|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 131894 találat | lapozás: 1-30 ... 97561-97590 | 97591-97620 | 97621-97650 ... 131881-131894 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: 2012. december 29.Tisztán tartani történelmi tudatunkatÉv végi beszélgetés Egyed Ákos történész-akadémikussal Mosolygó szemek, irigylésre méltó vitalitás, közéleti naprakészség, magvas gondolatok: élmény beszélgetni a 82 éves Egyed Ákossal. Az elismert történész-akadémikus szerint a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása. – Leltárkészítéssel szokta zárni az évet, vagy úgy kezeli a kérdést, hogy ennyi fért bele? – Minden év végén elgondolkodom, mi is történt velem, velünk az éppen befejeződő esztendőben. Elsősorban a családom életéről készítek magamban leltárt, karácsonykor vagy újév kezdetén rendszerint összegyűlünk, ilyenkor adódik alkalom a közös visszapillantásra. Közvetlenül e visszatekintés után pedig azt veszem számba, mi is történt velünk, magyarokkal, velünk, erdélyi magyarokkal. Ez a fajta gondolkodás azonban a mindennapjaimban is jelen van. Hol aggódom, hol reménykedem, legtöbbször azonban önmagamat szeretném biztatni, hogy mégiscsak vannak egy biztonságosabb jövő felé mutató jelek – bár nem állítom, hogy mindig meg tudom győzni magam. Elsősorban gazdasági szempontból, hiszen az ember naponta hall a megélhetési nehézségekről, ami sokakat űz el a szülőföldről. De természetesen ott szerepel ebben a gondolatkörben a művelődés, a tudomány is, illetve az, hogy mindebben hol is van az én helyem most, hogy az idő egyre inkább sürget. – Az idő sürgetése egyelőre nem látszik kedélyén, szellemi frissességén... – Sikerült valahogy elkerülnöm, hogy nyugdíjazásom után elhagyjam a szakmát, és szerencsére a szakma sem volt hűtlen hozzám. Főleg akkor dolgozom jó kedvvel, önmagamat is biztatva, ha van visszajelzés, ösztönzés, hogy ezt is, azt is várják még tőlem. Több évtizedes adósságom például szülőfalum, Bodos történetének megírása, és örömmel mondhatom, hogy két hónapja már ezen dolgozom. Az EME-től ugyan két esztendeje megváltam, miután két cikluson át az elnöke voltam, de visszajárok, meg-megszólítanak, jól érzem magam, ha ott dolgozhatok. A levéltárban is gyakori vendég vagyok, kutatok, akárcsak az egyetemi könyvtárban, ahol az unokámmal mint könyvtárossal találkozhatok. A kutatás továbbra is élmény, hiszen nem ritkán bukkanunk újat mondó forrásokra, dokumentumokra olyan kérdésekben is, amelyekről azt hittük, már mindent tudunk róluk. Ilyenkor az ember lelkesen újságolja el a családtagjainak, megosztja az élményt. Fontos ugyanis, hogy legyen valaki, aki meghallgat, és visszaigazolja annak a kutatásnak a fontosságát. – Miért húzódott ilyen sokáig a bodosi kutatás? Azt gondolnánk, a helytörténeti kutatás könnyebb munka, hiszen a forrás szembejön az utcán. – A helytörténet sok esetben nehezebben megragadható, az elbeszélt történelemről ugyanis ritkán születik írásos feljegyzés. Már 1972-ben megkezdtem az adatgyűjtést, 10-12 akkori idős emberrel elbeszélgettem, s bizony idén nyáron való ottjártamkor – amikor ilyen mértékben apad a népesség – érzékeltem igazán egyes akkori jelenségek fontosságát. Negyven évvel ezelőtt írtam egy cikket Égjen a világ az asszonyváró házakban címmel, amelyben egy olyan család életét igyekeztem körüljárni, ahol hét fiúgyermek született. De volt egy másik család is, ahol hét lányt neveltek. Ez a párhuzam is szerepel majd a bodosi falutörténetben. Érdekes volt látni, mi lett velük