|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 136 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-136 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Vincze Gábor 2010. január 6.Száz éve született Demeter BélaA gazdaságpolitikus szakíró, falukutató, szerkesztő és jelentéstevő megbízott Demeter Béla 1910. január 6-án született Közép-Erdélyben, a mai Beszterce-Naszód megyében, Somkeréken, birtokos-értelmiségi katolikus családban, a család negyedik fiúgyermekeként. (Heten voltak testvérek, öt fiú és két leány). Székelyudvarhelyen és Désen diákoskodott, majd 1928–1931 között Bukarestben az Államtudományi és Közigazgatási Főiskola politikai-adminisztratív karának hallgatója volt. Itt képezték a köz- és magántisztviselői kart, de ő közgazdasági és szociológiai kurzusokat is látogatott. Így Bukarestben nemcsak a regáti román társadalommal és bizantinus politikai élettel ismerkedhetett meg behatóan, hanem az azt kutató román tudományos világ művelőivel is. Például Dimitrie Gustival, az akkor már európai jelentőségű szociológussal, akinek munkásságát erdélyi magyar lapokban népszerűsítette. Tanulmányai és közvetlen kapcsolatai révén alaposan és szakszerűen tanulmányozhatta Romániának, mint utódállamnak friss társadalmi-gazdasági viszonyait, s így már főiskolás korában, 1930-ban János bátyjával közösen megírták Románia gazdasági válsága című könyvüket. A kibontakozó nemzetközi gazdasági válság kellős közepén, s az abban vergődő fiatal állam társadalmi-gazdasági életéről megfogalmazott, máig érvényes észrevételeik nemcsak döbbenetes ráérzésről, de kutatói tehetségről tanúskodnak, és ígéretes társadalomtudósokat ígérnek kisebbségi sorsba szakadt közösségünknek (...). Demeter Bélát nemcsak a közgazdaság kérdései vonzották, hanem ezekhez kapcsolódva az Erdélyben meginduló falukutatás is. A falukutatás kapcsán sokat és méltán emlegetett Venczel József számára ő teremtette meg azt az alapot, amelyet a Dimitrie Gusti vezette szociológiai intézetben folyó munka ismerete és elsajátítása tett lehetővé, s amelyen később a fiatalabb pályatárs a falu társadalmának kutatását kiszélesítette és elmélyítette. De az ő nevéhez fűződik az Erdélyi Fiatalok főiskolás mozgalom faluszemináriumának megszervezése, aminek első két évben ő volt az elnöke. S bármennyire méltatlanul szorul háttérbe ezalkalommal is az ő szerepe, az mégiscsak igaz, hogy ugyancsak Demeter Béla adta közre 1931-ben azt a kérdőívet, amelynek címe Hogyan tanulmányozzam a falu életét?, ami abban az időben a falukutatás fontos módszertani kézikönyvének bizonyult. Ennek a 400 (és nem 110, mint ahogy egyes tanulmányokban szerepel) kérdésből álló útmutatónak előszavában így figyelmezteti a falukutató munkára vállalkozó fiatalokat: „A magyarság különösképpen kivette részét a történelem leckéjéből. E generáció szemei előtt írták alá a trianoni békeszerződést és mi vagyunk azok, akik fajunk pusztulásának indítóokait legelőször felismertük. Nem akarjuk minden hibáért és bűnért a múltat kárhoztatni, de azért elemi kötelességünk, hogy a múlt eseményeiből levonjuk a tanulságokat.(...) Erdélyben sajátságos helyzettel találjuk magunkat szembe. A falusi parasztság nyomorát még fokozta kisebbségi helyzetünk is. Pedig itt kétszerezett feladat hárul a magyar parasztra. Kizárólag a falu által bukik el, vagy él továbbra is az erdélyi magyarság. Közöttük még van szolidaritás, kulturájukhoz való ragaszkodás és a végletekig való szívós kitartás.(...) Ezért akarjuk mi a szociológia útján elsősorban a falusi nép helyzetét tanulmányozni. Megismerjük a nép életmódját minden vonatkozásban s ezzel kapcsolatban adatokat gyűjtünk össze, amelyekből levonjuk a tanulságokat.(...) Menjünk ki a faluba és ott a szociográfiai kérdőív útmutatása mellett lássunk munkához, megismerve a nép életmódját és egzisztenciális betegségeit. (…) Ha bármilyen vonatkozásban kezünkbe vesszük a falu életének irányítását, csakis akkor tudunk építőmunkát végezni, hogy ha munkaterünket ismerjük. Minden egyes felkeresett faluról két tanulmányt készítsünk. Az egyikben röviden válaszoljunk minden egyes kérdésre. A másik tanulmány pedig ugyancsak a feltett kérdések alapján részletesen foglalkozzék az illető falu egy-egy kérdésével, főleg szociális helyzetével és problémáival. Különös gondot kell fordítanunk a gazdasági kérdésekre.(...) Falvaink nyomorúsága olyan előrehaladott stádiumba jutott, hogy az ifjúságnak feltétlenül tennie kell valamit.,..válaszolunk azokra a kérdésekre, hogy mik a közvetlen teendők a gazdasági, kulturális-népművészeti-,néprajzi-, népköltési- és egészségügyi téren.(...) Ezt az előírást azért kell minden körülmények között respektálnunk, hogy a falumunka egységes legyen.”(4-5.old.) Az útmutató kérdései huszonkét fejezetre tagozódnak, amelyek a következők: I. Történelmi, földrajzi és gazdasági földrajzi kérdések (19 kérdés); II. A falu lakossága (14 kérdés); III. Birtokmegosztás (13 kérdés); IV. Mezőgazdaság (30 kérdés); V. Ipar és kereskedelem (19 kérdés); VI. A gazdasági élet következményei (32 kérdés); VII. Közösségi érzék (10 kérdés);VIII. Műveltség, szokások (29 kérdés); IX. Világnézeti, vallási és erkölcsi kérdések (28 kérdés); X. Népművészet és az ezzel szoros összefüggésben lévő néprajzi kérdések (76 kérdés); XI. Háziipar (20 kérdés); XII. Népegészségügyi kérdések (110). Komoly és rendszeres munka a 400-as kérdéscsomag összeállítása, amely szintén komoly és rendszeres munkára bíztat és sarkall, s ezzel megteremtette a gyakorlati falukutatást. 1931 nyarán báró Bánffy Ferenc birtokán (Csomafája, Doboka, Kide, Kendilóna, Kolozsborsa) Mikó Imrével, Debreczeni Lászlóval és Venczel Józseffel együtt végez faluszociológiai adatgyűjtést és felméréseket. A feldolgozott adatokra, illetve Dimitrie Gusti bukaresti szociológiai intézetétől kapott anyagokra támaszkodva és hivatkozva írta meg Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című munkáját. Ebben már összekapcsolja a szociográfiát és a riportot, a nagyobb hitelesség és hatékonyság jegyében. A mindössze 36 oldalas füzet öt kis fejezetre tagolódik, figyelemre méltó címek alatt: 1. A falu megközelítése; 2. A vallás; 3. A kapitalizmus; 4. Szociális irányzatok; 5. Útban a cél felé. Üzenet ez egy alakuló új értelmiségi osztálynak, de egyben felhívás is, amely a Mi a teendő? kérdésre válaszol. „A falukérdés ma – szól a felhívás – a világ érdeklődésének középpontjában áll. Minden ország ifjúsága foglalkozik vele, az erdélyi román és szász testvéreink éppúgy, mint a magyarországi és csehszlovákiai magyar testvéreink. Ebből a munkából nem maradhat ki az erdélyi magyar ifjúság sem. A romániai magyarság gazdasági alapja: a magyar falu. Amilyen az ő gazdasági helyzete, olyan az egész romániai magyarságé. A romániai magyarság társadalmi alapja: a magyar falu. Ő a legnagyobb tömege, ő lesz a gerince a magyar iparosságnak, munkásságnak és intelligenciának is. De a magyar falu a romániai magyarságnak a kulturális alapja is. A magyar lélek legősibb, legmélyebb megnyilvánulását ő őrízte meg és csakis ezekből az ősi megnyilvánulásokból tudjuk kialakítani azt a sajátos erdélyi magyar kultúrát, amely az új szín, új emberi érték az egész világ számára.” Demeter Béla 1936-tól a Magyar Népközösség és az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetőségének tagja, s ebben az időben szerkesztette ez utóbbi színvonalas szakmai folyóiratát, az Erdélyi Gazdát, amely a modern mezőgazdálkodás dolgaiban igyekezett eligazítani s hasznos tanácsokkal ellátni olvasóit. A mezőgazdasági szakoktatás szorgalmazójaként nem győzte eleget hangoztatni, hogy a mezőgazdasági tudományos kultúra, szakértelem és sajtó csak úgy válhat az erdélyi gazdatársadalom utánpótlásnevelő intézményévé, ha az enyedi Bethlen-kollégium, a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola s a radnóti katolikus gazdasági iskola végzettjei is a mezőgazdasági továbbképzés olyan intézményeibe is eljuthatnak, mint a Festetics-féle georgikon, vagy a mosonmagyaróvári főiskola, vagy éppen a Nyugat-Európai intézmények. Különlegesen fontosak azok az írások, amelyekben következetesen bizonyítja, hogy az EMGE-nek meghatározó szerepe volt a demokrácia eszméjének meghonosításában. A szabad választás és önállóság gyakorlatának köszönhető a testületiségnek az a gondolata, amelynek segítségével az EMGE éppen a két világháború közötti állapotot és körülményeket is túlélte, és intézményesített hálózatával jelen volt az erdélyi magyarság életében. Közvetlenül a bécsi döntés után, még 1940-ben, Venczel Józseffel együtt megírják visszatekintő, számvető könyvüket az EMGE megpróbáltatásairól Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája a román imperium alatt címmel. Demeter Béla a könyv első felének szerzője (3–16 old.). Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet szerepköre, célkitűzései és lehetőségei (alcímek: A főhatalomváltozás hatása (3–8 old.); Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet szerepe a megváltozott körülmények között (8–16 old.) címmel jegyzett tanulmány az „ új metamorphosis lényegéről, a nemzetvédelem eszközeiről és irányairól, a százados múlt megidézéséről, új építésről a régi alapokon értekezik” és eljut a végső számvetésig: az 1844-ben alakult Erdélyi Gazdasági Egyesület, „egy évszázad annyi nemzedékének építő munkája most ért el a tetőrakáshoz”. Teleki Domokosék kicsiny köre hatalmasan megbővült. Mikó Imre szervezést sürgető szavai beteljesültek, az EMGE uralmába vette az erdélyi magyar mezőgazdaság terepeit s bátran elmondhatja, hogy ha formailag nem is, de lélekben, együvétartozásban, munkában ma az egész magyar gazdatársadalom gazdasági egyesülete.”(16. old.) Az EMGE évi kiadványai sorában az Erdélyi Gazda (amely havonta jelent meg 32–64 oldalon) után az Erdélyi Gazda Naptára (szintén Demeter Béla szerkesztésében) következik, amelyről elmondható, hogy a legnagyobb oldalszámú és legtartalmasabb naptár, amely valaha magyar nyelven megjelent. A naptár a haladó gazda mindenttudó kézikönyve volt. Az Erdélyi Gazda Naptára 1940-ben megjelent soros számában (56.old.) még részletesebben elemzi mindazt, amit a százéves EMGE jelentett az erdélyi gazdatársadalom történetében: „ Az EMGE ama ritka intézmények közé tartozik, amelyek közel száz éves múltra tekintenek vissza. Ezt a kivételes kort annak köszönheti, hogy az EMGE-ét fontos gazdasági és nemzeti érdekek hozták létre, és ezektől az érdekektől soha nem távolódott el. Éppen ezért, amikor az EMGE történetét akarjuk vázlatosan ismertetni, elsősorban azokat a viszonyokat kell feltárnunk, amelyek megalakulása idején uralkodtak, és amelyek melegágyául szolgáltak.” És végzi ezt a feltárást az Erdély gazdasági helyzete a XIX. század elején, Az Erdélyi Gazdasági Egyesület kezdetei (alcímek: A megindulás, Az első gyakorlati programtervezet, Nehézségek 1848 után, Gr.Mikó Imre szerepe) című részekben. Majd rátér az impériumváltozás utáni helyzetre és feladatokra. A hatalomváltozás következményei című részben újraközli Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet munkája a Román Impérium alatt (Bpest,1940. Patria. 3–6) közös könyvben megjelent Az EGE szerepköre, célkitűzései és lehetőségei című részt, ezzel az érvényes folytonosságot hangsúlyozva, de azt is, hogy az erdélyi magyar társadalmat miként csonkította meg az 1919. február 8-i román földreform: „A földreform a magyar nemzeti vagyont érintette, és a főhatalomváltozás mellett nagy társadalmi problémákat vetett fel: 1. A magyar középosztálynak, amely főleg az állami életben, közigazgatásban talált elhelyezést, kétségessé vált a megélhetése., 2. A volt nagybirtokos vezetőréteg lába alól kicsúszott a föld. 3. A falusi népfelesleg azelőtt a városokban, hadseregben, mint altiszt és gyáripari üzemeknél helyezkedett el, ami az események után hosszú időre lehetetlenné vált. Társadalmunknak tehát jelentős hányada komoly megélhetési gondok elé nézett.”(59–64 old.) Az új magyar szervezkedés irányai, Az EMGE megújulása részekben való fejtegetés után viszont, a Vissza a faluba! jelszavát már azzal a reménnyel erősíti, hogy Nevelkedik a falu új értelmisége (66-67 old.), s ezzel a megszervezhető jövő esélyét is megjeleníti. Az EMGE centenáriumát készíti elő Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája 1942-1943 című számvetés. Előszavában Demeter Béla joggal fogalmazza meg: „...ez az egyesület a magyar föld egyik legcsodálatosabb hajtása. Az a társadalom ugyanis, amelynek problémáit műveli, sohasem tekintette ezt az intézményt csupán annak, amivé alapszabályai jelezték, hanem mindig olyannak látta, amivé az erdélyi föld sorsa és annak küszködő magyar népe rendelte. De bárhogyan is változtak a feladatai, – hol gyomirtást végzett, hol a talajt készítette elő a termékeny eszmék számára, vagy átalakult a testvéri közösség mentsvárává, – alapcélkitűzése mindig ugyanaz maradt: a mezőgazdasági népnevelés. Ebben az egyetlen szóban minden benne van. A cél és annak eszköze is. A fejlődés, a jólét alapja a műveltség. Minden magyarnak, akit ezen a tájon a sors a földhöz kötött, tudnia kell, hogyan gazdálkodjék. Munkájának egyre jobb és különb minőségi eredményével nemcsak az anyagi jólét területén halad, hiszen más az emberi értéke is, más a minősítése is a társadalomban és más a szerepe is a társadalom életében. A falu többé nem az elmaradottságot, hanem a szellemi és lelki tisztasága mellett a legteljesebb és komolyabb életformát is jelenti. Bizonyos, hogy ennek a feladatnak a megvalósulása nemcsak a ma kérdése, hanem a tegnapé éppen úgy, mint a holnapé, mert a műveltség évszázados elmaradottságát sohasem lehet egy-két évtized alatt behozni. Nem lehet különösen akkor, amikor az új építő eszmék, amelyeket be kell oltani a falu lelki életébe, magát a mindennapi kenyér kérdését érintik, tehát az emberi életnek éppen azt a pontját, amelyhez a legmerevebben és görcsösen ragaszkodik. Amit ma biztosnak hisz, azt csak akkor hajlandó megváltoztatni, ha teljes bizonyosságot szerzett a jobb eredményről... Mindez azonban nemcsak az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület gondja. Fel kell vonulnia a társadalom minden szervezett segítő erejének is. Elsősorban az államnak, a földmívelésügyi kormányzatnak, hogy a gazdatársadalom ügyeit igazgassa.., De még sok más állami és szabadtársulási szervezet is van, amely mind a falu kérdéseivel foglalkozik. És így minden olyan állami, vagy társadalmi szervezetnek és intézménynek, amely a falu sorskérdéseit intézi, a legjobb egyetértésben kell együttműködnie, mert csak így kapja meg teljes hitelképességét a nép előtt, és tanításai csak így találnak biztos követőkre.” Az évjelentés bevezetője végül ezzel zárul: „A jelentés legyen bizonyságtétele annak, hogy a közösség szelleme alkot Erdély földjén.”(6–12 old.) Az 1940 utáni, második redivivusát élő, de csak Észak-Erdély területén újra belelendülő EMGE tevékenységét olyan alcímek alatt mutatja be, mint 1. EMGE-tanfolyamok (gépkezelői tanfolyamok, talajerőfenntartás, okszerű vetésforgók, védekezés stb.); 2. A mezőgazdaság közvetlen irányítása (növény- és gyümölcstermesztés, állattenyésztés és egészségügy, birtokpolitika, közellátás, árpolitika és értékesítés stb. 80-87.old.); 3. Az EMGE érdekképviseleti szerepe (kamarai megbízatás, kamarai vagyonkezelés, paritásos bizottságok, adóügyi tanácsadás, terményértékesítési tájékoztató, a termelési jutalmak kiosztása stb. (195-199 old.). A történelem viszont közbeszól, s a szakértelmet felváltó politizálási szándék Demeter Bélát is, bár rövid időre, a cselekvés más mezejére szólítja. Ám 1944. december 1 – 1945. január 2. között újra az EMGE szolgálatában találjuk. Különleges és fontos megbízatást kap az EMGE észak-erdélyi vezetőségétől. Erről Demeter Béla azt írja: „A háborús események és a közlekedési nehézségek miatt az EMGE-központ és a külső hálózat között – mint ismeretes – megszakadt az összeköttetés. Éppen ezért – a gazdakörök és a megyei kirendeltségek munkájának újrafelvétele és folytatása érdekében – megbízatást kaptam az EMGE-direktóriumtól, hogy látogassam meg Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód (vármegyék), és a Székelyföld útbaeső falvait és a megyei kirendeltségeket. Ennek rendjén pedig állapítsam meg a mezőgazdaság jelenlegi helyzetét, különös tekintettel a legsürgősebb tennivalókra.” A Demeter-jelentés egy másolatát az Erdély-ban Magyarországra áttelepedett kommunista politikus, Simó Gyula hagyatékában találta meg Vincze Gábor szegedi történész, és az EGE-EMGE-RMGE, 1844-1994, 150 éves története (2004.) című kiadványban közli először (105–141 old.). Ugyancsak ő jegyzi e kordokumentum margójára, hogy: „Demeter Béla jelentése a XX. századi Erdély történetének egy rövid időszakába nyújt betekintést. Ez a dokumentum nem csupán azért lehet érdekes a mai olvasó számára, mert – az idősebb nemzedéket leszámítva – egy teljesen ismeretlen periódus válhat ismertté a jelentés elolvasása után, hanem azért is, mert – ellentétben azokkal a Romániában vagy Magyarországon megjelent visszaemlékezésekkel, amelyek érintőlegesen kitérnek Észak-Erdélynek erre a négy hónapjára is – Demeter jelentése nem a politikum szférájával foglalkozik, hanem – az EMGE vidéki kirendeltségeinek helyzete mellett – az „észak-erdélyi köztársaság” egy részén uralkodó „közállapotokat” mutatja be.” Ez a Demeter Bélára bízott feladat tömör és pontos megfogalmazása, amihez nem csatolhatunk mást, mint a jelentés összegező megállapításait, vagy talán elegendő, ha csak a legszükségesebb tennivalókat megfogalmazó záradékot: „ A helyszíni tapasztalatok alapján Észak-Erdély teljes gazdasági összeomlását csak úgy kerülhetjük el, ha az illetékes tényezők azonnal cselekednek: mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi munkaerő, közlekedésügyi, pénzügyi és biztonsági tanács megalakítása. Minden egyes kérdésnek hozzáértő szakember legyen a vezetője, akik a politikai szempontok alapján dolgoznak. Ezeknek a hivatása a tavaszi mezőgazdasági munkálatok megszervezése, az észak-erdélyi iparvállalatok megtekintése, üzembehelyezése, nyersanyagról történő gondoskodás, a közrend teljes helyreállítása, az árucsereforgalom megszervezése stb. Ha egy ilyen szerv létrehozása bármilyen akadályba ütközne, akkor egy termelésügyi kormánybiztos kinevezése szükséges, és a többi reszortok, mint ennek olyan osztályai működnek. Éppen így múlhatatlan két gazdasági összekötő kinevezése, az egyik az Alföld, a másik Románia irányában. Ne felejtsük el, hogy a tavaszi mezőgazdasági munkálatok megszervezésére alig két hónap áll rendelkezésünkre, és ha idejében nem történik intézkedés, úgy a gazdasági helyzet véglegesen lejtőre jut.” 1945. augusztusában már mint a budapesti Békeelőkészítő Osztály szakreferense dolgozik. Többszöri erdélyi beutazása és felmérése, tapasztalatok összegezése után készíti el azt az összefoglaló tanulmányt az erdélyi magyar kisebbség gazdasági és oktatási intézményrendszeréről, amelyben utoljára az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület helyzetéről is ír. „ Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület – az EMGE – az első világháború előtt a nagybirtokosok érdekképviselete volt. A kisebbségi élet nyomasztó szükségei azt parancsolták, hogy az egyesület az egész, az erdélyi magyarság 80%-át tevő gazdaközönséget magában foglalja. 1936 óta új keretekben, teljes közösségi szellemben vette föl a szervezés, oktatás és irányítás munkáját. A bekövetkező változások rendjén az Egylet 1940-ben két részre szakadt. A dél-erdélyi EMGE Nagyenyed központtal a legsúlyosabb elnyomatást élte át, négy éven át közgyűlés tartását sem engedélyezték a román hatóságok, vezetőit pedig állandóan üldözték. Észak-Erdélyben a magyar uralom nagy fejlődést indított meg. Mind az ismeretterjesztő, mind a termelő és értékesítő szervezetek s ezek berendezései új munkaterületeket nyitottak meg a tanulni vágyó magyar gazdaközönség előtt. A háború utolsó, majd befejező fordulatai megakasztották a megindult fejlődést, Erdély sorsának eldőlése viszont összekapcsolta a két részre szakadt egyesületet. Megtépázott állapotában az erdélyi magyarság politikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség vette szárnyai alá az EMGE-ét.(...) Az egyesület vezetősége tisztán látja, hogy a lét vagy nemlét kérdése előtt áll, mert anyagi eszközei hiányzanak, hogy az Egyletet munkára lendítse. Folyóiratát, az Erdélyi Gazdát, nem tudja megjelentetni.” E sötét valóságnak tudatában, mégis a feladatok fényében próbálja megfogalmazni mindazt, amit a tudás és felelősség birtokában nem hallgathat el. Azt, hogy az erdélyi magyar gazdatársadalom szempontjából milyen létfontosságú feladatok elvégzése hárul az EMGE-re a XX. század közepén. Ha hagyták volna élni az EMGE-ét. S ha hagyták volna élni Demeter Bélát is. Rehabilitációs szándékunknak nyilván része Demeter Bélának, az elfelejtett kisebbségi politikusnak és a béketárgyalások megbízott szakreferensének tevékenységét és hátrahagyott, ismert vagy még lappangó írásos hagyatékát is részletesen felleltározni, megismertetni és méltó helyére tenni. De nyilván ez már egy más tanulmány részét képezné. Vállalva a tévedés kockázatát is, valakiknek lelkiismereti feladatuk kellett volna hogy legyen eddig is a hiátus kitöltése. De íme megteheti ezt az utókor is, akit kíváncsivá tett ennek a jövőjéhez szükséges életműnek és hagyatéknak a teljes ismerete. Talán! De addig is érvényes az eleven lekiismeretbe és tudatba vágó kérdés: ki és mikor fogja rehabilitálni Demeter Bélát?! Hiszem, hogy mi már elkezdtük annak folyamatát, amelyet kitartóan folyamatossá kell tenni. Hiszen 1993-ban, Magyarország első demokratikusan megválasztott miniszterelnöke, Antall József már megelőzött mindenkit, elsőnek vállalva hivatalos tisztségében mindazt, amit elsősorban az erdélyieknek kellett volna vállalni: egy erdélyi magyar áldozat (vértanú?) rehabilitációját. 