|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 216 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 ... 211-216 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kemény Zsigmond 2008. június 4.Györfi Dénes Régi kéziratos kollégiumi diáklapok a Bethlen Könyvtárban címmel tartott előadást Nagyenyeden. A Bethlen Gábor Kollégiumban korán elkezdődtek az önképzőköri tevékenységek, már 1630–ból, a gyulafehérvári korszakból vannak adatokat az ilyen jellegű rendezvényekről, később, az Enyedre való áthelyezést követően egyre inkább virágzott ez a fajta tevékenység. 1791–től rendszeresen összegyűlt a Magyar Társaság, nyelvművelési kérdéseket megvitatni. A viták eredményeként jelent meg a Próba című kiadvány 1792–ben, 1837–ben a Virágkosár, 1847–ben pedig Korány címmel publikálták a diákok irodalmi jellegű próbálkozásait. A kiadványok között ritkaságnak számít az 1838-ban REG, azaz Reggel cím alatt megjelent kéziratos önképzőköri diáklap, amely egyetlen példányban lelhető fel a könyvtárban. Ez a folyóirat indította el a kritikus gondolkodást, amelynek eredményeként a következő évben Villám címmel egy kritikai lap is napvilágot látott. 1842-ben a kollégiumi önképzőkör már egy 276 oldalnyi kéziratos könyvet publikált Munkatár címmel. A szabadságharc okozta pusztítás után lehetetlen volt a tevékenység folytatása, de viszonylag hamar talpra álltak: tíz év múlva működött az önképzőkör. Ennek eredménye volt 1864–ben megjelent Jelszó: ELŐRE című gyűjtemény. A református teológia diáksága Theológiai Közlöny című kiadványának 1888-as második évfolyamából is fennmaradt néhány szám. 1892 decemberében indult be az Ifjúsági Közlöny. Az önképzőköri munka alkotásai díszes kötetben jelentek meg: Ifjúság 1916–1917. A háború utáni megváltozott helyzetben évfolyamonként alakultak önképzőkörök, a legtermékenyebb a korábban alakult, Kemény Zsigmond nevét viselő kör volt, amely a Haladjunk című lapban közölt. /Dvorácsek Ágoston: Aranylapok a Bethlen Könyvtárban. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 4./2008. július 3.A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság öt évvel ezelőtt kérte meg a Duna Televízió vezetőségét: engedélyezze, hogy időnként „bitorolják” a Lyukasóra irodalmi fejtörő műsor címét és ötletét. Azóta már képzőművészeti és színháztörténeti tárgykörben is tartottak vetélkedőt. Az idei évad irodalmi Lyukasórával zárult július 1-jén, a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében. A „vizsgabizottság” elnöke, Kovács András Ferenc költő és tagjai – Balási András dramaturg, író, Gyéresi Júlia színművész, Kovács Levente professzor, színházi rendező, Farkas Ernő magyar szakos tanár, Káli Király István kiadóigazgató és Láng Zsolt író, költő – rendre versfeladványokat adtak a közönségnek. Akiknek sikerült megfejteniük az irodalmi talányokat, azok a Káli Király István vezette Mentor Kiadó jóvoltából könyvjutalomban részesültek. /Máthé Éva: Évadzáró Lyukasóra. = Krónika (Kolozsvár), júl. 3./2008. szeptember 27.Székelyhidi Ágoston író, történész, politikus az Arad megyei Medgyesborzáson született 1935-ben, a nagyváradi premontrei gimnáziumba járt 1946-ig, amíg családját ki nem utasították Romániából. Debrecenben járt egyetemre. 1956-ban részt vett a forradalomban, ezért börtönbe zárták. 1987-ben vezető szerepet játszott az ellenzéki mozgalmakban, az MDF alapító tagja, s 2004-ig egyik vezető politikusa volt, majd 2005-ben kilépett a pártból. Az Erdélyi Szövetség alelnöke, majd elnöke, az 1956-os Emlékbizottság elnöke. Számos díjat, kitüntetést kapott, többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. 1955-től jelennek meg írásai – regények, elbeszélések, tanulmányok. Legutóbbi munkái: Nemzet és demokrácia (1998), Magyar századvég (2002), Nemzet és rendszerváltozás (2007). Vizsgálódásai középpontjában a nemzeti önazonosság és önrendelkezés kérdései állnak. Szeptember 29-én tartandó előadásában is (Nemzettudat és nemzetpolitika) ezeket a kérdéseket taglalja majd a Kemény Zsigmond Társaság összejövetelén Marosvásárhelyen, a Kultúrpalotában. /Fülöp Géza, a KZST titkára: A KZST vendége: Székelyhidi Ágoston. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 27./2008. szeptember 30.Közgyűlés előzte meg a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság első előadását. Fülöp Géza, a társaság titkára üdvözölte a megjelenteket, majd Csíky Boldizsár elnökkel, illetve az ott lévő tagokkal egyetemben körvonalazták a KZST idei évadi rendezvénysorozatának tervezetét. Fülöp Géza titkár felvetette a társaság újkori fennállásának 20. évfordulójára egy ünnepi kiadvány ötletét, majd Csíky Boldizsár elnök javasolta egy újabb Lyukasóra, ezúttal képzőművészeti ki mit tud? megszervezését. Felmerült a Recski Szövetség elnökének meghívása, aki előadást tartana az egykori hortobágyi haláltáborokról – 78 volt belőlük. Ennek kapcsán került szóba a földvári koncentrációs tábor, amelyről Boross Ernő írt könyvet. A javaslatok között volt a rovásírásról szóló est, Ráduly János vagy Friedrich Klára előadásában. A régi, meg nem valósított tervekből is felolvastak a résztvevők: az erdélyi kastélyok, a Mezőség, a szórvány, a régi templomok. /n. b. : Évadkezdő ötletbörze a KZST-nél. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 30./2008. október 8.Szeptember 29-én tartotta idei őszi évadja első összejövetelét Marosvásárhelyen a Kemény Zsigmond Társaság. A mai magyar nemzettudatról beszélt felkészülten Székelyhidi Ágoston Nemzettudat és nemzetpolitika 1988-2008 című előadásában. Az előadó aktív résztvevője volt az 1956-os forradalomnak, ezért börtönbe is került. A kilencvenes években kétkötetes munkában dolgozta fel a forradalmat. Az 56-os Emlékbizottság elnöke, a rendszerváltás előkészítésében is részt vett, a Magyar Demokrata Fórum alapító-tagja. 1956-ban a debreceni egyetem volt az első, amely meghirdette a forradalom húsz pontját. Ebben először és ott egyedül szerepelt az a követelmény, hogy a mindenkori magyar állam vállaljon felelősséget a határon túli magyarokért. Székelyhidi Ágoston Kiss Ferenccel és Für Lajossal állította össze 1956-ban a húsz pontot. Az '56-os forradalom talán a világ első és egyetlen konzervatív forradalma volt. A magyar öntudat helyreállítását tűzte ki célul, valóban népi-nemzeti forradalom volt. -1988 fordulópont volt a magyar történelemben és a magyar öntudat történelmében. 1956 után először erdélyi menekültek tudatosították azt, hogy ez nem Magyar Népköztársaság, hanem Magyarország. Ez a felismerés az erdélyi menekülthullámnak köszönhető. A vesztesek győzelme volt, a korszaké, amely felrázta a magyar öntudatot. Most, 2008-ban, Európában is nagy kérdésre készülünk. Jövőre dől el, hogy Európa a '92-es egységesítés után föderáció lesz-e, vagy konföderáció? Ha nem az államok együttműködő szervezete akar lenni, az számunkra hátrányos. Most az amerikai válság miatt Európa birodalommá akar válni. Ez pedig rossz lesz a nemzeteknek– mondta az előadó. „Magyar az, aki vállalja” – mondta Illyés Gyula. 1992 óta a nyugati magyarság körében a közösség- és nyelvvesztés 22 százalékos. A szórványmagyarság világában a közösségvesztés 18 százalékos, a nyelvvesztés 20. A magyarság által összefüggően lakott területeken is megjelentek a szórványosodás jelei. A nemzettudat és a nemzetpolitika kölcsönhatásban működik. A nemzetpolitika rosszabbul áll, mint a nemzettudat. Antall József nemzetpolitikai kiállása és akarata néhány hónap után puccshoz vezetett, amit annak idején taxisblokádnak neveztek. 1988 után a magyar nemzetpolitika hamis alternatívákat állított fel. Ezek arra valók, hogy a nemzetben gondolkodó fiatal nemzedéket eltávolítsa a felelősségtől és a magyarságot szembeállítsa Európával. A szembeállított tételek hamis alternatívák: centrum a periféria, modernség a hagyományelvűség, piaci sikeresség a szellemi érték ellenében. Ezen hamis alternatívák a nemzettudatot cselekvésképtelenné változtatják. Intézményes nemzetpolitikára van szükség. A nemzetvesztés közösség- és intézményvesztés, és mint ilyen: halálos. Ezért kell a nemzettudatot megőrizni, helyreállítani. Nem szabad elveszítenünk az intézményeinket. /Nagy Botond: Szerves folytonosság: a vesztesek győzelme. Lebilincselő előadás a Kultúrpalotában. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 8./2008. október 28.Életének 93. évében elhunyt Jakó Zsigmond /Biharfélegyháza, 1916. szept. 2. –Kolozsvár, 2008. okt. 26./, az MTA tiszteleti tagja, a magyar történettudomány kiemelkedő egyénisége, az erdélyi tudományosság doyenje. A budapesti egyetemen tanult, 1939-től a Magyar Országos Levéltárban dolgozott, 1941-től a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának munkatársa, majd 1950-ig vezetője, közben 1942-től a kolozsvári Ferenc József, majd Bolyai (utóbb Babes–Bolyai) Egyetemen tanít, 1947–1981 között professzori minőségben. 1949–1981 között, nyugdíjazásáig, a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetének is munkatársa. Jakó Zsigmond professzor szervezte újjá 1990-ben az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, melynek négy évig (1990–1994) elnöke volt, ő irányította az EME kutatócsoportjait megalakulásuktól az utóbbi időkig. A Magyar Tudományos Akadémiának 1988-tól volt tiszteleti tagja, 1990-től a Magyar Történészek Világszövetségének társelnöke, az ELTE tiszteletbeli doktora. Számos magyar tudományos kitüntetés (Pro Cultura Hungariae, Széchenyi-díj, Kemény Zsigmond-díj stb.) birtokosa. /Elhunyt Jakó Zsigmond. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./2008. október 31.A Kemény Zsigmond Társaság összejövetelén, október 29-én a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében Ráduly János tanár, néprajzkutató tartott előadást A székely (magyar) rovásírás emlékanyaga címmel. Ugyanabban az órában a nagyteremben az úgyszintén „kibédi” Madaras Gábor emlékére szervezett dalest műsorának tapsolt a nézősereg. A mindkét rendezvény iránt érdeklődő fájó szívvel választotta vagy egyiket, vagy a másikat. A rovásírás irodalma gazdag. Ráduly János egymaga kisebb könyvtárra rúgó cikket, tanulmányt írt 1990 óta. Kötetei nagyon kis példányszámban jelennek meg, a kereskedelmi forgalomban gyakorlatilag elérhetetlenek. Neve mégis „forog”, szakmai körökben és a világhálón egyaránt. Ha beütjük, cirka 1600 „találatot” jelez a masina. Ráduly kitért arra is, hogy a szakirodalomban volt olyan vélekedés, amely szerint a rovásemlékek zöme az egykori Udvarhelyszéken keletkezett. Ez az előítélet már a múlté. A szerző hosszan sorolta az egykori Marosszéken jórészt őáltala föllelt és leírt rovásemlékeket, azok feliratait. Ráduly is azt vallja, hogy a rovásírás egykori ismerete jóval szélesebb körű, „összmagyar” volt, amint azt a nagy turkológus, Németh Gyula jelezte: szerinte ugyanis a „székely írás” általános magyar „termék”, tehát más honfoglaló törzsek is ismerhették. Ráduly, „a kibédi remete” nem néz tévét, nincs telefonja, őt a világméretű energiaválság nem fogja sokkolni, mert a tudatos nemzetgyarapító szellemi munkát emelte életcéllá. /Bölöni Domokos: Kibéd üti Kibédet. