|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 1305 találat | lapozás: 1-30 ... 751-780 | 781-810 | 811-840 ... 1291-1305 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kós Károly 2013. november 18.Lezárult az Ars Hungarica, az értékek és érzések fesztiváljaAz ötnapos rendezvény gazdag és színes programot kínált Könyvbemutatókkal, felolvasószínházzal, megzenésített versekkel, bábelőadással, lélektánccal, civil akadémiával, magyar operettslágerekkel, könnyűzenei és zongorakoncertekkel, kiállításmegnyitókkal folytatódott a nagyszebeni Ars Hungarica fesztivál hétvégi programja, amelyet tegnap este Bajka Brigitta és Balázs D. Attila közös produkciója, valamint Bródy János önálló estje zárt. Az ötnapos rendezvény ezúttal is lehetőséget teremtett irodalmi és zenei élményre, belső harmóniakeresésre, tapasztalatcserére, tudásgyarapításra, de kikapcsolódásra is. Míg pénteken a könyvbemutatóké és színházé volt a főszerep, szombaton az erdélyi civil szervezetekre összpontosítottak, délelőtt a gyermekeket, délután pedig a klasszikus zene és a szabad mozgás szerelmeseit szólították meg. A zárónapon fotótárlattal, reneszánsz zenével, zongora- és hegedűkoncerttel, Kós Károly emlékműsorral, este pedig könnyűzenei koncerttel várták a közönséget. Dézsi Ildikó Szabadság (Kolozsvár) 2013. november 23.SZKT ülés – Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai beszámolójaKözeledvén az év végéhez, rövid számadást kell készítenünk arról az esztendőről, amelyet Bethlen Gábor és Kós Károly év- ként jelöltünk meg mindenekelőtt a saját magunk számára. Igen, a saját magunk számára, mert olyan időket élünk, amikor érdemes a nagy transzilván elődök örökségét újra elővenni, átolvasni, átgondolni, értelmezni és újraértelmezni, ha szükséges, s miért ne, a mai korba átültetve a közösségi munkában hasznosítani. És a számadásnak akkor van igazán értelme, ha a jövő megtervezéséhez is hozzá segít, ha előre tekintünk és megfogalmazzuk a célt, számba vesszük az elvégzendő feladatokat. De mit is mond Bethlen Gábor? Talán a legtöbbet idézett mondata a „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.” Ez ránk, erdélyi magyar emberekre, közéleti munkásokra, érdekképviseletet vállaló politikusokra többszörösen érvényes. Olyan, mint egy négyszáz éves, de ma is pontosan működő közéleti iránytű. Választ kell adnunk arra a kérdésre, hogy az elmúlt időszakban megtettük-e azt, amit lehetett, vagy sem? Azt tettük-e, amit lehetett, az adott időszakban és az ismert körülmények között, vagy sem? Kós Károlytól leggyakrabban a „Kiáltó Szó”-ból szoktunk idézni. Például azt, hogy: „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való...” Kemény, nagyon kemény szavak ezek, akár szó szerinti értelmét, akár annak átvitt értelmét akarjuk meghallani. Bő másfél éve ellenzékben politizálunk, és közel egy éve egy hetvenszázalékos parlamenti többséggel rendelkező kormány van hivatalban. Tetszik, vagy sem, ennek a kormánynak mi az ellenzéke vagyunk, nem vagyunk a része, nincs naponta mérhető ráhatásunk a kormányzati döntésekre. Azt mondtuk, hogy mi konstruktív ellenzéki szerepet fogunk betölteni, mert azt gondoljunk, hogy még egy olyan kormány is hozhat a mi közösségünk és általában a társadalom számára fontos és hasznos döntéseket, amelynek mi nem vagyunk a része. Ugyanakkor azt is mondtuk, hogy újra kell tanulnunk az ellenzéki szerepet, meg kell barátkoznunk az ellenzéki politizálás demokratikus eszközeivel, még olyan eszközökkel is, amelyek egy kicsit idegennek tűnnek, ijesztően hatnak, szokatlanok, nem föltétlenül kényelmesek, s közben nem kell úgy tennünk, nem szabad azt a hamis látszatot keltenünk, hogy azok használata irányváltást, értékváltást jelentene. Azzal az örök dilemmával kell szembenéznünk, amit az idő folyton újratermel: változó időkben kell-e változnunk, vagy minden maradhat a régiben? S ha változnunk kell, ha hallani véljük az idő szavát, akkor a változásnak milyen méretűnek kell lennie? Másképpen fogalmazva: tudjuk-e, akarjuk-e, szabad-e úgy szemlélni a politikát, mint egy várótermet, előszobát, ahol csak üldögélni kell csendben, nem föltétlenül felemelt fejjel, várni kell mozdulatlanul, ha lehet úgy, hogy senkit ne zavarjunk, mert egyszer, előbb vagy utóbb, úgyis beszólítanak. Nehéz kihívások elé néztünk az elmúlt egy évben, és nincs semmi okunk azt gondolni, hogy holnaptól ez meg fog változni. Ellenzékben lenni nem tragédia, bár egyetlen politikai alakulat sem erre szokott készülni, nincs benne semmi drámai, különösen akkor nincs, nem lenne különösebb gond ezzel, ha a mi társadalmunkban érvényes lenne az az elv, hogy megszerzett jogokat nem vonnak vissza, azok gyakorlását nem korlátozzák, nem keresnek buta ürügyet arra, hogy például miért kell olyan közigazgatási átszervezést kitalálni, amely nemcsak a nyelvi jogok gyakorlásának szab gátat, de a nemzeti kisebbség teljes kiszolgáltatottságát is előre vetíti. Szóval nem lenne semmi gond ellenzékben politizálni egy olyan társadalomban, amelyben a többség-kisebbség viszonyát a kölcsönös tisztelet és együttműködés őszinte szándéka hatja át, és ennek természetesen a kölcsönös bizalom az alapja. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az elmúlt húsz esztendőben rengeteg munkánkba, sok-sok erőfeszítésbe került, hogy egy ilyen társadalom irányába az első lépéseket megtegyük. Néha élt bennünk az az illúzió, hogy ha már egyszer elindultunk ezen az úton, akkor nem lehet visszafordulni, s nem is lesz senkinek érdeke: sem a többségi társadalomnak, s még kevésbé a kisebbségben élő közösségeknek. Mostanában viszont egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy ez nincs így. És egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy a megszerzett jogok megőrzése legalább akkora kihívás ma, mind az esetleges továbblépés. Szóval alaposan megváltozott a világ körülöttünk. Ez a változás nem csak abból áll, hogy a kisebbségi érdekvédelmet ma ellenzékből kell ellátnunk, hisz ilyen még volt – huzamosabb ideig a kilencvenes években -, hanem abból is, ahogy stratégiát váltottak valahol. Valahol több helyen is! Vegyük sorra ezeket! A megszerzett jogok korlátozására újabban az igazságszolgáltatás intézményeit kezdték használni. Ez politikai perverzitás. Ott, ahol a törvények őrzői ülnek, ott születnek a törvény szellemiségével és gyakran betűjével ellentétes döntések. A Mikó-ügytől a székely és magyar zászlós perekig, a nyelvhasználattól a diszkrimináció kiforgatásáig számtalan példát sorolhatunk ide. Ezzel párhuzamosan, ugyancsak az igazságszolgáltatás intézményein keresztül próbálják azt üzenni nekünk, hogy magyar ember ne próbáljon teljes jogú állampolgárként élni, mert a meghurcoltatástól a börtönig bármire számíthat. Az igazságszolgáltatás döntéseit pedig nem illik, különösen politikusok részéről, bírálattal illetni, mert azt rögtön befolyásolásnak, beavatkozásnak minősítik a hivatásos ás megélhetési óbégatók. És milyen célja lehet az olyan akcióknak, ha nem a megfélemlítés vagy erőfitogtatás, esetleg egy időben mindkettő, amikor a titkosszolgálat tisztje az RMDSZ politikusait látványosan, feltűnően követi, lefotózza, lefilmezi és provokálja. Nem tartom valószínűnek, hogy azért cselekedne így, mert rajongói hevületében a saját fotóalbumát kívánja teljesebbé tenni. És közben azt sem mondhatjuk, hogy a román politikai pártok között a nemzetiségi kérdést illetően jelentős különbség lenne. Ugyanannak a pártnak a polgármestere az egyik városban partnerünk a magyar napok megszervezésében, maga is részt vesz az eseményeken, dicséret és köszönet érte, miközben egy másik város polgármestere, ugyanabból a pártból, itt Marosvásárhelyen a magyar kulturális rendezvényeket kitiltja a városból, a város határain kívülre száműzi, mert úgy tudja, hogy amennyiben mi ragaszkodunk nemzeti identitásunkhoz, etnikai feszültséget gerjesztünk, mert számára az a jó magyar, aki csendben van, lehajtja a fejét, nem kér semmit és nem akar semmit. De ez igaz a másik oldalra is, a kormánykoalícióra: miközben a kormányfővel tisztességes párbeszédet tudunk folytatni, az Alkotmány módosítására tett javaslataink jelentős részére empátiával válaszol, addig párttársai magyarellenes törvénykezdeményezések garmadával riasztgatnak bennünket, és prefektusainak egy része a magyar polgármesterek hivatásos feljelentőivé szakosodott. Ilyen körülmények között kellett és kell a kóskárolyi közösség építés szellemi örökségét tovább éltetni, ilyen társadalmi és politikai kontextusban kell a bethlengábori imperatívuszt követni. A csíkszeredai Kongresszus utáni napokban még szinte biztosra lehetett venni, hogy ebben az évben alkotmánymódosításra kerül sor, amit rögtön követni fog egy átfogó közigazgatási reform, amit csak régiósítás néven emlegettünk. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség egy teljes, az alaptörvény minden fejezetére kiterjedt javaslatcsomagot tett le a Parlament asztalára. Olyan körülmények között, hogy nélkülünk is megvolt, megvan az a többség, amivel az Alkotmány módosítását ki lehet hozni a Parlamentből. Magyarán, nincs, nem volt szükség ránk, mégis sikerült olyan párbeszédet folytatni a kormányzó koalíció vezetőivel, amelynek eredményeként néhány fontos javaslatunkat elfogadták. Az első cikkely kiegészült egy olyan bekezdéssel, amely a nemzeti kisebbségeket államalkotó tényezőnek ismeri el. Sikerült elfogadtatni a kulturális autonómia alkotmányos garanciáit, illetve a közösségi szimbólumok szabad használatának is megteremtettük az alkotmányos védelmet. Azt is el kell mondani, hogy nem sikerült elfogadtatni a különleges státusú régiók létrehozásának Alkotmányos feltételeit. Ma már nagy valószínűséggel mondhatjuk, hogy a következő egy esztendőben biztosan nem lesz Alkotmány-módosítás. Egyik szemünk sír, a másik meg nevet. Sír az egyik szemünk, mert azt, amit én komoly jelzésnek tartok, nem föltétlenül áttörésnek, de a mentalitásváltás komoly jelének, az előbb említett javaslatokra gondolok, azok egyelőre az asztalfiókba kerültek. És nevet a másik szemünk, mert elmarad az a közigazgatási reform, a régiósítás, amely a mi önkormányzati erőnknek a megtizedelésével járt volna. Még a nyár elején kezdeményeztünk egy átfogó decentralizációs törvényt, amely a szubszidiarítás elvének gyakorlatba ültetésével a központi kormányzattól elvéve a közösségek kezébe adta volna az őket érintő döntések egy igen széles körét. A nyár folyamán a kormány is bejelentette, hogy decentralizációs elképzeléseit még ebben az évben életbe lépteti. Ismét párbeszédet kezdeményeztünk erről a témáról a kormánnyal, és minden túlzás nélkül állítom, hogy a napokban elfogadott törvény a mi kezünk nyomát is magán viseli. A mi tervezetünk a kormány által felelősségvállalással elfogadott törvénynél átfogóbb volt, de én ellenzékből is készséggel elismerem, mert így tisztességes, hogy az elmúlt sok-sok esztendő legmélyebb hatalomátadására kerül sor. Az önkormányzatok erősebbek lesznek, nagyobb hatáskörökkel rendelkeznek, és a döntések közelebb kerülnek a helyi közösségekhez. Ezt mi támogattuk, és nem szégyen kimondani, hogy jó szívvel tettük. Innen, ettől a mikrofontól is szeretném megköszönni minden egyes kollégának a gyors és alapos munkát. Itt ismét érdemes megismételnünk: ennek a tervezetnek az elfogadása nélkülünk is ment volna. Az a tény, hogy heteken keresztül tárgyaltunk, hogy a javaslataink jelentős része a törvényben helyet kapott, azt mutatja, hogy mind a szakértelmünket, mind a politikai szerepünket, azt, hogy egy nemzeti közösségek képviselünk, komolyan veszik. A politikában a sikerhez nem elég a tiszta ész, a hűvös ráció, a logikus okfejtés. Szükség van a szívre, szükség van az érzelmekre is. Azonosulni egy programmal, egy céllal, egy szervezettel, magunkénak tudni, bízni benne, elhinni, hogy képes a közösségi akarat felmutatására és képviseletére, mind-mind szükséges ahhoz, hogy a munkánkat sikeresen végezhessük. A csíkszeredai Kongresszusunkon olyan dokumentumokat fogadtunk el, és olyan programot szavaztunk meg, amelyek szerves folytatását jelentik az elmúlt 23 esztendőnek. Nem változtattunk irányt, nem változtattunk eszköztárat, nem gondoljuk azt, hogy csodavárásra kell berendezkedni, s azt sem gondoljuk, hogy a mi munkánkat helyettünk más el akarja, vagy el tudja végezni. Ebben az időszakban a prioritásokat is újra kellett fogalmaznunk. Ez a világ legtermészetesebb dolga. A fejlesztési régiók átalakításáról már évekkel ezelőtt törvénykezdeményezést tettünk le a Parlament asztalára. Miután kiderült, hogy a kormány nem lesz képes átfogó közigazgatási átalakításra, a fejlesztési régiók átszervezését tűzte napirendre. Javasoltuk, hogy a mi tervezetünket vegyük elő, és azt tekintsük kiindulási pontnak. Ugyanakkor azt a meggyőződésünket is elmondtuk, hogy bármilyen átalakításra csak akkor kerülhet sor, ha népszavazáson kérdezzük meg a polgárokat, hogy mit gondolnak a változtatásról, hisz az minden egyes embernek, családnak, közösségnek az életét közvetlenül érinti és befolyásolja. Ezért kezdeményeztünk aláírásgyűjtést a népszavazások kiírása végett. Azt tapasztaltuk, hogy a szó szoros értelmében néhány nap alatt sikerült hat megyében közel kétszázezer aláírást összegyűjtenünk. A közösségi akarat felmutatásán túl ez jól és elég pontosan jelzi, hogy a mi törekvéseink egybecsengenek a választóink akaratával. Itt ismét a köszönet hangján kell szólanom mindazok irányába, akik aláírásukkal támogatták a Szövetség kezdeményezését, és azok irányába, akik részt vettek a munkában. A Nagy Menetelés is ezt a célt szolgálta: megmutatni, hogy amit mi mondunk, amit politikai célként felmutatunk a programunkban és a napi üzeneteinkben, az a közösségünk akarata. Ezért vettünk részt a szervezésben, és ezért vettünk részt a menetelésen is. Azt mondom, hogy helyesen cselekedtünk, s bár egy 53 kilométeres szakaszon jelenlévő százezres nagyságrendű tömegben lehettek és voltak olyan üzenetek, kijelentések, amelyekkel nem tudunk azonosulni, összességében sikeresnek tekinthetjük a háromszéki rendezvényt. A mi üzenetünk az volt, hogy sem régióátszervezést, sem autonómiát nem valaki ellenébe képzelünk el, hanem valakikért. Nem akarunk senkitől semmit elvenni, senkit nem akarunk megfosztani semmitől, mert amit mi kérünk, az nem olyasmi, hogy el kell venni másoktól, másokat meg kell rövidíteni, hanem csupán annyit jelent, hogy a mi dolgainkról mi magunk akarunk dönteni. És azt is elmondtuk, hogy ezt a célt kizárólag politikai eszközökkel és a román társadalommal folytatott párbeszéd és az ők meggyőzése révén kívánjuk elérni. Nem mondtunk mást, mint ami a Szövetség programjában szerepel, nem mondtunk mást, mint amit a közösségünk akar. Ennek kapcsán más irányról beszélni, az eddigi eredmények feladását és új időszámítást emlegetni, igazságtalan dolog. Az elmúlt hónapok semmilyen formában nem a vagy-vagy dilemma elé állították a Szövetséget. Nem tartom életszerűnek azt a felvetést, mely szerint vagy politizálunk a parlamentben, az önkormányzatokban, vagy menetelünk. Azt mondom, hogy az is-is helyzet sokkal inkább igaz. Egyik eszköztárunkat kiegészítjük olyan eszközökkel, amelyeket ez a szervezet még használt. És valószínű, hogy az élet még teremthet olyan helyzetet, amikor használnia kell. Azok a kívülről bekiabálók, akik azt a hamis látszatot keltik, s ahhoz még ideológiai alapot is próbálnak fabrikálni, hogy a tömbben élő magyarok törekvései ellentétesek az interetnikus környezetben vagy a szórványban élő magyarok érdekeivel, vagy fordítva, hogy Székelyföld nincs tekintettel más régiókra, esetleg hogy a szórványban élők visszafogják Székelyföldet, nem járnak el helyesen. Szerencsétlen kísérletnek tartok minden ilyen próbálkozást. Én ennek pontosan az ellenkezőjét állítom. Azt mondom, hogy végső soron egymást erősítjük, egymásnak képesek vagyunk kölcsönösen reményt és erőt adni. S ezt nem csak mondom, hanem tapasztalom is. Figyelünk egymásra, szolidárisak vagyunk egymással, kiegészítjük egymást, mert nincs egyetlen nagy igazság, ami kizárná a sok kis igazságot. A mi sok igazságunkból áll össze az a mozaik, amely attól szép és tartós, attól erős, hogy a kötőanyag közös, hogy az illesztések találnak, hogy harmóniát sugároz. Mondhatnám azt is, hogy a kulturális autonómia a területi, vagy regionális autonómiával alkot teljes egészet, egyik nem zárja ki a másikat, hanem kiegészíti azt. Arról persze nincsenek illúzióim, hogy ma éppen milyen esélye van egyik vagy másik tervünk megvalósításának. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy mozdulatlanul állunk és csodára várunk. De lássuk, milyen feladatok előtt állunk? Számunkra és a romániai magyarság számára a következő időszak legnagyobb kihívása a jövő évi európai parlamenti választások. Mától kezdődően hivatalosan is elkezdjük a felkészülést a fél év múlva esedékes választásra. A cél: megőrizni képviseletünket az európai parlamentben. Ehhez hoznunk kell a szokásos formánkat, ami a jelölteken és a programon kívül szervezést, kőkemény munkát és mozgósítást jelent. Ez mindenkinek a feladata és a felelőssége. Ez alól a munka alól senki sem vonhatja ki magát. Nem engedhetjük meg, hogy a romániai magyarság képviselet nélkül maradjon. Nem könnyű terep az európai politizálás, ezt néhány esztendő alatt megtapasztaltuk. De ha nem vagyunk ott, akkor a mi dolgainkat ott senki sem fogja képviselni. Mert másoknak más dolguk van, más céljaik, más prioritásaik. Az európai polgári kezdeményezésünket elutasította a Bizottság. És mégis van egy óriási eredményünk: a kezdeményezés körül sikerült egy olyan előzmények nélküli európai nemzeti kisebbségi szolidaritást megteremteni, amely a továbblépésnek lehet az egyik motorja. Ez az Atlanti óceántól és az Északi tengertől a Földközi tenger déli partjáig terjed és létrehozásán több mint két évet dolgoztunk. Ezt az építkezést folytatni kell, s ott kell lennünk akkor, amikor a Lisszaboni-szerződés módosítására sor kerül, rést kell ütnünk azon a falon, amely eddig szinte áthatolhatatlannak tűnt. A jövő évi európai parlamenti választásokon a tulipán jele alatt és RMDSZ színekben kell indulnunk. Ez nem zárja ki a párbeszédet, nem zárja ki az együttműködést. Egyvalamit mégis kizár: nem engedünk a zsarolásnak és nem ígérünk befutó helyet olyan politikusoknak, akik a mi bizalmunkkal visszaéltek. Partnerséget ígérünk minden olyan személynek és szervezetnek, aki, és amely abban érdekelt, hogy ne a megosztást erősítse. Mindazt, ami 2012-ben a parlamenti választásokon történt, nem tudjuk meg nem történtnek tekinteni, nem tudjuk kitörölni a Szövetség intézményes memóriájából. Úgy kell készülnünk a jövő évi választásra, mint egy olyan szervezet, amelyre a romániai magyar nemzeti közösség 89 százaléka egy évvel ezelőtt rábízta a politikai képviselet felelősségét. Ettől a felelősségtől nem szabadulni kell, ezt nem megosztani kell, hanem élni vele. Ezt fogjuk tenni a következő időszakban is. Alig telik el olyan nap, hogy a jövő évi magyarországi választásokról ne kérdeznének bennünket. Itt is világosan kell beszélnünk. Mindig azt mondtuk, hogy a megszerzett jogokkal élni kell. Az állampolgársággal járó szavazati jogról is csak ezt mondhatjuk. Hogy ehhez egy bonyolult adminisztratív eljárást kell elvégezni, az igaz. Úgy, ahogy a könnyített állampolgárság megszerzéséhez is segítséget nyújtottunk anélkül, hogy ezért bárkitől ellenszolgáltatást kértünk vagy vártunk volna el, a regisztrációval kapcsolatosan is így járunk el. Ma erről a kérdésről nekünk ennyit kell mondanunk. Tisztán, egyértelműen. Bethlen Gábor és Kós Károly szellemi örökségének jegyében telt el ez az év. Arra a kérdésre, hogy megtettünk-e mindent, amit lehetett ebben az évben, bátran mondhatjuk, hogy igen, megtettünk. Erdély aranykorának fejedelme Isztambul és Bécs között utat keresve teremtette meg azt az egyensúlyt, amely lehetővé tette, hogy az erdélyi érdekeket képviselve önálló politikát tudjon folytatni. Ma Isztambul is, Bécs is közelebb költözött hozzánk, de a feladat ugyanaz: nem szabad megengednünk, hogy mások diktáljanak nekünk. Partnerségre kell törekednünk és nem fogadhatjuk el az alá és fölérendeltségi viszonyok kialakítását, és szövetségeket kell kötnünk. Ez is a transzilván örökség és szellemiség része. Ehhez viszont a kóskárolyi építkezést, szervezkedést egy percig sem veszíthetjük szemünk elől. Minden nap építenünk kell a közösséget, otthont kell teremtenünk, téglát téglára rakva kell haladnunk, mert csak az lesz a miénk, amit mi a magunk számára kiharcolunk. Bizalomra van szükségünk, kitartásra, célkövető cselekvésre és töretlen hitre abban, hogy szülőföldünkön magyarként akarunk élni, tervezni és megmaradni. RMDSZ közlemény Erdély.ma 2013. november 25.