|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 836 találat | lapozás: 1-30 ... 721-750 | 751-780 | 781-810 | 811-836 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kovács András 2016. április 13.Teatrológusok TalálkozójaMindent a színházról! Nagyszerű ötlettel álltak elő nemrég a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Karának tanárai, és ezen ötletet tett követte: szervezkedtek, Facebook-csoportot hoztak létre, majd olyan találkozót hívtak össze, amilyenre eleddig nem voltpélda az intézmény történetében – vendégül látták az összes, dramaturgia szakon végzett egykori hallgatójukat egy közös, kétnapos együttléten. "A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen az 1995/1996-os egyetemi évben kezdte el tanulmányait az első teatrológusosztály. A teatrológia nevet a francia kultúrából kaptuk, és bár sokszor használjuk mellette a dramaturgiát és a színháztudományt, hozzánk nőtt ez a név is, belaktuk, örömmel éljük meg különféle vonatkozásait, változásait. Amelyből van bőven. A kilencvenes évek közepén az irodalmi titkár főként a drámaszöveggel foglalkozott, a kritikus pedig kritikát írt. Később a dramaturg a rendező legelső, legbelső munkatársává vált. Az egységes pályamodell – mint a művészeti felsőoktatásban általában – mára a múlté, a teatrológus korábbi feladatai mellett pályázatot ír, honlapot szerkeszt, archívumot kutat, rendezvényt szervez, drámapedagógiai workshopot tart. Színpadi szöveget ír. Tévéműsort szerkeszt. Színházat igazgat. Húsz év nem nagy idő az egyetemi képzésben. Ahhoz azonban pont elég, hogy alkalmat kínáljon ránézni önmagunkra, rákérdezni eddigi eredményeinkre és további feladatainkra. Egykori diákjaink szakmai élete rendkívül sokféle, büszkeségre és önkritikára egyaránt ad számunkra okot. A Teatrológusok Találkozója a volt és jelenlegi teatrológus diákok, tanárok és az egyetem vezetősége közös ünnepe" – állt a meghívón, és nem véletlenül: az első évfolyam 1999-ben, a sorrendben eddig utolsó 2015-ben végzett a Köteles utcában. Összesen több mint hetven hajdani diákról van szó, és a hívásra igen sokan válaszoltak közülük: április hetedikén és nyolcadikán közel hatvan egykori teatrológus-hallgató érkezett a négy éven keresztül sokaknak második otthonként szolgáló egyetemre. A rendezvénysorozat csütörtökön indult, aznap este Sergi Belbel Halál című drámáját tekintették meg a résztvevők a Stúdió Színházban, Bocsárdi László rendezésében. A találkozóra pedig egy teljes, állófogadással záruló napot szántak mind a szervezők, mind az egymást nagy örömmel üdvözlő egykori hallgatók. Péntek délelőtt mindannyian az egyetem előcsarnokában gyűltek össze, ahol Kós Anna, a Magyar Kar dékánja üdvözölte a megjelenteket, majd a teatrológia szakon egykoron és ma tanító oktatók szólaltak föl: Balási András rektorhelyettes, volt diák Helyzet: pillanat és intézmény, Ungvári-Zrínyi Ildikó A dramaturg és a színházi látcső, Kovács András Ferenc Miscellaniae, Albert Mária Működés. Együtt. Diákok és tanárok közös munkájáról, Lázok János Az utókor és az utca pora, Boros Kinga pedig Akinek mindenhez kell értenie címmel tartotta meg rövid, gyakran interaktív előadását. A felszólalásokat a szak elindítóinak, Béres András egykori rektornak és Kovács Levente egykori tanszakvezetőnek visszaemlékezései zárták. Mindezt a végzett évfolyamok képviselőinek felszólalása követte, majd a szünet után igencsak építő jellegű, kötetlen, komoly, de mégis laza hangulatú, humorban és felröhejekben gazdag beszélgetés folyt a színháztudományról, dramaturgiáról, színikritikáról és teatrológiáról, a színház múltjáról, de inkább jelenéről és jövőjéről: az intézmény egykori és mai tanáraival, közel hatvan itt végzett, azóta is a színházművészet területén, illetve perifériáján tevékenykedő, avagy momentán éppen szaksemleges, de szakmabeli teatrológussal. Lett belőlünk dramaturg, irodalmi titkár, drámaíró, prózaíró, műfordító, egyetemi oktató, ismert szépirodalmi szerző, színházigazgató, rendező, színházi, művészeti referens, filmproducer, restaurátor, blogíró, közösségformáló csoportvezető, színikritikus, nyelvtanár, publicista, szerkesztő avagy műsorvezető az írott, a rádiós és a televíziós médiában, színházi szervező, könyvtáros, színházi levéltáros, díszlet- és jelmeztervező, produkciós szervező, avagy éppen társulatigazgató itthon és külföldön egyaránt. Megtudtuk mindezt egymástól és a TeatroLogin címmel szerkesztett, ízléses kiadvány lapjain megjelent önéletrajzokból. És ha szakmai kérdések mentén éles (de építő jellegű) viták is folytak, az egymásra találás örömének légkö-rében mindenki ugyanazon véleményen volt: pár esztendőn belül meg kellene szervezni a következő Nagy Találkozást! Kaáli Nagy Botond (egykori teatrológushallgató) Népújság (Marosvásárhely) 2016. április 14.Miben áll a kisebbségi korrupció?A korrupcióellenes harc jegyében áll a romániai közélet már jó ideje, s Isten látja lelkünket, mélységesen indokoltan, hiszen minden nemzetközi becslés szerint az állam e tekintetben a legérintettebbek közül való. Feltehetjük a kérdést, milyen kórismét állíthatunk fel az erdélyi magyar társadalmon belüli korrupcióról, annak mértékéről és fajtáiról például. E társadalom függőségi és alárendeltségi viszonyban van a többségitől, nyugodtan kimondható tehát, hogy amannak minden rákfenéje megtalálható szövődmények és fertőzés formájában emebben is, legfeljebb a benne forgó pénzösszegek kisebbek, mert a magyar elit befolyása is kisebb, következésképpen sokkal kevesebb köz- és magánpénzhez fér hozzá, emiatt alighanem nagyságrendi különbség mutatkozik az elsinkófált, bezsebelt stb. összegek kapcsán. (Közpénz esetében a bűn persze nem kisebb, hiszen a magyar társadalomnak annál nagyobb szüksége lenne rá. No de másról szeretnék itt szólni.) Történelmünk egyik mélypontján, a hetvenes-nyolcvanas években figyelhettük meg, hogy pártállami nyomásra egyre alkalmatlanabb vezetők kerültek a kisebbségi intézmények élére, a végső cél egyre nyilvánvalóbban az volt, hogy e kontraszelektált emberek teljesen szétverjék belülről a magyar intézményeket, s előkészítsék a talajt a magyarság teljes beolvasztása vagy elüldözése-kivándorlása számára. Akik jogaink két és fél évtizede vajúdó törvénybe iktatását, ezt az „egy lépést előre, két lépést hátra” táncot figyelik, azok nem tagadhatják, hogy az asszimilációt vagy elüldözést célzó nyomás talán a kilencvenes évek elején volt még ilyen erős, mint épp napjainkban. Ez megmutatkozik a választott és kinevezett magyar tisztségviselők viselkedésében is. A főhatalom arra törekszik, kétkulacsosokat tenyésszen ki sorainkban. Amikor az erdélyi magyarság kilencvenévnyi tapasztalata abban összegeződik, hogy kulturális és területi önrendelkezést kér magának saját ügyei intézésében, akkor vezetőink értékét nyilván azon kell lemérni, e célokhoz hogyan viszonyulnak, hogyan viszik ezeket gyakorlatilag közelebb a megvalósuláshoz. Önkormányzati képviselőjelöltjeink kiválasztásában sem lehet más a mércénk. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. április 19.Székely városünnepOtt voltam a születésénél, s nem feledhetem. A Szent György Napok a diktatúra által halálra ítélt, agyonmanipulált polgári társadalom feltámadásával ért fel a kilencvenes évek oly ígéretesen induló elején. Annyira más volt, mint a korábbi korok államosított „ünnepei”, a kivezényelt tömegek kényszerű ücsörgése a tereken! Ki emlékszik például arra, hogy ha egy-egy ilyen alkalommal az éljenzés, a hatalom imádására fölszólító jelszavak skandálása nem volt elég hangos, akkor hangszóróból és szalagról ráerősítettek a külön ezzel megbízott emberek, a végén gépileg ment minden, a harsogó műlelkesedés úgy tombolt a tapstereken, mintha valami mély válságot kellene elfojtania, mint ahogy valóban az is volt a célja. A feltörő tiltakozás hangját sokáig, megengedhetetlenül hosszú ideig el is fojtotta. Románia a személyi kultusz őrületének jó két évtizedes példáját produkálta, s amikor a diktatúra mégis összeomlott, iparkodtunk visszanyerni hitünket az ország európai küldetésében. E hit azóta csak külön erőfeszítéssel tartható – nem fonnyadt viszont meg a városünnep, melyet akkor alapított lakossága, egyben a valamikori, évszázadokig szabadon lefolyó vásárok hangulatát is feltámasztva, beleoltva a székely hagyományok hasonlíthatatlan ízeit. Az első alkalmak a szárba szökő civil társadalom spontaneitást és okos szervezést kiegyensúlyozottan elegyítő kezdeményezését jelentették, magát a sokáig várt szabadság élményét. Ha azóta az ún. fogyasztói mentalitás meg is kísérelte a maga képére átgyúrni az ünnepet, leszögezhetjük, ez szerencsére maradéktalanul nem sikerült neki, a Szent György Napok megőrizte majd minden eredeti értékét, benne egy polgárosodásának kiteljesedésére, saját sorsának irányítására törekvő közösség ünnepli önmagát. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. április 27.PróbatételekA kétezres évtizedben új csoportja jelentkezett az erdélyi magyar politikában indulni kívánóknak. Meg akarták törni azt a politikai monopóliumot, amit az addigi közéleti szereplők birtokoltak, úgy látták, új alapokra kell helyezni a közképviseletet, merőben más elvek és irányvonalak mentén kell azokat ellátni. A választás szabadságát kívánták visszaadni honfitársaiknak, s az első választásokon minden járatlanságukból fakadó hibáik és téves döntéseik ellenére, nem kis sikerrel jártak, megyénkben például bizonyos tisztségek esetében megközelítették, vagy túllépték a harminc, sőt még a negyven százalékot is. Közülük pár év leforgása alatt sokan lemorzsolódtak, mások visszavonultak, és kiléptek a politikum szférájából, van, aki más tevékenységi területet keresett. A pluralizálódási kísérletek átfogó elemzése még várat magára. Nem egy akkori szerepet vállalótól hallottam azonban olyan történetet, mely egy pontban mindig összecseng. A kisebbségi politikusra nehezedő megpróbáltatásokról van szó. Az akkor önmagukat jelöltetők ugyanis azt tapasztalták hamarosan, hogy felkeltették a hatóságok figyelmét. Semlegesnek tekintett szervekről van szó, amilyen az adóhivatal, a rendőrség vagy a munkaügy és hasonlók. Akinek például valamilyen vállalkozása volt, azt különféle ellenőrök kezdték látogatni, mi több, eljárás is indult nem egy rokon által birtokolt cég ellen, mások hétvégi háza körül kezdtek kutakodni, akadt, akinek gyereke biztonsága miatt kezdett el aggódni a hatóság, a túlgondoskodás olyan formáit produkálva, hogy az a legkevésbé gyanakvókat is megijesztette volna. Több újdonsült politikusnak lélekemésztő eljárási procedúrákat kellett végigcsinálnia, melyek új szerepvállalásával állítólag semmilyen kapcsolatban nem álltak. Ami minden közéleti szereplő aranyszabálya, hogy semmilyen zsarolásra alkalmas eszközt nem szabad ellenfelei kezébe adnia, az a kisebbségiek esetében fokozottabban igaz. Nekik ráadásul még mondvacsinált vádakra is fel kell készülniük, ha a hiteles képviselet feladatát el akarják látni. A nyilvánosság védelmére talán ők szorulnak rá a leginkább. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. május 3.Buszra száll a színház a G. FesztenA székelyudvarhelyi G. Caféban a vasárnaptól jövő szombatig tartó G. Feszten ezúttal is számos koncert, színházi és irodalmi előadás lesz. Ötödik alkalommal rajtol el a rendezvénysorozat. Az amerikai Mike Parker’s Trio Theory dzsesszzenekar koncertjével kezdődik vasárnap este kilenc órakor a G. Feszt. Az amerikai zenekar tagjai jelenleg Lengyelországban élnek, ez lesz az első udvarhelyi fellépésük. Hétfőn 21 órakor slam poetry-esttel folytatódik a kultúrőrület, fellép a magyarországi Akkezdet Phiai zenekar tagja, Süveg „Saiid” Márk, valamint Tengler Gergely, Terján Nóri és Mészáros Peti. Kedden igazi különlegességre számíthatnak az érdeklődők, ugyanis buszszínházi előadást tekinthetnek meg – mondta el Bihari Lóránt főszervező. Délután négy, illetve este hét órától a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művésze, Borbély B. Emília Gianna Cărbunarius Mady-baby című monodrámáját adja elő egy kisbuszon, miközben az végigmegy a városon. Az előadásra előzetesen kell feliratkozni a G. Caféban, hiszen korlátozott számban, csak 18-an nézhetik meg. Este kilenctől a Müller Péter Sziámi Andfriends zenekar lép fel a kultúrkávézóban. Müller Pétert a magyar alternatív kultúra egyik meghatározó egyéniségeként tartják számon, korábban a Sziámi zenekar tagja volt, egyébként ő a Sziget megálmodója is – árulta el Bihari. Szerdán az Elsa Valle Y Sus Hermanos magyar-kubai zenekar koncertezik, Elsa Valle kubai születésű zenész művész párjával, a magyarországi Winand Gábor szaxofonossal és dzsesszénekessel együtt varázsolja el az udvarhelyieket. Csütörtökön este héttől Látó-est lesz, a közönség újból találkozhat a marosvásárhelyi irodalmi lap szerkesztőivel, Kovács András Ferenccel, Láng Zsolttal, Vida Gáborral, Szabó Róbert Csabával és Demény Péterrel. Kilenctől pedig a Nagy János Trio lép fel a G. Caféban. Pénteken a kolozsvári Reactor színház adja elő a Voi n-ați văzut nimic című darabot. A rendezvénysorozatot szombaton este nyolctól a kézdivásárhelyi Városi Színház előadása zárja a G. Caféban, az érdeklődők J. D. Salinger Zabhegyezőjét tekinthetik meg Kolcsár József rendezésében és előadásában. „Előrajt” csütörtöktől Noha a G. Feszt hivatalosan vasárnap kezdődik, a kultúra kedvelői már csütörtöktől felkészülhetnek a programdömpingre, hiszen este kocsmaszínházi előadást tekinthetnek meg, pénteken pedig Luiza Zan és a Snaps Vocal Band lép fel a G.Caféban. Veres Réka Székelyhon.ro 2016. május 4.Korunk kulcsfogalmaAkik időnk felét a diktatúrában éltük le, igazán megérdemeltük volna, hogy némi ízelítőt kapjunk a jogállamiságból, netán a jóléti állam némely előnyéből is. E helyett „szabadság” címén a kiszolgáltatottság felfokozódása jutott ki nekünk, a jóléti szolgáltatásokat pedig vendégmunkásként keressük valamelyik nyugati állam munkaerőpiacán. Illetve már ott is hiába maholnap, mivel a migránsáradat teremtette szükséghelyzet elmosta azok jó részét. Így történt, hogy nem egy mai nemzedék számára nem a bejáratott polgári demokrácia vagy a létbiztonság, fogyasztói kielégítettség lett a kor kulcsfogalma, hanem az a rendkívüli spektákulum, melyet a korrupció mindent behálózó szövevénye produkál, s melynek ma felfejtése folyik nem egy tekintetben. Feneketlen mélységeinek feltárulása számos tanulságot kínál, és némileg magyarázattal szolgál arra, miért távozott a megvesztegetések e paradicsomából a munkaképes lakosság harmada legalább olyan tájakra, ahol a közpénzekre támadó harácsolók kisebb eséllyel fosztogatják a közvagyont, és ahol méltányosabb bánásmódban részesül a kispénzű közember is a hivatalokban. Ahol nem muszáj milliomosnak vagy befolyásos főmuftinak lenni ahhoz, hogy hivatalos ügyeit el tudja az ember simán és időben intézni. Lexikonok által forgalmazott meghatározása szerint a korrupció vagy megvesztegetés „olyan törvénybe vagy közerkölcsbe ütköző cselekedet”, mely révén valaki pénzért, egyéb juttatásért „jogosulatlan előnyhöz juttat másokat”. Szándékomban áll a továbbiakban, következő jegyzeteimben taglalni a korrupció fajtáit, de mindenekelőtt a különbségtételt tartom fontosnak a kis- és a nagykorrupció között. A vendéglátó-ipari egységekben pincéreknek osztott borravaló nem korrumpáló tényező, a világ bármely sarkán megtalálható, és szokásjogilag is rögzült. Egy tekintetben azonban érintkezik a korrupció problémakörével. Amikor a tulaj azzal szab meg alacsony bért pincérének, hogy az majd a mellékessel úgyis kiegészíti, akkor már baj van, és annak a fanarióta hagyománynak a nyomára bukkanunk, mely a hazai közerkölcsöket évszázadokig rombolta és rombolja ma is. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. május 12.Pro Cultura és díszpolgári címeket adtak átKiválóságok kitüntetése A Marosvásárhelyi Napok nyitórendezvényén szerdán délután a Kultúrpalota Tükörtermében átadták a Pro Cultura díjakat. A marosvásárhelyi önkormányzat öt kategóriában kiválósági díjban részesített hét kulturális intézményt, előadó- és alkotóművészeket, illetve díszpolgári címet adományozott olyan szakembereknek, akik tudományos és kutatómunkájukkal szereztek elismerést. Kiválósági díjra a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Művészeti Egyetem, az Állami Filharmónia, a Vatra és a Látó folyóiratok, a Harmonia Cordis Egyesület és a Scena Színház kapott jelölést. A tavaly februárban jóváhagyott tanácsi határozat alapján minden év májusában Pro Cultura kiválósági díjakat adnak át a városnapok keretében. A színház, zene, tánc, képzőművészet és irodalom kategóriában két-két személy, kategóriánként egy-egy román és egy-egy magyar művész részesült elismerésben. Az elismerésre a civil szervezetek, illetve magánszemélyek is jelölhettek. A határidő többszöri meghosszabbítása után a szakbizottság elfogadta a jelöléseket, illetve a szakmai zsűri eldöntötte, hogy idén ki kapja a megtisztelő elismerést, végül öt magyar és négy román művészt díjaztak. A Pro Cultura díjat a város művelődési és művészeti életének kiemelkedő személyiségei vehették át. Színművészet kategóriában Farkas Ibolya (a díjat unokája vette át) és Roxana Simona Marian, irodalom kategóriában Szabó Róbert Csaba és Cornel Moraru, zene kategóriában Molnár Tibor, a Tiberius vonósnégyes elsőhegedűse, képzőművészet kategóriában Kákonyi Csilla és Chira Adrian festőművészek, míg táncművészet kategóriában András Lóránt ésKemendi Lia Elisabeta kapta. A díjazottak személyéről három szempont szerint döntöttek: a kiemelkedő életműért, a 2015- ös évi rendkívüli teljesítményükért, illetve fiatal, tehetséges alkotóművészek is elismerésben részesülhettek. Idén első ízben a művészeti ágak képviselői, öt magyar és öt román személyiségből álló Pro Cultura konzuli testület döntötte el a díjazottak kilétét, laudációt is ők mondtak, irodalom kategóriában Kovács András Ferenc, zeneművészet kategóriában Csíky Boldizsár, színházművészet kategóriában Kovács Levente, képzőművészet kategóriában Nagy Miklós Kund, táncművészet kategóriában Szőke István. A gálaműsor keretében nyújtották át a Marosvásárhely díszpolgára címeket is, amelyeket öt év után adományoztak újra. Az idei év magyar kitüntetettje a Péter házaspár: prof. dr. Péter Mihály Heinrich akadémikus, orvos, mikrobiológus, illetve dr. Péter H. Máriany. gyógyszerészeti egyetemi oktató, szakíró – mindketten tudományos, oktatói és szakmai érdemeik elismeréséül, akik életművükkel hozzájárultak a marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzéshez –, valamint dr. Horatiu Suciu szívsebész professzor és Ion Eugen Man műépítész. A díjátadásokat követően marosvásárhelyi zeneművészek és előadók léptek fel. A marosvásárhelyi Állami Filharmónia Verdi Nabucco című operájából a Rabszolgák kórusát és Händel Messiás című művéből részletet adott elő. Szer Pálosy Piroska Népújság (Marosvásárhely) 2016. május 24.A globális erők berendezkedése zajlik?A román politikai elit egyre több hangadója tesz utalásokat arra, hogy idegen hatalmak harcának színterévé vált az ország. A többnyire áttételes célzások nem kívánják nevén nevezni az egymással mérkőző feleket, sőt kimondottan kerülik azok azonosítását, de a célzások egyre áttetszőbbek. A politikai kommentátorok rögtön felneszeltek a dologra, s mára a sajtóban hasonlóan óvatos, korántsem szókimondó, de egyre sejtelmesebb megfogalmazások jelennek meg arról, hogy a valóban párját ritkító korrupcióellenes hadjáratnak is sok köze lehet hozzá. Ha mindezt ama összefüggésbe helyezzük, melyről korábban hírt adtak hazai és a nemzetközi források, hogy a Balkánon valóságos kémháború bontakozott ki a nagyhatalmak között, akkor előttünk áll egy meglehetősen összetett háttérsztori, mely indokát szolgáltatja a román politikai elit mai nyugtalanságának. Úgy tűnik, e politikai osztály nem ok nélkül tart attól, hogy megtizedelése vagy éppen lecserélése van folyamatban, felváltása korábban létrejött vagy most alakuló érdekszövetségekkel, s ebben átfogó aktorokkal működnek együtt amazok belső ügynökei. Kommentátorok azt is megkockáztatják, hogy maguk a titkosszolgálatok is kettészakadtak volna. Nagyhatalmi érdekre vezetik vissza a hevességéből nem veszítő korrupcióellenes hadjáratot, melyet a közvélemény szükséges és üdvözlendő sebészeti műveletnek tart, elvégre ki tagadhatná, hogy Európa egyik e tekintetben legbetegebb társadalma százszorosan rászolgál e gyógyításra. Igen ám, de aki saját nexusait látja felgöngyölítve, akinek saját érdekei sérülnek a korrupcióellenes ügyészség pergőtüzében, az, mint látjuk és halljuk egyre gyakrabban a tévében, és olvassuk a sajtóban: a „nemzeti érdekek” állítólagos sérelmét panaszolja fel. Hogy ebben nem lehet igaza, ha saját vétkei fedezésére szövetkezett a hasonszőrűekkel, az persze bizonyos, de a nemzeti-népi-kisállami érdekek és értékek újbóli meghatározásának szintén eljött az ideje, mert a globális pénzügyi tényezők, a nagyhatalmak, a nemzeti tőkét eltaposó multik nem válogatnak különösebben eszközeikben. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. június 8.A hígított demokrácia eseteiÖtven- és hatvanezer közöttire becsülik azon elhunytak számát, akiket évente úgyszólván a kórházi fertőzések „tesznek el láb alól”, azaz akik haláláért e szolgáltatás tökéletlen volta a felelős. A bulvártévék napok óta abból élnek, hogy a hígított fertőtlenítőszert forgalmazó hazai cég szennyesét teregetik, minden szóba jöhető és elképzelt kombinációt számba vettek már. No de a lényeg pár szóba is sűríthető, s így még inkább drámaian hangzik, mert töményebben igaz: gyógyítás helyett ölnek is a kórházakban, s mint az említett eset bizonyítja, nem elkerülhetetlen balesetről, hanem lelkiismeretlen nyerészkedésről van szó. De hányszor tapasztaltuk már, hogy egy intézmény nemhogy nem teljesíti rendeltetését, hanem pontosan fordítva működik, megoldás helyett gáncsol, ügyintézés helyett a kereket köti! Egy fonák társadalmi állapotot képeznek le a tévés botránysorozatok, s létünk valóságos botránya, hogy ilyen világban vagyunk kénytelenek élni. Olasz- és Németországban évtizedekig dolgozó mérnök mesélte minap, hogy amikor először kikerült Nyugatra, a német rendszeretetet és eredményét találta a legszembeötlőbbnek. Az első években, amíg megszokták, az volt az örökös érzésük, hogy megfigyelés alatt tartják őket. „Társaimmal egyszer egy öntözőcsőből ittunk, és a gazda nem zavart el, de figyelmeztetett, ne pocsékoljunk több vizet a kelleténél, mert a közhálózati vízzel takarékosan kell bánni. De a közlekedési szabályokat, és minden viselkedési viszonyulást, a munkafegyelem legkisebb előírásait is hangsúlyozottan be kellett tartanunk, a rendőr vagy a főnök elsőre csak szólt, de másodjára már pénzbírságot rótt ki, büntetést szabott ki ránk. Amikor hétvégén Strasbourgba átruccantunk, mindjárt feltűnt, mennyire össze-vissza parkolnak ott a franciák. Hasonlóképpen szabadabb mentalitásúak az olaszok, akik között végül letelepedtem, de egyvalamiben egységes a nyugati világ: a munkavégzés rendjében; azt mindenütt egyformán komolyan veszik.” Nyilván, ez a magas munkatermelékenység és az ottani életszínvonal egyik titka, ahogy ismerősöm tömören összefoglalta: ott működik a rend, nem a selejttermelés a fő jellemzője. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. június 14.Két elit, két világElképesztő adat került napvilágra nemrég. Az ország mezőgazdasági területeinek 40 százaléka már idegen kezekben van. A dolog ismét a román politikai elit működésére irányítja a figyelmet. A magyar közéletet is figyelő ember egy idő után nyugodtan kijelentheti, minőségi különbség áll fenn a két ország politikai elitjei között. A magyar kormányzó pártok nagy hangsúlyt fektetnek az autósztráda-építésre, a térképen ellenőrizhető, hogy annak hálózata maholnap mintaszerűnek nevezhető. A nyugati tőkebefektetők oda mennek, ahol a szállítás nem ütközik akadályokba, nem egy beruházó mondott már le Romániáról ez okból. A Renault cég is kivonulással fenyegetőzött már nem egyszer, ugyanis évtized sem volt elég ahhoz, hogy Pitești-et az országhatárral végre összekössék. Autósztráda-szakaszaink amolyan mutatóba készültek csupán el eddig, s csatlakoztatásukat a határon túli hálózatokkal mintha szánt szándékkal késleltetnék. De ténylegesen is késleltetik, hiszen a román gazdasági elit retteg a nyugati tőke versenyétől, s különben sem akarja beengedni, amíg maga a szabadrablás rendszerében gazdagodhat. A korrupcióellenes perek feltárták a nyílt titkot, hogy valóságos párhuzamos államként az államban működik a feketegazdaság építménye a törvényesen adózó mellett, s ennek kísérőjeként az illegális szolgáltatások és egy külön társadalom egész rendszere, mely mindent befon, és melynek a keze mindenhova elér. Megvesztegetés, csúszópénz fejében minden minőségi árut meg lehet kapni, miközben a kórházakban hígított fertőtlenítők, gyógyszerhiány s egyebek miatt halomra halnak a betegek, az iskolákban butulnak a gyerekek. A földek harmadánál több külföldiek birtokában van, miközben a parlament a legvadabb nacionalista jelszavaktól hangos, a nemzetközi üzletláncokat csak most köteleznék arra, hogy hazai termékeket is áruljanak. Másutt ezen és a nemzetközi tőke, bankok külön megadóztatásán már évek, évtized óta dolgoznak, a hazai föld védelmén is, mert a méltányosság megköveteli. Aki kizárólag az éhbérekkel akar befektetőt bevonzani, az vajon mit árul el hivatástudatáról, hogy most a hazaszeretetet ne is említsük! B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. június 18.Hencz Hilda : Magyar Bukarest 14. (Részletek)A katolikus iskolák építésével párhuzamosan a református magyarok is folytatták erőfeszítéseiket iskolahálózatuk bővítésére, azonban a katolikusokéhoz hasonlítható anyagi támogatás nélkül. 1903-ig a református volt az egyetlen magyar iskola Bukarestben, ide 160 tanuló járt. Az iskola a román állam, illetve a felső egyházi fórumok, azaz az erdélyi református püspökség, 1908-tól pedig a budapesti Református Egyetemes Konvent ellenőrzése alatt állt. Az egyházi vezetőség esperes-tanfelügyelőt nevezett ki Bukarestbe Németh Sándor (1901–1904), majd pedig Újvári István (1904. szeptember – 1913. december) személyében. A századelőn nőtt a református iskolába iratkozó diákok száma, 1905 májusában vették használatba a leányiskola Sfinții Voievozi utca 50. szám alatti, öt osztályteremből álló új épületét, a következő évben a fiúiskola is megnyitotta kapuit a Sf. Ștefan utca 34. szám alatt, ez hat osztályteremnek és a tanítók lakásainak adott helyet. A tanulók száma 354-re nőtt, a református többség (191) mellett főleg evangélikusok (104) jártak ide. Óvodát is nyitottak, ahol a katolikusokéhoz hasonlóan járt az ingyenes pohár tej és darab kenyér. 1909-ben felépült a Giulești úti kálvinista temető kápolnája. A kápolna falán, a bejárattól jobbra található az alapítókat feltüntető felirat: Márton Árpád lelkész, F. Köpe István főgondnok, Incze Béla gondnok, Szőcs Bálint pénztáros és Sz. Antal Szilárd ellenőr. Márton Árpád 1904-ben érkezett Bukarestbe, a presbiteri tanács 1806. július 8-án választotta meg papjának. A Sf. Voievozi utcai épületet kibővítették, ide költözött a református esperesi hivatal is. Itt kaptak helyet a tanítói lakások s a hároméves szabászati iskola. Menza és tornaterem épült a fiúiskola mellé. A tanítást két pap, tíz tanító, egy nevelőnő és egy szabó mesterasszony biztosította. Összesítve az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben. Ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni. Az első világháború küszöbén, 1912. december 12-én megtartott népszámláláskor Bukarestnek 341 321 lakosa volt, ebből 240 314 (70,4 százalék) román, 56 912 külföldi állampolgár, 44 084 hontalan (román védnökség alatt), a többiek nem nyilatkoztak állampolgárságukról. A népszámlálási adatokból nem derül ki a bukaresti magyarok száma, de igazolódott az évtizedek óta hangoztatott hír, miszerint sokkal többen vannak, mint az osztrákok. A munténiai magyarok számát azonban megadták – 48 976 főben. Ehhez a számhoz (a külföldi állampolgárságú magyarokéhoz) még hozzáadódik az állampolgárságukat vesztett, illetve a román állampolgárságot megszerző magyarok száma, ezekről a népszámlálás nem szolgál adatokkal. Figyelembe véve, hogy a magyarság nagy többsége Bukarestben élt, állíthatjuk, hogy részaránya akár hivatalosan is meghaladhatta a főváros lakosságának 10 százalékát; nem hivatalosan még talán a 20 százalékot is túlléphette. A népszámlálás pontos adatokkal szolgált az Osztrák–Magyar Monarchiából vagy más országból származó, a román állam védnöksége alatt álló románokról, szám szerint 19 412 főről is; ezek közül 9400 erdélyi és bánsági román tartózkodott Munténiában. 1914-ben az első világháború kitörése gyökeres változásokat hozott az óromániai magyarság életében. A román védnökség alatt álló 18 és 46 év közötti férfiakat besorozták a román hadseregbe; nem tudni, hányan voltak köztük magyarok. A háború első áldozatainak 1915-ben emeltek emlékművet a kálvinista temetőben. A háború a magyar iskolák működésére is kihatott: drámai mértékben csökkent a létszám, és az iskolák tevékenysége kimerült a hadiárvák és özvegyek támogatásában, ruházat gyűjtésében vagy a sebesültek ellátására szánt egészségügyi anyagok előkészítésében. A háború alatt Bukarestben maradt magyarokról kevés és kétértelmű információnk van. Néhányat, nagyon röviden, megtalálunk a Bukaresti Magyar Hírlap 1918/27-es számában, amely nem sokkal az 1918. március 18-án aláírt bufteai béke után jelent meg. Jó évtizeddel később a Bukaresti Magyarságban Szász István lelkész közöl adatokat, elsősorban gyűjtőtáborban eltöltött fogságáról; az események időpontjára csak következtetni lehet. Az Egyházi Újság 1932/33-ban ugyancsak Szász Istvántól a bukaresti magyarság háború utáni újjászervezéséről közöl anyagot. Még kevesebb adat áll rendelkezésünkre a lágerekbe zárt katolikusokról; lágerbe került többek között Kovács András és Szabó István, a katolikus egylet elnöke és alelnöke, valamint a pap Horváth Andor is. Már a háború kitörésének pillanatától próbálta az osztrák–magyar hatóság rávenni alattvalóit a repatriálásra; az események végül azt bizonyították, hogy azok is vesztettek, akik mentek, de azok is, akik helyben maradtak. Miután Románia is belépett a háborúba, az országban maradt magyar állampolgárságú férfiakat külön munkatáborokba internálták. Csak azokkal tettek kivételt, akik már elnyerték a román állampolgárságot, vagy akik ortodoxnak keresztelték gyermekeiket. Akadt, aki gyorsan, egy élet munkáját elkótyavetyélve elhagyta az országot, azonban sokakat közülük, akik már korábban elveszítették a magyar állampolgárságukat, visszafordítottak, ők a túlélésért minden kompromisszumra képesek voltak, nyelvüket megtagadták, és nevüket is megváltoztatták. A Romániában maradtak közül nem kevesen estek az árulási perek áldozatául. Konkrét adatok róluk nem állnak rendelkezésünkre, de a magyar elítéltek számának növekedésére vonatkozó statisztikák elég beszédesek. Amíg 1915-ben a văcărești-i börtönben 44 magyar raboskodott, ez a szám jelentősen megnőtt a következő években: 1916-ban 149, 1917-ben 199, 1922-ben 305 és 1923-ban 436. Habár a románok már korán elveszítettek pár csatát, és a németek 1916 decemberétől 1918 novemberéig Bukarestet is kézben tartották, azokat, akiket a háború kezdetén lágerekben internáltak, csak 1917 decemberében bocsátották szabadon. Ellenséges tulajdonként elkoboztak vagy lefoglaltak minden épületet, amit a magyarok építettek. Már 1917-ben elkobozták a Magyar Társaság Zalomit utcai székházát, és bezárták a Szent Ilona-templomot a Cuza Vodă utcában. Minden magyar iskolát feldúltak. A bufteai béke után a magyarok azt remélték, visszakapják ingatlanjaikat. A békeszerződés előírta a hadizsákmány visszaszolgáltatását; a moldvai csángók magyar nyelvű misézéshez és tanuláshoz való jogát is kimondta. A reményekből azonban nagyon kevés vált valóra, és az is csak rövid időre. A Bukaresti Magyar Hírlap – az egyetlen magyar nyelvű bukaresti lap 1918-ban – megírta, hogy a Magyar Társaság visszakapta működési engedélyét, és irodát nyitott a Călărași úton. Augustin Kuczka prelátus misét tartott a Szent Ilona-templomban, az osztrák–magyar segélyző egylet gyűlést tartott, a katolikus és református magyar iskolák kihirdették az évzáró vizsgák programját. A református iskolában 115 tanuló végzett hat osztályban. Augusztus vége felé meghirdették a beiratkozásokat a magyar katolikus iskolába és az inasképzőbe is. A Nemzeti Színházban is előadták néhány magyar szerző darabját, azonban román vagy német nyelven. 