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 31./2009. február 26.A barcaföldvári megsemmisítőtábor történetét ismertette a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság rendezvényén Benkő Levente történész. A kolozsvári meghívott felidézte a túlélők visszaemlékezéseit, amelyekből Székely Golgota címmel 2003-ban kötetet jelentetett meg. Benkő beszélt az internáltak embertelen életkörülményeiről, nem engedték meg a családtagoknak, barátoknak, hogy élelmiszerrel és gyógyszerrel segítsék őket. A civil társadalom több fórumon megfogalmazott felháborodását követően a hatalom engedélyezte segélyszállítmány küldését. /Antal Erika: Emlékezni és emlékeztetni. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 26./ Benkő Levente beszélt a romániai internálótáborok létrejöttének előzményeiről, történelmi hátteréről és a korabeli társadalmi viszonyokról is. Az internálások időpontja négy nagyobb hullámra tehető: 1941-ben az Ukrajnában elfogottakat, ‘42-’43-ban a második magyar hadsereg tragédiájának túlélőit, ‘44-’45-ben a román átállást követően a Kárpát-medencében élő kisebbségeket szállították a táborokba. A negyedik hullám áldozatait a polgári személyek teszik ki, akiket szintén az átállást követően hurcoltak el. 1943 júniusában Sztálin levelet írt a brit kormánynak, amelyben kifejtette, hogy a háborús politika következményeit nemcsak a magyar kormánynak, hanem a magyar népnek is viselnie kell. Molotov szerint „a magyarokat meg kell büntetni”, a kollektív bűnösség kimondatott. A Sanatescu-kormány rögtön teljes amnesztiát hirdetett és megígérte az internálótáborok felszámolását. Elengedték a szovjet hadifoglyokat, helyükbe viszont a magyarokat és a németeket hoztak. A korabeli, magyarokhoz való viszonyt az uszító hadjáratok jellemezték, amelyek következményeként történtek meg többek között a szárazajtai, csíkszentdomokosi vérengzések. A negatív magyarságkép nem volt új keletű. A Trianon utáni, önszervező, politikai úton jogaiért harcoló magyar és német kisebbségi egyesületeket revizionista szervezeteknek tekintették. Ennek következményeként jöttek létre Kelet-Európában az első, háború utáni internálótáborok is. A Sanatescu-kormány a táborok feloszlatása után egy nappal adta parancsba, hogy le kell tartóztatni a német és a magyar kisebbség vezetőit. A korabeli román hatóságok saját akaratukból döntöttek. Parancsba adták, hogy az észak-erdélyi magyar és német nemzetiségű embereket internálni kell, a fegyverszüneti egyezménytől függetlenül. 1944. október 19-én határozták meg, hogy a háborúból hazatérő magyar és német nemzetiségű szökevények hadifoglyoknak tekintendők és internálandók. A földvári tábor nyolcvan százaléka ilyen foglyokból állt. Átmeneti tábor volt, az erősebbeket, munkabíróbbakat onnan vitték a focsani-i munkatáborba vagy a Szovjetunió különböző haláltáboraiba. /Nagy Botond: Kisebbségi fogolysors és munkatáborok. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 27./2009. március 14.Már életében fölmerült az igénye annak, hogy életműsorozatban gyűjtsék egybe Sütő Andrásnak, az erdélyi magyar irodalom egyik legjelesebb alkotójának műveit. A Szépirodalmi Könyvkiadó által 1989-ben fölvállalt munkát – az intézmény megszűnését követően – előbb az Akadémiai Kiadó (1994), majd a Helikon Kiadó (1998), végül a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó vállalta fel, illetve folytatta azt (2001), de a sorozat megszakadt. Tavaly ismételten a Helikon Kiadó, jelesül pedig Ablonczy László irodalomtörténész, a Sütő-életmű kiváló ismerője karolta fel újra a gondolatot, s az eddigiektől eltérő, teljesen új koncepció alapján – Sütő András összes művei gyűjtőcímmel – indította (újra) útjára a sorozatot, melynek első kötete /A készülődés éjszakái/ tavaly ősszel jelent meg. A Készülődés éjszakái Sütő András gyermek- és ifjúkorát, emberi, alkotói formálódását idézi fel a hetvenes évekig. Az 1963–as Önéletrajz helyett… című kötetnyitó vallomás a pusztakamarási indíttatásról szól. Onnan, a mezőségi „holttengerből” indult útjára, nagyenyedi kitérővel jutott Kolozsvárra, lett a politikai fordulatot követően az újraszerveződő erdélyi magyar irodalom ígéretes ifjú alkotója. Kolozsváron Balogh Edgár irányítása alatt, „a népi hatalom reggeli óráiban” maga is hitte: „a világ teremtésének vagyunk a részesei”. A szerző korabeli írásai és a későbbi felismerések visszavetítődése révén válik teljessé kibontakozása. „Magam is Árkádiában éltem” – mondja később –, azaz a torzulások tapasztalása ellenére is hitt a rendszerben. A Lantosok és kritikusok című önvizsgálat 1957-es megszületése rendkívüli jelentőségű fordulat munkásságában. Elismerte, hogy addigi írásaiban „a fekete felhőt sokszor magam is rózsaszínűnek láttam (…) Sok győzelemről írtam. (…) Hamisnak bizonyult kinyilatkoztatások az én szememre is hályogot vetettek (…) ott is lantosok voltunk, ahol kritikusnak kellett volna lennünk.” A rendszer korlátai és tiltótáblái megmaradtak, de a későbbiekben „csipetnyi vigaszok élesztették naponként újjá bennem a szándékot: tíz körömmel ragaszkodni a megtalált igazsághoz – a kitalált igazságok nagy vásárterein.” Jött a Félrejáró Salamon, a Tékozló szerelem, jött a Pompás Gedeon. A szellemi tájékozódás igénye jut kifejezésre a honi és külföldi utazásokban, hova – a Rigó és apostol című könyve Előhangjában olvashatjuk – „a mezőségi asszonyok ősi példája szerint az úti reménységgel együtt magával vitte itthoni fonnivalóját”. Elsőként mindjárt szülőfalujába, Pusztakamarásra, Kemény Zsigmond báró sírjához, „leróni az utókor tartozásait”, fölemlíteni azt a „szellemi öncsonkítást”, amelyet művei kiadásának elmulasztása okoz. „Ha alapos munkát akar végezni, bármely hódító hatalom a leigázottnak először a hadseregét, utána rögtön a történelmi múltját fegyverezi le, közösségi szimbólumait tünteti el.” – írta Sütő. Megfogalmazódott benne az írói hitvallás, melyhez élete végéig hű maradt: „… oda fordítja fejünk, ahol a szívünket hagytuk volt, a közösség felé, amelyből vétettünk (…) nem fordulhatunk el tőle, amiként ember – Illyés Gyulával szólva – nem hagyhatja útszélen veszni az anyját.” Erre a hitvallásértékű írói programra épült Sütő András életművének az a korszaka, amely az Anyám könnyű álmot ígér naplójegyzetekkel kezdődőleg, remekművek sorában öltött testet. /Máriás József: „Magam is Árkádiában éltem” – Sütő András: A készülődés éjszakái – = Népújság (Marosvásárhely), márc. 14./2009. március 30.Selmeczi György zeneszerző, karmester, zongoraművész, operarendező, a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem zenei tanszékének vezetője a háborús és békeidők dalairól tartott előadást Marosvásárhelyen, a Kemény Zsigmond Társaság vezetőjének, Csíky Boldizsár zeneszerzőnek a felkérésére. /Máthé Éva: Selmeczi György: „Mindez giccs” = Krónika (Kolozsvár), márc. 30./2009. április 30.Szilágyi István író, a Helikon főszerkesztője volt Marosvásárhelyen a Kemény Zsigmond Társaság meghívottja, aki regényeiről, szerkesztői munkájáról beszélt. A Bernády Házban Csíky Boldizsár mint házigazda beszélgetett a prózaíróval. /Antal Erika: A regény íratja magát. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 30./2009. május 5.Jó hangulatú estet szervezett a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság a múlt héten. Csíky Boldizsár zeneszerző beszélgetett Szilágyi István kolozsvári íróval, a Hollóidő, a Kő hull apadó kútba szerzőjével. A diktatúra idején jelentős művek születtek, ma azonban nem születnek azoknál jelentősebbek. Az olvasáskultúrából a szenzációhajhászás maradt, aminek tökéletesen megfelelnek a mai, írói dossziéügyek – mondta Szilágyi István. /Nagy Botond: Alkotói párhuzamok. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 5./2009. május 25.A magyar irodalom nem egy alkalommal éppen a nagy történelmi vereségek és tragédiák után, mintegy ezeket gyógyítandó és ellensúlyozandó, bontakozott ki igazán – írta Pomogáts Béla. Ilyen módon emelkedett fel az 1848–1849-es szabadságharc leverése után az a klaszszikus magyar irodalom, amelyet például Arany János, Madách Imre, Jókai Mór, Kemény Zsigmond és Eötvös József munkássága képviselt, vagy a trianoni nemzeti tragédia után az az irodalom, amelynek Magyarországon Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, majd Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc és József Attila, Erdélyben Kós Károly, Tamási Áron, Áprily Lajos, Reményik Sándor (és mások) voltak a nagyszabású alkotó egyéniségei – folytatta a tanulmány írója. Ez határozta meg a magyar irodalom identitását az 1956-os magyar forradalom leverése után, a példa nélkül álló megtorlások idején is. az irodalom világában született meg a magyar forradalom egyik legfontosabb szellemi dokumentuma: az Irodalmi Újság november 2-i száma, ebben szerepelt Németh László Emelkedő nemzet, Déry Tibor Barátaim, Füst Milán Emlékbeszéd Thukididész modorában az elesett hősök sírja felett, Szabó Lőrinc Ima a jövőért, Tamási Áron Magyar fohász, Örkény István Fohász Budapestért című írása, és itt jelent meg Illyés Gyula még 1951-ben írott nagy költői műve: az Egy mondat a zsarnokságról. 