időközben, hiszen már akkor észrevettem, hogy nemigen nősülnek az emberek. – Értékzavaros világunkban sok, a rendtartó székely falura vonatkozó utalás, hivatkozás hangzik el, miközben keveset tudunk az egészről. Mítosz ez vagy valóság? – Sűrűn olvasom Tamásit, ő fogalmaz valahogy úgy: olyan a falu – Farkaslaka – életének folyama, mint a templomi ének. Annyira rendszeres, folyamatos, ritmusos, ciklusokra osztható. Tény, hogy minden falunak megvolt a maga törvénye, azonban a csíkiaké, illetve Háromszéken a zalániaké valamivel hamarabb készült el. A faluközösségeknek többnyire volt elegendő erejük, hogy betartassák a falvak belső rendjét szabályozó törvényeket. A 16. század végétől kezdődnek ezek a rendtartások, és a székelység már akkor felfigyelt például arra, hogy fogynak az erdők. Nem csak azért, mert a tüzelés és az építkezés anyagát szolgáltatták, hanem abból kifolyólag is, hogy legelő- és szántóterületet kellett foglalni a szaporodó népesség számára. Fontos fórum volt a faluszéke, ahol első fokú döntéseket hoztak a vitás kérdésekben. A társadalom akkoriban kis közösségekben, önszabályozó, önfenntartó rendszerben élt, amely az erkölcsi normákat is igyekezett megszabni és betartatni. Rengeteg előnye és erénye mellett azonban sok hiányossága is akadt. Az egyik legnagyobb gond a népességszaporodáshoz köthető: az így jelentkező igényekhez már képtelen volt rugalmasan alkalmazkodni, például azért, mert a faluhatár adott volt, nem lehetett újabb és újabb foglalásokat végezni. Hasonló „bomlasztó” tényezőnek számít a székelység katonáskodáshoz kötött előjogainak, szabadságjogainak megnyirbálása. Az 1848-as forradalom olyan rendszerváltó korszak kezdetét jelentette, amelyben a rendtartó közösség léte és lényege alapvetően átalakult. Nyomaiban és legfontosabb elemeiben a múlt század ötvenes éveiig még fellelhető, a kegyelemdöfést a kollektivizálás adta meg ennek a rendszernek. – Történészként hogyan kezeli történelmi szimbólumaink egyre fokozódó használatát, megélését? – Annyi tiltás után természetszerűnek számít e robbanásszerű használat. Ne feledkezzünk meg arról, hogy eleink századokon keresztül rendi világban éltek, és minden rendnek megvolt a maga szimbólumrendszere. Ezen belül a székely autonómia olyan intézmény volt, amely össz-székely jelleget adott a népességnek. Igen ám, de az autonómiának székenként voltak sajátos jegyei, amelyek a pecsétekben, zászlókban, szimbólumokban jelentkeztek. Ezeket kezdik ma feleleveníteni, megjelenítésüknek pedig a technikai lehetőségek is kedveznek. A szimbólumok sokfélesége persze zavart is tud kelteni, de ez a sokféleség történelmi örökségünk. E tekintetben is fontos volna azonban egyfajta rendtartást megvalósítani, mert az egészen helyi szimbólumok általánosításával csak fokozzuk történelmi tudatunk zavarait. Márpedig a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása. – Fel-felbukkanó kérdés a rendszerváltás után is a hajdani szekuskollaboránsok ügye. Miután az azonnali teljes feltárás hajója elúszott, mit tart célravezetőnek: kizárólag történelmi kérdésként kezelni, vagy minden információt nyilvánosságra hozni? – A jelenséget fel kell tárni, nem vitás, és ez jelentős mértékben történészi feladat is. Tudatában kell azonban lennünk, milyen nehéz volt elkerülni, hogy valamilyen kapcsolatba kerüljön az ember a Szekuritátéval. Annak idején ugyanis minden valamire való értelmiségit megkörnyékeztek, nagyon határozottnak – és részben szerencsésnek – kellett lennie annak, aki el akarta