|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 148 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-148 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Ferencz Imre 2006. május 29.A Csíkdánfalváért Alapítvány újra kiadja Antal Áron Köderdő mellől /Szent Bonaventúra Könyvnyomda, Kolozsvár, 1927/ című könyvét. Készül a csíkszeredai Alutus nyomdában az új kiadás. A szerzőt elfelejtették. Antal Áron 1881-ben született Csíkdánfalván, 1966-ban halt meg. Történelem- és latintanárként brassói, székelyudvarhelyi és kézdivásárhelyi főgimnáziumokban tanított, 1910-től 1943-ig pedig a csíkszeredai főgimnázium tanára volt. Az 1960-ban papírra vetett Önéletírásában közéleti tevékenységéről, ugyanakkor az őt ért megpróbáltatásokról is beszámolt. Többnyire elbeszéléseket, anekdotikus történeteket írt. Ő írt először Úz Bencéről mielőtt Nyirő József megmintázta volna a népszerű székely figurát. Ugyancsak Antal Áron nevéhez fűződik, hogy megírta a moldvai csángó-magyar egyházközségeket meglátogató Imets Fülöp Jákó életrajzát. Imetsről az utóbbi években iskolát neveztek el Nagytusnádon. A csíki székelyek életét – Tamási Áron és Nyirő József mellett – Antal Áron mutatta be. /Ferencz Imre: Egy elfelejtett író. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 292006. július 18.Az ÚMSZ eljuttatta a Civic Media Egyesülethez azon személyek listáját, akik a romániai magyar írott sajtóban vezető szerepet töltenek be, s ekként a romániai magyar közvélemény formálóinak tekinthetők; a lista a Szekuritáté Irattárát Átvilágító Bizottsághoz(CNSAS) kerül. Az ÚMSZ ezáltal csatlakozott a kezdeményezéshez, amely a romániai sajtó és civil szféra átvilágítását tűzte ki célul. A Civic Media eddig benyújtott névsorában az országos román napilapok, televíziók és rádiók, hírügynökségek főszerkesztői és helyetteseik szerepelnek. A MÚRE elnöke, Ambrus Attila üdvözölte a kezdeményezést. Gáspárik Attila, az Országos Audiovizuális Tanács alelnöke örömmel fogadta az átvilágítás hírét. Kiadvány/Újságíró neve/ Tisztsége: A Hét/Parászka Boróka/felelős szerkesztő; Bányavidéki Új Szó/Soltz Anna/igazgató és Szilveszter Mária/ főszerkesztő; Bihari Napló/George Catuneanu/igazgató és Rais W. István/főszerkesztő; Brassói Lapok/Ambrus Attila/főszerkesztő; Erdélyi Napló/Makkay József/főszerkesztő és Szentes Szidóni/főszerkesztő-helyettes; Erdélyi Riport/Szűcs László/főszerkesztő és Stanik István/felelős kiadó; Európai Idő/Horváth Alpár Szilamér/főszerkesztő; Gyergyói Kisújság Ábrahám Imre/főszerkesztő és Balázs Katalin/főszerkesztő-helyettes; Hargita Népe/Sarány István/főszerkesztő és Hecser Zoltán/felelős kiadó; Háromszék/Farkas Árpád/főszerkesztő és Torma Sándor/főszerkesztő-helyettes, Magyari Lajos, Sylvester Lajos/rendszeresen közlő publicisták, elemzők; Heti Új Szó/Graur János/főszerkesztő; Korunk/Kántor Lajos/főszerkesztő és Horváth Andor/főszerkesztő-helyettes; Krónika Csinta Samu/felelős szerkesztő, Gazda Árpád/vezető szerkesztő, Rostás Szabolcs/vezető szerkesztő és Bakk Miklós/főmunkatárs; Látó/Gálfalvi György/főszerkesztő és Kovács András Ferenc/főszerkesztő-helyettes; Népújság/Makkai János/főszerkesztő és Nagy Miklós Kund/főszerkesztő-helyettes; Nyugati Jelen/Böszörményi Zoltán/főszerkesztő és Jámbor Gyula/főszerkesztő-helyettes; Polgári Élet/Zsidó Ferenc/főszerkesztő; Reggeli Újság/Dénes László/főszerkesztő; Szabadság/Kerekes Edit/főszerkesztő-helyettes és Tibori Szabó Zoltán/publicista; Szatmári Friss Újság/Elek Anikó/főszerkesztő; Szatmári Magyar Hírlap/Princz Csaba/lapigazgató, Veres István/főszerkesztő és Benedek Ildikó/főszerkesztő-helyettes; Székely Hírmondó/Kocsis Cecília/főszerkesztő és Willman Walter/főszerkesztő-helyettes; Udvarhelyi Híradó/Jakab Árpád/főszerkesztő; Új Kelet/Péter Csaba/főszerkesztő és Barabás Orsolya/felelős szerkesztő; Új Magyar Szó/Stanik István/lapigazgató, Salamon Márton László/felelős szerkesztő, Bércesi Tünde/vezető szerkesztő, Ágoston Hugó/vezető publicista, Bíró Béla, Lokodi Imre/rendszeresen közlő publicisták, elemzők, Simon Judit, Székedi Ferenc; MÚRE/Karácsonyi Zsigmond/ügyvezető elnök, Szűcs László/írott sajtó alelnök, Csép Sándor/audiovizuális alelnök, Rácz Éva/szakmai oktatási biz., Hecser Zoltán/sajtójog-érdekvédelmi biz., Kacsó Sándor/médiapolitikai biz., László Edit/szoc. tagságkezelő biz., Bálint Zsombor/gazdasági biz. A Civic Media Egyesület elektronikus levelet kapott többek közt a Krónika napilap egyik munkatársának e-mail címéről, amelyek feladója a következők átvilágítását javasolja: Stanik István, Szűcs László, Simon Judit (Új Magyar Szó), Makkai János (Népújság), Ferencz Imre (Hargita Népe), Farkas Árpád, Magyari Lajos (Háromszék). /Cseke Péter Tamás: Az Új Magyar Szó csatlakozott a Civic Media Egyesület kezdeményezéséhez. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 18./2006. július 28.Tizenöt év a címe annak az emlékkönyvnek, amelyben Vinczeffy Zsolt áttekintést ad a külhoni magyarok oktatásában vállalt anyaországi támogatásról. „Tizenöt évvel ezelőtt nagy nyomás nehezedett a honi felsőoktatásra. Az újból felfedezett Felvidék, Kárpátalja, Erdély és Délvidék egyszerre nyújtotta be igényét, hogy valamilyen módon, magyar nyelven tanulhassanak lányai, fiai, magyar nemzetiségű polgárai.” – olvasható a könyv bevezetőjében. A Gödöllői Agrártudományi (később Szent István) Egyetemen hozták létre a Pro Agricultura Hungariae Alapítványt, amely „küldetése” teljesítése után most már megszűnőben, viszont a megvalósításokat az utókornak meg kell őriznie. A könyvben elsősorban a Hargita megyére vonatkozó fejezeteket nézte át az újságíró, a „csíkszeredai tizenhármak” elindulását 1990-ben, két nappal március 15. előtt. 1991 áprilisában már arról tudósított a Hargita Népe, hogy Pro Agricultura Hargitae névvel alapítvány létesült, amelyet bejegyeztettek, kuratóriumának elnöke dr. György Antal, a köztiszteletben álló nyugdíjas mezőgazdasági szakember. 