1956 decemberétől az 1957-es esztendő első napjaiig az írószövetségnek kellett vállalnia a forradalom eszméinek erkölcsi védelmét. Az írószövetség december 28-án tartott közgyűlése kifejezésre juttatta a magyar írók hűségét a forradalom eszményei iránt, és Tamási Áron szövegezésében elfogadta a Gond és hitvallás címet viselő nyilatkozatot. Ebben olvasható: „keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. ” „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmai egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. ” Pomogáts Béla a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetének (Mefesz) képviselőjeként jelen volt a nevezetes írószövetségi közgyűlésen. Ezután a hatalom felfüggesztette a Magyar tevékenységét, majd a forradalomban való szerepvállalás vádjával több író, közöttük Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Varga Domokos, Lengyel Balázs, Gáli József, Obersovszky Gyula, Eörsi István, Buda Ferenc, Csurka István és sokan mások börtönbe kerültek, Pomogáts Béla a tököli internálótáborba került. Elsősorban azokat börtönözték be, akik korábban a kommunista párt harcos tagjai voltak, a forradalomban vállalt elkötelezettségüket a hatalom „árulásnak” tekintette. Más írók, közöttük Illyés Gyula, Tamási Áron, Kodolányi János, Sinka István, Örkény István, Benjámin László és a fiatalabb nemzedékek köréből Nagy László, Juhász Ferenc, Fodor András, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Moldova György a kényszerű, vagy az önkéntes hallgatást választották. Ugyanakkor, bizonyára a hatalom engedékenységének bizonyítékaként, 1957-ben Heltai Jenő, Németh László és Szabó Lőrinc is Kossuth-díjat kapott. A következő esztendők díjazottjai között a kommunista rendszer mellett kiállók voltak, mint Darvas József, Dobozy Imre, Hidas Antal és Mesterházi Lajos. A díjazás ellenére Németh László Galilei című drámáját levették a Katona József Színház műsoráról, Magyar műhely címmel tervezett tanulmánykötete nem jelenhetett meg, és tanulmányainak Sajkódi esték című kötete is csak 1961-ben juthatott el az olvasó elé. A forradalom leverése után években az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, de az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a nyilvánosság elé. „A forradalom leverése és a hatvanas évek első fele közötti jó félévtizedben az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, semmiféle bénultság nem volt érzékelhető, igaz, az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a szélesebb nyilvánosság elé” – állapította meg Pomogáts Béla. /Pomogáts Béla: Az irodalom (látszólagos) veresége – a magyar forradalom után. = Erdélyi Helikon (Kolozsvár), 2009. máj. 25. – 10. sz. / Emlékeztető: Tamási Áron Gond és hitvallás című nyilatkozata nem jelenhetett meg, azonban kézzel másolva terjesztették éveken át.2009. június 6.Veress Dániel nyolcvan esztendeje született, hosszú évek óta nincsen köztünk, emlékezett az íróra Bogdán László. Veress Dánielről /Sepsiszentgyörgy, 1929. jún. 1. – Sepsiszentgyörgy, 2002. márc. 29./ is elmondható, hogy alkotóereje teljében, ,,tele bőrönddel” ment el. Voltak nagy, visszatérő témái, mindenekelőtt Mikes Kelemen életműve, akiről drámát, kismonográfiát, egy Magyarországon kiadott, gyönyörűen illusztrált biográfiát és több kötetre menő résztanulmányt írt, bábáskodván a hazai Mikes-kiadásoknál is. Másik nagy visszatérő hőse Kemény Zsigmond volt, drámát és kismonográfiát írhatott róla, de élénken foglalkoztatta a politikus és író Wesselényi Miklós életműve, a dráma után néhány évtizeddel, halála előtt, már nyugodtabb körülmények között írhatta Wesselényi-könyvét, érdekelte az erdélyi memoárirodalom is, a Vékára tett mécses /Pallas-Akadémia Kiadó, 1998/ című könyvnyi esszéje az emlékirat-irodalomról élete utolsó éveiben jelent meg, akárcsak fontos, sok levelet, dokumentumot tartalmazó Németh László-könyve, a Benned róvom erdélyi adómat – Németh László és Veress Dániel levélváltása 1959–1975 /Pallas-Akadémia Kiadó, 2001/ S ugyancsak a kilencvenes években jelentette meg levelezését és emlékezéseit Cs. Szabó Lászlóról és Illés Endréről a kecskeméti Forrásban. Noha írt nagy sikerrel játszott drámákat, elsősorban mégis esszéírónak hitte magát, joggal. Első nagy esszégyűjteményével, a Vándorútonnal /1971/ tette le névjegyét, itt főként világirodalmi tárgyú írásait tette közzé. Veress Dániel a nyolcvanas években borúlátóan ítélte meg a romániai magyarság helyzetét, az események alakulása legborúlátóbb jóslatain is túltett. /Bogdán László: Veress Dániel emlékezete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 6./2009. június 9.135 éve született, 60 esztendeje hunyt el Sényi László császári és királyi kamarás, a Kemény Zsigmond Társaság „ingyenes és mindenes” főtitkára. A marosvásárhelyi református temetőben nyugszik felesége, gr. Toldalagi Anna és több más jeles helybeli személyiség társaságában. A KZST hőskorának meghatározó egyénisége, a két világháború közötti időszak markáns vásárhelyi alakja síremlékén megkopott a felirat. Adamovits Sándor, a Helikon – Kemény János Alapítvány elnöke kezdeményezte, a Kemény Zsigmond Társaság és a Castellum Alapítvány vezetősége felkarolta az ötletet, hogy újrafestessék a sírkő feliratát, és közösen idézzék fel Sényi emlékét. A bensőséges megemlékezésre június 5-én került sor. A sírnál Csíky Boldizsár, a megújult KZST elnöke és Fülöp Géza, a társaság titkára méltatta Sényi László érdemeit. /Sényi Lászlóra emlékeztek. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 9./2009. július 2.Marosvásárhelyen a Kemény Zsigmond Társaság júniusi, évadzáró rendezvénye keretében zajló Lyukasórát Kovács András Ferenc költő, a Látó főszerkesztője vezette. Irodalmárok és irodalomtanárok olvastak fel verseket vagy versrészleteket, a közönségnek pedig fel kellett ismernie a szerzőt. /A. E. : Költészet a lyukasórán. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 2./2009. október 1.Demény Péter kolozsvári írót, szerkesztőt, egyetemi tanárt faggatta a költői inspirációról és az alkotási folyamat műhelytitkairól Csíky Boldizsár, a Kemény Zsigmond Társaság elnöke az évadnyitó találkozón, a marosvásárhelyi Bernády Házban. Demény elsősorban a költők egymás közötti viszonyáról beszélt, példaként Babitsot említve, aki a fiatal költők és írók számára afféle ítélkező pulpitust is jelentett, mert hozzá vitték, neki mutatták meg legelőször zsengéiket, és vakon bíztak értékítéletében, ízlésében. A huszadik század második felében alkotó írók számára szerinte már nem adatott meg egy ilyen patrónus. Illyés Gyula vagy Tamási Áron még maga köré gyűjthetett az akkori fiatalokból néhány tollforgatót, de a romániai magyar íróknak erre már nem futotta, nem voltak mestereik. Demény meggyőződése, hogy az írás magányos művészet. Ennek látszólag ellentmondva azt állítja, hogy az írás kollektív eredetű is, hiszen minden leírt mondatnak van valahol egy szellemi előzménye, és ilyen szempontból senki sem először ír le valamit. /Antal Erika: Az író magányossága. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 1./2009. október 20.Sebestyén Mihály egyetért azzal, hogy Marosvásárhelyen a Városházát nyilvánossá kellene tenni. Jelenleg a látogató, akinek nincs ügyes-bajos dolga a hivatali középületekben, nehezebben jut be nézelődni. A látogató nem a Bernády-hangulatot fogja az épületekben találni, ennek oka a táblaszaggató és táblaállító igyekezet, amellyel a (magyar) múltat végképp eltörölni volt a cél. Jó lenne, ha a Városházában ne csupán a tanácsok ülésezzenek, hanem legyenek különféle civil és kulturális összejövetelek is. Helyet adhatna a Városháza a Kemény Zsigmond Társaságnak, a pártok által szervezett nyilvános vitáknak, összejöveteleknek is. /Sebestyén Mihály: Továbbá. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 20./2009. október 29.A Magyar Autonóm Tartományról és ezen belül a székelység helyzetéről tartott előadást Marosvásárhelyen, a Kemény Zsigmond Társaság október 27-én tartott rendezvényén, Stefano Bottoni, a bolognai és budapesti egyetemek előadótanára. A félig magyar, félig olasz származású kutató külföldiként szinte az elsők között jutott be a Szekuritáté levéltárába, és 2003–2007 között a téma avatott kutatójává vált. Előadásában a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) lakosságának, székelyeknek, magyaroknak az életerejéről, vitalitásáról, rendteremtéséről és életstratégiáiról beszélt. Összehasonlította az 1919–1940 közötti román állami magatartást és stratégiát, illetve az 1945–48 és 1949–1990 közötti román attitűdöket és a román kormányok székelységpolitikáját. Hangsúlyozta: annak ellenére, hogy a MAT külső, idegen konstrukció volt, amit Sztálin és tanácsadói ráerőszakoltak a román pártvezetésre, ezt a székelység meg tudta tölteni élettel, tartalommal, kialakított egy sajátos romániai székely–magyar kulturális identitást, és mindezt Magyarország segítsége nélkül, ugyanis Magyarország felé egyszerűen lezárták az utat a határok és politikai ellentétek. Bottoni ugyancsak egyedi példaként említette, hogy 1990-ben a marosvásárhelyi etnikai konfliktus nem fulladt polgárháborúba, felléptek olyan józan erők, amelyek a két etnikumnak megálljt tudtak parancsolni. /A. E. : A székelyekről, másként. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 29./2009. december 21.A magyar nyelv éve alkalmából hirdetett pályázatot iskolásoknak 2009 őszén a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság. Két témakörben várták a pályamunkákat a fiataloktól: egyrészt 5–10 oldal terjedelmű értekezéseket kértek arról, hogy Apáczai Csere János, Bod Péter, illetve Aranka György miként látták Erdély szerepét a magyar nyelv és művelődés történetében, másrészt a magyar nyelvhez írt szonetteket vártak az iskolásoktól. A felhívásra 13 szonett, illetve 7 esszé érkezett. /Máthé Éva: Kiosztották a KZST-pályázat díjait Marosvásárhelyen. = Krónika (Kolozsvár), dec. 21./2009. december 31.Fehér megye legészakibb, a Maros bal partján fekvő falujában, Maroscsúcson Gáspár János, a nagyenyedi tanítóképző alapító igazgatója, jeles pedagógus, tankönyv- és pedagógiai író, tanfelügyelő, a modern magyar gyermekirodalom megalapítója emlékére december 27-én emléktáblát lepleztek le az új parókia falán. Gáspár János 1816. október 27-én született Torockószentgyörgyön, tizennégy évig volt a nagyenyedi kollégium kiváló tanulója. Egy ideig Kemény Zsigmond szolgadiákja, majd tizenkét éven át a Zeyk család házitanítója. Tanítványaival bejárta az akkori Magyarországot és Nyugat-Európa nagyobb városait. Egyetemi tanulmányait Berlinben végezte. Kolozsvárt az ő kezdeményezésére alapították meg a Kolozsvári Nevelői Kört, Gáspár János úttörő szerepet vállal a hazai tankönyvírásban. 1858 szeptemberében megválasztották az újonnan alakult nagyenyedi tanítóképző igazgatójának, majd egy évtized múlva Alsó-Fehér és Küküllő vármegyék „első osztályú tanfelügyelője” és királyi tanácsos lesz. Gáspár irodalmi munkásságának legkimagaslóbb alkotása a három kiadást megért (1848, 1855 és 1863), olvasni még nem tudó gyermekek számára összeállított Csemegék című gyűjteménye, amellyel megalapozta a modern magyar gyermekirodalmat. Gáspár János 1892. március 6-án halt meg Nagyenyeden. Földi maradványait maroscsúcsi udvarházának közelében helyezték a családi sírboltba. /Józsa Miklós: Gáspár Jánosra emlékeztek Maroscsúcson. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 31./2010. január 18.Emlékek tűzhelye PusztakamarásonNemcsak irodalmi zarándokok, hanem az Erdélybe látogató "alkalmi" turisták is egyre gyakrabban választják Kolozsvárról Marosvásárhelyre jövet a mezőségi vonalat, útba ejtve Pusztakamarást, ahol Kemény Zsigmond nyugossza örök álmát, és ahol Sütő András született s töltötte gyermekkorának boldogabbik felét. A kirándulók és olvasóink is többször szóvá tették egy eligazító füzetecske hiányát, amelyet magukkal vihetnének, amikor kilépnek a szülői ház kis portájáról. Amelyet esetleg ajándékul adhatnak a nyomukban érkezőknek. Nos, a Sütő András Baráti Egyesület gondoskodott róla, hogy a látogatók megtegyék az első lépéseket az életműhöz vezető ösvényen. Magyarul és románul egyaránt hozzáférhető az Emlékek tűzhelye című kis kalauz, amelyben – az egyesület elnöke, Nagy Pál szerkesztésében – a főbb életrajzi adatok, fontosabb műveinek jegyzéke, az író néhány torokszorító gondolata, Illyés Gyula 1977-ben fogant értékelése ("A jelenkori magyar irodalom egyik legnagyobb vigasza Sütő András."), valamint a kamarási ház képe, két portré (az egyik Vígh István rajza) és két fontos könyvének címlapfotója kapott helyet. b.d. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. január 23.Tükörterem és VarjúvárKós Károly képeskönyv Alkalmasabb helyszínt a Kultúrpalota Tükörterménél nem is találhatott volna a szervező Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó szerda esti rendezvényére, író-olvasó találkozójára, amelyen Sas Péter budapesti kutató Kós Károly képeskönyv című könyvét, a kiadó 550. kötetét mutatták be. Nagy Miklós Kund nyitóbeszédében elmondta: a találkozó tisztelgés a magyar kultúra napja előtt, azon a helyen, amely a marosvásárhelyi magyar kulturális élet fellegvára, ugyanakkor az egyik legszebb közép-európai épület. – Sas Péter budapesti kutató, művészettörténész sokadik könyve a Kós Károly képeskönyv, érdekességképpen megjegyezném: száznégy évvel ezelőtt, négy napnyi eltéréssel a Palotával átellenben, a Városháza dísztermében tartotta az ifjú Kós Károly a Kemény Zsigmond Társaságnál székfoglaló beszédét, amelyről ő is írt életrajzában. Kós Károly említett visszaemlékezését Kilyén Ilka színművésznő olvasta fel, majd a kiadó részéről Sarány István főszerkesztő-helyettes méltatta röviden a művet és ismertette az idei kiadói tervet, amelyben számos művészeti kiadvány szerepel. – A magyar kultúra napja minden magyarok Himnusza révén összeköt minket. E kötet is ezt hangsúlyozza: erdélyi kiadó, magyarországi szerző, a kötet népszerűsítésére pedig erdélyi és magyarországi intézmények fogtak össze. Nagy Miklós Kund szerint a könyv még közelebb hozhatja hozzánk Kós Károlyt: – A kilencvenes években nagyon aktívan működött Vásárhelyen a Kós Károly Egyesület, amelynek tevékenysége azóta lankadt. A kötet annak a kutatónak köszönhető, aki maga is a Kós Károly-díj kitüntetettje, Kós Károly egyik legavatottabb kutatója. Tíz fejezetre osztva próbálta felvillantani a legfontosabbakat, amelyeket Kós Károly tett, alkotott, örökségül hagyott ránk. A kötet olyan dolgokat is elénk tár, amelyekről kevesebbet tudunk, olyan képeket is közkinccsé tesz, amelyekkel nemigen találkozhattunk. Sok fénykép az ifjú építészt, irodalmárt, politikust örökítette meg. Amikor az említett székfoglaló beszédét mondta, mindössze huszonhét éves volt. Utána ívelt fel pályája, maradt, amikor a legnehezebb volt – mondta Nagy Miklós Kund, majd a szerzővel folytatott beszélgetésől, Sas Péter válaszaiból megtudtuk: a kötet Kós Károly életművének teljességét kívánja bemutatni, azt, hogy a nehéz történelmi helyzetben miként tudta megvalósítani mindazt, amit tett. – Kós Károly képeskönyv a kiadvány címe, de nem csupán képekből áll. A cím arra utal, hogy Kós Károly mindig képekben gondolkodott. Munkásságának nagysága az itteniek számára természetes, a kötettel jelezni kívántam, hogy a magyarországiak számára is igen fontos. Meg szeretném írni a huszadik századi erdélyi magyar művelődés történetét, aminek Kós Károly az egyik sarkköve. Úgy érzem, ismerem ezt a világot. Ami a kutatás során meglepett, az elsősorban a leszármazottak, Kós Károly néprajzos és Kós András szobrászművész kedvessége, segítőkészsége volt. Az anyag nagy része nekik köszönhető. Idejében fogtam hozzá, ismertem olyanokat, akik Kós Károly közvetlen munkatársai voltak. Teljes életműve fontos, annak szeletei egymást kiegészítik, és ő mindegyikben teljes egészet alkotott. A mai kor politikusai példát vehetnének róla. Politikusi szerepvállalásakor elveiben szilárdan hitt, majd önként a háttérbe vonult, átadta a terepet. Szociális beállítottságú volt, nagyon fontos volt számára, hogy tegyen a népéért, publicisztikáját egy következő kötetben szeretném kiadni. Számomra egyet jelent a fogalommal: hűség – hallottuk a Sas Péterrel folytatott beszélgetés során, amelyben szó esett Kós Károly életéről, gyerekkori éveiről, a kolozsvári Református Kollégium emberformáló hatásáról, Sztánáról, a Kalotaszegről, a Varjúvárról, az újonnan megjelent kötet bemutatóján. Nagy Botond. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. március 2.Arcokon derengő angyalokKZST-est a Kultúrpalotában Rendhagyó estet szervezett múlt havi rendezvényén a Kemény Zsigmond Társaság. Különlegeset, egyrészt mert amegszokottól eltérően a Kultúrpalota nagytermébe várták a közönséget, másrészt meghívott vendégük okán, akinekelőadása egyaránt szólt költészetről, zenéről, képzőművészetről és filozófiáról, mindezt saját tapasztalatokon csiszolódott nézőpontból, szubjektív értelmezésben. Bálint Réka zongorajátékát követően Csíky Boldizsár, a KZST elnöke kérdéseire Nagy Attila költő, számos kötet szerzője, szakmáját tekintve orvos, válaszolt. – Verseidben van egy tudatos, világos megfogalmazás, ugyanakkor a szép állapotok mellett rendkívül fontos számodra a forma. Azt mondod, nem tudod, mi a vers, de a formára nagy gondot fordítasz és nem mindegy számodra az sem, hogy milyen kultúrák vannak a hátad mögött. Mennyire gyűr mindez maga alá? – Amikor leülök verset írni, általában a barokk zene inspirál. Nagyon szeretek olvasni, könyves családból származom. A forma nem gyűr maga alá, hogy ki mit használ, az elsősorban alkati dolog. Vannak költők például, akik nem bírnak az antik formákkal. Inkább ihletről van szó. Elindul az emberben valami, ami hozza magával a formát. De ha ez a forma sérti a belső hangot, akkor el kell dobni. Sokat olvasom a misztikusokat, Hésziodoszt, Hermész Triszmegisztoszt. Az Eckhart mester szerinti belső elvonulás híve vagyok, ami nem a világgal való szakítást jelenti, hanem önmegtisztulást, de a köz érdekében. Ezen a ponton találkozik a keleti és a nyugati misztika. Nagyon kedvelem a dolce stil nuovo-t és Jékely szerelmi költészetét. Ezek a dolgok érdekelnek. Ami a festészetet illeti, Giotto a kedvencem, nála tudom követni a lélek működését, arcain átdereng valami angyali. Úgy érzem, az ember errefelé kellene irányodjék. Orvos vagyok, első (gyerek)versemet negyedikes koromban írtam. Székely János verseim miatt a földbe döngölt, de irodalmat, filozófiát tanultam tőle, ő vezetett be a mítoszok világába is. A formára visszatérve, nagyon összejátszik a zene a nyelvzenével. Az írásról is azt tartom, amit a szakmámról: első helyen áll az alázat. És amit körülöttem látok, messzemenően nem az... Azokat az alkotókat becsülöm, akik emberileg is nagyok voltak. Mert voltak olyan kitűnő művészek is, akik emberi szempontból elítélendők. Nem tehetek róla, de én ha ilyenről hallok, bezáródom. Jékelyt ezért becsülöm oly nagyra, egyik kedvenc költőm, mesteremnek tekintem. Akárcsak Székely Jánost, aki mindenféle plecsnit, kitüntetést visszautasított. Ami viszont nagyon fáj: hogy micsoda züllés következett be a magyar nemzet lelkében. Erdélyinek vallom magam, magyar, örmény és német vér keveredik bennem, ezért is vagyok rendkívül toleráns. De ez a züllés – fáj. Ami rendkívüli módon feltölt, az a természet. Sokszor leülök a Somostetőn, a Maros partján. Ilyenkor mindig újra rádöbbenek, hogy csoda az élet – válaszolta Csíky Boldizsár kérdéseire színes, pergő, felolvasásokkal gazdagított előadásában Nagy Attila, szép számú közönség előtt, a KZST februári délutánján. Nb. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. április 3.Balázs-Bécsi Attila, aki nem a levegőbe építkezikA szamosújvári Téka Alapítvány bentlakásában mintegy száz, mezőségi szórványvidékről származó gyermek lakik. Változatos délutáni foglalkozásokon, színvonalas rendezvényeken vehetnek részt. Hogyan nőtte ki magát egy 20 évvel ezelőtt indult táncházmozgalom ilyen hatalmas intézménnyé, amely a szórvány diákjait összefogja és neveli? Balázs-Bécsi Attila, az alapítvány „keresztapja” és elnöke áll mindennek hátterében. Gyergyóremetén született, nyolc osztályt ott járt, majd az akkori csíkszeredai matematika-fizika líceumba, a mai Márton Áron Gimnáziumba került. Már ötödikes korában eldöntötte, hogy őt a történelem érdekli és történelemtanár szeretne lenni. Tanárai „régivágású, igazi pedagógusok voltak, akik a diktatúra ellenére is tág látókörben igyekeztek nevelni, miközben a közösség fontosságát is hangsúlyozták”. Tanárai mintája, valamint a bentlakás önszerveződő jellege – ahol mindenkinek kialakult a maga szerepe és felelőssége – határozták meg későbbi munkásságának alakulását. Kétséges volt, hogy bejut-e az egyetemre, mivel akkoriban a történelem-filozófia fakultáson húsz helyre több mint négyszázan pályáztak, de már ebben is úgy tűnik, megtörte a jeget: iskolájának filológia osztályból előtte még nem jutottak történelem szakra. Az egyetemi évek a kommunista periódus „egyik legkeményebb időszakára” estek, de társaival együtt megpróbált minden művelődési lehetőséget kihasználni. Legjobb közösségformáló erőnek a táncház bizonyult, mivel igényes, és bármilyen formában nyitott szórakozást kínált. Ezért első évtől kezdve látogatta a táncházat, amit rá egy évre be is zártak, így a következő években „underground” táncházakat szerveztek. Kallós Zoltánnal is így találkozott, akivel bejárta a mezőségi falvakat; ekkor kezdett ismerkedni a vidékkel, és későbbi otthonával, Szamosújvárral. Az egyetem elvégzése után, 1987-ben a tervszerű kihelyezések következtében Moldvába került, annak ellenére, hogy magas átlaggal végzett. „Amikor kitették a lehetséges helyeket, egy kollégámmal együtt elmentünk Zoli bácsihoz, ő pedig egyből rámutatott két falura, Jugányra és Burjánosra, azzal, hogy ott csángók élnek. Tehát odamentünk.” Ekkor már felesége, gyermeke volt Szamosújváron. Moldvában „önkéntes gyűjtőként” körbejárták a csángó falvakat, ami azonban tilos volt. „Elhatároztuk, hogy ha kiderülne, azt mondjuk: ha nem tetszik, küldjenek haza” – meséli nevetve. A változások után Balázs-Bécsi Attilának lehetősége volt eldönteni, hogy Szamosújváron marad a családjával, vagy hazaköltözik velük a Székelyföldre. Nehéz döntés volt letelepedni szórványvidéken, de a külső hatás is nagy volt: a környéken nem volt, aki magyarul tanítsa a történelmet és társadalomtudományokat. Emellett az egyetemi évek alatt alkalma volt megismerni és megszeretni az itteni embereket, akiket nyitottnak, közvetlennek tart – így itt maradt. 