|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 307 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 ... 301-307 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Hitler, Adolf 2007. május 12.Hogyan halt meg hárommillió német a győzelem napja után? címmel a brit lap ismerteti Giles MacDonogh gasztronómiai történész új könyvét, amely ezúttal nem saját területével foglalkozik, hanem azzal, hogy 1945 májusa nem hozott békét Hitler birodalmában, “hanem még annál is nagyobb szenvedést, mint amit a háború okozott”. MacDonogh alaposan dokumentált könyve bemutatja azt, hogy milyen bestialitással álltak bosszút a németeken. Egymillió katona tűnt el szovjet és angol–amerikai fogságban, kétmillió német polgár esett áldozatul betegségeknek, hidegnek, éhínségnek, lettek öngyilkosok és ölték halomra őket, a csehek negyedmillió szudétanémetet gyilkoltak meg. Felmerül a kérdés: a nyugati szövetségesek miért nem állították meg az ártatlanok öldöklését? Telegraph. /Világsajtó. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 12./2007. május 23.Kolozsváron a Szent Mihály Caritas szervezésében két vallásos (jellegű) könyv bemutatóját tartották. Fodor György, a Piarista Rendtartomány képviselője vázolta Az európai zsidóság helyzete XII. Piusz pápa korában című kötet szerzőjének, Korom Imre pap életútját, aki a dél-erdélyi Lupényben született 1979-ben. Tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Gyulafehérváron, a teológián folytatta. „A Katolikus Egyházat sokan támadták és támadják. Negyven éve, a hatvanas évek elejétől közkedvelt témája lett az európai és amerikai liberális sajtónak az egyház szerepének boncolgatása a II. világháború alatt. Sok mindennel vádolják az egyház vezetőit, de talán a legsúlyosabb vád az, hogy a háború alatt a Vatikán szemet hunyt az európai zsidók kiirtása fölött, mert az akkori pápát, XII. Piuszt mély, baráti szálak fűzték a náci Németországhoz és akkori vezetőjéhez, Adolf Hitlerhez. Hogy ez az állítás nem igaz, hanem csak rágalom, az minden jóhiszemű keresztény, sőt nem keresztény számára is világos (...)”, idézte Fodor György a könyvből, majd kifejtette: több tény is azt bizonyítja, hogy az 1939–1958 közötti időszakban regnáló XII. Piusz pápa sokszor tiltakozott a zsidók meghurcolása miatt. Korom Imre kiemelte: XII. Piusz fegyvere az őszinte tárgyalás és az igazság volt. Ezt követően Geréd Vilmos karnagy, a Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet tanára ismertette a Dicsérjétek az Urat! második, bővített és javított kiadású énekeskönyvet. /Nagy-Hintós Diana: Kettős könyvbemutató a Caritasnál. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 23./2007. augusztus 27.Tovább gyűrűzik a Bukarest és Chisinau közötti politikai feszültség. Vladimir Voronyin, a Moldovai Köztársaság elnöke kijelentette, hogy a balti-i és a cahuli két román konzulátus nem nyitja meg kapuit. Hozzátette, hogy soha nem tett ígéretet a két konzulátus megnyitására, és azzal is vádolta Bukarestet, hogy lobbikat finanszíroz a Moldovai Köztársaság Romániával való egyesülésére. Voronyin kijelentette, hogy „a románok az ördöggel is készek cimborálni, hogy elfoglalják a Moldovai Köztársaság területét. Szövetkeztek Hitlerrel, Sztálinnal, hogy elérjék céljukat” – tette hozzá Voronyin. /Voronyin nyilatkozott. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 27./2007. szeptember 24.A szovjet befolyás alá kerülő kelet-közép-európai nemzetek szabad kezet kapnak arra, hogy elűzzék német, illetve magyar kisebbségeiket. A pozsonyi parlament megdöbbentő döntése, amellyel megerősíti a Benes-dekrétumokat, a második világháború győzteseinek kollektív önvizsgálata révén lenne feloldható. A németeket és a magyarokat a világháborús gaztettekért testületileg kell büntetni, ez nem kevésbé rasszista elgondolás, mint a hitleri. A kommunista párt politikai ellenfeleit minden csatlós államban főként a fasizmus vádjával börtönözte be vagy tüntette el. Az antifasizmus fogalma a kommunisták társadalom fölött gyakorolt terrorjának puszta argumentumává vált. Erre éppen az teszi alkalmassá, hogy e vád tartalmára nem lehet, mert nem szabad rákérdezni. Akit – bármi okból – fasisztának bélyegeznek, az mérlegelés nélkül eltüntethető, s ha valaki a vád megalapozottságát kérdőjelezné meg, maga is automatikusan a fasizmussal való rokonszenv gyanújába kerül, s a kommunista terror áldozatává válhat. Magyarország kivételével a nyolcvanas évek végéig a zsidók mindegyik volt kommunista országból kénytelenek voltak kivándorolni. Az antiszemitizmus Magyarországon sem tűnt el. 1989 után a kommunistaellenesség fokozatosan elveszíti polgári jellegét és – az „antifasiszták” által erőltetett polarizációnak köszönhetően – mind inkább fasisztoid jelleget ölt. A többi kelet-közép-európai államban pedig maga az antifasizmus válik – paradox módon – a fajelmélet egyik legfontosabb megnyilvánulási formájává. Máig tartó érvénnyel, sajnos, állapította meg Bíró Béla. /Bíró Béla: Rasszista antifasizmus? = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 24./2007. október 2.Bíró Béla a budapesti Népszabadság hasábjain vitába keveredett egy önmagát történelemtanárnak nevező olvasóval, aki úgy vélte, hogy Bíró Béla véleménye, miszerint Hitler, illetve Sztálin hatalomra jutásában nem csupán a fasiszta, illetve a bolsevik rohamcsapatoknak, hanem a német és az orosz közvélemény kiábrándultságának, a demokratikus értékekbe vetett hitük megingásának is meghatározó szerepe lett volna, veszedelmes gondolat. Szerinte a világháborút a németek robbantották ki. Bíró megállapította, vitapartnerét szocialista érzelmei vezérelték. „S az érzelmek közismerten nem vitathatók. ” „A mai Magyarországon a kommunizmust és az antifasizmust sokan kizárólag pozitív színekben látják, a másik oldalt meg kizárólag negatívakban. ” Megdöbbentő, hogy Magyarországon még ma is anélkül lehet kizárólag a németeket megtenni az első világháború bűnbakjaivá, hogy a szakma fölhördülne. /Bíró Béla: Érzelmes történelem. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 2./2008. február 5.A keresztény hitet és az ateizmust szembeállítva sokan próbáltak vitatkozni, de egyikük sem jutott sehova. Ennek az az oka, hogy az ateizmus bizonyos értelemben vallás, ugyanúgy, mint mondjuk a lutheranizmus, vagy akár az iszlám. Czika Tihamér, ahogy mondja, tudományos tényekre épít egy világszemléletet ebben Isten számára nincs hely. Ercsey-Ravasz Ferenc, a lap munkatársa viszont úgy véli: a világ bonyolult szerkezete és működése egyenesen követeli egy ilyen entitás, Isten létezését. Czika Tihamér eszménye a humanizmus, amellyel egyet lehet érteni, egyetlen dolgot leszámítva: az ember, mint erkölcsi standard túlságosan hajlékony, a lelkiismeret túl könnyen idomul szinte bármihez. A 20. század eseményei pontosan kimutatták, milyen következményekkel jár az, ha az embert tesszük meg minden dolgok mércéjévé, sem Hitlert, sem Eichmant, vagy Mengelét, de még Sztálint sem kínozta a lelkiismerete. Czika felhozhatná ellenérvként az inkvizíciót, a boszorkányüldözést, a keresztes hadjáratokat stb. Egyikük állítására sincs egyértelmű bizonyíték. A gond az érveléseddel ott kezdődik, hogy rengeteg meg nem értett, vagy félreértett dologból kiindulva Czika tagadja a vallás létjogosultságát, kifogásolja az egyházak a működését. A vallásos iskolák a hitetleneket nem tették hívővé. Egyvalamit viszont nyújtottak ezek az iskolák: tartást, kitartást, azt, amit jobb szó híján hátgerincnek neveznek. A romániai magyar sajtóban vita kezdődött az iskolai vallásoktatásról, az egyházi iskolák szerepéről. A vitaindítót Czika Tihamér jegyzi. /Ercsey-Ravasz Ferenc: Nincs ok aggodalomra... = Szabadság (Kolozsvár), febr. 5./ Előzmény: Czika Tihamér: Egyházi oktatássá válhat a kisebbségi oktatás? = Szabadság (Kolozsvár), febr. 5./2008. március 20.Egy hónappal ezelőtt meggyalázták Marosvásárhelyen a Vár körüli Rákóczi Ferenc- és a Borsos Tamás-mellszobrokat. Március 20-a körül újabb magyarellenes falfirkák jelentek meg a város különböző pontjain. A Moarte bozgorilor! felirat a város szívében, az egykori Egressy Gábor utcából a volt Baross Gábor (ma Horea) utcába vezető átjáró falán jelent meg, egy másik, Fara bozgori a Ballada utca egyik házfalán. A jelenség a Marosvásárhely fekete márciusára való emlékezés előestéjén annál is inkább súlyosabb, mivel az 1990-es események is közvetlenül kapcsolódnak bizonyos feliratokhoz, még akkor is, ha ezek – a magyar közösség részéről teljesen jogos – kétnyelvűséget, anyanyelvhasználatot követeltek. Kincses Előd, aki egyike azoknak, akik akkor is kiálltak a magyarok ügyéért, a mostani falfirkákról elmondta: az ifjúság egy részének ez az ultranacionalista megnyilvánulása – amelynek az utóbbi napokban Kolozsváron és Bukarestben is tanúi voltunk, s amely oda vezetett, hogy egyre több fiatal ma már nyíltan Hitlerjugend-pólókat vesz fel, és tiltott fasiszta jelvényeket használ – a román oktatási rendszernek a bűne, annak a romantikus történelemszemléletnek, amelynek semmi köze a valósághoz. A nem túl intelligens fiatalok beveszik ezeket a szövegeket, és mindenkiben, aki nem román és nem ortodox, ellenséget látnak. Emlékeztetett: 1990. március 19-én vasvillával, botokkal felfegyverzett, leitatott Görgény-völgyi parasztokat hoztak be teherautókkal Marosvásárhelyre. A megvadult tömeg megtámadta és szétverte az RMDSZ székházát, és az ott tartózkodó Sütő Andrást mintegy 70 társával együtt előbb a padlásra szorította, majd a katonai vezetők és rendőrök szeme láttára megtámadta őket, és kiverte az azóta végképp eltávozott európai hírű író egyik szemét. „Megengedhetetlen, hogy az akkori véres eseményekért senki se feleljen” – hangsúlyozta a fekete március egyik főszereplője. – Erélyesen elítéli a falfeliratokat Csegzi Sándor alpolgármester is. Livia Popa rendőrségi szóvivő a Vásárhelyi Hírlaptól értesült a falfirkákról, s megígérte: megpróbálják minél hamarabb kézre keríteni a tetteseket, de az egy hónappal ezelőtti szoborrongálás kapcsán tett hasonló jellegű ígéretének sincs semmiféle kézzelfogható eredménye. /Bögözi Attila: A magyarellenes falfirkákban a fekete március szelleme kísért. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), márc. 20./2008. április 1.Kitűnő előadás volt az Aradi Kamaraszínház március 29-én bemutatott első önálló produkciója. Befogadó színházról lévén szó, a kamaraszínház előadásait más társulatok hozzák Aradra, de ez a produkció – Alina Nelega: Rudolf Hess tízparancsolata – itt készült: Tapasztó Ernő, a kamaraszínház kitalálója választotta és rendezte, s „szerzett” hozzá előadót a szegedi Harsányi Attila személyében. Alina Nelega marosvásárhelyi drámaíró, sokadik darabjaként írta meg a Hess-monológot. Hitler bizalmasa, Rudolf Hess életéről van szó. /Jámbor Gyula: Rudolf Hess tízparancsolata az Aradi Kamaraszínházban. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 1./2008. április 12.Negyedszázada, hunyt el Illyés Gyula Kossuth-díjas költő, író /Felsőrácegrespuszta, 1902. nov. 2. – Budapest, 1983. ápr. 15./, a kisebbségbe jutott magyarság iránti érdeklődése élete hatvanas-hetvenes éveiben vált intenzívebbé. 1945 szeptemberében a magyar kormányküldöttség tagjaként utazott Romániába. Látnia kell, írta, hogy „a nyert ügy, a győzelem mámorában fellángoló román nemzetiesség át–átcsap a nemzeti türelmetlenségbe. Naponta érkeznek a hírek erőszakoskodásról, van köztük véres is, van halálos is. (…) A magyarság lelkiállapota kettős. Ha azt mondod: új társadalom – csupa buzgás, remény. De ha külön magyar sorsára tapintasz: tétovázás, megriadás, sőt szűkölés. És teljes magára hagyottság. ” Kolozsváron, baráti társaságban a költő a magyarországi politikai helyzetről, a forradalmi, a nemzet fogalmával azonosuló új magyarságról beszélt. Bányai László idegesen, indulatosan közbeszólt: „a magyar nép, ellentétben például a románnal, gyökeréig magába vette a hitlerizmust (…) nyilas volt az utolsó kisbíró, az utolsó baka is. (…) Megdöbbenve nézek rá. A magyarság ilyen legyalázását még sohasem hallottam. ” – idézte fel a beszélgetést Illyés Gyula Erdélyi út címen. Illyés a nemzetközi közvélemény elé tárta az erdélyi magyarság helyzetét a párizsi l’Expres hasábjain, a lap 1964. január 9-i számában: „A legmélyebb társadalmi változások is messze vannak attól, hogy megoldjanak minden problémát. Romániában van egy provincia, Erdély, amely évszázadokon át a magyar civilizáció és irodalom valódi szülőföldje volt. Ebben a provinciában nemrég zárták be az egyetlen magyar egyetemet, ami egy több mint kétmillió lélekből álló kisebbségnek volt szánva. A magyar írók és az egész magyar értelmiség helyzete nagyon kényelmetlen. ” Naplójegyzetei tanúskodtak arról, hogy szinte hetente érkezett vendég Erdélyből, a Felvidékről, a Vajdaságból, így első kézből kapott hírt minden, a kisebbségeket ért atrocitásról – iskolabezárásról, hatósági visszaélésekről, hátrányos törvényi rendelkezésekről. Ezért írta: „…a nacionalizmus maga az agresszivitás, viszont akinek meg van kötve a keze, az már helyzeténél fogva sem lehet agresszív, feddő leckét tehát nem ő érdemel, hanem a megkötője. ” (Szakvizsgán – nacionalizmusból) A nemzeti kisebbség elleni „többségi” fellépésre, agresszivitásra Illyés Gyula Tiszták című drámája nyújtott példázatot. „A darab egy elpusztult népről szól, de még élő, küszködő népeknek, közösségeknek. S így személy szerint nekünk is. (…) Fölösleges tán hozzátennem, hányszor átsuhant írás közben gondolataim közt a magyar anyanyelvűek közösségének sok ügye-gondja is. ” /Írta a vígszínházi előadás műsorfüzetébe/ Illyés Gyulát a kérdések felvetése miatt a hatalom elmarasztalta, írásait betiltották, cenzúrázták. Megjelent nagyhatású esszéje: Válasz Herdernek és Adynak /Magyar Nemzet 1977 karácsonyi és 1978. január 1-jei számában/, ebben írta: „A nemzeti kisebbségek jogait semmiféle nemzetközi megállapodás nem védi. A békeszerződések ezeket, mint maguktól értetődőket, az egyéni jogok közé iktatták. Az országok, melyeknek bármily tömegű diaszpóráik vannak, csak egyéni magatartásukkal fejezik ki azt, miként vélekednek a legelemibb – legemberibb – jogok helyes vagy helytelen alkalmazásáról. ” Erre bukaresti Luceafarul című lapban megjelent egy gyalázkodó írás. Budapesten a pártvezetés, az MSZMP KB 1978. május 25-én foglalkozott a kirobbant „konfliktussal”. Megfosztották a költőt a válaszadás lehetőségétől. A Fegyelmezetten című írása csak tíz évvel később jelenhetett meg a Magyar Nemzet hasábjain. Illyés Szellem és erőszak /1978/ című kinyomtatott kötetének terjesztését Magyarországon betiltották. Romániában minden művét „zár alá helyezték”, könyvtárakból, könyvüzletekből kivonták, nevét kiejteni sem volt szabad. Az Illyés Gyula életművét testes monográfiában elemző Izsák József méltán nevezte őt virrasztónak és őrizőnek. Kós Károly egy 1975-ben írott levelében – mondhatnánk – minden elszakított magyar nevében fejezte ki elismerését: „Illyés Gyulát nem csak mint a mai legnagyobb generális magyar íróművészt, de mint az egykori hazából kiszakadt magyarságot számon tartó és sorsát szívén viselő bátor védelmezőjét is mindenek felett tisztelem, becsülöm és szeretem. ” /Máriás József: Huszonöt éve hunyt el Illyés Gyula. „Virrasztónak és őrizőnek szemeltetett ki”. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 12./2008. április 29.Az örmény népirtás napját követően, április 26-án emlékezett meg a marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület a huszadik század eleji örmény holokausztról, a világ első, központilag irányított népirtásáról. A vásárhelyi egyesület elnöke, Puskás Attila történész a marosvásárhelyi örmény közösség történetét ismertette. Emlékeztek azokra, akik nemzetiségük, keresztény hitük miatt pusztultak el, mintegy másfél – kétmillióan. A páratlan népirtás követőkre is talált, Hitler számára példaként szolgált. /Nagy Botond: Emlékezés az első holokausztra. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 29./2008. június 2.A második világháború sötét időszakával kapcsolatos két kötetet mutattak be a Kolozsváron, két különböző rendezvény keretében: az egyik az erdélyi szász SS-katonákkal kapcsolatos, és a Német Kulturális Központban ismertették, a másik pedig az erdélyi zsidóság holokauszt utáni identitásválságát járja körbe, a Tranzit Alapítvány által szervezett beszélgetéssorozat részeként. Bemutatták Paul Milata romániai születésű, berlini történész a Hitler, Sztálin és Antonescu között. Romániai németek az SS-csapatokban című német nyelvű könyvét. „A romániai németek indítékainak megértéséhez figyelembe kell vennünk a másik két nagy hatalom létezését. Az erővonalakat három személyiség: Hitler, Sztálin és Antonescu határozták meg. ” A romániai németek azért léptek be – a professzor fejtegetése szerint – az SS soraiba, mert féltek Sztálintól, és mert volt jó pár negatív tapasztalatuk Antonescu politikájával kapcsolatban, valamint bizonyos módon imponált is nekik a nemzetiszocialista Németország. A szerző könyvének román fordítását szorgalmazza. Tibori Szabó Zoltán újságíró legutóbbi kötete, az Árnyékos oldal /Koinónia Kiadó, Kolozsvár/ volt a másik kiadvány. „Az erdélyi zsidóság történetének legizgalmasabb témája az identitáskeresés, és ez a könyv pontosan azt a témát járja körül” – indította a bemutatót Gidó Attila, a romániai Kisebbségkutató Intézet munkatársa. /Darvas Beáta, Fleischer Hilda: Sötét múlt nyomában. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 2./2008. július 1.A Wass Albert-ellenes kampány folytatódik, ezt mutatta Bogdán Tibor írása is /Wasskereszt(ünk), Szabadság, jún. 20./. Vekov Károly megjegyezte, most is, mint a legtöbb ilyen Wass-vitát kezdeményező szerző esetében egy valami hiányzik: a kompetencia. Az újságokban sokszor kellő forráskritika nélkül fogalmazzák meg, főleg benyomásokra és egyéni ízlésre támaszkodó véleményüket. Ez áll B. T. cikkére is. Wass Albert valóban két– német Vaskereszt kitüntetést kapott a keleti fronton, nyilván a németektől. Azért „nyilván”, mert a magyar hadsereg, miként a román is, a német csapatokkal együtt harcolt a szovjet fronton. Wass Albert megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, a Kormányzói Dicsérő Elismerést és az első osztályú Tűzkereszt érdemrendet is. Mind a magyar, mind a német hadvezetés elismerte Wass Albert katonai képességeit, túlzás Hitler kancelláriájának a javára írni azt, ami katonai érdem (magyarul vitézség) elismerése volt. (Bogdán Tibor összetéveszti az egykori magyar, illetve német hadvezetés kitüntetést-odaítélő gyakorlatát a kommunista korszak viszonyaival, amikor a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának ideológiai osztálya (és a pártfőtitkár) döntött minden kitüntetés odaítélése felől, beleértve a politikai tisztekét is.) A kitüntetések miatt az írót szélsőjobboldalinak tartani enyhén szólva túlzás. Szakavatott vélemények szerint Wass Albert nem volt a Hungarista Mozgalom Hírszolgálatának a főmunkatársa, már csak azért sem, mert Wass Albert írói tevékenységének idején, azaz, amikor ő ennek tagja lehetett volna, ez a „hírügynökség” nem létezett. Ez ugyanis a kilencvenes évek elejének egyik egyéni kitalációja, amelynek ekként semmi köze Wass Alberthez. A korszakkal foglalkozó szakértők ilyen hírügynökségről szintén nem tudnak. (Ld. Tóth Tibor: A Hungarista Mozgalom emigrációtörténete. Multiplex Media / Debrecen University Press). Bogdán egy nemlétező intézményre hivatkozik, amelyet egy tudománnyal nem foglalkozó személy talált ki. Wass Albert nem volt ennek a „szélsőjobb” intézménynek sem tagja, sem főmunkatársa. Mint ahogy nem volt „lelkes munkatársa” olyan emigrációs lapoknak sem, mint az Út és Cél, a 24. Óra, a Hídfő, az Új Hídfő. Bogdán Tibor szerint Wass Albert szerzőként és szerkesztőként szerepelt „a nyugati emigráció olyan »legszélsőségesebb« radikális” lapjaiban, mint a Bajtársi Levél, a Nyolcadik Törzs, a Riadó, a Magyarság. „A Bajtársi levél” ugyan a magyar csendőrség lapjának számított, de nem volt szélsőjobboldali irányzatú. A Riadó nem Nyugaton, hanem Budapesten (!) jelent meg a kilencvenes évek elején. A Magyarságnak, amely Pittsburgban jelent meg, sem szerkesztője nem volt, sem munkatársa, különben jobboldali szemléletű, alig pár oldalas lapocska volt. A „Nyolcadik Törzs” pedig egy olyan kiadvány, amelyből eddig példányt a szakemberek még nem láttak (!). Ezeknek tehát sem szerkesztőjük, sem munkatársuk nem volt Wass Albert. Aki ismeri a magyar emigrációs sajtót, az tudja, hogy egyik lap cikkét, ha az olyan volt, átvették/átvehették más lapok is, különösebb szerzői jog és más engedélyek kérése nélkül. Wass Albertnek így jelentek meg az írásai a legkülönfélébb lapokban. De semmi esetre sem azért, mert Wass Albert náci vagy nyilas, vagy akár náci vagy nyilas szimpatizáns lett volna. Miért nyilasozzuk, fasisztázzuk Wass Albertet? Netán azért mert emigráns volt és magyar nemzeti érzelmű, és ezt még az emigrációban is vállalta, eltérően számos – akár mai – hazai „írótársától”? /Vekov Károly: A kampány folytatódik... = Szabadság (Kolozsvár), júl. 1./2008. augusztus 25.„Az ország sorsát irányító Nicolae Ceausescunak köszönhetően Románia olyan erkölcsi magaslatra emelkedett, ami példátlan egész évezredes történetében. ” E sorokat az Olaszországban élő, évtizedeken át a leggazdagabb románnak számító vasgárdista, Ion Antonescu feltétetlen tisztelője, Iosif Constantin Dragan írta. A lugosi születésű, múlt héten, 91 éves korában elhunyt eurómilliárdos valóban csodálta a diktátort, akinek eszméi kiválóan beilleszkedtek a szélsőjobboldali üzletember gondolatvilágába. Dragan idegengyűlölő és antiszemita Noi, tracii /Mi, trákok/ című folyóirata a Szekuritáté támogatásával jelent meg. A negyvenes évek végén Ana Pauker kitiltotta Romániából, később azonban a trákok civilizációjával foglalkozó alapítványa, valamint a római székhelyű Európai Trákkutató Központ révén belopta magát a 2500 éves történelemről álmodozó Ceausescu szívébe. Dragan 1990 után Lugoson egyetemet, tévé- és rádióadót, illetve heti- és napilapot alapított, Corneliu Vadim Tudorral közösen pedig megalakította a Ion Antonescu Marsall Ligát. /Bogdán Tibor: Iosif Constantin Dragan halála. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 25./ Szülővárosában, Lugoson augusztus 25-én helyezik örök nyugalomra Josif Constantin Dragant, az egyik leggazdagabb román üzletembert. A 91 éves Dragant a spanyolországi Palma de Mallorcában, otthonában érte a halál. „Ma e nemes románnak a lelke felszáll azokéhoz, akiket oly nagyra tartott” – jelentette ki az elhunytat méltató Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke. A nagyok között pedig Mihai Eminescut, a nemzeti költőt, Ion Antonescu marsallt, Románia Hitler-barát kormányzóját és Stefan Gusa tábornokot említette. Utóbbi az 1989-es forradalom idején a Ceausescu főparancsnoksága alatt működő hadsereg vezérkarának volt a főnöke. Dragan 1995-ben 78 évesen éppen Gusa tábornok lányát, az akkor 22 éves Daniela Veronicát vette feleségül, aki azóta három gyermeket szült neki. Feltehetően ők lesznek az 1,6 milliárd dollárosra becsült vagyon örökösei. Dragan a második világháború elején a legionárius mozgalom tagjaként vált ismertté. Dragan később a Ceausescu házaspár kiszolgálójává vált. Ceausescu könyvei a Nagard (Dragan neve fordítva) kiadó gondozásában jelentek meg világnyelvekre lefordítva a nyugat-európai könyvpiacokon. A mindenkori román államfőhöz kötődő kiváló személyes kapcsolata túlélte a ’89-es forradalmat. Dragan Ion Iliescuval is gyakran fényképezkedett. Főként pénzadományaival érdemelte ki, hogy mind a Ion Antonescu Marsall Liga, mind a Vatra Romaneasca Egyesület tiszteletbeli elnökének választotta. 1993. október 22-én ő maga leplezte le Ion Antonescu sloboziai mellszobrát, melyet később a háborús bűnösök kultuszát tiltó jogszabály értelmében kellett eltávolítani a talapzatáról. Az üzletembert professzorként tisztelték a hívei. A második világháború előtt még Bukarestben szerzett jogászdiplomáját Olaszországban jogi doktorátussal toldotta meg. Mesés vagyonát még a negyvenes években alapozta meg a Romániában kitermelt kőolaj nyugat-európai forgalmazásával. Josif Constantin Dragan 1999-ben személyesen kérte Lugos önkormányzatától, hogy nevezzék el róla a város főterét, és engedélyezzék mellszobra felállítását a nevét viselő egyetem épülete előtti téren. Az önkormányzat ellenszavazat nélkül fogadta el a határozatot annak a támogatásnak az igézetében, amelyet a professzor a gesztusért cserében ígért. A főtér ma is az üzletember nevét viseli, a szoborállításról azonban egyelőre lemondott az üzletember nevét viselő alapítvány. Josif Constantin Dragan alakját így is megannyi műalkotás őrzi Lugoson. Az üzletembert templomalapítóként ábrázolja egy mozaik a város központi ortodox templomának a belső falán. Mozaik őrzi az alapító arcvonásait a Dragan Európai Egyetem lugosi székházának belső csarnokában is. /Gazda Árpád: Egy román krőzus arcai. = Krónika (Kolozsvár), aug. 25./2008. szeptember 27.A mai erdélyi politika legkényesebb kérdése az ún. „magyar egység” problematikája, Van-e egyáltalán erdélyi magyar egység? A rendszerváltás óta eltelt 18 év után nincs egységes erdélyi (vagy székelyföldi) magyar gazdaság- és kultúrpolitika. Számos törvényt az Európai Unió által megkövetelt demokratikus minimum nyomására fogadtak el a román parlamentben (földtörvény, ingatlan-visszaszolgáltatás, nyelvhasználat, nemzeti szimbólumok), az erdők magántulajdonba való kerülésének jogszabályát pedig egy román képviselő dolgozta ki. Románia európai integrációját segítette a kormányzásba (kényszerűségből) bevett RMDSZ. Frunda György szenátor még 1996-ban kérte, hogy az Európa Tanács szüntesse meg Románia monitorizálását, azt sugallva, hogy az erdélyi magyarság jogos követelései teljesültek, Románia demokratikus ország. Minden kisebb-vagy nagyobb eredményt RMDSZ diadalként közvetítenek az erdélyi közvélemény felé. Markó Béla szelektív emlékezettel megírt cikkének (Élet és Irodalom, szeptember 19.) ellentmondanak a tények. 1991-ben a Székelyföldi Politikai Csoportosulás megfogalmazta az autonómia igényét. Az RMDSZ csúcsvezetése és helyi szervezetei állásfoglalásokban tiltakoztak ez ellen. Verestóy Attila szenátor a román parlamentben „kisebbségi szélsőséges nacionalistáknak” titulálta a csoportot. Az RMDSZ vezetés „radikálisoknak” nevezte az autonómia pártiakat, saját magát „mérsékeltnek”, és a „kis lépések politikáját” tűzte zászlajára. 1994-ben Csapó József elkészítette az autonómia-tervezetet. Az SZKT tíz év alatt nem volt hajlandó napirendre tűzni, megvitatni az autonómia-kérdést, elzárkózott az ún. „belső választások” megszervezésétől is. Az önálló magyar tudományegyetem, a Bolyai visszaállítását feláldozták a politikai hatalomban való részvétel oltárán. Eltávolították az RMDSZ politikájával szemben kritikát megfogalmazó, autonómia-párti politikusokat. 