Új úton az RMDSZ? (Ülésezett az SZKT)A viták, nyílt vagy burkolt összecsapások helyszíne volt a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) szombati marosvásárhelyi ülése. Kelemen Hunor szövetségi elnök első ízben fordult szembe elődjével és mentorával, Markó Bélával, aki az elmúlt hetekben több ízben bírálta amiatt, mert feladni látszik a korábbi kis lépések politikáját, kifogásolta, hogy az RMDSZ is részt vett a nagy menetelésben, és a szórvány cserbenhagyásaként minősítette a székely autonómiatörekvések támogatását. Kelemen egyértelműen fogalmazott: nem lehet mozdulatlanul állva a csodára várni, eddigi eszköztárukat új elemekkel kell kiegészíteni. „Nem mondtunk mást, mint ami a szövetség programjában szerepel, nem mondtunk mást, mint amit közösségünk akar” – fogalmazott. Leszögezte, a jövő évi EP-választásokon az RMDSZ színeiben, a tulipán jele alatt indulnak jelöltjeik. Párbeszédről lehet szó, de a zsarolásnak nem engednek, olyanoknak nincs helyük listájukon, akik korábban a megosztást szolgálták – szögezte le. Az ülés a szövetség kitüntetései, az Ezüstfenyő Díjak kiosztásával kezdődött. Az elismerést azoknak ítélik oda, „akik kiemelkedő munkát végeztek a magyarság szülőföldön való megmaradásáért és az RMDSZ programjának megvalósításáért”. Háromszékről Kisgyörgy Zoltán geológus, földtani és helytörténeti szakíró, lapunk munkatársa és Zelenák József evangélikus-lutheránus esperes, püspökhelyettes vette át a díjat. Előre lehetett sejteni, hogy az SZKT ülése nem a megszokott semmitmondó bágyadtságban telik el, az elmúlt hetekben egyre élesebbé váltak ugyanis a régi vezetés bíráló hangjai, többen próbáltak ellentétet szítani Székelyföld és szórvány között, de az is kiszivárgott, sűrűsödnek a viták arról, milyen úton kell tovább haladnia az RMDSZ-nek. Így Kelemen Hunor politikai beszámolója sokkal inkább állásfoglalásnak hatott. S bár kiemelte, nem új irányról van szó, az is nyilvánvalóvá vált: új időszámítás következik a szövetség életében. Cselekvés ellenzékben is Kelemen Hunor szövetségi elnök Bethlen Gábor és Kós Károly egy-egy idézetére építette beszámolóját. Négyszáz éves, de ma is pontosan működő közéleti iránytűként jellemezte Bethlen szavait: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.” Kós Károly felhívását a Kiáltó Szóból kölcsönözte: „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való...” Ellenzékbe kényszerült az RMDSZ bő másfél évvel ezelőtt, és ez új kihívásokat, kérdéseket is felvetett, például, hogy változtatnia kell-e addigi politizálásán, „tudjuk-e, akarjuk-e, szabad-e úgy szemlélni a politikát, mint egy várótermet, előszobát, ahol csak üldögélni kell csendben, nem föltétlenül felemelt fejjel, várni kell mozdulatlanul, ha lehet úgy, hogy senkit ne zavarjunk, mert egyszer, előbb vagy utóbb, úgyis beszólítanak”. Nem lenne gond az ellenzékben politizálás egy olyan társadalomban, ahol a többség-kisebbség viszonyát a kölcsönös bizalomra alapuló együttműködési szándék jellemzi, de Romániában azt tapasztaljuk, hogy a megszerzett jogok megőrzése legalább akkora kihívás, mind az esetleges továbblépés – fogalmazott Kelemen Hunor. Számba vette az elmúlt egy esztendőt: alkotmánymódosító javaslataik egy részét sikerült érvényesíteniük, ám végül halasztódott az alaptörvény megváltoztatása, de legalább elmaradt az a közigazgatási reform is, a régiósítás, amely az önkormányzati erők megtizedelésével járt volna. Jelentős előrelépésnek nevezte a decentralizációs törvényt, mellyel „az elmúlt sok-sok esztendő legmélyebb hatalomátadására kerül sor. Az önkormányzatok erősebbek lesznek, nagyobb hatáskörökkel rendelkeznek, és a döntések közelebb kerülnek a helyi közösségekhez”. Szólt a fejlesztési régiók átszervezése okán kezdeményezett aláírásgyűjtésről – tíz nap alatt sikerült kétszázezer támogatást összesíteniük – és a székelyek nagy meneteléséről, mindkettő a közösségi akarat felmutatását szolgálta. Elismételte korábban már megfogalmazott álláspontját: „sem régióátszervezést, sem autonómiát nem valaki ellenében képzelünk el, hanem valakikért. (…) Amit mi kérünk, az csupán annyit jelent, hogy a mi dolgainkról mi magunk akarunk dönteni.” Nem vagy-vagy, hanem is-is Kelemen Hunor a belső bírálatokra válaszolva elmondta: „Nem tartom életszerűnek azt a felvetést, mely szerint vagy politizálunk a parlamentben, az önkormányzatokban, vagy menetelünk. Azt mondom, hogy az is-is helyzet sokkal inkább igaz. Eddigi eszköztárunkat kiegészítjük olyan eszközökkel, amelyeket ez a szervezet még használt, és valószínű, hogy az élet még teremthet olyan helyzetet, amikor használnia kell.” Véleménye szerint hamis állítás, hogy a tömbben élő magyarok törekvései ellentétesek az interetnikus környezetben, illetve a szórványban élő magyarok érdekeivel, vagy fordítva. „A kulturális autonómia a területi vagy regionális autonómiával alkot teljes egészet, egyik nem zárja ki a másikat, hanem kiegészíti azt. Arról persze nincsenek illúzióim, hogy ma éppen milyen esélye van egyik vagy másik tervünk megvalósításának. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy mozdulatlanul állunk, és csodára várunk” – fogalmazott Kelemen Hunor. A közeljövő céljai között az EP-választásokat említette, ott kell lenni Brüsszelben, mert bár európai polgári kezdeményezésüket elutasították, a lisszaboni szerződés módosításakor „rést kell ütni a falon”, el kell érni, hogy a kisebbségi jogok védelme az EU alapdokumentumának részévé váljék. Kelemen Hunor nemcsak Markó Bélának, de Tőkés Lászlónak is üzent: „nem engedünk a zsarolásnak, és nem ígérünk befutó helyet olyan politikusoknak, akik a mi bizalmunkkal visszaéltek. Partnerséget ígérünk minden olyan személynek és szervezetnek, aki és amely abban érdekelt, hogy ne a megosztást erősítse. Mindazt, ami 2012-ben a parlamenti választásokon történt, nem tudjuk meg nem történtnek tekinteni, nem tudjuk kitörölni a szövetség intézményes memóriájából”. Magyarország irányába is megfogalmazta álláspontját: „Mindig azt mondtuk, hogy a megszerzett jogokkal élni kell. Az állampolgársággal járó szavazati jogról is csak ezt mondhatjuk. Ahogy a könnyített állampolgárság megszerzéséhez is segítséget nyújtottunk anélkül, hogy ezért bárkitől ellenszolgáltatást kértünk vagy vártunk volna el, a regisztrációval kapcsolatosan is így járunk el” – jelentette ki. A többség egyetért A szövetségi elnök felszólalását követő politikai hozzászólások többsége megerősítette Kelemen Hunor álláspontját. Többen kiemelték a decentralizációs törvény jelentőségét (Borbély László, Cseke Attila, Király András), Szabó József, a Magyar Ifjúsági Értekezlet (Miért) elnöke a megyei önkormányzatoknak átadott diáktáborok egy rendszerbe építését és az erdélyi magyar diáküdültetési program létrehozását javasolta. Ugyanakkor megfogalmazott egy cseppet sem fiatalos, de az RMDSZ szárnyai alatt felnövekvő ifjakra jellemző példázatot is: maratoni távgyalogláshoz hasonlította a szövetség tevékenységét, ahol csoportban kell haladni, nem szabad senkinek nagyobb sebességre kapcsolnia, aki pedig lemarad, azt kizárják. A szórvány–székely kapcsolatokról Winkler Gyula EP-képviselő fogalmazta meg: nagyon jó nagykövetei lehetnek a szórványban élők a székely autonómiaköveteléseknek a románokkal folytatott párbeszéd során. Korodi Attila képviselő és Tamás Sándor is felvetette, hogy az autonómiaharcban szükség van az eszköztár bővítésére. Vass–Frunda összecsapás A Marosvásárhelyen kívüliek számára váratlanul bukkant elő egy nagyon éles vita Vass Levente és Frunda György között. Két felszólaló szájából is elhangzott: „el a kezekkel Vass Leventéről és a kőtörő osztályról!”, majd körvonalazódott a történet is: Marosvásárhelyen a Vass Levente által irányított urológia-kőtörő részleget más részlegbe akarják beolvasztani, ez ellen már augusztusban tiltakoztak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusának és kari tanácsainak tagjai. Többen Frunda Györgyöt sejtik az intézkedés hátterében, hiszen a felesége az urológiarészleg vezetőjeként közvetlenül érintett az ügyben. Ezenkívül a tavalyi választásokról jól ismert tény az is, hogy bár korábban Vass Levente volt az RMDSZ marosvásárhelyi polgármesterjelöltje, a szövetség végül mégis Frundát támogatta, akinek aztán nem sikerült legyőznie román vetélytársát. Most Vass Levente nagyon élesen fogalmazott: véleménye szerint a korábbi történéseknek köszönhető, hogy jövő héten már, valószínű, nem lesz főosztályvezető, azzal vádolta meg Frundát, hogy rengeteg energiát fektetett abba, hogy felszámolja az említett osztályt, így akar bosszút állni rajta, és a megyei RMDSZ-szervezet „passzívan asszisztált” ehhez. „Az egyedüli dolog, amivel meg tudom tartani a méltóságomat, hogy nem félek; sem Frunda Györgytől, sem másoktól” – jelentette ki, szavait pedig vastaps követte. Frunda György hazugnak nevezte Vass Leventét, és perrel fenyegette. Sokat elmond a helyzetről, hogy ő azonban néma csendben hagyta el a pulpitust, senki nem tapsolt. Lezárult a Markó-éra Az „öreg oroszlánok” és „fiatalabb farkasok” közötti nézetkülönbségek visszaköszöntek még néhányszor. Borbély László, aki két évtizede meghatározó politikusa az RMDSZ-nek, például azt hangoztatta, hogy a választott út jó volt, sok mindent sikerült elérniük, nem váróteremben ült az erdélyi magyarság. Markó Béla is visszavonulót fújt. Mint mondotta, nem provokálnak belőle replikát a Kelemen Hunor által hangoztatottak. Kifogást csak a magyarországi választásokkal kapcsolatos véleménye ellen emelt: szerinte jobb lett volna olyan megoldás, amely szerint a határon túli állampolgárok csak bizonyos dolgokba szólhatnak bele. Markó kiemelte, fontosnak és tisztázó jellegűnek is tartja Kelemen Hunor állásfoglalását. Egy húszesztendős korszak lezárult – mondotta. „Kialakítottuk a jogi kereteket, és jön a következő korszak, amikor döntési jogköröket kell magunkhoz vennünk. Az autonóm döntés különböző formái felé kell elindulnunk. Nem fogadhatjuk el, hogy a következő húsz év csak az elmúlt húsz év eredményeinek megvédésről szóljon” – hangsúlyozta Markó Béla. Az SZKT testülete arról is döntött, hogy március elsején rangsorolja európai parlamenti képviselőjelöltjeit, és elfogadták a jelöltállítás szabályzatát. Eszerint csakis az RMDSZ valamely területi szervezete, platformja, társult szervezete, nőszervezete vagy a szövetséges ifjúsági szervezeteket tömörítő Miért ajánlásával lehet pályázni a képviselő-jelöltségre. A pályázatokat a jelölteknek február 15-ig kell benyújtaniuk. Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. november 25.Megőrizni képviseletünket az Európai ParlamentbenA Szövetségi Képviselők Tanácsának november 23-i, szombati ülésén Kelemen Hunor szövetségi elnök rövid számadást készített arról az esztendőről, amelyet Bethlen Gábor- és Kós Károly-évként jelölt meg az RMDSZ, "mert olyan időket élünk, amikor érdemes a nagy transzilván elődök örökségét újra elővenni, átolvasni, átgondolni, értelmezni és újraértelmezni, ha szükséges, s miért ne, a mai korba átültetve a közösségi munkában hasznosítani". Arról beszélt, hogy az RMDSZ ellenzékben politizál, így nincs naponta mérhető ráhatása a kormányzati döntésekre, ezért azzal az örök dilemmával kell szembenéznie, hogy "változó időkben kell-e változnunk, vagy minden maradhat a régiben? S ha változnunk kell, ha hallani véljük az idő szavát, akkor a változásnak milyen méretűnek kell lennie? Másképp fogalmazva: tudjuk-e, akarjuk-e, szabad-e úgy szemlélni a politikát, mint egy várótermet, előszobát, ahol csak üldögélni kell csendben, nem föltétlenül felemelt fejjel, várni kell mozdulatlanul, ha lehet, úgy, hogy senkit ne zavarjunk, mert egyszer, előbb vagy utóbb, úgyis beszólítanak". Normális társadalomban ellenzékben lenni nem tragédia Ellenzékben lenni nem tragédia – jelentette ki –, és nem lenne különösebb gond ezzel, "ha a mi társadalmunkban érvényes lenne az az elv, hogy megszerzett jogokat nem vonnak vissza, azok gyakorlását nem korlátozzák, nem keresnek buta ürügyet arra, hogy például miért kell olyan közigazgatási átszervezést kitalálni, amely nemcsak a nyelvi jogok gyakorlásának szab gátat, de a nemzeti kisebbség teljes kiszolgáltatottságát is előrevetíti. Szóval nem lenne semmi gond ellenzékben politizálni egy olyan társadalomban, amelyben a többség-kisebbség viszonyát a kölcsönös tisztelet és együttműködés őszinte szándéka hatja át, és ennek természetesen a kölcsönös bizalom az alapja. Ezzel szemben egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy a megszerzett jogok megőrzése legalább akkora kihívás, mind az esetleges továbblépés". Az elnök arról is beszélt, hogy "a megszerzett jogok korlátozására újabban az igazságszolgáltatás intézményeit kezdték használni", és ezeken keresztül próbálják azt üzenni nekünk, hogy "magyar ember ne próbáljon teljes jogú állampolgárként élni, mert a meghurcoltatástól a börtönig bármire számíthat". Rámutatott, a román politikai pártok között a nemzetiségi kérdést illetően nincs jelentős különbség. "Ugyanannak a pártnak a polgármestere az egyik városban partnerünk a magyar napok megszervezésében, maga is részt vesz az eseményeken, (…) miközben egy másik város polgármestere ugyanabból a pártból Marosvásárhelyen a magyar kulturális rendezvényeket kitiltja a városból, a város határain kívülre száműzi, mert úgy tudja, hogy amennyiben ragaszkodunk nemzeti identitásunkhoz, etnikai feszültséget gerjesztünk, mert számára az a jó magyar, aki csendben van, lehajtja a fejét, nem kér semmit és nem akar semmit. De ez igaz a másik oldalra is, a kormánykoalícióra: miközben a kormányfővel tisztességes párbeszédet tudunk folytatni, az alkotmány módosítására tett javaslataink jelentős részére empátiával válaszol, addig párttársai magyarellenes törvénykezdeményezések garmadával riasztgatnak bennünket, és prefektusainak egy része a magyar polgármesterek hivatásos feljelentőivé szakosodott". Az alkotmánymódosítás kapcsán mondta el, hogy az RMDSZ egy teljes, az alaptörvény minden fejezetére kiterjedt javaslatcsomagot tett le a parlament asztalára, és sikerült olyan párbeszédet folytatnia a kormánykoalíció vezetőivel, amelynek eredményeként néhány fontos javaslatukat elfogadták. "Az első cikkely kiegészült egy olyan bekezdéssel, amely a nemzeti kisebbségeket államalkotó tényezőnek ismeri el. Sikerült elfogadtatni a kulturális autonómia alkotmányos garanciáit, illetve a közösségi szimbólumok szabad használatának is megteremtettük az alkotmányos védelmet. Azt is el kell mondani, hogy nem sikerült elfogadtatni a különleges státusú régiók létrehozásának alkotmányos feltételeit". Beszélt arról, hogy a szövetség a nyár elején "egy átfogó decentralizációs törvényt kezdeményezett, amely a szubszidiaritás elvének gyakorlatba ültetésével, a központi kormányzattól elvéve, a közösségek kezébe adta volna az őket érintő döntések egy igen széles körét". A nyár folyamán párbeszédet kezdeményeztek a kormánnyal, ezáltal "a napokban elfogadott törvény a mi kezünk nyomát is magán viseli", és általa "az elmúlt sok-sok esztendő legmélyebb hatalomátadására kerül sor. Az önkormányzatok erősebbek lesznek, nagyobb hatáskörökkel rendelkeznek, és a döntések közelebb kerülnek a helyi közösségekhez". Nem csodavárásra kell berendezkedni! Az elnök szerint a csíkszeredai kongresszuson olyan dokumentumokat és olyan programot fogadtak el, amely szerves folytatása az elmúlt 23 esztendőnek. "Nem változtattunk irányt, nem változtattunk eszköztárat, nem gondoljuk azt, hogy csodavárásra kell berendezkedni, s azt sem, hogy a munkánkat helyettünk más el akarja vagy el tudja végezni." A fejlesztési régiók átalakításáról szólva kijelentette, az RMDSZ évekkel ezelőtt törvénykezdeményezést tett le a parlament asztalára, és a kormány által kezdeményezett régióátszervezés során javasolta, hogy azt tekintsék kiindulási pontnak. Elmondták, hogy bármilyen átalakításra csak akkor kerülhet sor, ha népszavazáson kérdezik meg a polgárokat. Ezért kezdeményeztek aláírásgyűjtést annak kiírásáért. Az, hogy néhány nap alatt sikerült hat megyében közel kétszázezer aláírást összegyűjteni, a közösségi akarat felmutatásán túl azt is jelzi, hogy a szervezet törekvései egybecsengenek a választóik akaratával. Az elnök szerint a nagy menetelés is ezt a célt szolgálta: megmutatni, hogy amit az RMDSZ mond, amit politikai célként felmutat, az a közösség akarata. "A mi üzenetünk az volt, hogy sem régióátszervezést, sem autonómiát nem valaki ellenében képzelünk el, hanem valakikért". (…) "Csupán annyit jelent, hogy a mi dolgainkról mi magunk akarunk dönteni. És azt is elmondtuk, hogy ezt a célt kizárólag politikai eszközökkel és a román társadalommal folytatott párbeszéd és az ő meggyőzésük révén kívánjuk elérni". A "kívülről bekiabálóknak, akik azt a hamis látszatot keltik, s ahhoz még ideológiai alapot is próbálnak fabrikálni, hogy a tömbben élő magyarok törekvései ellentétesek az interetnikus környezetben vagy a szórványban élő magyarok érdekeivel, vagy fordítva, hogy a Székelyföld nincs tekintettel más régiókra, esetleg hogy a szórványban élők visszafogják a Székelyföldet", üzente, hogy nem járnak el helyesen, mert "végső soron egymást erősítjük, egymásnak képesek vagyunk kölcsönösen reményt és erőt adni". Az EP-választás a következő időszak legnagyobb kihívása A következő időszak legnagyobb kihívásának a jövő évi európai parlamenti választásokat nevezte, amelynek célja "megőrizni képviseletünket az Európai Parlamentben". A mozgósításban mindenkinek részt kell vennie, mert "ha nem vagyunk ott, akkor a mi dolgainkat ott senki sem fogja képviselni". Az európai parlamenti választásokon a tulipán jele alatt és RMDSZ-színekben kell indulniuk, jelentette ki, hozzátéve, hogy ez nem zárja ki a párbeszédet, az együttműködést. Viszont "nem engedünk a zsarolásnak és nem ígérünk befutó helyet olyan politikusoknak, akik visszaéltek a bizalmunkkal. Partnerséget ígérünk minden olyan személynek és szervezetnek, aki, amely abban érdekelt, hogy ne a megosztást erősítse". Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2013. december 4.Ferences kolostor: tízmillió euró, többévi munka a helyreállításáraAz épületet a munkálatok idején is használni szeretnék Idén lezárulnak a kolozsvári ferences rendi kolostorban a műemlék helyreállítására vonatkozó kutatások, tanulmánykészítések – nyilatkozta lapunknak Guttmann Szabolcs építész. A szakember szerint a több mint 900 éves kolostor helyrehozatalához szükséges közel tízmillió eurót csakis uniós és norvég pénzügyi támogatással lehet megszerezni. A munkálatok várhatólag két éven át tartanak. Guttmann Szabolcs azt is fontosnak tartotta, hogy majd a helyreállítási munkálatok alatt is lehessen kulturális célokra használni az épületet. Az Erdélyi Építészeti Biennálé keretén belül ma este 7 órakor, a kolostor refektóriumában nyitják meg Kós Károly Opera Omnia kiállítását. Orbán Szabolcs, az erdélyi ferences rend tartományi vezetője megerősítette azt a hírt, miszerint a felmérések elkészítése során már érdeklődnek a pályázati lehetőségekről, hiszen a fentebbi összeget lehetetlen saját forrásból fedezni. Év végéig elkészülnek a kolozsvári ferences kolostor helyreállítására vonatkozó felmérések, és ezzel lezárul a vizsgálati szakasz. Guttmann Szabolcs építésztől megtudtuk: jelenleg még zajlik a sürgős beavatkozási munkálatok elvégzése. – A cél az, hogy majd a munkálatok során az épület minél zökkenőmentesebben működjön, és továbbra is helyt adhasson különböző kulturális eseményeknek – magyarázta Guttmann Szabolcs, majd arról is beszámolt, hogy ma, december 4-én este 7 órától az Erdélyi Építészeti Biennálé keretében nyitják meg Kós Károly Opera Omnia kiállítását. Az első nagy Kós Károly vándorkiállítás anyagát Anthony Gall ausztrál építész állította össze, aki disszertációját Kós Károly munkásságának szentelte. Az esemény házigazdája Guttmann Szabolcs, a Romániai Építész Kamara erdélyi fiókjának elnöke, meghívottja pedig Markó Béla, a Kós Károly Akadémia elnöke. A kiállítás anyaga december 18-ig látogatható, de az érdeklődők megtekinthetik a kolostor kerengő folyosóján a 2010–2013 között megszervezett építészhallgatók nyári egyetemi képzéseit ismertető pannókat. Szabadság (Kolozsvár) 2013. december 4.Répás Zsuzsanna: A külhoni jogászok az egész közösség javát szolgálják- A nemzetpolitikai helyettes államtitkár szerint ha a külhoni magyar jogásztársadalmat meg tudják erősíteni, az az egész közösség javát szolgálja. Erről Répás Zsuzsanna beszélt szerdán a Szász Pál tanulmányi ösztöndíjas hallgatók évadnyitó szakmai szemináriumán a fővárosban. A helyettes államtitkár hangsúlyozta, többszörös volt az ösztöndíjra a túljelentkezés, ami azt mutatja, hogy jó a híre a programnak. Hozzátette: az előző évi ösztöndíjasok jól teljesítettek, sok fiatal jogász civil szervezetek munkájában is részt vesz. Fontosnak tartotta, hogy a jogászok jól reagáljanak a szülőföldjükön megfogalmazódó olyan problémákra és ügyekre, amelyek az emberek hétköznapjait érintik. Az ösztöndíjjal a külhoni magyar jogásztársadalmat szeretnék megerősíteni és fejleszteni - mondta. Jó úton indultak el, és a magyarországi és külhoni jogásztársadalom között kialakuló kapcsolatok a jövőbeni együttműködés alapjait jelentik - tette hozzá. Répás Zsuzsanna azt kérte a fiatal ösztöndíjasoktól, hogy elkötelezettségüket továbbra is őrizzék meg. Az ösztöndíjat 2012-ben a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium alapította a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-vel együttműködve. A program szakmai részének megvalósításában a Budapesti Ügyvédi Kamara vesz részt. A nemzetpolitikai államtitkárság korábban az MTI-vel azt közölte, a másodszor meghirdetett ösztöndíj célja, hogy olyan jól képzett, a nemzet iránt elkötelezett, a magyar és a többségi állam szerinti szaknyelvet egyaránt ismerő, mindkét országban tapasztalatokat szerzett jogászai legyenek a külhoni magyar közösségeknek, akik hozzájárulnak a magyarság jogi megerősítéséhez. Az a cél, hogy olyan szakértői gárda jöjjön létre, amely magabiztosan jár el a szakmai kérdésekben, tudásával hozzájárul a magyar jogászszakma és a jogásztársadalom nemzetközi megbecsültségéhez - írták. Az ösztöndíjprogram keretében a nyertes pályázók egy-egy budapesti ügyvédi irodában töltik a nyári gyakorlatukat, és ezalatt magyarországi ügyvédek segítik őket. A programban 25 ösztöndíjas vesz részt. A támogatási keretösszeg 15 millió forint, amelyből minden ösztöndíjas 600 ezer forint támogatásban részesül a 2013/2014. évi tanulmányi időszak 12 hónapjára. Az 1881-ben Nagyenyeden született Szász Pál 1910-től a magyar parlamentben a magyarigeni választókerület országgyűlési képviselője volt, Tisza István legközvetlenebb munkatársai közé tartozott. 