztos megszűnésének vagyunk tanúi. – Milyen eseménytől számítjuk Erdélyben a középkort? – Gyakorlatilag a keresztény királyság kialakulásától, amely alatt elkezdődik egy nyugati típusú államhatalom kiépítése: várak, adminisztráció, területszervezés. Ezeknek az erdélyi vonatkozásai elég homályosan ismertek. Bár sokat írtak róla, a képet finomítani, árnyalni fogjuk mind az egyházszervezet, mint a középkori gazdaság, fejlődés, kultúra szempontjából. Kisebb-nagyobb magyarországi ásatásokon való inaskodásom után, 1999-ben kezdtük el a marosvásárhelyi Vártemplom körüli feltárásokat, s amit találtunk, a várakozásainkat messze felülmúlta. A katonaság jelenléte miatt az ipari forradalom után a város nem tudott rátelepülni erre a részre, ezért a középkori és kora újkori leletek nagyon jól konzerválódtak, mivel a lelőhely nem sérült. Az ásatások során rengeteg új információ tárult elénk a kolduló rendek középkori erdélyi tevékenységéről és a város fejlődéséről. Erről készül több dolgozat és egy monográfia is, ami a kutatást lezárja. Érdekes, izgalmas világ – Milyen leleteket találtak? – Érdekes, izgalmas volt, ahogy elénk tárul a középkori magyar királyság világa, amiről nem sokat tudtunk, s a kolostorok szerepe gyakorlatilag teljesen más megvilágításba kerül. Nemcsak zarándoklatok célpontjai s az imádkozás helyei voltak, hanem a globalizáció első helyszínei is. Egy olyan középkori világban, ahol az átlagember élete során a 30 kilométert ritkán lépte túl egy vásár erejéig, a kolostorok lakói utaztak, jártak, tanultak, Spanyolországba, Olaszországba, Németországba zarándokoltak, ahonnan tárgyakat hoztak magukkal. Erdélyben magyar és német nyelvű kolostorok működtek, s köztük is volt egy csere azzal a céllal, hogy megismerjék egymást. A kolduló rendek időnként ipart telepítettek, technológiákat honosítottak meg, sokkal nagyobb volt a jelentőségük, mint ahogy gondolná az ember. – Mettől meddig terjedt az eredeti várbeli kolostor? – Maga a Vártemplom 1400-tól a kolostor temploma volt, a legkorábbi valószínűleg a mostani alatt lehetett, de még nem sikerült azonosítani. A mai hatalmas templom a Zsigmond-korban épült, a magyar királyság nagy gazdasági fellendülése idején. Egy hatalmas európai dinasztia sarjaként Zsigmond erős stabilizációt teremtett. Az a gazdasági prosperitás, ami egész Európában az ő személye által valósult meg, páratlan a magyar történelem folyamán. Ebben az időszakban rengeteg királyi beruházás indult, s a vásárhelyi kolostor is ennek a hatására épült. Zsigmondon keresztül Magyarországra, Erdélybe olyan gazdasági szakemberek, tudósok kerültek, akik teljesen megváltoztatták az addigi mentalitást. Olyan tábornokai, katonái voltak, akik egészen új adminisztrációt építettek ki. Izgalmas megnézni, hogy ennek a folyamatnak milyenek a helyi vonatkozásai. Az épületek négyszög alakban vették körül a templomot, ezekben volt a könyvmásoló műhely, könyvtár, ebédlő, konyha, illetve a szerzetesek cellái. Kulturális jelentősége mellett – hiszen a korabeli időben itt tudtak írni, olvasni – a számolásban is fontos szerepe volt, hiszen sok adásvételi szerződést kellett megkössenek. Sok olyan tárgyat találtunk, ami azt bizonyítja, hogy a kolostor is szerves része volt a kereskedelemnek, műhelyek is működtek, s változatos gazdasági tevékenység zajlott. Temető a Vártemplom alatt – A Vásárhelyi Forgatag idején szervezett városnéző sétán láttuk, hogy sok csontváz került elő az ásatások során. – A kolostorok jelentős jövedelemforrása volt a temetés, elsősorban a szerzeteseket temették oda, s ha a gazdag városlakók a köztemető helyett szerettek volna a kolostorok földjébe temetkezni, adomány fejében megtehették. A kolostorok, a templomok környéke a középkorban szent földnek számított. Sajnos, nem tudjuk pontosan a temető kiterjedését, most kezdjük sejteni a körvonalait, de váratlan helyekről is kerül elő csontváz. Másrészt a déli oldal a 17. századi erődítések és a katonai beruházások miatt nagyon bolygatott, ezért az embercsontok jóval nagyobb szórásban fordulnak elő a feltételezett temetőn kívül is. Mi ezeket összegyűjtjük, s ami tudományos szempontból nem jelentős, egy helyre temetjük, a többit pedig tudományos kutatás céljából a múzeum raktárában tartjuk, s amikor lejárnak a kutatások, visszatemetődnek. Azt tudjuk, hogy zömmel városlakók voltak, akik a kolostor mellett vannak eltemetve. A kolostor 1556-os feloszlatása után nagyon lecsökkent a temetkezések száma, az 1600-as években megnyílik a református temető, de a gazdag polgárok továbbra is a kolostor köré temetkeztek. A templom belsejében valószínűleg több ezer sír van elhelyezve, középkoriak és újkoriak is. Ha a templombelső felújítására sor kerül, akkor érdemes ezeket eltávolítani. Valószínűleg a gyülekezetnek sem jó érzés, hogy több ezer halott van alattuk, még ha nem is tudják, hogy a templombelső valójában egy nagy temető. – Folytatódnak-e még az ásatások? – Nagyjából lezártuk, s most arra várunk, hogy bizonyos licitek lejárjanak, s ha a közbeszerzés után odaítélik a munkát, akkor a cégek fejezzék be. Részben betömik, részben felfalazzák, konzerválják. A látogatóknak mindenképpen ki kell alakítani egy biztos útvonalat, s azt feliratozni kell. Számos újdonság, érdekesség lesz a vár területén. Izgalmas történetek fognak feltárulni a látogatók előtt, hiszen nemcsak a kolostor, sok épület, lakóház került elő a 17. századi városból, amelynek két főutcája mentén több tucat lakóház állt. Ezeket az épületeket az osztrák katonaság bontotta le, miután betelepedett a várba. A főépületben a régi városháza sok részlete maradt fenn, a jelentősebb épületeket szeretnénk szabadtéri kiállításon bemutatni. A várbeli város polgárházait az 1600-as évek elején kezdték el építeni, de nem tudott annyira kiteljesedni, mert 100 év után elkezdik kiszorítani a lakókat. Az 1800-as évek kezdetén néhány lakóház még állt, amelyeket valószínűleg már a katonaság használt. Ha ez a terület megmaradt volna városi használatban, valószínűleg nagyon zsúfolt lenne, és a várból is alig látszana valami, mert elbontották volna a falakat, mint például Kolozsváron tették, hogy ne zavarja az urbanizációs fejlődést. Sétányok, pázsit, virágok – szépül a vár udvara – Szépen alakul a vár udvara, már sejteni lehet, hogy milyen is lesz az összkép, ha befejeződnek a munkálatok. – Kezdünk egy folyamat végére érni, amelynek során rendkívül sok szervezési nehézség, hiba adódott. A kivitelezők hozzáállásával sem voltunk mindig elégedettek, de a megrendelő, a városháza nem adott hatalmat a kezünkbe, hogy a munkálatoknál hatékonyabban tudjunk közbeszólni, amivel sok vita elkerülhető lett volna. Ha a folyamat lezárul, s az összkép kellemessé válik, akkor elhal a kritika, s visszatérünk a normális kerékvágásba. Remélem, hogy egy év múlva a felfordulás távoli emlék lesz, s mindenki élvezheti a felújított várudvart. – A templom felújítására nem sikerült támogatót találni? – Mivel kimaradt az eredeti pályázatból, az egyház próbál pályázni, amihez segítséget nyújt a múzeum. Az okokat, hogy miért hagyták ki, nem tudom, de az a fontos, hogy az EU-s pályázatok lehetőséget nyújtanak a felújításra, ezért jó eséllyel lehet nyerni. – Bevallom, nagyon felbosszantott, amikor a kerítést lebontották, a fenyőfákat kivágták, de most olyan szép kilátás nyílik a templomra, amit korábban nem tudtam volna elképzelni. – A templom udvarán egyméteres szeméttöltés volt, amit a 60-as évek építőtelepéről nem hordtak el, ebben egy idő után előbb-utóbb kiszáradtak volna a fenyők. Most a parkosítás nyomán, remélem, szép lesz az összkép. Korábban vészmentő akció volt körülvenni a templomot, de sajnos magát az épületet is károsította, mert nedvesen tartotta a falakat. Egy sor szempont miatt indokolt volt az eltávolításuk. Ezt az egyházvezetőség megértette, és támogatta, másképpen nem tudtuk volna véghezvinni. A régi angolpark fáit, az óriáskőriseket mentettük meg a várban, a sok apró fát, amit a katonaság ültetett védelmi okokból, eltávolították, így a füves felületek is fényt kapnak. – Láthatóan beépül minden bástya; mennyit tud ebből a múzeum majd kiállítási felületnek használni, hiszen szerte a világon a vártörténeti múzeum minden jelentős várban megtalálható. – Jelenleg nem könnyű a polgármesterrel a kommunikáció. A terv előirányoz bizonyos használati lehetőségeket, de konkrétan a tulajdonos, a városháza kell ezeket tisztázza. A pályázatban szerepel a régi istállóból kialakított házasságkötő terem, két vendéglátóipari egység, a fotóklub visszakapja a termeit, s további műtermek, kiállítóhelyek lesznek. A bástyákban kellene a múzeum és a város közösen kiállítást rendezzen, amiről nem hajlandó tárgyalni a polgármester. – Mi lesz a főépület rendeltetése? Miért festették sárga színűre? – Ahol lehet, a korabeli színeket adjuk vissza, s mivel megtaláltuk a 19. századi festést, az alapján döntöttünk a monarchia korára jellemző színről. Vidám szín télen-nyáron. Lehet, hogy egy kicsit erősebbre sikerült, de egy-két év alatt sokat fog fakulni. A központi épületet 2001-ben kormányhatározattal átadták a megyei tanácsnak, amely átadta a múzeumnak, a bár a polgármester szeretné, nagyon kevés esélyt látok arra, hogy a város átvegye. Ennek egyébként nem is látom az értelmét, mert több ezer műtárgyat tárolunk, amelyek sorsáról gondoskodni kellene. Úgy gondolom, hogy majd kialakul egyféle együttműködés a vár közös hasznosításáról. A múzeumnak kiváló szakemberei vannak, akik segíteni tudnak érdekes kiállítások közös megszervezésében. A vár bemutatása is komoly munkát igényel, hiszen tájékoztató táblákat kell elhelyezni. Nem látom, hogy a város hogyan tudná szakemberek nélkül működtetni a várat, de ameddig nincs hivatalos megkeresés, addig mindenki végzi a maga dolgát. Bodolai Gyöngyi (Folytatjuk) Népújság (Marosvásárhely) 2015. január 30.Mi állhat a romániai magyarok elítélése mögött?Az utóbbi hónapokban több, a magyarságot és képviselőit is negatívan érintő döntést hoztak a romániai igazságügyi szervek, de hiba lenne ezek mögött egységes magyarellenes fellépést vizionálni. Az elmúlt hónapokban több olyan romániai bírósági ítélet is született, amelyben a magyar közösség prominenseit ítéltek el. A legutóbbi példa, hogy négy év letöltendő börtönbüntetésre ítélte a román legfelsőbb bíróság Nagy Zsoltot, a Tariceanu-kormány volt távközlési miniszterét, az RMDSZ volt politikusát a 2005–2006-os stratégiai privatizációk ügyében. Bizalmas információk Nagyot és társait azzal vádolták, hogy bizalmas információkat adtak ki külföldieknek magánosításra váró állami vállalatokról. A vádhatóság szerint egyebek mellett a krajovai repülőgépgyár, a Petrom olajipari vállalat, a román posta és a Romtelecom telefonszolgáltató esetében történtek törvénytelenségek. Szintén nagy port vert fel, hogy a Ploiesti-i Táblabíróság novemberben jogerősen is felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte annak a restitúciós bizottságnak a három tagját – köztük Markó Attila parlamenti képviselőt –, amelyik visszaszolgáltatta a református egyháznak a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégiumot. A református egyház tulajdona újraállamosításaként értelmezte a döntést. Telekeladás A legújabb ügy Mezei János gyergyószentmiklósi polgármester esete, aki 2013-ban városvezetői minőségében egy olyan 400 négyzetméteres – a Gyilkos-tó partján álló – telek eladásáról kötött adásvételi szerződést egy céggel. Pedig a telek ugyanis a város apportját képezte a Budapest V. kerületével közösen létrehozott Monturist Kft.-ben. A városvezető egyelőre szabadlábon védekezhet. Érthető lépés Joggal merülhet fel a fenti esetek kapcsán a magyarországi közvéleményben, hogy a román állam, ha nem is nyíltan, de jogi eszközökkel támadást indított az erdélyi magyar politikai közösség ellen. Egyébként a romániai magyar közéleten belül is komoly viták vannak arról, hogy az elmúlt hónapok, a közösség számára hátrányos bírósági döntések mögött milyen motívumok húzódhatnak meg. Pászkán Zsolt Romániával foglalkozó elemző szerint minden ügyet külön kell választani, ráadásul az adott ügyeken belül is több szempont merülhet fel. Hiba lenne minden eset mögött etnikai szálat keresni. A romániai belpolitikát jól ismerő szakember szerint azok a magyar közéleti személyek, akiket elítéltek, teljesen érthető módon szeretnék összekapcsolni az etnikai hátterükkel az esetleges ítéleteket. Erős az ügyészség Úgy látja, a Székely Mikó Kollégium ügyének esetében az etnikai szál teljesen egyértelműnek tűnik. A magyarokat elmarasztaló ítélet mögött az a cél is meghúzódhat, hogy más ingatlan-visszaadási perekben is elmarasztaló ítélet szülessen. A romániai korrupcióellenes ügyészség (DNA) nem engedheti meg magának, hogy a vádemelések során nagyot tévedjen, több esetben is presztízsokokból folytat le eljárásokat – vélte Pászkán Zsolt. A DNA erősödő nyomása miatt a bíróságok is egyre több esetben adnak igazat az ügyészség vádjainak, még akkor is, ha azok nincsenek teljes mértékben megalapozva. Fokozott figyelem A DNA próbál megfelelni a nyugati igényeknek, mivel Románia továbbra is szeretne a schengeni övezet része lenni, és az egyik legnagyobb kritika az országgal szemben a jelentős mértékű korrupció. A gyergyószentmiklósi eset alapvetően egy magyar-magyar ügy, a román többség ebből kimarad – mondta Pászkán Zsolt. A háttérben több dolog húzódhat meg, így például az is, hogy az RMDSZ és a rivális magyar párt, az MPP közötti vitáról van szó, de még egy budapesti, V. kerületi szál is fölmerült. Úgy látja, a kisebbségi politizálás vezető alakjainak fokozottan kellene figyelniük a tisztességre, a korrupciógyanúnak még a látszatát is kerülniük kellene. Nem tehetik meg Rostás Szabolcs szerint Nagy Zsolt elítélését követően kiderült, hogy a kilenc éve húzódó ügyhöz az erdélyi magyar nyilvánosság kizárólag érzelmi alapon viszonyult. A Nagyékkal rokonszenvezők részéről természetes az érzelmi megközelítés, a külső szemlélők azonban nem tehetik meg, hogy összeesküvés-elméletek gyártásával egyszer s mindenkorra semmissé nyilvánítsák a romániai igazságszolgáltatás pártatlanságát. Politikai manőverezés Elemzők azzal is összefüggésbe hozták a magyarok elleni ítéletek megszaporodását, hogy az RMDSZ hosszas hezitálás után, de december közepén távozott a szociáldemokrata kormányból. Az alakulat azért döntött így, mert a magyar választók mintegy 80 százaléka a jobboldali Klaus Iohannisra szavazott a romániai elnökválasztás második fordulójában. A szövetség azt hirdette, hogy a választók belátására bízta a döntést, de a kampányban Victor Pontának nyújtott burkolt támogatást. Azok véleménye, akik valamiféle friss magyarellenes kampányt látnak, abból a szempontból semmiképpen sem megalapozott, hogy a fönt említett ügyek nem az elmúlt években kezdődtek. Azonban ha a közeljövőben újabb megosztó ítéletek lesznek magyar politikusokkal vagy üzletemberekkel szemben, az remek muníciót adhat azoknak, akik eleve hibás lépésnek tartották, hogy az RMDSZ nem maradt a kormánykoalíció része. Kovács András Origo.hu 2015. február 2.Jelképhasználati verseny?Van a megyében egy rokonszenves liberálispárt-vezető, aki elítéli a román szélsőségességet, és ki is mer állni elvei mellett, számos ilyen nyilatkozatot lehetne idézni tőle. A megnyerő modorú ember azok közé tartozik, akikkel szót lehet érteni, szemben azokkal, akik saját elfogultságaik rögeszmés ismételgetésén túl egyébre nem képesek, s erősen kincstári meggyőződésük nem ismer semmilyen néven nevezendő visszakozást. Ők körömszakadtáig védik a maguk különben minden polgári úzus szerint elfogadhatatlan és elvetendő álláspontját. Elfogadhatatlan, mert a másik, a nem román alávetését kérik azon a címen, hogy a román nemzetállamban Calafaton és Csíkmadarason ugyanazon jogok járnak mindenkinek – azaz a magyaroknak magyar minőségükben semmi. A szóban forgó önkormányzati képviselő másképp gondolkodik, ő abból indul ki, hogy valamennyien egyformán polgárai vagyunk az államnak, és ezen a jogon mindenikünk szabad, azaz a többségtől elütő nemzetiségű emberek is jogosultak a közösségüket megillető tiszteletre és jogi védelemre. Legutóbb zászlóügyben emelt szót véleménye mellett az illető úr, s nem a székely zászló kitűzhető vagy kiűzendő voltáról esett szó, hanem a több száz méteres óriászászlókról az jutott eszébe, itt tetten érhető a túlzás, méghozzá román és magyar oldalon egyaránt. Azt hiszem, itt árnyalni kellene a kérdést, és nem egybemosni. A székely és magyar negyed kilométeres zászló a nagy menetelés idején jelent meg tájainkon, a román mintha valami egyéb zöngét hordana. Nem vitás számomra: ha csak a nagyságot nézzük, mindeniket egyforma számú négyzetméter illeti meg, de ha már olyan nemzeti jelkép, mely a román identitás kizárólagosságát nyilvánítja ki, ráadásul egy kisebbségi magyar közegben, akkor már másról is szó van. Kérdésem akkor már így hangzik: mit üzen e jelképhasználat ott, ahol a kisebbségi népcsoport egyenjogúsításáért küzd? Nem vezet-e óhatatlanul félreértésre, illetve nem téved-e a fölény fitogtatásában e gesztus? Vagy pontosan ez volt a cél? Ha mi vonulunk fel egy sokakat egybeölelő zászlóval, akkor egy reményt éltetünk. Annak reményét, hogy küzdelmünkhöz egyre többen csatlakoznak, és az célba ér majd, ha eljön az ideje. Olyan egyszerű korrekt álláspontot képviselni e kérdésekben. Mindig a jogaiban sértett, megfogyatkoztatott fél oldalára kell állni ilyenkor, és akkor biztosan igazunk lesz például jelképhasználat ügyében is. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. február 9.Negyedszázad a „jogállamban”Negyedszázados fennállását ünnepelte az erdélyi magyarság nagyobbik érdekvédelmi szervezete, s a szövetségi elnökben volt annyi józanság, hogy ne sajátítsa ki, hanem magának e közösségnek tulajdonítsa a huszonöt év eredményeit. Nekem ilyenkor a mártírsorsra jutott Szabédi László axiómája jut eszembe, aki máig ható érvénnyel így jellemezte helyzetünket, melyből minden létdilemmánk fakad: a román hatalom mindig csak annyit fog megadni nekünk, amennyit meg nem adnia lehetetlen. A nyíltan kisebbségellenes rezsimek idején, a két világháború között és utóbb a hetvenes–nyolcvanas években ez egyaránt érvényesült, s tulajdonképpen a közbeeső időszakokban sem volt másról szó, arról ugyanis képtelen e hatalom lemondani, hogy ne antagonisztikusnak gondolja el a két nemzetépítést. Szemléletében – legyen az nemzeti „liberális” nyílt nemzeti sovinizmus, „proletár” internacionalista vagy bármilyen, akkor is azt az elvet követi – és milyen ragyogóan egymás kezére dolgoztak, vállat vállnak vetve e tekintetben az egykori Sziguránca és a későbbi Szekuritáté –, hogy a két nemzetépítés egymás mellett nemcsak nem fér meg, de egymást kimondottan kizárja. Tehát ha én például egy iskolát, egyesületet, várost felállítok, azt egy másik bezárása, ellehetetlenítése, elrománosítása stb. kell hogy kövesse, mert másképp veszélybe sodródik – na, mi? – a haza. A haza, mely így minden tartalmától kiürül, mert egyfelől egyesek számára előjogok, mások számára pedig jogfosztások edényévé válik No de az évfordulóra térve: több mint furcsa, kétlaki, sőt bizarr, önmagát jogállaminak becéző léthelyzetünkben – a mairól beszélek – sem ért el az erdélyi magyarság többet annál, amit a mai geopolitikai helyzetében megtagadni tőle már nem lehetett. Egy vagy több fokkal jobban él, mint a Kárpátok géniuszának a regnálása idején, de nemzetstratégiai kérdésekben továbbra is tilos számára az építkezés. A Mikó-ügy például azt teszi közhírré, hogy a visszaszolgáltatásnak véget vetnének, s nem egy aggasztó jel pedig azt, hogy önrendelkezési vágyait csírájában fojtanák el. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. február 10.Versben a magyarságrólAmilyen változatosak általában az erdélyi magyar költők által választott lírai beszédmódok és műformák, ugyanoly módon szólalnak meg versben a haza, a magyarság, a kisebbségi lét kérdéseit illetően is. Egyesek az én- és vallomáslíra adta lehetőségekhez fordulnak, mások szerepekbe bújnak, vagy átiratokat hoznak létre, illetve követhetjük a tárggyal való azonosulás, továbbá a távolságtartást feltételező ironikus magatartás különböző változatait. Kovács András Ferenc Ady Két kuruc beszélget című versére utalva, a magyarság megtagadásának gondolatáról mint súlyos mulasztásról írt verset még 1985-ben (Két labanc beszélget), de ez csak a rendszerváltás után indított irodalmi folyóirat, a Látó első, 1990. januári számában jelenhetett meg. Ama mulasztás különben a dialógusban részt vevők, az egymást kölcsönösen árulással vádoló, de az idegen hatalmat egyként kiszolgáló két labanc szerint azzal jár, hogy „feladod fajtád feleded nyelved”, illetve „feleded nyelved feladod sorsod.” Ugyanerről a kérdésről közvetlenül, a személyesség hangján szól Kányádi Sándor és Lászlóffy Aladár. Előbbi például a Fehéringes versben immár az új évezred hajnalán, 2001-ben vallja meg, hogy „életen át álruhásan / viseltem a magyarságom”, s magában a versben az álruha megfejtését is megadván azáltal, hogy a lírai hős kimondja: „fehér ingem én-álruhám.” Képletes beszéd folyik továbbra is ebben a versben, s eszerint a fehér ing egyrészt a kapott sebekre való gyolcsnak tekinthető, másrészt pedig nem a megegyezés szerinti megadás, hanem a meg nem adás jelének, olyan harci zászlónak tehát, amely ebben a versben a meg nem hódolást jelenti: „sebemre gyolcs csatáimban / nem hódoló harci zászlóm.” Lászlóffy pedig a letűnt évezred utolsó éveiben írt versében mintegy jelenti, amit egy akkori lehangoló nemzetkép váltott ki belőle, vagyis azt, hogy „hol lángolva, lobogva, hol félárbocon se, de megvagyunk.” Ehhez a lírai helyzetjelentéshez rögtön hozzárendeli a költő a maga személyes ítéletét, kimondva, hogy „annak nincs igaza, aki üresnek mondja a zászlórudat és itthon / egyedül hagy.” Kötődését, sőt, elkötelezettségét a magyarság iránt egy népdalszöveg töredékének parafrázisával nyomatékosítja: „Pedig azt a zászlórudat én a történelem négy sarkában is elhordom. / Még nagyon sokáig.” (Üres a zászlórúd) Mintegy személyre szólóan ragadja meg az utolsó évszázad veszteségeit Ferenczes István, esetében viszont a számvetést, ami tulajdonképpen egy nagyon sommás, és már-már szenvtelen felsorolás, keserű irónia szövi át: „nem veszett el semmi / csak a haza s a szava / nyelvünkből az anya / Donnál az apa / a Pónál nagyapa / se itthon se otthon / vályú lett bölcsőnk / a baromudvaron.” (Minerálnája pesznya) A történelmi tudatot oly mértékben alakították át a huszadik század politikai és társadalmi megrázkódtatásai, a „trianoni kényszer” például, hogy mára már ez a megrendült tudat határoz meg hazához és nemzethez fűződő érzéseket is: „tudom, hogy lehetne, / és mintha mégse tudnám...” Markó Béla lírai alanya ezt mint tényállást azzal támasztja alá, hogy fontos lelki és szellemi értékeitől tulajdonképpen már születése előtt megfosztották: „hol volt, hol nem volt az az ország, / meg sem születtem s itt hagyott.” (Second hand) Nem a költők kora a huszadik század – mondotta Szerb Antal –, Ady volt az utolsó költő, akire egy egész ország felfigyelt. Akik közvetlenül kívánnak szólni mégis egy nagyobb közösség kérdéseiről s magához a közösséghez, azoknak jól meg kell választaniuk többek között a hangnemet s a közlésformákat, hogy hitelesnek bizonyuljon megszólalásuk. A rövid szemlénkben szereplő erdélyi magyar költők mindenesetre erre törekednek. Borcsa János Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. február 16.Hogy ne feledjükNe feledd, hogy román vagy! – szólt házunk előtt a dalszöveg a hangszóróból sok-sok decibeles hangerővel, s az ablakból végignéztem, ahogy Sepsiszentgyörgy egyik főutcáján sok-sok méteres óriástrikolórt vittek kifeszítve Moldva és Havasalföld egyesülésének évfordulóján. Előttük pópák sora haladt, s még előbb zászlót tartó, népviseletbe öltözött lovasok vezették a felvonulást. A pár százas menetet rendőrautók fogták közre, gyalogos rendőrök kísérték kétoldalt, a csendőrség mindjárt két kisbuszt is felvonultatott mögöttük. A felszólítás, miszerint nem szabad szem elől téveszteni, hogy „román vagy”, nyilván nem nekem szólt, lévén, hogy én másnak vallom magam, s sokan mások sem vehetik magukra, mi több, a város lakosságának háromnegyede sem, akik velem osztoznak közösségi érzésükben és hovatartozásukban. S akik szintén meghatódnak azon, ha március 15-ét sikerül ünnephez méltóan megülni, miként teszik most azok, akik büszkeséggel eltelten állnak ki az ablakba, és integetnek, vagy fényképezik a menetet, elvégre megörökítésre méltó a pillanat a látvány. Nincs mindennap január 24-e, nem lehet unos-untalan egyforma emelkedett érzéssel gondolni arra, hogy a román egységtörekvések fontos fordulópontja volt az a bizonyos januári döntés, mikor is közös uralkodót választott Moldva és Havasalföld népe, s ezzel a román nemzet közelebb került ama vágya teljesüléséhez, hogy egy állam határai közt tudja azokat, akik egy nyelvet beszéltek, egy eszmény lelkesítette őket. A nemzetek ama népcsoportok, melyek közelebb visznek az általános emberihez való felemelkedéshez, közösségi és humánus lehetőségeink kibontakozásához segítenek hozzá, okvetlen nagy és kihagyhatatlan kollektív élmény- és erőforrást jelenetnek, olyan művelődésteremtő tényezők, melyek a nemzetek majdani zavartalan együttélésének lehetőségével is kecsegtetnek. Hogy ehhez egymás elleni sokszor véres küzdelmeiken keresztül vezet az út, az sajnos évszázadok óta gyakorlat, s nyilván az eszme egyoldalú felfogásából származó hiba, de mintha megcsillanna már néha-néha a remény, hogy egy integráltabb világban ez másként lesz, és e közösségek a soknemzetiségű és -nyelvű emberiség békés alkatrészeiként borítják elénk a még bennük rejlő gazdagság tartalmait. Egyelőre ablakom alatt arra figyelmeztettek, nem tartozom hozzájuk. Ilyen menethez bajosan csatlakozhatom. Majd esetleg akkor, ha megtanulják, hogy valódi mivoltomban szólítsanak meg. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. február 26.A földalatti „hadsereg”Mint egyfajta időszakos rabszolgasághoz vagy jobbágysághoz, úgy folyamodtak a munkaszolgálathoz az államok a 20. század folyamán. Akár erről is elnevezhetnénk az egymást váltó diktatúrákat, amelyek az 1930-as évektől a’89-es rendszerváltásig a legkülönfélébb címeken sajtolták ki a férfiakból az ingyenmunkát. Sorkatona vagy mesterember, kisebbségi a háború előtt vagy után, úgynevezett kizsákmányoló osztályhoz tartozó vagy bármilyen mondvacsinált címen feketelistára kerülő személy – ha nem ítéltek szabadságvesztésre és kényszermunkára, akkor „dombelhárítóként” robotoltál a totalitárius államnak, jóváteendő „bűnöd”, amelyet minden ártatlanságod ellenére a fejedre olvastak. Léteztek azonban áttételesebb formái is e modern kori rabszolgaságnak. Egyre lentebb A csíkszentdomokosi Kristály József jórészt a Zsil-völgyi szénbányákban töltötte katonaidejét. A szolgálat csak ürügy és eszköz volt arra, hogy társaival munkaszolgálatra hurcolják az 1963-ban a család harmadik gyermekeként világra jött férfit. „A nyolcadik osztályt a hetvenes évek végén fejeztem be, tanulmányi eredményeim alapján tanáraim a továbbtanulást javasolták, de akkoriban építettük bátyáimnak – tíz, illetve kilenc évvel idősebbek nálam – a házakat, nősülés előtt álltak, kellett a pénz. A csíkszeredai traktorgyár szakiskolájában végeztem el a tíz osztályt, havi ösztöndíjat is kaptam, finommechanikusi diplomát szereztem. A traktorgyár 1981-ben nem tartott ránk igényt, átadtak a balánbányai vállalatnak, két héten belül el kellett foglalnunk az állást. Tizennyolc éves koromig az esztergályos műhelyben dolgoztam, akkor elvittek katonának, a lupényi szénbányában kerültem először a föld alá. Három hetes kiképzés és az eskületétel után pedig irány a szénfejtés.” A lupényi bánya legmélyebb pontja 450 méter mély, az ő szektoruk 300 méteren működött. A munkavédelmi felkészítőn figyelmeztették ugyan a veszélyekre, első alkalommal mégis megtörtént, hogy többen zsúfolódtak a liftbe, mint ahogy szabad lett volna. A lift pedig a túlsúllyal folytatta az útját lefele, mellig süllyesztve az embereket az akna mélyén meggyűlt vízbe – akár meg is fulladhattak volna. A fejtést elég korszerű gépekkel végezték, szénfejtő kombájnokkal, ami levágta a szenet, az ráhullott a láncos krácerekre: kétoldalt lánc futott, s közöttük úgynevezett paletták szállították a szenet. Legalább hat ilyen szállítószalag működött a hatalmas szénfal tövében. Óriási nyomás alatt dolgoztak, a vasácsolat másfél hónap alatt szépen meghajolt. Az üreg mindig beomlott. Úgy termelték ki a szenet, hogy előbb két tárót vertek a szénréteg felé, s akkor kezdték a frontot fejteni. Ahogy szedték ki a szénréteget, és jöttek visszafelé, dróthálóval tartották meg a földet, hogy ne omoljon be, amíg fejtenek. Mikor egy szénréteget kivettek, alábújtak, és ahol elszakadt a háló, újrahálózták. A föld szépen jött le, s az a felszínen is meglátszott. Előfordult, hogy vízzel kevert sarat nyomtak be törmelékelés céljával. A módszert különben állítólag Balánbányán kísérletezték ki. Patkányok között „Tizennyolc hónapot töltöttünk ott, a teljes katonai szolgálatot. Rengeteg baleset volt, engem szerencsére elkerült. Azon a termelési vonalon hárman voltunk lakatos katonák minden váltásban egy öreg civil lakatos mellett. Ha elszakadt a krácer lánca, össze kellett toldani, ha a fogaskerekes hajtóművön szakadt el, meghegeszteni. Bekamerázták a fejtést és a felszínen képernyőn figyelték, mi történik lenn.” Nem volt gond a szénporral sem, az amúgy is jóval kevésbé káros az egészségre, mint a balánbányai kőpor, ami nagyon sokak halálát okozta. Fennállt a robbanásveszély, de a szellőztetést jól megoldották. „Egy hónap után rám bízták a szellőztető táró felügyeletét, ez azt jelentette, hogy a vízgyülemléseket ki kellett szivattyúzni. Sokszor olyan nagy volt a nyomás, hogy csak hason csúszva tudtam közlekedni. Egyedül végeztem a munkám. Előfordult, hogy a sitt elején elvégeztem a dolgomat és egy beszögellésben leheveredtem. Ott szinte megettek a patkányok. A tízórainkat feltétlenül fel kellett akasztani a mennyezetre egy minél hosszabb vékony színesfém dróton, mert azon a patkány nem tudott lemászni. Ha letetted valahova, biztosan megették. Előfordult, hogy halkonzervet osztottak tízóraira a kaszárnyából – emiatt zendülés is kitört, a parancsnoknak kellett lecsendesítenie –, egy társunk pedig, aki már nagyon unta, bevágta a konzervet a sarokba, s otthagyta. Ahol szögletes lett a konzervdoboz, ott kirágták a patkányok. Én egyszer ijedtem meg a patkányoktól: csapdát állítottam, megfogtam egyet, de csak a farkát csípte oda. Elkezdett vészjelzéseket leadni, s amikor kilépek a táróba, valami surrogást hallok. Elborzadtam, amikor megláttam a rengeteg patkányt. Szembevágtam velük egy követ, mire szétrebbentek, aztán gyorsan eltapostam a sebesült patkányt. Most is megborzongok, ha eszembe jut.” Másnapra a dögöt is megették a többiek. A bányászok különben szeretik a patkányt, etetik, irtani nem is volt szabad. A patkány ugyanis érzi a veszélyt, és jelzi, ha megnő a metánkoncentráció. Azért természetesen minden mester nyakában ott lógott a mobil metánmérő. Betegség és zaklatás Katonakolléga is járt rosszul, nem is egy. Egyiküket a leszerelés napján kapta el a krácer, egy ujjnyi vastag lánc, amelynek a húzófején fogak vannak, s abba akadnak bele a láncszemek. A katona átlépni akart rajta, megcsúszott, beleakadt a ruhája és betűrte maga alá, egy csángó, aki nem beszélt magyarul. Amikor a váltás végén jött a többiekért az autó, megvetették a lábukat és azt mondták, nem mennek, míg fel nem hozzák a szerencsétlenül járt társat. Megfenyegették őket, hogy nem szerelik le, büntetőszázadba küldik valamennyiüket – de nem sikerült megfélemlíteniük. A „szervek” is nagyon korán figyelni kezdtek. Kristály József egyik osztálytársa Iaşi-ba ment egyetemre, ott belekeveredett valamibe és beszervezte a Szeku: ha nem áll kötélnek, kirúgják az egyetemről. Neki kellett jelentenie róla, de az egyik barátnőjét is beszervezték. „A szénbányában is ellentétbe kerültem egy kontrainformációs tiszttel, havonta kellett mennem kihallgatásra. Leszereléskor állok az iroda előtt, s hallom, a nevemet kiáltják. Vártam a menetlevélre, amikor kijön egy tiszt: ki az a Kristály? Mondom, én. Ez és ez a a kapitány elvtárs beszélni akar velem telefonon. Azt mondja nekem: „Măi bozgore, nu cumva să mergi acasă fără să treci pe la mine, că te aduc înapoi in cătuşe!” (Te bozgor, nehogy nekem anélkül menj haza, hogy benéznél hozzám, mert bilincsben állíttatlak elő!) Át is mentem, de nem volt az irodájában. Na, ha nincs, jegyezd fel, hogy ittjártam, kerestem, mondtam a kapusnak.” Nyilatkozatot írt eleget, mondja, meg kérdőívet is. Volt, amit diktáltak, de írt nekik arról is, hogy a téeszekben hogyan néznek ki az állatok. Hogy milyen volt, amikor a pártfőtitkár látogatóba érkezett, s a magánmarhákat összehajtották, hogy bemutathassák a lesoványodott, kiéheztetett téesz-marhák helyett. „Az egész kommunizmus egy nagy hazugság volt. Ezt én leírtam, és nagyon nem tetszett nekik. A bátyáimat is meghordozták miattam. Miután leszereltem, még vagy kétszer zaklattak, de aztán békén hagytak. 