1918 novembere végén, miután a román csapatok bevonultak Erdélybe, a magyar diaszpóra életében is fordulat állt be. A magyarok házaikban bujkáltak, minden kis zajtól összerezzenve. Még Szász István papi lak udvarán játszó kisfiára is ráförmedtek, hogy ne beszéljen magyarul, és ez a felszólítás a mai napig érvényes, és majdnem minden magyar kapott már belőle, nem csak a bukarestiek. A felszólítást a „menj Budapestre!” követte a nemrég még magyar többségű városokban, de akár a román parlamentben is, s követi mind a mai napig. Novemberben Márton Árpád lelkész is elbúcsúzott híveitől, mivel katonai parancsra el kellett hagynia a parókiát. A frissen kinevezett esperes inkább gyorsan távozott. A katolikus iskolákat ismét megszállták és feldúlták, az utcán széttépett magyar könyvek lapjai hevertek. A református iskolákat valamivel később kobozták el, úgyhogy sikerült a berendezés egy részét még idejében biztonságba helyezni. Úgy tűnik, Szász István továbbra is megtartotta az istentiszteleteket. Bár ő evangélikus volt, a maroknyi Bukarestben maradt református könyörgött, hogy ne menjen el. A tanítók azonban a távozást választották. * Néhány nagy horderejű történelmi esemény előzte meg Magyarország háborúvesztését. A „vörös gróf”, Károlyi Mihály 1918. októberi hatalomra jutásával és a köztársaság kikiáltásával a helyzet ellenőrizhetetlenné vált. Míg Jászi Oszkár miniszterként arról álmodott, hogy Magyarország kelet Svájcává válhat, a horvátok, szlovének és szerbek sorra elszakadtak. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagy nemzetgyűlésre a „vörös gróf” által rendelkezésükre bocsátott szerelvényeken érkezhettek a románok. Pár hónappal később már a kommunista Kun Béla „vörös terrorja” nyugtalanította rendkívüli módon a Nyugatot. Szövetségesei tiltakozása ellenére a román csapatok bevonultak Budapestre, és barbár módon kifosztották a várost. A román hadsereg által innen elhurcolt javak, elsősorban a mozdonyok, vagonok, autók és igásállatok értéke mintegy hárommilliárd aranykorona volt, tizenkétszerese annak a kölcsönnek, amelyet Magyarország négy év múlva a pénzügyi helyreállításhoz kapott, írja könyvében Paul Lendvai. A román fosztogatás méreteit az amerikaiak is látták. Herbert Hoover, az Egyesült Államok jövendő elnöke írta, hogy a román hadsereg „középkori stílusban rabolta ki a várost. Még a gyermekkórházak készleteit is elvitték... Képtárakat, magánházakat, bankokat fosztottak ki, a vagonállományt, autókat, állatokat...” Mária román királyné azonban azt nyilatkozta, hogy „katonái csak azt vették vissza, amit elloptak tőlük a háború folyamán”. Az 1920-ban megkötött trianoni békeszerződéssel Magyarország elveszítette területének mintegy kétharmadát, és 3 227 000 magyar (akik közül 1 662 000 Erdélyben, a Partiumban és a Kelet- Bánságban lakott) maradt az új országhatárokon kívül. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 28.SzégyenfoltA romániai igazságszolgáltatásnak nem válnak becsületére azok az ítéletek, amelyeket a magyar és székely jelképeket üldözők javára hoz. E perek végül mind az európai jogi fórumokon fognak kikötni, és akkor azoknak, akik úgymond hazafiságból egy másik nép és nemzet jogfosztásában lelik örömüket, majd meg kell válaszolniuk egy kényes kérdést. Nevezetesen azt, hogy az általuk felrajzolt kép államukról szándékosan vagy szándéktalanul lett-e torzkép, hogy karikatúra-e a tiltó jogértelmezésről, vagy akaratlanul járatja le egy ország becsületét a megengedő jog irányába fejlődő kontinensen és az EU-ban. Ott állnak majd e sorban a székely megyék prefektusai, akiknek lépten-nyomon meggyűlik a bajuk a székely zászlóval, akik futószalagon indítanak pereket olyan magyar szavak használata ellen mint a „ községháza” vagy a „megyeháza”, akik a kétnyelvű feliratok nekik nem tetsző sorrendjétől az állam jövőjét féltik. A tudatzavar olyan példáit produkálják, mely tulajdonképpen a legnagyobb politikai kártétellel ér fel, és állandóan rontja a közélet hangulatát. No de kikről és kik utódairól van szó az ún. civil kezdeményezésekben, mert ilyenek is vannak? A szög a minap bújt ki a zsákból. Mert kik rejtőznek a Méltóságért Európában Polgári Egyesület és egy Spanyolországban élő illető neve mögött? Érdemes vizsgálódni, ugyanis a hangzatos elnevezés pontosan a méltánytalanságot, a polgár- és Európa-ellenességet kívánja elkendőzni. Nos, egy beadványukból idézi a Krónika jún. 14-i tudósítása: „Azok a személyek, akik egymást követték a csíkszeredai polgármesteri hivatal vezetésében, revizionista, sovén és egyértelműen románellenes eszméktől vezéreltetve sok éve próbálják elfogadtatni hivatalos nyelvként a magyar nyelvet Romániában.” Valóban, azok, akik a magyar (és a román jogállami) érdekvédelmet képviselik, ezt szeretnék, mert ez a jogi normalitás helyreállítását jelentené. Andrei Margától idézem: a konzervatív nacionalizmus hívei blokkolják a többség és kisebbség párbeszédét. Ezt teszik most is, s vádjaik az állítólag megbukott nacionálkommunizmuséval szó szerint is megegyeznek. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. június 30.Mit jelez a székely zászló?A kék–arany lobogó a nappal és a holddal, százezrek kedvelt jelképévé vált, a körülötte gyűrűző viták, túl heraldikai jelentőségükön, növekvő közéleti fontosságát tükrözik. Az elkobzásával, a kiebrudalásával járó hivatali erőszak, a bírósági ítéletek formáját öltő tulajdonképpeni jogsértések pedig azt, hogy nem akármilyen ködösítés zajlik ügyében. Aki – miként a minap is elhangzott – revizionista vagy románellenes, netán az állami fennhatóság ellen irányuló törekvést tulajdonít védelmezőinek, nem minden szándékosság nélkül torzít, és rágalmaz. Hogy nem akarja megérteni annak igazi jelentését, az egy dolog, de itt egy félremagyarázás és befeketítés szándéka is fennáll. A mai, nemrég megalkotott székely lobogó mögött ugyanis egészen más társadalmi változások és célkitűzések állnak. Nem egy régen volt állapotot kívánnak visszaállítani, akik kitűzik, akik alatta vonulnak ünnepelni vagy tüntetni, akik a székely települések terein vagy önkormányzati épületein szívesen látják, hanem egy születőben levő méltóságot védenének. Az alakuló román társadalom, a jogállami viszonyok felé való elmozdulás (amúgy kínkeserves, de talán feltartóztathatatlan) folyamatában ugyanis, minden nehézség ellenére, zajlik a székelység polgárosodása is, s e minőség serkentésére jelentek meg többek közt az autonómiatervezetek, a nemzeti tanács, és ezek kértek új jelképet és zászlót. Aki eme új minőség, a polgári székely népközösség és társadalom jelképére emel kezet, az nem moshatja le magáról az elnyomás, a jogcsorbítás vétkét. A székelység új minőségében helyet kér magának a romániai társadalomban, magyar nemzethez tartozása okán is külön megbecsülés illeti meg, sajátosan székely érdekei védelmében is elvárja egy román jogállamiságtól a méltányos, az egyéni és kollektív egyenjogúságot szem előtt tartó rendezését közállapotainak és a román–magyar, valamint a román–székely viszonyoknak. Zászlajának ezért ott a helye minden székelyföldi és magyar ünnepen, mindenhol, ahol hívei szabad akaratukból akarják kinyilvánítani ragaszkodásukat hozzá és az általa jelképezett értékekhez. B. Kovács András Székelyhon.ro 2016. július 2.Nyelvében és szokásaiban él,/Dalaiban és művészetében érez a nemzet!"E jelige szellemében szervezte meg a Kolozs megyei Tordaszentlászló június utolsó szombatján a XXVII. Szent László-napi Kórustalálkozót! Az ünnepi istentisztelet után húsz kórus több mint 500 dalosa a találkozó megálmodójára, mindnyájunk szeretett Misi bácsijára, néhai Guttman Mihály zenetanárkarnagyra emlékezett. A Romániai Magyar Dalosszövetség örökös tiszteletbeli elnöke, Tordaszentlászló díszpolgára születésének 90. évfordulója tiszteletére a helyi közösség kopjafát avatott, melynek szövegzáró felirata hozzánk és mindenkihez mint intés szól: "Őrzők, vigyázzatok a strázsán!" A kopjafa leleplezését, melyet a református templom előtti parkban, Szent László mellszobrával szemben helyeztek el, ünnepi beszédek előzték meg, melyek során méltatták a példamutató pedagógus életútját. A koszorúzás ideje alatt az ünnep meghittségét növelte a Kolozsvári Pedagóguskórus, valamint az egybegyűltek éneke. Az ünnepély végén a kórusok felvonultak a község főutcáin, majd a művelődési házban megkezdődött a hangverseny. Itt kellemes meglepetésként a dalosokat köszöntötte Kolozsvár Magyar Gyermekkórusa, Kovács Dalma Lídia vezényletével, színvonalas és hangulatos műsorral. Nagyszerű, mutatós, a gyerekek hangterjedelmére és az életkor játékosságára is figyelő, de nem könnyű műsor-összeállítást hallhattunk (Vermesy Péter, Gryllus Vilmos). Tiszta intonáció, pontos, játékos ritmika, tapssal és koreográfiával, a fiatal karvezető és nagy létszámú seregének örömteli együtt muzsikálása. Nagy siker, vastaps. Milyen kár, hogy ritkán lehet ilyet hallani, hiszen egy ilyen gyerekkórus felér egy kórusakadémiával. (A hajdani Székely Népi Együttes Birtalan József vezette gyermekkórusa tagjainak többségét mint kórusénekest, zenetanárt és karvezetőt már rég nyugdíjazták!) Ezután lépett színpadra a húsz bejelentkezett kórus. Megyénket három együttes képviselte, a Marosvásárhelyi Alsóvárosi Ref. Egyházközség vegyes kara, a Vártemplom Psalmus kórusa és a buzásbesenyői Gaudete kamarakórus. A produkciók után az együttesek vezetői a szervezőktől zászlószalagot, emléklapot és emlékplakettet vehettek át. A hangverseny végeztével a kórustagok és meghívottak számára a tordaszentlászlói vendégszeretet nyújtott alkalmat a közvetlen, baráti légkör megteremtéséhez. A dalosok köszönettel és további jókívánsággal búcsúztak vendéglátóiktól. Kovács András Népújság (Marosvásárhely) 2016. július 15.A végső maszk: a maszknélküliségElhunyt Esterházy Péter író. Hatvanhat éves volt. 2007-ben Nagyváradi közönségtalálkozója, a Törzsasztal est előtt járt az Erdélyi Riport szerkesztőségében. Könyveinek utóéletéről, az idegen nyelvű kiadások hatásairól, írói műhelytitkokról, irodalmi kategóriákról, a kritika szerepéről, a fontos, de rossz művek diktatúrabeli legitimitásáról, illetve Európa esélyeiről beszélgettünk. Szilágyi Aladár és Szűcs László akkor készült interjújával búcsúzunk Tőle. - Van egy olyan megállapításod, hogy a világban minden avégett létezik, hogy könyv legyen belőle. - Attól tartok, ez egy Mallarmé-gondolat. Őt idéztem. - Ennek kapcsán két könyvedre összpontosítanék, a Harmonia caelestisre és a Javított kiadásra. Annak idején úgy fogalmaztál a Termelési regényben, hogy mindent meg akarsz írni. Visszatekintve a 2002-ben megjelent Javított kiadásra, hogyan élted meg ezt az időszakot, hogyan látod ma azt a folyamatot, amíg megszületett maga a könyv? - Erről nem szívesen beszélek, mert lényegében csak anekdotázni tudnék. Tehát nem azért nem beszélek szívesen, mert valamilyen nehézséget okozna. Épp ellenkezőleg. De bármit, amit mondok, azt mindig meg kéne fontolnom, amit a könyvben mindig meg is tettem. Azt tudniillik, hogy mi az, amit látok, s mi az, amit úgynevezett filmként gondolok. Többszörös, folyamatos helyzetértékelésből írtam, ami most már elszállt. Én most már csak apámnak jó fia vagyok, vagy jó apámnak nem tudom, milyen fia. Ebből a pozícióból beszélek, következésképp kicsit könnyebben, vagy könnyedébben, mint ahogy a tárgy megkívánná. Ezért határoztam el, hogy ez ügyben nem adok interjút, s ha a könyv megjelenik valahol a világban, nem megyek oda, tehát nem viselkedem vele szemben úgy, mint egy normális író. Azt is látom, ahogy múlik az idő, egyre könyvebb lesz ez a könyv. Mert amúgy kilóg a könyvek sorából. Most így vagyok ezzel. - Tamás Gáspár Miklós kissé talán cinikusan azt mondta: „jól jött” neked íróilag ez a fordulat. - Erre mondom, hogy ez engem nem érdekel. Nem érdekel, hogy jól jött-e vagy rosszul. Köztünk szólva még az sem érdekel, hogy sikerült vagy nem sikerült. Nem érdekel. - Általában minden művedben más és más a szerző és a mű viszonyulása, sajátosan Esterházy-féle konzekvenciái vannak a dolgoknak. Ez hogy alakul ki? - Ebből a szempontból az igazi cezúra nem a Javított kiadás számomra, hanem a Harmonia, mert úgy érzem, ezzel én leírtam valamit, ezt az úgynevezett „családi ügyet”, azt, aminek nyoma majdnem minden könyvemben jelen van. A Fancsikó és Pinta úgy zárja ezt le, hogy mind hozzá tartoznak. Ilyen értelemben ez a könyv a Harmonia párjának mondható, ahogy egy… csatakép és egy akvarell összehasonlítható. Ugyanaz a történet bizonyos értelemben. A Termelési regénynek is van egy ilyen erős szála, a Hrabal könyvének is. Én mindig belebotlok ebbe a dologba. Vagy botlottam. Mert van nekem egy konkrét családom, amelyben éltem gyermekként, meg amelyikben élek felnőttként, ami számomra fontos környezet. S van ez a történelmi família, onnan is van mindenféle tapasztalat. A Harmonia caelestissel ezt lezártam, mert végigírtam, s azt kellett studíroznom, mi ez az új helyzet, amiben vagyok. Hogy ez korlátozást jelent-e vagy mit? Ezzel jutottam valamilyen új megoldáshoz, modus vivendihez, hogy tudom, tudni vélem, miként kell nekem tovább mennem. De valóban úgy van, hogy minden könyvemnél újra kellett definiálnom, hogy mi a viszonyom, kinek mi a viszonya. Mindig az a kérdés, melyik az az elbeszélői hang, amit választ az ember, melyik az az elbeszélői hang, ami a legszabadabban tud abban a választott tárgyban beszélni. A munka lényege ez. - Felmerül-e bármikor is, hogy egy adott könyved miképpen szól franciául, németül, esetleg spanyolul? - Az a leghatározottabban nem, hogy megkönnyítsem a fordító dolgát. Éppen azért, mert nyelvből építkezik az ember, abban semmilyen kompromisszumot nem lehet csinálni. Akkor lehet így gondolkodni, amikor valamilyen gyakorlatias szöveget kell írnom, egy bevezetőt mondjuk, ami csak idegen nyelven jelenik meg. Akkor nem érdemes egy olyan szólásmondásba belebonyolódni, aminek nincs – mondjuk – spanyol megfelelője. Például „nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”, s ebből az egérből elindítani valamit. Amely egér nem létezik spanyolul. De ha regényben van így, akkor erre én vonogatom a vállamat, oldja meg a fordító. Régebben úgy gondoltam, semmi jelentősége nincs a külföldi megjelenéseknek. Ez nem egészen így van. Azáltal, hogy sok könyvem sokfelé megfordult, egyrészt látom, hogy a műveknek van olyan arca, amit itthonról még nem láttunk, és kint mutatja meg magát – ez nagyon érdekes –, éppen amiatt, mert egy beavatott magyar olvasó „mindent tud”, a szövegnek van egy cinkos olvasata, ezért bizonyos dolgokra nem figyel. És amikor ez a cinkos olvasat