1933-ban a nagyenyedi Bethlen Kollégium főgondnokává választották, 1936-ban az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke lett. Vidéki gazdatanfolyamokat indított, saját költségén tehetséges falusi fiatalokat külföldi tanulmányútra küldött, Csombardon pedig Kós Károly tervei alapján gazdasági iskolát épített fel. A bécsi döntés után a magára maradó dél-erdélyi magyarság segítségére sietett. 1951 nyarán letartóztatták, és a Márton Áron-perben nyolc év börtönre ítélték. 1954-ben Dél-Romániában, az Ocnele Mari-i börtönben halt meg. . (MTI) 2013. december 7.Magyari TivadarAZ ÖNISMERET ÚTJÁN Tizenegy év börtön után Venczel József „megérte” saját utókorát Munkásságának lényegi része életének egy jól elhatárolható korszakát jelenti, ez a tanulóévektől kezdődött és nagyrészt addig tartott, ameddig Venczel mögött 1950-ben becsukódott a börtöncella ajtója. Venczel József, munkásságát nézve, kisebbségpolitikai szakíró volt, azon belül kiemelten agrárpolitikai szakíró, illetve közművelődés-politikai szakíró. A szerteágazó tevékenységének alapja pedig a társadalomkutatás, esetenként a levéltári kutatás. Ezen kívül intézményszervezői, folyóirat-szerkesztői tevékenysége is emlékezetes. Munkája a kortársai között úgy vált ismertté, később már-már legendássá, mint a nagyon pontos, konkrét szempontok alapján végzett munka. Lelkes munkacsoportoknak volt őmaga higgadt, részletekre figyelő, de az egész feladatot átlátó tagja. Amikor valaminek a jegyzékét kellett elkészíteni, valamiről nyilvántartást, katasztert akartak vezetni vagy legalábbis ennek a tervét kellett kidolgozni, a legtöbbször Venczelhez fordultak. Venczel Józsefet már csak ezért is minden munkahelyén szerették és tisztelték. Közepes termetű, idősebb korára vékony, csontos ember volt. Gondozottan járt, de szürke egyszerűség jellemezte az öltözetét. Élete nagy részében erősen cigarettázott. Hitét naponta gyakorló katolikus volt, ha tehette, a napot reggel szent misével kezdte. Szerény volt, csendes, de érdeklődésre szívesen mesélt, élénken, sokszor jókedvűen magyarázott. Munkásságának lényegi része életének egy jól elhatárolható korszakát jelenti, ez a tanulóévektől kezdődött és nagyrészt addig tartott, ameddig Venczel mögött 1950-ben becsukódott a börtöncella ajtója. Ez alig húsz év. Később, a tizenegy év börtön és a további, életéből hátralevő tizenkét szabadon töltött év során – azt lehet mondani – Venczel inkább saját korábbi munkásságának utóéletét érte meg: „megérte” a saját utókorát. Élete végén, már betegen, talán elégtételként is, még lehetőséget kapott két, korábbi munkásságához méltó tevékenységre: arra, hogy a társadalomkutatás, főleg a falukérdés témájában publikálhasson (néhány tanulmányt vagy cikket, elsősorban a Korunkban), és élete legvégén arra, hogy ismét a legendás pontossága, rendszerező látásmódja szerint dolgozzon: rábízták az akkor éppen tervezett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon teljes címszó jegyzékének összeállítását. Származás és család. Tanulmányok Venczel József 1913. november 4-én születik és 59. évében hal meg, 1972. márciusában. Szüleinek első gyermeke, apja számtantanár. Csíkszeredában jön világra, ott nevelkedik és a Római Katolikus Főgimnázium tanulója, 1930-ban érettségizik. Abban az évben beiratkozik a kolozsvári tudományegyetem jogi karára. A jogi tanulmányok nem túl könnyűek, román nyelven folynak, ennek ellenére viszonylag jó eredménnyel halad, és miután 1935-ben végez, 1936-ban beiratkozik doktorátusra: a jogtudományi doktori címet pedig 1939-ben szerzi meg. Az 1935-36-os tanév második szemeszterét vendégdiákként a bukaresti tudományegyetemen tölti, Traian Herseni (nevezetes román társadalomkutató) maga hívja meg egy levélben, minthogy már tudott a falukutatás iránti érdeklődéséről. Az új nemzedék. Az Erdélyi Fiatalok. 1918 után, az új helyzetben az erdélyi magyarság közéletét és közérzetét hosszú ideig az a generáció határozza meg, amelyik még az első világháború előtt nőtt fel – röviden mondva: Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor nemzedéke. A húszas évek végére felnövekvő fiatal értelmiségiek új generációja viszont az apák korosztályát egyre erőteljesebben bírálja: képtelennek látja a pontos helyzetmeghatározásra az új, a kisebbségi állapotban, és, emiatt is, képtelennek látja valamiféle konkrét cselekvésprogram megalkotására. Ez a bírálat a transzilvanizmus akkori változatának a bírálata. Az új nemzedék nem magát a transzilvanizmust veti el, hanem annak a bizonyos formáját. A korábbi nemzedék a szépirodalmat, az esszéírást, a publicisztikát tartotta a fő kifejezési eszköznek, de a fő megismerési lehetőségnek is: irodalomközpontúság jellemezte. Az új nemzedék zsákutcásnak tartja ezt a viszonyulást, mely befelé fordulásra, múltba fordulásra – egy megfoghatatlan, elvont transzilvanizmusra alkalmas ugyan, de teljesen alkalmatlan a tényfeltáró ismeretre: ahogy ők fogalmaznak a nemzetiségi önismeretre. Ez a szó: „nemzetiségi önismeret” az új generáció kulcsszava lesz. Szerintük az önismeret a tudomány módszeres eszközeivel valósulna meg és nem a parttalan szemlélődés révén. Ez a transzilvanizmus – mondják a fiatalok – nem képes szembesülni azzal a realitással, hogy az erdélyi magyarság az új politikai helyzetben nem az egyik erdélyi nép, amely döntési helyzetben politizálhatna, hanem egy alávetett helyzetben levő romániai kisebbség. Az önismeretet és az ennek alapján való cselekvést a középosztály (tulajdonképpen az értelmiség) feladatának tekintik. Ugyanis ez a nemzedék a kisebbségi társadalom két alapvető csoportjának az értelmiséget, illetve a népet tekinti: utóbbi a falu világát jelenti – a lélekszám erejénél fogva is – az akkori magyar lakosság 72 százaléka falun él. Ebben a szellemiségben a kora-harmincas évek magyar egyetemistáinak figyelme a falukérdés, a falukutatás irányába fordul. 1930-ban egyetemista folyóiratot alapítanak Erdélyi Fiatalok címmel, és a lap tízéves élete során a legmaradandóbb, máig is a legemlékezetesebb szerepe valóban a falukutatás köréből való. A falu felé fordulás általános korjelenség. Számos egyesület, felekezeti ifjúsági szervezet próbálkozik falukutatással: népi hagyományok gyűjtése, helytörténet, szociográfia. Így az Erdélyi Fiatalok köre előtt több tanulságos példa is áll. Az Erdélyi Fiatalok falumunkája kapcsán két dolgot emelek ki: az egyik az Erdélyi Fiatalok Falu-füzetei sorozat – összesen négy jelent meg a harmincas évek elején; ezek közül talán a legtöbbet idézett: Mikó Imre Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés, 1932-ből. A másik, amit az Erdélyi Fiatalok kapcsán kiemelek, az a Faluszeminárium: Venczel Józsefet itt találjuk fontosabb szerepben, ő a szeminárium titkára, tulajdonképpen fő szervezője. Ezeken a szemináriumokon nem csak a fiatalok tartanak előadást – köztük nagyon sokat maga Venczel – de a régi nemzedék nagyjait is felkérik erre: például Kós Károlyt, Tamási Áront. A Dimitrie Gusti-féle falukutató iskola (Bukarest Iskola) világhíressé vált monografikus módszeréről (hely hiányában mibenlétét nem fejtjük ki, itt olvasható:, illetve itt). Ezzel a körrel való első erdélyi magyar kapcsolatokat még azok a magyar egyetemisták közvetítik, akik Bukarestben tanulnak, például a később fiatalon elhunyt Bakk Péter. A kolozsváriak közül Mikó Imre veszi fel először a kapcsolatot magával a professzorral, de első között volt szerepe volt a Gusti-féle falukutatások ismertetésében Demeter Bélának, Jancsó Bélának, később magának Venczelnek is. Az egyik első falukutató tábort, amely hasonló volt azokhoz, amit a Gusti-tanítványok is szervezni szoktak, 1936-ban az akkor fiatal Szabó T. Attila szervezte, Kós Károly és a református teológia támogatásával, Kalotaszeg alszegén: Bábonyban. A korra - és a gustiánus módszerre – jellemző módon a résztvevő 23 egyetemista nem csak a falu gazdasági, népesedési és lakásviszonyait mérte fel, térképeket is készítve, hanem dolgozott is: patakot szabályozott, utat javított. Az egyik legemlékezetesebb tábor pedig Bálványosváralján volt, több szakaszban, 1941 és 1943 között, az immár visszakerült Észak-Erdélyben, ahol viszont Venczel alkalmazhatta a – közben világhíressé lett – román módszert. Orvostanhallgatókból, közgazdászhallgatókból, jogászdiákokból és tanárképzősökből álló csapatot vezetett, több ízben is visszatértek, olykor hetekre, a helyszínre. Köztük van az a fiatalember, aki későbbi pályája során a leginkább bizonyul majd Venczel-tanítványnak: ő Imreh István történész – aki jóval később a venczeli szakmai hagyaték első gondozója is lesz. A Hitel. A venczeli pálya zenitje. Venczel József egyike azoknak, akik idővel elégedetlenek lesznek az Erdélyi Fiatalok folyóirat szerkesztési elveivel, kiválnak, és egy másik lapot indítanak: ez a Hitel. Venczel két nekifutással, először 1935-ben Makkay Lászlóval, aztán rá egy évre egyedül újra megalapítja a folyóiratot, ami 1944-ig létezik. Szerkesztőségének tagjai a jómódú Albrecht Dezső, politikus, újságíró, de ügyvéd és földbirtokos – hosszú ideig ő biztosítja majd a pénzt a kiadványhoz, – valamint Kéki Béla és Vita Sándor. Ezek a nevek ma már a részletekben tájékozott történész számára ismertek csak, ám a Hitel nem csak egy szerkesztőségi csapat, hanem egy több száz személyből álló értelmiségi holdudvar is, és bizonyos irányzatot követ. A szerkesztőség maga otthont kap (Szövérdi) Szász István mérnök családi házában, a kolozsvári Vulcan utcai házban, ahol nem csak szerkesztőségi munka folyik, hanem vitaestek vannak, úgynevezett Hitel-vacsorák, amin gyakori vendég Tamási Áron, Márton Áron vagy sok író, politikus, újságíró, művész, egyházi személy. Miért elégedetlenek Venczelék adott ponton az Erdélyi Fiatalokkal és miért akarnak újabb lapot alapítani? Az Erdélyi Fiatalok-csoport egy részének elégedetlenségét banális, munkaszervezési viták is okozzák. Egyesek szerették volna, ha a lap levetkőzné a már-már belterjes főiskolás-kiadvány jellegét, és az új nemzedék szélesebb megszólalási fóruma lenne. De ezeknél a vitáknál sokkal erőteljesebb ellentétet okoz az, hogy az Erdélyi Fiatalok egy, minden tekintetben fenntartandó, politikai világnézeti semlegességet hirdetett, hogy a nemzetiségi önismeret szolgálatában az egységet őrizhesse meg, és nehogy ideológiai, netán felekezeti törésvonalak valamelyik oldalán találja magát miközben a Venczelék csoportja egy jól meghatározott világnézetet tart szükségesnek: arcvonalasabb lapot szeretnének. A Hitelt ilyenek tervezik. Nem mellékes az sem, hogy a Venczel-féle csoport főleg katolikus fiatalokból áll. Alapvetően nem felekezeti ellentétről van szó, viszont tény, hogy abban a korban az ifjúság többnyire felekezeti alapon szerveződik. A gondolkodásmódjuk jobb megértéséhez – de az egész venczeli társadalomfelfogás lényegi ismeretéhez – tudnunk kell, hogy a fiatal (katolikus) értelmiségiek gondolkodását ekkor – nagymértékben Márton Áron révén – a Vatikán újabb keletű szociális enciklikája határozza meg. A szociológiai alapokat is felmutató 1931-es „Quadragesimo anno” enciklika a második szociális enciklika. Ezt negyven évvel azelőtt az első szociális enciklika, az 1891-es előzi meg. A „Quadragesimo anno” társadalomelméleti tézisei révén elutasítja mind a szabad versenyen alapuló társadalmi modellt, mind az osztálytagozódás marxista modelljét, kiváltképpen a bolsevista osztályharcos-proletárdiktatúrás megközelítést. Olyan társadalmi felépítést modellez, amiben nem gazdasági státus szerinti rétegek, társadalmi osztályok a lényegi szerkezeti elemek, hanem egymást kiegészítő, egymásra utalt és az érdekeket szervezett formában egyeztető entitások: a szakmai hivatások szerint felálló csoportok. Ebben a modellben – amiben, egyébként, a keresztényi felebaráti szeretet egyik kohéziós tényező – valósítható meg, szerintük, a szociális igazság. Ezt a társadalomelméleti megközelítést – amit a rövidség kedvéért kissé leegyszerűsítve foglalunk össze – nevezzük hivatásrendiségnek. A szemlélettel összefüggő ideológiát pedig: keresztényszocializmusnak nevezzük. Az Erdélyi Fiatalok folyóirat belső ellenzékét jelentő Venczel-csoport esetében egy másik hatás is közrejátszott annak a társadalomszemléletnek a megerősödésében, miszerint a társadalom tanultabb-tehetősebb elitje a társadalmi változás fő kezdeményezője: ez a Széchenyi-modell. Pontosabban, ami rájuk hatott, az a Szekfű Gyula történész által megrajzolt Széchenyi István-kép. Szekfű Gyula kortárs művei amúgy elég nagy hatással voltak annak a korszaknak a történelemszemléletére. A Szekfű-féle Széchenyi István annak az alapgondolatnak az atyja, miszerint a fejlődés az elittel kezdődik, a fejlődő, haladó elit hivatása a közösség önismerete, mely önismeret birtokában képes – korbeli kedvenc kifejezést használva – a „népvezetésre”. Széchenyi egyik meghatározó művének ez a címe: Hitel. Emiatt is választják az új folyóirat címének is a „Hitel” szót. A Hitel, és maga Venczel József 1937-ben egy fontos nemzetpolitikai egyeztetési kísérlet szereplője: ez a Vásárhelyi Találkozó néven ismert esemény. Rövid oktatói pálya. A „négy magyar év” és a Bolyai Egyetem 1940-ben magántanári állást ajánlanak neki a visszatérő kolozsvári magyar egyetemen, társadalomtudományi területen. Az állást végül nem foglalja el, mert tevékenységének és tudásának jobban megfelel az az oktatói státus, amit a Kolozsváron akkor éppen megalakuló Erdélyi Tudományos Intézet kínál fel neki. Ennek az intézetnek kezdetben tanára, majd ügyvezető igazgatója. Az intézet a humán tudományok érdekében alakult, és 1945 után pedig a majdan Bolyainak nevezett magyar egyetem egyik intézete lesz. Közben egy másik fontos állása is van: az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület statisztikai osztályának a vezetője – és itt ő dolgozza ki, a háború utánra, az egyesület földbirtokreform-tervezetét. Közben kötetben dolgozza fel a korábbi román földbirtok-reform történetét is. A háború után Venczel tagja lesz az új magyar egyetemet talpra állító munkabizottságnak, együtt a legjobb barátjával, Nagy Gézával, a művelődésszervezővel, aki akkora református, mint amekkora katolikus Venczel Jóska, és mindhalálig egyik legjobb barátja. A legkülönfélébb munkákat vállalják, rendszeresen elkísérik Csögőr Lajost bukaresti egyeztető útjaira, de az adományok gyűjtésével is foglalkoznak, felmérnek, terveket rajzolnak, tanári pályázati dossziékat fordítanak le románra: mindent Venczel által kitalált rendszer szerint. 1945 október 1-től a Bolyai Egyetemen (akkor még nem így hívják) a közgazdasági és jogi karán a statisztika és a szociológia professzorává nevezik ki. Két-három előadásnak lesz gazdája. Abban az időszakban kutatómunkára nem jut idő, mert az egyetem talpra állítása érdekében sokat kell utazni Kolozsvár, Vásárhely és Bukarest között, és az oktatói munka is mindössze három szemesztert tart, mert 1947 elején letartóztatják és internálják. (A szöveg annak az előadásnak a rövidített változata, amelyet a szerző a Venczel-emlékkonferencián tartott, november 8-án a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar szociológia intézetében. Eredeti címe: 2013: Venczel József centenárium) Magyari Tivadar szociológus, 1991-ben diplomázott Kolozsváron, 2004-ben szerzett doktori címet. Egyetemi docens a BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézetében. Kutatási területe életmód, média, oktatás, oktatáspolitika. 1997 és 2012 között az egyetem magyar tagozatának volt vezetője, rektorhelyettes. Transindex.ro 2013. december 9.Székelyföldi kilátásokSzékelyföld múltjának, jelenének és jövőjének kérdését boncolgatták a Magyar Ifjúsági Értekezlet székelyföldi konferenciáján Marosvásárhelyen a hét végén. Ugyanakkor különböző ifjúságpolitikákat és stratégiákat elemeztek. Novák Csaba Zoltán történész átfogó bemutatót tartott a napjainkban Székelyföldként behatárolt térség kialakulásáról a történelem folyamán, ezt követően Csutak István régiófejlesztési szakpolitikus különböző felmérési mutatók mentén vizsgálta az ország, valamint a régiók forrásbevonási képességét. Markó Béla szenátor, a Kós Károly Akadémia elnöke a székelyföldi alternatívákról értekezett. „Székelyföld tekintetében vannak alternatívák, jó és rossz lehetőségek, azonban az mindenkinek csak rosszat jelent, ha magára hagyjuk ezt a térséget, ha elkezdődik az elszivárgás, ha demográfiailag lejtőre kerül, ha gazdaságilag nem tud fejlődni, és ha érvényesülnek a román nacionalizmusnak az elnyomó szándékai”– fejtette ki Markó. A jövőbeni kilátásokra reflektálva elmondta: „a mi alternatíváink az európai uniós és a romániai alternatíváktól függenek, melyek viszonyában még mindig fennáll a lehetősége annak, hogy a jövendő Európai Unió a nemzetállamok Európája legyen, amely ugyan a határok elmosódását is jelentené, de ugyanakkor az állam és a nemzet fogalma egyenértékűvé válik, miközben a gyakorlatban mindannyian tudjuk, hogy ez nem így van”. Hangsúlyozta: „a legnagyobb, legstabilabb politikai erő, ami a kezünkben van, és ami az elmúlt 23 év alatt folyamatosan fejlődött, az a két székely megye önkormányzatisága, melyekben a fontos döntéseket a magyar közösség által delegált személyek hozzák meg. Ennél stabilabb erővel nem rendelkezünk, és ezt nekünk mindenáron meg kell védenünk.” „Természetesen el tudunk képzelni olyan regionális átszervezést, amely nekünk ideális lenne, gondolva itt a három megye által formált régióra, a székelyföldi autonómiára vagy akár Erdélyhez mint történelmi régióhoz rendelt hatáskörökre, azonban ma még nem tartunk itt, ma azt kell megtartanunk, amivel rendelkezünk. A közigazgatási átszervezés tekintetében most még nem lehetünk változáspártiak, hanem megmaradáspártiaknak kell lennünk, kivárva azt a pillanatot, amikor kezelni tudjuk a változást” – mondotta Markó Béla. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. december 10.Kós Károly transzszilvanizmusaEgy országos vitához kapcsolódva, mely akkor robbant ki, amikor a budapesti kormánykörök elutasították a kolozsvári műegyetem életre hívását, mondván, hogy Erdély nem is létezik, Kós Károly még a nála is szokatlan hevességgel kelt ki az általa szerkesztett Kalotaszegben: „… Erdély csak politikailag nincsen, de földrajzilag, históriailag, sőt jogilag, s ami a legfontosabb, a köztudatban igenis van és lesz is addig, amíg csak meg nem változik a pesti közvélemény rólunk. Ha pedig az a közvélemény ilyen marad, akkor időtlen időkig élni fog bennünk a külön erdélyiség tudata. […] Ahol fizikai határ mutatkozik, ott bizonyos különállóság, a határok szerepe fejlődik ki. Magyarország és Erdély területén ennek a geográfiai különállásnak eredménye egykor a politikai és történelmi különállás volt. De ez nem jelent most különállóságot, hanem csak életmódot, külön társadalmi és gazdasági centralizálódást. […] Minálunk a határ kétségtelen és ez mindig ketté fogja választani országunkat bizonyos tekintetben, ami miatt az egyik centrum itt, a másik pedig amott fog kifejlődni. Fizikai földrajzi szempontból tehát Erdély külön része országunknak. Hogy históriailag mi Erdély, azt röviden emlékezetébe idézzük mindazoknak, akiket illet... Erdélyország a honfoglalás óta, az 1848-ban kimondott Unióig, illetőleg annak ’67-ben való érvényesüléséig mindig önálló életet élt. Az Árpádok alatt is külön vajdaság, […]. Ügyeit tehát önállóan intézte már akkor is. A későbbi, fejedelemség korabeli alkotmányának, intézményeinek csiráit már az Árpádok alapozzák a szászoknak, székelyeknek adományozott privilégiumokkal. A mohácsi veszedelem sírba dönti a magyar impériumot. Magyarország középső része török uralom alá kerül, nyugati része és Felsőmagyarország a Habsburgok kegyelmére bízza magát: csak Erdély marad meg nemzeti országnak. […] Azóta 200 esztendőn keresztül Erdély képviselte a magyarságot: Erdély tartotta, őrizte és harcolt a magyarság ideáljaiért. […] A Bocskayak, Bethlenek, Rákócziak zászlóikra íratták: »Istenért és Szabadságért« és ezeket a lobogókat Erdély hétszilvafás nemesei, kopjás székelyei, lándzsás szászai Bécsig, Nikolsburgig és Linzig vitték diadalra – »Magyarország«-ért. Nem magukért bizony! […] Földrajzi fekvésünk ma is ugyanaz, mint ezer esztendeje; magába zárt, egységes, magas fekvésű medence Erdély. Históriánk csak ötven esztendeje közös Magyarországéval, de néprajzi, gazdasági, közlekedési viszonyaink, nemzetiségi kérdésünk más, nem közös. De mások a tradícióink is […] De ezenfelül magánjogunk, bányajogunk még mai napon is más, mint a »magyarországi«. Tehát még az életben lévő törvényekben is »Erdély« vagyunk még. Azt nem tudjuk hát, hogy miért akkor a nagy szemrehányás amiatt, hogy mi »erdélyi«-eknek tartjuk magunkat? … mi régen elfelejtettük volna a mi külön »erdélyi«-ségünket, ha Magyarország nem járna el velünk szemben olyan módon, hogy folyton-folyvást eszünkbe kell jutnia ennek…” Kós Károly 1928-ban az Erdélyi Helikonban megállapítja: „Van erdélyi psziché!". Dsida Jenő, 1934-ben transzszilvanizmusnak nevezi ezt a pszichét, s ugyancsak az Erdélyi Helikonban ezt írja erről: „Etnikai különlegesség, egy földrész sajátos élete". A transzszilvanizmusnak – az „erdélyi gondolatnak” – a két világháború közötti évtizedekben meghatározó eszmei ereje és közösségteremtő képessége volt, és mint ilyen, hozzájárult ahhoz, hogy a kisebbségi sorba került erdélyi magyarság erőteljesebb közösségi szolidaritással tudjon ellenállni a bukaresti kormányok politikai támadásainak. Az erdélyi népek – magyarok, románok és németek – közös történelmi múltjának feltárásával és egymásrautaltságának hangoztatásával enyhítette az etnikai feszültségeket, és valamiféle közös erdélyi jövőképet próbált rajzolni a három erdélyi nép elé. A magyar transzszilvanisták erőfeszítéseit mindazonáltal nem igazolta az idő: a román szellemi és főként politikai életben jórészt visszhangtalanok maradtak az erdélyiség híveinek érvei. Kós Károly élete végéig kitartott az „erdélyi gondolat” mellett, ebben fedezve fel az erdélyi nemzeti kérdés racionális megoldásának lehetőségét. Elengedhetetlennek tartotta a gyakorlati politika eszközeinek alárendelését a célnak, a kezünkből kiütött földi hatalom helyett a szellemnek, mint nemzetfenntartó erőnek előtérbe helyezését a humanista transzszilvanizmus jegyében. „Ezer esztendő nagy idő még népek és kultúrák életében is, de ezer esztendő alatt Erdély földjén egyik nép és egyik kultúra sem tudta és nem is akarta a másikat a maga képére átformálni. Külső erők néha megpróbálták ezt nagy áldozattal, de kicsi eredménnyel és végső siker nélkül. Ellenben a három együtt élő kultúra tudattalanul állandó és soha egészen meg nem szűnő törekvése volt, hogy faji természetének megtartásával olyan közösségeket vegyen magára, melyek különvalóságaik ellenére is erdélyivé tegyék. Más nép az erdélyi magyar, mint a magyarországi, más a királyföldi szász, mint a németországi német és más az erdélyi román, mint az ókirályságbeli […] Megmaradt a román románnak, a szász németnek és a magyar és székely magyarnak, de jellemzi őket az a közösség is, melyet a megmásíthatatlan és örök természeti adottságokon kívül a közös sors, az élettel való közös küzdelmek közös formái determináltak. Ez a megnyilvánuló közösség éppen az a speciális erdélyi psziché, amit egyik erdélyi népnek Erdély határain kívül való nemzettestvére sem értett és érthetett meg soha” – véli az Erdély című írásában. A transzszilvanizmus hívei nemcsak a műveltséget tekintették országmegtartó erőnek, hanem a kor kötelező parancsát is – az erdélyi lélekkel, de európai szemmel való világlátást is. S még egy vonását kell kiemelnünk ennek a „pszihének”: a toleranciát. Nem véletlen, hogy a világon először Erdélyben iktatták törvénybe 1568-ban a lelkiismereti (vallási) szabadságot. oo00oo Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2013. december 17-én 17 órakor a Jelen Ház nagytermében az építész, festő- és grafikusművész, művészettörténész, néprajztudós, kiadóvezető és szerkesztő, politikus, egyetemi tanár, a "kalotaszegi ezermester", Kós Károly születésének 130. évfordulóján „Kőből, fából házat, … Igékből, várat”címmel videovetítéssel egybekötött megemlékező előadást tart Erdély utolsó polihisztora tiszteletére. Meghívott előadó: Olasz Angéla Márki-díjas nyugalmazott tanár, közreműködnek ifj. Tóthpál Béla és Tóthpál Eszter, a Csiky Gergely főgimnázium diákjai. Az est házigazdája: Murvai Miklós, társszervező az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete. Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk. Összeállította, Murvai Miklós Nyugati Jelen (Arad) 2013. december 10.A legkiválóbb ifjú tudósokSzámos székelyföldi diák előkelő helyen végzett a Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciája (TUDEK) hétvégén Csíkszeredában lezajlott versenyén. A házigazda Márton Áron Gimnázium vezetőségének tájékoztatása szerint a középiskolások tudományos munkáit felvonultató versenyen a történelem, helytörténet szekcióban első helyet érdemeltek ki a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium diákjai, Éltető Kamilla és Szakács Kincső, második helyen végzett a tordai Josika Miklós Gimnázium diákja, Takács Emőke Tünde, harmadik helyen pedig a gyeryószentmiklósi Fogarasy Mihály Szakközépiskola diákja, Novák Dániel. A kémia, fizika szekcióban az első díjat a Bolyai Farkas Gimnázium diákjai, Tankó Balázs és Márton Csaba, a harmadik díjat pedig a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium diákjai, Erősdi Zakariás és Csala Hunor kapták. Az informatika, matematika szekcióban a Bolyai diákja, Kántor Zsolt lett az első, a baróti Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola diákja, Bocz Hunor Chris a második, és a Márton Áron Gimnázium diákjai, Sólyom Gellért és Balló Tímea kapták a harmadik helyezést. Az egyes számú biológiai szekcióban első helyet érdemeltek ki dolgozatukkal a csíkszeredai Kós Károly Szakközépiskola diákjai, Kopacz Mária és Kovács Emőke és harmadik helyen végeztek a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium diákjai, Blénesi Tünde és Szőcs Kriszta. A kettes számú biológia szekcióban a Bolyai Farkas Gimnázium diákjai, Nagy Zsuzsanna és Szabó Johanna végeztek az első helyen, a sepsiszentgyörgyi református gimnázium diákja, Csákány Olivér pedig a harmadik helyezést érdemelte ki. Az irodalom szekcióban a második, illetve a harmadik díjat kapta a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium két diákja, Lázár Annamária és Csíki Gergely. A társadalomtudományok szekcióban az első és a harmadik helyet vitték el székelyföldi diákok, az első helyen a kézidvásárhelyi Nagy Mózes Gimnázium diákjai, Rettegi Csenge és Farkas Edina végeztek, harmadik pedig a marosvásárhelyi református gimnázium diákja lett, Vass Márton. A pszichológia szekcióban a Nagy Mózes Gimnázium négy diákja, Szalló Tünde és Pap Andrea, illetve Dán Kinga és Csiszár Borbála lettek az első, valamint második helyezettek, a harmadik helyet pedig a baróti szakközépiskola diákjai, Györfy Hajnalka és Nagy Ádám szerezték meg. A földrajz, környezetvédelem szekcióban a csíkszeredai Kós Károly Szakközépiskola diákjai, Pitiu Szilvia és Onodi Henrietta a második helyen, a Márton Áron Gimnázium diákja, Gábor Ibolya a harmadik helyen végzett. A néprajzi tematikájú kutatások között a zsűri a kézidvásárhelyi Nagy Mózes Gimnázium diákjainak, Tamás Andreának és Rancz Adriennek ítélte az első helyet, második a tordai középiskola diákja, Egei Judit Helga lett, harmadik helyen pedig a Nagy Mózes Gimnázium két másik diákja, Balázs Eszter és Bándi Eszter végeztek. A művészet és művelődéstörténet szekcióban a Bolyai Farkas Gimnázium diákjai, Lazsádi Anna és Mánya Petra első helyen, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Gimnázium diákja, Rosu Krisztina második helyen végzett. Az első, második és harmadik helyezettek, illetve egyes szekciókban az első két helyezett továbbjutott a magyarországi Tudományos Diákkörök Országos Konferenciájának döntőjére. A szombaton lezajlott TUDEK-en nyolc erdélyi megyéből, 23 középiskolából 186 diák vett részt, akik 11 szekcióban mutatták be tudományos munkájuk eredményét. R. Kiss Edit Székelyhon.ro 2013. december 11.Tízéves évfordulóját ünnepli az Erdélyi Magyar Nemzeti TanácsGálaesttel ünnepli szombaton megalakulásának tízéves évfordulóját Kolozsváron az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) – jelentette be szerdai sajtóértekezletén Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke. A rendezvényen bemutatják az EMNT történetét felidéző, Az autonómiaharc egy évtizede című, Borbély Zsolt Attila által szerkesztett könyvet, és dokumentumfilmben is visszatekintenek a szervezet eddigi tevékenységére. Az évfordulón első alkalommal osztják ki a magát autonómiamozgalomként meghatározó szervezet által alapított Kós Károly-díjakat. Sándor Krisztina a díjazottak közül csak a két éve elhunyt Birtalan Ákos volt parlamenti képviselőt nevesítette, akinek a székelyföldi autonómiáról szóló törvénytervezet kidolgozásában vállalt szerepéért ítélték oda post mortem az autonómia-díjat. “Az EMNT elérte, hogy ma már egyik erdélyi magyar politikai szervezet sem mer úgy állni a közösség elé, hogy autonómiaellenes retorikát használ” – állapította meg Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke, aki az EMNT egykori ügyvezető elnökeként volt jelen a sajtóértekezleten. A politikus rámutatott: tíz évvel ezelőtt a Romániai Magyar Demokrata Szövetségben (RMDSZ) meghatározóvá vált egy olyan áramlat, amely háttérbe szorította a belső önrendelkezés stratégiai célkitűzését és a kormányzati szerepvállalást helyezte előtérbe. Ezért döntöttek az autonómia hívei úgy: nem engedik, hogy a közélet napirendjéről lekerüljön az autonómia kérdése, és az RMDSZ tiszteletbeli elnöki tisztségétől megfosztott Tőkés László vezetésével egy olyan testület megalakításáról határoztak, amely legitim módon és markánsan képviseli az autonómia ügyét – idézte fel a 2003 december 13-án, Kolozsváron megalakult EMNT történetét Toró T. Tibor. Az EMNT másik célja az autonómiaigény jogi kodifikációja volt: ezért három törvénytervezetet dolgoztak ki, amelyek többször is a román parlament elé kerültek. A harmadik célkitűzés az autonómia gondolatának népszerűsítése volt. “Az, hogy most már több mint harminc ezren tüntetnek Marosvásárhelyen a Székely szabadság napján, vagy százezres nagyságrendű tömeg alkot élőláncot Háromszéken az autonómia ügyéért, mind azt jelzi, hogy az elmúlt tíz év sikeres volt” – jelentette ki Toró T. Tibor. erdon.ro 2013. december 12.Díjátadóval ünnepel az EMNTGálaesttel ünnepli tizedik születésnapját szombaton az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), a rendezvényre Kolozsváron, a Napoca Szállodában kerül sor – jelentette be szerdai sajtótájékoztatóján Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke. Hozzáfűzte: a rendezvényen első alkalommal adják át az EMMT Kós Károly-díját, amelyet olyan közéleti személyiségek kaphatnak meg, akik tevékenységükkel hozzájárultak az autonómiatörekvésekhez, illetve az autonómia eszméjének népszerűsítéséhez. Mint részletezte, idén négy díjat osztanak ki három kategóriában, az elismerést a politikai tevékenységgel, a tudományos-akadémiai-civil munkával lehet kiérdemelni, illetve díjazzák az arra érdemes művészeket és a sportolókat is. Sándor Krisztina szerint hagyományteremtő céllal adják át a díjakat: az a céljuk, hogy évente három-négy olyan személy kapjon ilyen elismerést, aki abban az időszakban olyan cselekedetet vitt véghez, amely közelebb visz az autonómiához. Idén többek közt a Birtalan Ákos egykori parlamenti képviselő kapja meg a díjat, akinek post mortem kitüntetését özvegye veszi át. A többi díjazott nevét meglepetésének szánja az EMNT. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, az EMNT volt ügyvezető elnöke ugyanakkor a nemzeti tanács elmúlt tíz évét értékelve felidézte: a civil szervezet létrejöttének közvetlen kiváltó oka az RMDSZ 2003-as szatmárnémeti kongresszusa volt, amikor megfosztották Tőkés Lászlót a tiszteletbeli elnöki tisztségétől. Emlékeztetett: az EMNT megalakulásának évében megszületett az EMNT személyi elvű autonómiára vonatkozó törvénytervezete, s szerinte az EMNT-nek köszönhetően maradt meg az autonómia kérdése hangsúlyosan a közbeszédben. Sándor Krisztina ugyanakkor bejelentette: decemberben a magyarországi Tőkés László Alapítvány és az EMNT ösztöndíjat, egyszeri támogatást nyújt tehetséges, kiemelkedő tanulmányi eredményekkel rendelkező, de hátrányos helyzetű erdélyi magyar diákok számára. Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár) 2013. december 14.Tizenegy helikoniA múló év szép emlékei közt őrzöm az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány november végi jubileumi estjét, amelyen jeles irodalomtörténészek, színészek és zenészek tizenegy helikonista író egyéniségét, életművét idézték fel a budapesti MOM Kulturális Központ zsúfolásig telt kupolatermében. Kerek évfordulók indokolták, hogy az Erdélyi Helikon 55 tagja közül rájuk essen a választás. Bánffy (Kisbán) Miklós 140, Kós Károly, Tompa László 130, Bartalis János, Bárd Oszkár, Endre Károly, Szántó György 120, Kemény János 110, Jékely Zoltán 100 esztendeje született, Nyirő József 60, Kovács László 50 éve hunyt el. Az ő írásaikból válogatta az előadásban is remeklő ünnepi műsor irodalmi anyagát Óss Enikő színművésznő. Érzelemre, értelemre gazdagon ható, színes, színvonalas összeállításnak örülhetett a közönség, amelynek döntő hányadát erdélyi elszármazottak alkották. Igazán elevenbe találhatott náluk a Kiáltó szó. Az a jelképes, persze, hiszen ha bűvkörébe vonzott is minden jelenlevőt a széppróza, a legmeghatóbb pillanatokat mégiscsak a líra teremtette. Egyiket is, másikat is ihletett előadók – a már említett Óss Enikő és a Marosvásárhelyről áttelepült Buzogány Márta, illetve Pelsőczy László színművész – szólaltatták meg a Jánosi együttes (Jánosi András és Túri András) nyújtotta hangulatos zenei keretben. A helikonisták érdemeit, munkásságát a kor és a téma kiváló szakértői – Boka László, Elmer István és Pomogáts Béla – méltatták. Az irodalomtörténészek mellett színháztörténészt is hallhattunk, a szintén vásárhelyi kötődésű Medgyessy Éva az alapítvány Várvédő című irodalmi füzetét ajánlotta a résztvevők figyelmébe. És ahogy igazi összművészeti rendezvényhez illik, az estet kiállítás is gazdagította. Paulovics László festőművész nagyszerű olajkompozíciója és tucatnyi markáns íróportréja különleges vizuális ráadással tette teljesebbé a Kemény Endre által kezdeményezett emlékrendezvény kínálta élményt. Amint az alapítványi elnök hangsúlyozta, 2014-ben is igyekeznek hasonló jubileumi műsorokkal éltetni a két világháború közötti erdélyi magyar kultúra kiválóságainak az emlékét. (nk) Népújság (Marosvásárhely) 2013. december 14.Kós Károly-szobrot avattak BudapestenKós Károly elkötelezett, tevékeny helytállása, embersége és magyarsága példaadó minden magyar nemzedék számára – mondta Kövér László, az Országgyűlés elnöke az erdélyi építész, író szobrának ünnepélyes avatásán tegnap a magyar főváros XII. kerületében. Kövér László ünnepi beszédében úgy fogalmazott: Kós Károly az értékteremtő erdélyi magyar hűség egyik legnagyszerűbb jelképe egy olyan században, amikor sokan és sokszor voltak hűtlenek Erdélyhez. Felidézte, hogy az I. világháború, Trianon és Erdély idegen hatalom alá szakadása Kós Károlyt is válaszút elé állította, menni vagy maradni, karrier vagy közösség. Az építész a határok lezárása előtt hazament Erdélybe, az övéi melletti kitartást választotta – mutatott rá, hozzátéve: sorsa a trianoni csapástól megbénult erdélyi magyar világ felélesztésére rendelte. Kövér László idézte az építész, író Kiáltó szó címmel 1921-ben megjelent röpiratát, amelyben az erdélyi magyar megmaradás parancsát hirdette meg. Az Országgyűlés elnöke felidézte a jelenlegi kormány nemzetpolitikai intézkedéseit, és kiemelte: „mi, mai magyarok hiszünk abban, hogy nemzeti összetartozás nélkül nincs nemzeti felemelkedés, és hiszünk abban, hogy minden magyar felelős minden magyarért”. Azért biztosítják európai gyakorlat szerint a magyar állampolgárságot és a szavazati jogot az országhatárokon kívül élő minden magyarnak, mert hisznek abban, hogy nincsen határon inneni és határon túli magyar ügy, csak egyetlen magyar sorsközösség, csak egyetlen magyar ügy van – jelentette ki. Pokorni Zoltán, XII. kerületi polgármester ünnepi beszédében azt mondta: Kós Károly tiszteletreméltó döntéseket hozott embert próbálóan nehéz időkben, és hihetetlenül sokat vállalt a soknemzetiségű Erdély remélt felemelkedéséért, társadalmi békéjének létrehozásáért. Nem rajta múlott, hogy az általa kitűzött célok megvalósulása még most is várat magára – mutatott rá a kormánypárti politikus. Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrászművész alkotása az erdélyi építészt egy íróasztal mögött ülve ábrázolja a hegyvidéki Temes lépcsőnél, a Kós Károly nevét viselő, 102 éves oktatási intézmény mellett. Emlékkonferenciát szerveztek Ugyancsak Kós Károly tiszteletére rendezett emlékkonferenciát tegnap a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Építőművészeti Tagozata a budapesti Duna Palotában. Olyan történelmi időket élünk, amelyek követendő példákat követelnek – mondta a konferenciát megnyitó beszédében Fekete György, az MMA elnöke. Kós Károly tevékenységét a konferencián többek között Pomogáts Béla irodalomtörténész, Anthony Gall építész, Kötő József színháztörténész mutatta be, grafikai és könyvművészetéről Sas Péter művelődéstörténész, építőművészetének hatásáról Csernyus Lőrinc építész, publicisztikájáról pedig Szabó Zsolt sajtótörténész tartott előadást. A Kós Károly Egyesülés tevékenységét Zsigmond László építész, a Kós Károly Egyesülés igazgatója, míg Kós Károly prózaírói munkásságát Szakolczay Lajos irodalom- és művészetkritikus mutatta be a hallgatóságnak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. december 14.Rémképek, ha feltámadnakKós Károly Akadémia Erdély a huszadik században című történelmi előadássorozatának utolsó része hangzott el csütörtök este Kolozsváron, a Minerva-házban. Ezúttal Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész értekezett a Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikájáról és a román–magyar államközi kapcsolatokról. Amint azt a moderátor, Magyari Tivadar, az RMDSZ főtitkárhelyettese bekonferálta: a történésznek tudománynépszerűsítő tevékenysége mellett ez legfőbb kutatási témája. Szabadság (Kolozsvár) 2013. december 15.Gálaesttel ünnepelte tízéves fennállását az Erdélyi Magyar Nemzeti TanácsAz EMNT fennállásának tízéves évfordulója alkalmából a kolozsvári Napoca-szállóban szervezett gálaünnepségén Tőkés László elnök az elmúlt tíz esztendő történéseit összegezte és irányt szabott az autonomista elveket valló szervezet további munkásságának. Azt, hogy miért volt szükség az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakítására, számos példával szemléltette, amelyek mind arról tanúskodnak, hogy szükség volt egy olyan érdekképviseleti szervezetre, mely „nem téveszti össze a célt az eszközzel”, és amely következetesen kiáll az autonómia ügye mellett. Az EMNT megalakításakor az alapítóknak azt kellett eldönteniük, hogy végképp beletörődnek-e az RMDSZ által erőltetett „kis lépések politikájába”, illetve a fokozatos önfeladásba, vagy pedig az uralkodó hatalom kedvére megalkuvó kisebbségi kormányzati politizálással ellentétben, továbbra is töretlenül kitartanak az autonómia-stratégia folytatása mellett – emlékezett vissza Tőkés László, aki újabb példákkal támasztotta alá, hogy az a típusú „realista, pragmatista” politika, amelyet az RMDSZ folytat – és amelynek vélt eredményeit a jelenlegi kétharmados román hatalom, egy szempillantás alatt a semmivé teszi egyenlővé – nem vezet eredményre. „Megérte lemondani az autonómiáról és a külpolitikáról, miközben a cserében kialkudott, olyan, amilyen szerzett jogaink annyit sem érnek, mint az a papír, amelyre a jogszabályokat kinyomtatták? Megérte kormányzati részvétellel vagy külső támogatással a többségi hatalmat legitimálni azért, hogy korábbi partnereink pár év elteltével még a puszta létünket is kétségbe vonják és nemzeti identitásunkat, szimbólumaink szabad használatához való természetes jogunkat is elvitassák?” – sorolta a kérdéseket az EMNT elnöke. Hozzátette: az erdélyi magyarság általános helyzetének számbavétele után az a legfőbb kérdés, hogy jelen sorskérdéseinkre mit válaszolunk, és mit cselekszünk. E „látlelet” alapján Tőkés László kijelentette: új rendszerváltozásra van szükség. „A társadalmi rendszerváltozás – élő temesvári örökségünk. A romániai demokratikus átalakulás részeként és fokmérője gyanánt pedig egyszerre eszmei kiindulópontunk és korszakos feladatunk: a nemzetiségi, nemzetpolitikai rendszerváltozás.” – hangzott el beszédében. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács előtt álló főbb célokat illetően Tőkés László megemlítette a honosításban végzett munka folytatását, a magyarországi választásokon való minél magasabb erdélyi részvétel biztosítását, a székely menetelésen megnyilvánult akcióegység folytatását az autonómia érdekében, az EP-választásokon való összpárti koalíció szorgalmazását, továbbá természeti kincseink megőrzésében vállalt szerepet. Kiemelte továbbá az autonómia gondolatának népszerűsítését az Erdélyi Közszolgálati Szabadegyetem előadássorozatai által, a Mikó Imre Terv gyakorlatba ültetését, egy Kárpát-medencei ifjúsági és sportstratégia, valamint egy magyar cigányprogram megalkotását. Tőkés László összegző és értékelő beszéde végén hangsúlyozta: „Az EMNT tíz éve azt bizonyítja, hogy végképp nem tévedtünk el, és nem veszítettük el magunkat. Büszkék lehetünk arra, hogy a nemzeti önrendelkezés eszméje mellett olyan, már-már lehetetlen időkben is kitartottunk, amikor árral szemben úszva, nemcsak a román főhatalom, hanem magyar véreink is megbélyegeztek miatta.” Elisabeth Nauclér, az Åland-szigetek finnországi parlamenti képviselője köszöntőjében a hazájában működő kisebbségvédelemről beszélt. Mint ismeretes, a finnországi Åland-szigetek svéd anyanyelvű lakóinak önrendelkezése a kisebbségi területi autonómia egyik mintapéldája az Európai Unióban. Elisabeth Nauclér hangsúlyozta: sokan megkérdőjelezik és kritizálják az ottani autonómiát, de a Baltikumban ez az egyetlen sziget, amelynek lakossága folyamatosan növekszik, ami igazolja azt, hogy az autonómia megoldást jelent a kisebbségek számára Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes-államtitkár kifejtette: miközben a temesvári rendszerváltozáskor hittünk annak őszinteségében és abban, hogy az erdélyi magyar közösség visszakapja mindazt, amit a diktatúra elvett, ma már azt látjuk nemzeti szimbólumaink szabad használatáért is mindennapi csatát kell vívnunk. „Valahol utat tévesztettünk” – mondta a fideszes politikus, hozzátéve: hatékonyabb érdekérvényesítésre van szükség. Véleménye szerint az EMNT elmúlt tíz éve nem volt hiábavaló, ugyanis munkájával nagyban hozzájárult az erdélyi magyar nemzeti közösség jogainak érvényesítéséhez, az autonómia népszerűsítéséhez, továbbá ahhoz, hogy minden magyar a maga teljességében élhesse meg magyarságát. Toró T. Tibor, az EMNT korábbi ügyvezető elnöke, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke beszédében kifejtette: tíz évvel ezelőtt, amikor az RMDSZ szatmárnémeti kongresszusán a szövetség megvonta a tiszteletbeli elnöki tisztséget Tőkés Lászlótól, kétfajta gondolkodásmód rajzolódott ki világosan az erdélyi magyar politikában. Miután száműzték az RMDSZ-ből azt az értékrendet, amit Tőkés László képviselt és képvisel azóta is, felálltak a frontvonalak, amelyek egyik oldalán a labanc, a másikon a kuruc gondolkodásmód feszül egymásnak – mondta Toró. A labanc és a kuruc gondolkodásmódot a bukaresti főhatalomhoz való viszony különbözteti meg egymástól: míg a labanc célja az, hogy beleépüljön a főhatalomba, kormányzatra kerüljön, paktumokat kössön, addig a kuruc irányvonal az autonómia ügyének a képviselete. A 2003-as szatmárnémeti RMDSZ-kongresszuson a labancok, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Tőkés László által összehívott rendkívüli ülésén, a Láncos-templomban pedig a kurucok gyülekeztek – fejtette ki a Néppárt elnöke. Toró szerint a két táborra oszlott erdélyi magyar politika nagy kérdése az, hogy lehet-e közös platformot kialakítani, van-e közös jövőképe a két oldalnak. A Néppárt elnöke szerint erre a kérdésre egyértelműen igen a válasz, fel lehet oldani az elvi ellentétet, mivel vannak közös célok, és lehetséges az akcióegység kialakítása. Ez úgy lehetséges, ha sikerül megteremteni a két oldal egyensúlyát. „Találjuk meg a két tábor együttműködése mentén a közös ügyet, mivel ha a két tábor kiegyensúlyozódik, akkor képesek leszünk nagyon jól együttműködni. Ez az előttünk álló feladat. Egyensúly, együttműködés a közös jövő érdekében – ez a jelszó a következő időszakra” – fogalmazott Toró T. Tibor. Az EMNT idén első alkalommal osztotta ki a Kós Károly-díj az autonómiáért elnevezésű kitüntetést. A díjjal – amelyet ezentúl évente kiosztanak majd – olyan személyiségeket tüntetnek ki, akik tevékenységükkel hozzájárultak ahhoz, hogy az autonómia ügye kiteljesedjen, vagy példaértékűen támogatták az autonómia ügyét. Kós Károly-díjat kapott idén Király Károly egykori háromszéki szenátor, aki a Szőcs Géza által mondott laudáció szerint az autonómiagondolat egyik első frontembereként az 1970-es évek Romániájában, „a csend és a sötét országában” az egyik első hang volt, aki dacolt a zsarnokkal, és elindította az erdélyi magyarság morális és intellektuális felébredését. Király Károly egészségi állapota miatt nem lehetett jelen az ünnepélyes díjátadón. Juhos Gábor Magyarországon élő, székelyhídi származású maratonfutó szintén Kós Károly-díjat kapott. A méltató Sánta Imre bikfalvi református lelkész elmondta, Juhos Gábor két hét alatt, naponta egy maratoni távot lefutva körbeszaladta a Székelyföldet az autonómiáért, céltudatosságával és kitartásával pedig, nem keresve kifogásokat, az akadályokkal megbirkózva megmutatta az önrendelkezés elérésének a módját. Kós Károly-díjjal tüntették ki Bakk Miklós politológust az autonómia ügyének képviseletéért, ez irányú tudományos munkásságáért. Amint Bodó Barna a laudációban elmondta, Bakk Miklós az autonómia hosszútávfutóinak egyike. A legigényesebb szakmaisággal kezdett foglalkozni az autonómia ügyével, és ha manapság az erdélyi egyetemi és tudományos világban az autonómiáról beszélnek, a Bakk Miklós neve megkerülhetetlen. A negyedik kitüntetett a néhai Birtalan Ákos háromszéki parlamenti képviselő. A méltató Toró T. Tibor szerint a 49 évesen elhunyt Birtalan mindig a közössége érdekében kamatoztatta kemény munkával megszerzett tudását, a parlamentben pedig az egyik első aláírója volt a benyújtott autonómiatervezetnek. A díjat Birtalan Ákos özvegye, Birtalan Csilla vette át. Ezt követően Borbély Zsolt Attila politológus, az EMNT alelnöke mutatta be Az autonómiaharc egy évtizede – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács az erdélyi közéletben című kötetét, majd Sándor Krisztina felolvasta az EMNT Választmányának A mi igazságunk: a mi erőnk című nyilatkozatát. A pohárköszöntők után ünnepi vacsora következett, a gálaesten fellépett Sorbán Enikő, aki erdélyi népdalokat énekelt, valamint a háromszéki Transylmania együttes. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája Erdély.ma 2013. december 15.„A mi igazságunk: a mi erőnk” – Az EMNT nyilatkozataAlig fél esztendővel a Magyarországot szétdaraboló trianoni békeszerződés aláírása után jelent meg a kor polihisztor prófétájának, Kós Károlynak iránymutató szózata nemzetéhez „Kiáltó szó” címmel, melyben máig ható érvénnyel szögezte közösségének józan, felelős és mértéktartó programját imígyen: „Alkudozni nem fogunk. Elég erősnek érezzük magunkat, hogy nyíltan és őszintén beszéljünk, és kijelentett alapon szilárdan megálljunk. (…) kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája”. Az autonómia volt a cél, mely az erdélyi magyar közéletben, ha több év késéssel is, de politikai egységet teremtett: az ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat, majd az elsöprő többséggel megszavazott 1993-as brassói program megteremtette a közös cselekvés elvi alapját. A nemzeti önkormányzat építése nem tartott sokáig. Egy belső válságokkal tarkított három éves periódus után megtörtént az egységbontás: a kormányzati szerepvállalással egyidőben az autonómia kikerült az erdélyi magyar érdekképviselet vezetőinek retorikájából, az önálló külpolitika helyét pedig a politikai engedményekért, jogmorzsákért való alkudozás vette át. A közös elvi program hívei a következő hét esztendőben arra törekedtek, hogy rászorítsák a hivatalos vezetést az egységet biztosító autonómia-program képviseletére. 2003-ban az Szatmárnémetiben megtartott RMDSZ-kongresszus nemcsak magyar–román posztkommunista csúcstalálkozó megtartására adott alkalmat, hanem arra is, hogy a szervezet feladja a belső választások célkitűzését és az erdélyi magyar parlament gondolatát, a nemzeti önkormányzati struktúrát pártszerkezetté alakítsa, Tőkés László tiszteletbeli elnöki tisztségének megszüntetésével pedig leszámoljon a kommunizmussal való nyílt szembeszállás szellemi-politikai örökségével. Az autonómia-program hívei ekkor döntöttek új szervezeti keretek létrehozása mellett. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tíz esztendeje, 2003. december 13-án alakult Kolozsváron azzal a céllal, hogy a politikai érdekképviselet által de facto feladott autonómia célkitűzését minden alkotmányos eszközzel képviselje belföldön és külföldön. Az EMNT már létrejöttének pillanatában a közbeszéd kiemelt témájává emelte az autonómiát, s azt is elérte, hogy a soron következő, 2004-es választásokon az RMDSZ is beépítse azt szólamai közé. Az EMNT elmúlt tíz évben a román felet is megszólító tudományos konferenciákon, nemzetközi fórumokon, a médiában, tüntetéseken és civil rendezvényeken képviselte közösségünk első számú célkitűzését. A 2010-es magyarországi választásokat követően stratégiai partnerséget kötött az újonnan megalakult nemzeti kormánnyal a Nemzeti Együttműködés Rendszerének keretében. Mivel a civil eszközök nem bizonyultak elégségesnek, a Nemzeti Tanács pártot is létrehozott, mely a 2012-es választásokon politikai tényezővé nőtte ki magát. 2013-ban az EMNT meghirdette az Autonómia Évét és ennek jegyében hathatósan támogatta többek között március idusán a Székely Szabadság Napjának emlékezetes marosvásárhelyi demonstrációját és októberben pedig a Székelyek Nagy Menetelését. Ezutóbbi, az RMDSZ-t is integráló össznemzeti akaratkinyilvánítás esélyt ad arra, hogy folytatódjon a 2009-ben felemásra sikeredett Székely Önkormányzati Nagygyűlésen megkezdett közösségi építkezés. A megválasztott polgármesterek és tanácsosok mögött demokratikus felhatalmazottság áll, az ő hárompárti közösségük lefedi, képviseli egész Székelyföldet. E testület lehet a székely parlament előképe addig is, míg területi autonómiánkat ki nem vívjuk és saját törvényhozó testületünket meg nem választjuk. Felkérjük a Székely Nemzeti Tanácsot, hogy álljon e kezdeményezés élére, a három erdélyi magyar politikai pártot pedig arra, hogy a Székelyek Nagy Menetelésén tapasztalt egységben támogassák e testület létrehozását. Ezzel párhuzamosan elengedhetetlennek tartjuk az erdélyi magyar politikai erők autonómiatörekvéseinek integrálását egy közös nemzeti stratégiába, amit az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum utódaként létrehozandó, minden közképviseleti szervezetet magában foglaló erdélyi magyar kerekasztal keretében látunk megfogalmazhatónak. Szervezetünk választmánya ezúton köszöni meg az EMNT Kezdeményező Testülete tagjainak, valamint minden korábbi Állandó Bizottsági, illetve elnökségi tagnak eddigi munkáját. „A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.” – írta Kós Károly. Az EMNT a Róla elnevezett díjjal, melyet idén oszt ki először, azokat tünteti ki, akik jeles elődünk szellemében küzdöttek az elmúlt közel negyed évszázadban közös célunkért, az autonómiáért. Az ő példájuk álljon előttünk és minden szülőföldjéhez, valamint nemzeti szabadságához ragaszkodó erdélyi magyar előtt. Kolozsvár, 2013. december 14. Az EMNT Választmánya Erdély.ma 2013. december 16.„Kínlódjanak, ahogy Kós Károly kínlódott…”Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Műszaki Tudományok Szakosztálya december 14-án, szombaton emléknapot rendezett Kós Károly születésének 130. évfordulójára. Bevezetőjében Bitay Enikő szakosztályelnök elmondta: a sokoldalúan maradandót alkotott személyiségre való emlékezés ünnep, számadás és mérlegelés, de legfőképpen biztatás az utókornak a céltudatos és hitet adó munkára. Kós Károly emlékét őrizni kötelességünk – ezt szolgálja az EME 2006-ban indított technikatörténeti alkotótáborainak sora is. A Kós Károly Műszaki-művelődési Kör 1980-as megalapításában, amelyet négy év múlva betiltottak, kivette részét Benkő Samu történész, aki akkor így köszöntötte a jelenlevőket: „Kívánom: kínlódjanak, ahogy Kós Károly kínlódott, és találják meg az alkotó élet szépségét, miként Ő megtalálta!” Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár) 2013. december 16.„Megterítenék” az erdélyi magyar kerekasztaltErdélyi magyar kerekasztal, illetve hárompárti székelyföldi önkormányzati testület megalakítását javasolja az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) abban a nyilatkozatban, amelyet a megalakulásának tizedik évfordulója alkalmából Kolozsváron rendezett szombati gálaesten tett közzé. Tőkés László szerint olyan testület létrehozásában kell gondolkodni, amely a székely parlament „előképe” lehetne A mi igazságunk: a mi erőnk című nyilatkozat hangsúlyozza: az EMNT a közbeszéd kiemelt témájává emelte az autonómiát, mivel azonban eszközei nem bizonyultak elégségesnek, létrehozta az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP). Közölték, az RMDSZ-t is integráló októberi demonstráció, a székelyek nagy menetelése nyomán most esély van arra, hogy folytatódjék a 2009-es székely önkormányzati nagygyűlésen megkezdett közösségi építkezés. A nyilatkozat szerint egy olyan székelyföldi önkormányzati testület létrehozásában kell gondolkodni, amely a területi autonómia kivívásáig a székely parlament „előképe” lehetne. Az EMNT felkérte a Székely Nemzeti Tanácsot (SZNT), hogy álljon e kezdeményezés élére, az RMDSZ-t, a Magyar Polgári Pártot (MPP) és az EMNP-t pedig arra, hogy támogassák e testület létrehozását. Az EMNT továbbá leszögezi: az erdélyi magyar autonómiatörekvések közös stratégiába való integrálását egy erdélyi magyar kerekasztalra bízná, amelyet az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) utódaként hoznának létre, minden közképviseleti szervezetet magában foglalva. Tőkés: új rendszerváltásra van szükség Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a gálán elhangzott ünnepi beszédében hangsúlyozta: az erdélyi magyarság számára a határmódosítás egyetlen életképes alternatívája a közösségi önrendelkezés lehet. Véleménye szerint általános nemzetpolitikai konszenzus övezi az autonómiát, és hangsúlyozta, ehhez kell megnyerni a románokat, elsősorban az erdélyieket. Rámutatott továbbá: újabb rendszerváltozásra van szükség, amelynek az alapja az önrendelkezés kell hogy legyen. Tőkés szerint van elegendő hit és akarat az újrakezdéshez, és több biztató jel létezik. Ezek között említette, hogy az Orbán Viktor vezette magyar kormány melléjük állt, a székelyek nagy menetelése körül konszenzus alakult ki, a verespataki aranybánya megakadályozása ügyében is széles körű a civil összefogás, és elindult az a folyamat, amely az autonómia széles körű támogatottságának a megszerzését célozza. Az EMNT-elnök továbbá bejelentette: egységes erdélyi zászló és címer megalkotását tervezi, és a 2014-es évet a partiumi autonómia évének nyilvánítja. Kós Károly-díjakat adott át az EMNT Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács első alkalommal osztotta ki a Kós Károly-díj az autonómiáért elnevezésű kitüntetését a szombati gála keretében. A díjjal – amelyet ezentúl évente kiosztanak majd – olyan személyiségeket tüntetnek ki, akik tevékenységükkel hozzájárultak ahhoz, hogy az autonómia ügye kiteljesedjen, vagy példaértékűen támogatták az autonómia ügyét. Postumus elismerésben részesítették Birtalan Ákost, a 2011-ben elhunyt volt RMDSZ-es parlamenti képviselőt, díjat kapott továbbá Király Károly egykori háromszéki szenátor, Bakk Miklós politológus, több autonómiatervezet kidolgozója, illetve a magyarországi Juhos Gábor, aki az idén körbefutotta a Székelyföldet, hogy felhívja a figyelmet a régió autonómiájának fontosságára. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár kifejtette: az erdélyi magyarság alapvető jogainak megkérdőjelezése, intézményeinek ellehetetlenítése, a magyar közösség fogyása mind azt a meggyőződést erősíti, hogy hosszú távon az autonómia jelenti a megoldást. Hangsúlyozta: bebizonyosodott, hogy a politikai akarat kevés az autonómia kiharcolásához, elsősorban a közösség meggyőzése és együtt munkálkodása szükséges. A helyettes államtitkár kijelentette: nem fogadható el, hogy egyesek kétségbe vonják a magyarok alapvető jogait, a székelyföldi kormánymegbízottak pedig a székely zászlóért és az anyanyelvhasználatért bírságoljanak. Elisabeth Nauclér, az Åland-szigetek finnországi parlamenti képviselője köszöntőjében a hazájában működő kisebbségvédelemről beszélt. Mint ismeretes, a finnországi Åland-szigetek svéd anyanyelvű lakóinak önrendelkezése a kisebbségi területi autonómia egyik mintapéldája az Európai Unióban. Toró: meg kell erősödnünk Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke rámutatott: nincs ugyan egyelőre autonómia, de azt elérték, hogy erről beszéljenek. Mint mondta, ezzel a kérdéssel most már Bukarestnek, Budapestnek és a romániai magyar politikának is foglalkoznia kell. Kifejtette, melyek azok a különbségek, amelyek elválasztják az RMDSZ „labancpolitikáját” az EMNP „kurucpolitikájától”, majd leszögezte: a különbségek ellenére ki lehet alakítani közös cselekvési egységet, ha sikerül azonosítani a közös célokat. Fontosnak nevezte, hogy 2016-ig, a következő romániai parlamenti választásokig megerősödjenek az RMDSZ jelenlegi túlsúlyának kiegyensúlyozása érdekében, és rákényszerítsék az RMDSZ-t a közös előrehaladásra. Gyergyai Csaba Krónika (Kolozsvár) 2013. december 18.Kós Károly-emlékest tárlattal, filmmel, zenévelapra pontosan, december 16-án ünnepelték a kolozsvári EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában egybegyűltek, hogy 130 évvel ezelőtt, 1883-ban született Kós Károly: a neves építész, grafikus, író, könyvkiadó, politikus emlékére szervezett est folyamán megnyílt a magyarországi Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) Színházi metszéspontok – Kós Károly színházi világa című vándorkiállítása, és levetítették Csibi László Kós Károly című kisfilmjét, a zenei programról a Tarisznyás együttes gondoskodott. Kós Katalin, az emlékház vezetője köszöntötte a jelenlévőket, hangsúlyozva: a Kiáltó szó szerzője munkásságának némiképp ismeretlenebb oldalát szerették volna megmutatni ezúttal a közönségnek, hiszen, bár pályájának szinte minden mozzanatát megörökítették az elmúlt időszakban számos szakmai elemzésben, monográfiában, kiadványban, a színházzal kapcsolatos munkásságáról kevésbé tudnak az emberek. Szabadság (Kolozsvár) 2013. december 22.Az autonómia útjaiAz önrendelkezési törekvések iránt érdeklődő újságíróként sokáig úgy gondoltam: a Trianon óta Erdélyben regnáló román politikai főhatalom a kisebbségi jogokat legmélyebben elnyomó európai ország, ahol az impériumváltás óta csak a kormányok és a módszerek változtak, a kisebbségellenesség nem. Mióta viszont lehetőségem adódott eljutni autonómiával rendelkező néhány európai kisebbségi régióba, rádöbbentem, mennyire közös a sorsunk, mennyire párhuzamos módszerek alapján próbálta mindenhol földbe döngölni saját kisebbségét a többségi hatalom. Ki hitte volna például, hogy a római kori kultúrával, a több ezer éves múlttal rendelkező Olaszország hatalmasai a két világháború között azt is megtiltották a dél-tiroli németeknek, hogy temetőikben német szöveg szerepeljen a fejfákon és sírköveken? A dél-tiroli főváros, Bozen-Bolzano egykori olasz köztéri freskója ma is fennen hirdeti, hogy olaszok hozták be az „elmaradott” németek számára a civilizációt. A példákat sorolni lehetne szerte Európából, hiszen Franco tábornok Nagy-Spanyolország őrülete legalább annyira megalázta Baszkföldet és Katalóniát, mint az olaszok Dél-Tirolt, vagy a moldovai románok Gagauziát. Nincs tehát új a Nap alatt. A többségi féltékenység talán annyiban érthető, hogy az időközben önrendelkezést kiharcolt európai autonóm területekről hamar kiderült: kivétel nélkül országuk leggazdagabb régiói. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kolozsvári születésnapi gálaestjének egyik központi témája az erdélyi magyar autonómiaküzdelmek rendszerváltás utáni története volt. Kívülálló talán egy politikai tábor önfényezésének is tarthatná, hiszen minek gálaműsorral összekapcsolt ünnepi rendezvényt szervezni egy olyan fogalomról, amitől látszólag éppen olyan messze vagyunk, mint 1990-ben. Miközben a másik tábor azzal vág vissza, hogy ő nemcsak beszél az autonómiáról, hanem tesz is érte: például aszfaltoz és közművesít. Volt azonban ennek az estének egy roppant érdekes momentuma, amikor Bakk Miklós – megköszönve az EMNT által neki ítélt Kós Károly-díjat – arról beszélt, hogy nem tudtuk ugyan közjogi vagy alkotmányjogi szintre emelni az autonómiát Erdélyben, de sikerült azt megőrizni az elértéktelenedéstől. Több utódállambeli régiótól eltérően valamennyi erdélyi magyar közszereplő számára sikerült a törekvést közös értékké, igazodási ponttá tenni. És ez az autonómiaküzdelem eddigi legnagyobb erdélyi eredménye. Innen kezdve pedig mellékes, hogy a mindenkori román főhatalom mit gondol róla: az autonómia ott kezdődik, amikor mi magunk hiszünk a megvalósításában. Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. december 23.Halló, Csángóföld! – Beszélgetés a Csángórádió főszerkesztőjévelDecember 19-én került sor a külhoni magyar rádiók szerkesztőségvezetőinek találkozójára a Magyar Rádió Zrt. szervezésében. Az eseményen 13 rádió vezető munkatársa vett részt, és – legalábbis egy ideig, a Skype segítségével – velük volt a romániai Csíkfaluból sugárzó Csángó Rádió (csangoradio.ro) 24 órás internetes program főszerkesztője, alapítója Lőrinc Celesztin is. Az adás négy éve szól, legfontosabb feladata a csángó magyarok összefogása az egész világon. Hallgatják a Kárpát-medencében, Európában és az óceánon túl is. A honlap tanúsága szerint az oldalt már több mint 120 ezren látogatták meg, egy részük rendszeres hallgató. Egyebek közt ezeket a sikereket elismerve adományozta az MTVA Kós Károly Kollégiuma az idén első ízben odaítélt Média díjat éppen Lőrinc Celesztinnek. A rádió egy családi ház szobájából szól, karnyújtásnyira a keverőpult, a mikrofonok, egy asztali és egy hordozható számítógép. Celesztin egyedül készíti a napi 24 órás adást, amelyből 15 óra csángó népzene. Több órát ül műsorvezetőként is a mikrofon előtt: e-maileket olvas be, a skypeon bejelentkező hallgatókkal beszélget. Mindezt mozgássérültként. Bár ez a tény rádiós munkáját nem befolyásolja, mégis, ez a helyzet immár mindennapi életének része. 16 éves korában baleset érte, azóta kerekesszékkel közlekedik. Egy kis, ötszáz lelket számláló faluból, az átlagnál nehezebb körülményekkel küzdve, az internetes rádió segítségével kinyitotta magának a világot. Sok-sok hallgatója örömére, akik közül sokan idegenben dolgoznak, nélkülözve az otthon muzsikáját, és a magyar szót. A Csángó Rádió elsősorban nekik szól. Lőrinc Celesztinnel a főszerkesztők találkozóján Pásztor Zoltán, a Kossuth Rádió intendánsa beszélgetett. Kossuth Rádió Erdély.ma 2013. december 26.Szövegeink az események után kullognakGyörgy Péter esztéta, médiakritikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára az Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetének bemutatása alkalmával volt a váradi Törzsasztal vendége. A sok vitát kiváltó könyv szerzőjével Szilágyi Aladár beszélgetett. Több munkájában is foglalkozott az emlékezetpolitika, a kulturális emlékezet kérdéseivel. Nemde, ilyen volt a 2000-ben megjelent Néma hagyomány, és ilyen volt a 2005-ben napvilágot látott Kádár köpenyege is. Ezt követően látott hozzá az Erdéllyel foglalkozó könyvéhez. Elmondaná, hogyan született meg az ötlet, hogyan módolta meg a kötetet, menet közben alakult ki, vagy eleve kitervelt munka volt? Mind a két feltételezés igaz. A Néma hagyomány tizenhárom éve jelent meg, akkor még azt lehetett remélni, hogy 56 az egy közös hagyomány. Ma már ez az állítás nem igaz. Az kezdett el érdekelni, hogy a kulturális hagyományozódásnak a szerkezete hogyan működik. Azt gondoltam, hogy 56 nagyon jó példa egy elméletnek az illusztrálására, másrészt pedig, megkerülhetetlen. Félő volt, hogy ha az új nemzedék nem tartja magára nézve kötelezőnek, ha nem fog vele úgy bánni, mint 48-cal, ha nem fogadja el örökségként, akkor bármit lehet csinálni ebben az országban. Úgy gondolom, hogy egy nemzeti kulturális közösség – ha ennek a fogalomnak van értelme –, egy történeti közösség nem működhet úgy, hogy a saját múltjával nincs tisztában. Ami a Kádár köpenyegét illeti, gyakorlatilag kiderült, hogy a Kádár rendszer emlékezetből való kiesésének kínos következményei vannak. Már a Néma hagyományban is fölmerült, hogy mi van a Kádár korszakkal, s elkezdtem áttekinteni, hogy utólag mi történt a Kádár rendszerrel. Tulajdonképpen az Erdély-könyvemnek is alapkérdése Trianon mellett, hogy mi történt itt a szocializmus ideje alatt? Az viszont láthatólag nem nagyon érdekli a mai Magyarországot, szinte elszántan és dacosan nem. Ezért is kezdtem megírni az Erdéllyel kapcsolatos gondolataimat, véleményemet, s ezek az írások végül kötetté álltak össze. Most írok egy könyvet, az 57 és 70 közötti évekről, arról, hogy miként alakult ki a Kádár-rezsim kulturális intézményrendszere, ennek a munkának A lektorok ideje az ideiglenes címe. Ami a Képzelt Erdélyt illeti, gondolom, maga a témakör is kínálta, hogy egy esszékonstrukció legyen. Nemde, ez azért is hasznos, mert az esszének a tanulmányhoz képest megvan a maga nagyobb szabadsága. Ehhez viszont, tekintettel a téma bonyolultságára, a szerzőnek ki kellett alakítania egy sajátos nyelvezetet is, hogy az egész problémakört meg lehessen fogalmazni. Váradon – ami ha akarom Erdély, ha akarom, nem – egy Erdélyi Riport című lap szerkesztőségében nekem, aki soha nem éltem Erdélyben, erről beszélni nagyon nehéz. Világosan kell látni: ezt a könyvet egy nem idevaló ember írta, nem idevaló embereknek. Az egy külön ajándék az élettől, ha az idevaló emberek is érdeklődést mutatnak iránta, ez számomra végtelen nagy öröm. Mert az történik, hogy van egy csomó ember – akik közé én is tartozom –, aki ezt a dolgot kívülről nézi, és félő, ugyanott fogunk tartani, mint ahogy Kazinczy megírta 1816-ban: Magyarország nem ismeri Erdélyt. Ez a könyv egy gondolatkísérlet, egy esszéisztikus kísérlet arra nézve, hogy miként alakult ki az a helyzet, hogy Magyarország ma arra használhatja Erdélyt, amire használja. Ami szerintem teljes félreértés, egy kulturális hagyomány politikai használata, ami engem sok aggodalommal tölt el. Azt mondta, kívülállóként írta meg, ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy sok empátia van önben. Ez azt jelenti, hogy akár egy helyzetről, egy történésről, akár egy személyiségről van szó, nem csak körbejárta, hogy hol, hogyan élt, mire kényszerült, hanem az esszé műfaj azt is lehetővé tette, hogy uram bocsá’, még érzelmi megnyilvánulásokat is megengedett magának. Igen… A könyvnek – többek között terjedelmi okoknál fogva – csupán három „főhőse” van, de jogos kifogás, hogy például Cs. Gyímesi Éva avagy Székely János miért nincs benne, de benne van Szabédi László, Bretter György és Szilágyi Domokos. Van három ember, aki iránt mindig is nagyon komoly empátiát éreztem, miközben, a sors iróniája: Gyímesi Éva volt az egyetlen, akit – szemben a másik hárommal – valamelyest személyesen is ismertem. Három olyan emberről van szó, akinek az életét – akár az Éváét – a kommunizmus determinálta, vagy tette tönkre. A három sors közül kettőhöz brutális öngyilkosság fűződik, ami elválaszthatatlan az államszocializmus történetétől. Azért is szenteltem Szabédinak nagyobb teret, mert nagyon felpiszkált, amikor láttam, hogy miközben Erdélyben ő egy hős, Magyarországon azt sem tudják, hogy kicsoda. Ez a könyv mégis csak Magyarországon jelent meg, hadd örvendeztessem meg az olvasóimat azzal, hogy nézzék meg, ki volt ez az ember. Könyvének olyan a konstrukciója, hogy bizonyos elemek egy-egy fejezetben kapnak helyet, de legalább utalások erejéig vissza-visszatérnek egyebütt is. Érdekes volt számomra, amikor a mű elején az úgynevezett mitizált tér keretén belül az emlékhelyeket, illetve a kultuszhelyeket elemzi. Élvezettel olvastam, amikor felvázolta Zebegénynek, mint helyszínnek a szinkretizmusát, és a legvégén – ellenpontként – oda tette valóban értékes szakrális térként Pannonhalmát, amivé az napjainkban fejlődött. És megint megtapasztaltam azt a körültekintő felelősségtudatot, ahogy a Makovecz-jelenséget, a Magyarországról végül „kiszorult”, Erdélyben „hazatalált” építész munkásságát tárgyalta. Konkrétan az történt, hogy a magyar katolikus egyház, Erdő Péter esztergomi bíboros megszakította vele az együttműködést, ami Piliscsabán, a Pázmány Péter katolikus egyetem tervezésekor csúcsosodott ki. De egyébként arról volt szó, hogy Makovecz Imre templomokat épít, és amikor kiszorult Magyarországról, akkor gyakorlatilag Erdélyben folytatta azt, amit Magyarországon nem folytathatott. Makoveczet lehet abszolút túlértékelni – azért fogalmazok így, mert én nagyon nagyra értékelem –, de az, amit a jelenlegi magyar kormányzat csinál, hogy hozott egy törvényt, mely szerint Makovecz Imre összes kulturális épületét le kell védeni, meg kell menteni, ezzel gyakorlatilag kiveszik az építészet történetéből, és patetikusan afféle szent helyekké nyilvánítják azokat. Ez veszélyes dolog. A másik pedig, ami ugyanilyen kétségbeejtő, ahogyan Makovecznek a vitathatatlan tehetségét – pusztán a politikai nézetei miatt – a liberális magyar értelmiség kezeli, azt ostobaságnak tartom. Szerintem Makovecz Kós Károly nagyságrendű téralkotó építőművész volt. Az más kérdés, hogy a Makovecz-házaknak a gyakorlati használhatósága egy súlyos problémát vet föl. Jellemzően azt kell mondanom, hogy ez nem csak őreá áll, hanem például Gaudi épületeire is. Nem funkcionálisak, hanem mint térbeli látomások használandóak. Hadd térjünk rá Szabédi Lászlóra. Sokat, elmélyülten foglalkozott vele. Egész, viszonylag rövid életpályáját nyomon követte tragikus haláláig. Az ön szövegéből kiderül, hogy mennyire tehetséges, felkészült és sokoldalúan művelt ember volt. Viszont 1945-ben, amikor nemcsak ismét kisebbségi helyzetbe került az észak-erdélyi magyarság, hanem néhány év alatt a kommunista rezsim vált Romániában uralkodóvá, próbált valamilyen mentséget találni a maga számára, arra nézvést, hogy kényszerűségből váltott, „a kommunizmus hívének” szegődött. Tényleg mentség számára ez a kényszerhelyzet? Egy olyan embernek, mint én, akinek soha nem volt revolver szegezve a homlokához, erkölcsi kötelessége, hogy empatikus legyen. 54-ben születtem, az én nemzedékem szerencsés volt, mert soha, senki nem fenyegette az életét. Szabédi karizmatikus ember volt, nemzedékének egy kiemelkedő és tragikus hőse. Azt a kérdést tette föl önmagának, szerintem eléggé kérlelhetetlenül, hogy ha ezt az országot, amelyikben él, a kommunisták fogják vezetni, és a magyar elit nem lesz kommunista, akkor ki fog tárgyalni a románokkal? Ez jogos kérdés. Nem ugyanaz, mint Magyarországon, mert ott nem kellett kommunistának lenni – hogy finoman fejezzem ki magam –, mert mindenki otthon volt. Itt az volt a kérdés, hogy tárgyal-e valaki a román kommunista vezetéssel, s ezt követően fejtette ki hatalmas nyelvészeti, egyetemi tanári munkásságát. Én elolvastam azokat a Szabédi-emlékházban található leveleket, amiket ő írt az egyetemnek. A habitusa tényleg szívszorító: könyörgés, félelem, hogy mindenből kiszorulnak. Amennyire látom, egy őrületes manőver volt ebben valamiféle identitás átmentésére, valamiféle univerzális identitás átmentésére. Azt gondolom, hogy sorsa egy olyan tragikus sors, amit ugyanúgy kellene ismernünk, mint a miniszterelnök Telekiét. Ha vannak egy nemzeti kultúrának emblematikus élettörténetei, az övék az. Mind a ketten, amikor végső választás elé kerültek, az életükkel fizettek érte. Ami Bretter Györgyöt illeti, ő is egy szinte besorolhatatlan személyiség, jelenség. Úgymond, ő kommunista volt, de egy ideológiaellenes gondolkodó. Aki – megkockáztatnám az állítást – kidolgozta a saját rendszerét… Ez már egy másik nemzedék. Az ő eszmélésük korában a hidegháború örökkévaló állapotnak tűnt. Bretter egy évtizeddel azelőtt halt meg, hogy véget ért volna a hidegháborús időszak. Az ő halálakor, 1977-ben senki nem gondolta volna, hogy mi fog történni. Amikor Grósz Károly, az MSZMP főtitkáraként bejelentette, hogy létre fogják hozni a többpártrendszert, akkor egyetlen ellenzéki értelmiségi sem volt, aki ne azt hitte volna, hogy ez egy ügyes trükk. Bretter abban a világban élt, ahol kevés kivétellel, szinte mindenki baloldali volt, s ezen túl elment a lehetőségek legszéléig. Tulajdonképpen az ő nemzedékének az írói kötésig benne álltak a kommunizmusban. Aki nem hajlandó ezt tudomásul venni, az árt a magyar kultúrának, Erdélynek, mert nem lehet letagadni azt, honnan indultunk, kik voltunk. Bretternek morális dilemmája volt – illetve nem is volt dilemma számára, hiszen tudta, mit kell tennie –, hogy azokban az években vált a legkeményebbé a Ceauşescu rendszer, ami arra késztette az erdélyi magyarság színe-javát, hogy vállaljon szolidaritást, alakuljon ki a fejlett közösségi érzület bennük. Ugyanakkor egy olyan ember, mint Bretter, aki, amellett, hogy önálló egyéniség volt, és az individualitás szabadságát óhajtotta volna saját magának, mégis egy ilyen helyzetbe kerülve habozás nélkül felvállalta a közösségi bajokat. Azt remélem, hogy a Temetés Zsögödön című esszéje, amit kiválasztottam, éppen erre rímel. Amire maga céloz, hogy a nagy individualista művészt, Jackson Pollockot belecitálta egy kollektív, szakrális közösségi térbe, az nem kevés jelentéssel bír. Tulajdonképpen teljes csapdahelyezet volt, senki nem mondhatta a diktatúra alatt, hogy van külön út, és ebbe a közegységes útba pedig bele lehetett bolondulni. Ennél nem ismerek semmi rettenetesebbet. Magyarországon mindenki szeretné elfelejteni, hogy 1970-től a Kádár és a Ceauşescu pont az ellenkező irányba mentek. Erdély akkoriban bolondok háza volt, jártam itt többször 78-79 táján, barátság okán. Láttam, hogy egy brutálisan más világba cseppentem, miközben Magyarországon már lehetett élni. Azért is vizsgáltam Bretter ürügyén ezt a kort, mert a magyar köztudatban egyszerűen nincs benne. Kötetéből a legizgalmasabb olvasmány az volt számomra, ahogy Szilágyi Domokossal foglalkozott. A korszak, az egyetemes magyar irodalom egyik legnagyobb költője volt, ehhez kétség nem fér. Amikor 56-ban elkezdték az egyetemistákat faggatni, gyötörni, ő gyenge fizikumú, gyenge pszichikumú ember lévén, megtört. Engem ez a tény nem érdekel annyira, inkább az, hogy – nem véletlenül – eljutott az öngyűlölet állapotáig, ami annyi éven keresztül végig kísérte, és ilyen iszonyú terhet hordozva vetett véget önkezűleg az életének… Amit ön mond, azt ennél pontosabban nem lehet megfogalmazni. Szilágyi Domokos egy olyan titokkal élt együtt, ami miatt minden nap meg akart halni. Amikor eldöntöttem, hogy írok róla, beszéltem egy csomó emberrel. Az élettársával, Nagy Máriával, és sokakkal, akik ismerték. És az jött vissza, hogy ebbe őrült bele. Borbély Andrásnak van egy doktori értekezése, amit erről írt, az egész besúgói rendszerről a kolozsvári egyetemen, Költészet és totalitarizmus, Szilágy Domokos címmel. Egy részét olvastam már. És nagyon egyet értek azzal, ami a Selyem Zsuzsa által szerkesztett, pár éve kötetben fogalmazódott meg: nem csak afféle pszichológiai tréfálkozás, hogy nem tudjuk valójában, mit jelentett Szilágyi Domokos, hiszen azokat a szövegeket nem ő írta le. Ez nem csak egy rafinált bölcsészvélekedés, ebben sok tapintat van iránta. Egy ilyen iszonyú teherrel ekkora életművet létrehozni, valóban példátlan teljesítmény. Elgondolkoztatott, hogy – ha nem is vonta vissza, amit megfogalmazott – bizonyos mértékű lemondást éreztem ki adott ponton könyve szövegéből. Ki is írtam magamnak: „A kihívásra nem nagyon van jó válasz, nekem sincs. Szövegeink kullognak az események után.” Láthatjuk, hogy mi történik. Gyakorlatilag a mitomán, neoetnicista, történelem utáni elképzelt történelem egyre erősebbnek tűnik, mint a politikai valóság. A magyar történelem is ilyen, miért éppen Erdéllyel tettek volna kivételt? A Trianon utáni Magyarország történelméről pontosan ilyen homályos ismeretekkel rendelkezünk, magyarán: semmilyennel. Az amnézia nevében mindenki egyesül mindenkivel. Ennek a történelemhez, a megtörtént események értelmezhető láncolatához semmi köze. De azzal számolni kell, hogy a beszélgetésünk elején emlegetett kultikus tereknek, a nagy közösségi élményeknek – például Csíksomlyónak – nagy tömeghatásuk van. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Szerintem, ha valaki ma győztese ennek, az már rég nem a Fidesz, hanem a Jobbik. Azt senki nem tagadhatja, hogy az a tények nélküli közösségi identitásérzet egy fantasztikus együttes élmény, amit soha nem kaptak meg Magyarországtól. Nem kapták meg attól az országtól, amelyikre fölnéznek, amelyik fontos nekik, amelyikkel szemben kisebbrendűségi érzésük van. Most megkapják a Csíksomlyói Passión, a Félszigeten, egy nem mediális, hanem zenei és testkultúrában. Ezt az erdélyi fiatalokon „leverni” értelmetlen, ezért őket szélsőjobboldalinak nevezni értelmetlen. Viszont a magyar szélsőjobb habozás nélkül kihasználja, az tény. Hogy ebből mi fog következni, arról sejtelmem sincs. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2013. december 29.A nemzetpolitikai napirendA kérdés jelentőségéhez képest aránylag kevés szó esik a közbeszédben a politikai napirendről, azaz a politikai élet témáinak, alapvető megoldandó kérdéseinek listájáról, és az azon belüli fontossági sorrendről. Holott ahhoz, hogy egy gondolat valósággá váljon, a legtöbb esetben több értelemben is a politikai napirendre kell kerülnie: részévé kell válnia a pártok programjának és szólamainak, a politikai közérdeklődésnek és a médiakommunikációnak. A politikai napirend e három dimenziója értelemszerűen összefügg, és ha egy adott problémát kellő erővel képvisel, tulajdonképpen e három fontos tényező bármelyike előbb-utóbb megkerülhetetlenné válik a másik kettő számára is. Kettős játszmák A rendszerváltás után a „nemzetpolitikai napirend” két legfontosabb témája a magyar állampolgárság „kettős állampolgárságként” elhíresült kiterjesztése és az autonómia volt. A „kettős állampolgárság” azonban nem precíz meghatározás, hiszen akár hármas állampolgárságról is beszélhetünk egy olyan, a kommunista időszakban valamely nyugati államban állampolgárságot szerzett nemzettársunk esetében, aki román állampolgárságáról nem mondott le, visszatelepült például Erdélybe, majd itt megszerezte a magyart. Illetve azok esetében is aligha lehet kettős állampolgárságról beszélni, akiktől a magyarellenességgel beoltott szlovák állam megvonta a szlovák állampolgárságot. A kérdés lényege, hogy a magyar állam alanyi jogon biztosítsa valamennyi magyarnak az anyaország állampolgárságát. E kettőt próbálták egymás ellen kijátszani azok, akik a kákán is csomót keresnek, ha keresztbe kell tenni a magyar nemzeti törekvéseknek, akik a kilencvenes években a kollektív jogok elméleti alapját próbálták megkérdőjelezni, akik minden fontos nemzeti törekvés esetében azt próbálják magyarázni, hogy mit miért nem lehet megvalósítani. Az autonómia célja ugyanis nemzetpolitikai szempontból nemcsak és nem elsősorban az, hogy az érintett nemzeti kollektívát közösségként integrálja az adott állam jogi kereteibe. Ez csak a forma. A cél a magyarként való megmaradás, aminek elengedhetetlen része az anyaállammal való minél szervesebb viszony. Az összmagyar politikai szemléletmódtól elszakadt, kettős identitású, az elnyomókkal azonosuló, Stockholm-szindrómás egyének számára ez mellékes dimenzió, a gondolkodni képes és hajlandó többség számára azonban ez a lényeg. A politikai napirend fontosságát mutatja a felvidéki magyar politikai pártok jelen helyzete – miként arra Bakk Miklós politológus is rámutatott a Kós Károly-díj átvételekor az EMNT tíz éves évfordulója alkalmából megtartott ünnepségen. Az 1994-es, a másfél évtizeddel későbbi Székely Önkormányzati Nagygyűléssel azonos logika mentén megszervezett révkomáromi nagygyűlés biztató kezdete után 1997-ben a Meciar-ellenes koalíció kialakításakor a magyar politikai pártok aláírták, hogy a „demokratikus erők” győzelme esetén nem igényelnek területi alapon autonómiát. (Lásd a három magyar és öt szlovák párt által aláírt, A hosszú távú együttműködés alapja című, 1997. december 2-án szignált dokumentumot, In: Bárdi Nándor–Éger György: Útkeresés és integráció, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2000.) A felvidéki magyarság által leginkább támogatott Magyar Koalíció Pártja évek óta hasztalan küzd az autonómia kérdésének újrafelvételével a politikai napirendre. Túl a metaforákon Erdélyben az autonómia 1996-ban az RMDSZ kormánykoalíciós szerepvállalásának idején kikerült ugyan a csúcsvezetés kommunikációjából, de nyilvános, „ünnepélyes” megtagadására nem került sor. Az autonomista erők az SZKT-kon, a sajtóban, a Fórum-mozgalom keretében, valamint az 1997-es és 1999-es kongresszusokon napirenden tartották a kérdést, 2003-ban pedig az 1993-as brassói autonómiaprogramhoz hű saját szervezeteket alapítottak és a továbbiakban ezeken keresztül gondoskodtak arról, hogy az autonómia állandó téma legyen. Olyannyira, hogy 2004-ben már az RMDSZ is a kettős állampolgárság és az autonómia jelszavával kampányolt, fontosnak tartotta a kisebbségi törvénybe beemelni a kulturális autonómia címszavát – kár, hogy lényegében csak ennyit. A szervezet retorikájának azóta is részét képezi e követelés, 2009-ben a Székely Önkormányzati Nagygyűlésen, 2013-ban a Székelyek Nagy Menetelésének alkalmával pedig az RMDSZ hangsúlyosan kiállt a területi autonómia mellett is. Úgy hírlik, hogy bár közel húsz év késéssel, de jelentkezni fognak egy területi autonómia-statútummal is. A politikai napirend relevanciáját illetően hasonló a helyzet a magyar állampolgárság kiterjesztésével is, amelyet a Magyarok Világszövetsége vállalt fel elsőnek, 1996-ban alapszabályzat és program szintjén kodifikálva e nemzetpolitikai követelést. Miután a politikai pártok nem mutattak hajlandóságot a kérdés megoldására, s még annak gyengített formáját, a szavazati joggal nem járó külhoni állampolgárság gondolatát is elutasították, sor került az emlékezetes, 2004-es népszavazásra, amelyen a közhiedelemmel ellentétben győztek az igenek, csak nem kellő többséggel ahhoz, hogy a vonatkozó törvény megalkotására kötelezzék a parlamentet. Aligha tagadhatja bárki, hogy a 2004-es népszavazás meghatározó szerepet játszott a 2010-es parlamenti döntés elkészítésében. A népszavazást megelőző hónapokban a második világháború óta első ízben végre kellő súllyal tematizálta a média a Kárpát-medencei magyar szétszakítottság kérdését, így vált egy civil kezdeményezés eredményeképpen a kettős állampolgárság megkerülhetetlen kérdéssé mind a médiabeli, mind pedig a pártok által megjelenített politikai napirend számára. E problémakör határozott és egyértelmű jogi rendezését nem túlzás hát a második Orbán-kormány legfontosabb nemzetpolitikai lépésének nevezni, különös tekintettel arra, hogy egy össznemzeti, Kárpát-medencei legitimitású magyar parlamentet választunk, s a közös magyar sorsalakítás már nemcsak szívdobogtató metafora lesz, hanem megélt valóság. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. január 10.A Kárpát-medence népeiről a Kós Károly AkadémiánAz idén is folytatja nagy sikerű, történelmi tárgyú előadásait a Kós Károly Akadémia Alapítvány Marosvásárhelyen. Az „Erdély a huszadik században” elnevezésű 2013-as előadássorozat után, ez évben a Kárpát-medencei népek demográfiai változásait mutatják be a magyar honfoglalást megelőző időszaktól napjainkig. Az Akadémia kezdeményezésének célja, hogy Kós Károly szellemiségét követve, megteremtse az erdélyi magyar történelmi gondolkodás fontos, tudományos igényű fórumát Marosvásárhelyen. A januártól novemberig tartó, tizenöt előadást magába foglaló sorozat keretében a jelenkori magyar történelem-kutatás olyan kiváló magyarországi és erdélyi képviselői tartanak előadást, mint Bálint Csanád, Tóth Endre, Fodor István, Hermann Gusztáv Mihály, Zsoldos Attila, Gebei Sándor, Kalmár János, Kövér György, Pap József, Szász Zoltán, Gyáni Gábor, Romsics Ignác, Paksa Rudolf, Kállai Ernő és Bárdi Nándor. A sorozat első előadására január 16-án, csütörtökön 5 órától kerül sor a marosvásárhelyi Bernády Házban (Horea u. 6 sz.), amelyen Bálint Csanád egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja „A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt” címmel tart előadást. maszol.ro, 2014. január 17.Vitákat generáló világháborús emlékmű: adatok és emlékezet ütközése?A hamis emlékezet csapdájába estek azok, akik a nemrégiben felújított sepsiszentgyörgyi első világháborús emlékmű kapcsán történelemhamisítást emlegetnek – véli Demeter Lajos sepsiszentgyörgyi könyvtáros-helytörténész, aki a felújítást megelőző kutatómunkát végezte. Az alapos levéltári kutatást végző szakember bevallása szerint a városvezetéstől érkező felkérést megelőzően, maga is úgy tudta, hogy az emlékmű a „magyaroknak tulajdonítható”, de mint kiderült, ez tévedés. Demeter Lajos úgy véli, a felújítás körül a napokban kirobbant vita elsősorban annak tulajdonítható, hogy egyszerűen az emlékezet megfakult, téves adatokat adtak tovább az utódoknak az első világháborús hősi halottak sepsiszentgyörgyi emlékműve kapcsán, pontosabban annak eredetét illetően. A helytörténész szerint az, hogy mindenki azt hitte, hogy a magyarok műve az emlékmű, két generáció kihalásának az eredménye. „Rossz volt a hagyományozás, keveset lehetett róla beszélni, mivel egy olyan kort éltünk. Az idősek tudatában az maradt meg, hogy magyar címer volt az obeliszken” – mondta el. A román törvény értelmében az emlékműveket az első ismert formájukban kell helyreállítani. Mivel a Hősök Temetője szerepel az Országos Kegyeleti Bizottság nyilvántartásában, ezért nem lehetett a hozzájárulásuk nélkül nekilátni, amelyhez az is kellett, hogy a kutatás adatait is a rendelkezésükre kellett bocsátani. Két hősi temető, két emlékmű A vitatott emlékmű tulajdonképpen a második, amelyet az I. világháború hősi halottainak emeltek Sepsiszentgyörgyön – magyarázta Demeter Lajos. Az első – amely előrehaladottan rossz állapotban, gondozatlanul ma is megtekinthető a város közös temetőjében – az 1916-os román betörést és az azt követő ojtozi csatákat követően jött létre. Ebben az időszakban ugyanis a városban két hadikórház is működött, egyik a Székely Mikó Kollégiumban, a másik pedig a Székely Nemzeti Múzeumban. Ezek közül az egyik a világháború végéig megmaradt, mivel ott több nemzetiség katonáit ápolták, függetlenül attól, hogy az ellenséghez tartoztak vagy sem. A magas halandóság miatt a város vezetése úgy döntött, létrehozzák a katonai temetőt, amely a köztudatban úgy maradt meg, mint a régi Hősök Temetője, vagy más néven a Német Katonai Temető, ahol összesen háromszáz hősi halott kapott helyett. A temetőben egy emlékoszlop állt, amelyet a német vaskereszt, valamint a magyar koronás címer díszített. A háború után a temetőnek igen hányatott sorsa volt, mivel egészen 1921-ig senki nem igazán törődött azzal, hogy mi van a sírokkal és az emlékművel. A bonyodalmat az okozta, hogy a háború után született nemzetközi egyezmények értelmében a Hősök Napját minden évben meg kellett ünnepelni, és ez Sepsiszentgyörgyön azt is jelentette, hogy a Német Katonai Temető obeliszkje előtt is tisztelegni kellett. Demeter Lajos szerint ez vélhetően zavaró lehetett a románságnak, ezért a húszas évek végén elindult a kezdeményezés, hogy ötven méterrel odébb egy másik temetőt hozzanak létre a hősök maradványainak, ennek érdekében a várostól kértek is parcellát erre a célra. Az új kegyhely 1931-re készült el. Nem felel meg a valóságnak tehát az az állítás, mely szerint a két temető ugyanazon a területen lett volna – figyelmeztet a helytörténész. Itt tudni kell – tette hozzá –, hogy a világháború első szakaszában, 1914 és 1916 novembere között is temettek hősi halottakat Sepsiszentgyörgyön, de ezek a katonák a felekezetük szerinti temetőbe kerültek. A román hadsereg betörésekor néhány román katona is elesett, őket az ortodox temetőben földelték el. Az új Hősök Temetője létrehozásakor az ő maradványaikat, valamint az 1916 előtt a többi felekezet temetőiben, illetve a illetve a Német Katonai Temetőben elhantoltak jelentős részét átvitték a sírkertbe. Demeter Lajos szerint ez az intézkedés tulajdonképpen sírgyalázás volt, hiszen háromszáz halott sírját is felszámolták néhány román katona porhüvelyéért. Tévhitek a felújított emlékmű körül A most helyreállított obeliszket valóban Puskás István uzoni kőműves készítette betonból. A terveket viszont nem Kós Károly – amint azt egyesek állítják –, hanem egy Szász István nevű városi mérnök készítette. Kós előzőleg a polgári közös temető parkosítási tervét készítette el, de az végül nem valósult meg – részletezte Demeter Lajos. A helytörténész hozzátette: a hősök új nyughelyének létrehozásához a magyar állam is hozzájárult, de elsősorban helyi forrásokból szedték össze a pénzt, a román hatalom utasítására. Mint kiderült, törvény is rendelkezett arról, hogy a világháborús halottaknak egy közös temetőt kell létrehozni minden településen. A Szász István által készített terv szerint középen kapott helyett az obeliszk, alatta egy földalatti kripta, illetve a sírok helyét is előírta, abban a formában, ahogy az ma látható. A restaurálás előtt álló keresztek Bukarestből érkeztek, és az elképzelés szerint az obeliszkre a babérkoszorús rohamsisak került volna fel, valamint a közepes román címer, a nyugati és keleti oldalára pedig egyrészt Sepsiszentgyörgy hősi halottainak neve, másrészt pedig az ott nyugvók neve. Ebből csak a nevek feltüntetése valósult meg. A második bécsi döntés után Szotyori Nagy Áron hadtörténész kezdeményezése nyomán került fel 1942-ben a koronás magyar címer, valamint Horthy István alkormányzó halálát követően a felirat. A sokak által emlegetett formáját az emlékmű tehát 1943 nyerte el, amikor fel is avatták – magyarázta Demeter. Amit kértek, és amit lehetett A városvezetés által felkért szakértői bizottság három évvel ezelőtt jelezte az Országos Kegyeleti Bizottságnak, hogy milyen formában szeretnék helyreállítani mindkét hősi temetőt. A német katonai temető egyébként a rátemetkezések miatt jócskán kisebb területen fekszik, mint eredetileg. Demeter Lajos szerint a bukaresti bizottságnak címzett átiratban egyebek mellett a következőket kérték: az elsőként létrejött hősök temetőjének obeliszkjére kerüljön vissza a vaskereszt és a koronás magyar címer, körben egy olyan magaslatot alakítsanak ki, ahová fel lehet írni azon katonák nevét, akiket a második világháborúban ott temettek el, továbbá, hogy a felújított emlékműre kerüljön vissza a koronás magyar címer, a habarcs alól kiszabadított Vitéz Nagybányai Horthy István felirat, illetve az átellenes oldalra a tolerancia jegyében az egykoron oda tervezett közepes román címer. Az átiratban azt is kérték, hogy a másik két oldalra Sepsiszentgyörgy hősi halottainak, illetve a közös temetőben nyugvó hősi halottak nevei kerüljenek fel. A dokumentum kitért a keresztekre is, amelyekre a neveket az elhunyt nemzetisége szerinti írásmód szerint szerették volna feltüntetni, illetve a név alá került volna a rangfokozat és a katonai egységükhöz való tartozásuk egységes német nyelvű rövidítése. Az Országos Kegyeleti Bizottság ebből semmit nem hagyott jóvá. Válaszában a bizottság úgy értékelte, hogy amennyiben az 1931-ben létrejött emlékművön csak a nevek szerepeltek, akkor azt abban az állapotában kell visszaállítani. A három éves folyamat végén egy küldöttségük is járt Sepsiszentgyörgyön, akik még abba sem egyeztek bele, hogy Sepsiszentgyörgy legyen felírva az emlékműre. A nevek egyébként két rendben is átíráson estek át: magyarításon és románosításon egyaránt, ezért kérdéses a mai napig, hogy a kutatás során kiegészített lista is megfelel-e teljesen a valóságnak, azaz valóban azok nyugszanak ott, akik fel vannak tüntetve – tette hozzá végszóként Demeter Lajos. Nagy D. István Székelyhon.ro, 2014. január 18.A Kárpát-medence népei a honfoglalás előttA Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt volt a címe annak az előadásnak, amelyet Bálint Csanád egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja tartott csütörtökön délután Marosvásárhelyen, a Bernády Házban. Az előadás a Kós Károly Akadémia 2014-es történelmi előadás-sorozatának első, nyitórendezvénye volt. Az előadó a nép fogalmát boncolgatva próbálta tisztázni, hogy általában kik voltak a népek, miért fontos erről beszélni és tudni, hogyan hasznosítható, illetve gyarapítható ezáltal mai tudásunk. Az előadó beszélt a török-görög konfliktusokról, illetve a konfliktusok lezárását célzó lakosságcseréről a két ország között, amikor a törökországi görögöket Görögországba, a görögországi törököket Törökországba költöztették, ami azonban az elköltöztetett népek számára nem jelentett megoldást. Beszélt ugyanakkor a hódító gótokról, az avarok feltételezett származásáról, a népek (ki)ala-kulásáról. Ehhez az elmélethez példának a Szent István megkoronázását követő századot hozta fel, amely során a régészek olyan leleteket tártak fel, amelyek mintha egy egészen más népre vonatkoztak volna. Felhívta a figyelmet a tudományos kutatások fontosságára, nehézségeire és buktatóira, amikor nem kellőképpen megalapozott vagy elhamarkodott következtetések nyomán tévhitek alakulhatnak ki, amelyeket szinte lehetetlen utólag eloszlatni. A történelmi előadás-sorozat következő előadását Tóth Endre egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora tartja január 30-án, A dákó-román kontinuitás elmélete címmel. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely), 2014. január 19.Kós Károly és a Kiáltó szóJanuár 14-én a nagyváradi Kiss Stúdió Színházban megtartották az Irodalmi estek sorozat idei első alkalámát, amelyen Kós Károlyra emlékeztek a szervezők. Kós Károly és a Kiáltó szó címmel tartották meg az Irodalmi estek sorozat idei első alkalmát. Kós Károlyról a Kiss Stúdió állandó vendége Molnár Judit magyartanár, közíró beszélt. Az irodalmi esten közreműködtek Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos színművészek.Molnár Judit Kós Károllyal kapcsolatban elmondta, „nyugodtan állíthatjuk, hogy a transzilvanizmust, ha nem is ő találta ki, de ő töltötte meg lényeggel. Ha nem lett volna egy olyan ember, mint Kós Károly, akkor most biztos nem beszélhetnénk erdélyi irodalomról”. Mint Molnár Judit elmondta, Kós Károly építő személyiség volt, és nem csak szakmáját tekintve. Nevéhez fűződik többek között a budapesti állatkert épületeinek, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumnak, és a sztánai Varjúvárnak a tervezése. Építő ember Kós Károlyt különös kapcsolat kötötte a kalotaszegi vidékhez és az ott élőkhöz. Kalotaszegen ismerte meg azt az erdélyi sajátosságot, szellemet, amelyet beépített munkásságába is. A Kiáltó szó kapcsán Molnár Judit elmondta, hogy Kós Károly volt az az ember, aki érezte, hogy telik az idő, és nem történik semmi. „Egy olyan ember, akinek minden sejtje épít, nem tud semmittevésbe merülni, így születhetett meg a Kiáltó szó röpirat is 1921 januárjában”. Az est során Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos részleteket olvastak fel a Kiáltó szóból, Kós Károly Varjúnemzetség és Budai Nagy Antal históriája című műveiből, valamint egyéb írásaiból. erdon.ro, 2014. január 23.Évtizedek viharaiban (A sepsiszentgyörgyi Hősök temetője)Sokféle jelzővel illették a sepsiszentgyörgyi köztemetőben kialakított Hősök temetője központi emlékoszlopának felújítását, az elmúlt napokban lapunk hasábjain, de internetes fórumokon is folyt a vita, mely során sokan megkérdőjelezték a munkálat szakszerűségét és a történelmi igazsághoz való közét. Utánajártunk a történteknek. A sepsiszentgyörgyi köztemetőben levő Hősök temetőjének állapota egyre romlott, főként a világháborús emlékműként emlegetett központi obeliszk festett rosszul. Sarkai letöredezve, két oldalán a bevésett nevek kopottak. Szemből nézve legfelül még éppen ki lehetett silabizálni a feliratot: VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓHELYETTESE. Alatta kidudorodás. Magyarország összetört címerét takarták el a II. világégés után – tudja a közvélemény, s megtoldja: világháborús magyar emlékmű. Még lennebb újabb felirat: A HAZÁÉRT. Ez már jól olvasható. A legalsó, szélesebb tömbön hegyével lefelé mutató, álló kard az 1914-es és 1918-as szám között. Az első világháború kezdetének és végének évei. Az obeliszk két oldalára neveket és rendfokozatokat véstek. A betűk kopottak, de nagy részük még olvasható. A ravatalozó felőli oldalon idegen csengésű, a Csíki negyed felől magyar nevek. Az emlékoszlop s az egész Hősök temetője megérett a rendezésre. A levegőben volt a restaurálás szükségessége, itt-ott el is hangzott, hogy meg kellene oldani. Felújítani az emlékoszlopot 2008. október végén Háromszéken járt az illetékes központi közigazgatási hivatal: a védelmi minisztérium alárendeltségébe tartozó Hősök Kultuszát Ápoló Országos Hivatal – röviden a kegyeleti hivatal – küldöttsége. Tagjai jártak Bereckben, Gelencén, megtekintették Grigore Bălan tábornok, Păiuș David hadnagy sírját, az aldobolyi hősi temetőt, melynek felújítási munkálatait támogatta a hivatal, továbbá Sepsiszentgyörgyön a Bronz Bélaként ismert Román katona emlékművét és a Hősök temetőjét. Találkoztak Antal Árpád András polgármesterrel is. Szóba került többek között a hősi temető kérdése. Ennek rendbetételét sürgette a küldöttség, sőt, esetleges támogatást is meglebegtettek. (Szekeres Attila: Fel kell újítani a hősök emlékművét – Háromszék, 2008. okt. 31.) 