1990-ben megszerezte tehát a végleges tanári helyet, de már akkor eldöntötte, hogy nem elégszik meg a tanítással, hanem valami „extrát” is hozni akar a város fiataljainak életébe. Saját magán tapasztalta a táncház közösségformáló erejét, a fiatalság pedig „széttartónak” bizonyult, így választása arra esett, amihez egyben a legjobban értett. Hogy még több fiatalt vonzzon, néha diszkót is szerveztek a néptánc mellett. Az érdeklődés nem maradt el: viszonylag rövid idő alatt, két év múlva már kialakult az a „kemény mag”, amely utána átvehette a táncoktatást. „Sohasem titkoltam, hogy számomra a táncház eszköz és nem cél. Eszköze annak, hogy igényes szórakozási lehetőséget biztosítva igényes egyéneket és közösségeket neveljek ki. Nem akartam megragadni a táncház szintjén, ha mai kifejezéssel akarok élni, akkor a humán erőforrás nevelésének lehetőségét láttam az összejövetelekben.” Maga a néptáncegyüttes 1992-ben alakult meg – ismét külső hatásra. Kettős igény mutatkozott meg, egyrészt szükség volt arra, hogy a gyerekek, fiatalok bemutassák a családjuknak is, amit tanultak, másrészt pedig a vidéknek nem volt még olyan magyar néptánccsoportja, amellyel nemzetközi versenyeken is szerepelhettek volna. Ezért hozták létre a Kenderkóc nevű együttest, amely később, 1994-ben vette fel a ma is ismert Kaláka nevet. „A névválasztás tudatos volt, mivel a kaláka a közösség érdekében végzett önkéntes munkát jelenti, a tánccsoport tagjai is részt vettek mindenféle egyéb munkában is.” Mit szóltak a tősgyökeres szamosújváriak, amikor egy fiatal, nem-őshonos tanár kezdett szervezkedni? „Szerencsére első perctől támogattak, éreztették, hogy szükség van arra, amit csinálok – ha nem így lett volna, elmegyek. Legalább hat éven keresztül folyton hívtak: egyetemi tanárnak, Kolozsvárra a Brassai líceumba, rádiózni vagy politikai szerepvállalásra, de azt mondtam, be kell valamit fejeznem. Aztán mindig adódott egy újabb feladat, és maradtam.” „Akkor is, most is szeretném, hogy megszűnjön az ’unalmas, isten háta mögötti kisváros’ képét hasznosító mentalitás. A világ közepe ott van, ahol te élsz, és neked kell pótolni a hiányosságokat, nem szabad a környezetet hibáztatni.” A Téka Alapítványt 1993-ban jegyeztette be, harminc alapító taggal, mivel ekkor már szükség volt az intézményesülésre, és Balázs-Bécsi Attila egy civil szervezetben látta a megoldást. A művelődési központhoz szükséges épület megvásárlásáért már az alapítvány pályázott, amit 1995-ben meg is kaptak. Ekkor költöztek át a ferences kolostorból, amely eddig otthont adott a rendezvényeknek, és ettől kezdve igazi „kaláka-szellemben” bővítették mind az épületet, mind a programok skáláját. „Szívesen jöttek a gyerekek segíteni, ezáltal lett valóban a saját házuk, ami az ő kezük munkáját is viseli. Persze mi, ’felnőttek’ is itt voltunk egész nap, malteresen, meszesen.” Lassan elkezdett kialakulni a néptánc melletti állandó programok képe is. Könyvtárat rendeztek be, képzéseket, foglalkozásokat tartottak, valamint körvonalazódott a rendszeres, nagyobb szabású rendezvények profilja is. 2009 januárjának összesítései azt mutatták, mintegy hétszázan vesznek részt a heti rendszerességű programokon, amelyek a felnőtt-és gyermekoktatástól kezdve a színjátszó körökön és kézműves foglalkozásokon keresztül a hangszeroktatásig (pl. hegedű, cselló) terjednek. Évi 8 rendezvényük közül a legrégebbi a szamosújvári tavaszi néptáncfesztivál, amelyet az idén tizenötödszörre rendeznek meg. Az őszi fesztivál pedig, amely eredetileg gyermek néptáncfesztivál funkcióját töltötte be, mára összművészeti programsorozattá alakult át, többek között orgona-és klasszikus zenei koncertekkel, kiállításokkal bővítve rendezik meg. Fontos még megemlíteni a 2005-ben induló Tóvidék-programot, amelynek célja a vidék falvainak kulturális és turisztikai rehabilitációja. Az emberek a „Téka” hallatán nemcsak a néptáncra és programokra, hanem a szórványvidék gyerekeit összefogó bentlakásra is gondolnak. Ennek története 2000-ben kezdődött, amikor Válaszút és Szamosújvár csatlakozott egy szórványoktatási programhoz. Az egyezmény értelmében Válaszút vállalta az I-IV. osztályosok, Szamosújvár pedig az V-XII. osztályosok taníttatását, szállását, étkeztetését. Az egyezséget idén újítják meg, és Balázs-Bécsi Attila tervbe vette a támogatás kiszélesítését az innen kikerülő egyetemistákra is. „Az utóbbi időben összetűzésekbe kerültem, mivel néhányan megkérdőjelezték a bentlakás szükségességét, iskolaközpontok létrehozásának fontosságát. Szeretném kiemelni, hogy miattunk egy falusi iskola sem szűnik meg. Olyan településekről fogadunk gyerekeket, ahol nincsen magyar, helyenként még román iskola sem, valamint olyan családból származókat, akiknek anyagi helyzete még a kötelező oktatásban való részvételt sem engedi meg. Haragszom, amikor íróasztalok mellől fogalmazzák meg az ellenvetéseket, miközben fogalmuk sincs a valódi helyzetről.” A programhoz még mindig várják néhány falu csatlakozását. Nyári táborokat szerveznek a gyerekek számára, és ennek sikerélménye például Mezőkeszü: egyik tábor után jelentkezett egy gyermek, de ez elegendő volt ahhoz, hogy azóta évente egyre többen iratkozzanak be a Téka bentlakásába. Az alapítványos bentlakás természetesen többet jelent szállásnál és étkezésnél. A gyakran halmozottan hátrányos gyerekek részére rehabilitációs programokat szerveznek; pszichológus, pszichopedagógus foglalkozik velük. A délutáni foglalkozásokat pedig a diákok igényei szerint is alakítják: ha valamit szeretnének, megszervezik nekik. Az új bentlakás – részlet Balázs-Bécsi Attila szerint azonban a szórványoktatási programnak csak akkor lesz finalitása, ha a legutóbbi terv, a mezőségi magyar iskolaközpont is megvalósul. „2006-ban, az új bentlakás avatása után összeültünk tanárokkal, szülőkkel, és megbeszéltük, hogy erre szükség van. Befejeztük a bentlakást, és ’hiányérzetünk’ támadt – kell még valamit építeni” – meséli mosolyogva. Nem tréfáltak, valóban megszülettek a tervek, három év kemény lobbizás után a tavaly minden szinten elfogadták a projektet, és idén már bele is kezdenek az építkezésbe. Ideális esetben 2013 őszén már beindulhat a jelenlegi állás szerint Kemény Zsigmond nevét viselő szamosújvári magyar iskola, amely a városi magyar nyelvű oktatás szétdaraboltságát is megszüntetné. „Nemcsak abban gondolkodunk, hogy legyen magyar iskola, mert az milyen jó, hanem az oktatás az elvárt színvonalon kel történjen. Minden szempontból felszerelt iskolát fogunk építeni, és az is célunk, hogy adott szellemiségű nevelést biztosítsunk, amely vegyes adminisztrációjú iskolákban nem valósulhat meg. Nem a levegőbe építkezünk: felméréseink, dokumentumaink vannak az iskola szükségességére és létjogosultságára.” Ezt a rengeteg megvalósítást és a jövőbeli terveket tekintve eszembe jut a „tanár úr”, amikor ötödikes koromban megtartotta nekünk az első történelemórát: amint lejárt az ötven perc, testületileg eldöntöttük, hogy szeretjük a történelmet. Jó tanár volt, és szerette is a munkáját. 2007-ben azonban otthagyta a „szép nyugdíjjal kecsegtető állást” – az intézmény akkorára nőtte ki magát, hogy egész emberre volt szükség. Művészettörténészként még mindig szereti régi szakmáját, de egyre kevesebb ideje van rá. Időnként közöl egy-egy tanulmányt, vagy lektorálást vállal, de a pályázatírás és szervezés köti le az idejét. Állami támogatás nélkül, különféle alapokból kell havi 50.000 lejt előteremteni 103 gyermek ellátására és egyebekre. Nagy előnynek tekinti, hogy sikerült kitörni a magyarországi pályázatok „bűvköréből”, és már európai alapokra is pályáznak, sikerül egyéb forrásokat is lehívnia és menedzselnie. „Az én fizetésem kisebb, mint amennyit most tanárként keresnék. De sokkal szabadabb vagyok. Ez persze azt is jelenti, hogy többet dolgozom, de sohasem szerettem a kiszolgáltatottságot.” Korábban visszautasította a politikai szerepvállalást, 2008 óta azonban tagja a Kolozs megyei tanácsnak. „Elvállaltam, de nincs ott a helyem. Nem az én köröm, én a civil szervezetek gondolkodásmódját, projektjeit képviselem. Befejezem, amit elvállaltam, de nem való ez nekem.” Balázs-Bécsi Attila a sikerekről szinte mindig többes számban beszél. Nem feledkezik meg a tanítványairól, akik mára munkatársai lettek, vagy azokról, akik támogatták. Azt mondja, mindig félreállt, amikor látta, hogy kialakul a szakértői gárda, akik átvehetik a helyét. És belekezdett valami újabb programba. Március 15-én megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét. “Ezt életpálya vége felé szokták átadni, mit akarnak, hogy nyugdíjba menjek?” – tréfált még a kitüntetéssel is. „Egész életemben megtapasztaltam, hogy ha nagyon akarok valamit, sikerülni fog. Így volt ez az egyetemmel, a művelődési központtal, a saját házam megépítésével. Mindig azt mondták, nem is tudom, mibe vágok bele. Persze hogy nem tudtam – éppen ettől volt szép. De sikerült.” Rácz Tímea Transindex.ro 2010. április 17.Meglátni a múlt jövőjétBeszélgetés Haller Bélával, a Castellum Alapítvány elnökével A haladó hagyományok felkarolásának szándékával jött létre 1993-ban Nagyenyeden az erdélyi történelmi családok tagjait tömörítő Castellum Alapítvány. A szervezet a nemesi származású családok tagjainak nyilvántartásba vétele és a sorstársak felkutatása mellett a rászorulók segítését, a kulturális örökség ápolását, a jogi, gazdasági és erkölcsi érdekvédelem megszervezését is állandó feladatának tekinti. A jelenleg mintegy kétszáz tagot számláló egyesület a visszaszerzett ingatlanok ésszerű kihasználását szorgalmazza, és segítséget nyújt a mindeddig vissza nem szolgáltatott ingatlanokkal kapcsolatos jogi kérdésekben. Szívügyének tekinti a műemlékvédelmet, a fiatalok nevelését, megismertetését múlt értékeivel. Április 18-a, Műemléki Világnap alkalmából Haller Bélával, a Castellum Alapítvány elnökével, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanárával beszélgettünk. – Az utóbbi tíz-húsz évben számos olyan kötet látott napvilágot, amely az erdélyi műemlékek bemutatására vállalkozott. Ezekből az érdeklődők megismerhették a műemlékek múltját, és sok esetben hányatott jelenükről is képet kaphattak. Hogyan látja, hol tartunk ma a műemlékvédelem terén Romániában, mennyire figyel oda az állam az épített örökségre? – Vegyes helyzet tapasztalható mostanság a műemlékvédelem terén: kiemelt, az állam figyelmét jelentős mértékben felkeltő, ugyanakkor igen elhanyagolt műemlékek is léteznek az országban. Az állam többnyire a legjelentősebb műemlékekre áldoz (pl. Bonchida), illetve azokra, amelyek a hivatalosan elfogadott és tanított történelemmel, vagy a turisztikai trendekkel vannak összefüggésben (Vajdahunyad, Törcsvár). Bonyolítja a helyzetet, hogy a műemlék-kastélyok jó része visszakerült régi tulajdonosaihoz, akiknek pénzügyi lehetőségeit a helyreállítás várható költségei messze meghaladják. Örömmel tölthet el viszont az, hogy az erdélyi szász örökség jó kezekben van: a németországi támogatásoknak köszönhetően sokat közülük tökéletesen rendbe hoztak. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy 2007-ben Nagyszebent Európa kulturális fővárosának számított. Szomorú azonban, hogy mindeközben az európai építészeti értékeket és stílusokat magukon viselő más erdélyi kastélyok (Aranyosmeggyes, Bethlenszentmiklós, Kerelőszentpál stb.) romokban hevernek. És ezt nem csak mi, a Castellum Alapítvány munkatársai és tagjai sajnáljuk. A bukaresti Ion Mincu Műépítészeti Egyetem harmadéves diákjai 2007-ben széleskörű felmérést végeztek, számba véve a romos kastélyokat. Megdöbbentő eredményre jutottak: felmérésük szerint Erdélyben, a Bánságban, a Partiumban és Máramarosban kb. 500, művészettörténeti szempontból igen értékes nemesi lak dacol az idő múlásával, jó részük az előrehaladott romlás állapotában van. Egy pillanatra még a közvélemény figyelmét is fel tudták hívni a helyzet súlyosságára, sajnos azonban minden csoda három napig tart... – A Castellum Alapítvány érthetően szívügyének tekinti az épületek, sírkertek, emlékhelyek, sírok, és más, műemlék-jelleggel bíró objektumok feltérképezését. Miként viszonyultak ehhez a feladathoz az elmúlt időszakban? – Pénzügyi lehetőségeink sajnos eléggé korlátozottak, legfőbb bevételi forrásunkat a tagok pénzbeli hozzájárulása, valamint magyarországi, romániai közalapítványok és állami intézmények támogatása jelenti számunkra. 2002-ben teljeskörű felmérést szerettünk volna végezni az erdélyi kastélyok állapotáról, és a visszaszolgáltatási kérések helyzetéről, de anyagi okokból nem tudtuk tervünket valóra váltani. Mivel nyolc évvel ezelőtt le kellett mondanunk egy ilyen jellegű kutatásról, ma sem ismerjük pontosan az össz-erdélyi helyzetet. Az egykor tagjaink tulajdonát képező kastélyok és udvarházak helyzetéről, amelyeknek egy része időközben visszakerült jogos tulajdonosához, természetesen tájékozottak vagyunk. Mivel az alapítványi tagság önkéntes alapon működik, senkit nem kötelezünk, hogy bekapcsolódjon az általunk folytatott tevékenységekbe: aki bizonyítani tudja nemesi származását, saját maga jelentkezhet nálunk. Korábban többen is azt hitték, hogy jogi személyként a Castellum képes lesz fellépni a restitúció érdekében. Ez azonban nem így működik, a restitúció az állam és a tulajdonos között zajlik, ilyen értelemben nekünk nincs beleszólásunk a jogi procedúrába. Ennek ellenére folyamatosan foglalkozunk tájékoztatással, jogászok bevonásával hívjuk fel az érdeklődők figyelmét a törvények előírásaira, buktatóira. 2002-ben volt egy törvénykezdeményezésünk, amely talán hozzásegített az 1945. március 6-a és 1989. december 22-e között elkobzott magán-, egyházi- és közösségi javak visszaszolgáltatását rendező 2005/247-es számú restitúciós törvény lérejöttéhez. – Az alapítvány másik fontos célkitűzése a kulturális örökség ápolása, a hagyományőrzés. Mennyire lát esélyt arra, hogy a fiatalokat is megnyerjék az ügynek? – Erdélyi viszonylatban jelentős ellentmondás tapasztalható a kulturális örökség továbbadása terén: miközben a fiatal nemzedékek, a jelenlegi és a nemrég volt tizenévesek egy része egyre inkább bekapcsolódnak a kozmopolita, világszerte elfogadott és ismert értékekre alapozó kultúrába, az itthoni fiatalságnak többsége szerencsére a folytonosság biztosítását tűzi ki célul. A hagyományápoló fiatalok, akik népdalokat tanulnak és büszkén adják elő azokat a különböző összejöveteleken, táncházba járnak, ismerik, szeretik és olvassák a magyar irodalmat, igyekeznek észrevétlenebbé tenni és valamilyen módon elfedtetni a másik oldal jelenléte révén megjelenő ellentmondásokat. Természetesen az alapítvány is megpróbál részt vállalni ebből a tevékenységből. 2001 óta irodalmi esteket szervezünk, amelyeken olyan neves személyiségeket mutatunk be, akik a történelmi családokhoz tartoznak, és Erdély művelődési életében jelentős szerepet játszottak (Bánffy Miklós, Kemény János, Wass Albert, Vita Zsigmond, Kemény Zsigmond, stb.). Testvérszervezetünkkel, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületettel (EMKE) közösen 2004 októberében például Balassi Bálint-emléknapot tartottunk. Életút-beszélgetéseink keretében az idősebb Castellum-tagok eddigi pályájukról mesélnek, élettapasztalataikat osztják meg a jelenlévőkkel. A Kolozsváron és Marosvásárhelyen szervezett teadélutánjaink célja pedig a családi kapcsolatok felelevenítése. Ezeken a rendezvényeken számos fiatal és gyermek vett részt az elmúlt években. Az alapítványon belül ifjúsági tagozat is tevékenykedik a történelmi örökség tudatosítása érdekében. Időnként a Kemény Zsigmond Társasággal is vannak közös kezdeményezéseink: amikor arról volt szó, hogy halálának 60. évfordulóján újra kellene festeni Sényi László volt császári és királyi kamarásnak, a társaság titkárának sírfeliratát, a két szervezet képes volt együttműködni. – Az alapítvány tagjai leginkább az évente egy alkalommal megszervezett összejöveteleken találkozhatnak és beszélgethetnek el egymással. Hogyan zajlik ez a program? – A legjelentősebb ilyen jellegű, kétnapos rendezvényünk valóban a nyári találkozó, amelyet kezdetben Nagyenyeden tartottunk. 2000 óta, azt követően, hogy az alapítvány székhelye Marosvásárhelyre került át, Gernyeszegen gyülekezünk. Már most készülődünk az idei eseményre is: Erdélyből, Magyarországról, Nyugat-Európából és Amerikából jönnek tagtársaink. Az első nap az emlékezés jegyében zajlik, általában tudományos előadásokat hallgatunk, irodalmi szemelvények bemutatására kerül sor, másnap pedig ellátogatunk valamelyik kastélyhoz vagy templomhoz. – A Castellum Alapítvány fokozott felelősségérzettel óhajt cselekedni az ország és a nemzet haladása érdekében. Hogyan viszonyul a mai modern világ a nemesi családok leszármazottaiból összetevődő Castellum Alapítvány tevékenységéhez, a nemesi címhez? – Legtöbben rokonszenvvel követik tevékenységünket, pozitívan viszonyulnak hozzánk. Közben persze a történelem során vezető szerepet betöltő személyekkel szembeni elvárást is támasztanak irányunkba. A totalitárius korszakban ellenzékiséget jelentett, ha valaki kedvezően, adott esetben segítő szándékkal közeledett a nemesség leszármazottaihoz. Ez a fajta szemlélet a rendszerváltás után is megmaradt, de persze vannak e kérdésben másként gondolkodó egyének is. – A Haller név is nemesi származásra utal. Hogyan honosodott meg a család Erdélyben? – A család Németországból származik, felmenőim Mátyás király korában Budára, majd Erdélybe érkeztek. A legelső leszármazott, aki már Erdélyben élt, Haller Péter, Nagyszeben polgármestere és szász királybíró volt, az ő utódaiból alakult ki az erdélyi ág. Németek voltak, és fokozatosan magyarokká váltak, 1699. április 1-jén bárói, 1713. január 15-én pedig grófi rangot nyertek. – Mit jelent az ön számára egy ilyen család sarja lenni? – Jóleső érzéssel tölt el, ugyanakkor nagyon sok kötelezettséggel jár együtt: amikor az emberek tudomást szereznek erről a rangról, magas elvárásokat támasztanak birtoklója irányába. A közéletben korábban szerepet játszó személyek leszármazottjaként az ember emiatt felelősséget érez, igyekszik példát mutatni mások számára. A legszigorúbban gondolkodók ezt úgy értelmezték, hogy vissza kell szerezni a birtokot, a kastélyt, újra kell kezdeni a gazdálkodást vagy akár turisztikai célból a kastély közelében kell maradni. Ez valóban szép és a külvilág szemében példaértékű cselekedet lenne, de nem mindenkinek volt és van módja erre. Amikor a ‘89-es fordulat után elkezdődött a restitúció, a nemesi származásúak többsége életkorukkal magyarázhatóan és gazdasági tanulmányok hiányában nem kezdett el gazdálkodni. Szakmai és emberi helytállással, mások ügyéért való felelősségvállalással kell nekünk elsősorban példát mutatnunk a közösség számára. – Hogyan kapcsolódott be az alapítvány tevékenységébe? – Nagy szerepe volt ebben Torma Miklósnak, a Castellum korábbi ügyvezető elnökének. Igen megnyerő egyénisége volt. El tudta különíteni az örökérvényű értékeket azoktól az életforma-elemektől és kulturális formáktól, amelyek már nem hozhatók át a mai korba. Sikerült megtalálnia a hangot a kívülállókkal, a nem alapítványi tagokkal és a médiával is, egyszóval képes volt meglátni a múlt jövőjét. Ezen fáradozom én is nap mint nap, Torma Miklós halála óta utódjával, Ugron Zoltánnal. – Az eddigi célkitűzéseken túl milyen más tervei vannak a Castellumnak a jövőre nézve? – Felismertük a világhálón való jelenlét fontosságát, A meglévő weboldal mellett szeretnénk jobban működtetett, tevékenységünket még inkább tükröző internetes oldalt kialakítani. Jelentős előrelépéseket szeretnénk elérni a könyvkiadás tekintetében is: a tervbe vett kötet mindazt a szellemi anyagot foglalná magába, amely az utóbbi tíz évben a Castellum Alapítvány házatáján megfogalmazódott. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy semmit ne adjunk fel a már kialakult szokásokból és a tagok által elvárt módon tudjunk mindig tartalmat adni tevékenységeinknek. Jó hír, hogy magyarországi testvérszervezetünk, a Magyar Történelmi Családok Egyesülete (MTCSE) közbenjárásával idén március 27-én a Castellum is képviseltette magát a párizsi székhelyű Európai Nemesi Szövetség (La Commission d’ Information et de Liaison des Associations Nobles d’ Europe – CILANE) közgyűlésén: ott európai nyilvántartásba vették az alapítványt, bekerült az európai nemesi szervezetek közé, ezáltal pedig a nemzetközi körforgásnak is alakítója lehet a továbbiakban. Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár) 2010. április 29.Forrásközelből hangyaszorgalommalJó érzés volt vásárhelyinek lenni kedden délután a Kemény Zsigmond Társaság estjén, amelynek vendége Pál-Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros volt. A szerző egy régen hiányolt és valószínűleg hamar népszerűvé váló könyvet, Marosvásárhely történetének első kötetét, Marosvásárhely története, I. kötet. A kezdetektől 1848-ig, mutatta be, amely a kezdetektől 1848-ig követi településünk múltját. A műhöz illő zenéről a vendéglátó Csíky Boldizsár zeneszerző gondoskodott, aki a szerzőt azzal a reménnyel ajánlotta a közönség figyelmébe, hogy várjuk a kötet folytatását. A történetírás nagyon adós volt ezzel a kötettel, amelyet egy olyan hangyaszorgalmú ember írt meg, aki hiszi magáról, hogy köze van a "közhöz", szereti ezt a mi kis városunkat. Pál-Antal Sándor, a történelemírás nagymestere, hajnaltól késő estig dolgozva az elmúlt másfél évtized alatt, tizenöt történelemmel kapcsolatos könyvet írt, amelyek a Mentor Kiadónál láttak napvilágot – hangzott el Káli Király István, a kiadó vezetőjének ajánlásában. Az1989-es fordulat és az utolsó húsz év irodalma nélkül, amikor több könyv jelent meg, mint korábban együttvéve, Pál-Antal Sándor műve nem születhetett volna meg. Ahogy az éveken át tartó magányos levéltári kutatómunka nélkül sem, amelynek során új dokumentumok kerültek elő. A hét évszázad történelmét felölelő anyag egybeszerkesztése nem volt egyszerű dolog. Pál-Antal Sándor nem lineárisan mutatja be a történelmet, hanem témakörök – gazdaság, politika, művelődés – szerint fogalmazza meg a lényeget arról a fejlődési folyamatról, amelynek során a város a Székelyföld keretéből kilépve Erdély negyedik településéve vált – méltatta a könyvet Spielmann Mihály főkönyvtáros, aki a két világháború közötti