kerülni a beszervezést. Hozzánk is eljöttek, emlékszem, a feleségem úgy bevágta az ajtót, hogy magam is megrettentem. De a jelek szerint ők is, mert többször nem jöttek. A mostanában előkerült nevek többnyire nem „érdemtelenül” bukkantak fel. Nem tagadom, magam is kíváncsi vagyok, hogy a baráti társaságból ki jelentett rólunk, hiszen iratcsomónk tanúsága szerint nacionalista családnak számítottunk. De roppant fontos, hogy elkülönítsük a gyarló embert és az alkotót, hiszen a már átvilágítottak között bizony sokan vannak, akik jelentős szellemi örökséget hagytak ránk. Magam is bizonytalan vagyok ez ügyben, de mivel előbb-utóbb ezek az anyagok hozzáférhetők lesznek a levéltárakban, mindenkiről kiderülhet az igazság. És az igazság nagyon fontos, főleg a fiatalok szempontjából, akik számára az a világ egyre inkább a történelem részévé válik. Éppen közös történelmi tudatunk szempontjából tartom elengedhetetlennek. – Az év másik visszhangos kérdése, a Mikó-ügy egyértelműbb? – Mikós diák voltam, gróf Mikó Imréről könyvet írtam, tudom, mit és mennyit ajándékozott, adakozott a nevét viselő gimnázium javára. Foglalkoztam Csutak Vilmos igazgatóval is, aki megírta a Székely Mikó Kollégium történetét. Sok információval rendelkezem tehát az ügyről, és változatlan az elvi álláspontom: a Mikó egyházi tulajdon. – Tudósként miként kezeli a magyar nemzetegységesítési törekvéseket? Van-e külön anyaországi, illetve határon túli tudományosság? – Amikor megválasztottak az Erdélyi Múzeum Egyesület – Erdély kis akadémiája – elnökévé, kötelességemnek tartottam folytatni az erdélyi magyar tudományosság integrálását az összmagyar tudományosságba. A művelődést hordozó magyar nyelv ugyanis kétségtelenül egységes. A Trianon következtében kialakult külön tudományos szerkezetek közötti távolságot tovább növelték a kommunista rezsim kapcsolattartásra vonatkozó, egyre erőteljesebb tiltásai. Ezt örököltük meg 1990-ben. Az eredeti állapotok visszaállítása lehetetlen, de az sem tűnik ésszerűnek, hogy teljesen feladjuk az évtizedek alatt kialakított tudományszervezési struktúráinkat. Ezeknek ugyanis megvan a maguk feladata, és abban sem vagyok biztos, hogy a magyar kormányzat és tudományosság, értelmiség képviselői hasonló beleérzéssel viszonyulnak ezekhez az integrációs folyamatokhoz, mint mi. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja vagyok 1990 óta, de nem tudok eltekinteni attól, hogy amikor az akadémián szavazásra kerül sor, mi, külsősök egy másik teremben, csak televízión követhetjük a történéseket. De nem csak ezért nem tartom jónak lemondani transzszilvanizmusunkról – amelynek létét köreinkben is vitatják –, sajátos erdélyiségünkről, amelynek a kultúrában, a tudományban is van létjogosultsága. A jövő azonban minden valószínűség szerint az egységesülésé. – Mit vár az új esztendőtől? – A Bodosi történelemnek el kell készülnie, és meg kell jelennie. A Pallas-Akadémia kiadónál várakozik A székelység rövid története című, egészen az 1989 utáni időkig kiegészített munkám. De a személyes dolgaimon túl nagyon szeretném, ha a magyarság helyzete egy kicsit jobb lenne, ha megértenénk, hogy nem szabad feladnunk azt, ami ezer esztendőn át megtartott bennünket. Nagyon fáj, amikor Erdély-szerte azt látom, hogy egy faluhatár, mi több a háztáji kert fele megműveletlen, holott életerős emberek élnek ott. Mert ha egyszer megszakad a földdel való kapcsolat, az visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el. Egyed Ákos Történész, az erdővidéki Bodosban született 1929. november 25-én. Középiskoláit Sepsiszentgyörgyön végezte, egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetemen. A kolozsvári Történeti Intézet kutatójaként dolgozott, az 1990-1994-es időszakban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, 1995 és 1997 között pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanított meghívott előadóként. 