hiányzik, akkor mutatja meg magát a könyv másik arca. Mi tudjuk például valamiről, hogy az finom kuruc-labanc rájátszás, de a szerző tulajdonképpen a komcsikat szidja, ez Argentínában halálosan hidegen hagyja az olvasót. Az idők során vált élményemmé az is, hogy van külföldi olvasó. Ahogy nagy élmény az ember számára, hogy van magyar olvasó, ez egy valóságosan létező állatfajta, azonképpen kiderült, hogy Moszkvában és Peruban is vannak olvasók. És ez néha az eszembe jut. Persze nem úgy, hogy Peruban miként fog ez hatni, ez veszélyes lenne. A nagyon világhíres írókat, ha mondjuk, Kunderát nézem, az övé nem francia regény, nem cseh regény, hanem általános európai mű. Szerintem ez nem is tesz jót a dolognak, persze jelenthet egyféle tágasságot is, azt végiggondolni, hogy egy adott jelenetből vagy mondatból mi az, amit mi megértünk, mihez kell a magyar nyelv, s mi az, ami azon túl van. S ebből nem az következik, hogy az ember ezt az „azon túlit” erősíti, ellenkezőleg, néha éppen a sajátjára lát másképpen. - Traian Stef román költő barátunk szerint az az író, aki ennyi könyvével ennyi nyelven van jelen, az már nem a nemzeti irodalom része, hanem a világirodalomé, nem sajátítható ki egy nyelv, nemzet számára. Van értelme az efféle kategorizálásnak? - Úgy tűnik, mindenütt konfliktus ez a nemzeti versus európai vagy világirodalmi kérdés. Véletlenül került szóba Peru, de olvastam arról, hogy a perui népiek mélyen megvetik Vargas Llosát, már csak azért is, mert elment Spanyolországba egy spanyol kiadóhoz, mondván: rendes perui az perui kiadónál mArad. De hát aki ki akar Peruból lépni, az spanyol kiadóhoz megy. Mi viszont, ha ránézünk Vargas Llosa művészetére, akkor látván látjuk, mennyire perui az. A sok lefordítottságnak is megvan a veszélye ugyanúgy, mint ahogy a nem lefordítottságnak is, úgymond az ember provinciális mArad. Persze lehet provinciális az ember akkor is, ha harminc nyelvre lefordították. Attól még mAradhat a szűkség állapotában, egy olyan szűklátókörűségben, amely jól fogyasztható. - Annak van-e bármi haszna, hogy külön beszéljünk magyarországi magyar irodalomról, romániairól, felvidékiről és így tovább? - Egy pici értelme van. Második mondatként van. Mert Bodor Ádám, mondjuk, tényleg olyat tud, amit senki más, aki nem innen jön. Kovács András Ferenc verseiből is hallom, hogy két méterre él a Bolyai szülőházától. Egyszerűen kiderül ez már a szavak megválogatásából. Vagy ott az újvidéki irodalom, még a hatvanas évekbeli, amely sokkal európaibb tájékozódású volt, mint az akkori magyarországi magyar. Most pedig a háború miatt más. Nekik vannak háborús élményeik. Mi nem tudjuk, mi az, ha mellettünk meghal valaki, mert lelőtték. Ők meg tudják. Az ilyen ember másképp fog a halálról írni. Ebben az értelemben van értelme ezt a különbségtételt megtenni. Az első mondat persze az, hogy egy magyar irodalom van. - Mennyire követed rendszeresen a műveidről megjelenő kritikákat, az értelmezésbeli különbségek foglalkoztatnak-e? - Ha bárki író azt mondja, hogy ez nem érdekli, ezeket nem olvassa el, azt ne hidd el. Engem sem érdekel, nem olvasom el… Az úgy van, hogy nekem nincsenek nagyon erős elvárásaim. Nincs várakozás bennem, hogy ezt szeretném hallani, vagy jó volna, ha ez derülne ki. Minden értelmezést, ami koherens, jól fogadok. Azt tudom, hogy annak idején, amikor Balassa Péter első kritikái megjelentek a könyveimről, nem a nagy elismerés volt a fantasztikus, ez engem hidegen hagyott, nem is fogtam fel igazából, hanem az, hogy az ő kritikáiban ráismertem arra a vízióra, ami az enyém, az nekem nagyon jó volt. Hogy ugyanazt az épületet láttam a kritikából előugrani, ami az én fejemben megvolt. Ebből a szempontból érdemes olvasni a kritikát. Az számomra újra és újra egy erős tapasztalat – amiből soha nem tanulok –, hogy az irónia mennyivel élesebb, mint amennyire azt én gondolom, hogy mennyivel jobban megviseli az embereket. Napi tapasztalat, csak nem szeretünk konfrontálódni vele, hogy mennyire egymás mellett van a tragikus meg a komikus, de azzal nem szeretnek az emberek szembesülni. Ha már beálltunk sírásra, akkor sírjunk végig, ha beálltunk nevetésre, akkor nevessünk. Nálam ezek nagyon gyorsan váltják egymást. Érdekes néznem, ennél nagyobb dolgokban is hogyan jelennek meg a klisék, tudod, amikor azt olvasom nyolcvanadjára, hogy „…és édesapjának állított emlékművet”. Bla-bla-blaaa… Hogy mennyire tud vagy nem tud kitörni a kritika az ilyenekből. Vagy az a tapasztalat, hogy az úgynevezett félreértés legitim olvasási mód. Nagyon sokszor működik félreértésben egy könyv, de ez nem is olyan nagy baj. - Apropó, félreértés, bevallom, amikor a Javított kiadás a kezembe került, kicsit gyanakodtam is, vajon ez nem megint egy Esterházy-féle ravaszdiság. Persze aztán rájöttem, hogy nem az. - Azért sem szeretek beszélni róla, mert szinte nem tudsz olyan kérdést feltenni, amire ne lenne válasz a könyvemben. Persze tudom, én a farkasért kiáltó kisbojtár szerepébe bújtam. Annyiszor játszottam már el azt, folyamatosan azzal játszanak a könyveim, hogy ez most valóság, nem valóság. Aztán amikor azt mondom: gyerekek, ez valóság, miért hinnék el? Tetejében az is igaz, hogy egy fogalmazás az már forma, ha forma, akkor fikció. Elvileg igaza van annak, aki kétségbe vonja, de egyrészt a szövegből kitetszik, hogy ez nem fikció, másrészt két telefonhívással utána lehet járni. Más kérdés az, hogy ha kicsit távolabbról olvassa valaki, őt meg ez nem érdekli, csak egy szöveget lát, s neki a szöveg így vagy amúgy viselkedik. - Valaki a realizmus diadalának nevezte ezt a könyvedet. - Ha úgy írjuk le a könyveimet, mint különböző maszkoknak a sorozatát, akkor az a logikus, hogy végül a maszknélküliség jelenik meg maszkként. Azt is lehetne mondani, ez a logikus végpontja ennek. - Egy helyütt a jó szándékú rossz művek legitimitásáról beszéltél. Arról, hogy egy diktatúrában a jó szándékkal megírt gyenge mű eltűrhető, de szabad világban már más a helyzet… - A fontos rossz műről van szó. Ez a legitim képződmény. - Mitől lehet fontos egy rossz mű, s milyen szabadságfok kell ahhoz, hogy már ne legyünk elnézőek, illetve ki dönti el, milyen helyzetben mi mennyire rossz, jó, avagy fontos? - Arról nem érdemes beszélni, hogy ötven év múlva mi lesz itt, milyen jelenleg fontosnak tartott könyv nem jelent majd akkor semmit. Ez nem is foglalkoztat. Amiről az a mondat szólt, az egyszerűbb dolog, egy diktatúrabeli szituáció. Amikor nagy baj van, csak a túlélésről lehet szó, a közösség megmAradásáról, ebben az imperativusban nem biztos, hogy olyan érzékenyen reagálunk arra, ha egy szonettről kiderül, csak tizenhárom sor van benne. Viszont ha elmúlt ez a helyzet, akkor nem olyan jó, ha a szonett csak tizenhárom sorból áll, legfeljebb akkor ne nevezzük szonettnek. Megszűnik a szabadságnélküliség alibije. Ha puszta túlélésről van szó, szamárság arról beszélni, hogy van felöltözve valaki. Ha meghívnak valahova, és rosszul vagyok felöltözve, az más, mintha éppen akkor úsztam volna át a Dunát. Ez az alibije bármelyikünknek 1990 után megszűnt. Még élesebben vetődik fel ez a kérdés Erdélyben, itt esetleg lehet még egy kört futni, ez ügyben az öncsalásnak jobbak a lehetőségei a nyelvet illetően, a magyarság megmAradását illetően, mint az anyaországban. - Pár éve egy internetes fórumon azt nyilatkoztad, nincs e-mail címed, a számítógépet is inkább csak írásra használod, írógépként. Azóta változott-e a helyzet? - Igen, van már e-mail címem. - Sőt az egyik gyűjtőportálon saját oldalad is… - Tőlem függetlenül van, illetve a Literán engedélyeztem az oldal megjelenését, meg is tanítják majd nekem, hogy miként tudok belépni oda. Azt én nem fogom csinálni, bár elvileg jó lehetőségnek tartom, hogy számot adjak arról, hol van például felolvasásom. Nekem erre nincs energiám, amikor én kikeveredek az íróasztalomtól, legfeljebb az e-maileket próbálom megválaszolni. Persze az egyfelől egy újabb felület, ahol támadások érhetnek, másfelől valóban hamarabb meg tudok dolgokat válaszolni. - Különben mennyit dolgozol átlagban egy nap? Ez változó? - Sajnos, nem változó. Kilenckor odaülök, s csinálom kettőig, fél háromig. Az a baj, hogy akkor nem fejezem be. Ha be tudnám fejezni, akkor könnyű, jó életem volna. Ám az eltervezett szövegnek nem érek a végére, de nagyon fáradt vagyok, szöszmötölök, néha alszom is fél ötig, ötig, s akkor még egyszer nekiesek. Az a nem jó. És akkor az a baj, hogy véget ér, mondjuk, hétkor, de akkor mAradnak még házi feladatok. Ez a sok benne. Megírni, mondjuk, egy előszót. Mindig fölvetődik a hazafiasság kérdése. Szerintem a dolgozás hazafiasság. Az, hogy én megírom Kosztolányi Pacsirtájához az előszót, az munka, tehát az egy hazafias tett. - Miközben igen termékeny íróként tartanak számon, műveiden sokat bíbelődsz, akár kilenc évig is írod. Hogy van ez? - Nem tud jobban lenni. - Sokat átírsz, vagy inkább továbbírod a szövegeidet? - Ha nagyon provokatívan akarok fogalmazni, akkor azt mondom, nekem olyan a kezem, hogy nem bírok rossz mondatot írni. De ez nem öndicséret, mert ebből nem következik semmi. Mert írom ezeket a jó mondatokat, de ha egy szövegnél van három dolog, amire figyelnem kell, s ha látom, hogy ebből csak kettőre voltam képes figyelni, akkor annak a kimAradt egynek a szempontjait oldalt mindig lejegyzem. De kiderül, hogy a két megvalósított dologból is igazán csak másfelet vettem figyelembe. Előáll akkor egy olyan szöveg, ami lendületes, jó, nívós, csak éppen nem az, amit én akarok. Közben kiderül, hogy nem is igazán arról van szó, ahogy azt Móricka elképzelte, és így tovább. Mindig azt hiszem, hogy a második átírással már megúszom, de soha nem úszom meg. Most éppen megint azt látom, hogy nem úszom meg. Éppen az a félrevezető, hogy jó állapotban lévő szövegek vannak, rendesen meg vannak csinálva, csak épp nem jól, mert nem jó a szerkezetük, hamarabb bezáródnak, mint kellene. Velem mindig az történik, hogy megyek, megyek, aztán a végére érek, de én odáig el akartam még valamit mondani, ám a forma már nem engedi meg. Akkor mindet el kell vetnem, és újra kell kezdenem az egészet. Azt a tapasztalatot aztán persze fel lehet használni, csak ez macerás, azt jelenti, hogy két hónap elszállt. Van negyven oldal, amit fel lehet használni, de olyan, mintha újraírnám. Csak a gondolkodásban segít, hogy ezt már egyszer végiggondoltam. Ez a rendje a dolognak. A prózában nem is kerülhető ki a munkálkodás bányászjellege. Oda kell ülni, fegyelmezetten. E nélkül nem lehet prózát írni. És hogyha az ember százszor tehetségesebb volna, akkor sem változna a helyzet. S ha megnézzük az irodalomtörténetet, valóban látjuk, hogy ha valaki nem így dolgozott, annak megvoltak a következményei is. - Az előbb a hazafiasság kerül szóba. Néhány napja Európa vezetői sok kompromisszummal próbálták tető alá hozni az alkotmányos szerződést, miközben több állam- és kormányfő a nemzeti érdekeket félti a közös szabályozás kereteitől. Hogyan tapasztalod, milyen Európát szeretnének az európai írók, értelmiségiek: erős nemzetekét, vagy inkább az integrációt erősítenék? - Nem alakult ki ilyen általános intellektuális kép arról, hogy mi is az, ami felé tartunk. Látjuk, a technikai tényezőknek is nagyon nagy szerepük tud lenni, az euró bevezetése hihetetlenül erős egységesítő hatású. Én ebben nem érzek semmi félelmetest, mert éppen a helyi közösségeket erősítheti az, ha a közösbe kerülnek, hiszen akkor saját magukat definiálják jobban. Persze ez nehéz dolog, mert erősen összekapcsolódik a pénzzel. Az is baj, hogy a fogalmaink, amelyekkel gondolkodunk erről az Európáról, a nemzetállam fogalmai. Úgy gondolkodunk Európáról, mint valami nagy nemzetállamról. Ehhez kellenének európai érzéseink legyenek, amelyek még nem magától értetődőek. Ma valóban az látszik, hogy első reflexben azonnal a nemzeti önzések jelennek meg. Nagyon finom érzék kell ahhoz, hogy ne gazsuláljunk, mégis önérzetesek mAradjunk. A magyar reflex vagy az egyiket, vagy a másikat tudja csinálni. Vagy mindennek alámenni, vagy pedig kakasként kukorékolni, hogy óva intjük Angliát… Ez nem egyszerű kérdés, sajnos a mi politikusainknak nincs nagyon hová nyúlniuk követendő diplomáciai tradíciókért. Abban nincs semmit rossz, ha egy ország kicsi, s nincs sok politikai jelentősége. Ettől nem kéne megijedni, nem kéne mindenáron kompenzálni. Idióta szlogenek, hogy merjünk nagyok lenni, vagy ellenkezőleg, merjünk kicsik mAradni. Erre volt nekem az a javaslatom, hogy mi volna, ha olyanok mernénk lenni, amekkorák vagyunk. Hol kicsik, hol nagyok. erdelyiriport.ro 2016. július 15.Nemzetközi Fúvóstalálkozót tartanak RétyenHuszonötödik alkalommal tartják meg a nemzetközi fúvóstalálkozót Réty községben, amelynek fellépői idén is adnak koncertet Sepsiszentgyörgyön. Az eseményen összesen tizenegy fúvószenekar vesz részt Romániából és Magyarországról. Pécsi, szentesi, galaci és csíkszentsimoni fúvószenekarok vonulnak fel szombaton Sepsiszentgyörgy új főterén. A zenészek a Mikó cukrászdától indulnak, majd a Gyárfás Jenő Képtár előtti részen koncerteznek 16 és 19 óra 30 perc között a következő sorrendben: a Pécsi-Szabolcsi Fúvószenekar, a Szentesi városi fúvószenekar és a galaci Fanfara Valurile Dunării, a sort a csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar zárja. Három zenekar koncertezik vasárnap 12 órától az Erzsébet-parkban található pavilonnál, elsőként a Pécsi-Szabolcsi Fúvószenekar, majd az Újtusnádi és a Szenttamási Fúvószenekar lép fel. A zágoni, a barátosi, a jászvásári és a csíkszentsimoni fúvószenekarok lépnek fel szombaton 18 órától Rétyen, majd a Szalonspicc könnyűzenei koncertjére hívják az érdeklődőket 20 óra 30 perctől. A koncerteket követően szabadtéri zenés-táncos mulatságot tartanak. A találkozón résztvevő csapatok vasárnap 15 órától vonulnak fel a község központjából a sport- és kulturális központba, majd 16 órától koncertsorozat kezdődik: fellép a pécsi, a szentesi, a galaci, a jászvásári, az újtusnádi és a szenttamási fúvószenekar, a Kézdivásárhelyi Tanulók klubjának fúvószenekara, az uzoni Atlantis Fúvószenekar, a sort pedig a Rétyi Kovács András Ifjúsági Fúvószenekar zárja. A Brassói Stoneroots tart könnyűzenei koncertet 20 órától, majd 21 órától a Back in time részvételével szabadtéri táncmulatságra várják a közönséget. Bencze Melinda | Székelyhon.ro 2016. július 20.HáromszékiségekKolozsváron nőttem fel, az egyetemi kihelyezés ántivilágbeli rendszere messzire repített, s amikor végre választhattam, 1988-ban a Székelyföldi megtelepedés mellett döntöttem. Addig a székely nyelvjárások világa legfeljebb Tamási-művekből volt ismerős számomra, azóta azonban nem múlt el riportút, de a leghétköznapibb beszélgetésben is megtörténhetett, hogy kihasználva az összehasonlítási előnyöm, ne élvezzem, vagy legalább ne szórakozzam anyanyelvem e különösen kifejező tájnyelvi változatának színességén, leleményein, találó vagy tréfás fordulatain, fölényes játékosságán, egyszóval gazdagságán. A székely nyelvjárások életereje előre (először) is felüdítőleg hat az erdélyi nyelvromlás csöppet sem szívvidító példái hallatán, így amikor az üzletben bonocskát kapok a vásárolt tejecske és kenyérke árának kifizetése után, eszembe sem jut, hogy a nyugtacédulát Magyarországon másképp nevezik, annyira élvezem a kicsinyítőképzős szerkezeteket, amikkel ilyen gyakoriságban sehol másutt nem találkoztam. Ha az elárusító közben elmeséli, hogyan rittyentett egy ebédet a tegnap a családnak, akkor meg már sietek lejegyezni, hogy felhasználhassam, ha szükség lesz rá. Nem ütközöm meg akkor sem, ha a leves meghűléséről hallok, pedig ez a Szamos partján murisan hangzana, ha meg a bütüről, lapíttóról hallok, akkor persze Nyirő meg Tamási jut eszembe. Az ejsze gyakori használatát saját beszédemben is örömmel fedeztem fel, de már a lássamsza vagy az addsza felszólító formákat képtelen vagyok az itteniek spontaneitásával beleszőni mondandómba. Amikor valaki hezzaüt valakihez, persze tudom, ez azért történt, mert felveszett az illető, pedig meglehet, hogy vizet sem vihet a másiknak, hidd el, ember! Befejezésül kívánom az olvasónak is, ne betegedjen le e kánikulában sem, hanem lelje örömét továbbra is tájszavaiban, mert azokkal együtt érdemli ki azta héj! – kitüntetéssel felérő – felkiáltást. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. július 22.Bethlen Gábor, a könyvbarát fejedelem„Bethlen Gábor erdélyi fejedelem könyvbarát volt, egyes becslések szerint 5000 könyv is lehetett könyvtárában, bár szinte biztos, hogy nem volt annyi” – derült ki többek közt ez Kovács András művészettörténész professzor, akadémikus Bethlen Gábor könyvei című szerda esti előadásából. A Korunk Akadémiának az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kolozsvári székhelyén megtartott rendezvényén többek közt megtudhattuk: a legrégebbi könyv, ami biztosan Bethlen Gábor tulajdonában állt, egy atlasz volt. Hogy a fejedelem mennyire kedvelte a könyveket, az korabeli beszámolókból derül ki, amelyek dicsérik Bethlen Gábort a könyvtáralapításért. A Gyulafehérvári levéltár és a könyvtár legnagyobb része azonban sajnos egy tűzvészben elpusztult. Ugyanakkor Gyulafehérvárról 1622-ben két ökörszekérnyi könyvet szállítottak Kolozsvárra. Az előadás kitért a korabeli Kolozsvári könyvkötők életére is. Mivel csak könyvkötésből nem tudtak megélni, ezért más munkákat is el kellett vállalniuk, így többek közt ládákat béleltek ki bőrrel. A könyvkötők bélyegzői ugyanakkor gyakorlatilag egyformák voltak, hiszen vagy örökölték, vagy másolták azokat, így a különböző könyvborítókon ugyanazok a minták láthatók. A könyvkötők szerszámai rendkívül értékesek voltak, holott a mesterek nem voltak különösebben gazdag emberek. Könyvkötő Jakab például – aki egy német mester volt – elszegényedett, és nem mAradt utána más, mint egy pár fűzős cipő vagy csizma, amelyet hitelezői elárvereztek. A könyvkötés korabeli stílusa, amelyet egymásba fonódó szalagminták jellemeztek, egyébként Franciaországban alakult ki. Kiss Előd-Gergely | Krónika (Kolozsvár) 2016. július 27.Levetni a kényszer-zubbonytA román–magyar viszony mélypontjáról beszélni bizonyára nem indokolt még, de mindenképp jellemző a párbeszéd elakadására, hogy a tusványosi táborban alig akadt mutatóba egy-egy román résztvevő. Az átmeneti technokrata kormánynak persze elnézhető, hogy felhatalmazás híján nem kívánta képviseltetni magát, de civil közszereplő is csak elvétve bukkant fel, pedig a szabadegyetem annak idején többek között épp a két nemzet szótértésének elősegítésére alapíttatott. Ahol korábban számottevő többségi politikusok is megfordultak, ahova két alkalommal még maga az akkori államelnök is elmerészkedett, oda az idén jóformán csak egy politológus jött el, igaz, neki aztán kategorikus mondanivalója volt. Kertelés nélküli állította fel ugyanis a diagnózisát e befagyasztott párbeszédnek, mely napjainkban az erdélyi magyarság és a Bukaresti elit közti mindennemű egyeztetést megbénít. Cristian Pârvulescu feloldhatatlan ellentétet lát a románok mai nemzetállam-felfogása és az erdélyi magyarok által kívánatosnak tartott jövőkép között, úgy gondolja, és jogosan, az ellentétek egyre mélyülnek, és ezt aggasztónak ítéli. Mi több, robbanásveszélyesnek tartja. A két országot csupán az uniós tagság kapcsolja egymáshoz, és ez távolról sem elegendő egy demokratikus kibontakozáshoz a rendszerváltás 26. évében, akár azt is mondhatnánk, elfecsérelt negyedszázad szárad politikusaink, mindenekelőtt a többségiek lelkiismeretén – tennők mi hozzá. A különben becsült szakembernek igazán megszívlelhetnék a meglátásait a Dâmbovița partján. Az őszi parlamenti választások után nyilván új erővonalak mentén köttetnek meg majd az új szövetségek, feltehetően a magyar érdekvédelem mai szempontjainak is jut majd némi szerep. Alapvető hiba lenne mindazonáltal pusztán a pártok szavazatarányainak alárendelni ismét egy egész nemzetközösség életigényét, negyedszázada ebbe a kényszerzubbonyba öltöztetve élünk, de inkább kornyadozunk. A párbeszéd új kereteire lenne szükség, melyben minden magyar párt, de az anyaország is latba vethetné a maga erejét és életvágyát. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. július 28.Megjelent a 700. HelikonA Kolozsvári Helikon folyóirat legfrissebb, 700. lapszáma az idén 700 éves Kolozsvár előtt tiszteleg. A vezércikket Karácsonyi Zsolt jegyzi, Portik Blénessy Ágota interjúját az idén 70 éves Kovács András művészettörténésszel Pomogáts Béla az Erdélyi Helikonról szóló szövege követi. Kolozsvárról szóló verseket Király László, André Ferenc, László Noémi, Horváth Benji, Papp Attila Zsolt és Jancsik Pál, prózát Márton Evelin közöl. Selyem Zsuzsa Esterházy Péterre emlékezik, Szőcs István, Gaal György és Bokor Zsuzsa tanulmányt közölnek. A fiatal irodalom Pavilon 420 rovatát – ahol Richard Siken és Ştefan Baghiu versei, valamint Jánosi Vivien és Szabó Attila novellái olvashatók – Székely Ian munkái illusztrálják. A Kinematográfban Szántai János Kolozsvár filmtörténetéről, a Theátrumban Bartha Katalin Ágnes Bulyovszkyné Szilágyi Lilla színésznőről ír, kritikát Demeter Zsuzsa Gaal György Születtek Kolozsvárt című kötetéről, Biró Annamária pedig Lukáts István 19. századi költő verseinek legfrissebb kiadásáról közöl, a Fülszövegben Molnár Zsófia Kozma Dezső Irodalmunk útjain – Erdélyben és Manas Teodor Mert gyűlölik egymást című köteteiről, az Amplitudóban Jakabffy Tamás Fischer Ivánról ír. Csillag István és Vincze Ferenc képregényének címe: 700. lapszám. A lapszám oldalait Soó Zöld Margit a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban megrendezett kiállításának anyaga illusztrálja, melyről Portik Blénessy Ágota közöl méltatást az Artefaktumban. Krónika (Kolozsvár) 2016. augusztus 4.Titkok Bethlen Gábor könyvtárárólBethlen Gábor könyvei és könyvkötői címmel foglalta össze Kovács András művészettörténész professzor a Bethlen-könyvtár feltárásáról készült kutatását a Korunk Akadémia Reneszánsz- Reneszánszok sorozat záró előadásaként. Kovács András akkor kezdett el újra foglalkozni Bethlen Gábor könyveinek témájával, amikor három évvel ezelőtt ismét kezébe került a Jakó Zsigmond Pál 70. születésnapjára készült kéziratos emlékkönyv, amely ennek a témának az elsődleges adatait tartalmazta. A professzor szerint „a könyvek történetét a világon elég sokan kutatják, léteznek katalógusok a könyveket díszítő mintákról”, ő viszont saját kutatásában a formai jegyeket tanulmányozva próbált kiindulópontot szerezni ahhoz, hogy újabb Bethlen könyveket fedezzen fel. Az első feljegyzett adatok szerint azt sem lehetett tudni biztosan, hogy volt-e könyvtár, vagy csak a humanista felfogás szülte a könyvtár létrehozásának gondolatát. A Kolozsvári egyetemi könyvtár ritkaságok tára őrzi Ortelius Theatrum orbis terrarum atlaszát. Ez „a legrégebbi könyv, amely biztosan Bethlen Gábor tulajdonában volt.” A 17. század húszas éveire bebizonyosodott az, hogy a könyvtár ténylegesen létezett, Bethlen amolyan gyűjtögetőként nemcsak vásárolta, de nyomtatatta is a könyveket. Bibliotékáját Szenczi Molnár Albert a Mátyás király európai hírű Corvina-könyvtárához hasonlította. Ez utóbbinak egy töredékét később Bethlen meg is szerezte. Hol lehetett a könyvtár? „A könyvtárnak a helyét illetően eléggé nagy gondban vagyunk. Néha abban reménykedem, hogy egy éjszaka talán megálmodom azt, hol is lehetett a könyvtár”– viccelődött az akadémikus. A könyvtár tervezett helye nagy valószínűséggel a Gyulafehérvári várban, a Református Kollégium keresztszárnyában volt, viszont a biztos helyében a történészek sem jutottak dűlőre. A belső vár – vagyis a tulajdonképpeni fejedelmi palota – a könyvek legnagyobb részével együtt leégett. Isaacus Basirius Szalárdi Jánost erősítette meg azzal, hogy mindez valóban megtörtént, feljegyzései alapján sikerült kimenekítenie a legértékesebb példányokat és a nyomdai ólombetűket. „Ha ez sikerült, akkor sem volt foganatja, ugyanis ahogy Szalárdi írta, ott minden elpusztult” – jegyezte meg a művészettörténész. Az 1900-as évek elején Pósta Béla ásatásai során előkerült a régi sekrestye, azaz az egykori káptalani levéltár és a feltételezett fejedelmi könyvtár helye is. 1663-as adatok alapján már arról is tudomást szerezhetünk, hogy milyen értéke volt Bethlen Gábor könyvtárának. Szalárdi János feljegyzése szerint a rengeteg könyv „sok ezer tallérokba kerülhetett”. Ámbár még ma is kérdőjeles a példányszámok mennyisége. Kovács András Jakó Zsigmondot idézve említi, hogy 5000 példányra lehetne becsülni a könyvtárat, bár ez nagyon valószínűtlen, ugyanis Monoki István a Rákóczi-könyvtárat becsülte kétezresre, és szinte biztos, hogy az sokkal több könyvet tartalmazott, mint a Bethlen-könyvtár. A professzor elmondta, konkrétan voltaképp nem lehet tudni semmit arról, hogy hány könyvre becsülhető a Bethlen Gábor könyvtára. A könyvgyűjtemény eredetét illetően is kizárólag találgatásokra vagyunk ítélve. A fejedelem által támogatott, és hazai szerzők ált írt és fordított könyvek közül mintegy 40 nyomtatványt ismernek. Az első olyan könyv, amit kézbe lehet venni, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában található Itinerarium Catholicum (1616, Debrecen) címmel. A bőrkötetes, zsinórral díszített könyvet a szerző, a lelkész Szegedi P. Dániel ajánlotta fel Bethlen Gábornak. Bélyegzők, könyvkötők A könyveken szereplő bélyegzők ismétlődése támpontot jelentett a kutató számára, elősegítette a könyvkötők életének felkutatását. A fejedelem tulajdonában levő könyvek között a professzor talált olyanokat, amelyek nagy valószínűséggel ugyanazon könyvkötő munkái közé tartoztak. Az Exequiae Caeremonialium Bethlen Gábor címerét viseli a borítón. Kovács András szerint ezt olyan bélyegzővel készítették, amelyet 1619-ben a bécsi pecsét mintájára hoztak létre. A bélyegző alapján ugyanannak a könyvkötőnek a munkáit azonosította a művészettörténész a Kolozsvári könyvtárakban is. A 1616-os kötésű, Kolozsváron bekötött Biblia, az 1619-es Marosvásárhelyi szabó céh jegyzőkönyve és Pákei János Enyedi-példánya is mind ugyanazon motívumokkal mAradtak fenn. A szerző kilétéről a Házsongárdi temető egyik sírfelirata árulkodik: IOACHIMI LOFFLERERS, Kolozsvár város könyvkötője, meghalt 1623-ban. A professzor elmondása szerint „akármit és annak ellenkezőjét is bele lehet olvasni ezekbe a feliratokba”, de szinte biztos, hogy 1624 nyarán Löfflerers Joachimi még élt; nagy valószínűséggel 1624 szeptemberében halt meg. A következő könyvkötő a forrásokban Könyvkötő Jakabként szerepelt – munkájára ugyanazon bélyegzők utalnak: obeliszk, sárkány, oroszlán motívuma. Ő volt az úgynevezett „à la fanfare” kötések meghonosítója. Az elnevezés egy 17. századi könyv címe, egyébként 20. századi elnevezés, és semmi köze nincs a könyvkötő munkájához. Gedő Dalma-Orsolya Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. augusztus 22.Nagyszabású Szent István-nap AradonAz RMDSZ Arad megyei Szervezete augusztus 20-án Szent István király ünnepséget szervezett, amely 17 órától az Arad-belvárosi katolikus templomban ünnepi szentmisével indult államalapító királyunk tiszteletére. A szentleckéből nt. Gyurkózta Aranka börtönlelkész és nt. Józsa Ferenc nyugalmazott református lelkipásztor, az evangéliumból ft. Sándor Tivadar Arad-gáji katolikus plébános olvasott fel, míg a könyörgést Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke olvasta fel a híveknek, köztük az első padsorban helyet foglaló Aradi és megyei elöljáróknak. A gyermekek által az oltárhoz vitt újkenyeret és bort Ns. és ft. Király Árpád kanonok, marosi főesperes, Arad-ségai plébános szentelte meg. Ünnepi prédikációjában a főesperes Szent István királyt úgy jellemezte, mint a nemzet őrének szimbóluma, a végső letelepedés, a jövőépítés jelképe, a magánéletben is példamutató férj, a gyermeke nevelésére sokat áldozó apa megtestesítője. Szent István nemzetben gondolkodott, amelyben a nemzetiségek létét értéknek tekintette. A fiához, Imre herceghez írt intelmeiben is felhívta a figyelmet a nemzetiségek megbecsülésének a fontosságára. Nemzetünk megmAradását a kereszténységre való áttérésben és az abban való megerősödésben, az Istenbe vetett feltétlen hitben látta. Miközben rendületlenül építette, erősítette keresztény országát és nemzetét, az Istenben való feltétlen hitre nevelte nagyreményű gyermekét is, akinek az elvesztése hatalmas csapás volt számára, amit alázattal viselt, Isten akaratának tekintette. Éppen ezért, országa és nemzete sorsát Isten kegyelmébe ajánlotta, Szűz Máriára bízta. A Szent István szellemiségében történő nemzetépítés több mint 1000 év távlatából is követendő példa, parancsoló szükséglet. Az ünnepélyes szertartás végén a papok a Szent István oltárhoz vonultak, ahol a hívekkel közös könyörgést mondtak államalapító királyunkhoz, nemzetünk jövőjéért. A lélekemelő szentmise nemzeti imánk megszólaltatásával zárult. Ünnepi beszédek, újkenyér megszegése Az ünnepélyes szentmise résztvevői átvonultak a Csiky Gergely Főgimnázium udvarára, ahol az elkészített asztaloknál fogyasztották a feltálalt sós süteményt, a bort és az ásványvizet. Ünnepi beszédében Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke Szent Istvánt a végső letelepedés, a gyökérverés, a jövőépítés szimbólumaként állította hallgatósága elé. E szimbólumnak fokozott jelentősége van manapság, amikor Európa-szerte olyan mozgalmak kelnek életre, amelyek a keresztény államiságot és a munkaalapú társadalmat ássák alá. Mi, magyarok soha nem mondhatunk le sem az állam, sem a nép szuverenitásáról, mert a keresztény független állam Szent István öröksége. A forradalmak a meghurcoltaké, a kitaszítottaké, az üldözötteké, a csökönyös újrakezdőké, a hittel teli újjáépítőké, a szabadságukhoz mindenáron ragaszkodóké – mondta délelőtti beszédében Áder János köztársasági elnök. Ünnepeljünk együtt, mert ez a mi ünnepünk! Ünnepeljük keresztény hitünket, a dolgos, szabadságszerető népet, amelyik ugyanilyen áhítattal és hittel ünnepli a verejtékes munkával megtermelt újbúzát és a belőle sütött új kenyeret! Hisszük, hogy az eltelt több mint 1000 keresztény év, és a naponta, a kereszt jelével az asztalunkra kerülő kenyér megtart bennünket a jövőben is, igaz hitben és szabadságban – fejtette ki Fekete Károly. A továbbiakban hozzáfűzte: a templomban megszentelt újkenyeret Faragó Péter RMDSZ megyei elnök fogja megvágni. A kenyér és a zsömlék a Horvárth Imre nagygazda által termesztett Aradi búzából, Aradi lisztből származik, Kovács András angyalkúti pékmester sütötte, amiért mindnyájuknak köszönet jár. A zsömlékből mindenki hazavihet. Ünnepi köszöntőjében Faragó Péter RMDSZ megyei elnök minden résztvevőt nagy tisztelettel és szeretettel üdvözölt az RMDSZ Arad megyei szervezetének augusztus 20-i ünnepségén. Köszönetet mondott a minorita plébánosoknak, illetve a lelkészeknek a minorita templomban tartott lélekemlő szentmiséért, majd arról szólt: ma a világ minden táján élő magyarok megemlékeznek Szent Istvánról, akinek a magyarságunkat, a kereszténységünket köszönhetjük. E napon Aradon is nagyon fontos, hogy mi, magyarok találkozhassunk, együtt lehessünk. Azt kívánta az Arad megyei magyarságnak, hogy minden év augusztus 20-án sokan vegyenek részt az ünneplésen, hogy sokan emlékezzünk Szent István örökségére. Miután megköszönte az Aradi Polgármesteri Hivatalnak és a Városi Tanácsnak, valamint az Aradi Kulturális Központnak a támogatást, átadta Bognár Levente jókívánságait, aki a balestéből még lábadozik. Ezt követően az asztalon lévő megszentelt kenyérre egy nagy késsel keresztet vetett, és ünnepélyesen, a közönség tapsa közepette megszegte. A továbbiakban Czernák Ferenc nagy átéléssel szavalta el Nagy Árpád Simphonia hungarorum című költeményét. Honfoglalás kori bemutatók Ezt követően a Marosvásárhelyi Kerecsensólyom Hagyományőrző Egyesület honfoglalás-kori öltözék, illetve fegyverbemutatója, korabeli történetek ismertetése, íjászbemutató és bajvívás következett, de karikás ostorral is pattogtatni lehetett. A korhű hangulatot a táltosdobok megszólaltatása emelte. Ismertették a férfi és a női öltözékek elemeit, a magyarok páncélzatának, fegyvereinek a fajtáit. A közel egyórás előadás után a nézők bemehettek a jurtába, elbeszélgethettek az öt szereplővel. Mivel mi is megtettük, a témára visszatérünk. Az idei Szent István-napi ünnepség résztvevői sokáig elbeszélgettek, jó hangulatban együtt voltak. Reméljük, a szép közösségépítő hagyomány hosszú élet elé néz. Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2016. augusztus 23.25 éves évfordulót ünnepelt a Szent István KörTöbb történelmi témájú előadás is elhangzott az évfordulós ünnepségen. A Láncos templom gyülekezeti termében tartotta az évforduló alkalmából szervezett eseményét a Szent István Kör. A magyar nemzet múltja iránt érdeklődő szatmáriak most is történelmi előadások meghallgatásával ünnepelték a negyed évszázados évfordulót. A felszólalók között volt Dr. Egyed Ákos akadémikus, Dr. Kovács András akadémikus, Dr. Német Péter nyugalmazott múzeumigazgató és régész, Dr. Fazekas Rózsa történész, Gottfried Barna levéltáros és Kujbusné Mecseri Éva levéltáros. Az érdekfeszítő előadásokat követően pedig Thoroczkay Sándor, a Szent István Kör tiszteletbeli elnöke emékezett vissza a szervezet 25 éves múltjának fontosabb állomásaira. Mint megtudtuk, lakossági igény következtében került sor a Szent István Kör megalapítására: a szatmári magyarság ugyanis szeretett volna többet megtudni a magyarság történetéről, lévén, hogy Ceausescu idejében erről szó nem esett. Így született meg a gondolat, hogy magyar történelemtanárok tartsanak egy 10-12 részes előadássorozatot arról, hogy a honfoglalástól napjainkig hogyan vezetett a nemzet útja. Az első előadást akkor augusztus 19-én tartották meg, Erdei Líviusz a honfoglalásról beszélt, Thoroczkay pedig István király államalapítása kapcsán tartott előadást. Az előadásoknak akkora sikerük volt, hogy igény volt az ismétlésre, folytatásra, majd 1993-ban nevet is kapott a csoport: ez lett a Szent István Kör. A történelmi előadások mellett a kör a nagy történelmi eseményekről, évfordulókról is megemlékezik minden évben, ők szervezik egyebek mellett a Március 15-i, Augusztus 20-i, Október 6-i rendezvényeket is. A Szent István Körnek 15 éven keresztül Thoroczkay Sándor volt az elnöke - ő most a tiszteletbeli elnök -, immár tíz éve pedig Szőcs Péter vezeti a kört. szatmar.ro 2016. szeptember 5.Aranyosszék aranyaAranyosszéket is útba ejtettük e nyáron, a valamikori egységet szétzilálták a mai népesedési viszonyok, de érzésünk szerint azért figyelemreméltó szívóssággal tartja magát az a pár falu, melyben többséget vagy kisebbséget alkot a magyarság. Kérdésünkre, hogy székely eredetükről tudnak-e, a találomra kiválasztott járókelők Bágyonban nemmel válaszoltak, e közösséghez tartozás úgy látszik, csak az olvasottabbak közt ismeretes. Várfalvára viszont hatalmas székelykapu alatt lehet behajtani, itt mégis számon tartja az önkormányzat, és ébresztené a hovatartozás érzését. Várfalva a térképen Moldovenești névre hallgat, innen nehéz fogódzót találni még Erdély felé is, nemhogy az egykori Aranyosszékre. Igaz, a szomszédban élő mócok is arra panaszkodnak, hogy három megye között osztották el a szerintük összefüggő területet, melyet pedig egységesen kellene fejleszteni. Pillanatnyilag az uniós legelő- és kaszálógazdálkodási ösztönzésen kívül — ezt különben mindenki igényelheti a Prut és a nyugati határ közt — semmilyen külön juttatásban nem részesülnek, márpedig igényelnék. Báthori Zsigmond fejedelmet idézték, aki annak idején az adót engedte el nekik, mondván: nadrágszíjparcelláikat ne terhelje még ezzel is. No de külön regionális függetlenségre és fejlesztési tervekre lenne szükség, a sajátos ipari, szolgáltatási és mezőgazdasági ágak felkarolására, ismételték többen is. Különösen, hogy a globalizáció csápjait már kinyújtotta Topánfalva és Aranyosbánya irányába, a kereskedelmi hasznot itt is lefölözi a Penny, a Profi, arrébb a Kaufland. Ami a magyar kitartást illeti, annak iskolapéldáját szolgáltatja az égig érő tar Székelykő tövébe telepített Torockó. Valakiknek nagyon szúrhatja a szemét e magyarságát természetesen megélő település, ez olvasható le a környéket óriás ortodox templomokkal megtűzdelő igyekezetről, s magán a településen a görögkeleti istenháza is ízlést próbára tevő módon hirdet valami kereszténységtől idegen indulatot. Kertjében a keresztre feszített Megváltó mindkét kezében, de még átszegezett lábán is trikolórt, összesen hármat, lobogtat a szél. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. szeptember 12.Ne temessük az irodalmat!Karácsonyi Zsolt költő, műfordító, színház- és irodalomkritikus, a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) elnöke, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Fotó, Film, Média Tanszékének tanára, a Farkas utcai Harang című időszakos hitéleti folyóirat felelős szerkesztője. Az Árkoson tartott E-MIL táborban beszélgettünk vele. – Hogyan fér bele ennyi minden az életedbe? – Elsősorban költő vagyok, ez segít abban, hogy valamelyest más szerepeket is képes legyek felvállalni, bár ezek nem olyan szerepjátékok, alakmások, mint amilyeneket az irodalomban is sokan használnak, például Kovács András Ferenc vagy Bogdán László, hogy csak a legközelebbieket említsük. Így alakult. Végül is nem állnak olyan nagyon távol e dolgok a verstől, az irodalomtól. A színház, a média és az egyházi tevékenységem is egyértelműen kötődik hozzá, a Helikon és az E-MIL pedig irodalmi szervezőmunka, amit mindig vállalnia kell valakinek. Valahogy belenőttem: addig dolgoztam az idősebbek mellett, amíg egyszer azt mondták, csináljam én tovább. Be szoktam vállalni a kihívásokat. – A családra is jut időd? – Ha gyárban dolgoznék, vagy bankszakember lennék, kora reggeltől késő délutánig dolgoznék folyamatosan, így egy kicsit jobban tudom kezelni az időt, képlékenyebb a munkabeosztásom. Megvan a napi nyolc óra munka, néha több is, de ezt úgy osztom, hogy a családra is mAradjon idő. – Mikor írsz? – Bármikor. Ha írni akarok egy verset, megírom. Kevesebbet írok ugyan, mint az első-második kötet idején, de azért a termékenyebb szerzők közé tartozom. Írtam már verset újság szélére babakocsi tologatása közben, ha a helyzet úgy kívánta, hozzászoktam a szerkesztőségi munka során, hogy zajlik az élet, és közben írni kell, akár kritikát, tanulmányt vagy verset is. Nem zavarnak a körülmények. – A színház hogyan lett része az életednek? – Mindig is érdekelt a színház. Az a fajta világlátás, amit a színház képvisel, nagyon hasonlít arra, ami íróként is mozgatja az embert, a különbség csak annyi, hogy a színházban sok ember közösen keresgél, amibe talán még a színikritikus is beletartozik. Egykor több kritikát írtam, ma már inkább csak rovatszerkesztőként foglalkozom e műfajjal. A dráma is érdekel, mint köztes terület, elvégre színháztudomány szakot végeztem, a doktorimat pedig Páskándiból és Sorescuból írtam... – Egyre gyakrabban hallani, hogy alig olvasnak az emberek, hogy az irodalom népszerűsége csökken. Te mit gondolsz erről? – Szerintem nincs semmi baj az irodalommal. Nagyon sok jelentős kortárs szerző van, akár erdélyi viszonylatban is, és az emberek igenis, érdeklődnek az irodalom iránt. A Kolozsvári Magyar Napokon három nap alatt háromszáz ember jött el a rendezvényeinkre, és a többi hasonló eseményen is szép számban voltak érdeklődők. Persze, több energiát kell fordítani a népszerűsítésre, mint egykor, de végül is jót tesz a szerzőknek, ha felolvasni járnak, nemcsak az eladott könyvek miatt, hanem azért is, mert így élő kapcsolatot teremthetnek olvasóikkal. Azt gondolom, hogy néminemű lustaság áll az általad említett kijelentések mögött, ne temessük az irodalmat! – És a könyv terjedésének árt-e a digitális világ térnyerése? – Konkurenciát jelent, de nem árt különösebben, mert másképp kelti föl a befogadók érdeklődését a könyv, mint a média és a digitális eszközök. Ha esetleg ki is szorulna a könyv az életünkből – amit alig hiszek –, attól még nem kerülne veszélybe az irodalom, mert maga is átváltana a digitális hordozókra, és a világhálón terjedne tovább. Olvasók mindenkor lesznek, ebben biztos vagyok. – Hogyan értékelnéd az idei árkosi E-MIL tábort? – Izgalmas volt, jó előadások hangzottak el, az sem zavart senkit, hogy az előadók közül többen is jócskán átlépték az időhatárokat. Új színfoltot jelentettek a zene és irodalom témakörhöz kapcsolódó esti gitárkoncertek, megtörténhet, hogy ezután zenei előadókat is hívunk, függetlenül attól, hogy mi lesz a tábor központi témája. Ez az a rendezvényünk, ahová a legnagyobb számban gyűl össze a tagság, ezért közgyűlést is tartunk, tehát belső szervezeti szempontból sem mellékes a tábor, de ennél fontosabb, hogy más tájegységek íróit, más művészeti ágak jeleseit is vendégül láthatjuk Árkoson. – Jövőre ugyanitt? – Hacsak nem fognak kőbe vésett eposzok potyogni az égből, valószínűleg igen. :Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 14.Az életek földjérőlCsoóri Sándor emlékére Csoóri Sándor 60. születésnapjára (1990.) díszalbumot és irodalmi antológiát készítettek Budapesten a magyar költők írásaiból. Soha hasonló könyvet nem láttam, melyben annyi düh, lázadás, annyiszor a halál meg a magyar sors szerepelt volna, mint ezekben. Csoóri vezéregyéniség volt már nemcsak az irodalmi, hanem a politikai mezsgyén is 1980 óta. A lélek senkiföldjén c. antológia szerzői mind mellette és a nemzet, a haza dolgaiban említették még a nevét is. Közelítsek hozzá idézetekkel ravatala mellett. Ettől nem lesz az díszesebb. Talán könnyebb lesz neki a hazai föld. Kereszturi Dezső: Okos népek változzanak bár, hívek mAradnak önmagukhoz. De mi lesz veled Magyarország? Faludy György: És mert nyíltan nem szabad/hirdetni, hogy magyarnak lenni átok:/ foggal s körömmel szaggattad magad. Tornai József: Elég a hitehagyott szerelmekből, Isten/ malmainak elviselhetetlen nyikorgásából. – Annyi nemzeti elnyomás után és még akkor is abban, Csoóri gyorsíttatta a lassan őrlő malmokat... Lászlóffy Aladár: No anyanyelv egyetlen iskolája,/ melyet soha, sehol se dics, se önkény/ nem bír lebontani, nem tud bezárni...– L. A. a hazáról hazabeszél, mindenünnét, az erdélyi magyarságért. Orbán Ottó: Nem a szabadság zápora csíszolta arcunkat, csak a szemcsés idő. Tandori Dezső: Attól győzzük reménnyel, hogy hátha a reményt is velünk is győzik. Kiss Benedek: Ím, népünk életrajza, a történelmünk!/ Lásd: a hazám, hazád! Csiki László: Erdély kiköpött és ál fiai között... Miképp taníthat erkölcsre mégis, ki olyant nem tanulhatott. Czegő Zoltán: Hulljon vissza rózsaszín talpaid körül mindaz,/ mi bokádig sem ér föl. Döbrentei Kornél: S a jegyre osztott délibábban stilizált éh. Ferenczes István: Egy férfi baktat felénk át a Hargitán/ a Duna fojtogató kígyóit/ vonszolva maga után. Kovács András Ferenc: Feketetói vásár. Csucsa fölé szállt szülőföldünk/ Ady széttépett bibliája. Csoóri Sándor költészete, publicisztikája, a kommunista kormány parancsára történt kényszerű elhallgattatása is a nemzeti bibliához tartozott. Ma is ott a vonzata. Az erdélyi kortárs költők már akkor is hittek a közös nemzeti ügyben. Fentebb a példa is. Ezért a korabeli idézetek most, itt, az elhallgatásban az igazmondásért. Tellér Gyula, Bogár László, Drábik János elemzéseit szakmailag nehéz cáfolni, nem is szoktak velük vitába szállni a balliberális megmondóemberek. Orbán Viktor lenácizása is inkább a nyugati média és egyes nyugati politikusok szokása, Magyarországon a komolyan vétel igényével ilyesmit nem lehet állítani. Ha hinni lehet a tudósításoknak, a Fidesz szokásos őszi kerti piknikjén Orbán Csurkát idézte: „Csurka István az SZDSZ-ről szólva lehangolóan, de pontosan megragadta a dolgok lényegét: ők nem választást akarnak nyerni, hanem be akarnak ülni a zsűribe. Miként a nihilista elit is megragadta a zsűri pozícióját az európai intézményrendszerben. Ők azok, akik minden értékvitát elvetnek a politikailag korrekt beszédmód hazugsága mögé bújva.” Borbély Zsolt Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. szeptember 24.Erdélyi magyar dekatlonHiánypótló irodalomkritikai kötet Félúton ég és föld között címmel, Identitásalakzatok a második világháború utáni erdélyi lírában alcímmel jelent meg nemrég dr. Szilveszter László Szilárd, a Babes-Bolyai Tudományegyetem irodalomtanárának negyedik kötete. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Intézete és a L’ Harmattan kiadó gondozásában nemrég Budapesten megjelent könyv "szubjektív szempontok szerint" kiválasztott szerzők életművén keresztül a második világháború utáni erdélyi költészetet vizsgálja, feltérképezve azokat a fő motívumokat, amelyek a transzszilvanizmus eszmetörténeti horizontjától az 1950 és 1989 közötti kommunista diktatúra poétikai törekvésein át a kortárs erdélyi líra jellegzetességeihez vezettek. A kötetről a szerzővel beszélgettünk. – Nem az első tanulmányköteted látta meg a napvilágot, hiszen a XX. századi, kortárs magyar líra kutatójaként, a 2008-ban megszerzett doktori címet követően, 2009-ben már kiadtál egy könyvet. – Az első kötet a Mentor Kiadónál jelent meg 2009-ben Festett az arcom nékem is… – Irónia a modern és posztmodern költészetben címmel. Ebben azt vizsgáltam, hogy miként jelenik meg az irónia a 20. századi és a mai költészetben. Hasonló témával foglalkoztam Az irónia nyelve a két világháború közötti magyar lírában címmel 2012-ben kiadott második könyvemben is. A harmadik kötet, az Értékválság és értékváltás… Szemelvények az elmúlt száz év magyar költészetéből 2013-ban jelent meg, válogatás a különböző folyóiratokban, tudományos kiadványokban publikált írásaimból. A nemrég napvilágot látott kötet a ’40-es évek közepétől kezdődően napjainkig kizárólag az erdélyi lírával foglalkozik, és tíz szerző életművén keresztül vizsgálja a korszak költészetének alakulását. Úgy van felépítve, hogy minden nagyobb korszak költői alkotásainak elemzése előtt van egy társadalomtörténeti, irodalompolitikai ismertető, majd következik sorban Kányádi Sándor ’50-es, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Farkas Árpád ’60-as években kiadott verseinek, Balla Zsófia és Szőcs Géza 1968-tól, illetve az 1970-es években kibontakozó lírájának, majd kiegészítve az 1980-as években jelentkező Kovács András Ferenc és a rendszerváltás utáni nemzedék képviselői közül Lövétei Lázár László és Demény Péter alkotásainak elemzése. Nyilván a korábban már bemutatott szerzők líráját is követem napjainkig. – Az erdélyi magyar irodalomban a két világháború között jelentkezett a transzszilvanizmus, amely válasz volt arra, hogy Erdélyt elszakították Magyarországtól, és ebben az új helyzetben keresett identitást a többségből kisebbségi sorsba rekedt magyaroknak. A helikoni írók nagy része is ezt az irányzatot követte. Hogyan jelentkezik a transzszilvanizmus a második világháború utáni költészetben? – Nyilvánvalóan az 1940-es, 1950-es években a kibontakozó szocialista-kommunista diktatúra megváltoztatja Közép-Kelet- Európa irodalmi életét. Az a Gaál Gábor, aki a második világháború után hazakerül a hadifogságból, ugyan meghívja a helikoni írókat, Kós Károlyt, Tompa Lászlót, Bánffy Miklóst például, hogy az általa létrehozott Utunkban közöljenek