1985-ben visszamentem Balánbányára, ezúttal már a föld alatt dolgoztam húsz éven át. Utána kedvezményesen, végkielégítéssel eljöhettem. Rengeteg volt a szilikózisos eset, sokan meghaltak időnek előtte, rokonaim is, nem egy. Nyugaton szűrővel óvják az embereket, nálunk ilyen nem volt. Pormaszkot adtak, de azt ki használta? Utóbb vízzel locsoltak, de az ötvenes-hatvanas években rengetegen kapták el a betegséget. Öt év munka után például a sógor bácsi, édesapám húgának a férje betegnyugdíjba került, még húsz évig húzta, de alig élt, nem tudott kaszálni, dolgozni.” B. Kovács András Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. március 20.Hitélet – Bajor Andor barna pokrócától a mai Keresztény SzóigBajor Andor, Fodor Sándor, Sütő András, Cs. Gyimesi Éva veretes szövegeit, Egyed Emese-, Szabó Lőrinc-, Kovács András Ferenc-verseket is hallgathattunk a Keresztény Szó katolikus havilap létesítésének negyedszázados évfordulójának ünnepségén, amelyet a római katolikus nőszövetség Szentegyház utcai székhelyén tartottak március 16-án, hétfőn. Szőcs Csaba plébános, a Keresztény Szót megjelentető Verbum Kiadó igazgatója moderálásával Jakab Gábor plébános, a lap egykori főszerkesztője, Bodó Márta jelenlegi főszerkesztő felelevenítette az elmúlt 25 évet, rávilágított a jelenre és a jövőre is. Lokodi Anna és Böjte Csongor verseket mondott, a lapban megjelent írásokból olvasott fel. Közreműködött Török Szilvia (ének) és Potyó István (zongora). Szabadság (Kolozsvár) 2015. május 7.Látó: lapszámbemutató a falu jegyébenLegújabb, májusi lapszámát mutatta be a marosvásárhelyi G-kávézóban a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége. A szerzők ez alkalommal, szerkesztői felkérésre a falu témáját járták körbe, saját falusi élményeikről, a faluhoz kötődő kapcsolataikról, emlékeikről írtak. Az összegyűlteket Kovács András Ferenc főszerkesztő köszöntötte, aki elmondta, a jól sikerült lapszámokat ezentúl bemutatják a közönségnek, beszélgetést szerveznek, olyan kötetlen irodalmi esteket, ahol a szerzők felolvasnak írásaikból, ahol az olvasók is elmondhatják észrevételeiket. A most megjelent tematikus Látót Vida Gábor szerkesztette, a téma ötlete is tőle származik, igaz, már vagy öt éve érlelődik, hogy a Berlin-, Velence-, Bukarest-Látók után jó lenne egy falu-Látót is készíteni. Az ötlet tetszett a szerzőknek, annyira, hogy helyszűke miatt több írás is kimaradt a lapból, azok a következő, a júniusi, júliusi számokban jelennek majd meg. Szabó Róbert Csaba saját gyerekkori élményéről beszélve elmondta, olyan helyszín volt a falu, ahonnan jött, amit nem hogy nem akar kitörölni az emlékeiből, de folyamatosan abból táplálkozik. Láng Zsolt azt mesélte el, hogy 23 évesen találkozott először a faluval, és azóta is otthona. „Hogy mi a falu, azt nem tudom megmondani. Az, ahol mindenki köszön mindenkinek? Vagy ahol mindenki ismer mindenkit? Ahol mindenki mezőgazdaságból él?” – sorolta a kérdéseket, majd arra a következtetésre jutott, hogy jó ott lenni a közösségben, hogy a közösség élményét egy faluban lehet megélni a legjobban. László Noémi versét Kovács András Ferenc olvasta fel, majd vallott saját falu-élményeiről. Több falu is van, amely meghatározó volt az életében: Marossárpatak, ahonnan az édesapja származott. Aztán a Szászrégennel egybenőtt Abafája vagy Bözöd, Szentábrahám, Siménfalva, Szatmár környékéről Kiskolcs, Daróc. Más-más valamennyi, különféle hangulattal, szokásrenddel, ízekkel, tájakkal, emberekkel. Gálfalvi György, a Látó volt főszerkesztője a faluról, mint „világ széléről” beszélt, ahol állandóan kapaszkodni kell, nehogy „beleessünk a semmibe”. A Látó májusi tematikus számában Varga László Edgár, Bánki Éva, Vajda Noémi Anna, László Noémi, Markó Béla, György Péter, Tóth Krisztina, Halász Margit, Lövétei Lázár László, Varga Illés, Hajdú Farkas-Zoltán, Fekete Vince, Magyary Ágnes, Márton Evelin, Szabó Róbert Csaba, Váradi Nagy Pál, Selyem Zsuzsa, Felleg József, Láng Zsolt, Virginás Andrea, Vermesser Levente írása olvasható. Antal Erika Székelyhon.ro 2015. május 18.Felelősség és értékteremtésÁtadták a Communitas alkotói ösztöndíjait Ünnepélyes esemény színhelye volt péntek délután a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színháza. Itt adták át a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és Communitas Alapítvány immár hagyományos, alkotói ösztöndíjait. Az idén 42 fiatal, 35 év alatti, az irodalom, a képzőművészet és fotográfia, a zeneművészet, a színházművészet, a film és atelevízió területén pályázó alkotó részesült az egy évre szóló, havi lebontású ösztöndíjban – a pályázóknak az erdélyi magyar kultúra valamelyik kiírt ágazatához kapcsolódó éves alkotói tervezetet vagy előadói elképzelést kellett benyújtaniuk. A díjiosztó ünnepségre délután 4 órától került sor, a gálát a Moonfellas nevű formáció, Kiss Levente, tavalyi díjazott zenész együttesének rövid koncertje nyitotta meg, majd az est házigazdájaként, az ösztöndíjbizottság tagjaként Gáspárik Attila szólt a jelenlévőkhöz. Mint mondta, a Communitas Alapítvány tizenharmadik alkalommal osztja ki ösztöndíjait, amelyekben az RMDSZ jóvoltából idén 42 fiatal alkotó részesülhetett. Az elbíráló bizottság tagjai – a házigazda mellett Markó Béla, Béres András, Bocsárdi László, Bogdán Zsolt, Csíky Boldizsár, Márkos Albert, Vannai István Zsolt, Balázs Imre József, Gálfavi György, Karácsonyi Zsolt, Kovács András Ferenc, László Noémi, Bartha József, Kolozsi Tibor, Részegh Botond, Sipos László, Berszán-Árus György és Schneider Tibor – mindannyian társadalmi munkaként vállalták el a feladatot, közöttük több olyan alkotót is találunk, akik annak idején maguk is részesültek az ösztöndíjban. Markó Béla, az ösztöndíjbizottság elnöke hozzátette: ezelőtt 13 évvel 12 alkotó nyert alkotói ösztöndíjat, idén harminccal többen. – Ez egyértelműen bizonyítja, hogy nem csak elindítottuk a támogatást, hanem kiemelten fontosnak tartottuk, hogy növeljük a díjazottak számát. Az egy éven át folyósított, havi majdnem 800 lej számukra komoly egzisztenciális könnyebbséget jelent, ugyanakkor évről évre komoly vita folyik arról, hogy mit és hogyan kellene változtatni. Idén arról folyt a vita, hogy ma, amikor a mi közösségünk is mozgékony, mi az az erdélyiség, ami állandó kritériumot képezhet? Miért fontos ez az összmagyarság szempontjából? Azért, mert ez gazdagító tényező: létezik olyan erdélyiség – például a Kós Károly vagy a Bánffy Miklós erdélyisége –, amely hozzáad az egységes magyar kultúrához. Nekünk ezzel szemben van olyan felelősségünk, amelytől nem tekinthetünk el. De van-e a fiatal alkotónak felelőssége a közösségével szemben? Úgy gondoljuk, hogy minden értelmiséginek felelőssége van azzal kapcsolatosan, ami körülötte történik. Ugyanakkor a társadalomnak is felelőssége van velük szemben. Főleg ha kiszolgáltatjuk őket a politikának – az RMDSZ és a Communitas Alapítvány próbálja úgy intézni az ösztöndíjak sorsát, hogy ezt is szem előtt tartja: alárendelt művészekre nincsen szükségünk, szabad alkotókra igen. Ehhez kívánok elsősorban saját magunknak továbbra is felelősségérzetet – mondta köszöntőbeszédében Markó Béla, majd a 2015-ös Alkotói Ösztöndíjak nyerteseinek díjazása következett. A filmművészet és televízió területén díjazottaknak Schneider Tibor, az irodalmi ösztöndíjakat elnyerőknek Gálfalvi György, Kovács András Ferenc és Karácsonyi Zsolt, a színházművészeti ösztöndíjasoknak Béres András, a vizuális művészetek terén pályázó nyerteseknek pedig Bartha József adta át a díjakat. Az est további részében Daragics Bernadette, az Osonó Színházműhely tagja, tavalyi díjazott színművész olvasta fel Láng Orsolya irodalmi ösztöndíjas Költőszobor jelen című versét, majd tárlatnyitó vette kezdetét: a vizuális művészetek kategóriában tavaly díjazott képzőművészek munkáit állították ki a Stúdió Színház előcsarnokában, ezen alkotásokat méltatta Sipos László festőművész, grafikus, a bizottság tagja. – A jelenkori képzőművészeti megnyilvánulásokat három részre osztom: divat, árutermelés és tradicionális értékteremtés. Az elsőre nem vesztegetnék szót, mert a divat megy ki leghamarabb a divatból. A másodikkal kapcsolatosan megjegyzem, hogy ma már nincsenek izmusok, értéktelen világban élünk, amelyben a galériák döntenek. Ami az értékteremtést illeti, értékteremtés az, amit a több évezredes képzőművészet létrehozott – olyan párbeszéd alkotó és alkotás között, amely megérinti a nézőt, olyan munka, amelyben a festék anyaggá, érzéssé alakul. A művésznek a föld iránt is, ahol él és a kor iránt is, amelyben alkot, felelőssége van: a képzőművészet meghatározza a kort, amelyben létezik. Nagyszerű dolognak tartom az alkotói ösztöndíjat, amely lehetőséget ad a kiteljesedésre – mondta Sipos László, majd a díjátadó gála további részeként a 2014-es irodalmi, zenei és színházi ösztöndíjasok közreműködésével, a film és televízió kategóriában díjazottak munkáinak rövid vetítésével folytatódott. Az ösztöndíjbizottsághoz idén beérkezett 214 pályázatból 42 részesült pozitív elbírálásban. Az ösztöndíjasok névsora a következő: Bartincki Tamara, Besenyei Katalin, Borsos Tünde Krisztina, László Barna, Pálfi Kinga, Varró-Bodoczi Zoltán (film és televízió), Adorjáni Panna, Bálint Tamás, Horváth Előd Benjámin, Márkus András, Muszka Sándor, Serestély Zalán, Szabó Ádám, Székely Örs, Visky Zsolt (irodalom), Barabás Réka, Bende Sándor, Czikó Juliánna, Fekete Lovas Zsolt Sándor, Marosán Csaba-László, Ruszuly Ervin, Sándor Annamária, Szűcs Ervin, Váróterem Projekt (színházművészet), Barabás Szabolcs, Cabuz Andrea, Fazakas Noémi, Ferencz Zoltán, Gagyi Botond, Gáspár Szilárd Miklós, Hotykai Evelin, Madaras Péter, Tivadar Andrea (vizuális művészetek), Ábrám Endre–Veress Gáspár, Gergely Zoltán, Munkácsi Dóra Krisztina, Potyó Béla István, Pozsár Róbert, Sándor Csaba, Tasi Nóra, Toró Árpád, Török-Gyurkó Áron (zeneművészet). knb Népújság (Marosvásárhely) 2015. június 2.Válaszok egy életút tapasztalataibólMitől más a székely? címmel tartott előadást szombaton szülőfalujában, Gyergyóalfaluban a 90 éves Ambrus András. A jelenleg Magyarországon élő színművész, író életútjának mozzanatain keresztül érzékeltette a székely ember jellemzőit. Írók, zeneszerzők adtak hangot a székely másságnak, általában különbnek tartva ezt a nemzetséget sok másnál – mutatott rá előadásában Ambrus András, saját tapasztalataival, élete bizonyos állomásainak elmesélésével nyomatékosította a Kodály Zoltántól és Mikszáth Kálmántól felolvasott idézeteket. Úgy értékeli, a székely ember jellemének formálásában az időjárás éppen akkora szerepet játszott, mint az, hogy katonanemzet lévén fegyelmet tanult. A közösség késztető erejének köszönhetően a munka nem volt idegen, szinte veleszületett képességük volt a régieknek – hallhattuk az előadásban. „Sokat gondolkodtam, hogy minket mivel neveltek munkára, de csak pár hónappal ezelőtt jöttem rá: a közösség késztetett erre. El nem tudom mondani, hogy milyen érzés volt az, amikor kaszával a vállamon végigsétáltam az utcán. Mintha minden ablak leányfejtől virágzott volna ki, és látnák, hogy én vagyok valaki: férfi vagyok” – példázódott az előadó. Felbecsülhetetlen értékként beszélt a székely közösség késztető erejéről, sajnálattal mutatott rá ennek szertefoszlására. „Egy kalász, ha lehullott a megrakott szekérről, lehajoltunk érte és visszatettük. Most ezeket az értékeket a modern világ döcögő szekeréről nem csak hogy hagyják lehullni, de ledobálják őket, és még rá is taposnak, nem tudván, hogy milyen kincseket hagynak kárba veszni” – fogalmazott. A „csak azért is” érzésről A gyökerek, a népi kultúra megőrzése minden időben fontos, ennek „motorja” Ambrus András esetében nemzeti érzelme volt. „Jó tanuló voltam, úgy tűnt, hogy gimnáziumba megyek, de az első világválság éreztette utóhatását, ezért román iskolába kellett menjek. Túléltem azt is, mint sok mindent. Ekkor támadt fel bennem a »csak azért is« érzés. Nem tudtak úgy belém sulykolni egy román verset, hogy mellette ne tanuljak meg két magyar verset. Nem tudtak egy, a román nemzetet dicsérő dalt úgy megtanítani nekem, hogy ne tanuljak meg két magyar dalt, és ne énekeljem folyton” – idézte fel élményeit. Életmentő leleményesség A székely leleményességet a második világháborúban átélt eseményeken keresztül érzékeltette Ambrus András. Katonaságának, fogságba esésének történetét ismertetve mesélte el, hogyan hasznosította az itthon tanult, ellesett fogásokat. Ausztriában esett fogságba, innen több ezer bajtársával együtt vonattal szállították egy lágerbe, a Szovjetunióba. „Isteni szerencsének köszönhetem azt, hogy épségben megúsztam az egészet. Megint csak a falumbéli tapasztalatokra kell hivatkozzak: negyvennél is többen voltunk egy vagonban, sűrűn feküdtünk egymás mögött. A vagonok ablakait tüskés dróttal zárták le, megláttam, hogy 4-5 méter drótot otthagytak. Eszembe jutott, hogy van nekem egy jó pokrócom, készítek egy függőágyat. Otthoni tapasztalat volt, hogyan kell a drótról a tüskét lecsavarni két bicskának a fokával, akárcsak az, hogy a drótot hogyan kell puszta kézzel eltörni. Ezt apámtól láttam. Addig hajtogatta, amíg eltörött. Én is ezzel a módszerrel készítettem függőágyat, ahol harminc napon át fekhettem, mintha üdülnék. A többiek ott izzadtak, és éjfélkor oldalra fordultak vezényszóra” – idézte fel az előadó. A fogolytábor felé vezető út egy másik eseményét elmesélve érzékeltette, leleményességével hogyan lett kiváltságos fogságba esett társai között. „A nővéreimtől láttam, hogyan készítik a lisztes zsákot: egy nagy téglalap alakú vásznat összevarrnak, kifordítják, és újra összevarrják. Ezt a tudást is hasznosítottam. Egyik bajtársamnak volt egy kendő nagyságú, gumírozott vászna, amit azért akart hazavinni, hogy a gyereke bölcsőjébe tegyék, de mivel otthona helyett a lágerbe tartott, sírva várta, hogy kinyissák az ajtót és kidobhassa a vásznat. Elkértem tőle. Első gondolatom az volt, hogy ha Szibériába kerülünk, magamra terítem, és megvéd az esőtől, a hótól. De aztán más jutott eszembe, és csináltam két vizes zacskót belőle. A bajtársak nem győztek röhögni rajtam, de lett két, egyenként tíz literes zsákocskám. Még korcot is varrtam rájuk, mint a gatyának otthon a hölgyek, spárgát tettem beléjük, hogy fel lehessen akasztani a szegre. Így történt, hogy amíg más vagonban negyven embernek egy napra húsz liter volt az adagja, addig nálunk ennek duplája lett. Olyan tekintélyt szereztem a vagonban, mint senki más, hisz én voltam a vízosztó. Ráadásul mozoghattam egy kicsit, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy én legyek a vízhordó. Ennek fejébe néhány civil ruhát kaptam, mert bajtársaim gondolták, hogy mivel Románia felé megyünk, ott akarok megszökni valahol. Ez be is következett. A iaşi-i lágerből indítottak el egy szerelvényre való foglyot. Amikor kanyarodott a sor az állomás felé, én nem kanyarodtam. Egyenesen mentem tovább. Az egyik őr meg is látott, de a köpenyemet és a hátizsákomat már a sorban levetettem, és civil sapkám is volt, úgy léptem ki a sorból. Megrántott és eltaszított, még fenéken is rúgott, úgy hogy szó szerint elkergettek engem a lágerből” – mesélte szabadulása történetét Ambrus András. „Fölszedtem sátorfámat, és világgá mentem” A visszaemlékezésben hallhattuk, Alfaluban a művelődési élet szervezésére kapott megbízást a hazaérkezett fiatal férfi, három évig zajlottak felügyelete alatt a kulturális és szórakoztató programok. Ebben az időszakban érezte meg a kommunizmus előszelét, és az új rendszer elől Magyarországra menekült. „A faluban is megalakult a Magyar Nemzeti Szövetség, tagja és ifjúsági vezetője lettem. Mint ifjúsági vezetőt, továbbképzésre küldtek Marosvásárhelyre, ahol egy kommunista tartott előadást a jövőről. Világosan és tisztán elmondta, hogy az fog következni, ami a Szovjetunióban van. Ez megrendített. Amikor hazajöttem, nem győztem biztatni a gazdákat, akik a közbirtokosságokat vezették, hogy adjanak el mindent, és építsék a falut. Vakarták a fejüket, de nem hallgattak meg.... Amint Petőfi mondja: fölszedtem sátorfámat, és világgá mentem” – osztotta meg közönségével Alfalu szülöttje. Felnőtt életének itthon töltött szakaszából egyetlen negatívumot emelt ki. Mint fogalmazott: „Egyet nem tudtam elintézni, pedig mennyit fáradoztam rajta! Azt, hogy minden mulatság verekedéssel végződött. Már gyermekként is ezt tapasztaltam, és a nagy verekedéseknél azon tűnődtem, hogy honnan tudják, kit kell ütni? Mert mindenki verte a másikat.” Budapesten lett színművész Az előadás további részében Ambrus András röviden vázolta élete alakulását. Elmondta, egy hirdetésre jelentkezve vették fel a Színművészeti Főiskola kollégiumába, ahol hovatartozása miatt élt át kellemetlenséget. „Egyszer az egyik, azóta jó nevet szerzett filmrendező, aki velem együtt vezetőségi tag volt, felolvasott egy felsőbb utasítást, amely úgy szólt, hogy azokat a kollégistákat, főiskolásokat, akik a határon túlról jöttek ide, haza kell küldeni, mert most már ott is szocializmus van, tehát nem kell félniük. Mély csönd lett. Jancsó Miklós innen volt, Kovács András is, akárcsak Fehér Imre. Egyikük sem tudott szóhoz jutni. Végre kénytelen voltam én megszólalni. Azt mondtam az illetőnek: Péter, ha ezt még egyszer felveted, én a beledet kivetem. Nem vetette fel, hát így lett belőlem színművész” – hallhattuk Ambrus Andrástól. Illyés Gyula A munka és a halál között című verséből idézve köszönt el közönségétől: Ahogy a két kezem tudta,/ hát készen itt a munka./ Jó volna tán, ha itt-ott/ pántjain még javítok –/ Még jobb volna elölről/ kezdenem az egészet!