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke 2010-ig. Kutatásai elsősorban az 1848-as erdélyi forradalomra és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő történetére irányulnak. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2012. december 31.Innen folytatjuk – 2013-banMinden bizonnyal ki-ki maga is mérlegre teszi a lecsengő 2012-es évet, nincs szüksége senkinek semmiféle fontoskodó magyarázatra, és pláne arra nem, hogy pro és kontra érveket felhozva másként láttassuk a jól-rosszul megtapasztalt valóságot. Lesznek olyanok számosan, akik elmondhatják: ez az év is jól telt, ez sem volt rosszabb az előzőnél, sőt tán még jobb is volt, kár, hogy egy kicsit öregebbek lettünk – bár az idő múlását sem érzi mindenki drámának, hiszen sokan a beteljesedés momentumai fölött örvendezhetnek ez idő tájt. Ám sajnos azok lesznek többségben, akiknek semmi okuk a megelégedettségre. Sem a nemzetnek, sem az erdélyi magyarságnak, sem a szűkebb közösségeinknek nem hozott oly sok szépet és jót ez az esztendő, hogy feledni tudnánk a rengeteg bajt, bút, nyűgöt, cirkuszt, szorongást, krízist, tragédiát, nélkülözést, stresszet, energiapocséklást, idegeskedést, lelki és szervi problémát, amit szinte mindannyiunknak kiosztott idén a sors ilyen vagy olyan mértékben. Még a legharmonikusabban élő családok sem vonhatják ki magukat a környezeti hatások alól, s a társadalmi-gazdasági-politikai környülállás bizony idén sem volt kedvező – akár közelre, akár távolabbra pillantunk. („Oh jaj! jaj! az eszem, mint éjtszakáim, felzavarva van a környülállások boldogtalan örvényin" – Katona József: Bánk bán.) Ha azt mondják erre egyesek: csak rosszabb ne legyen – ne kövezzük meg őket, mert például akinek a kísértő előjelek dacára nem romlott tovább az anyagi helyzete, munkaképessége, egészsége, nem roppant meg a hite és a bizakodása, nem veszett el minden esélye, az akár még le is kopoghatja: 2013 csak jobb lehet. Akik pedig tudatosan, elszántan, optimistán és sikerekre törve le merik fogadni, hogy jövőre minden másképp lesz és minden jó irányba mozdul el, azokat tisztelni, sőt segíteni kell, hátha náluk van minden kulcs minden megoldáshoz. Drukkoljunk, hogy ők nyerjék meg a fogadást a reménytelenséggel. És bízzunk önmagunkban, mert ez a legkevesebb, amit megtehetünk. Dénes László Székelyhon.ro 2012. december 31.Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (2.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal– A Facsádról elindult életút végül megérkezett, azt is mondhatnám, révbe jutott Kolozsvárt, mely bizonyosan különbözött a korábban megélt városok szellemiségétől. – Kolozsvár más volt, új, számomra a kitárult reménységek városa volt. Kolozsvárra bukott diákként érkeztem. 