írásokat, de ezek a szerzők aztán egyre inkább háttérbe szorulnak. Megjelenik a proletkult, internacionalista attitűd, amely a népek közötti testvériséget, az imperialisták elleni közös harcot vállalta fel. Az irodalmi retorika egyre jobban az egyértelműségre, arra törekedett, hogy az irodalmi szöveg ideológiailag megfelelő, politikai üzenetként is dekódolható legyen. A korabeli magyarországi kultúrpolitika pedig annyira vigyázott arra, hogy "ne sértse a testvérnépek érzékenységét", hogy például Szabolcsi Miklós Magyarországon, az Akadémiai Kiadónál megjelent irodalomtörténeti kötetében a ’60-as években Kolozsvár Clujként és Pozsony Bratislavaként van feltüntetve. A transzszilvanizmus azonban nagyon sok mindenben visszatér az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elejétől Kányádi Sándor, Király László vagy Farkas Árpád költészetében. De nyilván van egyfajta kritikai szellem is ezzel szemben, akár ugyanazon szerzőknél, és új beszédmódok is kialakulnak, amelyek hagyományt teremtenek. A transzszilvanizmus eszmeiségét illetően – az erdélyi identitás sajátosságainak hangsúlyozása mellett – napjainkig egyre inkább a Magyarországhoz való viszonyra összpontosítanak a szerzők. – El kell ismerjük így utólag is, hogy közvetlenül a második világháború után az 1950–1960-as években egyfajta emberarcú szocializmus volt, ami a világégést követően társadalmi biztonságot, szociális védelmet nyújtott. S ez a viszonylagos szabadság némiképpen a kultúrpolitikában is jelentkezett. Mennyire érződik a kötetben elemzett költők verseiben, hogy az új ideológiát azért vállalták fel, mert hittek benne, vagy már volt egyfajta kényszerhelyzet, amely arra irányította az alkotókat, hogy ne sértsék meg azokat a kulturális kánonokat, amelyeket megszabott az új rendszer politikája? – Az 1950-es évek erdélyi irodalma bizonyos szempontból "szabadabb" volt, mint a magyarországi Rákosi-korszakbeli kultúrpolitikához alkalmazkodó irodalom. Ugyanakkor nem kell elfelejteni azt sem, hogy ebben az időszakban bizonyos szerzőket megpróbálnak kiszorítani a kánonból. Számos – ma már anekdotaszámba menő – történet született arról, hogy milyen viták voltak az ’50–’60-as években Arany János Toldija vagy akár Dsida Jenő posztumusz kötetének megjelentethetősége kapcsán. Gaál Gábor úgy tartotta, hogy "a régi polgári költőnek" el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében. Ebben az időszakban nálunk is vannak koncepciós perek, és nagyon sok baloldali gondolkodású embert – mint Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár vagy Jordáky Lajos, akik az 1945 utáni kultúrpolitikát irányították – bebörtönöznek. Az 1956-os magyarországi forradalom után újabb retorzió következik az erdélyi magyarsággal szemben. 1965-től megint van egyfajta nyitottság, és csak Ceausescu 1971-es észak-koreai látogatása után következik be a nagyon erős fordulat a személyi kultusz irányába. Tulajdonképpen nehéz kideríteni, hogy az 1950-es években ki az, aki őszintén ír politikai témájú verseket és ki az, aki nem. Az tény, hogy ebben az időszakban az írók, költők körében – akár Kányádi Sándor első kötetében vagy Szilágyi Domokos verseiben – van egyfajta töretlen hit arra vonatkozóan, hogy ez egy új világ, nagyon sok minden megváltozik, és a tökéletlenségek ellenére van jövője a szocialistakommunista ideológiának. A 1960-as évek közepéig nem jelenhetett meg olyan verseskönyv, amiben ne lett volna legalább egy olyan ciklus, amely a párthoz szól. Majd a ’60-as évek közepétől lassan újra teret kap a lírában az egyéni identitás, a szubjektív szféra. Király László vagy Farkas Árpád első kötetében nincsenek pártversek vagy nagyon határozott politikai irányultságú költemények. Kányádi Sándornál és Lászlóffy Aladárnál is teljesen háttérbe szorul ez a vonulat. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban, ahhoz, hogy publikálni lehessen, kompromisszumokat kellett kötni. Azonban akkor a fiatalabb költőknél sokkal erőteljesebb a Székelyföldhöz, az erdélyiséghez való vonzódás, mindenféle cenzúra ellenére. Mert az ’50-es években is megjelentek ugyan bizonyos kötetek, de azokból a cenzúra miatt nagyon sok mindent kihúztak, vagy egyszerűen nem kerülhettek be bizonyos versek az akkori könyvekbe. Kányádi Sándor Sirálytánc című, második kötetét be is zúzatták és a költővel fizettették meg a kiadás költségeit. – A diktátor ominózus észak-koreai látogatását követően bekeményített a rendszer. Ebben a szoruló helyzetben kialakult egyfajta belső disszidens irodalom, amely azt a kettős nyelvezetet vállalta fel, hogy a sorok között, hasonlatokba burkolva közöltek, üzentek az olvasóknak, a hatalomnak. Miként jelentkezett ez a retorika a kötetben elemzett költők verseiben? – Valóban, az 1970-es évek közepétől történik egyfajta radikális fordulat, ekkor már egyre jobban odafigyeltek arra, hogy vannak- e a nemzeti történelemre, identitásra vonatkozó utalások, ezek nyilván megtalálhatók Kányádi Sándornál, vagy akár Király Lászlónak a Székelyföldről írt verssorozatában, de Farkas Árpád költészetében is. Az a vonulat, amely a korábbi irodalom, a Tamási Áron, Tompa László által kitaposott hagyományokra építkezett, megpróbálja fenntartani az identitáshoz való viszonyulást abban az időszakban, amikor nemcsak a kommunista ideológiai elnyomás erősödött, hanem a nacionalista politika is, amely erőteljesen háttérbe szorította az erdélyi magyarság történelmi múltjának, irodalmának a megjelenítését. És emiatt kialakult egy kettős beszéd, amelyik egy kicsit ironikusan, játékosan próbált asszociálni azokra a kérdésekre, illetve olvasói elvárásokra, amelyek keresték a fogódzókat a magyarságtudat erősítésének irányában. Tudjuk azt, hogy az 1980-as években megtiltják, hogy az újságokban vagy az irodalmi művekben magyarul jelenjenek meg a helységnevek. Király Lászlónak, de Lászlóffy Aladárnak is vannak olyan versei, ahol utalásokat találhatunk erre a helyzetre. Nem tragikus, patetikus ez az irányultság, inkább játékos-ironikus, kész arra, hogy válaszoljon a kommunista rendszer abszurdumaira. Persze ezeket az utalásokat csak azok az olvasók értik, akik bizonyos eseményeket vagy helyszíneket ismernek. Sokkal elvontabban jelennek meg bizonyos kérdések. Főként a szabadsághoz való viszony érdekli a kor költőjét, illetve az, hogy a költőnek érdemes-e alkotnia az adott körülmények között, és hogy milyen lehetőségek vannak az önkifejezésre. – Nem volt könnyű felvenni a harcot a cenzúrával szemben. A lehetőségek között mégis mennyire jellemző a versekre a kombativitás, a hatalommal való szembenállás akár Szőcs Géza lírájában, aki egyik szerkesztője volt a diktatúrát bíráló Ellenpontoknak? – Nemcsak Szőcs Gézának, hanem Kányádi Sándornak, Lászlóffy Aladárnak, Király Lászlónak is vannak olyan költeményei, amelyek a hatalommal való viszonyra utalnak. Balla Zsófiának a ’80-as évekbeli versei is egyén és hatalom kapcsolatát taglalják, azt, hogy mennyire lehet élni az alkotói szabadsággal. Szőcs Gézának az emigrálás utáni verseit (pl. Indián szavak a rádióban) a hatalommal való "párbeszéd" sajátos példáiként ismerjük, de ugyanez a fajta attitűd jelentkezik Kovács András Ferencnél is, a Tengerész Henrik intelmei kötet verseiben. Ebben a sajátos lírai közegben "üzenetként" ugyan jelen van a hatalommal való szembehelyezkedés, de ezeknek a szövegeknek nyilván teljesen más olvasata is lehet. És ez természetes a maga módján, mivel egy művészi szöveg többértelmű. Persze ehhez értőbb közönség is kellett, amelyik erre érzékeny, odafigyel a finom árnyalatokra. – 1989 után radikálisan megváltozott ez a helyzet, nem kellett átvitt értelemben üzenni a hatalomnak. Hogyan érződik ez az ideológiai váltás azoknál a költőknél, akik a kommunista időszakban és utána is alkottak? – Az 1989-es decemberi változások utáni euforikus hangulat érződik a társadalomban, és meghatározza az 1990-es évek elejének költészetét is. A korábbiakhoz képest más témák is megjelentek: Lövétei Lázár László Víkend, Saláta, Moszkva tér címmel lírai riportot ír a vendégmunkáslétről, az idősebb generáció verseiben, Kányádi Sándornál vagy Lászlóffy Aladárnál pedig tapasztalható a magyarországi értelmiségiekkel való viszony átrendeződése. Mint ismeretes, főleg a ’90-es évek elején az anyaországiakban kialakultak bizonyos sztereotípiák az erdélyiségre vonatkozóan, nevezetesen arról, hogy Magyarországról mit látnak erdélyinek, mit várnak el egy erdélyi írótól és költőtől. Ezekre a kérdésekre mutatnak rá játékosan, (ön)ironikusan bizonyos szerzők. De újabb témaként ott van a média egyre erősödő hatalmára való utalás is, amely többrétűen jelen van az erdélyi magyarság életében. – A könyv címe Félúton ég és föld között – ez utalás arra, hogy a kötetben vizsgált időszakban az erdélyi magyarság a mennyország és a pokol közötti létállapotban lebegett, vagy más értelme van? – Arra utal, hogy a nemzethez, a történelemhez, a hagyományokhoz, a közösséghez való viszony mellett a második világháború utáni erdélyi lírában jelen van az Istenhez való viszony is. Érdekes, hogy ez már az 1960-as évek költészetében is nagyon erősen visszaköszön, akár Király Lászlónál vagy Lászlóffy Aladárnál, de a mai generációnál is megjelenik. És azt tapasztaltam – olvasva a szakirodalmat –, hogy ez a korábbi irodalomtörténészek számára nem volt ugyan tabutéma, de nem sokat foglalkoztak vele. Király Lászlónál például az első kötetétől kezdődően, Kányádinál Sándornál pedig a ’80-as években jelenik meg a transzcendenciához való kapcsolódás. Paradox módon akkor, amikor a legkevésbé lehetett szólni ezekről a dolgokról. Balla Zsófia az 1968-ban megjelent könyvében egy egész olyan ciklust publikált, amelyben a saját létkérdései között veti fel az Istenhez fűződő kapcsolatát. Szilágyi Domokos sem tud szabadulni ettől, hiába materialista. Az ő metaforáiban negatív értelemben jelenik meg a vallás, a hit, de ebből is az tűnik ki, hogy ateistaként is foglalkoztatja a téma. A fiatalabb nemzedék képviselőinél, Lövétei Lázár Lászlónál és Demény Péternél pedig az identitás egyik elemeként jelenik meg az istenhit. – Mennyire volt kihívás a kötet szerzőjének az, hogy olyan költők írásait is elemezte, akik még élnek, alkotnak? – Bizonyos szempontból vitaindítónak szánom a kötetet, arra vagyok kíváncsi elsősorban, hogy van-e még valamiféle létjogosultsága az erdélyi irodalomról való beszédnek, a hagyományos irodalomtörténeti megközelítéseknek. Másrészről pedig úgy látom, hogy kevés a középiskolai tananyag a kortárs irodalomról, holott szükség lenne arra, hogy ez is hangsúlyozottabban jelenjen meg, fontos lenne, hogy a fiatalok jobban ismerjék és megértsék a mostani világ történéseit, akár a költők, írók szemszögéből is. – Kiknek szól tulajdonképpen ez az átfogó kötet, amelybe fél évszázad lírájának szemelvényei kerültek be? – Azon igyekeztem, hogy az általam mondottakat az az olvasó is megértse, aki nem irodalmár, de ajánlom az elmúlt bő fél évszázad költészete iránt érdeklődő fiataloknak is. – Hol lehet megvásárolni a kötetet? – Magyarországon minden jelentősebb könyvkereskedő-hálózat, könyvesbolt kínálatában megtalálható, Marosvásárhelyen a Gutenberg könyvesbolt forgalmazza, és meg lehet rendelni interneten a Bookline-on is. Vajda György Népújság (Marosvásárhely) 2016. október 1.Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatábólDózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam” FOLYTATÁS SZEPTEMBER 30-I LAPSZÁMUNKBÓL – Néhány órával később pedig eljutott az olvasókhoz a legelső Szabadság, benne többek között Cs. Gyimesi Éva cikkével is, aki azt írta: „sírva nevetünk, nevetve sírunk, hogy megérhettük ezt is. Hogy Karácsonyra a SZABADSÁGGAL, eljött az Igazság napja”. Kétségtelen, hogy örömteli pillanat volt ez a szerkesztőség tagjai számára és az olvasók körében egyaránt, de ugye hozzászokhattunk ahhoz, hogy a legnagyobb örömben sem hiányozhat a fejcsóválás, az elmarasztalás. Voltak-e akkoriban ilyen vélemények? – Persze, volt, aki felháborodott, közöltük is a szövegét: mit keresnek ezek a nevek a lapban, hát olvastuk őket addig is, amíg még Ceauşescu élt?! Ki onnan mindenkit, és tessék új szerkesztőséget alapítani – valami ilyesmire ösztönöztek bennünket. Ami pedig a szerkesztőség tagjait illeti, idővel nyilván cserélődtek az emberek, a munkatársak többsége nyugdíjba vonult, és újak jöttek a helyükbe, sok minden történt. Olyan emberek is megfordultak, akik megpróbálták ráerőszakolni a saját álláspontjukat bizonyos helyzetekre, azt viszont pozitívumnak tartom, hogy a lapnak, mindennek ellenére, sikerült megőriznie a mértéktartását. Soha nem váltott ki olyan reakciót, ami esetleg kellemetlen helyzetbe hozta volna a szerkesztőséget. – Nem fenékig tejfel az újságírás és egy szerkesztőség működése, ez nyilvánvaló, viszont érdekelne, hogy a kilencvenes években, amikor még nap mint nap része volt ennek a taposómalomnak, hogyan tapasztalta, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie aSzabadságnak? – Adott pillanatban a Szabadságot is rá akarták venni, hogy hódoljon be a magyarországi Inform Média nevű médiatrösztnek, és adja fel a függetlenségét. Ez szerencsére nem történt meg, bár egyeseknek nagyon is tetszett volna. A másik fő gond, amivel már a kilencvenes években szembe kellett nézni, hogy elkezdett beszűkülni a terjesztés, és sokan lemondták a lapot. Azok a nyugdíjasok, akik korábban eltartották, a kilencvenes évekre elszegényedtek, és már nem tudtak előfizetni. Ez magával hozta, hogy önerőből szinte lehetetlen fenntartani az újságot, nem beszélve a munkatársak anyagi honorálásáról – ha pedig kevés a fizetés, akkor olyan a hozzáállás is, sajnos. Én ezt nem érzem, mert 2003-ban kiléptem, akkor volt egy műtétem, utoljára már csak tisztafejként dolgoztam, fél normával. Azután is hívtak vissza, de nem tudtam vállalni, a feleségem állapota is egyre inkább romlott. Visszatekintve, úgy érzem, jó, hogy így döntöttem. Azóta párszor még felhívtam a figyelmüket egy-két hibára, és nem föltétlenül vették jó néven. A másik dolog, hogy néhány kolléga esetében nem láttam megnyilvánulni a laphoz való kötődést, az érdekkapcsolódást, és ez időnként elszomorított… – Mert mindenkinek ott a család, kevés a fizetés, megannyi magyarázatot lehet találni… – Nézze, az ötvenes, hatvanas években is mindenkinek kijutott a problémákból, de amikor a lapról volt szó, akkor teljes odaadással dolgoztunk. Egy történet mindenképp ide kívánkozik, hogy érthető legyen, miről beszélek. Ha úgy tetszik, ezek az események is befolyásolták, hogy 1989 decemberében, egyik napról a másikra megjelenhetett a Szabadság. 