1991 januárjában együttműködés született László Pál, Csíkszereda akkori polgármestere és dr. Kocsis Károly egyetemi tanár, a külhoni magyarság oktatásának elnöke között. Számos fórum, tanácskozás és sok-sok jeles személyiség szerepel az emlékkönyvben – Tőkés Lászlótól Göncz Árpádig, Soros Györgytől Habsburg Ottóig. A tizenöt év statisztikájában sok érdekes adat található. Az évfolyamtablók sem hiányoznak az emlékkönyvből: gazdasági agrármérnök évfolyam, gépészmérnök évfolyam, kertész üzemmérnök évfolyam, tanítóképző évfolyam, erdőmérnöki kar végzettjei, vadgazdamérnöki kar végzettjei stb. Az emlékkönyv megjelenésére egy korszak végén, a Pro Agricultura Hungariae megszűnésének évében került sor. A Pro Agricultura Hargitae szerepe sem maradhat a régi, tájékoztatott dr. János Zsuzsa, az alapítvány jelenlegi elnöke. Módosították az alapszabályzatot. A Sapientia Egyetem végzi az alapképzést, – az alapítványnak főleg az utánképzés lesz a feladata, az uniós csatlakozás segítése, a szakemberek továbbképzése stb. A Pro Agricultura Hargitae Alapítvány épületegyüttesében felavatták a Dr. Flórisné Sipos Ida- és a Dr. György Antal-emléktermet is. Mindketten az eltelt tizenöt esztendőben meghatározó szerepet játszottak a szakmai oktatásban. /Ferencz Imre: Tizenöt év. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 28./2006. szeptember 7.A Riehen Egyesület másfél évtizedes tevékenysége a karitatív jellegtől a szociális szolgáltatások kiterjesztéséig már monográfiát kívánna. A svájci testvérváros és Csíkszereda összefogása gyümölcsözőnek bizonyult, ennek köszönhető többek között az idősek klubjának működtetése, a gyereknevelésben és oktatásban nyújtott támogatás, ugyanúgy a közelmúltban szervezett több nyári tábor, vagy a Potyond faluban épült „erdei iskola”. A Riehen Egyesület tagsága Borbáth Erzsébet elnök és Kedves Zsuzsánna ügyvezető igazgatóval az élen évek óta dédelgette ezt a tervet. Potyondon beltelket vásároltak, Riehen városa és Csíkszereda tanácsa támogatásával, majd építkezni kezdhettek. Sokan segítettek még lehetőségeik szerint, így két év alatt elkészült a beruházás. A játszva tanulás szerencsésen kiegészítheti az iskolai-otthoni munkát majd Potyondon. /Ferencz Imre: Potyond és Riehen. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 7./2006. október 16.Október 15-én Hargita Megye Tanácsának, a Hargita Megyei Kulturális Központnak és az agyagfalvi Fancsika Egyesületnek a szervezésében megyei fúvóstalálkozót tartottak az agyagfalvi réten, az emlékmű előtt. Felléptek a ditrói, parajdi, szentegyházai, gyergyóalfalvi, csíkmadarasi, székelykeresztúri, fehéregyházi, az Udvarhelyszék Fúvószenekar, valamint a helyi Fancsika tagjai. A megyei fúvóstalálkozóhoz kapcsolódott az agyagfalvi művelődési házban sorra került könyvbemutató, a Fúvósébresztő – Édes Erdély, itt vagyunk című riportkötet ismertetése, amely a Hargita Megyei Kulturális Központ kiadványaként látott napvilágot. A könyvbemutatón a szerzőpáros, Kristó Tibor újságíró és Köllő Ferenc zenetanár a jelenlévőknek dedikálták a kiadványt. /Ferencz Imre: Megyei fúvóstalálkozó és könyvbemutató. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 16./2007. január 29.Bencző Dénes, Homoródalmás község nyugalmazott unitárius esperese Két világ határán című új könyve folytatása az elmúlt években megjelent kötetnek, amelyben temetési beszédek is olvashatók. A gyászoló gyülekezet, a hozzátartozók később a leírtak olvastán összefoglalást, eligazítást kaphatnak az elhunyt életéről. A több évtizedet felölelő és sokszor névre szóló írások a néprajzos számára is izgalmas olvasmány. Olvasható az a gyászbeszéd is, amely Szabó Gyula író temetésén hangzott el. /Ferencz Imre: Recenzió helyett. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 29./2007. február 6.Csíkszentgyörgyön ismeretlen tettesek mintegy tizennyolc sírhelyet meggyaláztak. Pálfi János csíkszentgyörgyi plébános a rendőrségen panaszt tett. /Ferencz Imre: Temetőrongálás Csíkszentgyörgyön. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 6./2007. február 19.Balázs György plébános nyugdíjasként évek óta jelen van Kászonjakabfalva életében. A korábbi években Jakabfalvának állandó papja nem volt. Most papja, tanítója és óvónője is van a falunak. A valamikori vitális település lakossága megcsappant, háromszáz lélek lakja, jóllehet a múlt század elején legalább 1300-an voltak. A jakabfalviak szétszóródtak, megtelepedtek a nagyvárosokban. Híres emberek még kerültek ki innen, mindenekelőtt dr. Pataki József történész, akinek a helyi iskola vette fel a nevét és dr. Kovács Irén Gabriella, akinek neve a helyi óvoda bejáratánál olvasható. Gabriella testvérről ma is kevesen tudnak. 1919-ben született a faluban. A család Trianon után Bukarestben keresett megélhetést. Akkor jutottak el a román fővárosba a Prohászka Ottokár alapította Missziós Társulatból kivált Szociális Testvérek, akiknek fő céljuk volt, hogy a világ minden részére eljutva Krisztus szellemében segítsenek az embereken karitatív, szociális, vallás-erkölcsi és kulturális munkájukkal. Kovács Irén csatlakozott hozzájuk, kikerült Belgiumba, majd a rendtagokkal Buffalóban telepedett meg. A Gabriella nevet a Szociális Testvérek rendjében kapta. 1969-ben doktorált, és ugyanabban az évben sikerült hazalátogatnia szülőfalujába. Később az UNESCO keretében tartott előadásokat, majd folytatja tevékenységét a Puerto Ricó-i Szent János Egyetemen. Ott hunyt 1987-ben. Nagy tudású, kilenc nyelvet beszélő, szerény nő volt, aki mindig áldozatot hozott embertársaiért. Szülőfalujához nagyon ragaszkodott, segítette falusfeleit. /Ferencz Imre: Jakabfalvi hangulatok. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 19./2007. március 13.Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus esperest a szekusok megkínozták, lépe leszakadt, mája is megsérült. 