/ De íme rámsötétlett – /Kifogytam az időből – /Hát, ha kész van, ha félben, /vén eset van, bevégzem./ S most, hogy szemem lezárom/ s fáj izzón ez a két szem:/ mi is a szép – most látom/ – mi is a jó, most érzem. Életútja Ambrus András Gyergyóalfaluban született 1925. november 29-én. Parasztcsaládból származott; szülei: Ambrus Lajos és Gergely Karolina. A második világháború miatt középiskolai tanulmányait nem fejezte be. 1945-1948 között a családi gazdaságban dolgozott, később Budapesten beiratkozott a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol diplomát szerzett 1953-ban. 1952-1953 között, valamint 1956-1961 között a Nemzeti Színház tagja volt. 1953-1956 között az Ifjúsági Színházban lépett fel, később a Jókai, illetve a Thália Színház társulatában (1961-1978). 1978-1985 között a Mafilm szerződtette. Főbb szerepei: Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk (Barabás); Bródy Sándor: A dada (Bolygó Lajos); John Steinbeck: Egerek és emberek (Gazda). Könyvei: Gyergyó (regény, 1959); Székely Trianon (2005); A Mindenható markában (2008). Pethő Melánia Székelyhon.ro 2015. július 8.Tíz bemutató, százhetven előadásÉvadzárás a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban "Mindig elmondtam és elmondom most is, hogy a folyamatos építkezés híve vagyok. Nem hiszek abban, hogy egy évad alatt nagyon sok bemutatót tartunk, nagyon sok nézőt vonzunk, aztán hagyjuk az egészet, és mindenki idegbeteg utána. Ez a színház folyamatosan kezdte el felépíteni magát az utóbbi években – elsősorban azt a vonalat, folytonosságot keresi nagyon tudatosan, amely mentén a színházi aktus fontos dologgá válik az ember életében. Mi nem elsősorban szórakoztatóipart akarunk csinálni, mi egy polgárosodási, újrapolgárosodási folyamatot kívánunk beindítani a színházba járással" – nyilatkozta Gáspárik Attila a Múzsa című kulturális mellékletünk június hatodikán megjelent lapszámában. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójának szavait tükrözi az a közlemény is, amelyet a vásárhelyi intézmény vezetősége küldött el nekünk: az évadzáró, pontokba szedett statisztika a Tompa Miklós Társulat idei, immár hetvenedik évadában elért eredményeket összegzi. Eszerint újabb szakmai és közönségsikerekben gazdag évadot zárt a marosvásárhelyi társulat. Egy mondatban összegezve ez tíz bemutatót, százhetven előadást, közel negyvenezer nézőt, valamint számos díjat és fesztiválszereplést takar. Idén Tadeusz Bradecki, a katowicei Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színház művészeti vezetője, az oroszországi Tufan Imamutdinov, a Magyarországról érkezett Vidovszky György, Radu Afrim Bukarestből, Albu István Kolozsvárról, valamint Harsányi Zsolt, Kincses Elemér, Gáspárik Attila és Keresztes Attila rendezte Marosvásárhelyen a Tompa Miklós Társulat előadásait. Amit színpadra vittek: egy klasszikus Shakespeare-darabot (Szeget szeggel), egy Nobel-díjas író híres történelmi drámáját (Caligula), az egyik legolvasottabb magyar ifjúsági regényt (A Pál utcai fiúk), minden idők egyik legnépszerűbb magyar filmjét (Mágnás Miska), Dosztojevszkij egyik örök érvényű alkotását (Karamazovok), Bartis Attila, marosvásárhelyi származású író legismertebb regényét (A nyugalom), egy darabot a kisebbségek kisebbségéről (Szálkák), azt a művet, amely annak idején kikezdte az egyházat (Tartuffe), valamint két ősbemutatót felolvasószínház formájában (Molter Károly Tankját és Szávai Géza Akit átvisznek a hegyen című darabját). A 2014-2015-ös évadban vendégelőadóként érkezett Marosvásárhelyre a Nemzet Színésze díjjal kitüntetett Haumann Péter, Bogdán Zsolt színművész, Szalóki Ágnes előadóművész, Kulka János Kossuth- díjas és Jászai Mari-díjas magyar színművész, a Kolozsvári Magyar Opera, A. G. Weinberger és meghívottjai, Berecz András mesemondó, Kovács András Ferenc költő, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, Földes László (Hobo), a katowicei Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színház, a Magyar Állami Népi Együttes, a bukaresti Ion Luca Caragiale Színház és Filmművészeti Egyetem, a Közép- Európa Táncszínház, az András Lóránt Társulat, a Szegedi Kortárs Balett, a Groundfloor Group, a Maros Művészegyüttes, valamint a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. A Tompa Miklós Társulat ebben az évadban hét fesztiválon vendégszerepelt és további három kiszálláson vett részt: jelen volt a csíkszeredai VII. Interetnikai Színházi Fesztiválon, az Országos Színházi Találkozón (FNT) Bukarestben, a tiszaújvárosi Határon Túli Színházak Fesztiválján, a IX. Deszka Fesztiválon Debrecenben, az aradi Új Színház Nemzetközi Fesztiválon, a XXII. Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon Sepsiszentgyörgyön, a Magyar Színházak XXVII. Kisvárdai Fesztiválján, valamint szerepelt a budapesti Thália Színházban, a kézdivásárhelyi Városi Színházban és a lengyelországi Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színházban. Ami az idén elnyert díjakat illeti, a legjobb női mellékszereplőnek járó UNITER-díj mellett (Berekméri Katalin) a társulat a legjobb előadásnak járó nagydíjjal (A nyugalom), a legjobb rendezésnek (Radu Afrim), valamint a legjobb színésznőnek járó díjjal (B. Fülöp Erzsébet) és az Árkosi Művelődési Központ különdíjával is gazdagodott az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon; a Magyar Színházak XXVII. Kisvárdai Fesztiválján a Várszínház és Művészetek Háza egyéni díját (Galló Ernő), továbbá az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által adományozott Kovács György-díjat (László Csaba) is a társulat színművészei kapták. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a marosvásárhelyi városi tanács által adományozott Pro Cultura kiválósági díjat is megkapta idén. A Tompa Mikós Társulat, hagyományaihoz híven, ebben az évadban is megünnepelte a magyar dráma napját, a magyar népmese napját, a színházi világnapot, a magyar kultúra napját és a magyar költészet napját. Társszervezőként részt vett a 20. Nemzetközi Könyvvásár és a Múzeumok éjszakájának szervezésében, valamint teret biztosított a Bookfest nevű rendezvénynek. A társulat vezetősége nem kívánta elhanyagolni a fiatalokkal együtt végzett munkát sem. Elsősorban nekik és róluk szólt A Pál utcai fiúk című előadás, ezenkívül többek között angyalváró játszóházzal, Bertóti Johanna gyermeknapi koncertjével és közönségtalálkozókkal várta a tanulókat a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Az Iskola másként rendezvénysorozat alatt közel négyezer-ötszáz diák fordult meg az intézményben. A jövő évi tervekkel, az ősszel újrakezdődő munkával kapcsolatosan pedig közölték: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház augusztus 17-én kezdi meg a bérletek árusítását a 2015/2016-os évadra. A Tompa Miklós Társulat hetvenegyedik évadának első bemutatójára októberben kerül sor: Sorin Militaru rendező Alfred Jarry egyik darabját viszi majd a vásárhelyi nemzeti színpadára. (knb.) Népújság (Marosvásárhely) 2015. július 25.A csíksomlyói Mária-kegyszobor 500 éve – Mária-tisztelet ErdélybenA csíksomlyói kegyszobor 500 éves évfordulója alkalmából a Csíki Székely Múzeum emlékkiállítást rendez, ugyanis az erdélyi ferencesek által meghirdetett Mária-év ráirányítja a figyelmet a csíksomlyói Mária-szobor jelentőségére, és a kegyszobor mint Csíksomlyó éke, meghatározó emblémája szorosan kapcsolódik Csíkszereda város történetéhez és jelenéhez. A kiállítás a Mária-szobor olyan tárgyi emlékeit – a Batthyány Ignácz püspök által adományozott fémkoronák és jogar, a kis Jézus ruhácskái, amelyekbe a 20. század közepéig öltöztették – mutatja be, amelyeket első alkalommal láthat a nagyközönség. A kegyszoborhoz kapcsolódó 18-19. századi metszetábrázolások, ferences források mellett levéltári dokumentumok tanúskodnak a Csodatevő Segítő Szűz egyházi elismeréséről. A csíksomlyói Mária-tiszteletnek mindmáig érződő hatására és gyakorlatára elsősorban a fogadalmi tárgyak és a pünkösdi búcsús képek utalnak. Most ezt a hatást tágabb összefüggésben, az erdélyi Mária-tisztelet kontextusában mutatjuk be. Olyan tárgyi emlékeket – eredeti oltárszobrokat és oltárképeket – láthatnak az érdeklődők, amelyek térségünk Mária-tiszteletének sokszínűségét tárják fel. A kiállítás megnyitójára 2015. július 30-án délután fél 6-kor kerül sor a Csíki Székely Múzeumban. A vendégeket Antal Attila, Csíkszereda megbízott polgármestere és P. Bőjte Mihály csíksomlyói ferences házfőnök köszönti. A kiállítást megnyitja és szakmailag ismerteti dr. Kovács András művészettörténész és Muckenhaupt Erzsébet muzeológus. A rendezvény házigazdája Gyarmati Zsolt múzeumigazgató. Közreműködik a Csíksomlyói Kegytemplom Kórusa. A kiállítás 2015. július 30-tól szeptember 20-ig tekinthető meg a Csíki Székely Múzeumban (Csíkszereda, Vár tér 2. szám). Telefonszám: (004) 0266 372 024; e-mail: [email protected]. Nyitvatartás: keddtől vasárnapig reggel 9-től este 6 óráig. Utolsó belépés zárás előtt 30 perccel. Hétfőn, egyházi és állami ünnepeken zárva. A kiállítás létrehozói: a Csíksomlyói Ferences Rendház és a Csíki Székely Múzeum. Támogatók: a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség, a Kisebb Testvérek Rendjének Szent István királyról nevezett Erdélyi Rendtartománya és Csíkszereda Polgármesteri Hivatala. Az erdélyi ferencesek sajtószolgálata Erdély.ma 2015. július 31.Több évtizedes elzártság után előkerült erdélyi magyar portrékEgy műalkotás kettős történetiséggel rendelkezik. Az egyik vetülete az alkotás mozzanatának felel meg, visszavezethető az alkotóművész személyére, az alkotás idejére és helyszínére. Ugyanakkor a műalkotás beilleszkedik a jelenbe, részévé válik a jelenkor tudatának. A köztes idősíkot pedig, amely az alkotás mozzanatát összeköti a folyamatosan előrehaladó jelennel, megannyi múlttá vált történeti jelen alkotja, s azok állandó gördülésük során rajta hagyják nyomaikat a műalkotáson. Minderről Cesare Brandi értekezik Theory of Restoration című, 2005-ben megjelent könyvében. Mi történt azokkal a portrégyűjteményekkel, amelyek egykor erdélyi kastélyok falait díszítették, az erdélyi nemesi családok ősgalériáiként? Mi történt azokkal a portrékkal vagy portrégyűjteményekkel, amelyek egyházak, kollégiumok, kaszinók és különböző egyesületek tulajdonát képezték? Mi történt azokkal a portrékkal, amelyek magán vagy hivatali megrendelésekre készültek? Hol lelhetőek fel ma ezek Erdélyben, és milyen állapotban lehetnek? A megannyi múlttá vált történeti jelen hogyan alakította a portrégyűjtemények sorsát? Miként mentettek meg, vagy éppen pusztították el műalkotásokat a 20. század „felfordulásaiban”? Az 1940-es évek második felének körülményeit tekintetbe véve a válasz világosan körvonalazható: a második világháborúról, frontátvonulásról és a szovjet megszállásról beszélünk. Köztudott, hogy az erdélyi kastélyok gyűjteményei (családi levéltárak, könyvtárak, ősgalériák) számára a második világháború vége a pusztítás, az eltulajdonítás vagy a széthordás időszaka volt, s ebben döntő szerepük volt a katonáknak, a falusiaknak és a mozgalmároknak egyaránt. Ezért beszélhetünk nem kevés esetben az említett gyűjtemények mentéséről, így képmentésről is. 1945-ben, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) megbízásából felmérték az erdélyi kastélyok menthető értékeit, számos ősgalériát így sikerült az EME gondozásába helyezni. Esetenként mégis visszafordíthatatlan volt egy-egy portré sorsa. Teleki Mihály például egy gernyeszegi ház konyhájában találta meg nagyapjának Vastagh György által festett portréját, aminek már csak a fele volt meg, az is az asztalra szegezve viaszosvászon gyanánt. (Bővebben lásd: Marosi Ildikó: Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2004.) Az EME államosítása után (az 1948-as rendelet értelmében) az egyesület oklevél-, irat- és képtári gyűjteménye a Román Tudományos Akadémia birtokába került, pontosabban az Akadémiai Levéltárat nevezték meg az EME Levéltárának az utódintézményeként. Az EME megszűntetését tárgyaló 1950. február 12-i ülésen az intézőbizottság egybegyűlt tagjai, Gaál Gábor, Jakó Zsigmond, Szabédi László és Török Zoltán kénytelenek voltak belátni, hogy az „EME tulajdonát képező javak kezelését illetően” a jogosultságuk megszűnt. [Jegyzőkönyv az Erdélyi Múzeum-Egyesület önkényes megszüntetéséről (1950). Erdélyi Múzeum LIII. (1991) 1–4. sz. 183.] Az Akadémiai Levéltárból 1971-ben helyezték át a képtári gyűjteményt a Bánffy-palotában működő Kolozsvári Művészeti Múzeum tulajdonába, a máshonnan is elkobzott javakkal egyetemben. A beérkező anyag egy részét a Történeti Múzeumba begyűjtöttek közül utalták át. 1974-ben Kovács András művészettörténész még láthatta a négyszázegynéhány darabból álló képanyagot. Jakó Zsigmond történész kezdeményezésére néhány művészettörténet szakos magyar egyetemi hallgató segítségével leltárt készítettek róla, azután évtizedekig homály borította a festményeket. A portrék javarészét az úgynevezett Dokumentációs gyűjteményben helyezték el, eredetük miatt nem voltak kiállíthatók, és csak különleges engedéllyel lehetett hozzájuk férni. Valójában ez az állag a régi (főként 18–19. századi) erdélyi képanyagot tartalmazza, a festmények jórészt az egykori erdélyi kastélyokból és udvarházakból származnak. A következőkben a Kolozsvári Casino portréinak sorsát ismertetjük tömören. Az erdélyi nemes családok képviselői 1833-ban alapították meg a Kolozsvári Casinót 19. századi angol klubok mintájára. Az első világháború végétől a második világháború végéig a Kolozsvári Casino több alkalommal a különböző hadseregek – román, magyar, szovjet – parancsnokságainak volt a székhelye. Míg az első kettő idejéből a székház (Deák Ferenc / Eroilor utca, 16. szám) berendezésének megkárosításáról nincs tudomásunk, a szovjet jelenlét és a kommunista hatalomátvétel végzetes volt a kaszinó berendezésére. Az 1946-os évvel kezdődően előbb felfüggesztették, majd megszüntették a Kolozsvári Casino választmányának a hatáskörét. A képek szovjet katonák által véghezvitt rongálását és a papírnemű eltüzelését a Kolozsvári Casino képanyagának és megmaradt könyvtárának az EME levéltárába való menekítése követte, az utóbbi államosítása azután végleg megpecsételte a kaszinó megmaradt javainak a sorsát. Ma már nem tudjuk megállapítani, hogy valójában hány festmény díszítette a kaszinó falát annak virágkorában, de akár 1940 és 1944 között. Ma csak arról van tudomásunk, hogy Wass Ernő, az EME titkára 1947-ben eredetileg tíz képet vett át megőrzésre a Kolozsvári Casino képviselőjétől. Az EME egykori képgyűjteményének rekonstruálása során Murádin Jenő művészettörténész a kaszinó tíz festményéről tesz említést. (Murádin Jenő: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület képtára = Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményei. Szerk. Sipos Gábor. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2009. 315.) A hosszú ideig elveszettnek hitt kaszinói képek az 1947-es jegyzék sorrendjében a következő személyeket ábrázolják: báró Bánffy Dániel (1812–1888), gróf Kendeffy Ádám (1795–1834), báró Wesselényi Miklós (1795–1850), báró Wesselényi Ferenc (1807–1885), gróf Mikó Imre (1805–1870), báró Kemény Domokos (1807–1885), gróf Lázár Miklós (1819–1889), gróf Széchényi István (1791–1860), Bölöni Farkas Sándor (1795–1842). Az említett portrék – Széchenyi kivételével – kaszinótagokat, pontosabban alapító tagokat ábrázolnak. A rendeltetésük feltehetőleg az volt, hogy emléket állítsanak a kaszinó „alapító atyáinak”. A Széchenyi-portré arról a rendkívüli megbecsülésről tanúskodik, amely „a nemes grófot” övezte a kaszinó tagjai részéről. Ők egyrészt tudatában voltak annak, hogy Kendeffy Ádám, Béldi Ferenc, Bethlen János, Bethlen Ádám, Mikes János, Bethlen Pál és Bölöni Farkas Sándor révén valójában Széchenyinek és Wesselényinek köszönhetik a Kolozsvári Casino létrejöttét, ugyanis ők ketten Angliában jártukban ismerték meg azt a társas életi intézményt, amelyet ott klubnak neveztek az odajáró nemesek, és amelyet legelőször Széchenyi honosított meg Magyarországon, nevezetesen Pesten 1827-ben (Pesti Casino). Hat évvel később pedig valószínű az ő ösztönzésére alakult meg a pesti intézmény hasonmása Erdélyben. Az sem zárható ki, hogy a Habsburg-ellenes dac a Széchenyi-portré által emlékezett az első felelős magyar kormány egykori közlekedésügyi miniszterére és ekként a 1848-as forradalomra. Évenkénti munkáinak felsorolásában, Barabás Miklós (1810–1898) a kaszinó megrendelésére festett portrét is feljegyezte, ebben az 1742. tétel: „Gróf Széchenyi István nagy o. [olaj] térdkép a Kolozsvári Casinónak”. (Márkosfalvi Barabás Miklós önéletrajza. Jegyz., bevezető Bíró Béla. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1944. 274.) Ez nyilván nem az első portré, amit Barabás Széchenyi Istvánról festett. A magyar hivatalos portréfestészet fő tárgyát már az 1830-as években a reformkori politikai elit jelentette. Tiszteletük jeléül, politikai állásfoglalásuk kifejezésére a vármegyeházák vagy éppen kaszinók portrékat rendeltek olyan közéleti személyiségekről, akiknek munkásságát példaértékűnek tartották, s így az Erdélyben is közméltóságként tisztelt grófról. Bihar vármegye rendjei például, már 1836-ban elhatározták, hogy megrendelik Széchenyi portréját a megyeház közgyűlési terme számára. Széchenyi 1836. május 7-én kelt levelében elfogadta a felkérését modellülésre, és a pályája kezdetén álló fiatal Barabást ajánlotta a megbízásra. Barabás 1835 novemberében Pestre érkezésekor a Nemzeti Casino (korábban Pesti Casino) által látta megvalósíthatónak pesti megrendelői körének kialakítását. A művészetekért rajongó, költő és politikus Szemere Miklós (1804–1881) ajánlólevele révén sikerült kapcsolatba lépnie Tasner Antallal (1808–1861), Széchenyi titkárával, aki bemutatta őt principálisának: „Tasner Antal gróf Széchenyi Istvánt vezette hozzám. A gróf ekkortájt házasodott meg s később, mikor egy nagyobb ebédet adott, a hol az aristocratia több tagja hivatalos volt, engem is meghívott s többeknek bemutatott. Így aztán egyszerre ismeretségre tettem szert az aristocratia körében…”. (Barabás: i. m. 137–138.) Az 1835-ös évről 1836-ra fordulóan egyre több megbízásnak örvendhetett. Tulajdonképpen ekkor döntötte el, hogy letelepedik Pesten. Barabás tehát elsősorban Széchenyi pártfogásának köszönhette a budapesti arisztokrata körökbe való bevezetését. Széchenyi azáltal, hogy a 19. század egyik legtöbb megrendeléssel megbízott magyar portréfestőjének egyedülállóan népszerű pályafutásához maga is hozzájárult kapcsolatszerzéssel, a hivatalos portréfestészetben új fejezetet nyitott: a hazai művészek felkarolását és – egyetemesebb értelemben – a nemzeti festészet megteremtését szorgalmazta. (Szvoboda Dománszky Gabriella: A közélet szereplője = Barabás Miklós 1810–1898, Előadások a művész halálának 100. évfordulójára szervezett konferencián (Sepsirákos 1998. június 21.). Szerk. Jánó Mihály. Charta, Sepsiszentgyörgy, 2001. 122.) A kutatói munka mellett célba vettük a portrék restauráltatását és közönség elé tárását is. A Széchenyi István, Wesselényi Miklós és Bánffy Dániel portréinak többnyire felületi szennyeződései és karcolásai enyhébb sérüléseknek számítanak a többi portré lerongyolt állapotához képest. A kegyetlenül áthasított vásznak komoly és sürgős restaurátori beavatkozásra szorulnak. Arra törekszünk, hogy 2016-ban megvalósítsuk a közel három éves kutatói munka, a tömérdek megpróbáltatást kiállt felmérés régóta dédelgetett álmainak egyikét, A Kolozsvári Casino portréi című kiállítás megrendezését. Pásztor Csenge Bíborka Művelődés (Kolozsvár) 2015. augusztus 28.Mit várunk el az anyaországtól?Egyetlen magyarról sem mondunk le – nyilatkozta a napokban Kolozsváron egy magyar kormánytag, s a kijelentést az anyaország sok, kisebbségtámogató lépése ismeretében – felsorolásukra sem lenne itten tér – nem esik nehezünkre tényekkel aládúcoltnak elismerni. Közeleg azonban egy új számla benyújtásának időpontja, s a fordulat szükségességét nem tudatosítani az önelégültség bűnébe sodorna. Százezrek folyamodtak magyar állampolgárságért az elmúlt években, fel is vették azt, Erdélyben különösen sokan. A kötődésnek ez a kinyilvánítása ma is zajlik, de hamarosan, egy-két éven belül elérkezik természetes határaihoz, és legfeljebb az ezután világra jövők számára marad kívánt és nyitott lehetőség. Téved, aki úgy véli, hogy ez a rengeteg ember, kisebbségi népcsoportok meghatározóan döntő része csupán a schengeni útlevél, a szabadabb mozgás vagy hasonlók megszerzése céljából kérte az állampolgárságot, vagy hogy netán csupán szimbolikus gesztusnak szánta, identitását, hovatartozását kívánta egyértelműen kinyilatkoztatni, jogi okmányba foglaltatni. Olyan népközösségek ismerték ebben fel egy emancipációs törekvés támaszát, melyeket évszázados elnyomatás, háttérbe szorítás tapasztalata tanított meg arra, hogy saját állami védelem nélkül nem sok reményük van kollektív boldogulásukra. De nem csupán anyaországi, állami védelemre áhítozik e sok ember, hanem a közösségi célok támogatásának fő helyre emelésére is. A romániai magyarság legnagyobb gondja ma az, hogy saját társadalomépítésében akadályozzák, elgáncsolják, téveszmékkel vezetik félre, és kényszerű belenyugvásra próbálják hangolni több oldalról is. Közeleg a magyar–román államszerződés aláírásának évfordulója (szeptember 16.), mely javításának kérdését is felveti. Ez és a kisebbségi törekvések legjava, a belső és külső építkezés, az intézményépítések mai korszakhatárhoz közelítése egyaránt egy fordulat reményét élteti. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. augusztus 29.A második bécsi döntésA két világháború közötti magyar politika nem törődvén bele az 1920. június 4-i trianoni diktátum döntéseibe, legfőbb céljának az elszakított területek visszaszerzését tekintette. Ennek lehetősége akkor csillant meg, amikor Németországnak a versaillesi békeszerződés rá vonatkozó határozatait – így a Saar vidék visszacsatolását, a Rajna-vidék újbóli felfegyverzését – sorra sikerült megmásítania. A több német–magyar és olasz–magyar kormányszintű egyeztetés után létrejött két bécsi döntés értelmében Magyarország 1920-ban elveszített területeiből kapott vissza magyar többségű régiókat. Az 1938. november 2-i első bécsi döntés az anyaországhoz csatolta az 1920-ban Csehszlovákiához került Felvidék 87 százalékban magyarlakta déli sávját, majd 1939. március 15–18. között, feszültségek és ellenkezések dacára, Magyarországhoz csatolták a többségében magyarok és ruszinok által lakott Kárpátalját. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés a trianoni diktátum által Romániának ítélt erdélyi és partiumi régiókból mintegy 42 százaléknyi részt juttatott vissza Magyarországnak. 1941 áprilisában megtörtént Délvidék (Bácska, baranyai háromszög, Muraköz) visszacsatolása is. Az ily módon visszaszerzett területekkel az ország revíziós törekvései ha nem is valósultak meg teljesen, de a Kárpát-medence magyar etnikumának többsége újból az anyaország szárnyai alá került. A rövid történelmi összegező után nézzük meg kissé részletesebben a második bécsi döntés körülményeit. „E történelmi jelentőségű esemény a 20. századi magyar–román kapcsolatok egyik kulcsfontosságú mozzanata, hatását tekintve pedig a mai napig jelen van, ha eltérő mértékben és ellenkező előjellel is a két nép kollektív emlékezetében” – állapítja meg L. Balogh Béni a Román–magyar kapcsolatok 1938–40-ben és a második bécsi döntés című munkájában. Az erdélyi magyarság számára a változás reménye 1940 tavaszán csillant fel, amikor a Wehrmacht 1940 nyugat-európai katonai sikerei valamennyi, Magyarországgal szomszédos közép-kelet-európai ország politikai és katonai reakcióit kiváltotta. Részleges mozgósítások történtek Romániában is, így e katonai intézkedések hatására 1940. május 13-án a magyar politikai és katonai vezetés is hasonló lépésre szánta el magát. Amikor a Harmadik Birodalom irányába megnyilvánuló határozott román közeledés miatt Erdély fegyveres visszaszerzésének lehetősége ismét bizonytalan időre tolódott ki, újabb, magyar szempontból kedvező esemény történt a térségben. Június 26-án a Szovjetunió jegyzékben szólította fel Romániát a besszarábiai és bukovinai területek „visszaadására”. Ekkor a magyar kormány úgy határozott, hogy szintén területi igényekkel lép fel Romániával szemben. Románia engedett a szovjet követelésnek és előzetes tanácskozást ajánlott, a magyar Legfelső Honvédelmi Tanács hozzájárulásával a kormány elrendelte a honvédség – mintegy 550 ezer fő – mozgósítását. Miután a tengelyhatalmak nyomására augusztus 16. és 24. között Turnu Severinben megtartott román–magyar tárgyalások a határozott nézetkülönbségek miatt eredménytelenül zárultak, megszakadásuk előtt egy nappal a magyar kormány elhatározta, hogy döntésre viszi a dolgot. A csapatoknak augusztus 26-ról 27-re virradóan kellett a támadáshoz felfejlődniük és elfoglalniuk a keleti határon megjelölt indulási körzeteiket, hogy 28-án hajnalban a Honvéd Vezérkar főnöke parancsára a támadó hadműveletet a határ teljes hosszában megkezdhessék. A magyar–román fegyveres összecsapásra végül nem került sor, mert a berlini román követ tolmácsolta kormányának a döntőbíráskodás iránti hajlandóságát. A Belvedere-palotában 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés véget vetett az észak-erdélyi és székelyföldi magyarság majd huszonkét éves elnyomásának. Az utólagos kiigazításokkal Romániának 43 492 négyzetkilométer területet kellett átengednie Magyarországnak. Az 1941 évi népszámlálás alapján Észak-Erdély lakossága 2 460 000, melynek 56,6 százaléka magyar, 43,5 százaléka román és 1,9 százaléka német. (A bécsi döntés idején ezek az arányok kissé a románság javára tolódtak, hiszen mintegy 100 000 román menekült át Dél-Erdélybe, onnan pedig ugyanannyi magyar Észak-Erdélybe.) A Romániánál hagyott Dél-Erdélyben mintegy félmillió magyar ajkú lakos kényszerült maradni. A végleges déli határvonalat Kötegyán–Nagyvárad–Jádremete–Gyalu–Kolozsvár–Mezőbánd–Marosvásárhely–Nyárádtő–Nagykend–Székelyhidegkút–Fiatfalva–Székelyzsombor–Felsőrákos (majd Háromszékre érkezve:) Köpec–Miklósvár–Nagyajta–Bölön–Előpatak–Illyefalva–Kökös–Bikfalva–Nagypatak–Zágon–Kommandó–Lakóca–Sósmező vonalon jelölték ki. „A rádió pontosan bemondta a határokat, mégpedig így: Bölöntől nyugatra, Zágontól délre. Milyen szomorú érzés volt, hogy Aldoboly oda esik, mert így részletezték: Illyefalvától délre, azaz Aldoboly, Árapatak, Hidvég elestek” – olvashatjuk Czikó Árpád visszaemlékezését B. Kovács András Szétszabdalt Székelyföld című könyvében. Kökös, sőt, Bikfalva hovatartozása pár napig vita tárgyát képezte, így a lakosság egy része meg is kezdte a magyar részekre való átmenekülést. A két települést a határmódosító bizottság utólag Magyarországnak ítélte. Íme, hogyan emlékezik az árapataki Dénes János az új határ meghúzásáról: „Úgy értelmezték egyesek, hogy az Olt folyó a határ. Ebből esszevesztek a románokkal. Úgy esszementek, hogy sógorom is két nagy pofot kapott a szomszédjától. Gábor Dénes s ezek azt erősítették, hogy Illyefalván s Dobolyon alól Vágó es a mienk. De a határ Bölönnél kiment az Oltból, s akkor át az erdőn. Hidvég, Árapatak s Erősd es idemaradt Romániához. De azért mi elmentünk a sógorommal, itt, Erősdnél elmentünk Kökösig. Ott volt a határőrség. Eleget mondtam, hogy engedjenek oda, mert ott volt túlfelől a leánykám. Engedjen oda! Nem engedett.” (Gazda József: Visszacsatolás, Székelyföld, 2004. április) Az örömhír futótűzként jutott el a megye legeldugottabb helységeibe is. Jellemző példa erre Kisbacon és Bölön, ahol már augusztus 30-án a fényképezőgép lencséje elé állt a falu apraja-nagyja. Szombaton, augusztus 31-én a lakosság nagy része nem vette fel a munkát, népviseletbe öltözve, mellükön a fiókok mélyéről előkerült kokárdákkal, kezükben a húsz évig félelmek közt rejtegetett nemzeti lobogókkal jelentek meg az utcán, még az épületeken is feltűnt egy-egy nemzeti színű zászló, a román rendőrség határozott közbelépésére azonban kénytelenek meghátrálni. Kisebb kilengésektől sem mentesek ezek a napok, rövid ideig húzódó letartóztatások is előfordultak. Megszólal az (Erdélyi) Magyar Párt háromszéki vezetősége. Báró Szentkereszty Béla, a párt megyei elnöke kijelenti, hogy pártja él az 1937-ben a magyarság által kinyilvánított közbizalommal, így megbízatását továbbra is érvényesnek tartja, és pártját az észak-erdélyi magyarság hivatalos képviselőjének tekinti. Felhívást tesz közzé, melyben higgadt, fegyelmezett magatartásra szólítja fel a lakosságot. Az esetleges ellenséges megnyilvánulások elkerüléséért betiltják a szeszes italok kimérését és éjszakai kijárási zárlatot rendelnek el. Zömmel első világháborús katonákból, altisztekből és tisztekből megalakítják a polgárőrséget. A tagok karjára fehér karszalag, a tisztekére egy fekete, az altisztekére két fekete csík kerül. Járőrözésüket a román hatóságok elfogadták, sőt, néhol együtt is működtek velük a túlkapások elkerülése érdekében. Kézdivásárhelyen dr. Sólyom Vilmos, Molnár Józsiás és Bálint Vince ugyancsak falragaszokon intik józanságra a város és a vidék lakosságát. Közben megindul a román karhatalom, a tisztviselők és katonatisztek eltávozása, s ezzel egy időben a magyarok „népvándorlása” a visszacsatolt részekre, nemcsak Dél-Erdélyből, de Románia más területeiről is. Ők részben rokonoknál, ismerősöknél találnak szállásra, másokat iskolai internátusokban és különböző intézmények vendégszobáiban helyeznek el. Pompiliu Georgescu alezredes, vármegyei prefektus Szentkereszty Béla báróval és Lazăr csendőrőrnaggyal szeptember 7. és 10-e között vidéki körútra indul, melynek során több ízben kijelenti a lakosságnak, hogy ezzel az úttal szimbolikusan átadja a megye fölött gyakorolt hatalmát Szentkereszty bárónak. 8-án körrendeletet intéz a főszolgabírói hivatalokhoz, polgármesterekhez, a csendőrséghez és rendőrséghez, melyben bejelenti, hogy a magyar hadsereg 12-én veszi át hivatalosan Háromszék vármegye területét. Továbbá felszólítja az illetékeseket, hogy 10-én a rendelkezésükre bocsátott autóbuszokkal Brassó irányában hagyják el a megye területét. 