2003-ban megalakult a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Nemzeti Tanács és a Magyar Polgári Szövetség. Célkitűzésük: a Székelyföld autonómiájának kivívása. Székely Ervin képviselő a Romániai Magyar Szóban „lehitlerezte" az autonómia-tervezetet kidolgozó dr. Csapó Józsefet. Hirtelen váltással az RMDSZ a parlamenti választásokon 2004 novemberében az RMDSZ plakátjain megjelent: Autonómiát Székelyföldnek! Együtt az autonómiáért! Ennek ellenére 2005-ben nem autonómia tervezetet nyújtanak be a román parlamentbe, hanem a kisebbségi törvénytervezetet. Az RMDSZ-nek nincs kidolgozott autonómia-koncepciója. Az autonómia szemszögéből nézve az elmúlt 17 és fél esztendő elvesztegetett időszak volt. Az SZKT (Szövetségi Képviselők Tanácsa) „bólogató jánosok” testületévé szűkült. Az értelmiségi elit egy részét magába foglaló SZET (Szövetségi Egyeztető Tanács) elsúlytalanodott. Az RMDSZ vezetés a román nacionalista sajtóval karöltve megpróbálta lejáratni Tőkés Lászlót, míg végül 2001-ben megszüntették tiszteletbeli elnökségét. Ez a politikai ballépés osztotta meg az erdélyi magyarságot, és távolított el számos értelmiségit és kisembert az RMDSZ-től. Markó Béla képviselőhelyeket ajánlott fel román személyeknek, közben „eszementeknek” titulálta azokat a magyar embereket, akik megpróbálnak elindulni a parlamenti választásokon. A Magyar Polgári Párt nem az RMDSZ-t akarta legyőzni, hanem egy másfajta, közép-jobboldali, keresztény értékrend felmutatásával, az autonómia program cselekvő megvalósításával kívánt belépni a helyi önkormányzatokba. /Papp Kincses Emese író, publicista: Erdélyi kecske és káposzta – Reflexió Markó Béla helyzetelemzésére. = Szabadság (Kolozsvár), 2008. szept. 26., 27./ Előzmény: Markó Béla: Egy elmaradt egyezség története. = Élet és Irodalom, szeptember 19., átvette: Szabadság, 2008. szept. 23., 24./2009. február 11.Ditrói Ervin művészettörténész 91 éves, Izraelben él. Kolozsváron szerezte doktorátusát, a kolozsvári Zsidó Líceum tanára volt 1948-ig, amikor az iskola megszűnt, majd a Képzőművészeti Főiskolán művészettörténetet adott elő. Az ő nevéhez fűződik a Művészeti Múzeum megszervezése, ő volt az intézmény első igazgatója. Írásai magyar és román irodalmi és művészeti folyóiratokban jelentek meg, számos nagy magyar művész alkotását ő ismertette meg a román közönséggel. Filmjeit a kolozsvári Szent György-szoborról, a Bánffy-palotáról, a nagyváradi szecesszióról a román televízió magyar adása mutatta be. Több könyve és tanulmánya látott napvilágot: Képek és Jelképek, Helyszíni jegyzetek egy Tragikus Műtörténethez, A fantasztikus Dürer. 1984 óta él Izraelben, ahol könyvet írt Adler Adolf festőművészről, amely Gát Jákov fordításában ivritül is megjelent. Ditrói Ervin 1987-ban írt levelében emlékezett életének eseményeire, volt munkaszolgálatos, majd partizán. Fia szobrászművész lett, apjával ő is Izraelbe ment. „Ami Hitlernek nem sikerült, az Új Európa, az Sztálinnak sikerült, legalábbis félig, egy Fél Európa. Ebben a félben, ahol mindenki félt, éltem én is. ” Később Sztálin könyveit kidobták a könyvtárakból, művei közül megmaradt a Gulág és ő maga, mint példakép. Ditrói Ervin bátyja a munkaszolgálatból átszökött a szovjetekhez, akik bevágták őt egy német hadifogoly-táborba. Mellig érő vízben kellett bányásznia, 1948-ban jöhetett haza, szervi szívbajjal, az lassan el is vitte. /Ditrói Ervin: „Az Úristen fölöttem tartotta a kezét” = Szabadság (Kolozsvár), febr. 11./2009. május 15.Az Új Magyar Szó időnként átvesz baloldali lapokból cikkeket. A mostani szám három cikket vett át, ezek Ijesztő irányok alcímmel mutatják a lapok által jellemzett helyzetet: a/ Gyurcsány Ferenc nyomtalanul eltűnt, írta Lengyel László, hívei nem zokognak. Gyurcsány nem hagyott betölthetetlen űrt maga után, nem hagyott hátra semmit. Lengyel László megjegyezte, Orbán Viktor se hagyna több nyomot maga után. A cikkíró szerint „súlytalan, üres egyéniségek szavaltak itt az elmúlt évtizedben!” Akarsz együttműködni a nemzetközi pénzügyi és politikai szereplőkkel vagy sem? „Ez kötelező megszorítási csomagot és reformokat jelent. A kormány, az MSZP, az SZDSZ, az MDF azt mondják: igen. A Jobbik: nem. A Fidesz: nem, de, igen, de – nem mondok semmit. ” „A kormány, az MSZP, az SZDSZ és az MDF többé-kevésbé belenyugodtak, hogy sorsunk a nemzetközi piacon dől el, a nemzetközi intézményekkel kell megfelelő tárgyalásokat lefolytatnunk, feltételeket kialkudnunk, hogy túléljük a válságot. ” Lengyel László Bethlen István miniszterelnök helyes döntéséhez hasonlítja ezt. Sőt: „Ide jutott Kádár János pártelnök 1982 tavaszán, amikor az IMF-be való belépés és hitel mellett határozott. ” Lengyel László szerint a Fidesz a vezérlő fejedelem varázspálcájában hisz. A cikkíró szerint: sok jóra nem számíthatunk. /Lengyel László, hvg. hu: Eltűntnek nyilvánítva. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 15./ b/ A Die Zeit nagy riportot közölt, a lap szerint a szélsőjobbra tolódó Magyarországról. Magyarországon nincs társadalmi konszenzus a szélsőjobboldallal szemben. Az államcsőddel fenyegető helyzet közepette az egyre hangosabb szélsőjobb „zsidókat és idegenszívűeket” támad meg – olvasható a Die Zeitben. A hetilap szerint Tamás Gáspár Miklóst, az ismert zsidó származású értelmiségit a Magyar Gárda egyik felvonuló egysége élén masírozó szakaszvezető ordítva úgy köszöntötte az utcán: „Heil Hitler, Tamás úr. Hogy van?” Németországban Esterházyt, Nádast és Dalost ismerik, tisztelik, ők azonban egy „lejárt kultúrához” tartoznak. A következő választáson kétharmados parlamenti többségre számító populista ellenzéki vezető, Orbán Viktor az elmúlt években a polgárokat a parlament ellenében játszotta ki. Vásárhelyi Mária szociológus szerint sok magyar polgárjognak tekinti az idegenellenes beállítottságot, a szélsőséges megnyilvánulások pedig szalonképesek lettek…. „Magyarországon olyan gyakran gyorsan és könnyen ejtik ki a „hazaáruló” szót, mint a kapucsínót. Korábban nem szívesen hallgattam meg, ha folyamatosan párhuzamokat vontak a mostani és az 1930-as évek közötti magyarországi állapotok között, de fokozatosan változik a véleményem” – idézte Esterházy Pétert a Frankfurter Allgeimene Zeitung (FAZ) abban a budapesti riportban, amelyet április közepén közölt a napilap. A Németországban nagy elismertségnek örvendő író, Nádas Péter arról beszélt, hogy Magyarországon most bosszulják meg magukat az elmúlt húsz év mulasztásai. Magyarország a régi struktúrákban él, a pártok felett nincs semmilyen ellenőrzés. Esterházy Péter a gazdasági nehézségek miatt megugrott, sok embert ellehetetlenítő devizahitel-törlesztési részletek kapcsán úgy fogalmazott: a magyarok nagyon tanulatlanok a pénzügyekben. Esterházy a Magyar Gárdát riasztónak és nevetségesnek gondolja. Gyurcsány Ferenc kormányfő lemondásában és utódlásában mindkét író a régi struktúrákat, az egykori MSZMP politikai bizottságára emlékeztető megoldásokat látja visszaköszönni. /Dési András, Népszabadság: Heil Hitler, Tamás úr, hogy van? = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 15 c/ Élőben még soha nem hallotta a Horst-Wessel-Liedet, mesélte Valkinak egy német kollégája, aki éppen Budapesten, az Úri utcai német nagykövetség épületében tartózkodott, amikor a holokauszt-tagadó egyenruhások felvonultak a várban. Egy olyan országban, amelynek alkotmányértelmezése szerint egy holokauszt-tagadó felvonulás a szabad véleménynyilvánítási és gyülekezési jog egyik természetes kifejezési formája, vajon miért lenne gond a „Die Fahne hoch!” („Magasra a zászlókat!”) kezdetű, lendületes indulóval? /Valki László, Élet és Irodalom: Élőben még soha. Ijesztő irányok. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 15./2009. június 23.Darázsfészekbe nyúlt Grefner Ottó aradi származású, jelenleg Németországban élő nyugalmazott egyetemi tanár, történész legújabb, román nyelvű könyvével. Témaköre Romániának 1930–1945 közötti történelme, amely két diktatúrát – a királyit és az antonescuit – is magába foglal. Romania in concertul politic si militar european (1930–1945) a címe, új német, olasz és más nyugati dokumentumok segítségével közelítette meg a történelmi periódus eseményeit. A szerző nemcsak levéltári, hanem memoárirodalmi és ún. orális történelmi forrásokra is alapozva próbálja körüljárni: milyen lehetőségei voltak Romániának a hitleri Németországgal, a sztálini Szovjetunióval szemben, melyek lehettek volna a kitörési lehetőségei. /Kiss Károly: Grefner Ottó újabb könyve vitákat szül. Adalékok diktatúrákról. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 23./2009. szeptember 16.Adolf Hitler hírhedt könyvét, a Mein Kampfot nem lehet újra kiadni. Ez a tilalom nem vonatkozik Romániára (mint egyébként a legionárius típusú szervezetek betiltása sem), mivel a cikkíró ismer egy román nyelvű Mein Kampfot, Dumitru Otovescu bevezetőjével, a 90-es évek elején adták ki. /Puskás Attila: Adolf Hitler Mein Kampfja románul. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 16./2010. január 18.Etnikai tisztogatást kiált az EMIA város utcáinak régi magyar elnevezését tartalmazó és elemző kötetet mutattak be Nagyváradon. A szerző, Nagy József Barna azoknak az utcaneveknek a használatát ajánlja minden ott élő magyarnak, amelyek amúgy is közszájon forognak. Bestseller született? Nagy József Barna (jobbra) utcanévtára már a bemutatón óriási sikernek örvendett A nagyváradi utcák régi magyar elnevezéseit tartalmazó és elemző kötetet mutattak be péntek délután a Pece-parti városban. A Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központ múzeumtermében alig lehetett ülőhelyhez jutni Nagy József Barna könyvének bemutatóján. A Várad lelke – nagyváradi magyar utcanevek címet viseli a hiánypótlónak is könnyedén nevezhető kötet. A könyvbemutató egyik szervezője, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) városi szervezetének elnökségi tagja, Csomortányi István azt mondta, a könyvnek eszköznek kell lennie abban a harcban, amelyet az erdélyi magyarság Trianon óta folytat. „Erdélyben mai napig etnikai tisztogatás folyik” – jelentette ki Csomortányi, bár hozzátette: ez nem fizikai erőszakban, hanem az ellehetetlenítésben nyilvánul meg. „Elhitetik velünk, hogy vagy többségiként kell boldogulnunk, vagy nem marad más választásunk, mint a kivándorlás” – fogalmazott. A váradi EMI megalakulása, 2005 óta több ízben is követelte már a mindenkori városi hatóságtól az utcák magyar elnevezéseinek visszaállítását, vagy ha egyebet nem is, hát csak azt, hogy román utcanévtáblára kerüljön fel a köztér magyar megnevezése is – utca, tér vagy park. Utóbbira 2006 júliusában városi tanácsi határozat is született, ám azt gyakorlatba sosem ültették. Az EMI ekkor már javában dolgozott egy, az 1941–42-ben használt magyar utcaneveket tartalmazó Várad-térképen, ez 2007-re el is készült, s a most bemutatott kötetben is megtalálható. Csomortányi arra az esetre is emlékeztette a hallgatóságot, amikor 2008 elején ismeretlenek felfestették a belváros házfalaira a magyar utcaneveket, a helyhatóság pedig rövid időn belül lemázolta őket, ám a mindenhol jelen lévő graffitiket a helyükön hagyta. A szerző, Nagy József Barna, azoknak az utcaneveknek a használatát ajánlja minden váradi magyarnak, amelyek amúgy is közszájon forognak, s hiába nevezték át az évtizedek alatt más, akár magyar, akár román névre, megmaradtak a köztudatban. Ilyen például a mai Vasile Alecsandri, legtöbbek által Zöldfaként ismert utca, vagy a Széles utca, amely egyéb magyar nevet is hordott már. A mai Roman Ciorogariu, közismert nevén Úri utcát is Hitlerre nevezték át a két háború közötti rövid „magyar világban” – derül ki a könyvből, ám ezt a nevet senki nem tartotta észben. Nagy József Barna a város szeretetének és a jó értelemben vett lokálpatriotizmusnak a fontosságára hívta fel a figyelmet, s ezt Tőkés László, a társszervező Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is megerősítette. Tőkés új feladatként jelölte meg a város iskolaneveinek magyarosítását is, mondván: van olyan magyar többségű általános iskolánk Váradon, amely román nevet visel, s a két egyházi középiskola mellett egyedül a színmagyar Ady Endre Gimnáziumnak van magyar elnevezése. Tőkés ezután néhány díszoklevelet adott át azoknak, akik az EMI kezdeményezésére elkészített, magyar utcanevet hordozó házszámtáblát tették ki és tartották meg bejárati ajtajuk fölött. Nagy Orsolya. Forrás: Krónika (Kolozsvár) 2010. március 28.A replika jogán – Lakatos Péter képviselő közleményeVálasz a Magyar Polgári Párt Bihar megyei és nagyváradi elnökségének Annak reményében, hogy a replika jogán az Erdély.ma lehetőséget biztosít a személyemről szóló terjedelmes „irománnyal” kapcsolatos véleményem közlésére, úgy gondoltam benevezek a „Ki tud többet Lakatos Péterről?” című nyilvános vetélkedőre. Tudom, nem nyerhetek, mert én csak az ellenőrizhető igazságot közlöm, aláírásommal vállalom az állítottak hitelességét, én nem élhetek az eddig megszólalók által alkalmazott ködösítésekkel, alaptalan gyanúsítgatásokkal, a csúsztatástól a durva hazugságig terjedő arzenállal. De kik is az eddig, ebben az ügyben megszólalók és mi magyarázza a személyem iránt tanúsított, megkülönböztetett figyelmet? Megszólalásuk időrendjében: - egy, a személyével kapcsolatos közismert de először a kimondott valóság miatt hiúságában sértett EP képviselő, aki korábban az anyaországi közpénzekkel csak nehezen, többszöri nekifutásra és a hatóságok jóindulatú hozzáállásával tudott elszámolni; - egy volt parlamenti képviselő, aki kilenc év távlatából próbálja magyarázni választási vereségét, arra alapozva, hogy az emberek már nem emlékeznek a történtekre. Ezzel egyidőben kenyéradó gazdája sok pénzéért sárdobálásra is vállalkozik; - Traian Băsescu államelnök örökbefogadott és politikai párttá nevelt janicsár hada, az MPP, amely az elnöki szolgálatok segítségével hajt végre diverziót az egységes magyar közképviselet ellehetetlenítése céljából. Az említettek átvették és szorgalmasan gyakorolják Goebbels, a hitleri propagandagépezet atyjának elvét, amely szerint: „egy hazugságot ha számtalanul elismételünk, és azt a megfelelő odaadással tesszük, akkor az emberek azt igazságként fogják fel”. Tőkés, Szilágyi valamint az MPP ezt megfelelő odaadással és lelkesedéssel teszik. Ami a romániai tűzoltóságot illeti, annak ellenére, hogy engem 1985-ben eltávolítottak belőle, meg kell védenem azoktól akik megpróbálják lejáratni. Lényeges ez, mert Hitler óta bizonyosságot nyert milyen veszedelmes „a kollektív bűnösség elve”. Az ominózus 130/1972-es törvényerejű rendelet, amely alapján minden tárgyszerűség nélkül, szándékos félremagyarázással megkísérlik a tűzoltóságot elnyomó, karhatalmi erőként beállítani, tevékenységét a Securitate–val összemosni, holott az említett törvényerejű rendelet preambulumában csak a milícia és a biztonsági szervek összevonásáról van szó, amint az alábbi idézetből is kiderül: „ a fentiek értelmében szükséges volt annak a szervezési keretnek a megteremtése, amely biztosítja a milícia és biztonsági szervek tevékenységének egységes összehangolását ...” A Belügyminisztérium és a tűzoltóság viszonyáról kizárólag csak az alábbi négy cikkely rendelkezik: a) a tűz megelőzésével és oltásával megbízott egységeket és katonai tűzoltó alakulatokat szervez; b) biztosítja a tűzmegelőzési és oltási tevékenység irányítását és szakmai ellenőrzését a Román Szocialista Köztársaság teljes területén; c) kibocsát illetve jóváhagy, közösen a törvény által nevesített szervekkel, az épületek és berendezések tervezésénél és kivitelezésénél általánosan kötelező tűzmegelőzési és oltási előírásokat; d) megállapítja a gépekre, berendezésekre, eszközökre, felszerelésekre és oltóanyagokra vonatkozó szükségletet, jóváhagyja ezek tervezését valamint hitelesítését és részt vesz átvételükben. 