1993-ban Budapest egyik utcáját nevezték volna el róla, ha nem szól közbe a súlyos, halálos betegség. Hogy az egykori lakóházának falán, a budapesti Kecskeméti utcában emléktábla emlékeztessen Demeter Béla életére és hagyatékára, azt az 1994-es parlamenti választások eredménye hiúsította meg mindmáig szégyenletesen, de nem végérvényesen. Kónya-Hamar Sándor. Forrás: Szabadság (Kolozsvár) 2010. január 9.Az erdélyi magyarság védelmezőjére emlékeztekFalukutató, lapszerkesztő, kisebbségi politikus és közigazgatási szakember - Demeter Bélára születése századik évfordulóján emlékeztek szerda este az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában. „Nagyon pontosan adatolt tanulmányok, pontos tájékoztatás a romániai magyarok elhurcolásáról és a magyarellenes atrocitásokról, az erdélyi magyar gazdák helyzetéről, és arról, hogy a Bolyai Egyetem csak papíron létezik – ezeket hagyta ránk Demeter Béla. Miközben a kommunisták által irányított Magyar Népi Szövetség (MNSZ) sajtója minderről hallgatott, e rendkívül tudatos ember mindent pontosan adatolt, összegzései, jelentései kincset érnek” – így méltatta Vincze Gábor szegedi történész Demeter Béla falukutatót, lapszerkesztőt, kisebbségi politikust és közigazgatási szakembert, akire születése századik évfordulóján emlékeztek szerda este az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában. Az erdélyi magyar gyakorlati falukutatást és -segítést megteremtő Demeter Bélának az Erdélyi Fiatalok mozgalomban játszott szerepéről szólva Cseke Péter egyetemi tanár kiemelte: Erdélyben azóta sem készített senki olyan pontos felmérést a magyarságról, mint Demeter; a Ki a faluba elnevezésű röpiratot/mozgalmat maga József Attila is aláírta és támogatta. Demeter Bélának a második világháború befejezése után megalakult magyar békeelőkészítő osztály Erdély-szakértőjeként játszott szerepét ecsetelve Vincze Gábor, kiemelve: az egyedüli volt, aki arra figyelmeztetett, hogy Magyarország önként vállalja a bűnbak szerepét, és nem akarja megosztani a második világháborús felelősséget, mintha a nemzet gerince kettétört volna. Szintén Demeter Béla volt az, aki a párizsi béketárgyalásokra eljuttatta azt a memorandumot, amelyben az aláírók – Márton Áron püspök, Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete vezetője, Lakatos István szocdem politikus és Korparich Ede, a Kaláka szövetkezet igazgatója – cáfolják az MNSZ marosvásárhelyi kiáltványát, miszerint az erdélyi magyarság Románia keretei között kívánna élni. És ugyancsak Demeter Béla volt az, aki adatokkal bizonyította, hogy: az 1945. március 6-án hivatalába lépett Groza-kormány magyarbarátnak hirdetett politikája és a valóság között ég és föld a különbség. Ezek a fellépései, illetve a romániai magyarság érdekében kifejtett munkássága vezetett oda, hogy a rákosista politikai rendőrség 1947-ben letartóztatta, majd 1951-ben a Szekuritáténak kiadta Demetert mint a Márton Áron püspök elleni kirakatper egyik koronatanúját. A néhai kisebbségpolitikusról monográfiát író Kónya-Hamar Sándor leszögezte: Demeter Béla úgy halt meg a kínvallatások során 1952. december 24-én Văcăreşti-en, hogy egyetlen szónyi terhelő kijelentést sem tudtak kicsikarni belőle. Krónika (Kolozsvár) 2010. január 30.Akinek megérintette a lelkét ErdélyBeszélgetés Sas Péter irodalom- és művelődéstörténésszel Olyan gazdag és olyan lebilincselő az erdélyi művelődés, a transzszilván kultúra, hogy én azon a »lelketlen« emberen csodálkoznék, akinek a lelkét mindez nem érinti meg”. – „Ez az életem” – mondta Sas Péter, amikor minap munkájáról faggattam. A magyarországi irodalom- és művelődéstörténész legújabb kötetének, a Kós Károly képeskönyv című munkájának bemutatója alkalmával tartózkodott Erdélyben, így Kolozsváron is. Az 1954. október 1-jén Budapesten született művelődéstörténész középiskolai tanulmányait a Kossuth Lajos Gimnázium orosz–latin tagozatán végezte, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karának magyar–történelem szakán szerzett diplomát. Első munkahelye az Országos Széchényi Könyvtár, majd a Corvina Könyvkiadó, utóbb a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történettudományi Intézete volt. A későbbiekben szellemi szabadfoglalkozásúként folytatta az Erdéllyel kapcsolatos kutatói és feldolgozói tevékenységét. Jelenleg az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa, fő kutatási területe a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténet. Portré- és dokumentumfilmet készített a Duna Televíziónak Kelemen Lajosról, Imreh Istvánról, Kós Andrásról, a kolozsvári ferencesekről és az erdélyi piaristákról. Kós Károly életműve kutatásért 2003-ban a debreceni KLTE Történelmi Intézetének Erdélytörténeti Alapítvány díjasa, 2007-ben – az indoklás szerint – „az erdélyi műveltségre, ezen belül különösen Kós Károly munkásságára összpontosuló tudományos kutatói és irodalmi tevékenysége elismeréséül” Kós Károly-díjat kapott. - Sokan és sokat írtak az elmúlt évtizedekben Kós Károlyról. Eddigi kutatásai során ön is nagy figyelmet szentelt az erdélyi magyar író, építész, grafikus, könyvtervező és -nyomtató, politikus életművének a feltárására. Hiánypótló értékű például a 2003-ban napvilágot látott ön által összegyűjtött, sajtó alá rendezett és szerkesztett, Kós Károly levelezését tartalmazó kötet. Ezen munkák sorát folytatja a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadásban tavaly év végén megjelenő Kós Károly képeskönyv című kötet. Mitől másabb ez a munka, mint a többi, illetve miben nyújt újat az olvasó számára, ami a Kós-életmű feltárását illeti? – Reményik Sándor hallhatatlan mondatainak egyike, hogy mindenkinek megvan a maga Kolozsvárja. Ezt parafrazálva – kis túlzással – gondolhatom, hogy mindenkinek meglehet a maga Kós Károlya. A róla alkotandó képekben váltakozva lehetnek egyezőségek és eltérések. A Kós-i életműnek néhány szelete – főleg az építőművész és az íróművész – jobban kidolgozott, kimunkált sokoldalú tevékenységének más részeinél. A most kiadott könyvet az életmű egészét átfogó, annak történelmi hátterét kiemelő bemutatásnak szántam, mint a róla korábban megjelenteket. Talán jobban kiviláglik, ugyanazon időszakban hogyan alkotott a különböző területeken, sokrétű, egymásból építkező és az egymást erősítő tevékenységei miatt miért kaphatta munkássága a polihisztor jelzőt, melyet inkább a tudományos életben alkotók szoktak kiérdemelni. Arra törekedtem, hogy minél reálisabban, ne a legendák homályában mutassam be Kós Károlynak mindig a valóság talaján álló, a túlbonyolított belemagyarázások ellenére nagyon egyszerűként, lényegre törekvőként jellemezhető munkásságát. Puritán életvitele, gondolkodásmódja mind építészetében, mind írói, mind grafikusi, képzőművészeti alkotásaiban kerülte a sallangot, az értelmetlen, oda nem illő díszítést. Egyik kedves és meghatározó mondását idézve: „Nem elég egyszerű ahhoz, hogy monumentális lehessen.” Ezért hárítom el azokat a nagyon tetszetősnek tűnő, pl. a Varjúvár elhelyezésével, a nap állásával, beverődési szögével s mifenével kapcsolatos elméleteket, melyek – legalább is szerintem – nem találnak Kós Károly sem fiatalkori, sem öregkori gondolkodásmódjával, jelenjenek meg bármilyen tetszetős és vastag, s drága albumokban. Ugyanígy, a leszármazottak – Dr. Kós Károly néprajztudós és Kós András szobrászművész – segítségével a helyére tehető ugyancsak a legendák ködébe emelt származása, nevének egykori sch-val való írásmódja. Az unokai székelyek közül származik a Kós család, akikből házasságok révén a szász társadalom tagjai lettek, s így „torzult el” nevük szerepeltetése. Úgy gondolom a székely származás tudata sem alábbvaló a hugenotta s más hangzatos eredetkutatásnál. Ha valaki a mai korra jellemző szenzációt keresi, azt Kós Károlynál nem találhatja meg. De megkaphatja, hogy mire képes az elkötelezett, a szülőföldön és a szülőföldért végzett munka, mely a legnehezebb időszakban is meghozta a barátokat, a munkatársakat, a továbblépésre, az újabb munkálkodásra serkentő vitapartnereket, az elismeréseket és a közösségért végzett munka jól eső fáradságát, amelytől lehet csak igazán jól aludni. A képeskönyv nemcsak sok, eddig ismeretlen felvételt tartalmaz, utal egy másik Kós-i alapvetésre, a képben való gondolkodásmódra. Saját bevallása szerint először a rajzok születtek meg s utóbb a hozzájuk fűződő szöveg. Lássuk életművét az általa használatos formában, a kép és a szöveg egységében. – Ezekben a napokban mutatták be Kolozsváron a Lucius Kiadó gondozásában megjelenő Erdély legendás levéltárosa. Kelemen Lajos és az erdélyi magyar tudományosság című könyvét, valamint a Kriterion kiadásában napvilágot látott Művelődéstörténeti tanulmányok 2. kötetét. Tudomásom szerint az ön által összeállított és szerkesztett előbb említett munkák mellett előkészületben van a Kelemen Lajosról szóló monográfia is. Ez doktori dolgozatának a témája is. Miért irányult figyelme a legendás erdélyi levéltáros életművének a feldolgozására? – Meglátásomban vannak az erdélyi történelemnek, a honi művelődésnek, a kultúrának – összességében az erdélyi magyar népnek – megingathatatlan, kivághatatlan, őserejű fái. Honnan ez a hasonlat? Transilvania, magyarosan Erdőelve, Erdőntúli terület nyilván valamilyen ősrengeteg lehetett, amelyben a többi fától védetten kifejlődhettek vén fa matuzsálemek, díszei és szimbolikus megjelenítői fa-nemzetségüknek. Képletesen szólva efféle emblematikus megjelenítői a magyarság erdélyi szellemi honfoglalóinak a sokat emlegetett Körösi Csoma Sándorok, Bod Péterek, Mikó Imrék, akikről minden jelző használata nélkül, csupasz nevük olvasása során is kötetnyi adat tolulhat az olvasó emlékezetébe. Ezek sorába illesztem én az általam elképzelt Panteonomban Kós Károly – s még sok más csodálatos és újrafelfedezésre váró személyiség mellett – Kelemen Lajos senki mással össze nem téveszthető egyéniségét. Vélekedésem szerint Kelemen Lajos tekinthető a 20. század Mikó Imréjének, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az erdélyi tudományosság megújítójának, továbbélése legmeghatározóbb személyiségének. Ha Erdéllyel kapcsolatos történelmi könyveket, vagy regényeket olvastam, szinte mindig ott volt a segítségét köszönő mondat. Ma már elképzelhetetlen önzetlenséggel segített mindenkit, akár lemondva saját gyűjtéséről is. Nem önmagát, az elvárt eredményt, patetikusnak tűnő szóval az ügyet tekintette és helyezte előtérbe. Tudta, hogy a témában korábban megjelent könyvek összesítő kötetté kompilálása helyett a forráskiadásra, az újabb eredmények elősegítésének kevésbé látványos, de hathatósabb formájára kellene összpontosítani. Sokan tőle várták Erdély története megírását. Ha az általa elképzelt módon akarta volna ezt megtenni, csak a források felhasználásával tehetett volna eleget a felkérésnek. Ehhez azonban először össze kellett gyűjtenie azokat, bevive, bevitetve a tudomány hombárjának különböző rekeszeibe, a levéltárba. Ehhez a feladathoz és az anyag feldolgozásához nem lehetett elegendő az életideje. Arra azonban elég volt, hogy a levéltár kiépítésével, kiteljesítésével megteremtse a lehetőséget a következő korosztály, korosztályok számára a szintetizálás, a tudományos összesítés lehetőségét. Ha Ő nem lett volna, ma nem forgathatnánk Szabó T. Attila Szótörténeti Tárát, s nem örvendhetnénk Jakó Zsigmond erdélyi okmánytárainak sem. Az egyik legnagyobb erdélyi tanítómester volt, aki saját példájával adta a mintát, s tudományos fokozat nélkül is akadémikusokat nevelt az erdélyi tudományosságnak. Kelemen Lajos naplója és levelezése közreadása után két éven belül szeretném monográfiáját összeállítani és egy kegyes kiadó közreműködésével eldönthetővé tenni, hogy – amint Kós Károly esetében – a legenda tetszetősebb-e, vagy a képzeletet is felülmúló valóság. – Ugyancsak friss munka a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó által kiadott, ön által szerkesztett Dsida Jenő emlékezete című kötet. Dsida és Kolozsvár című tanulmányában, többek között, arra keresi a választ, hogy Kolozsvár miként vált a szatmári születésű költő városává, milyen volt Dsida Kolozsvár-képe. Kutatómunkáját figyelembe véve, ön is sokat tartózkodik a kincses városban. Mit jelent, mit nyújt Sas Péter számára a kincses város, milyen az ön Kolozsvár-képe? – Kolozsvár képemnek talán legjellemzőbb vonása az, ami nem látható. A belső Kolozsvár, amely nem a homlokzatokban, a megkopott, vagy talán már el is tűnt csillogásban létezett. A falakon belüli, a lelkekben, a viselkedésekben, az életmódban, a világlátásban meglévő város az én városom. A Krisztus rajzolta kultúrkör átmérőjén belüli, keresztény lelkületet sugalló város. A tudomány, a művelődés tette kincsessé ezt a Szamos parti metropoliszt s különböztette meg másoktól, ezáltal lehetett Transilvaniae Civitas Primaria, Erdély első városa. A könyörtelen sors egyszer ennek a városnak sem fog kegyelmezni, ezért kellene legalább virtuális módon a legtöbbet megőrizni múltjából, épületeiből, sírjaiból, tárgyi és szellemi emlékeiből. Addig őrizzük, szeressük és örökítsük meg ezt a romló, omladozó, pusztuló múlt-foszlányt, amíg – Kelemen Lajos megfogalmazásában – „örökre el nem tűnik az idő mindent megőrlő malmában”. – Ön is azon magyarországi kutatók – lásd Vincze Gábor, Bárdi Nándor vagy Illésfalvi Péter történészek – sorába tartózik, akik óriási elkötelezettséget éreznek Erdély iránt, rengeteg tanulmányt és forrást közölnek Erdéllyel kapcsolatban, és valósággal otthonuknak érzik azt. Önnek személyesen honnan ered Erdély iránti érdeklődése, csodálata, szeretete, illetve mi késztette arra, hogy főleg „erdélyi témák” kutatásával foglalkozzon? – Erre a kérdésre nem szeretnék hosszasan válaszolni. Ha erdélyi lennék, magától értetődőnek tartanám a nem „bennszülöttek” rácsodálkozó érdeklődését. Olyan gazdag és olyan lebilincselő az erdélyi művelődés, a transzszilván kultúra, hogy én azon a „lelketlen” emberen csodálkoznék, akinek a lelkét mindez nem érinti meg. – Kós Károlyt parafrazálva az igaz művésznek (írónak, építőnek, képző- és zeneművésznek) a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja és élete munkájával szülőhazáját és annak népét hűségesen szolgálja. E Kós-idézet egyébként a Kós Károly képeskönyvnek is a mottója. Ön szerint napjaink „igaz művészének” mi a feladata, avagy máig érvényesek és igazak Kós Károly évtizedekkel ezelőtt papírra vetetett sorai? – Úgy gondolom, hogy örök érvényűek Kós Károlynak ezek a szavai, mondatai mindazok számára, akik ezt a fogalomszerű földdarabot vallják hazájuknak, és nem csupán születésük helyének. Nem kötelező mindenkinek – mint Kós Károlynak – a hűség embere fogalmával azonosulnia, de akkor hogyan gondolja egy adott közösséghez tartozónak magát, s az öncélú, a csupán fogyasztásra és nem teremtésre beállt életével mi értelme lehet létezésének? PAPP ANNAMÁRIA. Forrás: Szabadság (Kolozsvár) 2010. május 19.Három hónap múlva EMI-táborNincs már sok hátra, és megnyitja kapuit Erdély legnagyobb nemzeti fesztiválja, az immár hatodik alkalommal megrendezésre kerülő EMI-tábor. Az évek során a nemzeti értékrendet valló fiatalok Kárpát-medencei találkozóhelyévé vált Gyergyószentmiklós melletti rendezvény tavaly már több mint 17 000 napi belépőjegyes látogatót számlált. A szervezők évről évre igyekeznek a programkínálatot még színesebbé és izgalmasabbá tenni, hogy a megjelent érdeklődők (legyenek azok családok, párok vagy szórakozni vágyó fiatalok) tartalmasan tölthessenek el öt napot a gyergyói hegyek lábánál. Nem lesz ez másként 2010. augusztus 11–15. között a Gyergyószentmiklós melletti Hétvirág Panzió területén (3-as kilométer) megrendezésre kerülő VI. EMI-táborban sem, ahol az előadósátorban reggeltől estig előadások, beszélgetések, viták hallgathatók történelmünkről, kultúránkról, közéleti kérdésekről és más, a magyarsággal kapcsolatos témákról. A mellette lévő sátorban filmeket vetítenek és az ínyencek borkóstolón vehetnek részt, a sportosabb kedvűek íjászversenyen, túrákon és különböző alternatív programokon próbálhatják ki magukat, este pedig koncertek várnak mindenkit, melyek után táncház és tábortűz mellett lehet megemészteni a hallottakat. Idén is lesz művész-, kézműves- és társalgósátor, valamint először jelentkezik a szórványsátor, melynek programjai során a peremvidékeken elő magyarok, csángók helyzetét boncolgatjuk és kultúrájukkal ismerkedünk. Ugyanakkor nem feledkezünk meg a legkisebbekről sem: lesz gyereksátor, ahol a picikkel foglalkozni szerető EMI-sek játszanak a jövő nemzedékével, míg a szülők a programokon vesznek részt, így az EMI-tábor ideális nyaralóhely a családok számára is, hiszen míg a szülők távol vannak, a következő nemzedék sarjai önfeledten játszanak hagyományos játékokkal a tévémentes, friss levegőn. A VI. EMI-tábor kiemelt témakörei közé tartozik a magyar nemzetpolitika a Kárpát-medencében és a szórványmagyarság helyzete Erdélyben. Továbbá három fontos történelmi eseményt kívánunk megvitatni előadások és kerekasztal-beszélgetések során: az 1920. június 4-én aláírt trianoni diktátum előzményeit és következményeit, a második bécsi döntés politikai és katonai konjunktúráját, valamint a magyar–román együttélés minőségét szeretnénk megvizsgálni a marosvásárhelyi fekete március eseményeiből kiindulva. Az előadók közül már nyilvános néhány név; a szervezői munka során a vendégek sora természetesen tovább bővül majd. Ami már biztos, hogy megtiszteli a tábort jelenlétével Bartha József református lelkész, Berecz András mesemondó, Bodó Barna politológus, Bogár László közgazdász, Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, Gergely István (Tiszti) katolikus plébános, Kincses Előd ügyvéd, Mandics György író, történész, Máté András Levente parlamenti képviselő, Nagy Szabolcs történész, Raffay Ernő történész, Szabó László unitárius lelkész, Szabó Pál Csaba, a Trianon Múzeum igazgatója, Vincze Gábor történész – és még sokan mások. A zenei színpad fellépői is körvonalazódnak. A bulizni vágyó fiatalok és fiatal lelkületűek együtt csápolhatnak majd a jól ismert dallamokra, melyeket a Beatrice, Hungarica, Kárpátia, Ismerős Arcok, Edda, Dalriada, Piramis és Depresszió zenekarok szolgáltatnak majd, de jelen lesz több "kisebb" csapat is, melyekről a következőkben még hírt adunk. A VI. EMI-táborral kapcsolatos egyéb információkat az érdeklődők megtalálják a www.emitabor.hu/erdely internetes oldalon. Lovassy Cseh Tamás Népújság (Marosvásárhely) 2010. december 8.Magyarságpolitikák a kommunizmus idejénKettős könyvbemutató lesz csütörtökön (december 9.) 18 órától a Csíki Székely Múzeumban. Ismertetik a Pro Print Könyvkiadónál megjelent, Nagy Mihály Zoltán és Olti Ágoston által összeállított kötetet, melynek címe Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944-1953., valamint a szintén ennél a kiadónál megjelent Novák Csaba Zoltán: Aranykorszak? – A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája 1965–1974 című könyvet. A szerzőkkel Forró Albert és Orbán Zsolt beszélget. A két kötet a kommunizmus különböző korszakaiban folytatott stratégiákat ismerteti. Amint Nagy Mihály Zoltántól megtudtuk, 2006-ban előkerült a Magyar Népi Szövetség irattára, gyakorlatilag ez ösztönözte a szerzőket, hogy mélyebben átvizsgálják a politikai párt történetéről fennmaradt iratokat, és a legfontosabbakat nyilvánosságra hozzák. Továbbá nagyon sok iratot válogattak be magyarországi irattárakból (Magyar Országos Levéltár, Politika Történeti Intézet Levéltára stb.), amelyek inkább a Magyar Kommunista Párttal ápolt kapcsolatokról szólnak. Romániai megyei levéltárakban talált iratokat is beválogattak, valamint a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság által hozzáférhetővé tett néhány dokumentummal foglalkoztak. Érdekes következtetésekre jutottak: „valójában 1945–1947 között a Magyar Népi Szövetség égisze alatt egyesek úgy gondolták, hogy megvalósulhat a romániai magyarság jogegyenlősége. Szövetséget is kötöttek a Román Kommunista Párttal, melyben egyenrangú félként tüntették fel őket. Sokan ekkor még abban bíztak, hogy sikerül megmenteni a magyar intézményrendszert, legyen szó kulturális vagy gazdasági rendszerről, de 1947-től a román belpolitikai és a nemzetközi helyzet megváltozása következtében megbomlott a szövetség. Ezután a magyar politikai szervezet keretében mind olyan személyek kerültek előtérbe, akik az előbb említett vagyonok államosításán dolgoztak, és már nem a magyar érdekképviselet volt a lényeg.” Mélyen tanulmányozták persze, a Román Kommunista Párt és nagyban az állam nemzetiségpolitikáját. Olyan személyekről is szó esik, akik a baloldali ideológia mentén próbálják védeni a magyar érdekeket. „Valójában az derül ki ezekből az iratokból, hogy bármilyen korszakról is legyen szó, akár baloldali, akár jobboldali pártok irányítottak, a nemzetiségi sérelmek szinte azonosak. Persze, a pártok is az államtól független nemzeti intézményrendszer kiépítésén szorgoskodnak. Nekem ez a legfontosabb tanulság” – összegzett Nagy Mihály Zoltán. Az Aranykorszakról szóló kötet esetében az előszóból idézünk: „A határon túli magyarság kutatásában három fő nézőpont létezik. Az egyik a szenvedéstörténeti megközelítés, amely a határon túli magyar közösségek mártír jellegére és sérelmeire fekteti a hangsúlyt. Az ún. konfliktuskezelő nézőpont szerint a térség népei túl keveset tudnak egymásról, és a felülről gerjesztett konfliktusok nehezítik meg az etnikumok együttélését. A harmadik típusú szemlélet a különböző (kisebbségi) közösségek változó hatások nyomán történő minduntalan fel- és megújuló építkezéseként tekint a határon túli magyar közösségek történetére. Magyarságpolitikán az RKP nemzetiségpolitikájának azt a szegmensét értjük, amely közvetlen vagy közvetett módon kihatással volt a romániai magyarság életére. A magyarságpolitika szerves része volt a párt nemzetiségpolitikájának, ugyanakkor több partikuláris elemet is tartalmazott. Megnyilvánulásainak intenzitását az adott kül- és belpolitikai helyzet befolyásolta, emelte az RKP politikájának fontos tényezőjévé vagy éppenséggel mellőzött kérdésévé. Elemzésünkben nem szándékoztunk megírni a romániai magyarság 1965–1974 közötti politika- és intézménytörténetét vagy épp sérelemkatalógusát. Ez, a tematikus, mikrotörténeti kutatások jelenlegi mozaikszerű állapotából kiindulva egyelőre nem is lehetséges. Elsődleges szempontunk az volt, hogy a rendelkezésünkre álló források alapján felvázoljuk az RKP magyarságpolitikájának alakulását, változásait, ok-okozati összefüggéseit, kihatásait a romániai magyarság társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális életére. Pontosabban, az érdekelt, hogy milyen külső és belső tényezők alakították a pártnak a kisebbségekhez való viszonyulását, milyen reakciókat, viszonyulásokat váltott ki ez az érintett közösségekben, és ezen változó ideológiai, politikai hatások közepette, a mindenkori kisebbségi elit hogyan, milyen stratégiákkal próbált meg-, illetve újjászerveződni, megfelelni az újabb és újabb feladatoknak.” A szerzőkről: Nagy Mihály Zoltán 1999-ben szerzett oklevelet a Pécsi Tudományegyetemen. Ugyanott az „Európa és a magyarság a 18–20. században” Újkori és Modernkori Történeti Program doktorandusa. 