1984 februárjában, amikor Pálfi Gézát unokatestvére, a mostani csíkszentgyörgyi plébános, Pálfi János meglátogatta a klinikán, Pálfi Géza nem mondta el, hogy megkínozták. A mellette lévő ágyban egy beöltöztetett szekus fülelt, Pálfi Géza azért nem beszélt, hogy hallgatásával megvédje az unokatestvéreket, az unokatestvér papokat is. Pálfi Gézát Márton Áron püspök kiszemelt utódaként emlegették. Pálfi Géza 1983 karácsonyán feltette a szónoki kérdést: Eljön-e egyszer az idő, amikor nem munkával kell ünnepelnünk Krisztus születésnapját? Ezután a szekusok többször megverték. Az egyik éjszakai kihallgatás után már nem tudta elhagyni a biztonsági rendőrség épületét. A kínzások következtében lábra sem tudott állni, kórházba kellett szállítani. 1984. március 12-én meghalt, 15-én temették el Székelyudvarhelyen, óriási tömeg és kétszáz paptársának részvételével. /Ferencz Imre: Az elhallgatott szó. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 13./2007. április 14.A szovjet hadifogságról 1990-ig beszélni sem volt ajánlatos, ezért a hadifogsággal foglalkozó könyvek csak a rendszerváltást követően jelenthettek meg. Az utóbbi tizenhét esztendőben több tucat visszaemlékezés is napvilágot látott. Romániában a Szemtanú könyvek sorozat első kötete Ferencz Imre szerkesztésében jelent meg 1997-ben Történetek a fogságból címmel, és hatvan székely hadifogoly emlékeit tartalmazta. A kézdiszentléleki Ráduly Béla Törhetetlen hittel címet viselő visszaemlékezéseit az Ambrózia Kiadó /Kézdivásárhely/ jelentette meg 2005-ben. Ezt megelőzően Gocz József veterán sepsiszentgyörgyi frontharcos könyve a 3006 év hadifogságban (Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2001) alapmunkának számít, háromszéki viszonylatban egyedülálló a maga nemében. A szerző Kovászna megye minden egyes településéről összesítette a második világháborúban frontot és hadifogságot megjárt háromszéki férfiak személyi adatait, mégpedig székenként, ezeken belül pedig helységenként. A magyar honvédség központi irattárának parancsnoka által közzétett adatok alapján összeállított munkájának eredeti iratanyagát a Székely Nemzeti Múzeumban helyezte letétbe. 108 helységben 1544 nevet talált, olyanokat, akik összesen 3006 év hadifogságot szenvedtek. Innen ered a kötet címe. Könyvében 770 kézdiszéki volt hadifogoly neve, születési éve, frontszolgálatának és hadifogságának időtartama is szerepel. Iochom István megjelenés előtt álló könyvében kizárólag kézdiszéki volt hadifoglyok visszaemlékezéseit gyűjtötte össze. A visszaemlékezők egytől egyig a nyolcvanadik életévüket is betöltötték, a legidősebb kilencvenhét éves. A Szovjetunióban raboskodó negyven volt hadifogoly visszaemlékezését rögzítette. /Iochom István: Élet a csipkésdrót mögött. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 14./2007. április 23.A csíki közbirtokosságok tisztújító közgyűlésén kezdeményezés hangzott el: meg kell segíteni egy Bukarestben élő magyar tudóst, történészt, egyetemi tanárt, akadémikust, aki nyolcvanadik életévén túl rövidesen arra kényszerül, hogy kiköltözzön a lakásból, ahol eddig élt és alkotott, s ahol értékes könyvtára is van. Fél évszázada él a román fővárosban, számos könyve jelent meg, tevékenysége, munkássága jelentős. Dr. Garda Dezső parlamenti képviselő jelezte, ő személyesen kétezer euróval járul hozzá e nemes cselekedethez. Jó lenne, ha a közbirtokosság lakást biztosítana a községben, a faluban, a tudósnak, még a könyvtára is átmenetileg, mielőtt az egyetemnek ajándékozná, helyet kaphatna a faluban. /Ferencz Imre: Hajladozó erdő. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 23./; Demény Lajos történészről van szó.2007. június 1.Bodó Levente szentegyházai szobrászművész vallja, hogy kőből, fémből, fából dolgozik. Bodó Levente egyik alkotása az Amerikai Egyesült Államokban, Princetonban 2004-ben került a helyére: a teljes életnagyságban készült Mária-szobor, égerfából készült. A stációk a Balatonlelle melletti Látrány településen sorakoznak, a tizennégy darab tölgyfa dombormű helyben készült el 1995–98 között. Szobrai hírességeket, személyiségeket örökítenek meg: Gábor Áron, II. Rákóczi Ferenc, Baróti Szabó Dávid, Gaál Mózes, Domokos Pál Péter, Márton Áron, Haáz Rezső, Báró Eötvös József, Majláth Gusztáv Károly, Apáczai Csere János, Kossuth Lajos, Wass Albert mellszoborban vagy egész alakosban. Emléktáblákon, domborműveken Tompa László, Nyirő József, Tamási Áron, Gellért püspök láthatóak, és portrésorozat József Attila, Ady, Zrínyi, Erkel, Bartók, Arany, Karinthy, Örkény, Petőfi stb. vonásait mintázta. A millecentenárium, a millennium ugyancsak számos lehetőséget kínált a szobrásznak. Műtermében most monumentális festmény az újdonság: Krisztus mennybemenetele vásznon, olajfestményen. Az oltárképet június 17-én szentelik fel Kecsetkisfaludban, ahol eddig nem volt római katolikus templom, a hetven körüli hívőnek a református közösség segítségével építették meg az új templomot. /Ferencz Imre: Kőből, fémből, fából... = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 1./2007. június 22.Dóczy András a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Kós András, Vetró Artur és Korondi Jenő tanárai irányításával végezte a szobrász szakot 1976-ban, ezt követően egy évig rajztanárként dolgozott Csíkszentsimonban, majd a tanulók házánál vezetett szobrászkört. 