12-én, csütörtökön a délelőtti órákban Georgescu ünnepélyes búcsúbeszéd kíséretében adja át a megyeházát Szentkereszty bárónak, aki válaszbeszédében megköszöni azt a méltányos magatartást, melyet a megye lakossága, különösen a bécsi döntés után, a prefektus részéről tapasztalt. Itt említjük meg, hogy a magyar kormány rádió útján felkérte a román vasúti és postai tisztviselőket, hogy a cserénél lehetőleg az utolsó pillanatig maradjanak a helyükön és végezzék munkájukat. A magyar hadvezetés a bevonuló honvéd csapatok magatartására nézve előírta, hogy egyrészt azok „fellépése legyen imponáló, tekintélyt kiváltó és tetszetős”, másrészt pedig, hogy „a fontosabb műtárgyak, üzemek stb. őrzésére visszahagyott román katonákat meg kell óvni a lakosságban 22 év alatt felgyülemlett bosszúvágy esetleges kirohanásaitól, gyalázkodástól, bántalmazástól” és „a visszavonuláskor megbecsülő bánásmódban kell részesíteni” őket. (Román–magyar viszonnyal kapcsolatos iratok jegyzéke, 1938–1945. Hadtörténelmi Levéltár, Budapest) (folytatjuk) József Álmos Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. szeptember 5.Köszönöm, jól vagyok (Születésnapi beszélgetés a 80 éves Tar Károly íróval)– Első kötete, amelyre felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók körében, a Köszönöm, jól vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás-sorozatban. Miről szól a kisregény? – Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársonyleplet. A könyvet az egykori illegálisok elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől. – Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről... – Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható: SUMMA – A Boldog utcán innen. Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, s a születési bizonyítványomba Carolt írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy „nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet”, és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négyesztendős koromban, apámmal élve, akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos-inasnak, a Református Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a Duna–Fekete-tenger csatornánál vezettem elektromos exkavátort, és a tervezőirodában műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak. – Milyen emlékeket őriz a moldvai katonáskodás idejéről, a múlt század ötvenes éveiből? – Katonáskodásom idején, amikor azért is rettegtünk, hogy bevetnek bennünket a magyar forradalom ellen, füzetnyi verset írtam erről. Őrmesterem félelmében, titkon megsemmisítette verseimet. Blogomban, amelyet Titoktárnak neveztem (titoktarcsi.blogspot.se), közlök ezekből, néhányat másolatban őriztem. – 1958 és ’68 között az Igazság című Kolozs megyei tartományi lap munkatársa volt, majd tíz év után otthagyta a lapot, hogy fél évig a helyiipari vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést? – Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán letettem újságírói igazolványomat a titkárnő asztalára és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a helyiipari vállalatnál. – De közben elvégzett egy bukaresti újságírói főiskolát és a magyar–román szakot a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán. – Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem. – Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségű közművelődési felügyelője két éven keresztül az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak „szabad kezet” akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok? – Napilapnál művelődési rovatot is vezettem, innen van bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a megyei könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. A megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál. – 1970-től közel két évtizeden keresztül meghatározó egyénisége a Bukarestben megjelenő erdélyi magyar ifjúsági lapnak. Mi hozta a váltást, amikor új megbízatást kapott, s el kellett vállalnia a Napsugár és a Haza Sólymai főszerkesztését? – Cseke Gábor felfelé buktatása után magát a diktátor fia barátjának feltüntető főszerkesztőm ellehetetlenítette munkámat. Azt terjesztette a szerkesztőségben, hogy magyarkodom, nincs olyan írásom, amelybe ne csempészném be a nemzetiségek ügyét. Évek óta a nevelési rovat vezetőjeként igyekeztem elhallgatott történelmünkről írni riportjaimban, elemző írásaimban és jegyzeteimben is. Ezer kilométer a Dunán, Ezer kilométer a Kárpátokban, Keskenyvágányon, Regények színhelyén, Tanítók nyomában, Váraink, Szerelmes történelem és más sorozataimban Erdély történelméről igyekeztem a lehető legtöbbet elmondani. A Szülőföldtől távol riportsorozatomra a Központi Bizottság is felfigyelt. Csak az mentett meg, hogy pártkönyvem mellé tette a sajátját Cseke Gábor is. A későbbi aktivista főszerkesztő megpróbált fegyelmi eljárással fenyegetve távozásra bírni, végül a felfelé buktatás kényelmesebb változatát választva, javasolta áthelyezésemet a két gyermekirodalmi laphoz. – Kik azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk? – Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balogh Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazás nyomán kerültem ismeretségbe. Edgár később tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jólesett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségébe való fogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításakor. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrégen elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a Securitatét is szolgálnia kellett... Nem tudok megbocsátani a besúgóknak! A csoport, ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja. – Hogyan emlékszik a ’85-ben kezdődő megszorításokra? – A nyolcvanas évek végéhez közeledve csak a vak nem látta, hogy rendszerváltás küszöbén állunk. A főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki, feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek, az Huszár Sándor sorsára jutott. A módszert már előbb sikerrel használta Kovács András főszerkesztőm is. Mezei Józsefet, mert tisztafejként nem vette észre, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta főnöknek: nem ért a képzőművészethez. – A ’89-es változást követően önkéntes újjászervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, amely manapság keveset hallat magáról. Mi volna ma a legfontosabb feladata ennek a Céhnek? – A Céh újraindítását mostanában is felvetettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is... Mert olyan, Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amelyet kár ne folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a részvételemmel bejelentett művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem és félszáznál több külön könyvtárat létesítve beindítottam. Mert sablonos módon, a közérdek követelő igényét semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt a sokféle rosszindulatú akadályoztatás miatt nem sikerült biztosítani. – ’95 végén, fia, szülei és felesége halála után Svédországba költözik, ebből hosszabb „svéd szerelem” következik. Miért döntött úgy, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető-ápoló magyar kolóniában tölti? – Engem szüleim példája szolgálatra nevelt. Fiam, szüleim és feleségem halála után, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, félmagyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyarórára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: alapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot és az Ághegy című skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást, és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd–magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, s nemzetközileg elismert diplomája révén a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja. – Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt húsz évről? – Lassan befejezem önkéntes küldetésemet. Az Ághegy (aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 számát tíz vaskos kötetbe foglaló antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Éppen most fejezem be utolsó számát. Az egyetlen, csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvanévesen, társadalmi segélyből élve anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen pályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az uralgó erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegy pedig mellékletként fog megjelenni. – Több írószövetségnek, valamint a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságnak is választmányi tagja. Mi a véleménye, hol kellene jobban odafigyelnünk, hogy anyanyelvünk ne sérüljön, hanem gazdagodjon, úgy adjuk át utódainknak, ahogyan kaptuk? – Évtizeddel ezelőtt meghirdettem: magyarságunk jövője a magyar családokban dől el. Éppen úgy, ahogyan a magyar egyesületekben is, nem az emeleteken ütköződő pózolók, hanem a földszinten élő ezrek a fontosak. Az RMDSZ alapításából is kivettem a részem, a kolozsvári huszonhét tagú szervezőbizottságot vezettem, amíg a saját pecsenyéjüket vigyázók meg nem rágalmaztak. A magyar szervezkedés alapjait, az „alagsorokkal” kezdődően, a régi magyar tízes szervezetek hagyományának folytatásában látom. Ilyen irányú javaslataim szervezeti szabályzatba foglalását azok nem hagyták, akiknek a közösség csak arra kellett, hogy karrierjüket építhessék. – Több kötete jelent meg, kérem, sorolja fel. Várhatunk-e újabb Tar Károly-válogatást? – Remélem Est című versgyűjteményem mielőbbi megjelenését. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kiadtam többek között barátaim megajándékozása céljából, kis példányban néhány könyvemet: SUMMA: A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, Erdélyi Szépmíves Céh – Emlékkönyv, Pánik – regény, Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt – regény, Tar Károly TITOKTÁRa – publicisztika, Kedves könyveim könyve – könyvismertetők, esszék, regények színhelyén, Itt és ott – versek és képek, Száraz oázis – négy színjáték, Ami eszembe jut – kisprózai írások. – Ha holnap kérnék/sugallnák, térjen vissza Erdélybe, megtenné? – Az újraindított ESZC ismételt elindítását – amennyi eszem és jóindulatom még akad – a következő évtizedben is vállalnám... Székely Ferenc TAR KÁROLY tagja a román, a magyar és a svéd írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának. 2002-ben a Magyar Írószövetség irodalmi pályázatán különdíjat, 2006-ban a Várad folyóirat Horváth Imre-pályázatán különdíjat, 2006-ban az Irodalmi Jelen regénypályázatán Szerenád dobra, cintányérra és egyéb ütőhangszerekre című munkájáért szintén különdíjat kapott. A magyar művelődésben végzett munkájáért 2003-ban a Magyar Kultúra Lovagja címmel, 2013-ban Ex Libris-díjjal, 2014-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével, 2014-ben a Magyar Újságíró Szövetség Aranytoll-díjával tüntették ki. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. szeptember 15.Tőkés pert nyertSzeptember 8-ai lapszámunkban számoltunk be azokról a témákról, amelyekről előző napi nagyváradi sajtótájékoztatóján beszélt Tőkés László EP-képviselő. Mint megírtuk, első fokon megnyerte azt a polgári pert a budapesti Fővárosi Törvényszéken, amelyet becsületsértésért indított a Noran Libro Kiadóval szemben az idő közben elhunyt Andrassew Iván Ne vígy minket kísértésbe című, a volt püspök és európai parlamenti képviselő magánéletét boncolgató kötete miatt. A bíróság 800 ezer forint kártérítés kifizetésére kötelezte az alperest. Mint akkor elhangzott, a tanúvallomásokból a per során egyebek mellett az is kiderült, hogy Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt volt elnöke, a magyar kormány által létrehozott Nemzetstratégiai Kutatóintézet jelenlegi vezetője személyesen bízott meg sokakat az említett kötet hathatós terjesztésével, hogy erkölcsi és politikai lejárató kampányt folytasson Tőkés ellen a 2012-es romániai helyhatósági választások alkalmával. Ezzel együtt nyilatkozatában Tőkés László EP-sajtóirodája bírálta a Nagyváradról elszármazott Körössi P. Józsefet is, a Noran Libro kiadó „törvényes képviselőjét”, aki a „kétes hátterű” Törzsasztal-rendezvénysorozat keretében a már említett Andrassew Ivánt is vendégül látta Váradon. Kőrössi P. József reagált a vádakra, nyilatkozatát az alábbiakban olvashatják. Amiért a házasságtörő volt püspök perel Csak most, miután Andrassew Iván Ne vígy minket a kísértésbe című könyvének havi fogyásjelentései eljutottak hozzám, a jelentős mozgást érzékelve figyeltem fel arra, hogy a püspök (úr?), Tőkés László sajtótájékoztatóján közzétette és kommentálta a Fővárosi Törvényszék elsőfokú ítéletét. Nyilatkozatához, mint érintett, a következőket fűzöm: 1. Sem Tőkés László, sem a bíróság egyetlen egy pontban sem cáfolta a könyvben leírt tényeket, tehát azok tények maradtak mindenestül. Akkor is, ha a per tárgyát nem a tények, hanem a képmutató, kettős életet élő, a nyilvánosság és a nemzet előtt másmilyen embert mutogató püspök személyiségi jogait érezve sértve, perelt a pap. Csaknem két évvel a könyv megjelenése után. (Vajon milyen érdeke fűződött ahhoz, hogy a könyv a hasonló műfajúak között a lehető legnagyobb példányszámban fogyjon el. Netán-tán ennyi ideig fogta a kezét az a párt, amelyiket gátlástalanul és lelkészhez nem méltó módon szolgál ki kritikátlanul?) 2. Való igaz, hogy a vádak többségében a Kiadót marasztalta el a bíróság. Azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a felperes (Tőkés László) legfontosabb kérelmének teljesítését a bíróság nem látta indokoltnak: a könyvet nem zúzatta be, és a kereskedelemből sem vonatta ki. Így az továbbra is, újabb utánnyomásban kapható. Vajon miért? 3. Bízvást állíthatjuk: azért, mert bíróság hallgatólagosan egyetért az alperesnek (Noran Libro Kiadó) azzal, a per során is fenntartott véleményével, miszerint Tőkés László közszereplő, akinek, ha nem is kell minden kritikát elviselnie, a maga erkölcstelen életviteléért igenis felelősséggel tartozik, és nemcsak kritikátlan hívei előtt. Nem állíthatja magát büntetlenül példaként egy nemzet elé. El kell viselnie az ő képmutató magatartását, az életvitelét leleplező kritikát a legnagyobb nyilvánosság előtt is. 4. Tőkés László nyilatkozata nem mentes azoktól a csúsztatásoktól, amelyeket jó néhány éven keresztül már megszoktunk tőle. Azt mondja, hogy a híresztelések ellenére nincs szándékában elhagyni hazáját, Romániát, valamennyi családtagja román állampolgár, gyermekei is. Vajon melyik családjára (és melyik gyermekére) gondol? Arra a családra, amelyiket Nagyváradon szertezúzott, vagy arra, amelyiket házasságtöréssel alapozott meg Magyarországon. Arról ugyanis nem szól a nyilatkozata – pedig kitérhetne rá! – hogy a püspök házasságtörése alatt fogant gyermeke román vagy magyar állampolgár-e. A nyilatkozata után, gyaníthatóan a kecskeméti gyerek is román. De vajon ki hiszi azt el neki…? Érthetetlen, hogy miért tér erre ki, senkire, ránk sem tartozik. 