1940 a bécsi döntés és a szerelmek éve volt. És azé a felejthetetlen facsádi nyáré, amelyről mintha megéreztük volna, hogy az utolsó, tombolt bennünk az ifjúság, az együttlét öröme. A gimnáziumban hetediktől kettéágaztak az osztályok humán és reál tagozatra. Az előbbiben a latinon és a nyelveken volt a hangsúly, a reál osztályokban a nagyon komoly matematika- és fizikaoktatáson. Mindig ragaszkodtam a barátaimhoz. Ezek jó matematikusok voltak és a reál tagozatra iratkoztak be. Én követtem őket, de nem mértem fel, hogy azon a magas színvonalon tanított matematikához és fizikához nagyon rendszeres, napi felkészülésre volt szükség. Az én érdeklődésem azonban nagyon megoszlott. Változatlanul sokat olvastam, rádiót hallgattam, szórakoztam, így aztán 1940 nyarán pótvizsgára buktam. A nyár viszont nagyon mozgalmas volt. Akkor folytak a Turnu Severin-i tárgyalások, tombolt bennünk a fiatalság, a szerelem, nem tudtam tanulni, nem is ment a vizsga. Matematikatanárom megkérdezte, miért nem megyek Magyarországra.Azt feleltem, hogy készülök menni, mert édesapámat áthelyezték Csíkszenttamásra. A nagyon igényes számtantanár nagyvonalú ember volt, Temesvár polgármesteri tisztét is betöltötte a királyi diktatúra előtt, az ellenőrizhető írásbelimre négyest adott, viszont a szóbelimre hatost, így ötös osztályzattal átengedett. A Karánsebesről jött, provinciális szemléletű fizikatanár 4,50-nel megbuktatott. Édesapám felvette a kapcsolatot a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiummal, ahol tájékoztatták, hogy mint elnyomott, újra vizsgázhatok. Neki viszont az volt a véleménye, hogy mivel látta, hogy nyáron nem tanultam a pótvizsgára, ne vegyem igénybe ezt a kedvezményt. Mivel a szintén áthelyezett sógoromék már berendezkedtek Kolozsváron, beiratkozásra jelentkeztem a Kántor Lajos igazgató vezette Farkas utcai Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziumába, ahova Gyöngyössy Dániel, akkor ügyvédjelölt barátom és földim kísért el. Bukott diákot nem szívesen veszek fel, mondta az igazgató, miután átnézte az irataimat. Dani barátom sovinizmust emlegetett. A válasz tömören ez volt: sovinizmus ide, sovinizmus oda, bukott diák az bukott diák. Kántor Lajos igazgató úr mégis felvett. Mi, felsősök hamar rájöttünk, hogy igazgatónk fő törekvése az iskolaépítés. Igyekezett jó, minőségi iskolát létrehozni, ami nem volt könnyű az örökölt tanári karral és a különböző helyekről érkező, több iskolát megjárt diákokkal. Keményen, jól vezette a rábízott gimnáziumot, és már a második évben sikerült a tanárok egy részét kicserélnie. A román oktatási rendszer több szempontból modernebb volt. A Károly-diktatúra idején azonban nehezebb lett a helyzet. A diákok is szembesültek a vasgárda és a király között dúló ádáz harccal. A vasgárda tudatosan Lupescunét, a szeretőt tette minden rossz előidézőjévé. De a diákok tapasztalták azt is, hogy a terrort nem lehet terrorral megfékezni. Két iskolatársunkat is a csíkszeredai gyűjtőtáborban megtizedelés során lemészárolták, minden bírói ítélet nélkül. Különben osztálytársaik jó tanuló, eszes fiúknak ismerték. Szerintük nem az antiszemitizmus vitte őket a vasgárdába, hanem a király és környezete erkölcstelensége, pénzhajhászása. Károly király emberei ugyanolyan törvénytelenül jártak el, mint a gyilkoló vasgárdisták, mert cselekedeteiket nem független bírói határozat alapján hajtották végre. Az iskolában kialakult ugyan a diákok véleménye, de oda nem gyűrűzött be a gyűlölködés. A magyar oktatási rendszerben tetszett, hogy a tanár szabadon dönthette el, milyen végső osztályzatot ad a diáknak. Különbség volt a nyelvoktatás tekintetében is. A magyar oktatási rendszerben első évtől tanították a latint, harmadiktól a németet, ötödiktől az olaszt vagy más világnyelvet. A román nyelvet elsőtől tanították és érettségizni is lehetett románból. A román iskolákban első osztálytól a