1983-tól szabadfoglalkozású, visszatért az apai örökséghez, a kőfaragás gyakorlásához. Mindez közeledést jelentett a szobrászat felé, ugyanis szobrok talapzatának elkészítéséhez, megtervezett műemlékek kivitelezéséhez egyre gyakrabban vették igénybe szobrászkollégák. A rendszerváltás után nyílt alkalom számára a monumentális munkák elkészítésére. A 2000-ben Nagyváradon felállított Millenniumi-emlékmű elkészítésénél méltó társa Bocskay Vincének és Gergely Istvánnak. A kézdivásárhelyi világháborús emlékművet Bocskayval és Sántha Csabával együtt állították fel. Az aradi szabadságszobor hiányzó kőoszlopait, darabjait is tőle rendelték meg. Az elmúlt évben két 1956-os emlékműnek a társszerzője: a nagyváradi emlékmű esetében Gergely István tervéhez társul kivitelezőként, Sepsiszentgyörgyön Varga Mihály és Sántha Csaba nevéhez adta a magáét, kivitelezőként. A kilencvenes években készült márványszobra a Monospetriben felállított Madonna-kompozíció, pályázaton pedig díjat nyert Márton Áron portréja. A június 23-án Csíkszentsimonban felállítandó Szent László király szobor teljesen az ő alkotása, a szobor és a talapzat is. Talapzatostól három méter magas a szobor. /Ferencz Imre: Szobor és talapzat. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 22./2007. június 28.Elhunyt Domokos Géza író, szerkesztő, politikus, a Kriterion Alapítvány elnöke. A rendszerváltás utáni élmények, gondolatok, tapasztalatok gyűjteménye, dokumentuma az Esély című emlékezése. Fontos számadás, mint ahogy az Igevár, vagy a legutóbb megjelent Apályban című könyvek is egy kiváló ember beszámolói, intelmei. Domokos Géza a tisztesség és becsületesség, a nyíltság és nyitottság megtestesítője volt, írta róla Ferencz Imre. /Ferencz Imre: Rajtunk látszottak évei. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 28./2007. július 2.Tíz éve halt meg Miklós László /sz. Kolozsvár, 1937. nov. 11./ költő, újságíró. Szemlér Ferenc Százlátó üveg című, kispublicisztikai írásokat tartalmazó könyvében írta, hogy megkülönböztetett figyelemmel olvassa megyéje lapját, a Hargitának hozzá befutó számait. Különösen fontosnak tartja egy-egy falu, egy-egy tájegység népművészetét, népköltészetét, hagyományait bemutató írásokat. Miklós László szerkesztette ezeket az oldalakat. 1974 májusában a Hargita napilap hetilappá alakításának során, a művelődési rovat minden tagját, Miklós László rovatvezetőt, Ferenczes István költőt és Jankó István publicistát, színházi krónikást eltávolították a laptól, más kollégájukkal együtt. Ez valójában tisztogatás, a listát a Szekuritáté nyújtotta be. Miklós Lászlót meglepte a leépítés, mert eléggé pártosan, elkötelezetten írt cikket, verset egyaránt. Az elküldött szerkesztők közül Miklós László volt az egyetlen, akinek rövidesen sikerült laphoz kerülnie, jelesen a Munkásélet hetilaphoz. /Ferencz Imre: Néhány percig a reggel. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 2./2007. július 16.Iochom István újságíró Pusztai, Jeges, Dézsi című dokumentumriport kötete új megvilágítást nyújt az ötvenes években Felsőháromszéket és Kászonokat izgalomban tartó katonaszökevényekről, akiket rendszerellenességgel, gyilkossággal, rablással vádoltak, üldöztek hajdanán. A hatalom szemében banditák voltak, a lakosság számottevő részének szemében pedig ellenállók. Kovács György író Ozsdola leánya című ifjúsági regényében feldolgozta a témát a kor szellemében, a rezsim elvárásai szerint, majd a hetvenes években Tömöry Péter újságíró, író riportsorozatot közölt az akkori Megyei Tükörben Banditák nyomában címmel. A mostani dokumentumriport kötet előszavában a szerző joggal nevezheti felületesnek, fércmunkáknak a múlt rendszerben megjelent írásokat, azonban az ő munkája sem tekinthető teljesnek. Az eddigi leírásokból hiányoznak az előzmények, a falu két világháború közötti gazdasági-társadalmi életének a bemutatása. Ismerni kellene továbbá Okos Dénes szolgalegényből néptanácselnökké avanzsálását, aki a hatalom teljhatalmú elvtársa lett, s akivel ellentétbe került a később gyilkosságával vádolt katonaszökevény, Máthé György, vagyis Jeges is. /Ferencz Imre: A betyár nemjóját! = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 16./2007. szeptember 5.Ötvenhat fiatalember Budapesten augusztus havában a nyilvánosság és legalább ötszáz rendőr előtt kifejezésre juttatta hűségvállalását a haza és a nemzet iránt, egymagában nem jelentett veszélyt senki számára, mégis az utca népe nácit, fasisztát kiabált. A magukat vállalni merő szervezetek bizonyára vállalják az alkotmányosságot, a törvényességet is működésükhöz, ezért a hisztériakeltés körülöttük többnyire csak politikai cselszövés, túlzott félelemkeltés. Ötvenhat személy bizonyára ötvenhatot, annak szellemét akarta megjeleníteni az eskütétel során, márpedig ötvenhat megítélése ma már a nagyvilág szemében és a honban is pozitív. A baloldal hisztériakeltése a nemzeti ünnep környékén történt, amikor a Szent Koronával kapcsolatosan a kormányfő szájából olyan vélemények hangzottak el, amelyek felháborították a történészeket, mivel kegyeletet sértettek. A határon túli, magát nem feltétlenül jobboldalinak valló magyar emberből is ellenszenvet vált ki a magyar államiság folytonosságát szimbolizáló korona lekicsinylése, mellőzése. A Szent Jobb és a Szent Korona mégis csak valahol a magasban áll, sem jobbról sem balról nem vetülhet rá árnyék. Amikor e jelképekről vélekedik valaki, aki a nemzet ellen NEM-mel szavaztatott 2004. december negyedikén, az gyanús, az nem hiteles „nemzetőr”. Magyarnak számkivetve lelkünk sikongva megriad annak hallatán, hogy hazára és nemzetre hűséget esküdni bizonyos körökben ma már nácizmus, fasizmus – írta a lap munkatársa, Ferencz Imre. Ötvenhatan voltak! Ezt nem lehet eltűrni. Be kell hívni közelebbről, úgy október végén, vagy november elején az orosz hadsereget... /Ferencz Imre: Rettegett gárdisták. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 5./2007. szeptember 17.Murgu Pál költészete a nyolcvanas években tetőzött, a diktatúra legsötétebb éveiben, amikor is ő kitömte a romániai magyar lapokat és folyóiratokat kommunista rendszert dicsőítő versekkel. Mindezt nem gondolta komolyan. Ez akkor derült ki, amikor a Hargita napilap 1986. január 26-i, ünnepi számában megjelent Jövőnk hitével című verse, alatta pedig ez állt: Nicolae Ceausescu elvtárs tiszteletére. A versike első betűit összeolvasva így hangzott: költészet és kényszer. Ez az akrosztichon akkor szörnyű merényletnek tűnt. Murgu nyilatkozatokat írt, magyarázta a bizonyítványát, nem így akarta, valahogy a versszakaszok összekeveredtek… Az utca embere élvezte a helyzetet, a költőből egyből hős lett az elkövetkező időben. A rendszerváltás Murgu Pál magánvállalkozóként lapcsinálással és lapterjesztéssel foglalkozott. /Ferencz Imre: Költészet és kényszer. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 17./ Brassói Murgu Pál néven vicclapokat /Borúra Derű, Szatír, Piroska, Vacak/, színes lapokat /Bűntény, Heti Horoszkóp, Horror, Katasztrófa, Kuriózum, Rázós, 100 %, 7 Vége/, egyéb újságokat /Emlékeztető, Mini, RMDSZ Értesítő/ adott ki Csíkszeredában.2007. október 30.Október 5-től foglalta el hivatalát dr. Marosfői Levente, a Hargita megyei állategészségügyi igazgatóság megbízott vezérigazgatója, miután elődje, dr. Ferenczy Ferenc főállatorvos nyugalomba vonult. Dr. Marosfői Levente /sz. 1974. máj. 25./ az állatorvosit Iasi-ban végezte 1998-ban, ezt követően Bukarestben két évig egyetem utáni képzésen vesz részt. Egy hete doktorált. Elvégzett időközben egy 2 éves mentálhigéniai képzést, távoktatásban, a budapesti Károli Gáspár egyetem keretében, Sepsiszentgyörgyön. /Ferencz Imre: Gyorsfénykép a vezérigazgatóról. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 30./2007. december 15.December 14-én Csíkszeredán ünnepélyesen átadták Dávid Gyulának a könyvkiadás szolgálatában végzett több mint félévszázados tevékenységéért a Kriterion-koszorút. A díjazottat az ünnepségen Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus és Zöld Lajos ny. újságíró méltatta. Ez utóbbi méltató szavait Ferencz Imre publicista tolmácsolta. /Kriterion-koszorú. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 15./2008. február 16.Február 17-én Csíkkozmáson gyűlésezett a Csíki Közbirtokosságok Egyesülete. A fórumon részt vett Orbán István államtitkár és Zsombori Vilmos szenátor is. Rafain Zoltán, az egyesület elnöke felsorakoztatta a gondokat, amelyekkel a negyvenegy közbirtokosság megbirkózott. Az egyesületből szövetséggé kell válniuk a közbirtokosságoknak, amely lehetővé teszi a nagy volumenű pályázatok elkészítését. A közbirtokosságok a települések gazdasági–társadalmi, művelődési életében is számottevően kivették a részüket. /Ferencz Imre: Látni a fától az erdőt... = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 16./2008. február 28.Vadvessző, Gyufa a zsebben, Utánrendelés elődöktől, Madár a fényben – négy kötetcím, amely most az ötödikkel egészül ki: Búcsúrepülés. Ferencz Imre, Hargita Népe munkatársa publicisztikai írásainak legújabb gyűjteményét február 27-én mutatták be. Ferenczes István költő kiemelte, Ferencz Imre azt a fajta újságírást képviseli, amely értékeket hordoz. /Takács Éva: Búcsúrepülés ünnepi keretben. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 28./2008. február 29.A Hargita napilap első száma 1968. február 23-án jelent meg, mint az újonnan létrehozott Hargita megye sajtóterméke. Albert Antal főszerkesztő az Előre országos napilaptól jött az újsághoz. Az első lapszámban Branis László, az RKP Hargita megyei bizottságának első titkára cikke is szerepelt. A Hargita első munkatársai (közülük Hargita megye szülöttjei Hecser Zoltán, Kolozsi Márton, Zöld Lajos) mellé tanárok igazoltak át rövidesen, mint Borbély László, Bálint András, Bogos Sándor, majd egyetemet végzett, főleg a kolozsvári filológiáról jött fiatalok érkeztek, köztük Miklós László, Bagdi Sándor, Zsibói Béla, Ferenczes István, Oláh István, Molnos Lajos és mások. A lap megnyert külmunkatársaknak olyan írókat és költőket, mint Szabó Gyula, Székely János, Kormos Gyula, Beke György, Kányádi Sándor, Fodor Sándor, Cseke Péter stb. Az első években a Hargita példányszáma elérte a 28 ezret. Létrejöttének hatodik éve után, 1974. májusától hetilapként jelentették meg, kis formátumban. Takarékosságra hivatkoztak, valójában leépítés, tisztogatás történt, a művelődési rovat minden tagját eltávolították – Miklós László költőt, Ferenczes István költőt, Jankó István publicistát, színházi írót és másokat. 1976. május végéig nyolc oldalon jelent meg, majd ismét napilapként a hetilap méretében látott napvilágot, de négy oldalon. 1989. december 23-án látott napvilágot a Hargita Népe első száma. 1990. január 10-én jelent meg a Nyilvánosság rovat, amely közölte a Hargita lap és munkatársai elleni támadásokat, véleményeket is. A Hargita Népe 1994-től átállt a régi nyomdatechnikáról a számítógépes tördelésre. Mindvégig a megyei tanács alárendeltje, ennek hatáskörében működik, de pénzügyi szempontból önfinanszírozó, önellátó. 2007. november elsejétől a Hargita Népe színes lapként jelenik meg. /Ferencz Imre: A Hargita és Hargita Népe negyven éve. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 29./2008. március 3.A Hargita Emlékkönyv bemutatásával, valamint a Hargita Kalendáriumokról szóló előadással zárult a Hargita Népe napilap negyven éves fennállásának rendezvénysorozata. Eljöttek az egykori kollégák, laptestvérek, a Háromszék, a Brassói Lapok és a Népújság munkaközössége, és ott voltak a hűséges olvasók is. Kozán István a Hargita Kalendáriumokról tartott előadást. A Hargita Kalendárium nem jelenik meg többet. Az elemzés egy lezárt sorozat áttekintése. Az évforduló alkalmából kiadták a Hargita Emlékkönyvet. Ez ünnepi alkalomra megjelentetett könyv, jelezte a kötet szerkesztője, Ferencz Imre. A visszatekintések sorát Zöld Lajosnak, a legidősebb hargitásnak a gondolatai zárták. /Takács Éva: Kalendáriumok és emlékkönyv – múlt és jelen. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 3./2008. március 8.Március 7-én Csíkszeredában a Sapientia Egyetemen szimpózium keretében taglalták az energiaforrások jövőjét, különös hangsúlyt fektetve az energiafűz termesztésére. Dr. Vallasek István, a Sapientia tanára Románia alternatív energiaforrásainak térképét ismertette. Benkő Sándor vállalkozása Csíkban már mintegy tizenkét hektárnyi szaporítómezőről, csemetekertből takarította be az újabb telepítésekhez szükséges venyigéket. Hargita megyére felfigyelt az ország, és most is tucatnyi érdeklődő érkezett a szimpóziumra. Török Jenő, a Hargita Megyei Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Igazgatóság vezérigazgatója a megye természeti adottságait, ezen belül az energianövények termesztésének esélyeit latolgatta. /Ferencz Imre: Új energiaforrások felé. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 8./2008. március 15.Albert Ernő néprajzos a történész szerepét és tisztjét felvállalva, életművét, eddigi munkásságát egy szülőfalujáról szóló szép könyvvel koronázta meg: Csíkdánfalva és adatok a felcsíki hat faluról. A könyv több mint egyszerű falumonográfia. Mélyfúrás a székelység történelmében. Két kötetre tervezte a szerző ezt a monográfiát is, amelynek most az első kötetét lapozhatjuk. A könyv minden történelmi korszakot, mozzanatot érint, taglal. A helytörténeti munkák nagyon fontosak lehetnek a majdani nagy összegező könyvek megírásánál. Elismerést érdemel a falu szülöttje, Albert Ernő nyugalmazott tanár, néprajzkutató, akárcsak a közreműködő Ambrus-Mátyás Erzsébet és Márton István. /Ferencz Imre: Könyv Dánfalváról. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 15./2008. május 3.Ferencz Imre /sz. Kászonaltíz, 1948. szept. 28./ költő, szerkesztő Bukarestben folytatott egyetemi tanulmányokat. 1972-től a Hargita munkatársa. Publicisztikai írásainak javát könyvekbe menekíthette, vallja, az utóbbi két év terméséből állt össze a Búcsúrepülés című /Alutus Kiadó Csíkszereda 2008/, amely a Vadvessző, a Gyufa a zsebben, az Utánrendelés utódokról és a Madár a fényben címűek után az ötödik. /B. D. : Búcsúrepülés. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 3./2008. szeptember 26.Baráti, családias hangulatban zajlott a Ferencz Imre szobraiból válogatott kiállítás megnyitója szeptember 25-én a csíkszeredai Golden Gallery kiállítótermében, Ferencz Imre költő, publicista, a Hargita Népe nyugdíjba vonult munkatársa 60. születésnapja apropóján műkedvelő szobrászként mutatkozott be. /Antal Ildikó: Ferencz Imre gondolatai – ezúttal szobrokban. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 26./2010. augusztus 16.Visszhangzott a Sólyomkő – VI. sepsibükszádi napokKét nap állt a bál Sepsibükszádon a helybeli rezesbanda muzsikájára. Reggeli horgászversenyre gyűlt a nép az Olt melletti Daragics-féle halastavaknál. A pecázókat nem zavarta a kánikula. Régi barátként üdvözölte Berhida és Vasad magyarországi testvértelepülések népes küldöttségét Bács Márton Csaba sepsibükszádi polgármester, Isten igéjét t. Ferencz Imre helybeli plébános olvasta fel. Mészáros Éva, a Budapest közeli Vasad polgármestere elmondta, hogy a baráti szeretet és a ragaszkodás erősebbnek bizonyult, mint az a sok száz kilométer, ami elválasztja a két települést egymástól. A berhidai, nagyberki és a helybeli fiatalok fergeteges szórakoztató táncos-zenés műsorral léptek fel, a Mikes Ármin Általános Iskolában megnyitották a bükszádi származású Csáki-Bedő Erzsébet Anna csomózott- és makramékülönlegességeinek kiállítását. A tegnapi program kiemelkedő műsorszáma a futballpályán megtartott lovasparádé és a helybeli vegyes kórus fellépése volt. Étel-ital bőségben, volt esti koncert Nóta Lacival, utcabál Virág Imrével és társaival. Mindezt hyszonnyolc támogató segítségével, az önkormányzat költségvetésének igénybevétele nélkül sikerült kivitelezni. Kisgyörgy Zoltán, Háromszék. Erdély.ma 2012. január 13.A könnyűlovasság és a páncélosok – beszélgetés Király LászlóvalKöltő, író. Sóváradon született 1943. november 19-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakán diplomázott. 1967-ben a Lászlóffy Aladár által szerkesztett Vitorlaének című antológiában is szerepel, ugyanebben az évben jelenik meg első kötete Vadásztánc címmel. Az úgynevezett második Forrás-nemzedék egyik hangadó egyénisége. Előbb az Előre kolozsvári tudósítója, majd 1968-tól az Utunk szerkesztője, 1990-től pedig a Helikon főszerkesztő-helyettese volt nyugdíjazásáig. Költőként és íróként is ismert és elismert: több mint tíz verseskötete, két novelláskötete és egy regénye, a Kék farkasok jelent meg. Számos díj tulajdonosa, többek között József Attila-, Déry Tibor-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki. – Versben és prózában is igen elismert alkotó. Szétválasztja ezt a két alkotói „címet”? – Nem választom szét. Úgy gondolom, minden, amit papírra vetek – eltekintve a kisebb munkáktól, amelyek távolabb állnak a fikciós szépirodalomtól –, fontos számomra, és nem teszek különbséget vers és próza között. Vannak írók, akik kirándulnak a költészet mezejére, és írnak néhány verset is, néha igen jókat, a magyar irodalomban sok példa van erre. Nálam fordítva volt: a próza területére tettem kirándulást, de a kirándulás tulajdonképpen rossz szó, mert nagy késztetést éreztem, hogy bizonyos dolgokat prózában mondjak el, éppen ezért nem teszek különbséget. – Több mint tíz verseskötete és mindössze három prózakötete jelent meg, mégis sokszor hallani, hogy a Kék farkasok című regényt tartják egyik fő művének. Mit szól ehhez Király László, a költő? – A Kék farkasoknak igen fura története van. A legnagyobb meglepetésemre a regény megjelenése után talán 35 évvel, a szovátai zöldségpiacon valaki meghallotta a nevemet, és egyből rákérdezett, hogy „a Kék farkasok?”