5. Hogy jön ide a nagyváradi Törzsasztal csaknem tízéves irodalmi sorozata? Kétes támogatottságúnak nevezi, így akarván megbélyegezni azt a rendezvényt, amelynek során a kortárs magyar irodalom legjelesebb képviselői – határoktól függetlenül, hiszen a felvidékről, délvidékről, Erdélyből és Nyugat-Európából, sőt Kanadából (!) és Norvégiából is – érkeztek, magyar íróvendégek Nagyváradra, csaknem százan. Vajon miért zavarja a maga magát is írónak tekintő püspököt ez a felvonultatás, amely a várost irodalmi rangban a legnagyobbakhoz – Kolozsvárhoz, Budapesthez, Pozsonyhoz, Újvidékhez, Bécshez – emeli? (Esterházy, Bodor Ádám, Grecsó, Dragomán, Spiró, Háy, Závada, Tóth Krisztina, Karafiáth, Kovács András Ferenc, Vida Gábor, Grendel, Kántor, Dalos György, Konrád, Borbély Szilárd, Sárközi Mátyás, Balla Zsófia, Balázs Imre József, Kun Árpád, Darvasi, Kemény, Pablo Urbanyi, Vámos – stb. stb. stb. egészen 80-ig – személye Tőkésnek smafu?) Ha csak nem meghívót vár ő maga is attól a társaságtól (Szépírók), amelynek a tevékenységét a Nemzeti Kulturális Alap, azt pedig a magyar állam támogatja… Várhatja! Kőrössi P. József a Noran Libro Kiadó vezetője Reggeli Újság (Nagyvárad) 2015. szeptember 19.Az irodalomban nincsen cél…"Markó Béla a Látó Irodalmi Játékokon "Nem szabadna elhinnünk, hogy olyan törésvonalak választanak el minket, amelyek lehetetlenné teszik az egymással folytatott párbeszédet. Még elkeserítőbb, ha ugyanazon a kultúrán belül mélyülnek egyre ezek a törésvonalak. Nem tudom, lehet-e még gyógyítani közéletünk súlyosbodó skizofréniáját, hogy külön keresi boldogulását baloldal és jobboldal, mi több, saját bőrömön tapasztalom, hogy íróként már-már le kellene tagadnom politikusi mivoltomat, politikusként pedig pironkodva kellene félretolnom asztalomról, mondjuk, verskezdeményeimet. Most is, ebben az esszé- és publicisztikakötetben, amely a napi politikától való fokozatos visszavonulásom négy esztendejének az írásait tartalmazza, a mulandó publicisztika talán szégyelli a mellette páváskodó szépirodalmi esszét, és fordítva. Én viszont nemhogy nem szégyellem, de a magam számára kötelezőnek is tartom ezt a műfaji eklektikát, amelyet reményeim szerint a körülöttünk viharzó szenvedély és szenvedés megértésének szándéka mégis egységbe kovácsol. Mert minden ellenkező híresztelés dacára egy a világ, Európa is egy, a Kárpát-medence is." (Markó Béla) Teljes telt házas irodalmi esttel vette kezdetét a Látó folyóirat Irodalmi Játékok című rendezvénysorozatának őszi évada. A szép hagyománnyá vált irodalmi eseménysorozat keretében, annak szeptemberi meghívottjaként Markó Bélát látták vendégül a lap szerkesztői: a Rekviem egy macskáért című esszékötet kapcsán Láng Zsolt beszélgetett a szerzővel a marosvásárhelyi G. Caféban. A megjelenteket Kovács András Ferenc, a szépirodalmi folyóirat főszerkesztője üdvözölte, majd elkezdődött a beszélgetés – többek között esszéről és versről, irodalmi pályáról és politikáról, nagy elődökről és menekültválságról. – Már Karinthy is azt álmodta, hogy két kismacska volt és egymással verekedett. Mi itt, ebben a térségben is gyakran ezt álmodjuk – válaszolta Láng Zsolt macskákkal és kötetcímmel kapcsolatos kérdésére Markó Béla. – A macska számomra azért is fontos szimbólum, mert azt mondják, nem a gazdához, hanem a házhoz hűséges. Mi ennek a hűségnek itt híjában vagyunk. Ami a további jelképeket illeti, gyakran előfordul a kötetben Sütő András, Székely János, Bánffy Miklós, Kós Károly neve. Sütőt és Székely Jánost nagyon sokszor szembeállították, hiszen egyikük közéleti szerepet vállalt 1989 előtt is, másikuk minden ilyesmit visszautasított, a kitüntetéseket, díjakat is. De amikor drámát írnak, mindketten tandrámát írnak. Ez nem minősítés, a tandráma lehet jó is, rossz is, de mindenképpen didaktikus szöveg, amely közvetíteni akar. A tanító szándék nem idegen az irodalomban, az erdélyi művekben a didaxis szándéka az átlagnál hangsúlyosabb. Ezt hajlamosak vagyunk kisebbségi létparancsnak tekinteni. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy az erdélyi irodalom évszázadaira az esszé és az emlékirat a leginkább jellemző. És ezzel szövegről szövegre meg kell küzdenünk. Ugyanide tartozik, hogy 1989 előtt elsajátítottunk számos nyelvi klisét. Továbbélésük érthető volna, számomra a döbbenet éppen azonnali eltűnésük volt. Például azelőtt mindenkit kötelezően elvtársnak kellett szólítani, amit a társadalom 1989 után egyik napról a másikra elfojtott. A klisé az író halála, és ezért engem a politikai nyelvhasználat rendkívül meggyötört. Nem is sikerült teljesen védekeznem ellene, holott megpróbáltam: a megszokott módtól eltérően soha nem írattam mással beszédet. Így legalább én csináltam rosszul. Ami a jelenlegi menekültügyre vonatkozó kérdést illeti, remélem, nem nyilatkoznék másképpen íróként és politikusként. A határ menti kerítés miatt írtam egy dühös verset – a kerítésnek ebben a közegben sok értelme van. Úgy gondolom, hogy a szenvedőket be kell fogadni és segíteni kell nekik. Politikusként ezt kiegészíteném: egy fejlett nyugati világnak képesnek kell lennie arra, hogy ezt a dolgot szervezetten végigvigye és meghozza a szükséges döntéseket. Ilyen szempontból az Európai Unió válsághelyzetben nem működik. Paródia az is, ami ebben az országban zajlik. Amikor kijelentik, hogy Románia pontosan 1785 menekültet fogad be. Annyi nyelvérzékük sincs, hogy ezret vagy kétezret mondjanak. Ez arra utal, hogy álmatematikai pontossággal számoltak, mert a populista, hozzá nem értő politikusok úgy gondolják, így János bácsi vagy Mari néni inkább elhiszi, amit mondanak. Ugyanakkor minden mindennel összefügg. Én azért nem szeretem a nyugati liberális demokráciákat szidni, mert ezeknél jobb rendszer jelenleg nincs. A Nyugat rendkívül toleráns, de addig ez nem jelent kiegyensúlyozottságot, ameddig nem értik meg a kollektív jogok kérdését. Az etnikai problémákra például teljesen botfülűek. Pedig a kollektív jogok nincsenek ellentétben az egyéni jogokkal. Az is igaz, hogy a menekültek nem fognak integrálódni. Jogokat kérnek majd. Ezért le kell ülni és ezeket a dolgokat meg kell beszélni. Szó esett Bánffy Miklósról és Kós Károlyról. Egyikük sem volt csak író, polihisztorok és politikusok is voltak mindketten. Kós Károly inkább baloldali, Bánffy határozottan jobboldali monarchista. De ő volt az, aki elérte a trianoni döntés bizonyos módosításait. Hadd ne higgyem el legalább én, hogy a baloldal jó, a jobboldal rossz vagy fordítva. Az úton van a lényeg, azon, amely mentén meghozunk bizonyos döntéseket. Nem a jobb- és baloldal között van a törésvonal, hanem az eszköztár kiválasztásában. Az irodalomban is az út a lényeg. Az irodalomban nincsen cél. Elindítok egy verset, és nem biztos hogy jó, ha tudom, merre kell mennem. Ezért is csodálkozom a prózaírókon: ha a regényírók eleve tudják, hogy végződik majd a mű, hol marad az izgalom? A verset nem kell megtervezni, nem mindig nekünk kell írni a nyelvet. A didaxissal is ez a probléma: ha csak végig akarom vezetni az olvasót, az nem gond – a probléma akkor jelentkezik, ha eleve kitűztem az erkölcsi konklúziót – válaszolta Láng Zsolt kérdéseire Markó Béla. Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 1.A Sebő Együttes Csíkszeredában: irodalom és zeneFrissítő előadáson vehettek részt szerda este Csíkszeredában a budapesti Sebő együttes és Jordán Tamás Kossuth-díjas színművész verses-zenés műsorának résztvevői. Negyedik éve irodalom- turnézik Erdélyben Jordán Tamás és a Sebő együttes - idén szeptember 30-án érkeztek Csíkszeredába. A Segítő Mária Kollégium dísztermében 18 órától kezdődő, ingyenes előadásukon válogatott versekkel, a magyar nyelv lényegének értelmezésével és a Sebő együttes stílusában megszokott megzenésítetett versekkel találkozhatott a hallgatóság. Az est nem volt derűmentes sem: interaktív intermezzókkal, valamint a résztvevők közti baráti viccelődés tarkította az előadóestet. Jordán Tamás, a szombathelyi színház igazgatója Reményik Sándor, Áprily Lajos, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor vagy Markó Béla és Kovács András Ferenc verseinek tolmácsolójaként nyújtott higgadt, megnyugtató előadásmódban versélményt. Az est folyamán azt is kategorikusan kijelentette: nincs erdélyi magyar költő, vagy magyarországi költő - magyar költő van csak. Fűzfa Balázs szombathelyi innováció-díjas irodalomtörténész a magyar irodalom nagy nyelvújítóiként értékeli a költőket, akik szerinte mindig megújítják a nyelvet - a vers ugyanis a magyar nyelv legnagyobb találmánya, vélte. Mint mondta, a költők a versek sajátos összerendezettségében visszatanítják nekünk a nyelvet - valamint egyedi kottát adnak számunkra az ők, valamint magunk megismeréséhez. A csíki közönség derültségére szakmai komolysággal jelentette be: József Attila volna tételesen a Facebook feltalálója. Hiszen már a 30-as években keltezett Nem én kiáltok című versében megírta: "Hiába fürösztöd önmagadban / csak másban moshatod meg arcodat" - jelentése ma maga a Facebook. Ugyanide kapcsolta Fűzfa Balázs a Kányádi Sándor 80 évesen tett kijelentését is, amikor azt kérdezték meg tőle, mire való az internet? „Az internet jelentősége a kereszténység felvételéhez mérhető” - volt a választ, amit az előadó szerint jó lesz megjegyeznünk. A Sebő együttes idén is elhozta Csíkba a tekerőlantot is, melyen Kovács András Ferenc Sárpataki csujogatóit kísérte. Ezen versek kapcsán Sebő Ferenc úgy vélte: a csujogató a kritika műfaja volt régen, bekiabálták tánc közben az éles, személyes kritikákat, amikért nem volt illendő megsértődni - erre ma is szükség lenne. „Bevezetném a parlamentbe a csujogatót. Jót tenne a kritizálás." - jelentette ki Sebő Ferenc Csíkszeredában. A csíki hallgatóság arra már nem kérdett rá, hogy melyik ország-, vagy földrész parlamentjére gondolt. maszol.ro 2015. október 3.Évről évre, szeretettel„Az irodalom arra való, hogy a nyelv segítségével megteremtse, elősegítse a megértés lehetőségét az emberek között” – mondta Fűzfa Balázs irodalomtörténész a csütörtök este tartott Én sem volnék, ha nem volnál... című, erdélyi költők verseit bemutató irodalmi-zenés produkció során, mely immár negyedik alkalommal kínált lehetőséget arra, hogy a Sebő együttessel, Jordán Tamás színművésszel és a már említett elismert irodalmárral találkozhassanak a szentgyörgyiek a megyei könyvtár Gábor Áron Termében. A könyvtárigazgató köszöntőszavai után Kovács András Ferenc megzenésített versei nyitották az estet a Sebő együttes nagyszerű tolmácsolásában, majd Fűzfa Balázs rövid eszmefuttatása következett, melyből megtudhattuk, a versekben mindig rend van, és azért érdemes a költészettel foglalkozni, mert az a nyelv segítségével új távlatok felé nyitja ki számunkra a valóságot. A nyelv grammatikai rendszerén túl, melyet mindannyian értünk és használunk, van egy olyan, a mondatrészek mögött megnyilvánuló poétikája, belső tartalma is nyelvünknek, amelyet csak akkor érthetünk meg igazán, ha a költők segítségével felkutatjuk a versek mélyebb rétegeit. Fűzfa Balázs elmondta, a vers által a végtelennel léphetünk kapcsolatba, és jobban megismerhetjük önmagunkat. Az irodalomtörténész bevezetője után előzetes rövid verselemzések következtek, majd Jordán Tamás színművész Reményik-, Áprily- és Szilágyi Domokos-verseket olvasott fel a tőle már megszokott sajátos egyszerűséggel és ráérzéssel. Ezután Kányádi Sándor-költeményeket hallgathattunk ugyancsak felolvasásban és zenés előadásban, majd egy néző által találomra választott versre Fűzfa Balázs elemzést rögtönzött, a tanárparódiába hajló humoros produkció igen nagy közönségsikert aratott. Az est második felében újra Kányádi- és Kovács András Ferenc-versfeldolgozásokat, majd Markó Béla-szonetteket és KAF Babits-, Ady-, valamint Berzsenyi-átiratait hallhattuk még a neves előadók tolmácsolásában, és mivel a közönség egyetértett abban, hogy az előadók operettsikert arattak, Jordán Tamás a ráadás jogával élve József Attila A számokról című versével zárta a produkciót. Évről évre jó érzés találkozni ezekkel az előadókkal, és saját bevallásuk szerint ők is szívesen lépnek fel Sepsiszentgyörgyön. Fesztelenségük, közvetlenségük azt mutatja: már rég nem a megfelelés kényszere hajtja őket, csak élik és adják, amit szeretnek. Erre pedig – amint az idei nézőszám is mutatta – mindig van kereslet. Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. október 3.Fél évszázad irodalmunk mezsgyéjén (Bemutatták Egyed Péter új könyvét)Annak ellenére, hogy egész könyvtárszekrényt meg tudnánk tölteni, amelyben legalább száz kimondottan értékes alkotás kaphatna helyet romániai magyar írók, költők tollából, alig néhány szerző neve és műve van forgalomban. Így azonban az elmúlt ötven esztendő irodalmi termésének igen nagy hányada kihull az idő és az emlékezet rostáján – foglalható össze röviden Egyed Péter megállapítása. Ezt a romániai és ezen belül az erdélyi magyar irodalom utóbbi fél évszázados szintézisének hiánya okán fogalmazta meg kedden az Irodalmi rosta című, kritikákat, esszéket, tanulmányokat tartalmazó kötete sepsiszentgyörgyi bemutatóján. Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója a Gábor Áron Teremben tartott könyves találkozón házigazdaként azt mondta, Egyed Péter esetében az irodalomról való gondolkodás egyszerre jelenti a kint és bent levést, mert költőként, íróként ő maga irodalmat alkotott, szerkesztőként, kritikusként mások írásait értelmezte. Bogdán László sepsiszentgyörgyi író, költő, újságíró folytatta az előbbi gondolatot, kiegészítve azzal, hogy Egyed Péter, aki a harmadik Forrás nemzedékhez tartozott, már a hetvenes években megfogalmazta kritikai észrevételeit korosztálya írásairól, azt mondták róla, ő nemzedéke szekértolója. Ez az Irodalmi rosta című gyűjteményes kötetben is erőteljesen megjelenik, az első harmad írásai tulajdonképpen összefoglalják a kettes feles (Egyed Péter megfogalmazása) és a harmadik Forrás nemzedék indulását. A szerző elmondta, Balla Zsófia, Bogdán László, Markó Béla, Mózes Attila, Szőcs Géza költészete, prózája jóval érzelmesebb és személyesebb világról szólt, mint amiről az előbbi nemzedék írt, hisz az érzelmekről a szocializmusban nem nagyon lehetett ilyen kitárulkozással és radikalizmussal beszélni. Bogdán László kérdésére, hogy a következő nemzedék, a Kovács András Ferencék irodalmára kritikusként miért nem terjedt ki a figyelme, Egyed Péter azt mondta, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként nagyon sokat olvasta ennek a korosztálynak az alkotásait, ami a művel és a szerzővel való rendkívüli azonosulást igényel. „Ahhoz, hogy egy mű erényeit és hibáit, formagazdaságát, bőségét vagy hiányosságait, romlandó részét az ember megértse, úgynevezett technikai olvasattal kell az illető verset felfogni.” Ez azt eredményezi, hogy „minden szerkesztés megöl egy kritikát”. Egyed Péter olyan széles spektrumban követte, hogy mi történt az elmúlt ötven esztendőben irodalmunkban – legalább hatvan szerző életével, munkásságával foglalkozott, írásaikat szerkesztette, elemezte, értelmezte –, hogy jogosan jelentette ki: „Azzal maradtam vizsgálódásaim után, hogy mennyire szegények vagyunk, mert nem veszünk tudomást arról, hogy ez az irodalom jóval gazdagabb, mint ami látszik, mint amit forgalmazunk belőle.” Felrótta, hogy az iskolában is csak egy picinyke szeletét tanítják ennek a hatalmas szellemi értéknek, hiányként fogalmazta meg, hogy nem született meg egy reális szintézise a romániai magyar irodalomnak, de szerinte nincs jobb helyzetben a művészet, képzőművészet, tudomány sem. A költő, író, egyetemi tanár, filozófus, könyvszerkesztő, a hagyományos kritika és az általa meghonosított beszélgető kritika jeles művelőjének Bogdán Lászlóval folytatott könyves beszélgetése ugyan egy vaskos kiadvány bemutatása alkalmából hangzott el, de korrajz, (irodalmi) kortörténet volt a javából, a hazai magyar irodalom kiemelkedő alkotóinak sorsáról, a bebörtönzésekről, a magyar intézmények ellehetetlenítéséről, a szocializmus éveiben hol nyíltan, hol alattomosan zajló kulturális genocídiumról. Az Irodalmi rosta (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014) olvasószerkesztője Dávid Gyula, az 1976 és 2014 között a Helikon, Utunk, Ifjúmunkás, Igaz Szó, Korunk, Alföld, A Hét, Élet és Irodalom, Magyar Műhely, Irodalmi Szemle, Székelyföld és más folyóiratokban megjelent kéziratok felkutatója és rendezője Kovács Eszter. A szerző méltatta segítségüket, és azzal zárta gondolatait, bízik abban, hogy a különböző szellemi színtereink szintézisei megszületnek, és e tekintetben is erős közösségként tudjuk magunkat megmutatni. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. október 3.Művelődés/szeptemberA Kultivál elnevezésű Kárpát-medencei ifjúsági fesztivál esélyeit latolgatja vezércikkében Dáné Tibor Kálmán. A Közösség rovatban P. Buzogány Árpádnak a szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetőjével, id. Haáz Sándorral készített interjúja, valamint Katus Józsefnek a nyugdíjasok hasznos és kellemes időtöltésével kapcsolatos írása olvasható. A Kibeszélőben Laczkó Vass Róbert beszélget Lukács Csaba világjáró riporterrel. A Galéria rovatban Szabó Attila a kalotaszegi alkotótábor friss albumát méltatja, az Enciklopédia rovatban Kovács András művészettörténész professzor az erdélyi Mária-kultuszról értekezik, Kovács Levente pedig az erdélyi gombfocizás történetéről cikkezik. Szabadság (Kolozsvár) 2015. október 10.Derűs emlékezésKézdivásárhely után Sepsiszentgyörgyön is bemutatták B. Kovács András Vándorszékely hazatalál. Egy ragaszkodás története című kötetét, mely a kézdivásárhelyi születésű, Bélafalván élő, Sepsiszentgyörgyön dolgozó Boldizsár Béla élettörténetét meséli el. Szerdán este a megyei könyvtár Gábor Áron Termében tartott könyvbemutatón – miután Szonda Szabolcs könyvtárigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, a szerző B. Kovács András pedig röviden ismertette a kötet megírásának körülményeit, és bemutatta interjúalanyát – Boldizsár Béla sajátosan ízes, humoros stílusában maga mesélte el röviden élete néhány fontosabb fejezetét. Az est meglepetésvendége Sebestyén Rita középiskolás diáklány volt, aki saját versét szavalta el a hallgatóságnak. Boldizsár Béla gyulafehérvári kántoriskolai élményeiről, házasságairól és hat gyermekéről, külföldi kirándulásairól, sokféle szakmájáról, a rendszerváltás utáni kalandos munkáséveiről, gyermekeivel kapcsolatos viszontagságairól és mostani életéről, az általa szervezett munkássztrájkokról, Márton Áron püspökkel való kapcsolatáról, az elismerésekről és kitüntetésekről, amelyeket rangos magyarországi politikusoktól kapott, saját politikai és társadalmi szerepvállalásairól, valamint egészségi gondjairól mesélt, melyek közül egyesek vaklármának bizonyultak, de amelyek egy anyajegy miatt végül komollyá változtak. Bámulatra méltó az életkedv és elégedettség, amellyel visszatekint, a derű, amellyel életútjának kudarcait, szomorú eseményeit is szemléli és szemlélteti. Kemény harcához kitartást kívánunk, hogy egyszer majd vidám történetei közé sorolhassa anyajegyes kalandjait is. Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. október 19.Kitüntetés a LAM Alapítványnak (Orbán Balázs-díj)Átadták a székelyföldi megyei önkormányzatok által alapított Orbán Balázs-díjat, amelyet idén Lányi Szabolcs professzor, Bakó Béla ferences szerzetes és a LAM Alapítvány kapott. A VI. Székelyföld Napok keretében Csíkszeredában átadott díjat azoknak a magán- és jogi személyeknek adományozzák, akik sokat tesznek a közös székelyföldi ügyekért, valamint elévülhetetlen érdemeket szereznek az egységes Székelyföld-kép kialakításában, a térség sajátos hagyományaira alapozott modernizációjában. Hargita megyéből Lányi Szabolcs professzort, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai oktatási helyszínének első vezetőjét, Kovászna megyéből a LAM Alapítványt, Maros megyéből Bakó Béla (Pál atya) ferences szerzetest díjazták. A LAM Alapítványt B. Kovács András újságíró méltatta. Az alapítvány történelmi jelentőségű regionális modernizációs kísérletet kezdeményezett Székelyföldön, ugyanis az ezredfordulón gazdasági és társadalomfejlesztési mozgalmat indított, (...) amely alaposan kivette részét a vidékfejlesztésből, és mára Kolozsvárig terjedő hálózattal segít az övezeti felzárkóztatásban – mondotta. Miklóssy Ildikó, a Sapientia adjunktusa laudációjában Lányi Szabolcsról úgy fogalmazott: a professzornak nagy érdeme van a székelyföldi egyetemi központ megteremtésében, ami hozzájárult a térség oktatási hálózatának megerősödéséhez. Tamási Zsolt, a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója méltatásában Pál atyáról kijelentette: Székelyföld nehéz helyzetbe kerülő társadalmi rétegeit, csoportjait segíti folyamatosan a méltó emberi élethez. A vállalt börtönpasztoráció és cigánypasztoráció mellett az általa megálmodott és működtetett Szent Erzsébet Társulat keretében árva és félárva gyerekeknek nyújt lehetőséget a szeretet megtapasztalására. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. október 31.Kovács András Ferenc: „A költészet a gyenge percek és a sérülékeny emberek nagy erőssége”Az ihlet meglátogatja a verset író embereket, empátia és fantázia van benne. Az agy, az elme érzése, teremtő állapot: próza esetében lehet egyetlen mondat, amelyből a történet kiindul, versben egy szó, de akár egy álom is, amelyből az ember hirtelen felébred, és gyorsan „levakarja egy papírlapra”. Olyasmi is megtörténhet, hogy valaki arra ébred: „vers van”; nem a levegőben, hanem például a torkát szorongatja, az a két pillanat, két perc, két strófa sok mindent meghatározhat a folytatásra nézve. Erről is beszélt Kovács András Ferenc költő, a Látó folyóirat főszerkesztője csütörtökön este a kolozsvári Bulgakovban, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a kávézó közös szervezésében zajló Álljunk meg egy szóra sorozat keretében. Stílusosan vezette fel az eseményt a házigazda, László Noémi: „velem együtt legalább tízen vagyunk az asztal körül, Alekszej Pavlovics Asztrov, Lázáry René Sándor, Jack Cole, Quintus Aemilius Fabullus, Friedrich von Aachen, José Faustino Quijano (...) és Kovács András Ferenc”. Következetes részletességgel felépített költői maszkjai, alteregói közül Alekszej Pavlovics Asztrovval indított a vendég, első felolvasásával a kávézó névadóját is köszöntötte, majd további izgalmas világokba invitálta a közönséget – „püspökkenyeret majszoló rágdiósok és betyáregerek kalandjainak” is részese lehetett a szép számú hallgatóság. Szóba került a beszélgetés során, hogy az ihlet mellett mesterségbeli része is van a versírásnak, a folyamathoz „munka, munka és gyalulás is” hozzá tartozik. – Erről nagyon sokat mondott el és hallgatott el a nagyon fiatal Weöres Sándor is, amikor megírta A vers születését: mert időnként hirtelen jön, máskor az ember évtizedekig hordozza magában, és van olyan vers, amit nagyon komolyan kell gyalulni– hangsúlyozta. Hogy ki a költő? Egyesek például nem is tudják magukról, hogy azok, ugyanakkor pedig a prózaírók között is nagyon sok költő fellelhető. „Akár azok is elmondhatják magukról, hogy költők, akik a blogjukon közölték 3-4 versüket, bizonyára még nem gondolkodtak el azon, hogy voltaképpen mit is takar ez a megnevezés...” Amúgy meg minden kamasz költő, elvégre a szerelembe esés összefügg a poétikával – „ezen általában túlesnek az emberek, mások nem gyógyulnak ki belőle, és olyan is van, aki belehal ebbe; abból lesz a költő”, jegyezte meg. A régi magyar irodalmat már egyetemista korában nagyon szerette, persze nem csak ezt, de „főként itt lehetett úgy kutakodni, hogy az ember érdekes dolgokat találjon magának, hogy később legyen ihlet vagy vers, vagy, hogy jól menjen a gyalulás; a magyar felvilágosodással együtt ez egy nagyon szép kitárulkozó világ volt”, fűzte hozzá. Első kötetének megjelenéséről is mesélt a szerző: a Tengerész Henrik intelmei 1983-ban, 24 éves korában látott napvilágot a Kriterion Forrás sorozatában. Egyfajta útlevélnek, bónusznak számított akkoriban, hogy valakinek kötete jelent meg, a kéziratok mennyisége és a cenzúra miatt sem ment könnyen az ilyesmi. – Érdekes módon már egész fiatalon is lehetett első verseskötetet kiadni Romániában, szemben például Magyarországgal, és nagy példányszámban jelentek meg, fogytak el, és elég szépen fizettek is értük – magyarázta Kovács András Ferenc. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2015. november 2.Az oktatásügy ellentmondásai – Kinek nem áll érdekében, hogy tanulóink megtanuljanak románul?A címben is szereplő, sokakat foglalkoztató, sokak által megszenvedett kérdés megválaszolására Keresztély Irma volt megyei főtanfelügyelőt kértük fel, álláspontja lefegyverzően őszinte. Levonható következtetés: a román politikumnak nem érdeke, hogy a kisebbség elsajátítsa a román nyelvet, mert akkor itthon marad. Részlet egy hosszabb interjúból. – Mit szól a nagy vitához, ami a román nyelv oktatása körül folyik? Hogy baj van, az meglátszik az érettségi eredményeken, a kisebbségi gyerekek megengedhetetlenül nagy hányada kimondottan hátrányos helyzetbe kerül emiatt, és ez egész életpályájára, továbbtanulására kihat, esélyegyenlőségén esik csorba. Kidolgoztak – többek között a csíki Sapientia EMTE-n – alternatív tantervet is, reformról beszélnek, mégis mindig elakad a bevezetése. – Tudok róla, Kovásznán szerveztünk is egy konferenciát, ahol bemutatták nekünk az elkészült anyagokat, és megindokolták, miért kell a magyar gyerekeknek alternatív tanterv és tankönyv a román nyelv másként való tanulása végett. Itt indulásból az volt a gond, hogy idegen nyelvként nem lehet, mert a többség nem fogadja el, hogy az övé idegen nyelv lenne. Félreértés, félremagyarázás. Valóban kidolgozták, leadták, de ahogy a minisztérium működik, számomra már érthetetlen. Ezt már nem tudtam elviselni. Én mindig előrébb tartottam egy-két lóhosszal, ütemterveket dolgoztam ki, kezdtem el alkalmazni. Akkor jött egyik napról a másikra az átirat, és az egészet lesöpörték az asztalról. A kollegám szemrehányást tett: ugye mondtam, megint elsiettük a dolgot? – De ott fenn vajon miért nem képesek logikusan felépített ütemterv szerint dolgozni? – Ahol mindenki kakas a maga szemétdombján, ott nincs alárendeltségi viszony. Ami a kisebbségi államtitkárságot illeti, annak kabinetje és a kisebbségi oktatásért felelő vezérigazgatóság például nincs egymásnak alárendelve. Mindkettő amúgy lóg a szerkezetben, és az államtitkár nem tudja utasítani a vezérigazgatót. Ez egy példa csupán, de az összes többi így működik. Ha én valamit, személyes jó kapcsolataim révén, kijártam, az megvolt, de nem akadt egy államtitkár, aki mellém álljon. Ez így nem rendszer, mert a feje tetején áll. Jöhetnek-mehetnek a miniszterek, semmi tekintélyük nincs a hivatalon belül. Ezek a programok, tantervek elfekszenek a fiókokban. Évtized óta várjuk, de csupán a harmadik osztályig jutottunk el a románoktatás reformjában. És azt mondja a miniszter, az egészet sutba vágja, kezdjük elölről az egészet. Ha tizenkét évig húzódik valami, mindig jöhet egy új miniszter, aki elődje ötletét elveti. Én sokat bombáztam kérdéseimmel őket a románoktatást illetően. Tudja, mi volt válasz? Nem előzheti meg a kisebbségi románoktatás öt szinttel a többségit! Meg kell várni, amíg a román utoléri. – Az pedig egy helyben topog… – Lehet, elfogult vagyok egy kicsit, de néha az az érzésem, hogy Romániában nincs elég kompetens szakember, aki felvállalja a közoktatás átfogó reformját. Politikus van elég, de szakember nincs. Vagy ha vannak, nem tudják érvényesíteni a tudásukat, mert erős ellenérdekelt hálózatok alakultak ki a pályázatok körül, az érdekek összefonódnak. Meghívnak külföldről egy előadót, aki értelmes dolgokat mond, annak 4–500 eurós órabért fizetnek egy előadásért: az uniós pénz bejött és kiment. Mi maradunk azzal, milyen okos dolgokat mondott, de a következő lépés elmarad. Egyszerűen nincs politikai akarat a közoktatás reformjára, és sajátosan nincs a románoktatás reformjára kisebbségi iskolákban. Kezdetben azt gondoltam, politikai az akadály. – De mostanra benne van a törvényben, és évek óta mégsem történik semmi. Miért nem? – Az érettségin végeztem összehasonlítást a jegyek közt úgy, hogy a román jegyet kihagytam. Összehasonlítva a román és magyar anyanyelvűek eredményeit, három vizsgajegy figyelembevételével. És kijött, hogy Kovászna megyében a magyar diákok 28%-kal jobban teljesítettek, ha a romántól eltekintettünk, mint a románok a saját anyanyelvükön. Ez óriási különbség! Ezekre mindig hivatkoztam felterjesztéseim indoklásában, mikor a román nyelv másként való tanítását kértem a kisebbségieknek, hozzátéve, hogy igenis meg akarják tanulni a nyelvet, mert itthon kívánnak érvényesülni. Erre írásbeli választ soha nem kaptam. Nekem most már egészen határozott meggyőződésem, hogy a román hivatalosság részéről nincs akarat arra, hogy a magyar gyerekek helyesen megtanuljanak románul. Márpedig ha a magyar gyerek nem tud megtanulni jól románul, mert unos-untalan elgáncsolják, akkor neki ez a tárgy teher. Következésképpen alig várja, hogy valahogy ötössel átmenjen a vizsgán, és a többiekkel együtt lendül át a kerítésen, elhagyja az országot, és máshol próbál érvényesülni a magyar anyanyelvével, az angol- és némettudásával. Itthon nem tud, és nem akar jövőt építeni, mert ebben őt a romántudása megakadályozza. Így akarják az országot kiüríteni? B. Kovács András Székely Hírmondó Erdély.ma 2015. november 2.Alteregókban „rejtőzködő” költőFelsorolni is sok, hány költő a vendégünk ma este: Lázáry René Sándor, Alekszej Pavlovics Asztrov, Jack Cole, Kavafisz, Qintus Aemilius Fabullus és a többiek – említett meg néhányat Kovács András Ferenc marosvásárhelyi költő alteregói közül László Noémi az Álljunk meg egy szóra című kolozsvári beszélgető-sorozat legutóbbi alkalmán. A meghívott, aki egyben a Látó folyóirat főszerkesztője is, „le is tette a névjegykártyáját” a Bulgakov Irodalmi Kávéházban – ahol először lépett fel –, és legutóbbi alteregója, Alekszej Pavlovics Asztrov versei közül felolvasott kettőt, amelyekben Bulgakov is említésre kerül. László Noémi kérdésére a meghívott elmondta: az amatőr versblogok, a pillanatnyi hírnév világában is élnek még költők, bár ő nem szívesen mutatkozik be költőként, inkább szerkesztőnek mondja magát. „Réz Pál (irodalomtörténész, az egykori Holmi folyóirat főszerkesztője – a szerk.) szokta mondani, hogy van, ami költészet, és van, ami nem az – de ő ezt a költészeten belül érti” – tette hozzá KAF. Az elme érzései László Noémi felvetette, hogy egyes kortársak felfogásában nem létezik ihlet, ők „csak dolgoznak a szövegen”. Kovács András Ferenc megjegyezte, hogy ez úgy hangzik, mint az asztalosmesterség, bár valóban nehéz megfogalmazni, mi is az ihlet. Szerinte a 20. századi irodalom valamiféle szégyenérzetből elveti a 19. században használt fellengzős ihletet, legalábbis nem beszél róla. „Nem tudom, mi az ihlet, ha kérdezik, viszont ha nem kérdezik, lehet, hogy tudom. Empátia kell hozzá, az elme érzései. Egyfajta teremtő állapotról van szó – fogalmazott a költő, és a szintén költő beszélgetőtársával abban is egyet értettek, hogy nemcsak a művészeknek, de kutatóknak, feltalálóknak is vannak ihletett percei, amelyek az igazi áttörésekhez kellenek. Szóba került, hogy a meghívott 1984-ben diplomázott, diplomamunkáját a manierizmus irodalmából írta, és bár szívesen maradt volna a kolozsvári egyetemen, ezt akkor nem lehetett. Elhangzott, hogy a régi korokban a költészet és a zene még együtt működött, a középkor magyar irodalmában igen jártas KAF maga is írt régebben meghatározott dallamokra verseket. Első kötete 24 éves korában jelent meg Tengerész Henrik intelmei címmel 1983-ban, „egy nagyon sötét korszakban”. A Kriterion Forrás-sorozata azonban meglátása szerint nagyon jó lehetőség volt az akkoriban indulóknak, hiszen magyarországi kollégái között akadt, akinek jóval többet kellett várnia első kötete megjelenésére. A debütkötetek ráadásul akkoriban még nagy példányszámban jelentek meg, és szép honorárium járt értük, KAF-nak például a postán el sem hitték, hogy valóban enynyi pénzre jogosult, amikor ki akarta venni a könyvért járó honoráriumot, Cs. Gyimesi Éva segítségét kellett kérnie. László Noémi kérdésére KAF azt is elmondta, hogy bár a költészet nem tekinthető civil foglalkozásnak, hiszen emellett mindenki eljár – nem dolgozni – pénzt keresni, mégsem egy félretehető dolog, legfeljebb ideig-óráig. Ha ihletett állapotban van, a költő feje úgyis a versen kattog, akkor is ha (látszólag) mást csinál. „A költészet a gyenge percek és a sérülékeny emberek nagy erőssége. A költészet hatalom, a hatalom nem költészet” – tette hozzá KAF. Adyra hallgattak utoljára A vásárhelyi költő, aki több versével is jelen van az Édes hazám című, közéleti verseket összegyűjtő 2012-es antológiában, kiemelte, a magyar lírában mindig is jelentős volt a közéletiség, bár az utolsó magyar költő szerinte, akinek még volt szava, akire hallgattak ilyen téren, az Ady volt. „A költészet maga nem változtatja meg a problémát, amiről esetleg beszél, de általa hangsúlyosabban vannak jelen a köztudatban ezek a gondok, így közvetve hozzájárul ahhoz, hogy később mégis megoldódjanak” – fejtegette álláspontját a meghívott. KAF – aki egyébként nem szereti, ha KAF-ként emlegetik, ezt ugyanolyan közhelynek tekinti, mint amikor azt mondják róla, hogy „rejtőzködő költő” – jelenleg gyerekverseken dolgozik. A versek még az év végén megjelennek a Magvető Kiadónál két kötetben, Minden egér a világon, illetve Égi és földi egerek címmel. Ezek tulajdonképpen gyerekversek – fogalmazott a szerző, de azért a felolvasott ízelítőből kiderült, hogy a felnőttek is bőven találnak benne csemegét, hiszen a dallamos szövegeket bőségesen átszövik a rejtett történelmi utalások, sőt a kortárs politikai és közéleti szereplőkre is vaskos utalások tétetnek. Az Álljunk meg egy szóra következő vendége a tervek szerint Bartis Attila író lesz. Varga László Krónika (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