1968-ban konfliktusba kerültem a városi pártbizottság első titkárával, Bucşa Remusszal, neki is „köszönhetjük” amúgy kincses városunk nevének Napoca toldalékkal való kiegészítését. Egyik nap telefonon értesítettek, hogy dél körül rövid gyűlésre hívják össze a két lap, az Igazság és a Făclia pártalapszervezetek büróit és a lapok főszerkesztőit. Átmentünk a Făcliához. Bucşa Remus és az értünk felelős pártinstruktor fogadott, de jelen volt ”¨ is, a megyei pártbizottság propaganda és agitációs osztályának vezetője, zsdánovi exaspiráns és Mihalcea Aurelia, azaz Varga Aranka, a megyei pártbizottság sajtómegbízottja. Bucşa rövid bevezetőként közölte, hogy a városi pártbizottság bürója elhatározta a két lap alapszervezeteinek egyesítését. Az egyesítést a két alapszervezet tagságának kell határozatban „kérnie” a városi pártbizottság bürójától, és meg is indokolta az elképzelését: fölösleges a külön-külön alapszervezet, együtt eredményesebb munkát tudunk kifejteni, és jobban megismerjük egymást. Kinek van hozzászólnivalója, tette fel a szokványos kérdést. Vállaltam a vita megnyitását, és leszögeztem, hogy nem értek egyet az indítvánnyal. Magyarázatomat a szervezeti szabályzat azon előírására alapoztam, amely eldönti, hogy pártalapszervezetet munkahely szerint kell létrehozni. Az indítvány ezzel szöges ellentétben volt. Elmondtam, hogy az Igazság alapszervezetében a gyűlések magyarul folynak, a dokumentumokat is anyanyelvünkön készítjük, a pártoktatás, a továbbképzés is úgy zajlik, mindez az ideológiai kérdések jobb megértése, alaposabb megismerése, munkánk során történő felhasználása miatt is fölöttébb indokolt. Bucşa rám ripakodott: „Măi mustăciosule (te, bajuszos), mit képzelsz, mi nem ismerjük a szervezeti szabályzatot? Értsétek meg, ez jól átgondolt, új irányzat, amit el kell fogadnotok!” Felháborodottan replikáztam, hogy ne gúnyolódjon, van nekem tisztességes nevem, és különben is, nem bokszmeccsen vagyunk, hogy így beszéljen velem. Különben tegeződtünk, régebbről ismertük egymást, de ilyen gyűléseken illett betartani a szabályt. Szerencsémre utánam Ion Arcaş, a Făclia alapszerveze-tének titkárhelyettese kért szót, és bejelentette, hogy ő sem ért egyet az egyesítéssel. „Ce dumnezeu (mi az isten), ti összebeszéltetek a párthatározat ellen?”, kérdezte Bucşa, mire Arcaş csak annyit válaszolt: senki sem értesített előre a gyűlés témájáról, így nem volt miről összebeszéljünk. „Itt és most szembesültünk első kézből a témával. Egyébként, amit kollégámmal – talán elvtársad, vetette gúnyosan közbe Bucşa – elmondtunk, az egyéni vélemény, a kérdésről az alapszervezetek tagságának kell kimondania a végső szót.” „Ez így igaz, de teszünk mi róla, hogy a felsőbb szerv véleménye érvényesüljön”, fejezte be Bucşa a vitát. Kovács András főszerkesztőm csak néhány szót szólt, kifejezte meggyőződését, hogy a jelenlegi forma eddig jól működött, nem tartja indokoltnak a változtatást. Szabó Sándor nem vett részt a vitában, csupán bejelentette: tájékoztatja a megyei pártbizottságot a javaslat fogadásáról. Aztán napok múlva Crişan Adalbert, a megyei szervezési titkár telefonált, és megnyugtatott: maradunk a külön alapszervezetekkel. – Ez a része inkább „előtérben” zajlott, de mi minden rejlett a dolgok mögött, melyek voltak ennek az elképzelésnek a mozgatórugói az adott helyzetben? – A témafelvetés elsősorban ellenünk irányult: kis magyar szigetecske voltunk a városi pártszervezetben, és ez zavarta Bucşát. Nekünk az Igazságnál nagy nehézséget jelentett volna a „közös”, mert ott csak románul fejezhettük volna ki magunkat, ami egyeseknek nem lett volna könnyű, de különben is, egyetlen porcikánk sem kívánta a vegyülést a szomszéd lap munkatársaival. Ők más okból ellenezték az egyesülést: nem akarták kiteregetni a szennyesüket, nagymérvű alkoholizmusukat és az ebből fakadó erkölcsi romlást, a sok kilengést, fegyelmezetlenséget. Ezek a kendőzött problémák állították mellénk őket az egységes álláspont meghozatalában. Kiküldött megfigyelő aktivisták jelenlétében tartott alapszervezeti közgyűléseinken a tagság egyöntetűen elvetette a városi pártszerv indítványát. Ezzel a döntéssel magunkra/magamra haragítottuk elsősorban a kezdeményező Bucşát, de voltak ott mások is, akik nem nézték jó szemmel a „függetlenségünket”. – Pontosan mi történt ezután? – Rövidesen lecsapott rám Bucşa bosszúja. A következő választási közgyűlésen megjelent küldött, akit Bucşa előtte jól felkészített, úgy manőverezett a jelöltlista összeállítása során, hogy én lemaradjak róla. Így végül megszabadultam tízévnyi alapszervezeti titkárságtól, és egyben a városi pártbizottsági póttagságtól, ami nemcsak terhes volt, de a szabadidőmet is igénybe vette. Leváltásomért amúgy hálás voltam Bucşának, de ezt soha nem közöltem vele. Az alapszervezeti titkár pozíciójától való mentesítés mellé kaptam egy szakmai pofont is: a főszerkesztő közölte, hogy a nyugdíjba vonuló Erős László külpolitikus helyét felsőbb javaslatra nekem kell átvennem, így megszűnik a rovatvezetői tisztségem. Ennek következtében a rovatvezetői fizetésem különbözetét is az utódomnak, Kiss Sőni Erzsébetnek adják, én pedig csak főmunkatársi besorolásért járó javadalmazást kapok. Mit mondjak, ezt nem vártam volna a szerkesztőség vezetőségétől, de az is lehet, hogy összefüggött a lecserélésem a Bucşával való konfliktusommal. Örvendtem annak, hogy a külpolitikához kerültem, ami sokkal nyugodtabb körülményeket biztosított, nem kellett terepre mennem, és többet lehettem a családommal; nem örvendtem viszont a fizetési besorolásom megváltoztatásának, így néhány száz lejjel kevesebb jutott a családi kasszába. A pénzmegvonáson túltettem magam, a leváltásomon sokat gyötrődtem, de el kellett fogadnom. Az emésztett, hogy a felettes szervekkel szembeni jogos magatartásom miatt jártak el így velem, viszont elégtétellel töltött el, hogy kicsi magyar közösségünk felszámolását megakadályoztuk. Többé nem is kísérleteztek velünk. Így őriztük a függetlenségünket további 21 éven át, amikor a múltat és vele a pártot is elsöpörte a ’89-es decemberi rendszerváltó „forradalom”. Én voltam a szenvedő alany, engem rugdostak, de az alapszervezet megmaradt külön, a lap is megmaradt külön, és ennek köszönhetjük, hogy Szabadság is lehetett. Mert ha egyetlen „fordított” lap lett volna 1989. december 22-ig, akkor a Szabadság nem jelent volna meg, és nem lenne Kolozsvár magyarságának ez a kiváltsága, hogy immár 27. éve van magyar nyelvű napisajtója. – Sokat kellett nyelni 37 éven keresztül, mondjuk ki… – Volt, sok volt… FERENCZ ZSOLT FOLYTATJUK Szabadság (Kolozsvár), 2017. január 16.Egy fordulat fölöttébb szükséges voltáról I.Leírtam ugyan az ellenkezőjét is, de most mégis úgy látom: rossz idők jártak a székelységre az utóbbi negyedszázadban. Úgy jutottam e következtetésre, hogy a rendszerváltáshoz fűződő elvárásainkat összevetettem a jelennel, és úgy találom, az adósság és a kudarchalmaz nagyobb nem is lehetne. Mondom ezt annak tudatában, hogy a korábbi rendszer etnikailag fellazítani és aztán kisebbségbe taszítani kívánta népünket a maga szülőföldjén, majd nyilván a beolvasztás és elüldözés rendjén a homogén nemzetállamba sorolta volna be azt, ami maradt, felszámolva ezer év minden kollektív alkotását, amit a magyar nép és nemzet oldalán, az erdélyi népek közösségének együttesében őseink megépítettek és éltettek egészen az első világháborúig, sőt a mai napig. Ennek ellenére, ha mérleget vonunk, nem hunyhatunk szemet afölött, hogy a fenti egyneműsítő célok megvalósítása közül nem egy ma sem szünetel, hogy minden társadalomépítő igyekezetünk és pozitív fejlemény dacára, a székely önvédelem minden sikere ellenére az önépítésben, a kollektív és egyéni kibontakozás nagy üggyel-bajjal halad, ha egyáltalán beszélhetünk haladásról, s nem kimondott egy helyben topogásról van szó. 27 év alatt sokkal többet elérhettünk volna, sokkal egyértelműbben billenthettük volna javunkra az idők mérlegét, ha az ország valóban és kétséget kizáróan a nyugat-európai integrációra törekedne, ha az ottani, kisebbségvédelmileg jogállaminak nevezhető példákat követné, magyarán: ha nem az lenne, aminek száz éve szinte egyfolytában tudjuk és érezzük. De vajon magunkban és nemzeti lehetőségeink kiaknázásában nem találhatunk semmilyen hibát? Bizony, belső korlátaink megtetézik a külsők hatását, s ezekkel számot kell vetnünk. Furcsa, átmeneti időszak közeledik a végéhez. Hitem szerint érdekvédelmi szervezetünk belső revízió és pályamódosítás előtt áll pontosan a nemzetépítés dolgában, mert változnak az idők és a körülmények, és ezek feladják neki is a leckét. Erről bővebben legközelebb. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. január 16.Beszélgetés Dr. Borsodi L. László tanárral – Olvasás nélkül lehetetlen irodalmat tanítaniKötelező házi olvasmányok helyett a tanárok által ajánlott irodalmat olvasnak az általános és középiskolai diákok. A könyvcímeket a pedagógusok határozzák meg, iskolánként, osztályonként változik, hogy mit olvasnak a diákok. Több kérdés felmerül tehát: a „kötelező” feloldásával többet és szívesebben olvasnak-e a fiatalok? Milyen műveket ajánlanak a tanárok? – többek között ezekről beszélgettünk dr. Borsodi L. László magyar nyelv és irodalom szakos tanárral. – Az oktatási minisztériumnak a 2006-ban jóváhagyott magyar nyelv és irodalom oktatását szabályozó tanterve a tanuló készség- és képességfejlesztését helyezi előtérbe. A szövegelvű irodalom befogadására összpontosít: eltörli a kötelező házi olvasmányokat, helyette a tanár ízlésére és szakmai érveire alapoz, megengedi, hogy a pedagógusok kortárs szövegeket, ajánlott olvasmányokat emeljenek be a munkatervbe. Ezek ismeretében Ön milyen művek olvasását követeli meg a diákjaitól? – Az, hogy a tanár határozhatja meg, milyen művek elolvasását kéri, nem új keletű, és csak részben igaz, hiszen a kialakítandó képességekhez, illetve a már meglévők fejlesztéséhez a tanterv tartalmaz egy javasolt minimumot, amelyet nem érdemes, nem szabad figyelmen kívül hagyni, és amelynek a követése jótáll azért, hogy alapművek ne maradjanak ki a diákok úgynevezett általános műveltségéből. Tekintettel arra, hogy – meglátásom szerint – a tanterv által biztosított szaktanári szabadságot jelentős mértékben ellehetetleníti a kimeneti követelmény, ezért igyekszem úgy összeállítani a házi olvasmányt képező, illetve a tanóra keretében közösen elolvasandó művek listáját, hogy abban klasszikus és kortárs művek egyaránt helyet kapjanak. Az otthonra felhagyott olvasmánylistát (tizedik osztálytól kezdve) két részre tagolom: van azoknak a műveknek a listája, amely – mert nem szabad kötelezőnek nevezni – szigorúan ajánlott, hiszen minimális olvasás nélkül lehetetlen irodalmat tanítani és irodalmi műveltségre szert tenni, és van egy olyan lista, amely a szó szoros értelmében ajánlott. Abból azok olvasnak, akik kedvet éreznek hozzá, illetve akik rászorulnak, mert például jobb jegyet szeretnének. Törekszem arra, hogy a klasszikus művek mellett kortárs művek is megjelenjenek a palettán – és itt nincs lehetőség, de érdemes lenne tisztázni a kortárs fogalmának különböző jelentéseit –, de legalább ekkora kihívást látok abban, hogy a klasszikusokban felfedeztessem tanítványaimmal azokat a kérdéseket, amelyek rokonságot mutatnak az övékéivel, vagy azokat a válaszokat, amelyeket (ha eljutunk idáig) ezek a művek tettek fel nekik. Az is célom, hogy a klasszikus művek által felismertessem és elfogadtassam – nevezzük toleranciára való nevelésnek – a régi és a mai, a klasszikusnak mondott és a kortárs közti különbséget, azt, hogy más értékrendeknek is van létjogosultságuk a sajáton kívül (ha egyáltalán meg lehet határozni ezt a sajátot). – Egyetért azzal, hogy az irodalom megértésének kulcsa a művekkel való személyes találkozás, ugyanakkor tanári tapasztalata azt mondatja önnel, hogy a diákok többségén egyre inkább eluralkodó vásárlói szemlélet elszólítja a fiatalokat a könyv mellől. Mennyit olvasnak a diákok? – A mai diákok olvasás szempontjából nem mindenevők, ma már nem sok olyan diák van, akik válogatás nélkül falnák a könyveket, főként a szépirodalmat. Az utóbbi évtizedek digitális technikai vívmányainak, eredményeinek köszönhetően sokuknak nem a könyv az elsődleges információszerzési forrás, nem a szépirodalom olvasása a(z) (szabad)idő kitöltésének fő formája. Ehhez még hozzájön az, hogy – enyhén szólva – kevesen látnak jó példát otthon vagy a tágabb környezetükben, hiszen most nőtt fel egy olyan szülőgeneráció, amelynek jelentős része szintén nem olvas, tehát nem olvastat, és így nem is áll jogában olvastatni.Annak ellenére, hogy az én diákjaim is az imént körvonalazott világ fiai, leányai, sokan vannak, akik olvasó lények. Egy részük olyan környezetből jön, ahol az olvasásnak hagyománya van, ezért maguk is gyakorlott olvasók, akik iskolait is, mást is vagy csak mást olvasnak, ami egyáltalán nem baj. Másik részük az általam alkalmazott módszerek (pl. közös megbeszélés, előzetesen megadott szempontok alapján a diákok által tartott kiselőadás formájában történő interpretáció stb.) hatására kezdenek el rendszeres(ebb)en olvasni, kezdetben kisebb-nagyobb félreértésekkel, szövegértési nehézségekkel küszködve, de sok akarattal, odafigyeléssel és jó szándékkal elindulnak a fejlődés útján, és látványos eredményt érnek el a négy év végére. És vannak olyanok, akik úgy járják végig a középiskolát, hogy ügyeskedéssel, internetes tartalmak segítségével hallomáskultúrára tesznek szert, már most, fiatalon életelvvé avatva a sine nobilitate magatartást. Világos, hogy nincs hatékony irodalomoktatás a diákok olvasása nélkül. Szükség van tehát a tanulói hozzáállásra és nyitottságra, az akarásra, ennek ébren tartásában pedig a szülői segítségre. Ugyanakkor körülmények ide, követelmények oda, az olvasóvá nevelésben a felelősség jelentős része a tanítóké és tanítónőké, illetve a miénk, irodalom- és nyelvtanároké. – A tanterv megengedő az ajánlott olvasmányok számával, a pedagógus maga dönti el, hogy hány és milyen művek olvasását követeli meg a tanítványaitól. Ön hogyan jár el ebben, hány könyv elolvasását hagyja fel a középiskolásoknak? – Kilencedik osztályban három regényt és két drámát kell elolvasniuk a diákoknak, de ebben nincsenek benne a részletek, a rövidebb terjedelmű epikai alkotások, és ez vonatkozik mind a négy tanévre. Tizedik osztályban négy regényt és három drámát, tizenegyedik osztályban öt regényt és egy drámát, tizenkettedikben pedig három regényt és egy-két drámát kérek a tanítványaimtól. Ez a felsorolás – az elmúlt évek követelményeihez képest – egy minimumot tartalmaz, amit a diákok teherbírásának csökkenése és szövegértési képességük romlása, tehát a szövegolvasás tempójának lassulása magyaráz. A mennyiségi szempont helyett tehát sokkal inkább az a célom, hogy kevesebb művel és lassú olvasással neveljem értő irodalomolvasóvá a rám bízottakat. Aki meg többet szeretne olvasni, annak van lehetősége: ott az ajánlott lista és a korlátlan lehetőségeket ezen a téren is nyújtó nagyvilág. – Tanóráin a kortárs művekkel is ismerkedhetnek a tanulók… – A kortárs művek felsorolásába a költőkét is belevenném, mert az olvasóvá nevelésben ugyanolyan szerepük van a lírai szövegek értelmezésének, mint az otthon elolvasott művek interpretációjának. Íme, néhány szerző (a teljesség igénye nélkül), akivel foglalkozunk: Baka István versei, Bodor Ádám: Sinistra körzet, Verhovina madarai, novellák, Dobai Bálint versei, Esterházy Péter Esti, Pápai vizeken ne kalózkodj!, Garaczi László: Arc és hátraarc, Kertész Imre: Sorstalanság, Kaddis a meg nem született gyermekért, Kovács András Ferenc versei, Ottlik Géza: Iskola a határon, Székely János versei, Szilágyi Domokos versei, Tánczos Vilmos: Elejtett szavak stb. A felsoroltakon kívül a kortárs fogalmát tágabban értve Franz Kafka-, Albert Camus- és Örkény István-műveket, illetve József Attila-, Pilinszky János-költeményeket is értelmezünk órán. A tanórákon kívül a Márton Áron Főgimnáziumban az irodalomtanárok munkaközössége időről időre rendhagyó irodalomórákat és írókkal, költőkkel való közönségtalálkozókat is szervez. Az utóbbi egy-két tanévben tanulóink így találkozhattak Fekete Vince és Lövétei Lázár László költőkkel, Lőrincz Csongor irodalomtudóssal, Balázs K. Attila, Zsidó Ferenc írókkal és Bálint Tamás költővel, valamint Tompa Andrea íróval, a Fejtől s lábtól szerzőjével.Meggyőződésem, hogy az olvasóvá nevelésben a klasszikus művek olvasásának éppúgy szerepük van, mint a kortárs műveknek, a napi munkának éppúgy, mint a rendhagyó kereteknek. Ha ezzel a belátással, sok türelemmel és a szakma iránti alázattal végezzük teendőnket, talán értő fülekre és szívekre talál a diákoknál az, hogy miről is beszélnek az irodalomtanárok, és főként, hogy mi az irodalom célja és értelme ezen a Földön. Pál Bíborka Hargita Népe (Csíkszereda) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