. Egy fiatalember volt, engem nem ismerhetett arról a helyről, amelyet a Kék farkasok megidéz. Kiderült, hogy a Nyárád mentéről származik, és az édesapja adta a kezébe a regényemet azzal, hogy olvassa el, mert róluk szól. Ez igen jóleső dolog. Nem tudom, meg lehet-e mondani, hogy egy írónak mi a fő műve addig, amíg él, és tervei vannak elkövetkező munkákat is tető alá hozni. Kétségtelen, hogy regény lévén más az olvasóközönsége, és olyan témáról szól – szerénytelenül mondom, de nem én mondtam először –, amelyet így még nem közelítettek meg az erdélyi magyar irodalomban. Hozzávéve azt, hogy egy fiatal költő első jelentősebb prózai művéről van szó, az ezzel járó „tökéletlenségekkel” együtt, úgy gondolom, hogy az őszinte beszéd az, ami ezt a könyvet az emberek számára érdekessé tette. – Mit gondol, miért olvasnak ma sokkal kevesebben verset, mint mondjuk 50 éve? – A hatvanas években, amikor indultam, a verseknek azért volt erősebb a hatása, mert a költők munkáiban, az akkor jelentkező fiatal nemzedékek munkáiban lehetett fölfedezni egy olyan hangot, látásmódot, szándékot, ami a nyíltabb, őszintébb beszédet tette meg céljául, holott olyan kor volt az, amelyben az őszinteség nem volt túlságosan célravezető, kifizetődő meg egyáltalán nem. Minden korban létezik ez a probléma, de akkor kifejezetten így volt. Úgy gondolom, hogy az előttünk járó nemzedék és már a mienk is olyan úton indult el, amelyre odafigyeltek. Hozzá kell venni ehhez, hogy abban az időben a sajtóviszonyok, a médiaviszonyok milyenek voltak: magyar nyelvű televízió nem volt, rádió is alig, írott sajtó pedig majdnem semmi a mostanihoz képest, így érthető, hogy például egy Utunk című lapot habzsolva olvasott az ember, mert abban vélt fölfedezni néhol, a sorok között, netán teljesen eldugva, de a bennfentesek, a vájtfülűek számára mégis érzékelhetően olyan dolgokat, amelyre vágyott tulajdonképpen. Úgy gondolom, hogy a vers a régi harcmodort tekintve a könnyűlovasság, amely először jelenik meg, és becserkészi a terepet, és először válik láthatóvá mindenki számára. A próza később érkezik, az a nehéztüzérség, meg a páncélosok, nehezebben mozognak. És hát a költők alkatilag is nyugtalanabbak, feltűnőbbek, mint a prózaírók. Abban az időben volt nekünk a híres-nevezetes Gaál Gábor Irodalmi Körünk, ahol hetente hangzottak el ezek az új lírai próbálkozások, amelyek az akkori hatalom szemében vadabbnál vadabb megnyilatkozások voltak. Híre is szaladt a dolognak – a versnek ilyen szempontból nagyobb volt a hatása. A próza később jön, a nagypróza megállapodott időkben születik, csata közben harci dalt rikoltoznak az emberek, és nem novellákat olvasnak, meg regényeket. Hogy manapság olvasnak-e verset, vagy sem, azt nem tudom. Nyilvánvalóan nagyobb a dömping is, hiszen szűrés gyakorlatilag nincs, mindenki maga szűri meg a mondandóját. Ilyen értelemben eltűnt a verseket körüllengő kis titok, hiszen akkoriban az én kedvenc elméletem szerint minden jó erdélyi magyar versben – azért mondom ezt, mert ezt a költészetet ismerem a legjobban – két vers volt tulajdonképpen: egy vers a sorokban és egy vers a verssorok között. Nemrégiben a Székelyföldben Ferencz Imre igen jó verset írt arról, hogy a verssorok közötti verset nem találja manapság sehol, illetve nem magáról írja, hanem a kétségbeesett nyugdíjas cenzorokról, akiknek már nincs mit kutatni (A sorok között című vers). Lehetséges, hogy e titokzatosság – ami nem árt a művészetben, hogyha van – miatt volt népszerűbb a vers. Egy régi kedves ismerősöm, egy egyetemről eltávolított irodalomtanár, aki okítgatott bennünket az induláskor, azt mondta: ne légy hülye, és nehogy mindent beleírj a munkádba, meg kell hagyni az egyharmadot vagy az egynegyedet az olvasónak, hogy ő írja tovább magának. Egy tapasztalatom azért van, és ez egészen friss: ha a verset a hallgatóhoz viszi az ember, akkor igen nagy hatása van mind a mai napig, mindenki felvillanyozódik a versek hatására, és olyankor derül ki, hogy tulajdonképpen mennyire hiányzik nekik. Lehetséges, hogy egyik útja ez lenne a versek ezutáni terjesztésének. – Esterházy egy televíziós műsorban mondott véleménye jut eszembe, miszerint a „beszélő író” szerep nem természetes állapot, hiszen az írónak arra van jogosítványa, hogy a műveit létrehozza, nem arra, hogy beszéljen azokról vagy bármilyen közéleti problémáról. Ön visszahúzódó alkotó, ritkán szerepel, mit gondol a „beszélő író” szerepkörről? – Nem abból indulok ki, hogy ki mit mondott erről, én valóban nem szeretek szerepelni. Nagyon szerettem szerepelni diákkoromban, mint amatőr színész, ma már nem. Kiülni egy asztalhoz a közönség elé kifejezetten nem szeretek, elkerülöm az ilyen alkalmakat, amennyiben lehet. Valóban úgy gondolom, hogy az irodalmi mű önmagáért beszél, még interpretáló művészekre, színészekre, előadóművészekre sem igen lenne szüksége. Igen ám, de amennyiben olyan világot élünk, amelyben nincs idő arra, hogy az előadóművészeink a mi verseinkkel utazzák körbe a Földet, azonfelül a könyvterjesztés olyan állapotban van, amilyenben, vagyis a könyv nem jut el arra a helyre, ahol tulajdonképpen várnák, az ember nem tud ellenállni egy-egy meghívásnak, és bár megválogatom, hogy hova megyek el, évente négy-öt meghívásnak eleget teszek. Nem az a célom, hogy magamat helyezzem előtérbe és mutogassam, hanem az, hogy a közönséget próbáljam bevonni a mindnyájunk által most írt irodalom szeretetébe, fölpártolásába. Ilyen értelemben úgymond „hazafias lelkesedésből” teszem ezt, mert én magam nem jelentkeznék soha. – Visszatérve a sorok közötti versekhez, ön szerint a kommunizmus kimondottan a művészet számára rossz volt, vagy éppenséggel jó volt? – Az én és a hozzám közelebb álló alkotók egybehangzó véleménye szerint nem tehető fel így a kérdés, hogy rossz volt-e, vagy jó volt. Rossz volt abból a szempontból, hogy nem lehetett egyenesen beszélni, éleslövészet nem létezett, de a művészet egyébként sem éleslövészet. A művészetnek minden hatalom jót tesz, az igazi művészetnek, ha a kezét, lábát lekaszabolják, és a nyelvét kivágják, az is jót tesz, az igazi művészetet egy dolog teheti tönkre: ha az alkotót sikerül a hatalomnak megvásárolnia vagy megijesztenie. Egyébiránt a művészetre hatványozottan igaz a mondás, hogy ami nem öl meg, az erősít. Tisztességes művész számára a kommunizmus éveiben nem volt kétséges az, hogy hol a