próbálkozások bemutatására is kitért. Majd a szerző lépett a Kultúrpalota kistermének pódiumára, s beszámolt arról, hogy csíki születésű fiatalemberként hogyan vált igazi, vitathatatlan marosvásárhelyivé. A kolozsvári egyetem történelem szakának végzős hallgatójaként, 1963-ban az Állami Levéltár marosvásárhelyi fiókjához helyezték, ahol 42 éven át dolgozott. Fél évszázada él fogadott szülőföldjén, amelynek történelmét a legtermékenyebb erdélyi történészként az említett 15 kötet mellett száz tanulmányban és újságcikkek sokaságában dolgozott fel. Mivel tevékenysége első felében olyan írásokat kértek tőle, amelyeket az olvasó könnyen megért, ezt a stílust vitte át a szakdolgozatokra és a könyvekre is. Helyzeti előnyét kihasználva, történészként a levéltárban arra törekedett, hogy a források tiszta vizéből ihletődjön. Kezdetben alkalomszerűen foglalkozott a város történelmével, elsősorban olyan cikkek helyesbítése kapcsán, amelyek nem a történelmi hűséget tükrözték. S bár 1989-ig alig jelent meg néhány tanulmánya, a levéltári dokumentumok rendezése és leltározása kapcsán elraktározta az emlékeket, s amikor lehetőség adódott, csak a pontos forrásokat kellett megkeresnie. Tófalvi Zoltán ajánlására fordult a Mentor Kiadóhoz, amellyel azóta is tart az állandó munkakapcsolat. Bernády György 1916-ban egy történészcsoportot kért fel Vásárhely történetének megírására, s a hetvenes években egy 22 tagú munkacsoportot bíztak meg ezzel a feladattal, de számottevő eredmény egyik próbálkozásból sem született. Pál-Antal Sándorban egy évtizeddel ezelőtt merült fel egy Marosvásárhely történetéről szóló, hozzáértéssel megírt tanulmánykötet összeállításának gondolata, amihez résztanulmányokra volt szükség. Ebben volt segítségére két, Marosvásárhely történetére vonatkozó tanulmánykötet, a város történetéről szóló kisebb tanulmányok, valamint az a négy könyv, amelyek a történelem különböző vonatkozásait dolgozták fel. A már készen levő forrásanyagot újabb levéltári munkával kiegészítve született meg az átfogó mű, amelyre ezentúl lehet majd hivatkozni, részleteiben kiegészíteni – mondta a szerző, aki ígéretet tett, hogy a folytatás sem marad el. Majd hozzátette, hogy résztanulmányok hiányában sok időt felemésztő kutatómunkához az eddiginél jelentősebb támogatás, anyagi fedezet szükséges, hogy ne csak az erkölcsi elégtétellel maradjon a könyvespolcot megtöltő kiadványok nyomán. A továbbiakban a marosvásárhelyi boszorkányüldözéssel valamint a levéltárral kapcsolatos kérdésekre válaszolt. A rendezvény hangulatához illő zenét, Metz Albert Vonósnégyesét a filharmónia művészeiből álló együttes, Láni Oszkár dalait Tróznerné Szabó B. Kincső adta elő Ávéd Éva zongorakíséretével. A szerző előtt pedig hosszú sor állt, hogy dedikáltassa a kötetet. Mert ahogy Spielmann Mihály mondta, "ezt a könyvet jó beilleszteni a könyvespolcra, asztalra tenni, forgatni". Tegyük hozzá, hogy minden vásárhelyi családban. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely) 2010. május 20.Új utcák MarosvásárhelyenNévadó magyar személyiségek A marosvásárhelyi tanács mai ülésén döntenek 12 új utca elnevezéséről az Egyesülés negyedben. Mózes Levente közgyűlési képviselő kezdeményezésére 6 utca magyar személyiségekről kapja nevét, amit a megyei utcanévadó bizottság, majd a tanács szakbizottságai is kedvezően véleményeztek. A testület elé ma kerül az a határozattervezet, amely szerint 12 új utcát neveznek el az Egyesülés negyedben. Fele-fele az arány: 6 magyar, illetve 6 román nemzetiségű személyről kapják nevüket az utcák. Mózes Levente képviselő a Népújság kérdésére elmondta, a város terjeszkedik, az Egyesülés negyedben újabb építkezések történtek, villanegyed épült, és az itt kialakított utcáknak még nincs nevük. Azért is fontos a helyzet tisztázása, mivel két év múlva ismét népszámlálást tartanak, amihez szükség lesz a pontos adatokra. Mózes Levente kezdeményezésére hat magyar név került a listára: Dósa Elek (Dózsa György leszármazottja, a jogtudományok egyik legkiválóbb erdélyi képviselője, a Református Kollégium jogászprofesszora volt), Szotyori József (Marosvásárhely főorvosa az 1800-as évek elején), Gálffy Miklós magyar vértanú, Zeyk Domokos (marosvásárhelyi születésű, Bem József segédtisztje), Hints Ottó (a repülőmodellezés "apostola"), dr. Pongrácz Antal (fogorvos, vívóbajnok). A fentieken kívül a múlt héten még 7 nevet iktatott be a polgármesteri hivatalban, akikről a későbbiekben utcát lehetne elnevezni: József Attila, Benedek Elek, Ady Endre, Bocskai István, Apafi Mihály, Kemény Zsigmond és Kemény János. "Az utcanévadó bizottságnak, amely véleményezi a javaslatokat, az első ülésén ezekről is tárgyalnia kell" – tette hozzá. A legutolsó tanácsülésen a Belvedere villanegyed utcáinak nevét hagyta jóvá a testület, ma az Egyesülés negyedbeli utcanévadásokról döntenek. Mivel egyetlen szakbizottság sem ellenezte, a névadó bizottság pedig pozitívan véleményezte a tervezetet, van esély arra, hogy a képviselők egyhangúlag megszavazzák a 12 utca nevét. (antalfi) Népújság (Marosvásárhely) 2010. július 31.Balázs Ildikó: Wass Albert erdélyi korszaka*1923–1944 Irodalom iránt fogékony diákként, majd bölcsészhallgatóként, gyakoroló magyartanárként Wass Albert író ismeretlen volt számomra. 1989-es halálhírét bemondta a Magyar Rádió, közöltem tehát én is az osztályommal magyarórán. A halálhír ráirányította nemcsak az ország figyelmét, hanem családom tagjai is emlékezni kezdtek rá. Apám, Balázs András (1909-2000), akitől az író vagy a "gróf" nevét gyerekkoromban többször is hallottam, a Wass család vasasszentgothárdi uradalmának gazdatisztje volt 1937-1938-ban. Gróf Wass Albertet képzett gazdászként, íróként és a munkaadójaként is tisztelte. Később a családi kapcsolódás másfajta személyes kötődésre is ráirányította a figyelmem: gyerekkoromban több nyarat töltöttem apai nagyanyám, Balázs Róza falujában a mezőségi rokonoknál, Nyíresen, Déstől 8 kilométerre. Azonos földrajzi környezet, azonos kulturális, nyelvi és nemzetiségi közeg, mint Wass Albert szülőföldjén. Nyíres északi irányba mintegy húsz kilométerre van Vasasszentgothárdtól. Az ottani sós vizű, tarka kövecses patak, a szelíd lankák, kaszálók, nagy kiterjedésű, több száz éves erdők, bivalycsordák; romános akcentusú, elnyújtott beszédű, archaikus nyelvű magyarok beleépültek gyermekkorom vakációs világába. Ahogy feltámadt az író iránti országos és határokon túli érdeklődés, ugyanúgy kezdtem elmerülni nyelvi és szellemi világában – s a felismerés meglepetésével találtam meg sorai közt apám nyelvi fordulatait, szólásait, gondolkozásbeli hasonlóságokat. Az ösztönzés viszont, hogy Wass Albert íróval foglalkozzam, műveit felkutassam, érmelléki apósomtól, Deák Andrástól (Piskolt, 1930 – ) származott. Elhangzott a Magyar Rádióban az Üzenet haza című vers, s feladatul kaptam, hogy kiderítsem, ki a szerző, és szerezzem meg a verset. Írtam a rádiónak, megküldték a gépelt szöveget. Elmentem a sárospataki városi könyvtárba, és kivettem az összes könyvét; nem volt sok. Utána kutatni kezdtem a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárában, s elém helyeztek olyan kiadványokat, melyek csodálatot és borzongást váltottak ki belőlem: az Erdélyi Szépmíves Céh abaposztós kiadványai még hagyján. Hanem az ötvenes években, Amerikában megjelent Magukrahagyottak műbőrkötésben! Olyan kiadványok, melyekhez az Országos Széchényi Könyvtár raktári állományából z-jelzettel (zárolva), csak kutatói igazolványom ellenében juthattam hozzá. Elhatároztam, hogy feldolgozom az életművét. Konzultáló tanáromtól, Márkus Bélától azt a tanácsot kaptam, hogy a Wass- könyvek megjelenési évében kutassam át az erdélyi irodalmi folyóiratokat, keressem meg a könyvekről szóló recenziókat, kritikákat, hogy legyen kiindulási alapom. Óriási anyag tárult fel. Csak a Csaba című regényről mintegy negyven ismertetés került elő. Összeállítottam saját kutatásom megkönnyítése végett egy bibliográfiát, mely könyv formában megjelent, s amelyet végig kézikönyvként használtam a disszertáció írása során: a Wass Albert életmű-bibliográfia 1923–2003 című művet. A kutatás során feltárult előttem a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet – egészen más megvilágításban, mint ahogy Erdélyben a középiskolában vagy Debrecenben az egyetemen tanulhattam. Egy világ, melyhez csak kegyelettel nyúlhatunk az eltelt évtizedek távlatából: egy kisebbségbe szorult nemzet emberfeletti önfenntartó, azonosságmegőrző mozgalma, kultúra- és irodalomszervezése; a Kemény Zsigmond Társaság munkája, melynek Wass Albert fiatalon tagja volt; különböző irodalmi, közéleti és szaklapok tevékenysége, melyeknek munkatársa volt; az Erdélyi Szépmíves Céh munkássága, mely öt könyvét adta ki, valamint az Erdélyi Helikon szépirodalmi lap élete, melyben Wass Albert mintegy hússzor publikált prózát – mintha a kisebbségbe került nemzetrész panteonjában járnék. A korabeli antológiák vizsgálata nagy értékű dokumentumanyagot fejt fel: az Új Arcvonal, a kétnyelvű Cot la cot – Vállvetve, melyben Wass Albert román szereplőjű és témájú írással szerepel; az Új erdélyi antológia, Séta bölcsőhelyem körül. Erdélyi elbeszélők és a Kemény Zsigmond Társaság által kiadott Erdélyi Hírmondó, mely a társaságnak Észak- Erdély anyaországhoz való visszatérte utáni magyarországi felolvasó-körútról tudósít. Wass Albert végigélte a huszadik századot, beleszületett az egykori monarchiába, eszmélésének ideje az első világháború idejére esett. Írói kibontakozása a két világháború közötti romániai magyar irodalmi életbe vitt. A második világháborúban harcolt, aminek következményeként először Németországban, majd az Egyesült Államokban több mint fél évszázadot élt emigránsként. Szülőföldjére nem térhetett vissza látogatóba sem. A Mezőség világa – a jellegzetes természeti alakzatok, az ott lakó magyar és román, valamint szórványosan előforduló örmény, zsidó, szász nemzetiségek, a különféle hit- és mondavilág – elkápráztatja a félárvasága folytán érzékeny lelkületű, érdeklődő gyermeket. A vadászat és halászat, a természetjárás fiatal életének tartozéka. Ezt írásaiba építi, mint környezetet, gondolkodási és nyelvi világot, s ebből építkezik még akkor is, amikor fizikailag nagyon távol kerül a szülőföldtől. Többféle nyelvi hatás éri: Szentgothárdon természetes a románok jelenléte – gyermekkorában megtanulja a nyelvüket. Édesanyja apjától való elválása után Bécsben él, a gyermek Wass Albert néhány nyarát ott tölti, németül is megtanul olyan szinten, hogy a későbbi külföldi tanulmányok nem okoznak gondot. A Mezőségen és Kolozsváron töltött gyermekkor és a diákévek, majd mezőgazdasági felsőfokú tanulmányai (Debrecen, Hohenheim/Németország, Párizs) után hazatér szülőföldjére gazdálkodni. Főúri származása sokféle kötelezettséget ró rá. 1934-ben hazatér a vasasszentgothárdi családi birtokra, amelyből