1989 decemberéig a tűzoltóság egyetlen karhatalmi, tömegmegmozdulást leverő intézkedésben sem vett részt, ezt tanúsíthatják azok a fiatal vonulós tűzoltók akik sorkatonai szolgálatot teljesítettek és semmilyen alapvető emberi jogok elleni parancsot nem kaptak és nem kellett teljesítsenek. Az csak egy beteg agy szüleménye, hogy a Belügyminisztérium mostoha gyermekét, a tűzoltóságot, „információ szerzésre és különféle technikai eszközök telepítésére használták fel”. Riasztás esetén, amit előre nem lehetett tudni, hogy mikor és hova szól, a vonulós tűzoltók, éjjel-nappal két percen belül kellett elhagyják a laktanyát, tehát gyakorlatilag lehetőségük sem volt és ezt eddig soha senki fel sem vetette, „a titkosszolgálati eszközök telepítésére”. A Temesvári Kiáltvány 8. pontját illene ismerni, pontosan idézni és értelmezni, nem csak ködösen hivatkozni rá: „A választási törvénynek meg kell tiltani azt, hogy a volt kommunista aktivisták és a Securitate egykori tisztjei, három, egymást követő választási ciklus idejére bármilyen listán jelöltethessék magukat”. A fiatal, vonulós tűzoltótiszteket, altiszteket kollektíven kommunista aktivistáknak vagy Securitate tiszteknek beállítani, csak azért, hogy aztán egyikükre minden ok és bizonyíték nélkül rásüthessék a billogot, az szégyenletes kísérlet, ezzel eddig senki sem próbálkozott. Ami az én tűzoltótiszti pályafutásomat illeti, az a következően alakult. A magyar nyelven, legnagyobb érettségi általánossal elvégzett bánffyhunyadi liceum után, 1970-ben a nagyszebeni Tűzoltótiszti Főiskola 25 helyére 125 jelentkező közül, egyedüli magyarként sikeresen felvételiztem. A román nyelv hiányos ismerete miatt első évben éjjel-nappal kellett tanulnom, viszont a második év végén évfolyamelső lettem. Az is a történethez tartozik és könnyen elképzelhető, hogy volt mit hallania a „bozgornak”, amíg sikerült tekintélyt kiharcolnia magának. 1972-ben vettek fel a pártba, nem „rendhagyóan korán” hanem összes évfolyamtársammal, mert nem lehetett úgy elvégezni a főiskolát, hogy ne legyen párttag a végzős növendék. Soha semmilyen párttisztséget nem töltöttem be sem ott, sem később. 1973-ban a diplomavizsgát követően Nagyváradot, kedvenc városomat választottam, pedig Bánffyhunyadon, szülővárosomban is volt szabad hely. Nem parancsnok helyettes beosztásba kerültem, amint a hazugságoktól hemzsegő iromány szerzői állítják, hanem a gyakorlatnak megfelelően a ranglétra aljára, ahonnan csak 4 év elteltével léptem feljebb egy grádicsot (ezt több tíz, Bihar megyei, kezem alatt szolgált magyar és román tűzoltó bizonyíthatja). Igen, szakmám iránt elkötelezett, lelkiismeretes tűzoltótiszt voltam, román és magyar altisztekkel és vonulós közkatonákkal körülvéve addig, amíg a még dolgozó magyar altiszteket (Nácsay András, Kovács J.) nem nyugdíjazták . Az évek során több mint 1500 tűzesethez riasztottak és bár a laktanyában a kornak megfelelően hivatalosan csak románul lehetett beszélni, a tűzeseteknél Nagyváradon, Biharvajdán, Szalárdon, Biharban, Jánosfalván, hogy csak pár települést soroljak azok közül ahol emlékezetes nagy tűzesetek voltak 1973 és 1985 között, ahol én vezettem az tűzoltást, jól jött ha a kétségbeesett, románul nem tudó, idős magyar embertől vagy megriadt gyerektől anyanyelvén lehetett megkérdezni:- van-e még valaki az égő házban? Van-e gázpalack a lakásban? Az életmentésnél a felettesek elnézték ugyan a magyar nyelv használatát adott esetben, ha szükséges volt, a büntetés kiszabásánál már a román nyelvet kellett használni. A szakmai lelkiismeretességet és hivatástudatot „közvetetten terhelő adatoknak” feltüntetni csak egy „terhelt” agy tulajdonosa képes. 1985 végén, az akkori Bihar megyei tűzoltóparancsnok, (ma is Nagyváradon él és bármikor hajlandó erről nyilatkozni), tudomásomra hozta, hogy központi utasításra el kell hagynom a tűzoltóságot. Az újságban megjelent iromány legnagyobb hazugsága (ha a hazugságot fokozni lehet) az, hogy ez azért történt, mert egyik családtagom „elfelejtett” visszatérni Magyarországról. Születésem után 1952 és 1990 között egyetlen, első-, másod- vagy harmadfokú rokonom sem maradt külföldön. Ezzel tisztában volt, van Szilágyi Zsolt is, akinek szüleivel meghitt, baráti viszonyban voltunk, akiket tisztelek és sajnálok, hogy ilyen helyzetbe kerültek kisebbik fiuk miatt. Az viszont igaz, hogy Szilágyi Zsolt testvérének, Tibornak, segítettem amikor külföldre való településéhez illetve azt követően, különböző igazolásokat kellett beszereznie. A tűzoltóságtól történő eltávolításomat az alábbi vádakra alapozták, amint azt a fejemre is olvasták: - irredenta (a történelmi Magyarország területi integritásának visszaállítására törekvő) családból származik, anyja papleány, párton kívüli; - felettesi engedély nélkül vette feleségül Böndi Katalin fizika tanárt, mi több Bánffyhunyadon a református templomban esküdtek és felesége a hivatalos felkérés ellenére sem volt hajlandó belépni a pártba; - nem volt hajlandó felvételizni sem a Ştefan Gheorghiu pártfőiskolára sem a katonai akadémiára, ezt elkerülendő felettesi engedély nélkül felvételizett és jutott be a Babes-Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karára; - gyermekeit a lefordíthatatlan Melinda és Levente névre anyakönyveztette, templomban kereszteltette és magyar tagozatra íratta őket; - előnytelen megvilágításba helyezte Ceausescu elvtársat összehasonlítva Kádár Jánossal, nagyváradi találkozójukat követően; - több tűzeset okainak vizsgálatánál elfogultságot tanúsított magyar gyanúsítottakkal szemben. Mindezek után az Erdély.mán megjelent förmedvény kiagyalói önmaguknak mondanak ellent. Ha Lakatos Péter, idézem: „meggyőződéses, hithű a mundérhoz ragaszkodó tiszt” volt, miért kellett 1985-ben, Ceausescu kivégzése előtt 4 évvel eltávolítani a tűzoltóságtól? „Előléptetésnek” minősíteni azt, hogy valakivel, csak azért mert magyar, otthagyatnak egy jól fizetett tűzoltótiszti beosztást és emiatt az illető csak jóval kisebb fizetésű állást talál magának, az megkérdőjelezi az ezt állítók józan ítélőképességét. Én utólag is köszönöm a Sinteza akkori vezetőinek, Máté Józsefnek és néhai Crisan Ioachimnak az irántam tanúsított megértést és a felkínált munkahelyet. A Sinteza-beli tevékenységemről sokan tudnak most is nyilatkozni. Azok a magyar és román volt kollégáim, barátaim, ismerőseim akikkel sokat voltuk együtt, de valószínű azok is, akik 1987-ben feljelentettek és akik miatt több mint egy éven keresztül megfigyeltek, otthoni telefonomat lehallgatták. Erről csak 2001-ben szereztem tudomást, amikor kértem átvilágításomat a CNSAS-nál. dossziéban található anyagokból kiderül, mivel gyanúsítottak: - kémkedéssel Magyarország javára; - magyar tűzoltók (Balogh István, Fugel Sándor és mások) alkalmazása és vállalati tűzoltóegység vezetőnek történő kinevezése. A feljelentők és besúgók neveit az iratok tartalmazzák. Alig várom, hogy Tőkés László feltegye a világhálóra saját megfigyelési dossziéját, ígérem követem példáját. Az engem vádolók felületességét az is bizonyítja, hogy elfelejtik megemlíteni, hogy 1994 után kereskedelmi osztályvezetőként majd kereskedelmi igazgatóként tevékenykedtem a Sinteza-ból alakult részvénytársaságoknál. 1990 januárjában léptem be az RMDSZ –be. A felkérések ellenére nem vállaltam semmilyen vezetői szerepet 1996-ban, mert röviddel azelőtt neveztek ki, mint már említettem kereskedelmi igazgatónak és elfoglaltságom nem tette lehetővé a közéleti szereplést. Ez a helyzet 1999-ben változott meg, amikor már saját cégemet vezettem, időm megengedte és olyan tiszteletre méltó, minden gyanú felett álló személyek kértek fel a Bihar megyei RMDSZ gazdasági alelnöki tisztségére mint néhai Stark László, Varga Gábor, Szabó Ödön. A Tőkés-Szilágyi-MPP hazugságban részvényes korlátolt felelősségű társaságként nem bejegyzettek szerint, én „gyanús RMDSZ karriert” futottam be, mert miután 1999-ben elvállaltam a gazdasági alelnöki funkciót és becsülettel dolgoztam 2 éven keresztül, közel egy évig Bihar megye alprefektusa is voltam, 2001-ben merészeltem „ismeretlenként” elindulni azzal a Szilágyi Zsolttal szemben, aki 1990-ben előzmény nélkül, csak fiatalságának és Tőkés László temesvári szélárnyékának köszönhetően jutott képviselői mandátumhoz. A szabályosan, a körzeti szervezetek által megválasztott küldöttek döntő többsége, köztük a fiatalok is, rám szavazott, így újabb, közel 4 kemény, munkás év következett, amelyekben a „temesvári hős” lejárató kampányával szemben kellett a Bihar megyei szervezetet megerősíteni, számára székházat szerezni. Mi volt a bűnöm, hogy a velem közel egyidős Tőkés László, akiért családommal átiratkoztunk Nagyváradon a Várad-Olaszi egyházközségbe, aki lányom és keresztlányom konfirmálásánál asszisztált, aki könyveit számomra „szeretettel” dedikálta ellenem fordult, az a mai napig rejtély. Valószínű az, hogy megnyertem a választást és első találkozásunkat követően, amelyen az elnökség több tagjával együtt vettünk részt, nem voltam hajlandó lemondani, ahogyan ő kérte. Az ellentét tovább fokozódott, amikor lelkipásztoraival és akkori espereseivel megtaláltuk az együttműködés lehetőségeit, mert mindannyian a református egyház érdekét és nem a személyes érvényesülést helyeztük előtérbe. Így magyarázható, hogy a rogériuszi, olaszi, margittai, nagyszalontai, perbálhidai, köröskisjenői, bihardiószegi és a sort még folytathatnám, egyházközség lelkészei, presbiterei megköszönték a felkérésükre a visszaszolgáltatás és templomfelújítás terén nyújtott támogatást, amit az RMDSZ országos és megyei szervezeteinek vezetőségével közösen tudtunk megvalósítani. Ezekre válaszul Tőkés László levelekben fenyegette meg, vonta kérdőre azokat a lelkészeket, közéleti személyeket akik ezt nyilvánosan megköszönték (leveleinek saját kézzel írt illetve aláírt fénymásolatai bármikor az érdeklődők rendelkezésére áll). A goebbelsi hazugságismétlés eklatáns példája a Tőkés-MPP által hol felváltva, hol párban hangoztatott vád az érmindszenti pályázattal kapcsolatban. Az igazság röviden: Tőkés László nem nyert el ezzel kapcsolatban semmilyen pályázatot. Előzetes ígéreteket kapott ugyan, de mint kiderült, az a Kft-konstrukció amelyet a neki lekötelezett magánszemélyekkel akart létrehozni, a magyarországi törvényes előírások szerint nem is pályázhatott. Az újonnan kiírt pályázatra a nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Mecénás Alapítvány együtt nyújtottak be tervet és nyerték el a támogatást. Megépült, és azóta is használatban van a nagyváradi Ady Kulturális Központ. A mellette levő szálloda befejezése a még szükséges pénz hiányában késik, de az Alapítvány idejében és a teljes összeggel elszámolt a Magyar Kormány felé (a hivatalos igazoló irat az Alapítványnál található). A Bihar megyei és nagyváradi MPP elnökségek együtt és külön-külön is hazudnak az érmelléki területi RMDSZ szervezet tervezett létrehozásával kapcsolatban is, amikor azt állítják, hogy Lakatos Péter „ezt megakadályozta, a kezdeményezők ellen pedig retorziót alkalmazott”. Azt hiszik, hogy senki sem emlékszik pontosan, nincsenek bizonyítékok, ergo állíthatnak bármit. Tévednek. Mint az Erdélyi Napló 2002 május 28. száma, (XII. évfolyam 21. szám ) annak idején megírta: „Az SZKT formai kifogásokra hivatkozva megtagadta az RMDSZ Érmelléki területi szervezetének elismerését”. Tehát az Alapszabályzatnak megfelelően az RMDSZ döntéshozó fóruma hozott határozatot, aminek helyességét az idő is igazolta. Retorziót a Bihar megyei RMDSZ-ben sem elnökségem alatt, sem utána, senkivel szemben sem alkalmaztak, pedig néhányan ugyancsak megérdemelték volna az alapszabályzat szerint kiróható szankciókat. 