2000-től az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kutatóintézetének tudományos munkatársa, 2008-tól a romániai Vallásügyi Államtitkárság magyar szakreferense, 2010-től a Román Nemzeti Levéltár főigazgató-helyettese. Kutatási területe a romániai magyar nemzeti közösség második világháború utáni társadalmi, politikai integrációja, valamint a magyar történelmi egyházak és a román állam viszonya. Vincze Gáborral közös kötete: Autonomisták és centralisták. Észak-Erdély a két román bevonulás között (1944. szeptember – 1945. március). EME – Pro-Print, Kolozsvár-Csíkszereda, 2003. Olti Ágoston 2003-ban végzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán. 2004-től a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Új- és Jelenkori Egyetemes Történelem doktori programjának doktorandusa. 2007-től EU és nemzetközi kapcsolatok tanácsadó. Kutatási területe a második világháború utáni romániai politikai rendszer kialakulása, társadalom- és politikatörténete, valamint a baloldali mozgalmak, életpályák a kisebbségek körében. Novák Csaba Zoltán 1975-ben születetett Nyárádszeredában. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen, 2007-től pedig tanár a BBTE jelenkortörténet és nemzetközi kapcsolatok tanszékén. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Szőcs Lóránt, Székelyhon.ro 2011. szeptember 9.Erdélyi Hívogató: Civilek ÉjszakájaVan egy hely Budapesten, az V.ker. Molnár u.5. szám alatt ahol az erdélyiek, az Erdély iránt érdeklődők rendszeresen találkozhatnak. Hírlevelünk címe, Erdélyi Hívogató szerint is ide várjuk mindazokat akik közösségre, kikapcsolódásra vágynak és az erdélyi műveltség, értékek ismerete is fontos számukra. Rendezvényeink változatosak, mindenki találhat igényeinek megfelelőt. Most a hónap fő eseményéről a Civilek Éjszakájához kapcsolódó rendezvénysorozatról adunk hírt. Aki pedig szorosabbra szeretné fűzni kapcsolatát az Erdélyi Magyarok Egyesületével csak írjon az [email protected] címre. 2011.09.10. Szombat CIVILEK ÉJSZAKÁJA Egyesületi kiadványok bemutatója (EME, ESZ) A tájékoztató során bemutatásra kerül Takács Ferenc, nemrég megjelent „Mihály Arkangyal Légiója” – azaz, amit a román Vasgárdáról tudni kell című kötete is. A szerzővel Vincze Gábor történész beszélget. A rendezvény lebonyolításában résztvevő szervezetek: Erdélyi Magyarok Egyesülete, (EME), Újrahasznosított Mesék Társasága/Erdélyi Magyarok Egyesülete, (ÚMT/EME), ClubNetCet Internetes Ismeretterjesztő Egyesület, (CNC), Civil Börze Club/ClubNetCet Internetes Ismeretterjesztő Egyesület (CBC/CNC), Villa Galamb Küküllő Közhasznú Egyesület (VGKKE), Magyar Olvasástársaság (MOT), Erdélyi Szövetség (ESZ), Regionális Humán Program Egyesület (RHPE), Tollal.hu Közéleti és Kulturális Magazin (Tollal.hu) Erdély.ma 2011. október 22.Megtorlások ErdélybenAz ötvenhatos magyar forradalom után 1959 a romániai magyarság történetében a későbbiekben drámai következményekkel járó döntések sorozatának esztendeje volt. A megtorlás 1960-ban, illetve a következő években is folytatódott. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való együttérzésért még 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat. 1959 elején megszüntették az 1956-ban létrehozott Nemzetiségi Bizottságot. Helyébe a Román Munkáspárt Központi Vezetőségének határozata alapján (1959. június 3.) a Nicolae Ceauşescu és Leonte Răutu vezette pártkollektívát állították. 1959. január 3-án a Bécsben megjelenő Magyar Híradó Letartóztatási hullám Erdélyben címmel a romániai megtorlás méreteiről számolt be: "A börtönbe vetett egyházi személyek száma mintegy négyszáz. (A végleges statisztika még nem készült, nem készülhetett el, de egészen bizonyos, hogy a letartóztatott egyházi személyek száma ennél kevesebb – T. Z.) Az erdélyi magyar értelmiséget és diákságot ugyancsak letartóztatások tizedelik. (Az írás szerzője csak a letartóztatásokról tesz említést, holott 1958-ban kivégezték a Szoboszlai-per tíz, az érmihályfalvi csoport két halálraítéltjét! Ezzel párhuzamosan folyik – 1959-re is átnyúlva – az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége 77, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete 59 tagjának, a temesvári magyar líceum kilenc 12–13 éves kisdiákjának, a csíkszeredai egykori római katolikus főgimnázium tizenegy tanárának és diákjának, valamint a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hét hallgatójának a letartóztatása. A Belügyminisztérium kimutatása szerint 1958. január 1-je és 1959. május 31-e között országos szinten 9978 személyt tartóztattak le, a Magyar Autonóm Tartományban 308-at, Kolozsvár tartományban 32-t, Nagybánya tartományban 245-öt.) Néhány hónappal ezelőtt Szerov tábornok, a szovjet titkosszolgálat azóta leváltott főnöke azt javasolta a román pártvezetésnek: száműzzék az egész erdélyi magyarságot, mert az 1956-os magyar forradalom idején nyíltan kimutatta rokonszenvét a budapesti felkelők iránt. Ezt a tervet Gheorghiu-Dej és köre, úgy látszik, jelenleg nem tudja végrehajtani, ehelyett sorozatos letartóztatásokkal akarja terror alatt tartani a magyarságot, és szélsőséges nacionalizmussal levezetni a románok elégedetlenségét." A Bolyai Tudományegyetem pere 1959 legdrámaibb eseményei a Bolyai Tudományegyetem felszámolásához, a román nyelvű Babeş Egyetemmel való egyesítéséhez kapcsolódnak. Kacsó Magda bolyais diák az 1959. február 19–22-e között Bukarestben megtartott II. országos diákszövetségi konferencián javasolta: tegyék lehetővé, hogy a különböző szakos magyar és román egyetemi hallgatók "együtt tanulhassanak". Amikor a konferenciáról visszatérő Takács Lajos rektortól Szabédi László egyetemi tanár, költő azt követelte, hogy Kacsó Magdát szankcionálják, mert úgy kérte a két egyetem egyesítését, hogy erre senkitől nem volt felhatalmazása, a Bolyai-egyetem vezetője azt válaszolta: itt egy felsőbb párthatározatról van szó, "s amit a szóban forgó diáklány tett, csupán az ügy demokratikus jellegét kívánta illusztrálni". (Lásd: Vincze Gábor: Történeti kronológia – romániai magyarság, 1956–1959. In: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959). Főszerkesztő: Stefano Bottoni. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006, 407–412. o.) 1959. április 22-én a Bukarestben Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár elnökletével tartott értekezlet véglegesítette a Bolyai- és Babeş-egyetem egyesítésével létrehozott új felsőoktatási intézmény struktúráját. Az akkor készített jelentésben azt is rögzítették, hogy milyen tantárgyakat kell magyar nyelven is leadni. Dej javaslatára elfogadták a Babeş–Bolyai Tudományegyetem elnevezést. A hír hatására Szabédi László 1959. április 19-én Szamosfalván a gyorsvonat elé vetette magát, Csendes Zoltán, az egyetem utolsó prorektora és felesége május 3-án megmérgezte magát, Molnár Miklós docens valamivel később kiugrott az ablakon. A Bolyai Tudományegyetem perének legismertebb és legrangosabb elítéltje Páskándi Géza későbbi Kossuth-díjas író, költő, dráma- és esszéíró. A köztudatban úgy él, Páskándi Gézát teljesen ártatlanul ítélték el, hogy egy "nagy vad" is legyen a csapatban. Ebből a tanulmányból egyértelműen kiderül: Páskándi Gézát valójában a Várhegyi István által összeállított diákszövetségi határozati javaslathoz fűzött ötoldalas, írógépen legépelt kiegészítéséért és a tizenegy oldalas, kézzel írott, az egyetemi reformot sürgető Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő összegzéséért ítélték el hat év börtönbüntetésre. Kiszabadulása után Páskándit az állambiztonsági megfigyelés szabályainak megfelelően előbb Általános Információs Felügyelet alá helyezték, majd Ellenőrzési dossziét (mappát) állítottak össze róla, végezetül elkészült az Információs nyomozati dosszié. Ezt lefordítottam, és egy részletét azzal a nem titkolt szándékkal közlöm, hogy tanulságait "nem középiskolás fokon" tanítani kellene: hogyan lehet és kell megszabadulni az állambiztonsági szervek beszervezési kísérleteitől. A "csatolt mappában", az úgynevezett "munkadossziéban" lévő feljegyzések az 1960–1970-es évek romániai magyar irodalmi életének eddig ismeretlen vetületeire világítanak rá. A Páskándi-dosszié így kap történelmi, irodalomtörténeti "hátszelet". A Páskándi Géza-dosszié A romániai magyar – és ezzel párhuzamosan a magyarországi – irodalmi életet és a közbeszédet kevés olyan történés tematizálta, mint a 2006 őszén elemi erővel berobbant Szilágyi Domokos-ügynökdosszié, amely kapcsán mindenféle – rendszerint a tényleges helyzet ismeretétől messze elrugaszkodó – pró és kontra vélemény látott napvilágot. Valósággal felvirágzott a blog-irodalom – a maga követhetetlen szövevényeivel –, olyannyira, hogy háttérbe szorult az a "másik", a Gutenberg-galaxisra emlékeztető, folyóiratokhoz és könyvekhez kötött tényleges irodalom. A kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat 2006/18. számában és a Transindex internetes portál 2006. október 3-i számában látott napvilágot Stefano Bottoni történész, Nagy Mária, a költő élettársa és Szilágyi Kálmán, a költő testvérének közös nyilatkozata, amely tételesen is megfogalmazza: Szilágyi Domokos "Balogh Ferenc" fedőnéven működött együtt az állambiztonsági szervekkel. Az utóbbi hónapokban hivatalosan megkerestük az illetékes szerveket (a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárát – CNSAS) a dekonspirálás érdekében, de a levéltár szerint a polgári titkosszolgálat (SRI) részéről még nem történt meg "Balogh Ferenc" hálózati dossziéjának átadása. Ennek ellenére a fennmaradt iratok egyértelműen, minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy "Balogh Ferenc" azonos Szilágyi Domokossal: a rendelkezésre álló dokumentációban a Maros-Magyar Autonóm Tartomány belügyi szerveinél szolgáló Ştefan Blaga alezredes fedi fel az együttműködő személyazonosságát egy 1964-es jelentésben, fedőneve mellett polgári nevét is említve. "Balogh Ferenc" tevékenysége 1958 és 1965 között, két jól elkülöníthető szakaszban dokumentálható. 1958-ban "Balogh Ferenc" 13 írásos, ebből két kézírásos jelentést adott a Kolozs tartományi, illetve 1965-ben a bukaresti állambiztonsági szerveknek. "Balogh Ferenc" együttműködése három megfigyelési dosszié alapján rekonstruálható: 1) Lakó Elemér és Varró János megfigyelése (Fond informativ, 3010. sz. dosszié) 2) Péterffy Irén megfigyelése (Fond informativ, 3005. sz. dosszié) 3) Páskándi Géza megfigyelése (Fond informativ, 2534. sz. dosszié). A nyilatkozat megjelenése után különböző olvasatok, kommentek – Balázs Imre József és Visky András az SZ. D.-ügyről –, gyorsankét – Láng Zsolt, Selyem Zsuzsa, András Emese az Sz. D.-ügyről –, újraolvasó próba: néhány Szilágyi Domokos-szöveg –, ad-hoc linkgyűjtemény Szilágyi Domokosról, Láng Zsolt: Hol a vécé? című írása – láttak napvilágot, illetve dokumentumfilmeket – B. Nagy Veronika, a Videopontes alkotásait – sugárzott az elektronikus média. A Helikon irodalmi folyóirat 2007. július 10-i honlapján olvashatóak Szilágyi Domokos ügynöki jelentései, a tartótisztek elemzései, az őket irányító felettesek további utasításai, a "szigorúan titkos" intézkedési tervek és határozatok. 2002-ben a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárában (a magyar betűkkel írott Szekuritáté megnevezést tartom elfogadhatóbbnak, mert 1948. augusztus 30-i megalakulásától kezdve ez a névváltozat vált hírhedtté a romániai magyarság körében) legjobb tudomásom szerint én bukkantam legelőször a "Balogh Fr" fedőnevű (a "keresztnévből" mindig csak az "Fr" rövidítést használták!) jelentésekre Páskándi Géza megfigyelési és követési dossziéjában. Akkor készíttettem a dosszié három kötetének legfontosabb dokumentumairól, illetve Dávid Gyula és Páskándi Géza, a Várhegyi István- és Varró János-csoport peréről, valamint Páll Lajos megfigyelési és követési dossziéjáról a fénymásolatokat. Az akkor készült naplójegyzeteimet is gondosan őrzöm. Azóta magyar nyelvre lefordítottam az említett dokumentumok igen jelentős részét, illetve a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó gondozásában közzétettem az erdélyi "hazaárulási perek" sorozatának első három kötetét, a Szoboszlai-csoport, az érmifályfalvi csoport, az "ENSZ-memorandum" perének történetét, jegyzetapparátusát. Megjelenés előtt áll a Fodor Pál csíkszeredai-csíksomlyói híd-, út- és vasútépítő mérnök nevéhez kapcsolódó, a román–magyar lakosságcserére vonatkozó elméleti felvetések és az erdélyi kérdés teljes spektrumát bemutató kötet. A sorozat ötödik kötete a mélyinterjúkat tartalmazza, amelyekben – úgymond – "összeszikráztatom" az egykori kihallgatási jegyzőkönyveket a véges memória által megőrzött emlékekkel. (folytatjuk) Páskándi Géza (Szatmárhegy, 1933. május 18. – Budapest, 1995. május 19.) Kossuth-díjas író, költő, esszéíró, drámaíró, publicista, a Nemzeti Színház irodalmi tanácsadója. 1949–1953 között az Ifjúmunkás hetilap, majd az Előre napilap munkatársa volt. 1953-tól Kolozsváron tanult a magyar szakon, közben az Utunk irodalmi lapnál is dolgozott. 1957-ben letartóztatták, az állam és közrend elleni izgatás vádjával hat év börtönre ítélték. A börtönbüntetést a Duna-delta egyik munkatáborában töltötte. Szabadulása után Bukarestben dolgozott könyvtári raktárosként és bibliográfusként. Feleségül vette Sebők Annát (Páskándiné Sebők Anna). 1971 és 1973 között a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének lektora. 1974-ben települt át Magyarországra; itt a Kortárs című folyóirat főmunkatársa, majd 1991-től a Nemzeti Színház dramaturgja volt. Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. október 27.Elhunyt Lipcsey IldikóHatvanhat éves korában elhunyt szerdán Lipcsey Ildikó történész, az Erdélyi Szövetség elnöke – közölte a család csütörtökön. Az erdélyi gyökerű történészt elsősorban a 20. századi magyar–román kapcsolatok foglalkoztatták. Kandidátusi értekezését a Román Kommunista Párt 1945 és 1989 közötti nemzetiségi politikájáról írta. Ebben a témában munkássága úttörő jellegűnek tekinthető – mondta el Vincze Gábor, a hódmezővásárhelyi Emlékpont Múzeum történész-muzeológusa. Lipcsey Ildikó az 1988-ban megalakított, az utóbbi években elsősorban magyar–román témakörű könyvek kiadásával foglalkozó Erdélyi Szövetség elnöke volt, és 2007-es megszűnéséig szerkesztette az Erdélyi Magyarság című folyóiratot. MTI 2011. november 2.Az erdélyi magyarság szolgálatábanA Székely Akadémia fórumának meghívott vendége Vincze Gábor szegedi történész, a Szegedi és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem jeles tanára, a Magyar Kisebbség – Nemzetpolitikai Szemle külső munkatársa, a Nagy Magyarország történelmi magazin egykori főszerkesztője. Az Észak-Erdélyi Köztársaság legendája címmel egy olyan, tabunak tartott témáról tart előadást, amelyről sokan nem hallottak. Az előadásra csütörtök este hat órától kerül sor Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok és a szovjet katonai érdek találkozása lehetővé tette, hogy a többségében magyarlakta Észak-Erdélyben – 1944. november derekától 1945. március közepéig – szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely román és magyar hivatalos nyelvvel működhet. Olyan autonómia, amely kerete lehetett volna a magyar és a román nép egyenlőségének, egy független Észak-Erdélyi Köztársaság létrehozásának. Ekkor eresztett gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik az itt élő két nép egymásra találását. A magyar történészek többsége erről a röpke négy hónapig tartó önszerveződésről a következőket állítja: "az autonomista törekvések célja az volt, hogy megteremtsék a két egyenrangú nép közös Erdélyét". Daday Loránd író fogalmazásában: lehetőség nyílt az erdélyi népek önkormányzatára, amelyben "közös és szabad" köztársaságot igyekeztek életre kelteni. Azonban, ahogy Vincze Gábor egyik könyvének címe is sugalmazza, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. Nem véletlen tehát az, hogy a Székely Akadémia első előadásának címe Az Észak-Erdélyi Köztársaság legendája lett. A homogén nemzetállam megteremtésében érdekelt nacionalista erők erről az önkormányzatról sem akkor, sem később nem vettek tudomást, mert számukra mindmáig elfogadhatatlan Erdély népeinek egyenlősége. Vajon miért foglalkoztat egy magyarországi történészt Erdély népeinek sorsa? Ennek gyerekkorba nyúlnak a gyökerei. Mivel szülőhelye, Békés közel volt a román határhoz, már kisgyermekként lehetősége adódott arra, hogy a határ túloldaláról érkező magyarokkal találkozzék. Kezdetben nem értette, hogy azok miért élnek idegen országban. Később egyre több információ birtokába jutott. Ifjúkori eszmélése idején tombolt Nicolae Ceauşescu fanatikus magyarellenes politikája. Mi, az idősebb nemzedék jól emlékszünk azokra az uszító kiadványokra, amelyek a diktatúra utolsó másfél évtizedében jelentek meg. Például az 1978-ban kiadott Szent Bertalan hosszú éjszakája, a Teroarea horthystă în partea nord-estică a Transilvaniei, 1983-ban a Cuvînt despre Transilvania, Mit jelent Erdély? Jól emlékszünk arra is, hogy 1974 után megtiltották a külföldi állampolgárok magánszemélyeknél való megszállását. Vadászták a külföldi könyveket, folyóiratokat. A hírhedt Securitate öngyilkosságba taszította, illetve meggyilkolta Visky Árpád színészt, Pálfy Géza katolikus és Hadházy Iván evangélikus lelkészt. Egy olyan korban, amikor csak "magyar nemzetiségű román dolgozók" voltunk, amikor a magyar sajtóban – 1988 áprilisától – nem lehetett magyarul leírni a településneveket, Vincze Gábor egy ilyen sötét korban ismerkedett Erdéllyel. 1979-ben, 17 éves fejjel "bicajjal" és egyedül indult Erdély megismerésére. Ez alkalommal Kolozsvárig, a következő évben már Csíkszeredáig jutott el. 1982-ben bejárta egész Erdélyt. Barátokra tett szert. Mivel magyar történelmi kiadványokkal kedveskedett barátainak, ezért a román határon a határőrök többször visszafordították. Később is rendszeresen járta Székelyföldet. Ilyen előzmények után természetes, hogy már az első könyve is Erdély jelenkori történetével foglalkozik. Kronologikusan feldolgozta a romániai magyarság 1944 és 1953 közötti történelmét. Ez úttörő jellegű munka volt, mivel az alapvető levéltári források kutatása a kommunista rendszerben lehetetlen volt. Később e kronológiát 1989-ig bővítette ki, amely magyarul, angolul és románul is megjelent. Vincze Gábornak összesen tizenöt könyve és mintegy 150 történelmi témájú tanulmánya látott nyomdafestéket. Egyebek mellett foglalkozott a Bolyai Tudományegyetem létrehozásával és megszüntetésével. Külön témája az 1945-ös földreform, a Magyar Népi Szövetség "metamorfózisa", a román–magyar politikai kapcsolatok, a csángók és a bukovinai székelyek 20. századi története. Egy korábbi interjúban meggyőződéssel vallotta: "én eleve úgy gondoltam, hogy munkásságommal az erdélyi magyarságot szolgálom". Vincze Gábor tevékenységéről megállapítható, hogy Erdély jelenkorának egyik jeles kutatója. Munkássága révén az erdélyi magyarság nemzettudatának építéséhez járul hozzá, amelyre szükség van, mert az a nép, amely ismeri múltját, a gyökerekbe kapaszkodva meg tud maradni. Csakis az egyenes gerincű, történelmét ismerő székelymagyar lesz képes arra, hogy megteremtse Székelyföld Románián belüli önkormányzatát. Hogy lehetséges két nép közös együttműködése, ezt bizonyítja a négy hónapig fennálló "Észak-Erdélyi Köztársaság", amely elsősorban a nagyhatalmak nemtörődömsége, illetve Sztálin politikai célkitűzései miatt vált illúzióvá, "legendává". Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. november 5.Az észak-erdélyi köztársaság legendája (Székely Akadémia)Székely Akadémia címmel előadás-sorozatot indított a sepsiszentgyörgyi RMDSZ és önkormányzat. A nyitó előadást csütörtök este tartották a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. A termet megtöltő hallgatóságot Boér Hunor, a múzeum főkönyvtárosa köszöntötte, az előadót Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész, lapunk külső munkatársa mutatta be. Vincze Gábor szegedi történész előadásának címe Az észak-erdélyi köztársaság – legenda vagy valóság? Vincze Gábor már előadása elején leszögezte, hogy a címben felvetett "respublica" csupán legenda volt. Az észak-erdélyi köztársaság megnevezés – melyet utólag illesztettek rá az 1944 novembere és 1945 márciusa közötti négy hónapos észak-erdélyi szovjet katonai közigazgatásra – nem létezett, fel sem merült korabeli dokumentumokban. Azt a történelem egykori magyar szereplői, Demeter János, Balogh Edgár börtönből való szabadulásuk utáni visszaemlékezéseikben használták, majd a kilencvenes évek elején Katona Szabó Istvánnál és a Molnár Gusztáv által szemtanúkkal készített interjúkban bukkant fel. Az előadó részletekbe menően ismertette az időszak politikai történéseit, kezdve attól, hogy 1944. augusztus 22-én a Vörös Hadsereg elfoglalta Jászvásárt, s ezek után logikus következmény volt a másnapi királypuccs és Antonescu letartóztatása. A szeptember 12-i diktátum jellegű fegyverszüneti egyezményben a vonatkozó rész így szól: "Erdély (vagy annak legnagyobb része) adassék vissza Romániának." Ez volt a szovjet diplomáciai húzás, amivel üzenni akartak Horthynak és a román királynak is Erdély hovatartozását illetően. Ezt használták fel végig a román hatóságok hintáztatására. Látva, hogy az nem hódol be kellőképpen, ez vezetett ahhoz is, hogy Észak-Erdélyből kiutasították a román adminisztrációt, s nem a Szárazajta jellegű vérengzések, mint ahogyan az néhol megjelent. A román közigazgatást november 12-én utasították ki. Négy hónapon át Észak-Erdély határa gyakorlatilag államhatárként működött, a tartományban egyaránt fizetőeszköz volt a magyar pengő, a román lej és a szovjet hadi pénz. Közben történtek különböző szerveződések, a Magyar Népi Szövetség, működött a Szociáldemokrata Párt, voltak kommunisták. A magyar elit egy része autonómiapárti, mások centralisták: Bukarest-, Brassó-pártiak. Még Észak-Erdély parlamentje is ülésezett 1945. február 12–14. között, ám a szálakat a szovjetek húzogatták. Odáig menően, hogy Észak-Erdélyért "cserében" Mihály királyt arra kényszerítették, emberüket, Petru Grozát nevezze ki miniszterelnökké. Az 1945. március 6-i kinevezéssel megszűnt a különállás. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. november 9.Vincze Gábor történész a Bécsi döntésekrőlVincze Gábor történész a hódmezővásárhelyi Emlékpont muzeológus történésze a napokban Erdélyben tartott előadást, több helyszínen, a Trianonnal megcsonkított Magyarország két évtizeddel későbbi területnagyobbodásáról, a Bécsi döntésekről. Oláh-Gál Elvira a legújabb kutatási eredményekről kérdezte Erdélyt illetően Vincze Gábor. Vincze Gábor többek között elmondta: a legújabb kutatások alapján a történészek nagy része elfogadja, hogy igazságtalan határokat húztak meg a párizsi békecsinálók, mert Felvidék esetében egy jó nyelvhatáros határt lehetett volna húzni, Erdély esetében viszont problémásabb a dolog. Teljesen igazságos határt megvonni Erdélyben lehetetlen. A történész a Bécsi-döntéssel kapcsolatosan kifejtette: feketén-fehéren bebizonyítható, hogy a románok kérték Hitlertől a döntő bíráskodást, ezt a történetet illene már végre újraírni a román történészeknek, de erre nem sok hajlandóságot mutatnak. Kossuth Rádió Erdély.ma 2012. május 18.Gyászhírdr. DANCSULY ANDRÁS ny. egyetemi tanár életének 91. évében, otthonában csendesen elhunyt. Szeretett halottunktól május 19-én, szombaton 12 órakor veszünk végső búcsút a Házsongárdi temető kápolnájában. Sosem felejtjük el. A GYÁSZOLÓ CSALÁD. Dancsuly András /Lisznyó, 1921. dec. 3. – Kolozsvár, 2015. május15./ 1957-től a kolozsvári tudományegyetem pedagógiai tanszékének vezető professzora volt (Dancsuly Andrásról:) Összehívják Bukarestben a magyar és német "nemzetiségi dolgozói tanácsok" országos plenárisait. Az első nap a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának ülésén - a kiadott utasításnak megfelelően - a felszólalásra kijelölt személyek (Rab István, Rácz Győző, Hajdú Győző és mások) elítélik el a Magyar Népköztársaságot és a Magyar Tudományos Akadémiát az Erdély története megjelentetése miatt, majd a második nap Nicolae Ceaușescu vádolja meg a szomszédot: "Nehéz megérteni horthysta, fasiszta, soviniszta, közöttük rasszista tételek felelevenítését. Hogyan képzelhető el, hogy egy tudományos akadémia hozzájáruljon más népeket sértő írások és munkák megjelentetéséhez? Milyen tudomány ez? Kinek szolgál egy ilyen úgynevezett tudomány, ha nem a legreakciósabb imperialista köröknek? Az ilyen tételek nem szolgálják a barátság és az együttműködés ügyét, a szocializmus ügyét!". Az első nap felszólalók a szövegüket az előző este kapják kézhez, ezt követően pedig nem hagyhatják el a szállásukat. Demény Lajos történész, valamint Dancsuly András, az MNDT Kolozs megyei elnöke, a kolozsvári egyetem prorektora megtagadják a felszólalást. Bálint Ferenc, a szászrégeni sörgyár volt párttitkára, az MNDT tagja - aki nem akarja másnap fölolvasni az Erdély története elítélését tartalmazó magyarellenes beszédet - 24-ről 25-ére virradó éjszaka kizuhan (?) a szállodája szobájának ablakán. (A Securitate minden bizonnyal "megöngyilkolta".) Temetése után a Szabad Európa Rádió bemondja, hogy gyanús körülmények közt hunyt el. /Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989/ Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 30.Hamarosan indul a 8. EMI- tábor!Közel egy hónap múlva megnyitja kapuit Erdély legnagyobb nemzeti fesztiválja, az immár nyolcadik alkalommal megrendezésre kerülő EMI-tábor! Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) országos szervezet nyolcadik alkalommal szervezi meg nagyszabású nyári fesztiválját, mely idén új helyszínen jelentkezik: a Gyergyószentmiklóstól 12 kilométerre található Borzonton, a Dorka panzió területén várják augusztus 8-12. között a szórakozni vágyó fiatalokat és fiatal lelkületűeket. A megváltozott helyszín még jobb körülményeket jelent, melyek mind azt a célt szolgálják, hogy az öt nap során kicsik és nagyok, családok és baráti társaságok egyaránt jól érezzék magukat. Akik számára nem ismert Borzont neve, azok sem kell sokat keresgéljenek a térképen, hiszen a település közvetlenül a Gyergyószentmiklós felé vezető főút mentén helyezkedik el, hasonlóan a Dorka panzióhoz. Akik vonattal kívánnak eljutni a 8. EMI- táborba, igénybe vehetik a gyergyószentmiklósi vonatállomástól a táborig közlekedő buszjáratokat, valamint az esti órákban, a koncertek előtt további járatok indulnak majd, hogy mindenki kényelmesen kiérhessen az esti koncertekre. Alakul a programkínálat – idén is lesznek újdonságok! Az előző évekhez hasonlóan, idén is tematikus sátrakkal találkozhatnak a táborozók. Sok egyéb mellett működni fog az Előadósátor, a Szórványért és népesedéssátor, a Kézművessátor, a Gyerek- és Művészsátor, de lesz Borház- és EMI-sátor is, valamint az idén először jelentkezik az Autonómiasátor, melyet a Székely Nemzeti Tanács működtet majd. További újdonságnak számít az Olimpiasátor, ahol az érdeklődők nyomon követhetik majd az ötkarikás játékok eseményeit. A szervezők igyekeznek úgy kialakítani a programkínálatot, hogy egyaránt megtalálhatók legyenek a magyarságismereti előadások, a közéleti témák, valamint lehetőség nyíljon sorskérdéseink megvitatására is. Külön előadásban foglalkoznak majd a magyar Szent Koronával, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzetével, Nyirő József munkásságával, a népszámlálás és a helyhatósági választás eredményeinek kiértékelésével, gazdasági helyzetünkkel és a kommunista múlt feltárásával, de szó lesz az autonómia helyzetéről a régióátszervezés tükrében, valamint a szórványstratégiáról és a csángók helyzetéről is. A meghívottak között szerepel – többek között – Hetesi Zsolt, Vincze Gábor, Takaró Mihály, Csath Magdolna, Balczó Zoltán, Vona Gábor, Berecz András, Rakonczay Gábor és még sokan mások. A 8. EMI-tábor mottója – a Mindszenty-évre való tekintettel – a legendás esztergomi érsektől, Magyarország utolsó hercegprímásától, bíborosától származik: "Higgyünk népünk fölemelkedésében." Mindszenty József életművével külön előadásban is kívánnak foglalkozni a szervezők. A tábor zenei kínálatát úgy alakítják, hogy idén is mindenki megtalálhassa a számára kedvezőt. Egy gitárest keretében fellép a borzontiként híressé vált Baricz Gergő, de jelen lesz a Beatrice, az Ismerős Arcok, a Kárpátia, a Folk Error, Kalapács József, Rudán Joe, Varga Milós és a Knock Out, valamint a Transylmania, a Kormorán, a Szekler, a Road, az Ossia és a Damned is. Jegyárak és kiadó szobák A megváltozott helyszín és a továbbra is bővülő programkínálat nem vonja maga után a jegyárak drágulását, így a tavalyi évhez hasonlóan, 21 lejbe kerül a napijegy, míg 93 lejbe az egész hétre (öt napra) szóló belépő. Az idén még olcsóbban juthat szálláshoz az, aki nem szeretne sátorozni az EMI-tábor öt napja alatt. A tábor környékén, illetve az EMI-tábor területén lévő kulcsos házakban és panziókban is lehet szállást igényelni, melyeknek ára 20 és 60 lej/fő/éjszaka között mozog. Ha bárki szállást szeretne foglalni, kérjük, fordulon Sebestyén Zita szállásfelelőshöz a 0744-676-385-ös telefonszámon vagy a [email protected] e-mail címen. Bizonyára mindenki megtalálja az igényeinek leginkább megfelelő szálláshelyet, hiszen az egyszerű faházikóktól kezdve, egészen a háromcsillagos szállodákig terjed az a kínálat, melyből válogatni lehet! Fontos tudni, hogy a belépő megvásárlása tartalmazza a sátorozás lehetőségét, vagyis a sátorhelyért nem kell külön fizetni! Családosok, figyelem! Újdonság 2012-ben a családi jegy, mely megvásárlásával kedvezményesen vehetnek részt rendezvényünkön a magyar családok: két felnőtt és egy gyerek belépőjének megváltásával a további gyerekjegyek megvásárlásától eltekintenek a szervezők. A megváltozott helyszín még inkább alkalmassá teszi az EMI-tábort arra, hogy gyerekekkel is kilátogassanak az érdeklődők. A működő Gyereksátoron kívül a Dorka panzió területén található egy játszótér is, hintával és homokozóval felszerelve. Várják az észrevételeket Az idő előrehaladtával a szervezők egyre inkább véglegesítik a programkínálatot és a táborral kapcsolatos egyéb információkat is, melyeket megtalálhatnak a www.emitabor.hu/erdely internetes címen, gyakori frissítése miatt érdemes rendszeresen látogatni. Várják az érdeklődők észrevételeit és kérdéseit is a 8. EMI- tábor honlapjának vendégkönyvében vagy a [email protected] internetes címen. Az elkövetkező időszakban a szervezők minden újdonságot megosztanak az érdeklődőkkel, akiknek nem maradt más dolga, mint feljegyezni az augusztus 8-12. közti időpontot, valamint Borzontot és a Dorka panziót mint a 8. EMI-tábor helyszínét, hiszen a visszaszámlálás elindult, és hamarosan kezdetét veszi Erdély legnagyobb nemzeti fesztiválja! Népújság (Marosvásárhely) 2012. július 4.EMI-tábor új helyszínenÚj helyszínen jelentkezik idén az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) által immár nyolcadik alkalommal megszervezett nagyszabású nyári fesztivál: a Gyergyószentmiklóstól 12 kilométerre található Borzonton, a Dorka Panzió területén várják augusztus 8–12. között a szórakozni vágyó fiatalokat és fiatal lelkületűeket. Idén augusztusban Borzonton szervezik meg az EMI-tábort A táborban a szervezők tegnapi közlése szerint – az előző évekhez hasonlóan – idén is tematikus sátrakkal találkozhatnak az érdeklődők. Sok egyéb mellett működni fog az Előadósátor, a Szórványért és népesedés sátor, a Kézművessátor, a Gyerek- és Művészsátor, de lesz Borház és EMI-sátor is, továbbá az idén először jelentkezik az Autonómiasátor, amelyet a Székely Nemzeti Tanács működtet majd. További újdonságnak számít az Olimpiasátor, ahol az érdeklődők nyomon követhetik majd az ötkarikás játékok eseményeit. A szervezők rámutattak, igyekeznek úgy kialakítani a programkínálatot, hogy egyaránt megtalálhatók legyenek a magyarságismereti előadások, a közéleti témák, valamint lehetőség nyíljon sorskérdéseink megvitatására is. Külön előadásban foglalkoznak majd a magyar Szent Koronával, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzetével, Nyírő József munkásságával, a népszámlálás és a helyhatósági választás eredményeinek kiértékelésével, gazdasági helyzetünkkel és a kommunista múlt feltárásával, de szó lesz az autonómia helyzetéről a régióátszervezés tükrében, valamint a szórványstratégiáról és a csángók helyzetéről is. A meghívottak között szerepel – többek között – Hetesi Zsolt, Vincze Gábor, Takaró Mihály, Csath Magdolna, Balczó Zoltán, Vona Gábor, Berecz András, Rakonczay Gábor és még sokan mások. A 8. EMI-tábor mottója – a Mindszenty-évre való tekintettel – a legendás esztergomi érsektől, Magyarország utolsó hercegprímásától, bíborosától származik: „Higgyünk népünk fölemelkedésében.” Mindszenty József életművével külön előadásban is kívánnak foglalkozni a szervezők. A tábor zenei kínálatát úgy alakítják, hogy mindenki megtalálhassa a számára kedvezőt. Egy gitárest keretében fellép a borzontiként híressé vált Baricz Gergő, de jelen lesz a Beatrice, az Ismerős Arcok, a Kárpátia, a Folk Error, Kalapács József, Rudán Joe, Varga Miklós és a Knock Out, valamint a Transylmania, a Kormorán, a Szekler, a Road, az Ossian és a Damned is. A szervezők közlése szerint a megváltozott helyszín és a továbbra is bővülő programkínálat nem vonja maga után a jegyárak drágulását, így a tavalyi évhez hasonlóan, a napijegy 21 lejbe kerül, míg az egész hétre (öt napra) szóló belépő 93 lej. Az ár tartalmazza a sátorhelyet is. Ugyanakkor idén még olcsóbban juthat szálláshoz az, aki nem szeretne sátorozni. A tábor környékén, illetve az EMI-tábor területén lévő kulcsos házakban és panziókban is lehet szállást igényelni, melyeknek ára 20 és 60 lej/fő/éjszaka között mozog. Újdonságnak számít egyébként a családi jegy, amivel kedvezményesen vehetnek részt a rendezvényen a magyar családok: két felnőtt és egy gyerek belépőjének megváltásával a további gyerekjegyek megvásárlásától eltekintenek a szervezők. Krónika (Kolozsvár) 2012. augusztus 23.Miért nem csodálkozom?Csütörtöki kimenő 1954. szeptember 24-én Pataki László magyar követ titkos jelentésben számolt be a Külügyminisztériumnak a szeptember 9-i bukaresti román-magyar (B válogatott) mérkőzésén történt sajnálatos eseményekről. Ezt a jelentést még 2007-ben közzétette Vincze Gábor és Fülöp Mihály kutató. (Aki a teljes szövegre kíváncsi, olvassa el a Vasfüggöny Keleten c. okmánygyűjteményben, mely az interneten is megtalálható.) "Felhívtam továbbá a vezető elvtársak figyelmét a közönség soviniszta hangulatára, s kértem a körülményekhez képest a magyar sportolókhoz méltó magatartás szigorú betartását. Ennek ellenére a játékosok ezt nem tartották be. Történtek kiintegetések és labdaelrúgások, aminek következménye azután az volt, hogy a szélsőséges közönség soviniszta, magyarellenes és gyűlölködő hangulata csak fokozódott. A szinte vég nélkül tartó ordítozás és fütyülés ilyenkor rendkívül erőssé vált, úgy hogy még a játék menetét is sok esetben zavarta. A mérkőzésen különben történt néhány, a magyar és a román sportbarátság további elmélyülését valóban nem szolgáló jelenet is. A mérkőzés előtt pl. az RNK himnuszát játszotta el a kivezényelt zenekar, s csak ezután a magyar himnuszt, s azt is olyan csúnyán, hogy az felháborodást keltett nemcsak a kint lévő magyarokban, hanem a jóérzésű román elvtársakban is. Nem sokkal a mérkőzés megkezdése után az egyik román játékos összecsapás utáni sérülést színlelve kivitette magát a pályáról. Ezt követően elkezdődtek a különböző durvaságok. Megjegyzem, hogy a román játékos néhány perccel azután, hogy elhagyta a játékteret, visszajött a pályára. A második félidő vége felé következett be azután a legelítélendőbb eset. A román B válogatott középcsatára az egyik összecsapás után fekve maradt, mire a nézőtérről egy fényképész a játéktérre rohant, és durván szidalmazni kezdte a román középcsatár segítségére siető magyar játékosokat. Tömörülés támadt a fényképész körül, majd pedig a közönségnek az a része, amely közel volt az eset színhelyéhez, kövekkel és sörösüvegekkel dobálni kezdte a magyar játékosokat. Ezzel egy időben mintegy 40-50 főnyi "utcagyerek" szintén berohant a játéktérre, és köveket dobált a magyar játékosok felé. A karhatalmi szervek szemmel láthatóan nem nagyon igyekeztek a történtek elé akadályt gördíteni.[…] A lelátó azon részét, amelyről a köveket és sörösüvegeket dobálták a magyar játékosok felé, nem ürítették ki, ellenkezőleg, ez a rész továbbra is a legádázabban uszított a magyar csapat ellen. […] A mérkőzés után Bukarest utcáin jócskán lehetett hallani olyan hangokat, amelyeken keresztül a legdurvább soviniszta módon elítélték a magyar csapat magatartását, vad hunoknak, barbároknak, huligánoknak nevezvén nemcsak a magyar játékosokat, hanem általában a magyarokat. Érdekes módon vezető elvtársaknál is tapasztaltam a magyarokkal szemben tanúsított ellenszenvet. A budapesti mérkőzés [az A válogatottak összecsapása] állásáról mikrofonon keresztül tájékoztatták az Augusztus 23. stadionban helyet foglaló közönséget. A románok kiegyenlítő gólja (1:1-es állásnál) rendkívül nagy örömöt okozott a közönségnek. Akkor amikor azonban a mérkőzés végén bemondotta a mikrofon a budapesti mérkőzés végeredményét, a vezető elvtársak (az RMP Központi Vezetősége és a kormány tagjai) köszönés nélkül távoztak. […] Szipka elvtárs különben szeptember 9-én Sztálinvárosban tartózkodott, és ott a következőket látta: az utcákon nagy embertömegek verődtek össze, hogy hangszórókon keresztül hallgassák a budapesti magyar–román válogatott mérkőzés közvetítését. Általában a közvetítéseket román nyelven hallgatták. Szipka elvtárs az emberek közé vegyülve tapasztalta, hogy az ilyen csoportokon belül jócskán történt magyar és román soviniszta megnyilvánulás. […] Szeptember 19-én este a sztálinvárosi szabadtéri színpadon a Kínai Felszabadító Hadsereg adott műsort. Előadás után a román–magyar labdarúgó-mérkőzések eredményeinek kapcsán állítólag román nemzetiségű egyének provokációkat követtek el. Belekötöttek pl. a magyarul beszélőkbe, s több súlyos verekedés történt, melynek során számosan könnyebb és súlyos sérülést szenvedtek. A verekedéseknél a szolgálatot teljesítő rendőrök általában passzívak voltak, és nem igyekeztek a botrányokat elfojtani." Mindez a minapi magyar–izraeli barátságos mérkőzés kapcsán ötlött eszembe. Csak akkor a szidalmazottak nem a magyar játékosok voltak… Sebestyén Mihály Népújság (Marosvásárhely) 2012. november 2.Frigyre lépni a szülőfölddel – Színjáték a szorítóbanA sepsiszentgyörgyi „eseményekre”, természetesen a bukaresti Magyar Követség is figyelt, s ezeket a követség emberei, sőt az egykori hírhedett Rajnai Sándor személyesen is nyomon követte, ő maga és a követség apparátusában dolgozók is gyakran megjelentek a színházi bemutatóinkon. Természetesen „nem hivatalosan”, hanem színházkedvelőkként, Bukarest és Sepsiszentgyörgy között mindössze 200 km a távolság. Rajnai Sándor már 1980. május 12-én kézjegyével látta el a Sepsiszentgyörgyi beszélgetések tárgyú, Puja Frigyes külügyminiszter számára küldött feljegyzését. A „Szigorúan titkos!'' jelentést Göndör Péter kultúrattasé készítette. A feljegyzés korrekt, készítőjének tájokozottságára és a nemzetiségi ügyekben való jártasságára utal. A titkosítás alól 1996-ban feloldott – visszaminősített – jelentés ma a kutatók rendelkezésére áll, a hozzánk eljuttatott másolati példány Vincze Gábor szegedi történésztől származik, amelyért ezúton mondunk köszönetet. Az alábbiakban részletet emelek ki a jelentésből. A dűlt betűvel szedett szövegrészek a feljegyzés budapesti olvasójától és értékelőjétől – esetleg Puja Frigyes külügyminisztertől? – származnak. „A Sepsiszentgyörgyön április végén megrendezett második nemzetiségi színházi fesztivál (kollokvium, S. L.) alkalmat adott számos beszélgetésre, amelyek lényegét az alábbiakban foglaljuk össze: Az általános nemzetiségi helyzetkép ellentmondásos és a viszonylag eseménytelen felszín alatt bizonyos feszültségek érzékelhetők. A felszínen a kulturális, anyanyelvi harc köntösében jelenhetnek meg nemzetiségi demonstrációk, így a színházi fesztivál is ennek egyik kerete. A színház ma a nemzetiségi körülmények között mint az anyanyelv, a nemzetiségi identitás, hagyományok, közös lelki alkat kifejezésének, a tömegek együvé tartozásának szinte kizárólagos politikai fóruma. Ezzel is magyarázható az áprilisi nemzetiségi színházi kollokvium hatalmas közönségsikere. Maga az akció gyakorlatilag központi anyagi támogatás nélkül zajlik, túlnyomó részben a megyei pártbizottság saját költségvetési keretei biztosítják a rendezvényeket, valamint az ország különböző nemzetiségi színházai. Bizonyos szerep jut az egészséges lokálpatriotizmusnak, a megyei első titkár személyes ambícióinak is.'' Sütő András „elszigetelése” ,Javában folyik Sütő András új drámájának „A szuzai mennyegző''-nek a publikálása és színpadra állítása körüli „egyezkedés'' – írják a követségi jelentésben. A sepsiszentgyörgyi színházi fesztiválra érkezett központi küldöttek, az SZMNT (Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács = a művelődési minisztérium szerepkörét töltötte be S.L.) színházi főosztályáról szövegmódosításokra igyekeztek rávenni a szerzőt. A Sütő körüli helyzetet egyébként egyfajta elszigetelési törekvések jellemzik. Nem jelölték parlamenti képviselőnek, lapja a marosvásárhelyi Új Élet kapcsán újabban akadékoskodásokat tapasztal, az Igaz Szó nem volt hajlandó közölni említett drámáját, sőt legújabban a főszerkesztő, Hajdu Győző elzárkózott egy, a Sütő irodalmi munkásságát elemző tanulmány közlésétől, arra hivatkozva, hogy „az most nem aktuális.'' A „Sütő körüli helyzet'' alakulásáról, a rendkívüli népszerűségnek örvendő író elszigeteléséről, a műveivel kapcsolatos akadékoskodásokról a kortárs magyarországiak sorolhatnák a követségi megfigyelést kiegészítő történeteket. Sütő és a sepsiszentgyörgyi színház között a hatvanas évek végétől mély és tartós bizalmi viszony alakult ki. Jószerével a mi színházunk mutatta be – Tamási Áron, Illyés Gyula, Németh László, Csurka István társaságában! – Sütő mindenik, akkor elérhető színpadi művét. A szerző azokat a munkáit is elküldte hozzánk, amelyeket nem nekünk szánt, sőt a '80-as évek második felében már „műveinek visszautasításáért'' is hozzánk fordult, kérvén bennünket, hogy hivatalos levélben közöljük az elutasítást. Erre azért volt szüksége, hogy ne legyen „törvényszegő'', s a kézirat külföldre juttatását a hazai elutasítással indokolhassa. Sütővel ekkor már nem csak a pártapparátus ideológiai felügyelői bakalódtak, akadtak mezei tollforgatók is, akik a „drámaelmélet'' bástyáiból lövöldöztek rá. Már ebben az időben egy vékony brosúrára való is tellett arra, hogy esztétikai vétségekért, drámaírói szabályszegésekért utasítsák el színpadi műveit. A hatalom számára Sütő nimbuszának ilyen megalapozású koptatása kedvezőbb volt, mint a nyílt, a brutális politikai támadás és leszámolás, amelyet az író hatalmas olvasótábora és a színházlátogatók seregei lázadozva utasítottak volna vissza. Sütő András múlt- és jövő időben 2002-ben a 75 éves Sütő Andrást köszöntöttük Pusztakamaráson. Az évforduló évében a marosvásárhelyi Mentor Kiadó „köszöntő könyvvel” tisztelgett a kortárs írófejedelem előtt, s többek között és többek mellett engem is felkértek egy szusszanásnyi jegyzet megírására. Halálának lélekbe markoló híre után lapunkban, a Háromszékben kellett búcsúznom tőle. Előbb megírtam Sütő András drámáinak drámája címen a jegyzetet, majd belelapoztam az évfordulós írásba, és meglepődve tapasztaltam, hogy egyetlen, a sírkereszthez hasonlatos betű, a „t” szavakhoz illesztésével a köszöntő írás nekrológgá alakul át. Ilyen és ennyi lenne az élet, egy szó végén billegő jel s utána a pont, amelyhez egy folyamat hozzáloccsan és megfagy, megmerevedik, vagy lehetséges és van a „t” után is folytatás? Sütő András valahányadik születésnapján – több-kevesebb esztendővel túl az emberélet útjának felén – okos dolog és érzelmes ötlet volt családias hangulatú, de templomian emelkedett ünnepségre a szülőfaluba, Pusztakamarásra szólítani bennünket – írtam akkor. Bizony, András barátunk már, sajnos, egyre kevesebbek öccse, és, szerencsénkre, egyre többünk bátyja, de aki azért még felkapja a fejét, ha bátyám megszólítás keveredik a szavak közé, vajon őt illeti-e a distanciázó szó? Jól érti, sokunknak, a nála idősebbek százezreinek is bátyja a szó másik értelmében, ő a nagyobb, a tehetségesebb, a jártasabb a szóvetésben, tulajdonképpen önmaga megtalálója a pusztakamarási beszéd diribdarabjai között, aki közel háromnegyedszázaddal ezelőtt nagy felfedezést tett: a beszéd forgácsdarab-szavait