helye, a hatalomhoz viszonyítva milyen állást foglal el. A legjelentősebb munkák azok, amelyek túl tudják élni a hullámvölgyeket – az olvasói hullámvölgyeket, és ezek mind válaszként születtek erre az elnyomásra. Könyvekkel igazolható, hogy abban az időben igen-igen jelentős művek születtek, úgyhogy szerintem helytállt a művésztársadalom. – Jó viszonyban volt Lászlóffy Aladárral, akit élete végén sok más művésszel együtt szintén meghurcoltak ügynökmúltja miatt, holott pozíciójánál fogva nem kerülhette el a titkosszolgálattal való kapcsolattartást. Mit gondol az ügynökmúltak mostani erőltetett feltárásáról? – A leszámolásnak semmilyen körülmények között nem vagyok híve, hiszen mögötte mindig ott a gyanú, hogy pillanatnyi meggondolások alapján történik, és nem biztos, hogy erkölcsileg vagy akár az igazság szempontjából jó cselekedet. Az kétségtelen, hogy a tisztánlátás érdekében szükség van, hogy megtudjuk, ki mit, hogyan ítélt meg annak idején, főleg az erkölcsi hozzáállása mit engedett meg, milyen fajta kapcsolatot a hatalommal. Van egy küszöb, mégpedig, hogy valaki önszántából informálta-e a hatalom soros szerveit, vagy sem, és persze még rosszabb, ha ebből előnye is származott. Azt, hogy Lászlóffy Aladár milyen viszonyban volt a belügyi szervekkel, nem tudom. Jó viszonyban voltam vele, generációm indulásakor a Vitorlaének című, fiatal költők műveit tömörítő antológiát ő gyűjtötte, ő szerkesztette és intézte el a kiadását, így mi hálásak voltunk ezért. Aladár írószövetségi párttitkárként hivatalból kapcsolatban állt ezekkel a szervekkel, köteles volt véleményt nyilvánítani időnként arról, hogy mi történik az írószervezetben. Ha azon kívül, magánszorgalomból dolgozott nekik – amit én nem hiszek –, akkor igen súlyos lenne a helyzet. Mivel azonban a részleteket nem ismerem, nem is vagyok hajlandó változtatni visszamenőleg azon az emlékeimben élő Lászlóffy Aladár-képen, amit megszoktam. – Korábban azt nyilatkozta, hogy a Gaál Gábor-kört a szabadság levegője járta körül. A hatalom hogyan viszonyult hozzá? – A kör spontán nőtte ki magát egy olyan heti fórummá, ahová úgy érezték az emberek, hogy érdemes elmenni, és odafigyelni arra, amit az ifjú titánok fölolvasnak és megvitatnak. Állítom, hogy az én nemzedékem jóindulattal és teljesen naivan ment bele ebbe a dologba, föl sem merült, hogy előre leszögezett szempontok alapján vitatkozzunk, így spontánok, kissé talán színvonaltalanok, de annál vehemensebbek voltak a vitáink. A hatalom természetesen gyanakodva figyelte ezt a sok tagot számláló kört, de annak idején a Szovjetunióban – amelytől nagyban függtek a kelet-európai országok – a művészetekben, különösen az irodalomban volt egy nagy nyitás, szabadabb légáramlás volt érzékelhető, ezért úgy gondoltuk, hogy itt is lehet. Szándéka sem volt senkinek rendszerellenes műveket alkotni vagy fölolvasni, de természetesen voltak beépített emberek. Itt mindig a jelentőkkel volt a baj, hiszen sokan nem pontosan azt jelentették, ami elhangzott, hanem igyekeztek jó pontot szerezni a hatalom szemében. Akkoriban született és mindig érvényes a vélekedés, hogy békében megvolnánk a besúgóinkkal, csak annyit várnánk el, hogy pontosan azt jelentsék, amit hallottak. – Mennyire volt meghatározó a kör a pályakezdők számára, illetve az egykori kör hagyományait tovább éltető Bretter György Irodalmi Kör által nyújtott lehetőségek mennyiben mások a mostani pályakezdők számára? – Nem ismerem a Bretter-kör tevékenységét, csak annyiban, amennyi ifjú barátaim révén eljut hozzám. Gondolom, lényeges különbség az, hogy a mi időnkben az egyetemi tankönyvekben sem szerepelt semmi, ami nyitást jelentett volna számunkra, így a körnek önképző, egymást képző szerepe is volt, művészképzésnek számított. Voltak idősebb kollégák, akik szívesen eljártak a körre, és szóba álltak velünk, ami kezdő tollforgatóknak sokat jelentett. Rang volt részt venni a körön, nemcsak a szerzőknek, hiszen volt, hogy 80–100 ember is megjelent, akik közül sokan nem irodalmárok voltak. A mai nemzedék elképesztő előnnyel indul, hiszen a tájékozódásukat tekintve nyitott kapuk előtt állnak, egyedül rajtuk múlik, hogy milyen művészeti élményeket építenek be a saját művészi világukba. Ez nehezebb is, hiszen a mi időnkben más út nem volt, most annyi út van, ahány ember. De a szabadság sem könnyű műfaj. – Mi a véleménye a fiatalabb nemzedékről? – Ha szívesen olvasok manapság irodalmi alkotásokat, akkor legszívesebben a fiatalokat olvasom, annál is inkább, mert tőlük várom az újítást, az általam eddig nem ismert szempontok fölfedezését és a dolgok megközelítésének egy más módját. Természetes, hogy a világot a fiatalok viszik előbbre, és nem az öregek, az öregeknél csak az lehet érdekes, ha szellemükben fiatalosak maradnak. Igen derűlátó vagyok az erdélyi magyar irodalmat illetően, érdekesnek tartom az új alkotásokat, nagy szeretettel olvasom őket, és egyáltalán nem vagyok kétségbeesve, hogy válságban lenne az irodalom, a költészet meg különösképpen nem. Nagyon szeretem a fiatalokat, és nagyon büszke vagyok rájuk, ezt olyan helyen is szoktam hangoztatni, ahol szinte nem is veszik jó néven. – Min dolgozik mostanában? – El nem készült munkákról nem szívesen beszélek. Természetesen írok verseket, készül egy új verseskönyv, szándékom szerint ebben az évben elkészülök vele, talán meg is jelenik. Ami a prózát illeti, ott egy kissé csehül állok, legalább három hosszabb prózai munkám áll félbehagyva, és nem tudom biztosan megmondani, hogy tovább írom, befejezem-e őket, vagy sem. Ahhoz még mindig túl mozgékony vagyok, hogy teljes erőmet erre tudjam koncentrálni. Nem azok közé a szerzők közé tartozom, akik évekkel előre megtervezik, hogy mit fognak írni, nálam még mindig igen nagy a szerepe annak a látogatónak, aki időnként arra biztat, hogy fogjak neki valaminek. Varga László Krónika (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