2004 júniusában nagyváradi tanácsosi, majd 2004 novemberében parlamenti mandátumhoz jutottam, amit ezúton ismételten köszönök választóimnak, támogatóimnak. Valószínű, parlamenti képviselőként sem okoztam csalódást, ha az MPP 2008. november 20-i ellenem korteskedő felhívása és Tőkés László ármánykodása ellenére, a magyar választók ismét bizalmat szavaztak nekem. Nem én vagyok hivatott azt eldönteni, hogy ellenzőim hiteltelenek vagy választókerületem magyar lakosai úgy értékelték, hogy az elvárásoknak megfelelően teljesítettem. Az is lehet, hogy mind a két állítás egyidőben igaz. Érdekes, ugyanakkor érthető, ha az érmellékiek azt értékelik, hogy: - sikerült az RMDSZ megyei és országos vezetésével közösen, az országos átlagot jóval meghaladó számban ANL-lakásokat felépíttetni Margittán, Székelyhídon. - sportcsarnokokat illetve tornatermeket tudtunk felépíttetni Margittán, Székelyhídon, Szalárdon, Borson, Paptamásiban; - új iskolaközpontot hoztunk létre Székelyhídon; - elértük, hogy az érmelléki méhészek csak a méhek utaztatásának idejére fizessék ki az útadót. Helyszűke miatt nem tudom, de nincs is szándékomban felsorolni mindazokat a megvalósításokat amelyeknek kezdeményezésében, kivitelezésében részem volt, nehogy dicsekvésnek tűnjön a beszámoló . Mielőtt az a vád érne, hogy ezeknek nincs szimbolikus értékük, ami messze nem igaz, megemlíteném azt az érmelléki, országos hírű összefogást és eredményt, amelyben tevékenyen részt vettem. 2002-ben helyi , református egyházi és RMDSZ kezdeményezésre a megyei és országos RMDSZ vezetőségekkel közösen állítottuk vissza köztérre az eredeti Kossuth szobrot Bihardiószegen. Felemelő érzés volt ott lenni, az ebből az alkalomból veretett emlékérméket átadni illetve átvenni. Ugyanígy a nagyváradi római-katolikus palota visszaszerzése , megyei és országos RMDSZ csapatmunka révén, bizonyítja az egységes, kitartó fellépés és munka eredményét. Én képviselői mandátumomat az RMDSZ listáján választóimtól kaptam, nekik tartozom elszámolással, amit évente meg is teszek. Azoknak, akik sárdobálással, sanda gyanúsítgatásokkal még magyarságomat is megkérdőjelezik könnyű lenne Adyt idéznem: „S az álmosaknak, piszkosaknak, Korcsoknak és cifrálkodóknak, Félig-élőknek, habzó-szájuaknak, Magyarkodóknak, köd-evőknek, Svábokból jött magyaroknak Én nem volnék magyar?” Én viszont a nehezebb utat választom és kevéssé ismert, írója által már el is felejtett gondolatokat idézek Tőkés László: „Ideje van a szólásnak” kötete „Karácsonyi üzenet szövetségünk dolgában” című, 1991 Karácsonyán kelt írásából: „Mire gondolok? Legfőképpen a bizalmatlanságra és az ebből fakadó suttogó propagandára és vádaskodásra. Az értetlenségre, gyanakvásra, türelmetlenségre, nemtelen versengésre vagy közönséges irigységre....Beszéljünk még tisztábban. Mindennapi jelenség, hogy némelyeket „lekommunistázzanak”. ... Kétségbeejtő gyanakvás és rosszhiszeműség övezi előbb-utóbb mindazokat, akik szerepet vállalnak önvédelmi harcunkban... Ki kell józanodnunk önpusztító bizalmatlanságunkból, előlegeznünk kell egymásnak a bizalmat- ez az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy kijussunk belső válságunkból.” Úgy látszik ez a kijózanodás egyeseknek sehogyan sem sikerül. A szokásos római beszédzáró szavakkal élve: „Dixi, et salvavi animam meam”, azaz „ Megmondtam az igazat, s ezzel megmentettem lelkem nyugalmát”. Lakatos Péter parlamenti képviselő Előzmény: Erdély.ma, 2010. márc.25. Emlékeztető Lakatos Péternek – Az MPP bihari szervezetének közleménye. Forrás: Erdély.ma 2010. június 4.Trianon-konferencia– A trianoni békeszerződés mellett a közép-európai egységtörekvésekről és a nacionalizmusról is beszéltek az előadók szerdán a magyar, francia, osztrák, román és szlovák történészek részvételével tartott budapesti konferencia első napján. Az 1920 utáni Kárpát-medencei államkoncepciókról szóló rendezvényen Francois Laquieze, a budapesti francia nagykövetség tanácsosa kifejtette: tudja, hogy a trianoni békeszerződés 90 év elteltével is fájdalmas a magyarok számára. Hozzátette, minél szélesebb körben kell megvitatni minden történelmi eseményt, így az igazságtalannak ítélteket is, mert ez segíthet a konfliktusok feloldásában. Ormos Mária történész az első világháborút követő integrációs törekvésekről és elhalásukról beszélt, felidézve, hogy ekkor jelent meg újra a közgondolkodásban az egységes Közép- Európa. A térségben élő nemzetek céljai azonban összeegyeztethetetlennek bizonyultak, a nagyhatalmak – Németország és Oroszország – befolyását erősíteni szándékozó elképzelések pedig ellenállást váltottak ki. Emlékeztetett, hogy 1918-ban Berlin az Ausztriával és Magyarországgal kötendő vámszövetséget, valamint közös hadsereg felállítását fontolgatta. Németország azonban elveszítette a háborút, "és miután a két nagy rivális elvérzett, Közép-Európa senki földje lett, kiürült" – folytatta. A történész arra is kitért, hogy – miközben az átalakulásnak nagy vesztesei is voltak – több kis nemzet lehetőséget kapott az államszervezésre. Az etnikai ellentétek azonban nem szűntek meg. A békeszerződés után Magyarország szinte minden szomszédjával szembekerült, s a politikai élet összes szereplője a trianoni békeszerződés revíziójára törekedett – fejtette ki Ormos Mária, hangsúlyozva, hogy a baloldali és liberális politikusok az etnikai alapú, míg a kormány az optimális – vagyis az elérhető legszélesebb – revíziót szorgalmazta, a szélsőjobb pedig a "mindent vissza" követelésével élt. Az eltérő elképzelések és a gazdasági válság hatására azonban az egységtörekvések elhaltak. A végső csapást az adta meg, hogy Németország új vezetője, Adolf Hitler csupán nyersanyag- és élelmiszerszállítóként tekintett Közép-Európára, valamint "fel-vonulási területet" látott a régióban. A föderatív tervek így csak az újabb világháborút követően kerültek ismét elő – mutatott rá Ormos Mária. Horst Haselsteiner, az MTA tiszteletbeli tagja, a Bécsi Egyetem oktatója előadásában azt mondta: az első világháborút lezáró békeszerződések megkötésekor gyakran nem a józanság, a méltányosság, hanem a revansvágy, a "jaj a legyőzöttöknek" szemlélet érvényesült. Azonban, mint mondta, a francia, a brit, az olasz és a legtöbb közép- európai nemzet más megoldást nem fogadott volna el. Ezért a történész a trianoni békeszerződést a győztesek elkerülhetetlen tévedésének nevezte. Dusan Kovac, a Szlovák Tudományos Akadémia tagja kifejtette, hogy a soknemzetiségű Magyar Királyság nemzetállammá alakításának XIX. századi terve konfliktust okozott a többségi nemzet és a kisebbségek között. Mint mondta, ez hozzájárult ahhoz, hogy a szlovákok a magyarok helyett egyre inkább a csehekkel kerestek együttműködést. A Koncepciók államról és nemzetről a Kárpát-medencében Trianon óta című kétnapos konferenciát a Budapesti Francia Intézet és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) szervezte, a Budapesti Szlovák Intézet részvételével. MTI 2010. augusztus 13.Peresz dicsér és vigasztal„Ilyen hősök nélkül, mint amilyenek ők voltak, ma is Hitler vezetné Európát, és a zsidó nép megsemmisült volna” – méltatta tegnap Bukarestben Simon Peresz izraeli elnök a hat izraeli katonát, akik román társukkal együtt júliusban hunytak el a Brassó mellett történt helikopterszerencsétlenségben, gyakorlatozás közben. Peresz a zsidó állam első hivatalban levő elnökeként látogatott Romániába. Tegnap a bukaresti zsidó hitközség zsinagógájában találkozott a közösség tagjaival; a zsúfolásig telt imaházban hatalmas taps fogadta az idős baloldali politikust, aki többek közt kor- és elvtársát, Ion Iliescu volt román elnököt üdvözölte a hallgatóság soraiban. Izrael elnöke utalt a zsidó nép viszontagságos történelmére, méltatva a hajdan népes romániai zsidóság érdemeit Izrael létrehozásában és fejlődésében. A holokauszt által megtizedelt romániai zsidóságot tehetsége, szorgalma és hite tartotta meg Európa egyik legjelentősebb zsidó közösségének, vélte Peresz, aki szerint ma már más ellenséggel kell megküzdenie a zsidó népnek és a világnak, mint hat-hét évtizeddel ezelőtt: a terrorizmussal. Mint elmondta, a mintegy négyszázezer zsidó származású személy, aki a második világháború után Izraelbe kivándorolt, soha nem felejtette el Romániát, és nem hagyta el kultúráját. Izrael elnökének a mai Románia állampolgáraihoz is volt egy vigasztaló szava. Egy szép hasonlattal élve (Romániát pillangóhoz hasonlította, amelynek éppen most nőnek ki a szárnyai, ami némi fájdalommal is jár) kifejtette, a gazdasági válságból ki lehet lábalni, ami fontos, hogy „soha ne adjuk fel”. A zsinagógában Aurel Vainer parlamenti képviselő, a romániai zsidó közösség vezetője is felszólalt. Vainer emlékeztetett: a második világháború előtt mintegy nyolcszázezer zsidó élt az akkori Románia területén; jelenleg a közösség alig éri el az akkori létszám egy százalékát, a nyolcezres lélekszámot. A bukaresti zsidó közösséggel tartott találkozót megelőzően, tegnap délelőtt Traian Băsescu román államfő fogadta hivatalában Simon Peresz izraeli elnököt. „Románia az izraeli–palesztin és az izraeli–szíriai párbeszéd előfeltételek nélküli megkezdését szorgalmazza” – jelentette ki Băsescu. A kétoldalú tárgyalásokat követően a román államfő tájékoztatta izraeli kollégáját Románia álláspontjáról a közel-keleti helyzettel kapcsolatban. Szerinte előfeltételek nélkül kell megkezdeni az izraeli–palesztin és az izraeli–szíriai párbeszédet, hiszen az előfeltételek csak akadályozzák a közel-keleti tárgyalásokat. Băsescu rámutatott: a megbeszélésen áttekintették a kétoldalú kapcsolatokat, amelyek kiterjednek a katonai, a technológiai, az oktatási, az üzleti és az idegenforgalmi területen való együttműködésre. Arra az újságírói kérdésre, miszerint egy esetleges iráni–izraeli fegyveres konfliktus kirobbanása esetén Románia megnyitná-e légterét, Băsescu elmondta: egyelőre nem lehet fegyveres konfliktusról beszélni. Reményét fejezte ki, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának szankciói Teheránt az átlátható tárgyalások megnyitására ösztönzik. A román államfő hangsúlyozta, egy esetleges fegyveres konfliktusban Románia NATO-tagországként viselkedik majd. A megelőlegezett támogatásra nem maradtak el Simon Peresz köszönő szavai sem, aki „korunk egyik legfelelősebb vezetőjének” nevezte Traian Băsescut. „Amikor ’igent’ mondd, akkor az ’igent’ jelent, amikor pedig valamit megtagad, akkor ahhoz tartja magát. Most felelősségteljesen felvállalja álláspontját Iránnal szemben, és támogatja az izraeli–palesztin békefolyamatot” – fogalmazott a zsidó állam feje. A továbbiakban megköszönte Băsescu személyes közbenjárását azért, hogy a júliusi légi szerencsétlenségben meghalt izraeli katonák földi maradványai minél hamarabb hazájukba kerülhessenek. Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. augusztus 21.A második bécsi döntés: amikor Hitler ceruzája vastagon fogA román külügyminiszter elájult a térképre pillantva. Teleki Pál magyar miniszterelnök sem örült túlságosan. 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palota aranytermében Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter ünnepélyesen kihirdette a második bécsi döntést. Ennek értelmében visszakerült Magyarországhoz a trianoni békeszerződés által 1920-ban Romániának ítélt 103 093 km²-nyi terület mintegy 2/5-e, 43 104 km², az ún. Észak-Erdély. A kb. 60 ezer km²-nyi Dél-Erdély továbbra is Románia része maradt. Az 1941. évi magyar népszámlálás valamivel több mint 2,5 millió lakost mutatott ki Észak-Erdélyben, ebből 52,1% magyar, 41,5% román, a többi német és jiddis anyanyelvű volt. Román statisztikai adatok szerint viszont a lakosság 50,2%-a volt román és csak 37,1%-a „székely és magyar.” Dél-Erdélyben, román fennhatóság alatt hozzávetőleg félmillió magyar maradt. A román és a magyar történetírás egymástól eltérő módon értékelte és értékeli ma is a második bécsi döntést. Míg a román szerzők túlnyomó többsége a „bécsi diktátum” („dictatul de la Viena”) megjelölést használja – a döntés Bukarestre erőszakolt, kényszerítő jellegét hangsúlyozva –, addig a magyar historiográfiába a „döntőbíráskodás”, a „második bécsi döntés” semlegesebb fogalma vonult be. A legtöbb román történész azt emeli ki, hogy a diktátum elszakította az ország testétől az 1918-ban a népakarat által Romániával egyesített Erdély egy részét, s az ott többségben élő románokat újra magyar elnyomás alá vetette. Az 1980-as évek elejétől – Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár utasításainak megfelelően – a román történetírás egyik kedvelt témája lett a „fasiszta bécsi diktátum” éles elítélése, a tárgyilagosság és a saját múlttal való szembenézés leghalványabb kísérlete nélkül. Bár 1989 decemberétől megszűnt a történetírás felülről való irányítása és eltörölték a cenzúrát, a témával kapcsolatos legtöbb román történeti feldolgozás – kevés kivételtől eltekintve – ezt követően is a nemzeti „mártirológia” szempontjait részesítette előnyben a tárgyilagos, tudományos vizsgálattal szemben. A magyar történetírás ezzel szemben már a hetvenes-nyolcvanas években is elfogulatlanabbul, kritikus és önkritikus hangon írt az eseményről, s a mai magyar történészek értékelései is többnyire kiegyensúlyozottak. A döntés előzményeit illetően ki kell emelnünk, hogy a két világháború között Magyarországnak, a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben. Magyarország Erdélyt, a Szovjetunió Besszarábiát, Bulgária pedig Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert kívánta megszerezni. 