Arany János-i mívességgel úgy tudta egymás mellé pászítani, együvé simogatni őket, hogy ezek egy hatalmas nyelvépítmény együvé tartozó elemeivé, anyanyelvünk megtartó gerendázatává váljanak. Ünnepeltünkre mindig is jellemző volt az anyanyelvi építkezés igénye, a megmaradás és itt maradás kötőanyagának kimunkálása. A nyelv bűvöletében él(t), ennek metaforikus kifejezési képességét egybeszedegetve olyan kommunikációs rendszer irodalmi kamarásává vált, amely képessé teszi gondolatainak és érzelmeinek szabad áramlását, képletesen szólva, a puszták, a mezőségek népe és a legrafináltabb nyelvi ínyesmesterek között. Engem Arany János, Tamási Áron nyelvi mívessége mellett Sütő András nyelvteremtő mágiája babonázott, talán azért is, mert magam is hasonlatos nyelvi környezetből, faluról, azaz vidékről érkeztem. Sütő csak tökéletlenül utánozható népi gyökérzetű nyelvőrző és nyelvteremtő teljesítménye például már élete folyamán hatalmas lelki és szellemi térségekben hódított, mindenhol, ahol magyarok és magyarul beszélők élnek a világon – írtam később, a nekrológban. Mindenhol tankönyveket és iskolaablakokat nyitogatott, levegőhöz és fényhez juttatta az elszennyezetten fuldokló, sápadozó magyar nyelvet. „Azt gondoltam: ha kézen fogom a század utolsó harmadában született gyermeket, és bebarangolom vele Nyelvünk Nagyfejedelemségét, örökségünk, törvényes jussunk számbavételével a holnap felé is ablakot nyithatunk. Reményeinkben a holnap azt ígérte, hogy ezeréves szülőföldünk örök hangjai közt a sajátosság méltóságának elemi emberi jogával zengi majd életrevalóságát nyelvünk is, az édesnek nevezett anyanyelv. Azt gondoltam, hogy unokák s nagyszülők egymás szemeláttára fogják itt leélni életünket. Nem így történt”- vallotta A lőtt lábú madár nyomában című kötetének előszavában. Sütő András nyelvi hódolata és hódítása talán a legmaradandóbb. Maradandónak kellene lennie emberi tartásának, mindenkori kiállásának, népéhez-nemzetéhez való hűségének, a nagyvilágot műveivel bejárató egyetemességének drámáiba kivetített énjének belső viaskodása, a civil világban vállalt szerepe, sorsformáló és sorsot vállaló szülőföldközelben maradása is. A feltételes beszédmód bizonytalanságába menekülő fogalmazásnak oka van. Az alkotó munka és az élet eme pászmáin már nem fogalmazhatunk olyan egyértelműen, mint Sütő András pompás nyelvezetének, stílusának térhódítása kapcsán. Példát mondok. A mostani idős- és a mai középgenerációhoz tartozók Sütő András színpadi művei, drámái térhódításának lehettek tanúi. A történelmi végzet és a szabad akarat ütközésének katarzist kiváltó drámai alkotásai a diktatúra legsötétebb évtizedeiben lelki és erkölcsi fogódzót jelentettek számunkra, társadalmi küzdelmeinkben eligazításul és támaszul szolgáltak. Vitadrámáinak paraboláit, allegóriáit, mint rovásírást, képírást olvastuk és értettük. A kisebbségi lét poklának bugyraiban mi, magyarok és nem magyarok, demokratikusan gondolkodni próbálkozók egymás értőivé, a jót akarás szándékában egymás barátjává és cinkostársaivá lettünk. A csillag a máglyán, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, Káin és Ábel, A szuzai mennyegző, előbb itthon, Erdélyben, majd miután Sütőt a ’80-as évektől a hatalom kiszorította szülőföldjéről az Advent a Hargitán-nal és egyéb színpadi műveivel együtt Magyarországon vált szellemi útitársunkká és eligazítónkká. Szinte érthetetlen, hogy a ’90-es évek Kárpát-medencét meghódító változásai, a szabadságot szabadossággal társító, a színpadokat Sütőtől és a közönségtől is elhódító irányzatok és csoportosulások kiszorították a közéletből és a művészetek világából Sütő Andrást és drámáit. Ez a Sütő drámák drámája. 2007 december Sylvester Lajos Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből Erdély.ma 2012. november 17.Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (5.)Kádárék és az erdélyi kérdés A magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után a magyar–román kormányközi tárgyalások gondolatát először Sebes István magyar külügyminiszter-helyettes vetette fel 1957. májusi bukaresti látogatása alkalmával. A magyar külügyminisztérium hozzáfogott a tárgyalási anyag kidolgozásához. Így született meg a Javaslat a magyar–román kormányközi tárgyalások anyagára című dokumentum, amelyben előirányozták: az Erdélyben tartandó nagygyűlésen az „ott élő magyar nemzetiségű lakosság” előtt ki kell fejteni, hogy a testvéri román nép az „ellenforradalom” idején és után milyen nagy segítséget nyújtott Romániának, ugyanakkor a „román népet, a román kormány és pártvezetőket… Erdély kérdésével kapcsolatban” teljesen meg kell nyugtatni, „minden bizalmatlanságot eloszlatva”. Erre a feladatra Kállai Gyula államminiszter, az MSZMP KB PB titkára vállalkozott, aki a Simó Géza-bútorgyár kultúrtermében jobbára magyar párttagok és munkások nagygyűlésén kijelentette: „A magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé: nemcsak Magyarország, hanem a szomszédos Románia területére is ki akarták terjeszteni az ellenforradalmat: győzelmük biztosítására nemcsak Magyarországon, hanem Romániában is vissza akarták állítani a földesúri és kapitalista kizsákmányolást. Az ellenforradalmárok ezért elevenítették fel az úgynevezett határkérdést. Világos tehát, hogyha az ellenforradalom Magyarországon győz, az éppen a Duna-medencében jelentette volna az imperialista rablóháború kezdetét, éppen a magyar és román nép lett volna annak első áldozata. Ezért mi szembeszállunk azokkal, akik a régi horthysta, irredenta területi követeléseket felelevenítik, mert saját tapasztalatunkból tudjuk, hogy ezek a követelések a kapitalizmus restaurációja és a harmadik világháború irányába hatnak. Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs: azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.” Kállai Gyula miközben a beszédében az „ellenforradalmár-gyanús” elemek példás megbüntetését is követelte, olyan csúsztatásokra vetemedett, amelyekhez hasonlókat egyetlen ország századrangú vezetője sem követett volna el. E sorok írója minden, a magyar forradalom idején született programot alaposan és többször is áttanulmányozott. Egyetlen program sem vetette fel – sem nyíltan, sem burkoltan – a területi követeléseket, nem „elevenítették fel a határkérdést”. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem, a Debreceni Orvostudományi Egyetem, a Debreceni Mezőgazdasági Akadémia, a debreceni középiskolák diáksága, hallgatói, oktatói, dolgozói a debreceni Néplap 1956. október 23-án 35 000 példányban megjelent különkiadásában 16. pontként azt követelték: Illetékes nemzetközi fórumon foglalkozzanak a romániai és más külföldi államban élő magyarok ügyével. A 17. pont: A kormány lépjen érintkezésbe a népi demokráciák, Ausztria és Jugoszlávia kormányával egy közép-európai konföderáció megvizsgálása céljából. Szó sincs sem területi követelésről, sem határkérdésről, sem revízióról. A magyarországi történészek a forradalom idejéből csak két olyan felvetésről tudnak, amikor egyáltalán felmerült a határok, illetve a magyar kisebbségek kérdése. 1956. október 22-én a miskolci egyetem diákparlamenti ülésén a résztvevők más jelszavai mellett a két világháború közötti revizionista politika központi követelése, a „Mindent vissza!” kiáltás is elhangzott. Ezt azonban a szervezők azonnal leintették. Szesztay Ádám idézett tanulmányában hivatkozik arra az információra, amely szerint a miskolci forradalmi rádió a forradalom napjaiban magyarul és a szomszédos országok többségi nyelvein összefogásra szólított fel. A másik, határokkal kapcsolatos kijelentést a Veszprém Megyei Forradalmi Bizottság 1956. október 29-i felhívásában fogalmazták meg: akárcsak a debreceni egyetemi hallgatók, diákok, a dokumentum szerzői a kisebbségi kérdés megoldását a közép-európai államok föderációjának kialakításában jelölték meg. Szoboszlai Aladár román–magyar konföderációra vonatkozó tervezete tehát nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született, hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a levegőben”. Ezek a rendkívül fontos háttér-információk is segítik az „erdélyi kérdés” megoldását célzó, 1955 és 1957 közötti tervezetek keletkezés-körülményeinek a tisztázását, megértését. A jelen kötetben közölt dokumentumok, mélyinterjúk jelzik: az erdélyi magyarság rendkívül érzékenyen reagált a román–magyar viszonnyal, határkérdéssel kapcsolatos bármilyen kijelentésre, megfogalmazásra. Érthető, hogy a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. februári romániai látogatásának kudarca – Makfalvi (Vincze) Gábor Keleti Ferenc bukaresti nagykövet információira hivatkozik – nagy csalódást keltett a romániai magyarság körében. Kádár János marosvásárhelyi pohárköszöntője egyenesen sértette a meghívott magyar kádereket, amikor kijelentette: „Itt laknak magyar származásúak is”, a „nacionalizmus mélyen él az emberek gondolkodásában”. A kijelentés sértő jellege az 1956. évi népszámlálás adatainak ismeretében válik nyilvánvalóvá: Marosvásárhelynek 1956-ban 65 194 lakosa volt, közülük 50 174-en vallották anyanyelvüknek a magyart, 14 135-en a románt. A nemzetiség szerinti megoszlás: 48 077 magyar, 14 623 román. Kádár János 1958. február 26-án a bukaresti nagygyűlésen hiába próbálta megnyugtatni a román hallgatóságát, kijelentvén: „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”, a látogatás kudarca nyilvánvaló volt: a román fél nagyon ügyes taktikával, a „magyar elvtársak” állandó, már-már a teljes kimerültséghez vezető utaztatásával elérte – Vincze Gábor találó megfogalmazásában –, hogy „semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor!” A román fél még a látszatát is elkerülte annak, hogy kormányközi tárgyalásokról lenne szó. A román külügyminisztérium egyáltalán nem vett részt a tárgyalásokon, az ilyenkor szokásos diplomáciai szabályokat felrúgva, a román fogadóküldöttségből hiányzott a budapesti román nagykövet. Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. október 26.„Tiszta” Romániát! (14.) – Megtorlások Észak-Erdélyben: SzárazajtaOlteanu hívásra megy? A Maniu-gárdák első csoportja feltűnés nélkül a mészárlás előtti este, szeptember 25-én ér Szárazajtára. Olteanu állítása szerint ő egy század fegyveres élén – a szárazajtai románok hívására – megy a faluba, hogy a helyszínen megbüntesse a románellenes bűncselekmények elkövetőit. Az önkéntesek számát eltúlozza, mert Ion Ţârlea őrmester – a mészárlás napján írt jelentésében – 70 önkéntest említ. Az azonban, hogy valóban hívásra mennek, igazolható. A sepsisbükszádi Vaszi Albert, bár nem járt Szárazajtán, emlékszik rá, hogy amikor a gárda Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban székelt, Szárazajtáról valaki „hívta őköt”. Olteanu örömmel megy a hívásra, mert a gárda szentgyörgyi tartózkodása céltalanná vált. A tömegmészárlás előkészítése Olteanuék Szárazajtára érve azonnal hozzáfognak a kivégzések akciótervének elkészítéséhez. Meglepetésszerű eljárásra törekednek, hogy senki se tudjon elmenekülni. Reggelre már előkészítik a kivégzés helyszínét. Kora hajnalban, négy-öt óra körül a gárdisták a helybeli román fiatalok segítségével összeszedik a gyanúsítottak többségét. Németh Ákos elhurcolásukról elmondja, hajnalban öt fegyveres megy hozzájuk, a kaput beütik, és édesapját, őt, valamint öccsét elhurcolják az iskolába. A nagyteremben már 22-en vannak, mindenüket elveszik, majd hátraviszik őket az óvoda épületébe, ahol levetkőznek „ingre s gatyára”. Hasra kell feküdniük, „aztán csúfolkodtak velünk, hogy így Horthy, s úgy Horthy”. Közben hallják az utcán, hogy dobolnak. A dob helyett a „polgár” – Berszán Sándor, a kisbíró – egy rossz edényt, fazekat ver össze, és úgy hirdeti ki, hogy minden 15 és 60 év közötti korban lévő magyarnak kihallgatásra kell jelentkeznie. Aki ezt nem teszi, azt főbe lövik. Az iskolaudvar golyószórókkal és fegyveresekkel van körülvéve, még az iskolaépület udvar felőli ablakában is fegyveres áll. Szép András elmondja, hogy a géppuskásoknak készített állványok úgy voltak elhelyezve, hogy azok szembe legyenek „a néppel, hogy ha esetleg úgy alakul a helyzet, támadni tudjanak”. A fegyveresek egy része ellátva robbanótölténnyel is. Hátul az istállóban „három kötél lóg, mindegyikre hurok van vetve, s mindegyik alatt egy-egy kicsi szék áll. Balról, a pince előtt, az iskolakapuval szemben áll egy tőke, egy fatuskó, mellette egy fejsze.” A csutak mellett egy vizescseber, benne beáztatva egy háromszorosra csavart szekérkötél. Halállista A tömegmészárlás előkészítésének fontos mozzanata a feketelista összeállítása. Elképzelhető, hogy azt már a szeptember 4-i német–román csata előtt elkészítik. Egyed Vilma ezt meggyőzően állítja. Benkő Levente forrásfeltárásai lehetővé teszik, hogy egyre hitelesebb képet nyerjünk a szárazajtai eseményekről. Levéltári kutatásai során rábukkant egy olyan adatra, amely szerint a névsort a hadi események után gépelik le. Eszerint „Rozalia Bogdan és a helyi csendőrőrs akkori parancsnoka – vagy munkatársa –, bizonyos Goţa csendőrőrmester szeptember 16-án vagy 17-én, tehát a szeptember 4-i hadi események után gépelték le azt a névjegyzéket, amelynek alapján szeptember 26-án a magyarokat kivégezték”. E sorok írója ennek alapján úgy véli, a rendőrség is tud arról, mire készül a helyi románok egy csoportja, és hogy kapcsolatban állnak Olteanuval. Hogy hány név szerepel a listán, pontosan nem lehet tudni. Van, aki 150 nevet emleget, de Egyed Vilma látta a listát, és azt állítja, hogy „az árkuspapírnak az egyik fele tele volt írva, s a másik fele félig”, ez mintegy 30–40 nevet jelent. Nincs törvényesség A lefejezéshez előkészített tuskó mellett – Nagy Gyula emlékezete szerint – „két-három méterre lehetett az asztal, ahol Olteanu a papírokkal, doszárokkal állt”. A bűnösség megállapításának eszköze a megfélemlítés és a rövidre szabott gondolkodási idő. Az iskolaudvarra terelt szárazajtaiaknak három perc alatt kell megmondaniuk, hogy ki tehető felelőssé egy román tiszt életéért. A tét nem kicsi. Ha nevet nem mondanak, akkor azonnal 150 embert végeznek ki. A félelemből, hallomásra hivatkozással kimondott név elég arra, hogy a megnevezettet azonnal kivégezzék. Az ítélethozás egyoldalú, nem hallgatják ki az elítélteket, nem adnak lehetőséget a védekezésre sem. Minden törvényességnek ellentmond, hogy a bűnjeleket a kivégzés után gyűjtik össze. Olteanu erre is csupán harminc percet ad. A parancs szerint azonnal fejbe lövik azt, aki a birtokában lévő katonai ruhát, jelvényt, fegyvert és lőszert nem szolgáltatja be. Nincs irgalom! A vallomások többsége arra utal, hogy a szárazajtai tragédiát a falustársak közti torzsalkodások, sérelmek idézik elő. Ezt tükrözi a 2013. szeptember derekán készült beszámoló is. A szemtanú, a 87 éves Szép Imre határozottan állítja, hogy keresztapjának, Szép Bélának a halálát egy borozda föld feletti vita okozza. A hasba lőtt Szép Béla súlyos sérüléseibe október 7-én hal bele. Elekes Lajos egy lúdért veszti életét, mert évekkel korábban egy alkalommal a kapujával szemben lévő kaszálóján tartózkodó idegen ludak közé csap. A hivatalos vád szerint a templom tornyából lövi a román katonákat, mit számít, hogy ő még a frontról sem ért haza. Németh Gyula halálának oka, hogy évekkel korábban egy alkalommal, kuglizás közben rászól egyik román falustársára, hogy mondjon igazat. Mivel azt találja mondani, hogy „a szemedet kéne kiütni, hát mondd azt, ami igaz”, e pár szóért életével fizet, letartóztatásakor a szuronnyal még a szemét is ki akarják szúrni. Gecse Bélát otthonában hajnalban, fél öt táján menekülés közben lövik agyon. Németh Izsák, aki jó gazdálkodó, még a harmincas években a földjén, a sarjújában juhokat legeltető falustársához üt, ezért érdemli ki a sortüzet. Málnási Józsefet reggel fél ötkor lövik meg, amikor az iskolaudvarról próbál menekülni. A sebesült Málnásit meg lehetne menteni, ehelyett a tehetetlen embert Olteanu fejbe rúgja, nem engedi bekötözni, még vizet sem kaphat, ezért vérzik el szörnyű kínok közt. A legszörnyűbb kivégzést a Nagy testvéreknek szánják. Ellenük az a hamis vád, hogy a szeptemberi csata után „ásóval és kapával román katonákat vágtak össze”. A kivégzésük valódi oka azonban egy elszántott földdarab miatti nézeteltérés. Először Sándort végzik ki. Két kezét összekötve kerül a hóhér elé, aki egy keménykötésű gárdista. Mivel az vonakodik lefejezni, bár a fejszét kétszer is felemeli, Olteanu ráförmed: „Mi van? Elvállaltátok?! Elvállaltátok, s most nem meritek megtenni?!” Végül egy kis termetű ember ugrik elő, és a faragófejszével lecsapja Nagy Sándor fejét. A következő áldozat testvére, András. Mivel a tőke csupa vér, kétségbeesetten mondogatja, hogy: „Jaj, Istenem, hogy tegyem [a fejemet – K. Gy. megj.] oda?!... A testvérem vérébe… Én sem vagyok hibás.” Mivel a nyakcsigolyája valamilyen okból ferde, nem tudja nyakát megfelelőn a tőkére tenni, ezért a fejsze fokával nyakon csapják, majd több elvétett csapás után rálőnek, míg végül a második golyó végez vele. Hasonlóan kegyetlen kivégzés áldozata a Szép házaspár. Szép Albertné Málnási Regina volt az egyetlen nő, akit kivégeznek. Ő sem kap lehetőséget arra, hogy elmondja, miért alaptalan a vád. Miután átadja azt a gyűrűt, amit hálából Ioan N. Ionescu hadnagytól kapott, amiért sebesülése idején ápolta, Olteanu felpofozza, majd meggyanúsítja azzal, hogy „levágta egy román tiszt ujját”. Miután beállítják a „bűnösök” közé, férje, Szép Albert szót kér, hogy felesége ártatlanságát megmagyarázza. El akarja mondani, hogy a román tiszt hamarosan eljön, hogy megköszönje az ápolását. Azonban be sem fejezheti a mondatot, rálőnek. A golyó gyomron találja, egyúttal feleségére is tüzelnek, hátba lövik, majd még egy golyót a hasába, így az a férje holttestére zuhan. A 62 éves Szabó Béniámot is beállítják a kivégzőhelyre, a sarokba, a faistálló mellé, és agyonlövik, még vád sem hangzik el. De nem kegyelmeznek Nagy D. Józsefnek sem. Kiállítják a tömegből, összekötik a kezét, miután ő is bemegy a sarokba, sortüzet vezényelnek. Mivel nem találják el, megint rálőnek. A 12. golyó az alsó fogsorát éri, hasra esik, és hallottnak tetteti magát. Szerencséjére életben marad, de 1955-ben, alig 50 évesen szívgyengeségben meghal. A 38 éves Tamás László, aki cigány nemzetiségű, egyszerű munkásember, és ortodox vallású, azért hal meg, mert egy katonaruhás a kivégzés idején a rémült tömegbe lő. Az arcátlan embertelenséget, aljasságot a kivégzésen jelen lévő Németh Béniám élethűen ismerteti: „kacagták ezek a fegyveresek, amikor lőtték meg az embereket… Röhögtek, mintha színházban lettek volna.” Olteanu izzó magyargyűlöletét mutatja a következő parancsának szövege is: „Takarítsátok el a dögöket! Mindenki vigye, s haladéktalanul temesse el az övét!” A kivégzést azért szakítják meg, mert a temető felől lövéseket hallanak. Nem kizárt, hogy orosz katonák lövései állítják le a további vérfürdőt. A mészárlás után minden magyart arra köteleznek, hogy „egy-egy téli ruhát, illetve kabátot és egy-egy pár cipőt”szolgáltasson be. Magyar–román konfliktus? A vallomások alapján állítható, hogy 1944. szeptember 26-án ártatlan szárazajtaikat mészároltak le. Nagy Mihály Zoltán és Vincze Gábor történész szavai szerint ezek az emberek a nem létező bűneik miatt lakolnak. Az egyik szárazajtai visszaemlékező egyértelműen rámutat arra, hogy a személyes ellentétek, a bosszú borítja fel a faluközösség szokásos életét, és vezet a szörnyű tragédiákhoz. Olteanu az ártatlan szárazajtai áldozatokat románellenes bűnözőknek mutatja be. Ezzel akkor sem mindenki ért egyet. Sajnos, a múlt máig kísért, mert a 2013. szeptemberi megemlékezés előtti napokban is egy román párt képviselői arról győzködik Szárazajta lakosságát, hogy ne vegyen részt mártírjai meggyilkolásának 69. megemlékezésén. Amíg akadnak olyanok, akik a sötét középkort idéző mészárlás áldozatairól való megemlékezés ellen agitálnak, jelzi, hogy még ma is élnek az Olteanuék eszmeiségéhez közel állók. Nemrég egy bukaresti román–magyar futballmérkőzésen tízezrek üvöltötték: Ki a magyarokkal az országból! Újabban a december elsejei ünnepléseken, felvonulásokon a székely városok utcáin gyakran hallható nemcsak az Ázsiába küldözés, de annak ordítozása is, hogy Székelyföld román föld! Akadnak, akik üldözik a székelység nyelvét, szimbólumait. Nem csoda, ha a székely nép – a történelmi és az etnikai jog alapján is – követeli a történelmi Székelyföld Románián belüli önkormányzatát, autonómiáját. Népünk e követelése jogos, mert a székelységet megilleti a hazához való jog! Ez nem lehet más, mint a szülőföldje. A hazához való jog a székelység jövőjének, megmaradásának alapja. E haza akadályozhatja meg a szárazajtaihoz hasonló bestiális gyilkosságokat, a magyarságunk miatti arcátlan büntetéseket. A székely hazában, a történelmi Székelyföldön, mint önálló fejlesztési régióban, akárcsak Dél-Tirolban, nemcsak magasabb életszínvonalat lehetne teremteni, de példamutatóan meg lehet valósítani a székely–román együttélést, a két nyelv egyenlőségét, az arányos részvételt a területi autonómia vezetésében. Ezért is van szükség arra, hogy október 27-én a székelyek nagy menetelésén minél többen legyünk! (folytatjuk) Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. november 9.„Tiszta” Romániát! (16.)A magyarellenesség nem szűnik A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le. A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is. Illúziók és csalódások kora Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja. 1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül. Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”. Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”. 1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”. Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt. 1945 márciusa A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el. Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását. Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Aracvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”. Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. november 16.„Tiszta” Romániát! (16.)A magyarellenesség nem szűnik A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le. A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is. Illúziók és csalódások kora Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja. 1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül. Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”. Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”. 1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”. Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt. 1945 márciusa A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el. Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását. Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”. (folytatjuk) Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. november 30.„Tiszta” Romániát! - 19.Látszatdemokrácia A látszatintézkedések – melyek célja a demokrácia bizonyítása – sorába tartoznak a második világháború után készült román alkotmányok. Ilyen az 1948-as, amelynek 24-es szakasza demagóg jellegű, „szépen hangzó kinyilatkoztatás”, miszerint a nemzeti kisebbségek az oktatás minden szintjén, valamint a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban is használhatják anyanyelvüket. Az 1952-es alkotmány szinte szó szerint átveszi az 1948-ast, de a bíróság hivatalos nyelvhasználatát román nyelvűként határozza meg. A későbbi alkotmányok – köztük az 1965-ös, az 1991-es – deklarálják a kisebbségi jogokat. A párizsi békeszerződés aláírása után kisebb-nagyobb intenzitással folyik a magyarság számára létrehozott iskolák, intézmények felszámolása, mert a román nacionalizmus megkapja Észak-Erdély magyar többségű területét, és így szabad kezet nyer a korábban kényszerűségből adott engedmények szűkítésére, megszüntetésére. Ezek átmeneti jellegét és felszámolásuk gyorsaságát az alábbi példa igazolja: a román kormányzat 1944. november derekán, épp aznap, amikor Észak-Erdélybe bevezetik a szovjet katonai igazgatást, létrehoz egy Nemzeti Kisebbségi Minisztériumot, de 1946-ban helyettesíti egy államtitkársággal, végül 1948-ban egy még alacsonyabb rangú, a miniszterelnökség mellett működő, az Együttélő Nemzetiségek Problémáival Foglalkozó Főigazgatósággal. Bár hangzatos címet viselnek, feladatkörük formális, javaslattevő, és nyilvántartják a nemzetiségi problémákat. Hátrányos intézkedések A háborús „bűncselekmények” kivizsgálása 1945 áprilisában kezdődik. Két ítélőtábla működik: egy Bukarestben és egy Kolozsváron. A kolozsvári 1946 márciusától 1946 júniusáig egy sor diszkriminatív ítéletet hoz, működési területe kizárólag Észak-Erdély és a magyar uralom idején történt „bűncselekmények” kivizsgálása. Ezt a román kormányzat propagandacélra használja fel, rámutatva arra, hogy az igazságtalan bécsi döntés eredményeképp a háború alatt a horthysta Magyarországon nagyszámú bűncselekményre került sor. A kolozsvári népbíróság elítéltjeinek nemzetiségi arányai is ezt mutatják. Jórészt koncepciós magyar- és németellenes perekre került sor. 372 magyar és 83 német mellett mindössze 26 román nemzetiségű bizonyult „bűnösnek”, azaz a 481 elítéltből a románok aránya mindössze 5,4 százalék. Érthető, hogy a diszkrimináció, a kiutasítások miatt 1946 decemberéig Erdélyből miért megy el 98 000 magyar. A tudatos elszegényítés Egy kisebbségi közösség tudatos elszegényítése mindig jó eszköz volt a nemzeti kisebbségek ellen, erről a gyakorlatról a „demokratikus” Groza-kormány sem mond le. E téren három intézkedését kell kiemelnünk: az egyik az 1945-ös földreform, a másik a CASBI-törvény, valamint a magyar szövetkezetek összeolvasztása a románokéval. A köztudat szerint a CASBI-törvény gyökerei az 1944. szeptember 12-i orosz–román megegyezés 8. szakaszáig nyúlnak vissza, melynek célja az „ellenséges államok és polgáraik javainak zár alá” vétele. Azonban ilyen, illetve hasonló törvényt már az Antonescu-kormány is kiad 1942. július 3-án. Az 1945. február 10-én kiadott 91. sz. törvény alapján szervezik meg a CASBI intézményét (Casa de Administrare şi Supraveghere a Bunurilor Inamice – Ellenséges Javakat Kezelő és Felügyelő Pénztár rövidítése). Eszerint a magyar és a német állampolgárok – természetes és jogi személyek – vagyonát zárolják, ha nem tartózkodnak az országban. Ez már azért is igazságtalanság forrása, mert azok vagyona is zár alá kerül, akik deportálásuk, hadifogságba hurcolásuk miatt vannak távol. E kérdéskör alaposabb feldolgozása külön kötetet igényel, ezért az érdeklődők figyelmébe ajánlom Vincze Gábor szegedi történész e témában írt tanulmányát. A CASBI-törvény célját 1945. április 3-i végrehajtási utasítása mutatja, melynek lényege a burkolt vagyonelkobzás, a magyarság anyagi tönkretétele. A MNSZ-nek a CASBI-törvényről és annak végrehajtásáról ugyanez a véleménye. Az MNSZ az erdélyi magyarok, jogi és természetes személyek vagyonának a „felszabadításáért” harcol, de a magyar állam is érdekelt a magyarországi vállalatok, a Magyarországra költözött magyar állampolgárságú személyek ingatlanjai, ingóságai „felszabadításában” a CASBI zárolása alól. Az MNSZ választási kiáltványa sikerként emlegeti a Csíki Magánjavak visszaszerzését, szorgalmazza a földreform visszaéléseinek megszüntetését is: „a törvények becsületes alkalmazását”. A Csíki Magánjavak 60 ezer hold erdeje, nagyszámú üzem és ingatlan visszaadása végül is nem alakult át a községek vagyonává, ezek az 1948-as államosítással különböző állami cégek birtokába kerülnek. A magyarság anyagi helyzetét tovább rontják a magyar szövetkezeti vagyonra vonatkozó rendelkezések. 1944 őszén a magyar szövetkezetek egy részét a román állam a CASBI ellenőrzése alá helyezi. A következő évben, 1945-ben a Bukarestben tartott kongresszus határozatot hoz arról, hogy meg kell tiltani a szövetkezetek etnikai alapon való szervezését. 1946 áprilisában kerül sor a Kaláka és a Szövetség nevet viselő szövetkezeti mozgalom közös kongresszusára. A 200 ezres tagságú, mintegy 1200 magyar szövetkezeti mozgalom lényegében arra kényszerül, hogy belépjen a román megyei központokba. Az országos központ 1947 júniusában az ellenőrzése alá került 537, többnyire fogyasztási és értékesítési szövetkezetből 57-et megszüntet. A magyar szövetkezetek mint tagszövetkezetek megtarthatják különállásukat, autonómiájukat, és a korábbinál olcsóbban jutnak az iparcikkekhez. Földreform 1945. március 23-án kiadják a földreformtörvényt, amelynek előírásai elsősorban a magyarokat sújtják. A földtörvény az 50 hektár fölötti kisajátítást írja elő, de lehetővé teszi a „határon kívül rekedtek”, a „kollaboránsok” és „menekültek” földjeinek elkobzását is. Hogy ki milyen kategóriába sorolható, azt diszkriminatív módon állapítják meg. Kollaboránsnak nyilvánítják például a szabályos sorozással a Székely Határvédelmi Erők keretében létrehozott, szervezett határőrzászlóaljakban szolgáló székelyeket is. A meghatározások pontatlansága lehetővé teszi, hogy azokat elsősorban a magyar és a német nemzetiségűekre alkalmazzák. Idézem Vincze Gábor történész összegzését: „Mindent összevetve elmondható tehát: a kisajátítást jórészt a magyarság (és természetesen az erdélyi németek) rovására hajtották végre.” A föld elvételére elég egy egyszerű nyilatkozat, ezzel élnek is a vegyes népességű erdélyi települések románokból álló földosztási bizottságai, igyekeznek a magyarok földjeit kiosztani. Ezt jól mutatják az 55 százalékban magyarlakta Kolozs megye statisztikai adatai: az elkobzott területek 87 százaléka magyar tulajdon volt, de a földet kapó magyarok aránya csupán 35 százalék. Ez általánosítható egész Észak-Erdélyre vonatkoztatva. A földreform hátrányos jellegét bizonyítja még az is, hogy a kisajátítás alá esők 94,6 százaléka erdélyi, és a kisajátított terület 49 százaléka is itt található. Magyar Autonóm Tartomány (1952–1968) Sztálin nyomására hozzák létre a történelmi Székelyföld területéből a Magyar Autonóm Tartományt, melynek központja Marosvásárhely. A MAT területét úgy alakítják ki, hogy a színromán Bodza-vidéket és a Felső-Maros-völgyet is hozzácsatolják, így 1956-ban a népességnek csak 77 százaléka magyar. A magyar lakosság kezdetben számarányának megfelelően vehet részt a tartomány vezetésében, szabadon használhatja a magyar nyelvet a közéletben is. Egyéb szempontból a tartomány úgy működik, mint Románia más régiói, csak a román pártpolitikát magyar nyelven hajtják végre. Jellemző, hogy a tartomány működési szabályzata sohasem készül el. Az 1956-os magyar forradalommal való szimpátia kinyilvánítása miatt itt is megkezdődik a kulcspozíciók román kézbe juttatása. A forradalom leverése után Romániában mintegy 45 román és magyar nemzetiségűt végeznek ki. 3–4 ezer magyart zárnak börtönbe, a népesség arányaihoz mérve nagyobb számban a románoknál. A MAT-ot 1960-ban átszervezik Maros-Magyar Autonóm Tartomány néven úgy, hogy a magyar többségű Háromszéket Brassóhoz csatolják, miközben román vidékek kerülnek a megmaradt részhez. Amikor 1968-ban sor kerül a megyésítésre, felszámolják a Maros-Magyar Autonóm Tartományt is. A törvény 1968. február 16-ai hatállyal lép érvénybe, lényegében egy formailag 16 évig létező tartományt számol fel, amely helyét három megye foglalja el. Ceauşescu meghagyja Székelyföld egységét, bár három külön megyébe gyömöszöli. A román kommunizmus áldásai Az 1956-os magyar forradalom után a román kisebbségpolitika gyökeresen megváltozik. 1959-ben megszüntetik a kolozsvári Bolyai Egyetemet, és egyesítik a román Babeş-egyetemmel. 1960-tól hozzáfognak a magyar tannyelvű általános iskolák és középiskolák román iskolákkal való egyesítéséhez is, felszámolják a magyar tannyelvű szakképzést. 1971 után Nicolae Ceauşescu nyíltan felvállalja az etnikailag is homogén nemzetállam megteremtését. E változást tükrözi a kisebbségek megnevezése is. Az 1984-ig használt „együttélő nemzetiség” fogalma helyet megjelenik a „magyar származású román dolgozók” megnevezés. Törvényben foglalt diszkrimináció érvényesül az iskolai oktatásban az 1973. május 13-án kiadott 273. számú törvényrendelet által. Ez meghatározza az induló osztályok létszámát. Ennek alapján a nemzeti kisebbségek nyelvén folyó oktatásban az ötödik osztály indításához legkevesebb 25 tanulót kell beíratni, míg a középfokú iskolákban 36-ot. A törvény előírja azt is, hogy mindazokon a településeken, ahol a nemzetiségek nyelvén iskola működik, kötelező román tagozatot is szervezni a tanulói létszámtól függetlenül. A nyolcvanas években rohamos ütemű az iskolák románosítása, a magyar középiskolai hálózat felszámolása. Csökkentik a felsőoktatási intézetekben a fenntartott magyar helyek számát. Folytatódik a felsőoktatást magyarul végzők román vidékre helyezése, a magyar iskolákat pedig feltöltik románokkal, így néhány év alatt a tantárgyak többségét románul oktatják. A kulturális intézmények fokozatos elsorvasztása mellett az 1980-as években a hatalom engedélyezi, sugallja a szélsőséges magyargyűlölő kiadványok megjelenését. Falurombolási tervek készülnek, serkentik az ország elhagyására az erdélyi magyarokat. A hivatalos nyilvántartás szerint az 1980-as években 63 427 magyar hagyja el Erdélyt. Az illegálisan menekülőkkel együtt számuk eléri a 100 000 főt. 1988-ban megtiltják a településneveknek a sajtóban a nemzeti kisebbségek nyelvén való használatát. 1989 után évekig magyarellenes hisztéria uralja a román médiát, mert a magyarság az új helyzetben követeli a saját iskolahálózat megteremtését. Ilyen körülmények közt, az 1990. február 10-i könyves-gyertyás magyar tiltakozások után, a magyarellenes szélsőséges erők március 19-én megszervezik a marosvásárhelyi, hat magyar ember halálát is okozó pogromot. Érdekes az, hogy az 1989. december 30-án megszüntetett Securitate helyébe március 26-án – a marosvásárhelyi eseményekre hivatkozva – szervezik újjá a titkosrendőrséget. A demokráciában csalódott magyarok újabb százezrei veszik a vándorbotot. A magyarellenség az elmúlt negyedszáz év alatt kisebb-nagyobb intenzitással folytatódott. Nem véletlenül került sor 2013. október 27-én a székelyek nagy menetélésére. (folytatjuk) Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. január 25.Kádárt nem érdekelte az erdélyi magyarságA II. világháború utáni Erdély magyar vonatkozású történéseinek szakavatott kutatója, Vincze Gábor a kilencvenes évek elején fehér hollóként fogott hozzá a jelenkor eme kevésbé ismert korszakának feltárásához. Sokan erdélyinek hiszik, holott született magyarországiként „csak” Erdély megszállottja. – Erdélyben megjelent könyvei és erdélyi előadásai miatt sokan úgy gondolják, hogy Magyarországra áttelepedett történészként jár haza. Mi az igazság? – Valójában tősgyökeres tiszántúli vagyok, valamennyi felmenőm Békésen született. Hogyan lett belőlem mégis „erdélyi”? Az egyik legelső impulzus akkor ért, amikor 1968-ban meglátogattuk egy temesvári rokonunkat. Ekkor tudatosult bennem először, hogy bár átléptük az államhatárt, de ott is ugyanolyan magyarok élnek, mint nálunk. Arra is emlékszem, hogy a kishatár-útlevéllel rendelkező Arad környéki magyarok a hetvenes években rendszeresen megjelentek a békési piacon. Ezért aztán nekem magától értetődő volt, hogy a szomszéd országban is élnek magyarok. A kapcsolatom Erdéllyel és az ott élő magyarokkal akkor kezdett szorossá válni, amikor 1979 nyarán először tekertem át biciklivel, és útközben nagyon sok emberrel ismerkedtem meg, sok barátot szereztem. Rendszeresen járni kezdtem Erdélyt, bejártam – jórészt biciklivel, stoppal – minden zegét-zugát. Volt olyan időszak, hogy az év negyedét Székelyföldön töltöttem! Egy idő után olyan udvarhelyi tájszólásban beszéltem, mint ha én is onnan származnék… – A Kádár-rendszer idején végzett történelem szakot Szegeden. Hogyan emlékszik az egyetemi évekre? Milyen volt az akkori magyar történészképzés? – A szegedi egyetemen két olyan oktató volt a nyolcvanas években, aki a magamfajta „Erdély-járó” hallgatót képes volt megfogni: Raffay Ernő és Csatári Dániel. Előbbit bizonyára sok olvasó ismeri. Csatári a második világháború alatt Nagyváradon élt, kapcsolatban állt az illegális kommunista párttal. A hatvanas évektől ő számított a „román téma” szakértőjének. Ha jól emlékszem, 1984-ben indítottak egy Románia-kurzust. Raffay Ernő a román irredenta mozgalomról, Trianonról beszélt, Csatári pedig a két világháború közti korszakról. Mondanom sem kell, a nagy előadóterem minden alkalommal zsúfolt volt… Ekkor kezdtem érdeklődni a két világháború közti korszak iránt. Ebben az időben meg sem fordult még a fejemben, hogy az 1945 utáni időszakkal kellene foglalkozni. Mindenki tudta, hogy egyfelől vannak tabukérdések – az ’56-os forradalom és a szovjet megszállás mellett a magyar kisebbségek 1945 utáni helyzete is ide tartozott –, másfelől igen korlátozott volt a forrásokhoz való hozzájutás. – Fiatal történészként hogyan esett a választása Erdélyre? – A fenti okok miatt csak 1990-től kezdett el komolyabban foglalkoztatni, hogy mi is történt az erdélyi magyarsággal 1944 ősze után. Ez akkoriban teljesen fehér foltnak számított. Néhány visszaemlékezésen kívül csak pár kéziratos disszertáció állt a rendelkezésemre. Szinte a nulláról kellett indulni, hogy feldolgozzam először az 1944 és 1953 közötti időszakot. Izgatott ez a kihívás, hogy szinte teljesen ismeretlen témában kutathatok. Első lépésként összeállítottam az 1944 és 1953 közötti időszak kronológiáját – amit később alaposan kibővítettem, pontosítottam –, és miután az alapvető eseményeket megismertem, következhettek a„mélyfúrások”. – Ilyen „mélyfúrásnak” számít az 1947-es párizsi békeszerződés története. Egyesek ma is úgy vélekednek, hogy a Magyar Népi Szövetség 1945-ös, árulással felérő marosvásárhelyi nyilatkozata a trianoni határ visszaállításáról szabad kezet adott a nagyhatalmaknak. – Az 1947-es párizsi „békeszerződés” ugyanolyan békediktátum, mint a trianoni. Szó sem volt arról, hogy a legyőzött országokkal – Bulgária, Finnország, Magyarország, Olaszország, Románia – bármiféle érdemi tárgyalás lett volna! Mielőtt a békekonferencia összeült farizeus módon szentesíteni a már korábban eldöntött ügyeket, a négy szövetséges nagyhatalom – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió, Franciaország – a Külügyminiszterek Tanácsában már minden lényeges dologban, esetünkben a magyar–román határ kérdésében meghozta a végleges döntést. Utóbbi ügyben 1944-ben még lett volna „keresnivalónk”, mert Bukarest augusztus 23-án ugyan „kiugrott” a háborúból – vagyis köpönyeget, illetve szövetségest váltott –, ám a szövetségesek továbbra is legyőzött, nem pedig szövetséges országként kezelték. Orosz levéltári források alapján kijelenthető: ha sikerült volna a magyar „kiugrás”, lett volna esély a magyar–román határ módosítására 1946-ban. Sztálinnak sokat megért volna, ha a Kárpát-medencén „átrohanhat” a Vörös Hadsereg, és nem kell több mint fél évet elvesztegetnie. Ami a magyar kommunisták által vezetett Magyar Népi Szövetség szerepét illeti, ők nem voltak tényezők ebben a játszmában. Az elhíresült 1945. novemberi marosvásárhelyi nyilatkozatuk – amelyben burkoltan ugyan, de támogatták a trianoni magyar–román határ visszaállítását –, inkább azt mutatta meg, mennyire rövid pórázon tartja őket az ország területi integritását szem előtt tartó RKP. – Az erdélyi magyarság a második világháborútól a rendszerváltásig eltelt 45 esztendőben gyakorlatilag magára maradt, a közfelfogás szerint a Rákosi- és a Kádár-rendszer is lemondott rólunk. Árnyalható ez a kép? – Több korszakot lehet elkülöníteni. 1947-ig Budapest nagyon odafigyelt – már a békeelőkészítés miatt is – az erdélyi magyarság sérelmeire. 1947–48-ban lassú fordulat kezdődött, de Rákosiék több kisebbségi sérelmet felhánytorgattak még egy 1949 februári bukaresti titkos találkozón is. Utána néma csönd, a két ország közé leereszkedett a „vasfüggöny”, 1955-ig gyakorlatilag szünetelt a személyforgalom. Bukarestben azonban ebben az időben is rögeszmésen hitték, hogy a budapesti kommunisták nem tettek le Erdély visszaszerzéséről. Szovjet-orosz levéltári források szerint Rákosi tett is tétova lépéseket a határok ügyében Sztálinnál. A forradalom leverése után Bukarest jelentős segítséget nyújtott a szovjetek által hatalomra segített Kádáréknak: egy ideig „befogadták” a Nagy Imre-csoportot. Ezt ők az 1958-as romániai „körútjukon” többször is megköszönték. Többek között azzal a hírhedtté vált kijelentéssel, hogy „nekünk semmiféle területi igényünk sincs. Azt tartjuk, hogy Magyarországnak van épp elég földje, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.” – Magyar részről ez adta meg az alaphangot a következő harminc év magyar– román kapcsolatához? – Az elkövetkező években Budapestet nem érdekelte, mi történik az erdélyi magyarsággal. Csak a hatvanas évek vége felé érzékelhető némi változás, majd a hetvenes-nyolcvanas években szinte évről-évre nőtt az érdeklődés, az érzékenység – a magyarországi vezetés bizonyos köreiben. A bukaresti diplomáciai iratok alapján az MSZMP vezetése a hetvenes években is nagyon pontos képet nyerhetett arról, mi folyik Romániában, mi történik az erdélyi magyarsággal, mégsem tettek semmit. Mi még a nyolcvanas évek második felében is azt hittük, hogy Kádárék azért „nem hallják meg” az erdélyi magyarság segélykiáltásait, mert nincsenek tisztában, mi történik odaát... Azért maradtak passzívak egészen 1988-ig, mert Kádárnak és körének volt egy rögeszméje: „a román nacionalizmusra nem válaszolhatunk magyar nacionalizmussal”. Ironikusan azt is mondhatnám, hogy Kádár haláláig egy nemlétező sárkánnyal, a hazai nacionalizmussal viaskodott. A háttérben természetesen ott volt Moszkva is, amely nem volt érdekelt abban, hogy komolyan kiéleződjön két szocialista ország közötti viszony. Mindez azonban nem menti Kádárék bűnét: számukra fontosabb volt, hogy Romániában is „a szocializmus építése folyik”, mint az erdélyi magyarság sorsa. – Több könyvében a második világháború utáni erdélyi magyarság módszeres háttérbe szorítását kutatja. Mennyire volt ez a terület újdonság a történész számára? – Az első lépés az volt, hogy áttekintettem a kilencvenes évek elejéig megjelent csekély számú irodalmat. Aztán bevetettem magam a kolozsvári egyetemi könyvtárba, és éveken keresztül olvastam a korszak napilapjait és periodikáit. Közben természetesen a Magyar Országos Levéltárba is bejártam. Már kutathatók voltak azok a levéltári állagok, amelyek legfontosabb magyarországi forrásai a romániai magyar kisebbség második világháború utáni történetének. Szerencsémre akkor kezdtem foglalkozni a korszakkal, amikor még élt néhány szemtanú, akikkel el tudtam beszélgetni, interjút tudtam készíteni, például a szociáldemokrata Lakatos Istvánnal vagy a Bolyai Egyetem első rektorával, Csőgör Lajossal. A kilencvenes években a romániai levéltári kutatások roppant nehézkesek voltak, az anyagok nagy részéhez nem is lehetett hozzáférni, a mostani fiatal történész kollégák ezt már el sem tudják képzelni. – Vannak-e még ezen a területen tabutémák a magyar történetírásban? – Amikor Csíkszeredában 1999-ben megjelent egy tanulmánykötetem, az Illúziók és csalódások, azt mondtam, hogy ezt nem egy magyarországi, hanem egy romániai magyar történésznek kellett volna megírnia. A kilencvenes években még alig létezett romániai magyar jelenkortörténeti kutatás. Azóta szerencsére nagyot változott a világ, új generáció jelent meg a színen, és nagyon sok fontos cikk, tanulmány, forráskiadvány látott napvilágot, amelyekben az 1945 utáni időszak különböző témáit dolgozták fel. Szerintem napjainkban nincsenek tabutémák, legalábbis én nem tapasztalom ezt. – Mennyire megbízhatók a román források a magyar történész számára? – A román levéltári források ugyanolyan „megbízhatók”, mint a magyarok. Vagyis tudni kell a sorok között olvasni, tudni kell forráskritikával élni. Ez utóbbi az, ami viszont a román történészekre – néhány kivételtől eltekintve – egyáltalán nem jellemző. Az alapvető probléma még ma is az, hogy míg a korszakkal foglalkozó magyar történészek ismerik a román levéltári forrásokat és a szakirodalmat, a román történészek döntő többsége kizárólag a román nyelvű levéltári forrásokra támaszkodik, és egyáltalán nem ismeri a magyar nyelvű szakirodalmat. Nem csak a szerzők előítéletes, soviniszta szemlélete, hanem ez az egyoldalú információ is magyarázza, hogy még napjainkban is olyan sok a Ceaușescu-diktatúra szellemiségét tükröző írás. Makkay József erdelyinaplo.ro * * * Vincze Gábor A szegedi József Attila Tudományegyetem történelem szakán diplomát szerzett Vincze Gábor 1962. január 21-én született Békésben. Másfél évtizeden át a szegedi egyetem Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyűjteményének kisebbségi kérdésekkel foglalkozó szakreferense volt, 2007 óta a hódmezővásárhelyi Emlékpont történész-muzeológusa. Egyedül vagy szerzőtársakkal eddig 15 könyve, és mintegy 170 tanulmánya, cikke jelent meg. A 2000-es évek elején vendégtanárként oktatott a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Két gyermek apja, csíkszeredai felesége orvos. Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2014. január 31.A bukovinai székelyek tragikus útjaA bukovinai székelyek történetéről esett szó azon a hódmezővásárhelyi konferencián, melynek címe Délvidéki magyar golgota volt. A bukovinai székelyek magyar népcsoport, mely egykor Bukovinában telepedett le. Őseiket Hadik András tábornok gyűjtötte össze a Moldvában szétszóródott székelyek közül. Öt falvat népesítettek be a 18. század végétől egészen 1941-ig, amikor az akkori magyar kormány Vajdaságba telepítette őket. Amikor 1764-ben Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, Székelyföldön az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott: osztrák katonák lemészároltak több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást. Ezek után több ezer székely menekült át a keleti határon Moldvába, és részben a csángók között telepedett le. Miután a Habsburg Birodalom 1774-ben megszerezte Bukovinát, Hadik András tábornok összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyek egy részét, és letelepítette őket Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység. Az alapított falvak: Istensegíts, Fogadjisten (1776), Hadikfalva, Józseffalva (1785), Andrásfalva (1786). 1883-ban az Al-Duna mellé Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe települt mintegy 4 000 ember. Ezt a népességmozgást szokásosan kirajzásnak nevezik. Ugyanebben az évben az Arad vármegyei Gyorokra, 1888–1892 között és 1910-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1900-ban Babsára (Temes vármegye), Vicére (Szolnok-Doboka vármegye), Magyarnemegyére (Beszterce-Naszód vármegye), 1905-ben Marosludasra (Torda-Aranyos vármegye), 1910-ben a Hunyad vármegyei Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra még további 2500 – 3000 telepes költözött. A második világháború hatása A bukovinai székelyek maradékát a magyar kormány 1941-ben a Vajdaságba telepítette, Szabadka (Bácsjózseffalva), Újvidék és Topolya környékére, az 1920 után betelepített, és Bácska visszafoglalása után elmenekült dobrovoljácok helyére. (Nagyon kevesen Bukovinában maradtak, róluk a Dévára szakadt, és Bukovinában őseik sírját felkereső székely utódok a '90-es évek elején még hallottak.) 1944 őszén a Bácskába érkeztek Josip Broz Tito partizánjai, mögöttük a korábban elmenekült szerbek. A bukovinai székelyeknek megint menekülniük kellett, a háborús telet a Dunántúlon vészelték át (Fejér, Győr és Zala megyékben). Innen 1945-ben 13 000 bukovinai székelyt Tolna és Baranya megyékben helyeztek el, a kitelepített sváb családok házaiba és birtokaiba. A hódmezővásárhelyi konferencia egyik előadója, Vincze Gábor történész ismertette a bukovinai székelyek tragikus útját, amely 250 éve kezdődött Bukovinába, majd Déva, Arad, és Belgrád környékére vezetett, végül pedig vissza Magyarországra. Erdély.ma, 2014. március 21.A folytonosság újrateremtőjeSzobor az egyetemalapító Csőgör professzornak Március 18-án, születésének 110. évfordulóján emlékeztek dr. Csőgör Lajos fogorvosprofesszorra, az erdélyi magyar felsőoktatás kétszer megszakított folytonosságának újrateremtőjére, a Bolyai Tudományegyetem Marosvásárhelyre költözött orvosi karának első rektorára. A Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület szervezte rendezvényen az egyetem nyugalmazott professzorai, Lázok János, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanára, tisztelői és ismerősei méltatták adatokban gazdag előadásokban, hozzászólásokban a baloldali beállítottságú Csőgör professzor érdemeit. Az ünnepség végén Ádám Valerián, az RMOGYKE ügyvezetője színpadra szólította annak a csoportnak a tagjait, akik részt vesznek a Csőgör professzor emlékét megörökítő szobor felállítására alakult bizottságban. Életét dr. Péter Mihály nyugalmazott emeritus professzor mutatta be, aki szerint elévülhetetlenül beírta a nevét nemcsak az erdélyi, az egyetemes magyar felsőoktatás történetébe is. Csőgör Lajos Nagysármás szülötte (1904 – 2003), Nagyenyeden, majd 1923-tól a Szegedre költözött Ferenc József Tudományegyetem fogorvosi karán tanult. Dolgozott szülőfalujában, volt iskolaorvos Nagyenyeden, s 1940-től a kolozsvári fogászati klinikán gyakornok, majd a magyar professzorok 1944-es távozását követően a klinika vezetője lett. 1945. V. 29-én jelenik meg a 406/407-es királyi rendelettörvény, amely kimondja az Észak- Erdélyből elmenekült felsőoktatási intézmények visszatérését Kolozsvárra, és létrehozza a magyar tannyelvű tudományegyetemet négy karral, köztük az orvosival. Csőgör Lajos kapja a megbízatást, hogy három tanártársával az épületek elosztásáról tárgyaljanak. 1945 őszén döntik el, hogy az orvosi kar Marosvásárhelyre költözik a Csaba Királyfi Lovassági Hadapródiskola üresen álló épületébe. A kötözést követően fontos szerepe volt abban, hogy az anyaországi tanárok egy része átköltözött Vásárhelyre, az oktatás színvonalát biztosítva. Az 1948-as tanügyi reform nyomán orosz mintára válik intézetté az egyetem, ahol az általános orvosi mellé közegészségtani, gyermekgyógyászati, fogorvosi és gyógyszerészeti kar alakul. Csőgör professzor 1949-ig áll az egyetem élén, amikor hamis vádakkal letartóztatják és 1955-ig börtönbe zárják. Szabadulása után, 1956-ban helyezi vissza jogaiba a bukaresti haditörvényszék, 1964-től újra rektorrá választják, s 1967-es lemondásáig áll az egyetem élén. 1985-ben, amikor a Szegedi Tudományegyetem díszdoktori címével tüntetik ki, azt tanácsolják neki, hogy maradjon Budapesten, mert Erdélyben veszélyben lenne. Dr. Bocskai István emeritus fogorvosprofesszor, mint volt kolléga személyes élményeket is felelevenítve emlékezett Csőgör professzorra. Többek között arra, hogy 1949-ben megszüntették Marosvásárhelyen a fogorvosi kart, és csak 1960-ban indulhatott újra. Méltatta elődjének érdemeit a tudományos kutatás feltételeinek megteremtésében és támogatásában, aki a konzerváló fogászat és fogágybetegségek klinikán fogszövettani és mikrobiológiai kutatásokra alkalmas laboratóriumot hozott létre. Az ő javaslata alapján vezették be az ivóvíz fluorozását Marosvásárhelyen, ami tíz év után a fogszuvasodás 30 százalékos csökkenésével járt. Jogos és helytálló alapító rektornak nevezni, hisz az egyetem távozása esetén végleg megszűnt volna a magyar felsőoktatás Erdélyben, hangsúlyozta Lázok János tanár. Elmondta, hogy Csőgör professzor 1949-ben a koncepciós perek áldozata lett, olyan koholt vádak alapján, mint a titoizmus, az észak-erdélyi autonómia előkészítése önálló intézmények megteremtésével... Börtönévei alatt, amelyeket magánzárkában töltött, a lelki megtörés legkülönfélébb formáit próbálták ki ellene. Emlékiratait és a több mint félszáz dokumentumot a Bolyai Egyetem alapításának történetéről 1985-ben a Cseke–Gyimesi házaspár lakásában lefoglalta a securitate, ami a kényszerű maradásra késztette, és menedékjogot kért Magyarországon. Mielőtt elkobozták volna, az iratcsomó dokumentumait Lázok János teljes részletességgel magnóra mondta, majd az anyagot kijuttatták Magyarországra. A rendszerváltás után dolgozta fel az anyagot, s jelent meg a Custos Kiadónál Lázok János és Vincze Gábor kétkötetes könyve Erdély magyar egyeteme címmel. A megemlékezés második részében hangzott el a bejelentés, miszerint egy bizottság alakult, amely vállalja, hogy Marosvásárhelyen szobrot állítsanak Csőgör Lajosnak. A kezdeményezők között felszólalt dr. Magyari Előd fogorvos, majd a vendégelőadóként Marosvásárhelyen tartózkodó Gallyas Ferenc pécsi egyetemi tanár bejelentette Miseta Attila professzor, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvosi Kara dékánjának félmillió forintos felajánlását. Csőgör professzor munkásságát méltatta dr. Kikeli Pál nyugalmazott professzor, dr. Kincses Ajtai Mária nyugalmazott egyetemi tanár, aki elmondta, hogy a volt rektor idején a tudás és nem a származás határozta meg, hogy kik kerüljenek be az egyetemre tanárnak. Felszólalt dr. Hermann János és dr. Tőkés Béla professzor, majd Ádám Valerián a Csegzi Sándor tanácsos által ígért segítséget említette. A rendezvényen felolvasták Csőgör Lajos professzor fiának, Csőgör Istvánnak a levelét, aki köszönetet mondott édesapja küzdelmének a tovább folytatásáért. (bodolai) Népújság (Marosvásárhely), 2014. április 24.Magyarország megszállása 1944 márciusábanMi lett volna, ha...? Közismert történelmi tény: 1944. március 19-én, egy vasárnapi napon – utána még több mint egy évig tartott a második világháború – a hitleri Németország csapatai megszállták a velük szövetséges Magyarországot. Hogy miért és milyen következményekkel, és mi lett volna, ha… – ezt taglalta Vincze Gábor történész, a hódmezővásárhelyi Emlékpont főmunkatársa az aradi Tulipán könyvesboltban megtartott kedd délutáni találkozón. Vincze Gábort – aki az 1991-es évek közepén a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen vendégtanáraként speciális kurzust vezetett a romániai magyar kisebbség 1919–1989 közti történelméről, majd később ugyanott kisebbségtörténeti előadás-sorozatot is tartott – a Nyugati Jelen olvasói néhány itt megjelent cikkéből is ismerhetik, például az egykori október 6-i rendezvényekről szóló érdekes magyar diplomáciai beszámolók kapcsán, no meg a Transindex portálról. Egyébként mintegy 15 könyv, vagy 130 közlemény szerzője. Valahol régebben olvastam, most utánanéztem: a német haderő 1938–41 közötti főparancsnoka egy német diplomata arra vonatkozó kérdésére, hogy mennyi ideig tartana Magyarország megszállása, így válaszolt: 24 óráig. Ha ellenállnának, akkor 12 óra kellene, mert elmaradnának az üdvözlő beszédek. Magyarország 1944-es tavaszi megszállása valamivel többet tartott, bár lényegében, ellenállás nem lévén (egyetlen kivétellel, amelyben 26 német katona – és egy magyar – vesztette életét), gyorsan befejeződött. Vincze Gábor feltette a kérdést: miért kellett Magyarországot, a szövetségest megszállnia a német hadseregnek? Azért, mert nem bízott meg benne. Magyarország – mint egyébként Románia, a másik szövetséges is – akkor már hosszabb ideje titkos tárgyalásokat folytatott semleges országokban – Svédország, Svájc, Törökország – akkreditált diplomatái és alkalmi kiküldöttek révén az esetleges kiugrásról a nyugati szövetségesekkel. A részletek bonyolultak (többek között a Nobel-díjas Szentgyörgyi Albert is a szereplők között van), az eseményekről, utólag, könyvtárnyi irodalom született. A lényeg: a salzburgi (Ausztria) Hitler–Horthy találkozó közben (március 18.) a német kancellár a már előbb véglegesített Margaréta I., Magyarország megszállását előirányzó terv elindítását rendelte el, másnap hajnali hatállyal. (Antonescu marsall előzőleg több alkalommal jelezte Hitlernek, nagyon szívesen részt venne Magyarország megszállásában.) A német hírszerzés (Abwehr) és Hitler már régóta tudott a nyugati magyar kiugrási tapogatódzásokról, s mivel az ország fontos keleti hadműveleti területnek számított, a magyarok pedig nem mutatkoztak igazán hűséges szövetségesnek, megindult a hadművelet Szerbia, Horvátország, Ausztria, majd Észak-Magyarország irányából. Vincze Gábor nagyon sok érdekes, az átlagos hallgató számára ismeretlen részlettel fűszerezte előadását, amelynek végkövetkeztetése az lehetne: az adott helyzetben aligha vezetett volna célra az ellenállás (ami, a magyar csapatok szétszórtságát tekintve amúgy is lehetetlen lett volna). Az előadás előtt Borbély Zsolt Attila moderátor értő bevezetőjét hallgatta a közönség, az előadás után pedig számos kérdést intéztek az előadóhoz. Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad) 2014. május 24.Egy politikai kalandor (5.)A románok sem bíznak benne Şaguna püspöki helynökként került Erdélybe. Kinevezésétől, 1847-től kezdve 1848. október derekáig a román értelmiségiek és a klérus többsége úgy gondolja, hogy ő a szerbek embere. A bizalmatlanság 1848 májusában sem csökken. Ion Buteanu május 27-én Szebenben kelt levelében azt írja, hogy „nekünk ez idáig kevés bizalmunk van Şaguna úrban”. Vincze Gábor történész mint a köpönyegforgatás mesterét, mint politikai kalandort mutatja be. Valóban, minek nevezhető egy olyan ember, aki előbb szerb, majd magyar, később osztrák szolgálatban áll? A katolikus vallását elhagyó Şaguna görögkeleti vallástanárként a szerb pátriárka titkára, majd ennek pártfogoltjaként erdélyi román püspök. Kezdetben a püspökhelyettes, majd püspök csak ímmel-ámmal, formailag vállalja a románok védelmét. Ha a saját érdeke úgy kívánja, szembefordul híveivel, így a román móc parasztokkal is. Pálfordulása Érthető, hogy Puchner Antal, Erdély katonai parancsnoka miért kényszeríti Şagunát 1848. októberében határozott állásfoglalásra. Választania kell, ha vállalja – mint a balázsfalvi Ioan Lemeni – a Magyar kormány melletti kiállást, lemond a püspöki székről, ha nem, hűséget fogad, és az osztrák érdekek támogatója lesz. Mivel Şaguna politikai állásfoglalása korábban sem meggyőződésből, hanem érdekből fakadt – mert fél szemmel mindig arra figyelt, hogy karrierje szempontjából mi az előnyösebb –, a választás nem okoz gondot. Amikor tavasszal és nyár elején békességre inti híveit, és nem uszít a magyarok elleni véres polgárháborúra, akkor ezt a magyar politikai vezetés pártfogásáért teszi. Viszont a magyarok és az osztrákok 1848. őszi nyílt katonai szembenállása új helyzetet teremtett. Most már nem érdeke kitartani magyar pártfogói mellett. Şaguna úgy értékeli, hogy vesztesek a magyarok, győztesek az osztrákok lesznek, ezért utóbbiakat kell szolgálni. Pópáit ezúttal nem a románság megnyugtatására szólítja, hanem a magyarok elleni népfelkelésre. Ez teljesen ellentétben áll korábbi, megbékélésre intő körleveleivel, a magyar forradalmi vívmányok melletti nyilatkozataival. Şaguna pálfordulása 1848. október derekán vált egyértelművé. Egyezségre jut Puchner tábornokkal, felvállalja a nyílt magyarellenességet, amelyről emlékiratában báró Kemény Ferenc is beszámol. A magyar vezetés most már hiába kéri Şagunát, hogy békéltető körlevelekkel nyugtassa meg polgárháborúba sodródó híveit, mert a püspök nem az elvek embere. Şaguna 1848 októberétől osztrák bérenccé vált, de ezt úgy teszi, hogy ezzel egyúttal elnyerje a román nemzeti mozgalom vezetőinek bizalmát is. Az osztrákbérenc Hogy mennyire nem volt őszinte Şaguna 1848 októbere előtt, mutatja az is, hogy gondtalanul fordít hátat a szerb, a magyar kapcsolatoknak, mert tőlük már megkapta a kellő támogatást. Most az osztrákoktól remélheti karrierje további építését, az érseki cím elnyerését. Úgy tűnik, hogy Ferenc József 1848. december 2-i trónra lépését örömmel fogadja, mert reménykedik az osztrák fegyverek győzelmében. Azonban a biztos osztrák győzelembe vetett hit december végén szertefoszlik. A Bem vezette magyar csapatok már karácsony napján bevonulnak Kolozsvárra. Az osztrák uralom veszélyben 1848 decemberében az osztrák hadvezetés jogosan tart attól, hogy a lendületes magyar támadások miatt az osztrák katonai erők és a román lázadók nem tudják megvédeni Erdélyt. A kialakult helyzetben Puchner csak a Bukarestben székelő, a Havaselvét megszállva tartó orosz hadsereg támogatásában bízhat. Ennek elnyerése azonban komoly diplomáciai feladat, ezért a cári katonai segítség csak végveszély esetén jöhet számításba. Bár az orosz behívás gondolata már korábban is felvetődött, az osztrák hadvezetés még mindig nem tudja rászánni magát erre. A katonai erőviszonyok egyre jobban eltolódnak a magyarok javára. Puchner arra kényszerül, hogy hadipénztárát és irattárát Havaselvére menekítse, cári katonai védelem alá helyezze. A cári csapatok behívása Az osztrák hadvezetés 1848 decemberében jogosan tart a vereségtől. Puchner tábornok e katonailag kritikus helyzetben követséget szeretne Bukarestbe küldeni a Havaselvét megszállva tartó orosz katonai parancsnokságra, hogy az erdélyi magyar honvédség leverésére katonai segítséget nyújtson. A cári csapatok behívásának kérdését a korábban említett nagyszebeni gyűlésen – 1848. december végén – megvitatták. Az orosz behívás mellett a leghatározottabban Andrei Şaguna püspök állt ki, amiben Franz Salmen szász ispán támogatta őt. A háttérből a szálakat Puchner mozgatja, az ötlet is az övé. A tábornok december 29-én közli Şagunával, hogy Bem sikerei miatt szükséges a románok népfelkelésre mozgósítása is. A püspök közli a Román Komité vezetőivel – köztük Laurian Treboniu Augusttal és Simion Bărnuţiuval –, hogy az osztrák főparancsnokság követeli a havaselvi cári csapatok behívását úgy, mintha azt a románok és a szászok akarnák. A román vezetők többsége azonban nem helyesli ezt, mert nem akarják az orosz befolyás erdélyi erősödését. Csak hosszú viták és vonakodás után fogadják el Şaguna indítványát, de a Román Komité két tagja tiltakozásként kilép a bizottságból. A szászok pártolják az oroszok segítségül hívását. Végül Şaguna álláspontja győz, elhatározzák, hogy az orosz csapatokat nem a két nép, hanem Szeben és Brassó városa nevében fogják behívni. Felvetődik a kérdés, hogy Puchner miért nem az osztrákok nevében kéri az orosz katonai intervenciót. A válasz egyszerű: mert presztízskérdés, az osztrákok számára megalázó lenne, ha elismernék, hogy nem képesek legyőzni a magyarokat. A General Commando azonban tudja, hogy Erdélyben nem ura a kialakult katonai helyzetnek, tehetetlen, ezért egy Şagunáék nevében megfogalmazott, orosz segítségre vonatkozó kérést továbbítanak a császárhoz. A nemzetközi bonyodalmaktól tartva Schwarzenberg külügyminiszter kezdetben elutasítja az orosz beavatkozásnak még a gondolatát is. Attól tart, a cári katonai intervenció jó ürügy lenne Franciaország számára, hogy Piemontnak az osztrákok ellen katonai segítséget nyújtson. Időközben Bem katonai sikereinek hírére megváltozik e kérdés kezelése. Az orosz katonai erőkre szűkség van Erdélyben, de őket diplomatikusan kell behívni. Erre kiváló ötlet Puchner felterjesztése. Eszerint úgy hívják be a cári csapatokat, mintha azt a magyar kegyetlenkedések miatt az erdélyi románság és szász lakosság tenné. A románokat a püspök, a szászokat pedig Gottfried Müller képviseli. (folytatjuk) Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. június 15.Bakk Miklós: cél az aszimmetrikus regionalizmusAz autonómia olyan eszköz, mely lehetővé teszi, hogy a magunk dolgában mi döntsünk Májusban az Erdélyi Magyar Néppárt több erdélyi település érintésével autonómiakaravánt indított, amelynek keretében vezetői és szakértői ismertetik a korábban közvitára bocsátott néppárti autonómiakoncepciót. Dr. Bakk Miklós politológus, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára elmondta: az autonómia éppen annak az eszköze, hogy az adott térség gyorsabban, jobban, saját adottságainak megfelelően fejlődjön. – Több mint 10 évvel ezelőtt a székelyföldi önrendelkezés követeléséhez két autonómiastatútumot készítettek. Az elsőt Csapó I. József írta, míg a másodikat ön állította össze 2003-ban. Mi késztette ennek az autonómiaszabályzatnak a kidolgozására? - Amiket ön említ, azok csupán a rendszerváltást követő első autonómiastatútumok. Hiszen Székelyföld státusával kapcsolatosan az I. világháború után, a két világháború között, és a még a II. világháború után is – egészen a párizsi békeszerződés aláírásáig – elkészült néhány tervezet. Ezekről a tervezetekről Bárdi Nándor és Vincze Gábor történészek írtak remek öszszefoglaló tanulmányokat. 1995-ben Csapó I. József tette közzé Székelyföldre vonatkozó statútum-tervezetét. Azzal a szándékkal készült, hogy ezt az RMDSZ majd fölvállalja. Az ezt támogató, RMDSZ-en belüli „autonomista frakció” azonban igen hamar marginalizálódott, s ahogy a szövetség kormányra került, az autonómia kérdése lekerült a politika napirendjéről. Székelyföld kérdése 2003-ban került újra napirendre, amikor az RMDSZ-en belül bekövetkezett a szakadás, tehát Tőkés László és az őt követők kiváltak a szervezetből. Ezzel újra feléledt az autonómiáról való nyilvános gondolkodás, a kérdés megvitatása. 2003-ban két mozgalom jött létre: az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). Az utóbbi fölvállalta a Csapó-féle tervezetet, és kisebb módosításokkal a mozgalom alapdokumentumává tette. Ez a tervezet a belső önrendelkezés alapján áll. Tehát egy nagyfokú politikai-közigazgatási autonómiával rendelkező területet szeretnének megvalósítani az egységes szerkezetű román állam kellős közepén. Az EMNT-n belül létrejött egy munkacsoport, amelynek a koordinációjával engem bíztak meg, és 2003-ban kidolgoztunk egy három részből álló tervet. Az első – és talán a legfontosabb – rész egy kerettörtvény-tervezet a romániai régiókról. Ennek az volt a kiindulópontja, hogy Romániában 2000 után kezdett előtérbe kerülni a fejlesztési régiók és a regionalizmus problematikája. Akkor úgy tűnt, hogy az ország egy regionális reform felé halad. Ezért úgy gondoltuk, érdemes Székelyföld autonómiáját úgy prezentálni, hogy az beleilleszthető legyen a román regionális reformba. Nos, ennek lett „kulcsszava” az aszimmetrikus regionalizmus. – Mit jelent ez a fogalom? – Azt jelenti, hogy olyan regionalizmusra van szükség Romániában, amely lehetővé teszi a sajátos jogállású régiók, azaz, a mi szempontunkból a Székelyföld régió kialakítását. Ez a kerettörvény-tervezetünk leírja a régiókat, de nem foglalkozik azzal, hogy területileg azokat hogyan kell pontosan meghatározni, hanem hatásköreiket, közjogi helyzetüket, a régiós szervek működését mutatja be. Abból az elvből kiindulva, hogy amikor regionális reformra kerül sor, akkor a területi kérdésre való összpontosítás „ki is siklatja” a kérdést. Általában a nyilvános vitákban a területi kérdés tűnik a legfontosabb, legizgalmasabb aspektusnak, és emellett könnyen háttérbe szorulnak a régiók alkotmányos jogállásával, biztosítékaival, hatásköreivel kapcsolatos témák. Mi ezzel a kerettörvény-tervezettel pedig éppen ezekre összpontosítottunk. Ugyanakkor a tervezetünk azt is tartalmazza, hogy saját jogállású régiók is létrejöhetnek a kerettörvény bizonyos feltételei mellett. A munkacsoportunk által létrehozott dokumentum még két törvénytervezetet tartalmazott; egyik a Székelyföld régió létrehozásáról, míg a másik annak statútumáról szólt. Tehát ez a három törvénytervezet alkotta a „csomagunkat”. 