a román földosztást követően mindössze 200 hektár megművelhető föld maradt, valamint további pár száz hektár erdő. Ugyancsak 1934-ben veszi át nagyapjától a Széki egyházmegye gondnokságát, mely szintén kötelezettségeket rótt a családra. A Wass család ugyanis a pujoni és szentegyedi református egyházközség fenntartója volt (Vasasszentgothárdon nem volt már száz évvel korábban sem református gyülekezet, a hívek száma elenyészett. Az udvarház lakóin kívül alig éltek magyarok a faluban s az uradalomban.) A református egyházban tisztséget viselni ugyanakkor nemcsak kötelesség, hanem lehetőség is. Wass Albert műveiben – nyelvi, képi világában – többszörösen megnyilvánul református, vallásos műveltsége. Világképét átszínezi a természet szeretete és ismerete folytán valami fűben-fában élő istenben való hit – egyfajta panteisztikus-animisztikus gondolkozás. Írásainak különlegessége a megszemélyesített természetleírás, melyben mesefiguraként elevenednek meg a domborzati formák, a természet elemei. Erdélyi helyszínei a Mezőség (Kemény Zsigmond és Sütő András világa) és a Keleti-Kárpátokban a Kelemen, az Andrenyásza, az Istenszéke, a Borgói- havasok. A felvillantott helyszínek: Marosvásárhely, Szamosújvár, Kolozsvár, Szászrégen, Déda, Galonya, Ratosnya, Szalárd. A vadászat, mint írásainak toposza és életvitelének szenvedélyes tartozéka, szinte minden művében téma és motívum. Ezzel fonódik össze a komplex jelentésű puska – az emberi méltóság, önrendelkezés, hatalom – motívuma. Ugyanebben az évben megnősül, s ez a feladat ugyancsak kötelezettségekkel jár: hat fia, akik közül öt megérte a felnőttkort, ma képzett tagja a társadalomnak. Apjuk emlékére tett alapítványuk révén az erdélyi magyarság támogatói. Wass Albertre nemcsak irodalmi tevékenysége rótt munkát: szakcikkíróként dolgozik vadászati szaklapoknak, 1940-ben pedig Szolnok-Doboka vármegye vadászati szakfelügyelője lesz. Ugyanez év elején neki ítélik a Baumgarten-díjat írói tevékenységéért. Az első, nagy sikerű regényét, a Farkasvermet, megjelenését követően szlovákra és csehre fordítják. Különös módon a magyarországi lapokkal és kiadókkal (Révai) is kapcsolatot tart olyan módon, hogy nemcsak anyaországi magyar, hanem a magyarországi németek lapjában is megjelennek rövidprózái német nyelven. Fordítójuk a Pester Lloyd munkatársa, akinek személyét illetően csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Később egy másik jelentős fordítója első felesége, Eva Wass von Czege (született Eva Siemers), aki még az erdélyi korszakban írt, lebegő líraiságú Tavak könyvét fordítja németre (Märchen vom See). A későbbi időszakban további két könyvét fordítja nagy empátiával, kitűnő nyelvi fordulatokkal, hely- és háttérismerettel: Erdők könyve (Märchen vom Wald) és Adjátok vissza a hegyeimet! (Gebt mir meine Berge wieder!). Egyetlen német fordítója sem érte el azt a színvonalat és mívességet, amit Czegei Wass Éva. Később összesen hat nyelven jelentették meg műveit – szlovák, cseh, német, angol, holland, spanyol nyelven –, folyamatban van japán és török fordítása. Sajnos, idegen nyelvterületen nem vált ismertté. Erdélyi és mezőségi íróként különös téma- és motívumvilágot hozott létre. A motívum a latin ‘mozgó, mozgásban levő’ jelentésű szó a mű alapegységét, legkisebb jelentéshordozó elemét jelöli. Olyan ismétlődő, variálódó eleme, mely egy alkotó életművében, egy műfaj, nép vagy térség művészetében visszatérő és alapvető jellemző. Mivel Wass Albertről az elmúlt években – e munka vizsgálódásaiba nem tartozó okokból is – nagyon sokat írtak, szükségesnek láttunk olyan elemzési szempontot keresni, mely irodalmi munkásságának alapegységét felfejtve objektív fogódzót nyújt az életmű értelmezéséhez. Motívumainak, világalkotó elemeinek egy része a természettel függ össze, annak valamely eleme (fa, őzbak, kék hegyek, természet), más részük a társadalom szerkezetét, folyamatait irányító képviselők, a papok. Széles teret kapnak a misztikummal, mágiával kapcsolatos elemek is, mint a rontás, szem, időből kiszakadt (látó) öregember. Ezek minden írásában visszatérő motívumok, melyek a regények, prózák szövedékét átfonják. A fáknak kivétel nélkül minden művében megelevenednek a különböző fajtái: leggyakoribb a fenyő, kőris, dió, elszórtan fellelhető a jegenye, kökény(bokor). Szorosan összefüggenek a helytállás és a hazaszeretet, az otthon és a szülőföld fogalmával. A keresztény kultúrkörben a lélek szinonimája a madár – ennek fajtái Wass Albertnél a bagoly, vércse, holló, későbbi írásaiban pedig gyakori a lappantyú. Ezek részben éjjeli, másrészt mind ragadozó madarak – uralkodói szimbólumok. A temetés motívum lehetőséget teremt a társadalmi keresztmetszet elkészítéséhez. Fiatalkori motívuma a csajka, hajó vagy csónak – a létsíkok összekötője – későbbi írásművészetében válik szervező elemmé, akárcsak a kiteljesedő nyom motívum, mely fiatalkori termésében még a vadászathoz kötődik, később az életműhöz, amit egy ember létrehoz és örökségül hagy (Elvész a nyom). A teremtéstörténet és a mítosz is teret kap Wass Albertnél (Tavak könyve, Csaba). Figyelmet érdemel Wass Albert időfogalma, időkezelése. A természet változásainak nyomon követése, a szubjektív és objektív idő ábrázolása impresszio-nisztikus vonást kölcsönöz leírásainak. Gyakori a címadásban jelzett évszak. A köznapi (havasi, román) emberek nemcsak főszereplők számos művében, fiatalkori elbeszélésében, később pedig nagyregényeiben, hanem írói azonosulást kínáló figurák, olykor cselekvési alternatívahordozók. Bár nem minden írásában ábrázolja a más nemzetiségűeket életvitel-azonosságot kínáló alakokként, hiszen a történelem változásai a történelmi folyamatok értelmezésére, az együtt lakó népekről árnyaltabb gondolkodásra késztetik. Olyan időszakot, századot élt át egy többnemzetiségű országban (először az Osztrák-Magyar Monarchia, majd Románia részeként létező Erdélyben), melyben minden gondolkodó rákényszerült a történelmi folyamatok és azokon belül nemzeti és önazonosság- kérdések boncolgatására. Így a legtöbb regényéről nem állapítható meg egyértelműen, hogy történelmi regény lenne. A történelem nála vagy cselekményhordozó, vagy háttér. A konfliktusok többnyire a lélek síkján zajlanak. Ha címadását vizsgáljuk, sokszor világít rá valamilyen jelenségnek a fonákjára, árnyoldalára, amit a Farkasverem, A kastély árnyékában cím asszociál. A Mire a fák megnőnek címe az életmű egyik alapvető elemét, a Csaba mítoszt tartalmazza; nevelődésregény a világgal való szembehelyezkedést kifejező című Egyedül a világ ellen. A Tavaszi szél – kettős motívumot tartalmazó cím – a lélek és újrakezdés motívumainak egyesítése. Hasonló a vihar – változás, a történelem forgataga – a történelmi témájú, a hunokról szóló kisregény címében: Vérben és viharban. Műfajilag nehezen elhelyezhető a Jönnek!, mely – címadása folytán is – a publicisztika irányába mutat: irodalmi riportregény. Wass Albertet az erdélyi irodalom ígéretes tehetségeként tartották számon a helikoni közösségen belül. Írói termékenysége mintegy húsz év alatt mutatkozott meg, amíg Erdélyben alkothatott. Minőségi irodalmat erdélyi korszakában a Farkasverem megjelenésétől számított tíz év alatt alkot. Gyakran említik Nyirő Józseffel és Tamási Áronnal egy sorban, ám a tematikai, földrajzi- helyszíni hasonlóságokon, valamint alakjaik hasonlóságán túl mindhárom életmű olyan színesen egyéni, hogy nehéz az összehasonlítás. Az ígéretes tehetség valójában a német emigrációban bontakoztatja ki szárnyait, legszebb regénye, A funtineli boszorkány című trilógiája már ott keletkezik. A Wass-életmű folyamatos megjelentetése az emigrációs és hagyatékban lappangó műveket is lassan hozzáférhetővé teszi. Számos apróbb részlet helyezi az életművet más megvilágításba, s mutat rá nagyobb összefüggésekre. A német emigrációs anyag feltárása folyamatos, így német nyelvű műveinek kiadása is remélhetőleg hamarosan elkezdődik. (A kutatás lezárult 2008 áprilisában) *A Mentor Kiadónál frissen megjelent kötet előszava. Népújság (Marosvásárhely) 2010. augusztus 4.Sipos Domokos jézusi tanításaA Kis-Küküllő parti városka fogyatkozó magyarsága joggal lehet büszke kultúrájára, híres embereire, a két világháború között kibontakozott irodalmi életére, amikor nyolc lapot is indítottak ott, közülük a Kis-Küküllő, majd a Vármegyei Hírlap a jelentősebb. Gyárfás Elemér vitacikkei, Kemény János gyermekkori emlékezései. A nyomda Dosztál Kálmánja. Az Erzsébet Könyvnyomda Rt. igazgatója és a Kis-Küküllő lap főszerkesztője 1921-től: Sipos Domokos. Jórészt neki köszönhetően tett szert országos hírnévre az újság. Az 1940-ig eltelt szűk két évtizedben hatvannyolc könyvet és négy időszaki kiadványt állítottak elő, kiadták egyebek mellett (a centenáriumra) Petőfi összes költeményeit, Gyárfás Elemér publicisztikáit és Bethlen Miklós kancellárról írott könyvét, Szombati- Szabó István verseit, és az író egyetlen, életében megjelent könyvét, amely már címével is az égbe kiált: Istenem, hol vagy? Jó emlékezni sok egyéb mellett a Sipos Domokos centenáriumra. 1892. augusztus 4-én, „a neve napján” született, de csak október 3-án került sor az emlékezésre, amikor a költő földi maradványait a temető központi részében kialakított új sírban helyezték el, és felavatták síremlékét. Az akkori polgármester után Tófalvi Zoltán EMKE-alelnök, majd az újjáalakult Kemény Zsigmond Társaság elnökeként Oláh Tibor mondott beszédet, és koszorúzott (többek között) Kovács István, Sipos Domokos monográfusa, az SDME tiszteletbeli elnöke. Azóta maguk is találkozhattak az ünnepelt szellemével. Másnap az ökumenikus istentiszteletet követően felavatták az unitárius templom előtt Sipos Domokos mellszobrát, Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész alkotását. Beszélt Dávid Gyula EMKE-elnök, Markó Béla, akkor RMDSZ- szenátor, Hunyadi László szobrászművész és a szobor alkotója. Puskás György, az SDME első elnöke vitte a szót. Húsz év, öt elnök: Puskás György, Szakács György eltávoztak. Seprődi József, Iszlai Géza, Szilágyi András. Sok emlékezetes rendezvény, kórustevékenység, az anyanyelv megőrzésének, ápolásának számos megnyilvánulása, vetélkedők, versenyek, képzőművészeti kiállítások, könyvbemutatók, műkedvelő színjátszás, a szakmai képzés, önművelés megannyi formája. Húsz évnyi lassú eszmélés, a szabadság eufóriája után a józan megvilágosodás. Apróbb viszályok is. Önös érdekek előtérbe nyomulása. Kicsinyes haragszomrádok, megosztottság, „átkos különszakadás”, „pártviszály”. Ma ott tartunk, hogy az egyik csapat mérkőzését nem nézi meg a másik közönsége, és viszont. Márpedig ez a húsz év arra int, főleg, amit a síremléken is olvashatunk, a Bárányka című vers szállóigévé nemesedett soraiban: „Ne engedelmeskedjetek csak a szeretetnek, csak a szeretetnek, csak a szeretetnek!” Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