2010 elején már komolyan szóba került az emlékmű – melyről tudni vélték, hogy Kós Károly tervezte – restaurálása. Volt egy polgári kezdeményezés, melynek során Bereczki Kinga, a Civilek Háromszékért Szövetség elnöke – akkor a Magyar Polgári Párt színeiben – a városi tanács tagja megszerezte a magyarországi Vay Ádám Logisztikai Ezred és a Társadalom Baráti Kör támogatását. A városháza is lépett, s felmérette a temető és emlékmű állapotát a restaurálási tervekhez. Czimbalmos Kozma Csaba városmenedzser a Háromszéknek akkor úgy nyilatkozott, a műemlékvédelmi előírásoknak megfelelő terv elkészülte után, remélhetőleg még abban az évben megújul az emlékmű. Két nappal március idusa után az országos levéltár megyei fiókja székhelyén sajtótájékoztatót tartott Ioan Lăcătușu, több Kovászna megyei román civil szervezet vezetője, akkoriban a levéltár főtanácsosa. A levéltárban a városházi iratok között egy névsorra bukkant: megtalálta annak a 147 katonának a névjegyzékét, aki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban berendezett tábori kórházban hunyt el 1917–1918 között. Az osztrák–magyar, német, olasz, román hadseregek katonái voltak, tíz jelenlegi ország területéről származtak. Lăcătușu kérte, hogy az emlékművet állítsák vissza eredeti alakjában. Szerinte a két világháború között állított obeliszkről ,,1940 után eltávolították a román feliratot és szimbólumot, oda írtak valamit Horthyról, amit majd a kommunizmus idején vakartak olvashatatlanná”. Cristian Liviu és Ioachim Grigorescu tartalékos ezredessel közösen kezdeményezték, hogy minden évben a román hősök napján, a mennybemenetel ünnepén méltóképpen emlékezzenek meg a háborúban elesettekről nemzetiségre, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. (Szekeres Attila: Milyen jelkép kerüljön a honvédemlékműre? – Háromszék, 2010. márc. 18.) Ioan Lăcătușu később tanulmányt közölt kutatási eredményeiről: Az igazság a sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjéről levéltári források tükrében. (Megjelent az Angustia 15. számában 2011-ben, olvasható a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Polgári Fórumának honlapján – Forumharghitacovasna.ro) Háborgás Tavaly október utolsó napjaiban felújították az obeliszket. November 1-jén a köztemetőben világítók meglepődve tapasztalták: szokatlan, vadonatúj, fényesre csiszolt, szürkés kőbevonatúvá vált az oszlop. Az idén január 12-én a Hősök temetőjében a II. Magyar Királyi Hadsereg 1943-as tragikus kimenetelű doni vereségére emlékezők latolgatták, vajon miért nem került vissza az obeliszkre A HAZÁÉRT felirat, Magyarország címere és a fölötte álló, VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓHELYETTESE emlékfelirat. Silabizálták, hogy „a magyar katonák nevét magyartalanították”, s csodálkoztak a város hősi halottait felsoroló táblák előtt, mennyi az idegen név. Történelemhamisításról beszéltek. Az észrevételeknek a lapban való jelzését követően a felháborodás az internetes hozzászólók körében gyűrűzött. Ezek után – szintén a lap hasábjain – Bereczki Kinga feltette a kérdést: ki a felelős? Meg is válaszolta: Elsősorban az ún. szakértők, akik megfelelési kényszerből mellőzik a valós tényeket, és nem állnak ki a történelmi igazságért. (Bereczki Kinga: Ki a felelős a történelemhamisításért? – Háromszék, 2014. január 15.) Ezek után folytatódott a háborgás az internetes hozzászólók körében. Az önkormányzat nevében Czimbalmos Kozma Csaba városmenedzser visszajelzést közölt: Az emlékművek helyreállítási alapelve értelmében az ismert legrégebbi állapotot kell visszaállítani. A várostörténeti kutatások azt bizonyították, hogy az eredeti műemléken semmilyen címer vagy a hősök nevének felsorolása nem szerepelt. A felújított emlékművön annak legrégebbi ismert állapotától eltérő új szimbólum vagy szöveg megjelenítését a bukaresti kegyeleti hivatal nem engedélyezi, a nemzetközi szabályok és gyakorlat nem teszik lehetővé. A bukaresti hivatal a magyar címert és a Horthy Istvánnak emléket állító feliratot is tartalmazó kérést az említett okokból visszautasította. A felújítás során a megbízott cég tévedésből felcserélte a keleti és nyugati oldal legfelső kőlapjait. Ennek a tévedésnek tudható be, hogy A város hősi halottai felirat alatt számos különböző nemzetiségű személy neve szerepel, az Itt nyugszanak felirat alatt pedig a magyar katonák neve. Amint az időjárási viszonyok lehetővé teszik, a cég a hibát kiküszöböli. Az önkormányzat a felújított emlékmű hivatalos, ünnepélyes átadását ez év második felére tervezte, amikorra a körülötte lévő sírkert rendezése is elkészül. (Czimbalmos Kozma Csaba: Az emlékmű eredeti állapotát kellett helyreállítani – Háromszék, 2014. január 17.) Helytörténeti kutatás 2010-ben a Hősök temetőjéről még keveset tudtak. Úgy hírlett, a temetkezés ott már 1916-ban, a román betöréskor megkezdődött, s a mindenféle nemzetiségű elesetteket oda temették. A temető tervét a város Kós Károllyal készíttette. Hogy a sírkereszteket ki faragta, nem lehetett tudni, de úgy vélték, a Magyarország területén is fellelhető keresztekre hasonlítanak leginkább. Egy 1942-es irat szerint Puskás István uzoni mesterember vállalta az emlékmű restaurálását s arra Magyarország címerének kifaragását – mondotta akkor Demeter Lajos helytörténész. Az önkormányzat helytörténeti kutatást rendelt a történelmi igazság feltárására. A munkával Demeter Lajost bízta meg. A kutatást összegző tanulmány megjelent a magyarországi Hadtörténeti Múzeum Értesítőjének 13. számában 2012-ben (Demeter Lajos: A sepsiszentgyörgyi Hősök temetője). A Hősök temetőjének teljes rendezését követő őszi avatóra a városháza kiadja a tanulmányt magyar és román nyelvű füzetekben. Az Osztrák–Magyar Monarchiában Az első világháború kitörése után Sepsiszentgyörgyön mintegy hatvan-hetven orosz hadifoglyot útépítésre irányítottak. Közülük egy 1915-ben meghalt, a baromhegyi román ortodox temetőben temették el – meséli lapunknak Demeter Lajos. 1916-ban Erdélybe betört a román hadsereg, s itt jóformán katonaság nem lévén, elfoglalta a várost. Rövid ideig a Ferencz József Közkórházban hadikórházat működtettek. Itt két román katona halt meg – betegségben –, őket is a román temetőbe temették. A német hadsereg egy nagyobb egysége és magyar huszárok visszafoglalták a várost. Egyetlenegy hősi halottja volt az összecsapásnak, Lakatos Mihály huszár, akit lelőttek a román katonák. Őt a vártemplomi református temetőben, Pap Lehel helyi cementgyáros kriptájában helyezték el időlegesen. Oda még elhelyeztek néhány, az ojtozi szoros–Sósmező vonalán zajló harcokban megsebesült, a sepsiszentgyörgyi katonai kórházban elhunyt honvédet. A Monarchia császári és királyi hadtápállomás-parancsnoksága 1916 karácsony szombatján lefoglalta a Székely Nemzeti Múzeumot, ahol katonai járványkórházat rendezett be. Az itt elhunytakat 1917-től a köztemetőben kijelölt parcellán temették el. Ez a német emlékműként ismert obeliszk környéke, ahol hősi temetőt alakítottak ki. A kórházban betegségben elhunyt német, szerb, horvát, bosnyák, olasz, orosz, ukrán, rutén, ruszin, a honvédségnél szolgáló román katonákat és hadifoglyokat temettek. A háború végéig 297-re nőtt az elhantoltak száma, s négyen a Pap Lehel kriptájában voltak időlegesen. Lőtt seb következtében egy orosz katona és a már említett Lakatos Mihály hunyt el. A holtak nyilvántartását a katonakórház vezette. A jegyzéknek csupán egy része került elő a levéltárban: 147 katona nevét, rendfokozatát és hovatartozását jegyezték fel a német és az osztrák–magyar hadsereg hivatalos nyelvén, németül. A sírokra fakereszteket állítottak, s a német katonák a személyi igazolójegy, az ún. dögcédula alapján azokra felírták az adatokat. Demeter Lajos szerint már ekkor történhettek torzulások, bizonyos nevek németesítve kerülhettek fel a dögcéduláról a kimutatásba, onnan meg némely tévesen kerülhetett át a keresztre. 1917-ben állította az első hősi emlékoszlopot a német hadtápállomás-parancsnokság, innen a német emlékmű elnevezés. Két szomszédos oldalára a német vaskeresztet és Magyarország kiscímerét (így néz ki Magyarország mai címere – Sz. A.) helyezték. Föléjük két oldalon átfolyó német feliratot véstek: Den tapferen Helden (A vitéz hősöknek), alájuk két évszámot: 1914–1917. Nagy-Romániában Az impériumváltást követően a hősi temető hanyatlásnak indult. 1921-ben csupán 34 kereszt felirata volt teljesen vagy részben olvasható. A nemzetközi békeszerződések értelmében a román hadügyminisztérium utasította a helyi közigazgatást a hősi temetők rendbetételére, ápolására és a hősökről való megemlékezésre. A hiányzó vagy megrongálódott kereszteket nyírfából készített újakkal pótolták, illetve cserélték ki. Zátyi József városgazda 1921. decemberi felmérésében 295, nagyrészt névtelen rendezett sír és az emlékmű előtt Carl Gersinich alezredes sírja szerepel. A hősi temető rendezésére Kós Károly előtervet készített, azt a városi tanács ülésén bemutatta, s el is fogadták. Ám máig ismeretlen okból nem valósult meg, s később Szász István városi mérnökkel készíttettek új tervet. De ez sem valósult meg. 1927-ben országos rendelet született a hősi halottak egy helyre gyűjtéséről és hősi temető kiképzéséről. Sepsiszentgyörgynek már volt rendezett hősi temetője, ahol minden évben mennybemenetel ünnepén, a román hősök napján megemlékezést tartottak. Akkor miért kellett új hősi temetőt létesíteni a meglévőtől félszáz méterre? – merül fel a kérdés. Demeter Lajos abban látja ennek magyarázatát, hogy kellett egy olyan kegyeleti hely, ahol a románság – abban az időben ez leginkább a megye és a város vezetőségéből, az állami iskolák tantestületének egy részéből, az itt állomásozó katonaságból, a rendőrségből stb. állt – lelki nyugodalmára ünnepelhette a „nagy háborúban” elesett hőseit, és azt, hogy Erdélyt Romániához csatolták. Igaz, hogy a régi hősi temető a román hősök napján megemlékezések színtere lett, de zavaró volt a románság részére az az emlékoszlop, amelyet éppen az ellenséges országok jelképei díszítettek. A sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjének tervrajzát a Hősök Kultusza Egyesület központi vezetősége Bukarestben rendelte meg, s az a helyőrségen keresztül jutott el a városházára. A terv, melynek kivitelezését 100 000 lejre becsülték, a központi obeliszk két oldalára 42–42 kereszttel megjelölendő katonasírt, az oszlop alá tömegsírt írt elő. A kivitelezés során a régi temetőből kiásták a halottakat, az újban végül 86 sírt alakítottak ki. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy az az áttemetéskor az új sírokba hantolt csontok fölé a megfelelő név került. A megmaradt csontokat a központi tömegsírba helyezték. Oda költöztették a Pap Lehel kriptájában időlegesen elhelyezett négy honvéd holttestét is. Demeter Lajos az egész műveletet sírgyalázásnak minősíti. Tíz katonáért elköltöztették közel háromszáz földi maradványait. Ez olyan, mint amikor a gombhoz igazítják a kabátot – véli. A bukaresti egyesülettől rendelt keresztekre a neveket itt vésték fel. Egyes neveket románosítottak. Az egyesület négy bronzplakettet is felajánlott. Az átirat szerint a Román Királyság középcímere (a Keöpeczi Sebestyén József által megalkotott nagy-, közép- és kiscímer közül az, amelyen a királyi koronával fedett pajzsot két oroszlán tartja – Sz. A.) vagy az emlékezés jelképe, a babérág és katonasisak kerüljön az obeliszkre. Valószínűleg pénzhiány miatt a plaketteket nem rendelték meg. Az emlékoszlop, melyet Pap Lehel épített, teljesen csupasz maradt. A temető kialakításához Magyarország és Sepsiszentgyörgy városa is hozzájárult 5000–5000 lejjel. A költségek zömét a Hősök Kultusza Egyesület és az ortodox egyház tette ki. A hősi temetőt 1931. október 25-én avatták fel. Következő évben a hősök napján, mely június 9-re esett, újból megemlékezés helyszíne volt. Erről beszámolót közöl a Székely Nép június 12-i számában: „A roppant tömeg, mely a főtéren tartott Istentiszteleten áhítatoskodott, a lehető legkedvezőbb légkörben vonulhatott a Debren-tetői Köztemetőben újonnan berendezett, magasan ég felé nyúló emlékműhöz.” A kicsi magyar világban A második bécsi döntést követően Sepsiszentgyörgy Észak-Erdély részeként ismét Magyarországhoz került. Ekkor módosítottak a hősi emlékműveken. 1941-ben a német emlékműre, az évszám alá magyar feliratot véstek – helytelenül: A VITÉZ HŐSIHALOTTAKNAK. Szotyori Nagy Áron, a Magyar Királyi Hadimúzeum igazgatója az észak-erdélyi hősi emlékművek felmérése során 1941. november 5-én kelt jelentésében írja, hogy Sepsiszentgyörgyön „a városi köztemetőben áll egy felírás nélküli, románok által emelt világháborús emlékmű”. Koncz Árpád polgármester 1942. március 21-én kelt átirata is igazolja, hogy a Hősök temetőjében levő obeliszk „semmi feliratot vagy ábrázatot nem tartalmaz”. Az oszlopra még ebben az évben felszerelték Magyarország 90 cm magas kiscímerét, melyet Puskás István uzoni mesterember faragott gödemesterházi kőből. Az előlapra ugyanakkor bevésték A HAZÁÉRT feliratot, alája az 1914-es és 1918-as évszámot, közéjük a vesztes háborút idéző, lefelé fordított kardot. Az obeliszk ravatalozóház felőli oldalára bevésték az ide átköltöztetett holtak nevét és rendfokozatát. Igen ám, de azok nevét, akik nem az Osztrák–Magyar Monarchia területén születtek, és nem tudták helyességüket anyakönyvben ellenőrizni, a polgármester magyarította: a román, olasz és orosz hadifoglyok, a cseh, bosnyák, galíciai és német katonák esetében a névjavításokat a polgármester végezte el. Például Kohler Ernest helyett Kohler Ernő, Constantin Ioan helyett Konstantin János, Gheorghe Alexandru helyett György Sándor került az obeliszkre. Koncz Árpád egy levélben magyarázza: mivel a románok románosították a neveket, ő visszamagyarosította azokat. 1942. augusztus 20-án repülőszerencsétlenségben elhunyt Horthy Miklós kormányzó fia, helyettese. Magyarország területén elrendelték, hogy emléket kell állítani a hősi halottnak. Háromszéken több településen megtették, Gidófalván ma is látható. Sepsiszentgyörgyön a hősi temető obeliszkjére, a címer fölé vésték be az emlékfeliratot. 1943-ban újabb módosítás történt. Összegyűjtötték Sepsiszentgyörgy hősi halottainak nevét, azokét, akik távol, harctéren estek el vagy fogolytáborban hunytak el, és bevésték az oszlop Csíki negyed felőli oldalába. A második világháború után Az ismét Romániához került Sepsiszentgyörgyön a német emlékműről leverték a német vaskeresztet és Magyarország címerét. A jelképek helye megmaradt, közelről most is jól kivehető, mit is ábrázoltak ott egykor. A hősi obeliszkről szintén leverték Magyarország címerét, maradványait, valamint a Horthy István emlékét őrző feliratot cementes habarccsal eltakarták. Az 1989-es fordulatot követően a feliratról levakarták a maltert, a német emlékmű csúcsára fekete vaskeresztet szereltek. A temető felújítása Demeter Lajos javaslatára a városháza felterjesztette a kegyeleti hivatalhoz a felújítási tervet. Az 1943-as állapot visszaállítását kérte, azaz, Magyarország címerével, A HAZÁÉRT és Horthy-emlékfelirattal. A hivatal – melyet Ioan Lăcătușu jó idejében tájékoztatott saját kutatási eredményeiről – visszautasította a felterjesztett változatot. Másodszor elhagyták a Horthy-feliratot, és két címert javasoltak. Mivel a temetőnek két bejárata van, egyfelől álljon Magyarország kiscímere, az ellentétes oldalon a Román Királyság középcímere. Ezt is elutasították, ám a kard az évszámokkal maradhatott. A hősök neveinek bevésését elfogadták, a kereszteken való újjáírását viszont románul várták el. Azt ki tudták eszközölni, hogy a románoké románul, a magyaroké magyarul, a többieknek az akkor használt hivatalos nyelven, németül kerüljön fel a rendfokozata, a hovatartozás megjelölésével – magyarázta Czimbalmos Kozma Csaba. A munkálatot nem lehet restaurálásnak nevezni, mert a betonoszlopon azt a mozaikot nem lehetett visszaállítani, főleg a betűket újraírni, magyarázza a városgondnok. Ha már felújításról van szó, akkor szakemberek véleményének kikérésével amellett döntöttek, hogy kőlapokkal borítsák az oszlopot, s azokba véssék a neveket. A sepsiszentgyörgyi hősök névsorát a kutatás során bővítették s kiegészítették. Így annyira megduzzadt a lajstrom, el kellett hagyniuk a rendfokozatokat, hogy a keleti oldalra kiférjenek. A nyugati oldalon is – ahova 1942-ben nem véstek fel rendfokozatot – kiegészítették a névsort. A restaurálás során a kőkereszteken majd feltüntetik a megfelelő rangot. Egy emlékművel nem lehet bármit tenni, hanem csak azt, amit az írott és íratlan szabályok megkövetelnek, illetve megengednek – mondja a városgondnok, hangsúlyozva, ez nemcsak a város magyar hőseinek emlékműve, hanem az elhunyt sok más nemzetiségű hősök sírhelye is. Nem kell sem magyarkodni, sem románkodni: amikor elvárjuk, hogy a mi hozzátartozóink távoli sírját ápolják, gondozzák, mi is megteszünk mindent, hogy rendben tartsuk az idegenek nyughelyét. Sajnos, későn vették észre, hogy a mester összecserélte a felső lapokat, s már nem lehetett kijavítani, de tavasszal megteszik ezt. Ott hibáztak, hogy nem takarták le a rosszul felszerelt feliratot, tette hozzá. Az összecserélt kőlapokon ez áll: A VÁROS HŐSI HALOTTAI – EROII ORAȘULUI – 1914–1918, illetve: ITT NYUGSZANAK – AICI SE ODIHNESC – 1914–1918. Antal Árpád András polgármester is úgy érzi, ha eltakarták volna a hibásan felszerelt kőlapokat, sok vitát megelőzhettek volna. De a munkálatot még nem vették át – hangsúlyozza. Az emlékművet abban a lerobbant állapotában nem hagyhatták, az már szégyen volt a város részére. Engedély nélkül sem újíthatták fel. Mivel nem az a típusú ember, aki mindenhez ért, nem ő döntött, szakemberekkel tárgyalt, s megbízták Demeter Lajost, végezze el a kutatást. Számítottak a bukaresti visszautasításokra, mondja, hiszen a hivatal ismerte az emlékmű eredeti állapotát. Az adott körülmények között a lehető legjobban taktikáztak, vélekedik. Tervek Őszre befejezik a Hősök temetőjének rendezését. Ezek után elsőbbséget élvez az Erzsébet parkban levő szovjet emlékmű kérdése – vázolta a polgármester. Azt el szeretnék költöztetni onnan a Köztemetőbe. A városban járt az orosz nagykövetség képviselője, akivel tárgyaltak az ügyről. Demeter Lajost már megbízták az újabb kutatással, hisz be kell bizonyítani, hogy ott nem nyugszanak orosz katonák, nincs temető, csupán emlékoszlop. Remélhetőleg májusban megszületik az összegzés. Utána jöhet a német emlékmű történetének kutatása, majd a rendezése. Kíváncsian várjuk, a bukaresti hivatal ezúttal is ragaszkodik-e az eredeti állapot visszaállításának elvéhez, hiszen az obeliszken a német vaskereszt és Magyarország címere állt. Sírjaik hol domborulnak… Összegzésként elmondhatjuk, az emlékművet nem Kós Károly tervezte, hanem bukaresti szakember, nem „a magyarok” állították, sem a város, hanem az impériumváltást követően a román közigazgatás alatt emelték, eredetileg jeltelen, felirat nélküli oszlop volt. Magyarország címere, A HAZÉRT felirat, a Horthy István emlékére bevésett felirat, a kard, az első világháborút jelölő évszámok, a hősök – sok esetben durván magyarosított – neve és rendfokozata 1942–1943-ban került az oszlopra. Alatta és a Hősök temetőjének keresztjei alatt legalább tíz nemzet fiai nyugodnának. Az emlékműre felkerült a sepsiszentgyörgyi, de másutt elesett első világháborús hősök neve is. Azok, akiknek nevét itt kőbe vésték, s mások, akiket ismeretlenül itt hantoltak el, vagy sepsiszentgyörgyiek, és ki tudja, hol nyugszanak – akaratukon kívül, felsőbb hatalmak parancsára és érdekeiért hagyták el családjukat és mentek küzdeni, azt állítva, hogy a hazáért, pedig attól nagyon távol. Két, egy évszázaddal ezelőtt megfogalmazott gondolatot elevenítünk fel. A Székely Nép 1915. november 27-i számából Ádám Annát idézzük: „Ezt is, azt is felsőbb parancsra kergetik halálba, s egyiknek úgy, mint a másiknak az a kötelessége, hogy pusztítsák az előtte állót. Nem a katona a bűnös, hanem a kor, a rendszer. A katonára emberséggel nézzen mindenki, akármelyik nemzetből szakadt idegenbe.” Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében 1917. július 30-i keltezéssel kiadott körrendelet hangsúlyozta: a legszentebb hazafiúi kötelességük teljesítése közben áldozatul esett hősök, legyenek azok saját fiaink, szövetségeseink, avagy ellenségeink, a hozzájuk méltó eltemetésre, sírjaik megjelölésére és állandó gondozásra érdemesek. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. január 30.Tóth Endre: a régészeti leletek nem a kontinuitást igazoljákA Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett, januártól novemberig tartó, tizenöt előadást magában foglaló történelmi előadássorozat keretében a Kárpát-medencei népek demográfiai változásait mutatják majd be a jelenkori történelem-kutatás jeles magyarországi és erdélyi képviselői, a magyar honfoglalást megelőző időszaktól napjainkig. A történelmi előadássorozat megnyitójaként csütörtökön 17 órától Tóth Endre egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora tartott előadást A dákó-román kontinuitás címmel a marosvásárhelyi Bernády Házban. „A kontinuitás nem csak történelmi elmélet, hanem ideológia is. A román történetírás szerint a mai értelemben vett Erdély területén is élő dákok a Római birodalom idején »romanizálódtak«, átvették a latin nyelvet és kultúrát. A birodalom megszűnése után pedig helyben maradtak és tulajdonképpen Erdély területe a román nép kialakulásának a helye” – ismertette az előadó. A kontinuitás gondolata a 15. században merült fel először, amikor a Mátyás király udvarában tartózkodó Antonio Bonfini itáliai utazó megfigyelte, hogy a helyi parasztok nyelve nagyban hasonlít a latinra. Ő volt az első aki arra gondolt, hogy ez talán azért van mert ezek az emberek a hajdani római megszállás alatt élő dákok romanizálódott leszármazottjai. „Ennek az elméletnek azonban ma is csak annyi az alapja, mint amit a 15. századi történetírók leírtak. A régészeti leletek azonban nem a kontinuitást igazolják” – folytatta Tóth. A nagyon jól megszervezett, több évszázad alatt kialakuló Római birodalom igyekezett jó kapcsolatot ápolni a szomszédos népekkel. Ez azonban a dákokkal nem sikerült. Burebistának sikerült egyesíteni a dák törzseket és egy erős hadsereget verbuválni. Sok alkalommal átkeltek a Dunán és betörtek Római birodalomba. Úgyszintén Decebal idején a dákok leverték Domicianus hadseregét, ami igen nagy ellenszenvet generált irántuk Romában. A drobetai híd megépítése után aztán a római hadtest átkelt a Dunán és a dákok ellen vonult. Eusebius szerint a római-dák háborúk során a lakosság férfi része igen megfogyatkozott, és a tartomány megalapítása után a rómaiak más helyekről telepítettek ide törzseket. A Daciának nevezett provincia azonban 271-ben megszűnt, a rómaiak nem látták értelmét fenntartani. Marcus Aurelianus békés helyzetben adta fel a tartományt és vonult a Dunától délre, úgy a hadsereggel, mint a lakosság túlnyomó részével, megalapítva az új provinciát, Dacia Novát. „Semmi jel nem mutat arra, hogy a tartomány feladása és a katonaság kivonulása után a lakosság helyben maradt volna. Sem régészetileg, sem történelmileg nem lehet bizonyítani ezt. Az őslakósok romanizálódása is más területeken 350–400 év alatt történt meg, míg Dácia területét mindössze 160 évig tartották hatalmuk alatt a rómaiak. A hajdani provincia területén talált háromezer római felirat is csak körülbelül 2,5 százalékban tartalmaz trák-dák személyneveket. A románság kialakulásának a helye tehát a Dunától délre található. Ma Romániában a kontinuitás elmélete ideológiai meggyőző erő vagy kötelező hitvallás” – zárta előadását a régész professzor. Nemes Gyula Székelyhon.ro, (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