2004-ben vita alakult ki az EMNT és az SZNT között. Az utóbbi úgy vélekedett, hogy Székelyföld autonómiája kérdésében egyedül ő illetékes statútumot megfogalmazni. Az EMNT pedig a megegyezés érdekében lemondott az általunk kidolgozott három részből álló tervezet politikai érvényesítéséről. Így ez a „csomag” 10 évig ad acta tétetett, és csak a mostani kontextusban került újból előtérbe, miután már Romániában ténylegesen is lezajlott egy vita a regionális reformról. Ezzel összefüggésben vált újra aktuálissá Székelyföld kérdésének regionális megközelítése. A másik ok, amiért az Erdélyi Magyar Néppárt fölvállalta 2003-as javaslatainkat, nem más, mint az, hogy az RMDSZ a saját maga által meghirdetett tervezethez igencsak tétován viszonyul. A 2013-as RMDSZ-kongresszuson bejelentették, hogy elkészítenek egy Székelyföld-tervezetet, és még az év végéig nyilvános vitára bocsátják azt. Erre a nyilvános vitára nem került sor, s közben az RMDSZ a kormánykoalíció tagja lett, tehát érezhető, hogy a kormányzati pozíció egyfajta „szűrőt” jelent az autonómiatörekvések útjában. Victor Ponta miniszterelnök egyértelműen kijelentette, hogy Székelyföld autonómiájának kérdését nem lehet napirendre tűzni. Így az RMDSZ a korábbi ígéretét nem tudja betartani kormányzati szerepvállalása miatt. Az Erdélyi Magyar Néppárt éppen ezért nyúlt vissza a 10 évvel ezelőtti tervezethez, és aköré próbál nyilvános vitát fölépíteni. A most zajló autonómiakaravánnak ez a fő célja. – Több politológus szerint az autonómiafogalom egyértelmű tisztázásában a nemzetközi szakirodalom sem segít, mert az elismert szakértők igen különböző álláspontokat képviselnek. Ön miként definiálná az autonómia fogalmát? - Annak a közösségnek, amely meggyőzően és politikailag képes artikulálni az akaratát, továbbá számbeli és társadalmi súlyánál fogva is jelentős, meg kell tudnia teremteni azokat a közjogi kereteket, amelyek közt saját ügyeiben döntési jogkörökkel rendelkezik. A fő kérdés az, hogy melyek azok a „saját ügyek”. Azok mindig politikai egyeztetésekkel, bizonyos mértékű kompromisszummal alakulnak ki. Tehát az autonómia fogalma alatt olyan megoldást kell értenünk, amely egy területi és identitással is rendelkező közösségnek a saját ügyeiben döntési jogköröket és annak megfelelő végrehajtó kompetenciákat biztosít, miközben a magasabb szintű entitásnak is biztosítani kell azt, hogy a közös ügyekben intézkedhessen. A saját és a közös ügyeket egy konkrét autonómiastatútumban vagy -törvényben, valamint az annak megfelelő jogszabályi és alkotmányjogi rendelkezésekben kell meghatározni. Az is lényeges, hogy az autonómia csakis akkor működik jól, ha nem csupán elismerik egy közösség döntési jogköreit, s mindent, ami ezzel jár, tehát a közösségi létezés szimbólumait, hanem mindehhez garanciákat is nyújtanak. S ezeknek a garanciáknak olyan természetűeknek kell lenniük, hogy a kialakult autonómiamegoldás stabil maradjon, tehát egyoldalúan egyik fél se módosíthassa az autonómia statútumát. Mindez tulajdonképpen megosztott szuverenitást jelent, ami lényegében már a föderalizmus irányába mutat. – A Néppárt autonómia-csomagterve csak Románia azon területére vonatkozik, ahol nagy számban magyarok is élnek, vagy az ország minden területi közösségének önrendelkezést adna? - Valójában az ország egész területére vonatkozik ez a csomagterv, hiszen az egyik kiindulópontja a régiók jogállásáról és működéséről szóló kerettörvény-tervezet. Emellett a Néppárt 2013- ban az ország regionális felosztására olyan koncepciót alkotott, amely 15 régiót határoz meg Romániában, köztük három metropolisz régiót. Ebben az alapelv az volt, hogy a régiókat nem kijelölni, hanem elismerni szükséges. Tehát a régiók Romániában alapvetően történelmi-kulturális örökségként léteznek. Ezért az elsődleges követendő elv a történelmi-kulturális valóság elismerése. Természetesen, mindez önmagában nem elegendő, mert tekintettel kell lenni a gazdasági, térszerkezeti tényekre is, továbbá arra a modern regionalizmusban jól leírt fejlődési jellegzetességre, hogy egy gazdasági és kulturális potenciállal rendelkező nagyváros az, ami az adott régió fejlesztési pólusaként szolgálhat. – Mi a lényeges különbség a Néppárt és a többi párt, mozgalom autonómia- csomagterve között? - Az összes többi tervezet, melyeket a román kormánypárt és az ellenzék alkotott, a létező fejlesztési régiókra alapoz. Amelyek a jelenlegi megyékből tevődnek össze. Ezek tehát a jelenlegi megyék csoportosításával határoznak meg régiókat. A Néppárt tervezete viszont abból indul ki, hogy szükség esetén át kell alakítani a megyéket is, sőt új megyéket is létre kellene talán hozni. Tehát átírja a jelenlegi megyei-területi kereteket, s így közelít a történelmi-kulturális adottságokhoz. Mert csak így lehet olyan régiókat kialakítani, mint amilyen a Bánság, a Partium vagy a Székelyföld. – Mit tapasztal: az Erdélyben, Partiumban, Székelyföldön élő románok tartanak-e a területi autonómiától? - Több irányzat létezik az autonómiával kapcsolatban a román közgondolkodásban. S ezeknek az arányát, súlyát nehéz fölmérni. Kétségtelen, nagy súlya van annak az irányzatnak, amelyet a politikai elit favorizál: ez a nemzetállami gondolkodás. De az elmúlt évtizedben az erdélyi román társadalomban is felszínre került egy olyan regionális gondolkodásmód, amely az erdélyiség eszméit tartja lényegesnek. Nem túl sokan, de egyre többen úgy látják az északi országrészben élő románok körében, hogy a román nemzetállamon belül Erdély egésze nem más, mint egy hátrányosan adminisztrált nagyrégió, amelyet lényegében belső gyarmatként kezelnek Bukarestben. Ez a regionális gondolkodásmód jelent meg 10 évvel ezelőtt a Sabin Gherman neve által fémjelzett mozgalomban, s most úgy tűnik, hogy ez a gondolat tér vissza az újonnan szerveződő Erdélyi Demokratikus Ligában. Ez a szervezet egyértelműen erre a gondolatkörre próbál egy új stratégiát fölépíteni, politikai értelemben is – de egyelőre civil mozgalomként. Úgy gondolom, hogy a következő időszakban követni kell ennek a szervezetnek a tevékenységét, s ezáltal követhető lesz, hogy a román közegben milyen fogadtatása van az említett gondolatnak. Az is kérdés persze, hogy ez az erdélyi román civil szervezet képes-e párttá alakulni majd. Hiszen a román párttörvény rendkívül szigorú, s ha elvileg nem is tiltja, de gyakorlatilag megakadályozza a regionális pártok bejegyzését. Ez történt annak idején Sabin Gherman esetében is, mert a bíróság akadályozta meg azt, hogy az általa vezetett mozgalom párttá alakuljon. – A területi autonómia meglétének helyi forrás-felhasználási haszna is lehet? - Az aszimmetrikus regionalizmus azt is jelenti, hogy a régióknak valamilyen külön hatáskört kell biztosítani a saját erőforrásaik kihasználására. A dél-tiroli minta alapján pedig kijelenthetjük, hogy az autonómiának nem előfeltétele a gazdasági fejlettség, hanem maga az autonómia az eszköze annak, hogy az adott térség gyorsabban, jobban, saját adottságainak megfelelően fejlődjön. Természetesen ezeket a potencialitásokat mindig konkrét megoldásokkal kell alátámasztani. Nincs tehát konkrét, mindenütt jól beváló „recept” az autonómiára. Mert az autonómia megegyezést is jelent, ami gyakorlatilag a különböző erőforrások tekintetében specifikus engedményeket, lehetőségeket teremt egy adott régió számára. – Mit tapasztalt, mekkora az érdeklődés az autonómiakaraván különböző állomásain? - Eddig még nem sok állomáson tartottam előadást, de ahol jelen voltam, azt vettem észre, hogy főleg az erdélyi magyar társadalom képzettebb, közéletileg aktívabb része teszi ki a hallgatóság többségét. Az is felmérhető, hogy a romániai magyar szavazók többsége az autonómia fogalmára pozitívan tekint, azonban az autonómiáról mint a megoldás konkrét formájáról a közvélemény elég keveset tud. Tehát az autonómiakaraván állomásain kettős célt követünk: népszerűsítünk egy politikai víziót és vitaalapot a Néppárt autonómiafelfogásáról, de közben igyekszünk az autonómia fogalmát szakszerűen is megismertetni az érdeklődőkkel. Magyar Fórum. Erdély.ma 2014. augusztus 7.Mi, hol, mikor?10. EMI-tábor Gyergyószentmiklós közelében, Borzonton a Dorka Panzió és kemping területén zajló tábor mai programja: az Előadósátorban 10 órától Raffay Ernő történész, Vona Gábor, a Jobbik elnöke, Gyöngyösi Márton, a Jobbik országgyűlési képviselője, Borbély Zsolt Attila közíró, politológus, Délvidéki S. Attila történész (Délvidék), Fehér István tanár (Felvidék), Kovács Miklós, az Ungvári Megyei Tanács képviselője (Kárpátalja) tart előadást; 16 órától Berecz András mesél. A Keskeny út-sátorban 11 órától hangoló és áhítat, Bardócz Csaba lelkipásztor előadása a párkapcsolatok témakörben, Maldives-foglalkozás, filmnézés és beszélgetés. A Művész-sátorban 10–18 óráig Irodalmi sarok, portrékészítés, rajzoktatás, kiállítás, 13 órától Gyöngyösi János a Székely kártya készítéséről beszél, filmvetítés, nemezelés, felolvasó-délután, népdaltanítás és gitárest. A Bor-házban 18 órától borkóstoló, meghívott: Kertész Zoltán (Etyek). A Csép Sándor-sátorban 10 órától kézműves-foglalkozások, filmvetítés, 13 órától Makkai Béla történész, Balázs-Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány elnöke, Serfőző Levente, a nagyszebeni Híd Egyesület elnöke, Vetési László, az erdélyi Diaszpóra Alapítvány elnöke, Bardócz Csaba, az Adj, király, katonát csoportos vetélkedő szervezője, Murányi Levente 1956-os elítélt, politikus, országgyűlési képviselő előadásai. Párhuzamosan naponta sport-, hagyományőrző és gyermekprogramok zajlanak a táborban. A kisszínpadon 18 órától TransylMania- és The Blast-koncert, a színpadon 20 órától az Attila Fiai Társulat: Kalapács József, Rudán Joe és Varga Miklós, Nagy Feró és a Beatrice lép fel. Holnap: az Előadósátorban 10 órától Borbély Imre politikai elemző, Gergely István (Tiszti), a Csibész Alapítvány elnöke, Kincses Előd ügyvéd, Szabó László unitárius lelkész, Kis Júlia ügyvéd, Lakó Péterfi Tünde civil nyelvjogi aktivista, Landman Gábor nyelvjogi aktivista, Vincze Gábor történész, Kőszegi Zoltán dabasi polgármester, Szilágyi Zsolt, az EMN alelnökének előadása. A Keskeny út-sátorban 11 órától a hangoló és áhítat után Simon Kinga Katalin szociálpszichopedagógus és pszichoterapeuta tart előadást a boldogító emberi kapcsolatokról; gitárdélután és filmnézés, este beszélgetés. A Művész-sátorban 10–18 óráig Irodalmi sarok, portrékészítés, kiállítás, Ősz Zoltán festőművész előadása, felolvasó-délután, népdaltanítás és gitárest. A Bor-házban 18 órától borkóstoló, meghívott: Miklós Csaba (Mór). A Csép Sándor-sátorban 10 órától kézműves-foglalkozások; 12 órától előadást tart Szabó-Györke Zsombor, az Igen, tessék! mozgalom tájékoztatási felelőse, Mihály István, a sepsiszentgyörgyi EMI elnöke, Opra Zsófia Szende, a CIVEK programvezetője, Biszak István székelykevei helytörténész, Rancz Károly, a pancsovai Petőfi Sándor Kulturális Egyesület elnöke, László Gergely Pál, a bukovinai székelyek történetének kutatója, Kali István, a marosvásárhelyi Regeneráció Egyesület elnöke, Simon Emőke projektvezető, Karácsony Lehel humánerőforrás-felelős, Lukács Csaba, a Magyar Nemzet újságírója; 17 órától filmvetítés: Egyetlenem (rendező: Csép Sándor). A kisszínpadon 16 órától interaktív gyermekműsor Miklós Gyurival; 18 órától Black Roses Band-, majd Bagossy Brothers Company-koncert. A színpadon 20 órától a Hot Jazz Band, később a P. Mobil zenél. Könyvbemutató A zabolai gróf Mikes- kastélyban pénteken 17 órától dr. Fejér Tamás bemutatja dr. Süli Attila hadtörténész Erdélyi arisztokrata sors a „csudák évében”. A gróf Mikes család tagjainak szerepe az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban című kötetét. Zenél a sepsibükszádi fúvószenekar. Házigazda: a gróf Mikes – Roy Chowdhury család. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. szeptember 13.Alföldi szemmel Erdélyről, SzékelyföldrőlSzékelyekkel olvasmányaimban a hetvenes évek közepén találkoztam először. Akkor vettem kezembe a kézdivásárhelyi születésű Dávid Antal regénytrilógiájának (Erdély nagy romlása) első kötetét. Ebben nagy meglepetéssel olvastam, hogy a székelyek borvizet isznak és harisnyát hordanak. Sehogy sem értettem: ezek a székelyek folyton fröccsöt isznak, és zokniban járnak, gatyát vagy nadrágot nem is viselnek?? Utóbb persze az egyik tanáromtól megtudtam, hogy a borvíz egyáltalán nem fröccs – és a székelyharisnya sem zokni. Amikor mindezt elmeséltem évekkel később székely barátaimnak, nagyokat kacagtak az alföldi suhanc tudatlanságán… 1980 legelején jutottam el először Székelyföldre, egy újdonsült oroszhegyi ismerősömet próbáltam megkeresni. Akkora hó volt, amilyet korábban nem láttam, pedig a hatvanas-hetvenes években még az Alföldön is voltak kemény telek. Az ismerősömet nem találtam otthon, viszont megismerkedtem Burus tanár úrral, aki megszánta a fagyoskodó idegen fiatalembert, és behívta a házukba melegedni. (Az élet furcsa fintora, hogy most abban a faluban lakom, amelynek Oroszhegy a romániai testvérfaluja, és majd’ két évtizeddel később a tanár úr fia, Endre adta ki néhány könyvemet a Pro Printnél...) A nyolcvanas években rendszeresen jártam Erdélyt, a végcél legtöbbször Székelyföld volt. A Kádár-rendszer utolsó évtizedének elején még nem volt olyan nagy divat az Erdély-járás, mint a nyolcvanas évek vége felé. A rokonokkal rendelkezőkön és a csempészeken-üzéreken kívül inkább csak humán értelmiségiek, egyetemi, főiskolai hallgatók alkották az „Erdély-járók” kis csapatát. Mindig nagy szeretettel és örömmel fogadtak be teljesen ismeretlen emberek – pedig bőrüket vitték vásárra. A rendszer bukása után született nemzedék már el sem tudja képzelni, hogy a Ceauşescu-diktatúrában tilos volt külföldi állampolgárnak – hacsak nem elsőfokú rokon – magánháznál megszállnia. (A 21. század elején budapesti levéltári kutatásaim során tudtam meg, hogy az 1974-es, nyíltan diszkriminatív törvény kérdését Magyarország képviselői minden magas szintű találkozón fölvetették – eredményt elérni azonban nem tudtak, a románok erről még csak tárgyalni sem voltak hajlandóak.) Akiről megtudta a rendőrség, hogy idegeneket fogadott be, azt komoly pénzbüntetéssel sújtották, és a Securitate is zaklatta. Ennek ellenére a magyarok döntő többsége vállalta a kockázatot. Szerencsére miattam senkit sem büntettek meg. A szállást mindig igyekeztem meghálálni, leginkább valamilyen tiltott könyvvel. Akkoriban ugyanis a román vámosok és határőrök szabályszerűen vadásztak a magyar nyelvű könyvekre, főleg, ha az a magyar történelemről szólt. Voltak kimondottan szigorúan tiltott könyvek (például Orbán Balázs munkája, majd a háromkötetes Erdély története), de a nyolcvanas évek vége felé még az útikönyveket is elkobozták. Természetesen, mi nem adtuk fel: újabb és újabb trükköket találtunk ki, amivel – ideig-óráig – ki tudtuk játszani a határőrizeti szervek éberségét. Ha valaki lebukott (vagyis megtalálták az eldugott könyveket, és sikerült rábizonyítani, hogy az övé), leszedték a nemzetközi vonatról, vagy az autóval visszafordították (a könyveket persze elkobozták). Amikor a 2000-es évek elején végre kutathatóvá váltak a nyolcvanas évek romániai vonatkozású magyar diplomáciai iratai is, meglepetten tapasztaltam, hogy a budapesti külügyminisztériumban egyre nagyobb aggodalmat váltott ki az, hogy évről évre mind több magyar állampolgárt fordítanak vissza a románok a határról. (1985-ben csak a kürtösi határállomásnál majdnem négyezer volt a visszafordított turisták száma. Ebben én is szerepelek – nemegyszer buktam le Kürtösön…) Amikor ezt a kérdést fölvetették egy-egy tárgyaláson, a román partner lesöpörte az asztalról. Meg kell még azt is jegyeznem, hogy a „hivatalos Magyarország” egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy a magamfajta fiatalok rendszeresen járnak Erdélybe, és hozzák az ottani híreket az újabb és újabb jogfosztásról, az erdélyi magyarság üldözött helyzetéről. „Veszélyes nacionalistáknak” tartottak minket, akikkel csak baj van. (Egy alkalommal egy belügyes tiszt azt próbálta nekem bemagyarázni, hogy a Ceauşescu-rendszer magyarellenességét Nyugatról szítják, hogy ezzel is éket verjenek a két baráti szocialista ország közé. Nyelni-köpni nem tudtam ekkora marhaság hallatán…) Tulajdonképpen nemcsak a Securitatétól kellett tartanunk, hanem bizonyos szinten a magyar állambiztonsági szervektől is. A rendszeres „kijárással” párhuzamosan, szegedi tanulmányaim során igyekeztem minél több könyvet elolvasni az erdélyi magyarság történelméről. Szerencsém volt, ugyanis mivel az egyetemi könyvtárban dolgoztam, a szigorúan tiltott és csak igazgatói engedéllyel olvasható könyvekhez is hozzájutottam. Ráadásul a nyolcvanas évek közepén létrejött az egyetemen a Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyűjtemény (közkeletű nevén Dokumentációs Tár), ahol mindenféle olyan anyagot gyűjtöttünk, amely a kisebbségi kérdéssel, az erdélyi magyarság sorsával foglalkozott. Részben ennek köszönhetően az Erdéllyel kapcsolatos olvasottságom messze az átlag fölött volt. Azt is meg kell azonban gyorsan jegyeznem, hogy ez az információhabzsolás nem öncélú volt: ha kiutaztam, mindig igyekeztem továbbadni a legfrissebb ismereteimet székely barátaimnak. Egyetemi tanulmányaimat szerencsére a Kádár-rendszer bukása után fejeztem be, ekkor már kutathatóvá váltak azok a korábban hozzáférhetetlen magyarországi levéltári források, amelyekből meg lehetett ismerni az erdélyi magyarság 1945 utáni történetét. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába, egyre többet publikáltam – jórészt erdélyi folyóiratokban, egyebek között a Székelyföldben. Szándékom most is az volt, hogy minél többen ismerjék meg az 1945 utáni évtizedek történelmét – hogy okuljanak a múlt hibáiból, tévedéseiből. A napokban ismét a kezembe vettem Bözödi György legendás könyvét, a Székely bánját. Újraolvasva ismét az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a székelység mindig akkor tudott boldogulni, ha összefogott, és nem egymás ellen harcolt. Mindazok, akik napjainkban a székely autonómia kivívásáért küzdenek, jó lenne, ha erről nem feledkeznének el… Vincze Gábor, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. október 29.(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)A Sütő András- műhelykonferencia előadásainak programja Mint arról korábban hírt adtunk, ma reggeltől kezdődően Sütő András- műhelykonferenciát szervez a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Kara. A konferencia célja egy olyan közös beszédtér kialakítása, amelyben az életművel kapcsolatos teljesen eltérő vélemények is nyitott – és remélhetőleg termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek, egyrészt a húszperces előadások megbeszélésein, másrészt a konferenciát lezáró, közönség előtt tartott összegezés formájában. A konferencia előadásainak részletes programját Lázok János, a rendezvénysorozat szervezője bocsátotta a rendelkezésünkre, az alábbiakban mi is közöljük. Az értekezésekre az Erdő utcai Bod Péter Diakóniai Központban kerül sor. Október 29, első nap. 9.00 óra: regisztráció. 10.00: A konferencia résztvevőit köszönti Sorin-Ion Crisan, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora és Kós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja. Délelőtti szekció: 10.00 – 13.00 óra, elnök: Szász László. 10.00 – Soltész Márton: "Magunkat írjuk tehát". Sütő András valóságértelmezésének eszmei-poétikai vonatkozásai. 10.20: Cseke Péter: Új fejezet otthonirodalmunk történetében. Az Anyám könnyű álmot ígér műfajtörténeti háttere. 10.40 – Elek Tibor: Korszakhatár az életműben: Anyám könnyű álmot ígér. 11.00: az előadások vitája. 11.20: kávészünet. 11.40 – Filep Tamás Gusztáv: "ami hazugsággal indul és hazugsággal folytatódik, bajosan végződik igazsággal" – Egy párhuzam és egy eltérés Szabó Gyula és Sütő András pályaképében. 12.00 – Novák Csaba Zoltán: Válaszúton. A megfigyelt Sütő András közéleti szerepvállalásának alakulása. 12.20 – Vincze Gábor: Sütő András a magyar diplomáciai iratokban az 1970–80-as években. 12.40 – Kántor Lajos: Önreflexiók – avagy Sütő-levelek kommentárja. 13.00: az előadások vitája. 13.20: kávészünet. Déltáni szekció: 15.00 – 17.30 óra, elnök: Filep Tamás Gusztáv. 15.00 – Kovács Dezső: Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója. 15.20 – Szász László: "Szerepvivő emberré lettem". Sütő András Kálvin-portréja. 15.40 – Jákfalvi Magdolna: A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje. 16.00: az előadások vitája. 16.20: kávészünet. 16.40 – Vida Gábor: Én és ők, perzsák. 17.00 – Lázok János: A kerek félalmák dramaturgiája. 17.20 – 17.40: az előadások vitája, majd kávészünet nélküli helyszínváltás mikrobusszal a Stúdió Színházban felállított kiállításra. Október 30. Délelőtti szekció: 9.00 – 12.00 óra, elnök: Mester Béla. 9.00 – Cristian Réka: Sütő András műveinek recepciója angol nyelven és az angol–amerikai világban. 9.20 – Petzoldt Silvia: Magunkról és másokról: erdélyi viszonyok Sütő András és Paul Schuster regényeiben. 9.40 – Mester Béla: Történelem és elbeszélés a hetvenes években és azután az erdélyi magyar irodalomban. 10.00 – Aradi Schreiner József: Hogyan hántsuk a Sütő-életmű hagymáját? 10.20: az előadások vitája. 10.40: kávészünet. 11.00 – Kuszálik Péter: Beiträge zur… avagy az életmű kritikai kiadásával kapcsolatos kérdések. 11.20 – G. Balla Ilona: Előfeltevések Sütő András hálózati kritikai kiadásának módszertani vonatkozásairól. 11.40 – Dávid Gyula: Sütő- pályaív – a Kriterion felől nézve. 12.00: az előadások vitája. 12.20: kávészünet. Kora délutáni szekció: 12.40 – 15.00 óra, elnök: Dávid Gyula. 12.40 – Markó Béla: Egy félbemaradt kultusz (Sütő András helye a romániai magyar kisebbségpolitikában). 13.00 – Láng Gusztáv: Csipkerózsikával kezdődött. Egy irodalmi vita mint kanonizáció. 13.20 – Molnár Gusztáv: Értelmiségi állásfoglalások az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban. 13.40 – Demény Péter: Sütő András nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata. 14.00 – Lőrincz József: Az igazmondó Sütő András. 14.20 – 14.40: az előadások vitája. 15.00 – 16.30: kávészünet, ebéd. 16.30 – 16.45: helyszínváltás, mikrobusszal a Bernády Házba. 17.00 – 19.00 óra: esti zárószekció a Bernády Házban: a tagozati elnökök összegező beszámolója meghívott közönség előtt. A résztvevők és a közönség hozzászólása biztosított mindegyik előadás után. Záróbeszéd: Balási András, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem prorektora. Knb. Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