1940. június 26-án Moszkva ultimátumban követelte Romániától Besszarábia és Észak-Bukovina átadását, két nap múlva pedig a Vörös Hadsereg megkezdte a terület birtokbavételét. Ennek hatására a magyar diplomácia is mozgásba lendült Erdély teljes vagy részleges visszaszerzése érdekében. Az Európa nagy részét uraló náci Németország Magyarországot önmérsékletre intette, Romániát pedig a határrevíziót érintő tárgyalásokra szólította föl. 1940. augusztus 16-24. között Turnu Severinben (Szörényváron) magyar-román megbeszélésekre került sor. A Hory András által vezetett magyar küldöttség Erdély területi megosztására tett javaslatot, mire Valeriu Pop román küldöttségvezető leszögezte: a lakosságcsere elvéből kell kiindulni. A továbbiakban egyik fél sem engedett álláspontjából − Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből −, így a „tárgyalások” kudarccal zárultak. A magyar kormány már ezt megelőzően, augusztus 22-én úgy döntött: a Turnu Severin-i tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. Werth Henrik vezérkari főnök másnap kiadta a Románia ellen augusztus 28-án indítandó hadműveletek irányelveit. A balkáni háború megelőzése érdekében a „tengelyhatalmak” gyors diplomáciai beavatkozásra szánták el magukat. Németország és Olaszország hazarendelte budapesti, illetve bukaresti követeit, a magyar és a román külügyminisztert pedig 29-ére Bécsbe kérették. A közbelépés eredményeként a tervezett magyar támadás elmaradt. Az új magyar-román határt Adolf Hitler német birodalmi kancellár személyes döntése nyomán, augusztus 27-én húzták meg Berchtesgadenben, egy szűk körű, bizalmas tanácskozáson. Nyomvonala Nagyszalontától délre ágazott el a trianoni határtól, majd a Sebes-Körös mentén haladva Magyarországhoz csatolta Nagyváradot és Kolozsvárt. Kelet felé ezután egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó viszont Romániának jutott. A Keleti-Kárpátok gerincén a történelmi határvonal mentén haladt a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszafoglalt Kárpátalja régi határát. A térképen kék ceruzával meghúzott vonal a valóságban hat kilométernyi széles sávot jelentett, ami a későbbiek során komoly gondokat okozott a határőrizeti szerveknek. Hitler döntésének hátterében német nagyhatalmi érdekek álltak: a stratégiai fontosságú ploieşti-i román olajmezők, illetve a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelme. A Führer olyan megoldást keresett, amely „pacifikálja” a térséget a további szovjet terjeszkedés megakadályozása és a tervbe vett szovjetellenes háború céljából. Bizonyos mértékig kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen szövetségesként számolt vele. Az időközben Bécsbe érkezett román és magyar küldöttség tagjai a döntésről csak augusztus 30-án, annak ünnepélyes kihirdetésekor szereztek tudomást. Mihail Manoilescu román külügyminisztert sokkolta a bejelentés. Rápillantva a térképre, elszörnyedve vette tudomásul az új határvonalat, majd elvesztette eszméletét és összeesett. Egy pohár vizet kértek számára, ezt követően tért magához. Az aláírási szertartás végeztével Ribbentrop személyi orvosa vette kezelésbe. Injekciókat adott neki, és igen alacsony vérnyomást állapított meg. Naplójában Ciano így írta le az esetet: „Aztán tompa zuhanást hallunk, Manoilescutól ered, ájultában az asztalra esett. Orvosok, masszázs, kámfor-olaj. Végre magához tér, de nagyon meglátszik rajta a megrázkódtatás.” A román küldöttség többi tagjával együtt, Manoilescu is a legrosszabb esetben csak a Magyarországgal határos keskeny országrész − Bihar, Szatmár, Szilágy megyék, esetleg még Máramaros − elvesztésével számolt. Hory András így emlékezett vissza a kihirdetés pillanataira: „Az órák izgalmas várakozásban teltek. Délután 15 óra 15 perckor Újpétery Elemér, Csáky [István magyar külügyminiszter] személyes titkára lépett be a részünkre kijelölt váróterembe, és boldogan újságolta: »Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti és az egész Székelyföld a miénk!« Ezzel már szaladt is, hogy a döntés eredményét Budapestre megtelefonálja. Ezt a pillanatot sohasem felejtem el.” Teleki Pál miniszterelnök azonban, aki már útban Bécs felé is aggódott a várható német követelések miatt, rögtön észrevette, hogy a Székelyfölddel nincs vasúti összeköttetés, és a visszatért terület délnyugat felől nehezen védhető. Ezenkívül jól tudta, hogy a németektől kapott „ajándékért” igen magas árat kell majd fizetnie az országnak. Mivel nem hitt a német győzelemben, azt is sejtette, hogy a Hitler által megvalósított revízió nem lehet hosszú életű. Szűkebb körben később többször kifejtette, hogy hiába volt az egész erőfeszítés, mert a háború után megint vissza kell adni Észak-Erdélyt, és mindez csak megrontotta a szomszédokkal való viszonyt. Hasonló aggodalmakat táplált a nagy köztiszteletnek és befolyásnak örvendő egykori miniszterelnök, Bethlen István is, aki Telekihez hasonlóan szintén erdélyi származású volt. Mindketten tudták azonban azt is: a felkínált területet visszautasítani annyit jelent, mint megtagadni az ország húsz éves revíziós múltját, s a közvélemény előtt szinte hazaárulásnak számított hangosan kimondani, hogy a revízió lesz Magyarország veszte. A korabeli magyar közvélemény a döntést az igazságtalan trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta fel, és sikerként értékelte. Az észak-erdélyi magyarok eufórikusan, kitörő lelkesedéssel, míg a dél-erdélyi magyarok a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként fogadták a döntést. Romániában mérhetetlen felháborodást keltett a döntés híre. A társadalom egyöntetűen nemzeti tragédiaként élte meg a Besszarábia és Észak-Bukovina elvesztése utáni újabb jelentős területcsökkenést, amely több mint egymillió nemzettársukat magyar fennhatóság alá juttatta. Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A bevonuló honvédséget a magyar lakosság mindenütt mámoros ünneplésben részesítette. A románok ezzel szemben úgy érezték, hogy a hazájukat vesztették el, és a félelem légköre uralkodott el köztük. A szeptember 5-étől 13-ig tartó bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor. A Szilágy megyei Ördögkúton mintegy 80, Ipp helységben 154, Zilahon pedig öt románt öltek meg a bevonuló honvédek. Magyar részről hivatalosan mindezt azzal magyarázták, hogy a magyar katonaságot − főleg a Szilágyságban − sokszor érték szórványos lövések. Ez azonban semmiképpen sem indokolta az ilyen mértékű kegyetlen megtorlást. Az észak-erdélyi bevonulás, majd a négyéves magyar uralom során ténylegesen elkövetett atrocitások román részről történő felnagyítása, eltúlzása általános jelenségnek számított azokban a hetekben, hónapokban. A kegyetlenkedésekről szóló − sok esetben kitalált − történetek megfeleltek a „vérszomjas” magyarok „ázsiai barbárságát” hirdető korabeli román toposzoknak, és minden bizonnyal tovább erősítették azokat. A rémhíreket a korabeli romániai sajtó is átvette, a bukaresti kormány pedig igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból a tengelyhatalmak fővárosaiban. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy jelentős része mind a mai napig − a tényeket elferdítve − a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra. Hogyan értékeljük a második bécsi döntést? Az „anyaországhoz” visszakerült észak-erdélyi magyarság 1940−1944 között megerősödött nemzeti öntudatában, Dél-Erdélyben viszont a magyarok nagyarányú térvesztése következett be. Észak-Erdélyben a kisebbségbe került román lakosság helyzete számottevően romlott: demográfiai, gazdasági, kulturális téren egyaránt meggyengült. Földrajzilag és gazdaságilag az Erdélyt kettészelő új államhatár ugyanolyan rossz, mesterséges választóvonalat képezett, mint az 1920-as trianoni. Történelmileg kialakított tájegységeket osztott ketté, családokat szakított szét, utakat, vasútvonalakat vágott el, városokat fosztott meg hagyományos hátterüktől. Összességében tehát kedvezőtlen hatással volt Erdély gazdasági életére. A döntés mindkét ország számára súlyos bel-és külpolitikai következményekkel járt. Tehertételt jelentett a magyar-román államközi kapcsolatokban, és tovább növelte a két állam kiszolgáltatottságát Hitler Németországával szemben. Történelmi léptékkel mérve a második bécsi döntés viszonylag rövid életű volt. Romániában 1944. augusztus 23-án I. Mihály király a hadsereg és az ellenzék támogatásával letartóztatta Ion Antonescu marsallt, hadat üzent Németországnak és átpártolt a szövetségesek oldalára. Ez külpolitikailag kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál, és komoly szerepet játszott abban, hogy a győztes nagyhatalmak Erdély kérdésében alapvetően Románia javára döntöttek. Az új határ nyomvonala azonban még nem dőlt el végérvényesen. A Szovjetunió egész Erdély Romániához való csatolását szorgalmazta, de az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország egy etnikailag igazságosabb határ meghúzására törekedett. A második világháborút lezáró párizsi békekonferencián végül Moszkva álláspontja érvényesült, és az 1947. február 10-én aláírt békeszerződés a trianoni határok helyreállításáról rendelkezett.. L. Balogh Béni. Transindex.ro 2010. augusztus 30.Hetvenéves a bécsi döntésA bécsi döntések Magyarország két világháború közötti revíziós politikájának eredményeként született politikai megállapodások; ezek nyomán melyek révén az ország visszakapta a trianoni béke értelmében elvesztett területeinek többségi magyar lakosságú területeit. A második világháborút lezáró béketárgyalások során a győztes hatalmak ezeket semmisnek nyilvánították. Magyarország az első világháború után nem törődött bele az 1920. június 4-én aláírt trianoni béke rendelkezéseibe, ezért a két világháború között folytatott magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az elszakított magyarlakta területek visszaszerzése volt. A revíziós célok megvalósítását egyrészt az tette lehetővé, hogy a hitleri Németország elkezdte a versailles-i békeszerződés felülvizsgálatát, Franciaország és Nagy-Britannia pedig feladta kelet-európai ambícióit. Etnikai revízió Mindkét bécsi döntést Németország és Olaszország képviselői hozták a bécsi Belvedere palotában. A békeidőben született első bécsi döntést az európai nagyhatalmak ekkor még nemzetközi jogi érvényűnek ismerték el, csak a II. világháború folyamán változtatták meg álláspontjukat. Berlinben 1938. augusztus 20–26. között zajlottak az egyeztetések. A müncheni egyezmény záradékába olasz javaslatra bevették, hogy Csehszlovákiának Lengyelországgal és Magyarországgal fennálló területi vitáit is rendeznie kell. 1938. október 9–13. között került sor a magyar–csehszlovák tárgyalásokra Komáromban. Kölcsönös megállapodás híján a két ország október 29-én kérte a müncheni egyezményt aláíró nagyhatalmak döntőbíráskodását. Mivel Nagy-Britannia és Franciaország érdektelenségre hivatkozva kivonta magát a döntéshozatalból, a döntőbírók Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszterek lettek. Az 1938. november 2-án született I. bécsi döntés lényegében az etnikai revíziót valósította meg. Magyarország, az I. világháborút lezáró trianoni béke által elvett területeiből 11 927 négyzetkilométert kapott vissza, az akkor már autonóm Szlovákia és Kárpátalja déli részét. Az 1941-es magyar népszámlálás szerint az itt élő 1 millió 62 ezer lakos 84 százaléka volt magyar és 10 százaléka szlovák. 85 391 szlovák került át a magyar oldalra és 67 ezer magyar maradt a szlovák oldalon, de a Szlovákiánál maradt 89 ezer zsidó többsége is magyar anyanyelvűnek vallotta magát. Miután 1939. március 14-én a Tiso vezette Szlovákia önállóvá vált, és másnap Hitler bevonult Prágába, létrehozva a Cseh-Morva Protektorátust, Magyarország megszállta Kárpátalja fennmaradó, saját önállóságát március 14-15-én kikiáltó részét is. Megvalósult célok Miután a romániai Szörényváron 1940. augusztus 16–24. között folytatott román–magyar tárgyalások nem vezettek eredményre, a tengelyhatalmak mindenképp el akarták kerülni a fegyveres konfliktus kirobbanását. A német és az olasz kormány a magyar és román kormányok képviselőit Bécsbe rendelte, és területi vitájukat döntőbíráskodás révén rendezte. A második bécsi döntés 1940. augusztus 30-án született, a román kormány a döntőbíráskodást elfogadta. A második bécsi döntéssel Magyarország 43 492 négyzetkilométernyi területet kapott vissza, benne a Székelyfölddel. Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a visszacsatolt Észak-Erdélyben 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német lakos élt. A Romániának meghagyott Dél-Erdélyben 400 ezer magyar maradt. A Jugoszlávia elleni német támadás után, 1941. áprilisában, a magyar csapatok, német hozzájárulással, megszállták a Muraközt, a Muravidéket, a baranyai háromszöget és Bácskát. A visszafoglalt délvidéki terület nagysága 11 475 négyzetkilométert tett ki, 1 030 000 lakosából 401 ezer – 39 százalék – vallotta magát magyarnak. Így a magyar revizionizmus céljai lényegében teljesültek, és ha Csonka-Magyarország nem is lett akkora, mint Trianon előtt, de magába foglalta a magyar etnikumúak többségét. A győztes mindent vitt A maguk korában a bécsi döntéseket a magyar közvélemény jelentős része a trianoni békeszerződés igazságos felülvizsgálatának tekintette. A II. világháború utáni békeszerződésekben a győztes hatalmak a két bécsi döntésben foglaltakat azonban nem ismerték el. A térséget akkor katonailag ellenőrzése alatt tartó Szovjetunió érdekeinek a trianoni határok visszaállítása jobban megfelelt, ezért Magyarországgal szemben a béketárgyalásokon a hozzá etnikailag és kulturálisan közelebb álló országoknak kedvezett. Az 1947-es párizsi békeszerződés visszaállította az 1937-es határokat, de három Pozsonnyal szemben lévő falu, Oroszvár, Horvátjárfalu és Dunacsún, a „pozsonyi hídfő” átkerült Csehszlovákiához, hivatalosan azért, hogy Pozsony további fejlődéséhez, elég terület legyen a Duna déli oldalán. A II. világháborút lezáró szerződésekhez nem társultak kisebbségvédelmi jegyzékek. Csehszlovákiában a magyar ajkú lakosságot a kollektív bűnösség elve alapján kezelték. A párizsi békeszerződés óta a bécsi döntések többé nemzetközi politikai kérdésként nem merültek fel és azokra egyetlen magyar kormányzat sem hivatkozott. B. T. Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. szeptember 1.Második bécsi döntés és a magyar bűnök (Hetven éve) — folytatás tegnapi lapszámunkbólUtolsó csatlós A bűnösség lajstromában szerepel még az is, hogy a Horthy vezette Magyarország Németország utolsó csatlósa volt, de azt gyakran elfelejtik elmondani, hogy Magyarországot már 1944. március 19-én megszállták a német csapatok, és olyan kényszerpályán mozgott, amely nem tette lehetővé a semlegesség megőrzését. Ha ez valamilyen csoda folytán megvalósul, akkor sem részesült volna jobb elbánásban. Gondoljon mindenki Lengyelország és Csehország sorsára. Őket még a háború előtt, illetve kezdetén megszállta Németország, de mindkét állam ugyanúgy a szovjet kommunizmus prédája lett, mint azok az országok, amelyek német csatlósok voltak. Nem képzelhető el az, hogy ha Magyarország nem lép be német oldalon a Szovjetunió elleni háborúba, elkerülhette volna a korai német megszállást. Ez esetben mi maradt volna Magyarországból és a magyar zsidóságból? Sokan nem tudják azt sem, hogy Magyarország még a háború elején a németek elől menekülő lengyelek százezres tömegét is befogadta, sokáig biztonságot nyújtott a zsidóknak is. A háború idején, egészen 1944 tavaszáig a zsidó világszervezet vezetői a legnagyobb veszélyt a magyar zsidóságra nézve abban látták, ha Magyarország szembefordul a németekkel. Akkor az volt a véleményük, hogy Magyarország menedéke a zsidóságnak. Idézem Földi Pál hadtörténészt, aki a zsidókra vonatkoztatva ezt írta: ,,a német megszállás pillanatáig a magyar állam nem szolgáltatta őket ki a hitleri gyilkos őrületnek”. Természetesen nem tagadhatóak azok a zsidótörvények, amelyek korlátozták a zsidóság ,,személyes szabadságát, sértették emberi méltóságát, (de) a hivatalos Magyarország nem tört a (zsidóság) vesztére”. Nos, a propaganda és a kommunista agymosás hatása alatt állók bizonyára nem nagyon nézegették a korabeli Európa térképét, mert ha azt bárki áttanulmányozza, és ismeri az adott kor politikai, katonai helyzetét, egyértelmű, hogy Magyarország nem vállalhatott honvédő háborút Németországgal szemben. E nagyhatalom néhány hónap alatt szállta meg Európát, köztük Franciaországot is. Itt megemlíthetjük azt is, amit sokan szeretnek elfelejteni, hogy Magyarország német érdekszférába kerülését valójában azok a nagyhatalmak idézték elő, melyek 1920-ban szétverték az egész Kárpát-medencére kiterjedő magyar államot. Elvárni az egykori területeinek 28,5 százalékára szűkített Magyarországtól, hogy szembeszálljon Németországgal, még gondolatban is komolytalanság. Sokan azt is elfelejtik, hogy Magyarország a német csatlósok közül a legkésőbb, kényszer hatására lépett a be a Szovjetunió elleni háborúba. A leggyakrabban azt lehet hallani ironikus éllel, hogy Magyarország hadat üzent Amerikának. Azt is ritkán mondják, hogy nagyobb részben, amikor Horthy kormányozta az országot, a magyarság viszonylag ímmel-ámmal, aránylag kis létszámú haderővel vett részt a háborúban. Természetesen nem nagyon szeretik elmondani azt sem, hogy a szuverenitását vesztő ország vezetése továbbra is igyekezett mérsékelni a frontra küldött magyar katonaság számát, és sikerrel akadályozták meg a budapesti zsidóság deportálását is. De még kevesebben tudják, hogy Magyarország már 1943-ban megkezdte a tárgyalásokat a háborúból való kiugrásra. Mivel a Horthy-kormányzat nem szolgálta lelkesedéssel a náci Németországot, német támogatással Magyarországon is kialakult egy fasiszta ideológiával kacérkodó szűk csoport, amelyet a Horthy-ellenes Szálasi Ferenc vezetett. A Horthy-korszakban Szálasi hosszú ideig börtönben volt, de a háború utolsó szakaszában szabadlábra került. Amikor 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó bejelentette Magyarország kilépését a német oldalon folytatott háborúból, a németek letartóztatták, családjával együtt kényszerlakhelyre szállították, és a hatalmat Szálasi vette át. Magyarország ekkor vált hadszíntérré, és így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy a magyarság legutolsó csatlósként megbélyegezve, a legnagyobb veszteséget elszenvedő országok között végzi azt a háborút, amelybe akarata ellenére sodródott. Azonban azokat a huszonéves fiatal magyar embereket, katonákat, akik az utolsó leheletükig harcoltak hazájuk védelmében, lefasisztázni aljasság, Horthyt szintén! Horthy Miklós kormányzó és Magyarország helyzetét a legjobban Bakay Szilárd vértanú tábornok hadi jelentése illusztrálja: ,,Hátam mögött a német, előttem az orosz, fejem fölött az angolszászok. Parancsot kérek.” Nemzetiségi elnyomás Az ún. horthysta uralom bűneként szokták felróni a háború alatti nemzetiségi elnyomást is. Nos, hogyan állunk ezzel? Elmondható, hogy ez állampolitikai szinten nem érvényesült. Erdélyt véve alapul megállapítható, hogy amíg a román uralom alatt maradt Dél-Erdélyben élő 500―700 ezer magyar népesség férfinépe munkatáborokba került, a magyar oktatás, a sajtó és a kultúra elsorvadt, addig a magyar fennhatóságú Észak-Erdélyben állampolitikai szinten a nemzetiségekkel való együttműködésre törekedtek. Így például súlyos börtönbüntetést róttak ki azokra, akik az országban élő kisebbségekre lealacsonyító jellegű szavakat használtak. A magyar rendőrnek, ha románlakta településbe kapta a kihelyezését, ismernie kellett a helyi lakosság nyelvét. A magyar középiskolákban, mint például a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, a magyar diáktól megkövetelték a román nyelv tanulását, miközben akadtak olyan román települések, ahol az államnyelv, a magyar oktatása csak formális. Mindezeket képtelenség elhinni a mai Romániában, pedig nem a háború időszakában élünk. Képzeljük el, hogy ma, amikor Székelyföld nyolcszáz éves megnevezése hivatalos okmányban dührohamot vált ki, amikor Sepsiszentgyörgyön az új telepes román szomszédainknak természetes az, hogy az őslakos magyar románul köszön, magyar nyelvű viszonozás nélkül. Gondoljuk el, milyen képtelenül hangzik, hogy egy magyar többségű régióban a román iskolában a magyar nyelvet tantárgykény oktassák, az meg egészen megmosolyogtató, derűt keltő elképzelésnek látszik, hogy a román pénzt magyarul is feliratozzák. Mindez akkor, amikor Svájcban a 0,5 százalékarányt képviselő rétorománoknak ez természetes, vagy a magyar pénzek Horthy idején hatnyelvűek voltak. Az meg végképp nonszensz, hogy a román rendőr a magyar településeken magyarul tudjon. A ,,kismagyar idő” (1940―1944) alatt az Erdélyi Magyar Párt a románokkal való együttműködés szorosabbá tételét szorgalmazta, felismerve, hogy a román és a magyar nép érdekei közösek azon a földön, ahol évszázadok során együtt éltek. Szorgalmazták a háborúból való kilépést is. Párizsi békediktátum (1947. február 10.) A párizsi békeszerződés a trianoninál is igazságtalanabb volt, mert most nem egy soknemzetiségű államot, hanem többségében magyarok által lakott ország területeit adták át olyan országoknak, amelyeknek a legfőbb célkitűzésük a magyartalanítás, az ún. homogén nemzetállamok létrehozása volt. Az 1947-es párizsi békediktátum, hasonlóan az 1920-as trianonihoz, a magyarokat jobban büntette, mint más népeket. Ismét figyelmen kívül hagyták az önrendelkezés elvét, a történelmi igazságosságot. Az 1938 és 1941 között többnyire békés eszközökkel visszaszerzett magyar népességű területek révén létrejött, nemzeti államnak tekinthető Magyarország határait nem ismerték el. A történelem furcsa fintora, hogy ismét olyan államok nyerték el a nagyhatalmak szimpátiáját, támogatását, melyek a háború idején nagyobb bűnöket követtek el, mint Magyarország. A fasiszta szlovák államnak adták a majdnem teljesen magyarlakta Felvidék határ menti régióját, a ruszin—magyar autonóm területet, Kárpátalját Ukrajnához csatolták. Délvidéket, annak ellenére, hogy Tito marsall teljes magyar falvak lakosságát mészároltatta le, mintegy 40―50 ezer magyart öltek meg, Jugoszláviához csatolták. A magyar többségű, a háború végén alig 37 százalékarányban románok által (is) lakott Észak-Erdélyt, bár a Maniu-gárdák vérengzései miatt a román adminisztrációt 1944 őszén a szovjet hadvezetés kitiltotta, Romániának adták. Ennek átadása is érdekes. Semmi köze nem volt az etnikai arányokhoz, a történelmi igazságossághoz. Észak-Erdély Romániának adását Sztálin arra használta fel, hogy ennek fejében kierőszakolja a román vezetéstől két kommunista miniszter befogadását a román kormányba. Románia olyan ország volt, amely 1941 júniusától 1944. augusztus 23-ig óriási létszámú hadsereggel harcolt a németek oldalán, miközben hadserege, senki által nem kényszerítve, a zsidók százezreit gyilkolta le nemre és korra való tekintet nélkül. Hogyan is állunk ,,a magyar bűnökkel”, amiért Magyarországot meg kellett büntetni? Ha Trianon az önrendelkezés megsértése, diktátum és igazságtalan jellegű volt, akkor az 1947-es párizsi béke, amely túlnyomórészt magyarlakta területeket osztott szét, minek minősül? A második bécsi döntés hetvenedik évfordulóján megállapíthatjuk, hogy a magyarkérdés nemzetközi szintű becsületes megoldására utoljára 1940 táján került sor, és ezért nekünk, az utódállamokban élő másodrangú állampolgároknak nem kell szégyenkeznünk! Kijelenthetjük azt is, hogy a békediktátumok által szétosztogatott magyarlakta régiók megtartása fejében elvárjuk a nagyhatalmaktól: utólag arra kötelezzék a történelmi magyar területek birtokába jutott államokat, hogy az őslakos magyarság számára, létszámuknak megfelelően területi, kulturális és helyi autonómiákat biztosítsanak. E sorok írója meggyőződéssel állítja, hogy ennek megadásával a történelmi múlt megpróbáltatásait ,,békévé oldja az emlékezet”. Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2010. szeptember 3.Csűrdöngölő, spanyolcsizmábanItt toporgunk, tipródunk a trianoni döntés kilencven és második bécsi döntés hetven tonnája alatt fejenként. Önjelölt vagy választott politikusaink pedig szöszmötölnek a konfrontáció meg a tolerancia szemétdombján, míg a magyarság ellenségei hasmánt feküdve markolják a földet, mint(ha) a magukét. A román meg a szlovák vinnyogott, amikor a magyar lakta területek egy történelmi villanásnyi időre visszakerültek eredeti történelmi helyükre. Vannak tömegével, akiknek a második világháborúról csak a zsidóüldözés és gyilkolás jut eszükbe. Hadd vegyek ki néhány tényt, gondolatot a Matatias Carp könyvéből! Míg Európa minden sarkából Magyarországra menekültek, mentsvárba az üldözött zsidók, a fasiszta Románia a tébolyig menő gyűlölettel végezte a legembertelenebb munkát, puszta kézzel, késsel, golyóval és tűzzel — még Hitler előtt. 1941. június 29-én és 30-án a rendőrök, román és német katonák Iaşi-ban, a rendőrkapitányságon, az utcákon és a házakban megöltek néhány ezer zsidót... A vérfürdőt túlélt 4400 férfit koncentrációs táborba irányították... A vagonokból 12 óra és 20 kilométernyi út után 1194 holttestet raktak ki. A Vasgárda 6 000 000 lejt kapott azért a zsidóktól, hogy csituljon a tömegmészárlás. Nem sorolhatjuk a számadatokat, közel 300 000 zsidót öltek le minden német kényszerítés nélkül Romániában, már a háború előtt és annak legelején. Most a televízióban el-elcsukló elégedettséggel hallgatják a betáplált agyúak, hogy a román történész magyarul mondja ugyanazokat a marhaságokat Észak-Erdély visszacsatolásának kapcsán, amit mondtak minden elődjei. Ne feledjük, az egyik erdélyi magyar párt ismét kormányon van, a demokráciának csúfolt rendetlenségben föl-föltoluló magyar üldözés közepette. A párizsi Trianon kócerájban egykoron összeült, tájékozatlan nagyhatalmi szolgák a döntés másnapján már beismerték, hogy Európában ilyen (olyan) igazságtalan döntés még nem született, mint 1920-ban, Magyarország felosztásával. Időnként kényszerítenek bennünket ezzel vagy azzal azonosulni, ettől vagy attól elhatárolódni. Az Európai Unió viszont ma sem hajlandó tudomásul venni, hogy egy nemzetet, a magyart üldözik s ítélik lassú pusztulásra olyan politikusok, szlovákok meg románok meg szerbek, akik tisztességes demokráciában — bármely égtájon — közvécét sem pucolhatnának. Soroljam a neveket? Tudja mindenki, s azt is tudja, hogy utánuk békésen csörtetnek, sorukra várva, az utódok. És miről papolunk itthon, és mi mindenről hallgatunk? Beleszámítva Magyarországot is, ahol a bukott, lealjasodott pártok Fidesz-diktatúráról, egypártrendszer veszedelméről és neofasizmusról ugatnak. Ott áll Románia kirakatában Európa-szerte a kormány magyar tagsága, színesben. A magyarság idekinn fehér-feketében, megfogyva s megtörve. A remény nem fogy, az erőnk igen-igen megcsappanva. Ennyit itt és most a spanyolcsizmáról. Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2010. szeptember 8.A második bécsi döntésre emlékeztekÉszak-Erdély felszabadulásának 70. évfordulója alkalmából ifj. Tompó László magyarországi történész előadását hallgathatták meg azok, akik eljöttek a váradi Gekkó kávézó alagsorába. A kedd esti előadást, mely a második bécsi döntésről, illetve Horthy Miklós kormányzó Észak-Erdélybe történő bevonulásáról szólt, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) szervezte, s egy Partiumot és Erdélyt átfogó előadássorozat része. Mindezzel a közelmúltban autóbalesetben elhunyt két székesfehérvári tagjukra is emlékeztek. Álláspont Lokodi Ferenc, a HVIM váradi és erdélyi elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. „Bízzunk abban, hogy az a katartikus pillanat, mely megvalósult Horthy Miklós által, egy töténelmi pillanatban ismét megvalósul” – mondta. A történész a több mint kétórás előadás elején kifejtette, a magyar történelem „cionista erők hatalma révén nem adja meg a megfelelő jelentőséget” a második bécsi döntésnek, melynek során Magyarország visszakapta Erdélyt, s „még magukat nemzetinek nevező tanárok is” úgy tanítanak erről, mint a II. világháború periódusáról. Az, hogy a jelenlegi magyar történelem tankönyvekben Erdélyt nem a magyar birodalom részének tekintik, illetve nem tulajdonítanak kellő jelentőséget a XX. századi magyar történelem legdicsőségesebb időszakának, nem más, mint „szellemi genocídium”, hangzott el. Ifj. Tompó László szerint magához a trianoni döntéshez is cionista és szabadkőműves erők együttműködése vezetett, illetve az általuk fellázított nemzetiségi vezetők propagandája. „Jobb sorsot érdemel” A második bécsi döntést a Magyarország és Olaszország között 1927-től kialalkult baráti viszony előzte meg, hangzott el. Benito Mussolini 1928-ban azt nyilatkozza, hogy Magyarország számíhat Olaszország barátságára, a trianoni szerződéssel kapcsolatban pedig, hogy „Magyarország jobb sorsot érdemel”. Bár Magyarország megpróbálja a nagyhatalmak segítsége nélkül visszakapni Erdélyt, végül a második bécsi döntés Mussolini és Hitler közreműködésével valósul meg, mondta a történész. Az előadás során az első és a második bécsi döntés részleteiről is szó esett, illetve azokról az irodalmi alkotásokról, melyeket Horthy Erdélybe történő bevonulása ihletett. erdon.ro 2010. november 1.Antonescu-kultusz a marosvásárhelyi iskolában??Az 1991-ben kiadott Ion Antonescu şi Garda de fier (Ion Antonescu és a Vasgárda) című kötet ékesíti a marosvásárhelyi Serafim Duicu kéttagozatos általános iskola vitrinjét. A kötet – borítóján a háborús bűnös marsall portréjával – a főbejárattal szemben álló kirakat közepén kapott helyet. Radu Botez iskolaigazgató azzal mentegetőzött, hogy a könyv az iskola névadójának munkásságát képezi, ráadásul a vitrint így „örökölte” elődjétől. Dumitru Matei főtanfelügyelő a Krónikának megígérte, hogy eltávolíttatja az iskolából a Duicu özvegye által adományozott kötetet. Ion Antonescu és a Vasgárda népszerűsítése a fasiszta jelképek kultuszát tiltó 2002/31-es sürgősségi kormányrendelet előírásaiba ütközik. Miután a legtöbb településen a hatóságok alkalmazkodtak a 2002/31-es számú sürgősségi kormányrendelethez és eltávolították a háborús bűnösöknek emléket állító szobrokat és emléktáblákat, megváltoztatták az utcák, terek és intézmények nevét, Marosvásárhely egyik általános iskolájában előkelő helyen, a főbejárattal szemben elhelyezett vitrinben díszeleg a Ion Antonescu şi Garda de fier (Ion Antonescu és a Vasgárda) című kötet – tudósít a Krónika.ro. A háborús bűnösnek nyilvánított marsall könyvborítóra nyomtatott képe az erdélyi román történelem kiemelkedő személyiségei, Gheorghe Şincai, Petru Maior, Alexandru Papiu Ilarian, Octavian Goga társaságában tekint a belépőre. A kötet közel húsz évvel ezelőtt, Serafim Duicu irodalmár és közíró és az iskola későbbi névadójának tollából, a Rom-Edition Kiadóházban látott napvilágot. Szerzője, aki az 1990-es évek elején mind a közéletben, mind a helyi Cuvântul Liber napilapban számtalanszor tett tanúbizonyságot nacionalista eszméiről, tisztára mossa Ion Antonescut, akit nemzeti hősként állít be. Ezelőtt tizennégy évvel bekövetkezett haláláig Duicu számos kisebbségellenes cikket írt, Maros megye művelődési főfelügyelőjeként pedig nemcsak a magyarokat, hanem az európai gondolkodású románokat is megpróbálta lejáratni, vagy legalábbis háttérbe szorítani. Halála után előbb iskolát, majd – az RMDSZ-tanácsosok döntő szavazataival – utcát neveztek el róla Marosvásárhelyen. A gyerekeket nem zavarja A Bodoni utcai iskola folyosóin a gyerekek, pillantást sem vetve a vitrinre, rohangálnak az épület egyik végéből a másikba. Amikor a Krónika újságírója találomra egyikükre rákérdezett, hogy tudja-e, ki az a katonatiszt, akiről könyvet írtak, képe meg ott díszeleg a borítón, nemet int. Aztán, hogy ne tűnjön teljesen tudatlannak, kiböki, hogy „biztos valami hős”. Elmondja, hogy ő a román tagozat hatodikosa, szereti nézni az akciófilmeket, de eddig egyikben sem látta Antonescut. Társa viszont magabiztosan állítja, hogy „egy nemzeti hős, akivel Románia megnyerte a második világháborút”. Egy náluk valamivel nagyobb magyar fiú is a világégéshez kapcsolja Antonescu nevét. „Valamit hallottam róla, hogy állítólag Hitlerrel meg Horthyval együtt vívták a világháborút. A nagytatám mesélte, hogy nagyon sok zsidó életéért felelős. De egyszer az egyik román katona- vagy rendőrtiszt szomszédunk azt mondta, hogy ebből semmi sem igaz, a zsidókat csak a németek meg a magyarok ölték. Ezek után fogalmam sincs, hová tegyem ezt az embert” – mondja a tizenhárom éves fiú, megvallva: eddig meg sem fordult a fejében, hogy Romániának is vannak háborús bűnösei. Az illetékesek csak csodálkoznak Radu Botez iskolaigazgató szerint a Ion Antonescu şi Garda de fier című kötet eddig nem keltette fel senkinek a figyelmét, alulírott az első, aki szóvá teszi. „Félreértés ne essék, mi nem Antonescunak szeretnénk emléket állítani. A vitrinbe iskolánk névadója munkái kerültek, azok a könyvek, amelyeket Serafim Duicu özvegye adományozott nekünk. Ha valakit zavar – és valóban zavarhat is –, minden további nélkül kivehetjük onnan” – fejtette ki a Krónikának az igazgató. Mentségül Botez hozzáfűzte, a könyv sokkal régebbről ott van, mint amennyi ideje ő vezeti az iskolát, és megígérte, hogy hamarosan ő is elolvassa. A Krónika.ro kérdésére, hogy mi a véleménye a kiállított tárgyról, Dumitru Matei főtanfelügyelő is meglepődésének adott hangot. Kijelentette: nem tudott arról, hogy a kötet ki van állítva, de utánanéz a történteknek és eltávolíttatja onnan. „Egyértelmű: egy ilyen kötetnek nincs mit keresnie az iskola vitrinjében” – szögezte le a főtanfelügyelő, megköszönve az értesítést. Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár) 2010. november 9.Megkezdődtek a Magyar Kulturális NapokMúlt héten kezdődtek és november 15-ig tartanak Dicsőszentmártonban a Magyar Kulturális Napok rendezvényei. A Kis-Küküllő Alapítvány szervezte ünnepségsorozat a helyi zsinagóga épületében Beder Tibor Apadó fájdalom című könyvének bemutatójával indult, amit a Székelykapu-állítás Rodostóban című filmbemutató követett. A város szülöttje, a világhírű fotográfus, Munkácsi Márton fényképeiből pénteken nyílt kiállítás a Kis-Küküllő Galériában. – A 30 alkotásból álló képanyagot a Kecskeméti Nemzeti Fotográfiai Múzeum bocsátotta rendelkezésünkre – tudtuk meg dr. Kakassy Sándor megyei közgyűlési képviselőtől. Balázs Éva, az alapítvány ügyvezetője, a kiállítás főszervezője elmondta, azért döntöttek úgy, hogy megrendezik a tárlatot, mivel Munkácsi Márton Dicsőszentmárton szülöttje, a dicsői magyarságnak pedig illik megismernie és büszkének lennie a világhírű művészre. "Munkácsi Márton itt született, majd családjával egy ideig Kolozsváron élt. 1911-ben kiköltöztek Budapestre. Már 17 éves korában versekkel jelentkezett, majd Az Est lapnak volt a riportere. Ekkor kezdett fotózni is, saját riportjainak illusztrálása céljából. A Színházi Élet volt az első stabil munkahelye. Már ismert fotós volt, amikor anyagi okok miatt Berlinbe került és ott a rangos lapoknak dolgozott, bejárta az egész világot. Hitler hatalomra jutása után Amerikába távozott a létbizonytalanság miatt, ő az alapítója a Life magazin fotórovatának. Rengeteg sztárfotót készített, a divatfotózást forradalmasította, kivitte a stúdióból és mozgást adott a képeknek. Sajnos egészségi okokból elég korán megszakadt a pályája, egy szívroham után már nem fotóriportereskedhetett sokáig, ekkor kezdett animációs filmeket készíteni, de nagy sikert ezekkel nem aratott. A '40-es évek legjobban fizetett fotóriportere volt. Egy újabb szívroham következtében egy futballmeccsen, fényképezőgéppel a kezében halt meg. A magyarság nem nagyon ismerte munkásságát, karriert inkább Amerikában futott be, és éppen ezért szeretnénk a dicsőieknek megmutatni, hogy büszkék legyenek arra, hogy milyen szülöttjei voltak a városnak". A Közművelődési Központban színházi előadásokra, kórusok fellépésére került és kerül sor, az Alter- Native rövidfilmfesztivál idei filmanyagából is szerveznek bemutatót, és első ízben tartanak magyar történelmi vetélkedőt Béres Ilona tanár irányításával, Pataki Tamás vezetésével. Az Andrei Bârsanu Líceum magyar tanulóiból álló tíz csapat a Vox Virtus című vetélkedőn november 11-én bizonyíthatja tudását. A Magyar Kulturális Napok rendezvényei zömének a helyi zsinagóga ad otthont, itt zajlik egyébként a magyar közösségi élet is, miközben a dicsőszentmártoni Magyar Ház üresen áll. Kakassy Sándor szerint a Magyar Házban immár csupán a Sipos Domokos kórus próbál, egyéb tevékenységekre nem használják az épületet. "Legbüszkébb arra vagyok, hogy Dicsőszent-mártonban a zenei élet is megindult. Ebben a városban az esküvői zenekarokon kívül semmilyen hangszer nem szólalt meg. Elindítottuk a május utolsó hetében zajló kamarazene-fesztivált, amit a salzburgi Mozart Akadémia és Fesztiválzenekar igazgatója, Bényi Tibor patronál. Szlovácsek Ida szervezésében a Kis-Küküllő menti népdaléneklő és szavalóversenyt is évente megtartjuk. Sajnos a kulturális eseményekre mind kevesebben járnak el, az idősebb korosztály érdeklődik csupán, a fiatalok egyre kevesebben vannak és másként szórakoznak. Egyre fogy a magyarság Dicsőben, már a húsz százalékot sem érjük el. Megélhetési gondok miatt sok fiatal a megyeszékhelyre vagy külföldre költözik" – tette hozzá a képviselő. Népújság (Marosvásárhely) 2010. november 13.Levélbontó - Néhány adat a Babeş–Bolyai egyetemrőlA Szabadság október 22-i számában idézeteket közöl Tőkés László leveléből, amelyet Angela Merkel német kancellár felvilágosítása céljából írt, a Babeş–Bolyai Egyetem történetéről; Merkel asszonyt ugyanis nemrég az egyetem díszdoktorává választották. Az idézetek azonban sajnos (talán rövidítés céljából) tévedéseket tartalmaznak. Mielőtt ezekre rátérnék, egy más dolog is érdekel: a németek lelkiállapota (együttérzésének lehetősége) a két vesztes háború után, amelyről nem sikerült eddig adatokat szereznem, ez befolyásolná ugyanis a levél befogadóképességét. A közép- és újkorban (1815-ig) nagyrészt a német nyelvterületen létezett a Német–római császárság, egy laza államszövetsége a rengeteg közép európai feudális német államocskának. Ezen államszövetség nyoma, hogy Németország ma is több kisebb német állam „államszövetsége”. Az „egységesebb” Németország fokozatosan alakult ki 1815 után egészen 1871-ig – ekkor csatlakozott utolsónak Elzász-Lotaringia, amelyet XIV. Lajos francia „napkirály” foglalt el erőszakkal (1648) és kezdett „franciásítani”. A francia–porosz háború (1871) állította vissza (?) a „régi” német hovatartozást. A vesztes első világháború ezt újra visszaírta, majd Franciaország II. világháborús csúfos veresége 1940-ben újra átírta. Igaz, ideiglenesen, mert a II. világháború vége megint Franciaországhoz csatolta. Az első világháborúban Németország komoly területet vesztett az akkor újraalakuló Lengyelország javára, amely 1831 óta a cári Oroszország része volt, ugyanis ez tengeri kikötőt óhajtott, emiatt Poroszországot kettészakította (emiatt tört ki a II. világháború, lásd danzigi korridor). A világháború végén ugyan Lengyelország megmaradt, de óriási keleti területeit rabolta el a Szovjetunió, amelyeket Németország „ősi” keleti részének Lengyelországhoz való csatolásával pótoltak (igaz, innen sok millió németet ki is zsuppoltak sürgősen). Ezt a területi veszteséget a hitlerizmus tényétől lelki traumába esett Németország ma szó nélkül (sőt, bűntudattal) viseli, de (saját példámból kiindulva) alighanem fájdalmasan gondol vissza a sok megalázásra még akkor is, ha – kétségtelenül – ebben elsősorban ő a hibás. Ahogy mi sem vagyunk bűntelenek két világháború elvesztéséért. Hát ezért érdekel a németek titkos lelkiállapota, amely befolyásolhatja, mennyire érzik át a magyarok traumáit, akár egyetemi szinten is. Rátérve Tőkés László egyetemtörténeti tévedéseire: – egyetemünket modern formában (több évszázados előzmények után) 1872-ben alapították, de ez nem Bolyai János, hanem Ferencz József akkori magyar király nevét viselte; ezt az egyetemet 1919-ben katonai erővel foglalta el – teljes ingó és ingatlan leltárral – a román katonaság, és ebben, ezzel alapította az I. Ferdinánd (és nem V. Babeş) egyetemet. A katonaság által kitelepített tanszemélyzet jó része egyetlen ceruzával menekült Szegedre; velük működtette (és látta el épülettel, mindennel) a továbbiakban a Ferenc József Tudományegyetemet a magyar állam. A II. bécsi döntéskor a Ferdinánd Egyetem (a mozgatható leltár jó részével) Szebenbe költözött át 1940 szeptemberében. A szegedi egyetem professzoraival és más személyzettel formálisan visszaköltözött Kolozsvárra a Ferenc József Egyetem, de felszerelését Szegeden hagyta. Volt és visszakapott épületeit a magyar állam új ingó leltárral látta el (1940–1941). A világháború végén a Ferdinánd egyetem tanszemélyzete a leltárral visszaköltözött Kolozsvárra a magyar egyetem épületeibe (1945). Ugyanakkor, a botrány elkerülésére és a megkötendő békeszerződésre való tekintettel, a román állam Groza kormánya törvényerejű rendelettel (és a király aláírásával) megszüntette a Ferenc József Egyetemet, de megalapította a Bolyai Tudományegyetemet 1945 májusában, e célra egyetlen épületet, a volt református leányiskolát, a De Gerando épületét) és ennek felszerelését biztosította. Ezt később még két középiskola (Marianum és közgazdasági iskola) épületével bővítette 1946–48-ban. 1959-ben a párt utasítására, tanügyminisztériumi rendelettel (tehát törvénytelenül) egyesítették a Babeşés Bolyai egyetemet, Babeş-Bolyai néven. Jó, ha tisztán látunk: formálisan a Bolyai egyetemet alapító törvényerejű rendelet ma is érvényben van, miniszteri rendelet ezt meg nem szüntetheti. Ha ez nem így van, cáfolatot hálásan fogadok. id. Nagy László, Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