francia, harmadiktól a latin, ötödiktől pedig választott idegen nyelv volt a kötelező. Amint erről már szó esett, hetediktől választani lehetett a humán és a reál tagozat között. A diákok körében nagyon rossz szemmel néztek két típust: a magolót és a strébert. Kolozsvárt én kitűntem a magammal hozott irodalmi ismereteimmel és olvasottságommal. Rendszeresen vásároltam a magyar sorskérdésekkel foglalkozó folyóiratokat, ezeket a Méhkas Diákszövetkezet könyvesboltjában szereztem be. Móricz Zsigmond folyóiratát, a Kelet Népét, a Zilahy Lajos szerkesztette Híd számait pedig az Ursus kapualjában árusító Béla újságárusnál vásároltam meg. Amikor megtudtam, hogy a harmadik utas Németh László, Kodolányi János, Juhász Géza, Gulyás Pál átvették a debreceni Tiszántúl irányítását, előfizettem erre a napilapra. Ma is emlékszem a postán kézbesített napilap címzésére: „Kiss András 7. osztályos főgimnáziumi tanulónak”. Sajnos, ami nagyon gyakran előfordul, a szellemi tőkével rendelkezők anyagiakban szűkölködnek, így a Tiszántúlt is átadták a szerkesztők egy tőkével rendelkező kiadónak. Később házkutatástól tartva Tóth Kálmán aligazgatón keresztül folyóirataim nagy részét átadtam az Egyetemi Könyvtárnak. Ma már csak a Kelet Népe példányait és azt a szellemi tőkét őrzöm, amit akkori olvasmányaimból szereztem, a magam képére kialakított harmadik utat és a Tanút. – A Gyakorló Gimnázium egykori tanári karából kikre emlékszik vissza? – Balogh László magyartanárom a Pásztortűzben közölt írásokat, rendkívül jól, szuggesztíven, élményszerűen adott elő, mindig szabadon elmondhattuk véleményünket a felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Az a tanártípus volt, aki nem a biflázásra, hanem az irodalom megkedvelésére igyekezett rávezetni diákjait. A fizikatanárom Balogh Antal volt, aki tudott a bukásomról, de akkorra már pótoltam lemaradásomat. (Ami nem is volt nagy teljesítmény a temesvári reálban így-úgy elsajátított ismereteimmel.) Egyszer egy stréber nem volt megelégedve az osztályzatával, neki azt mondta: „Én Kiss Andrást becsülöm, aki hosszútávfutóként halad előre”. Olasztanárom Ulrich Ferenc, aki francia szakos is volt, valóságos nyelvtehetségként tűnt ki. Skrabatovics Ede a fejébe vette, hogy majd ő megtanít latinra. Feltehetően tudta, hogy az előző évben kézről kézre járattam Móricz Zsigmondnak A latin nyelv törlendő című írását. Nyolcadikban majd minden órán feleltetett. Egyikünk sem tudta akkor, hogy mennyire szükségem lesz a latin nyelvre. Módszeresen, jól tanított. Később Sajkásra magyarosította a nevét. Az egyetemen is volt beosztása. 1944 őszén még aláírta a magyar oktatóknak az egyetem továbbműködése melletti állásfoglalását. Katonakabátban hazaindult Szatmár vármegyébe, útközben agyonütötték. Természetesen az említett fiatal tanárok közelebb álltak hozzánk, és bár nem tanított bennünket, nagyon tiszteltük a nálunk valamivel idősebb, halk szavú Mikecs Lászlót, akiről az olvasottabbak tudták, hogy publikációi is vannak. A „felszabadító” szovjet csapatok az ötezer kolozsvári magyar polgári személlyel együtt őt is Oroszországba deportálták, ahonnan nem tért vissza. A fiatalok mellett jó emlékeket hagytak bennem a román szakos Papp Imre, Szopos Sándor festőművész rajztanár és a két Török: Sándor, a matematika- és Zoltán, a természetrajztanár. Az osztályomban közismert volt olvasottságom és irodalmi tájékozottságom. Talán ennek köszönhető, hogy nyolcadikban, az önképző kör alakuló ülésén egyhangúlag engem javasoltak elnöknek. Az ülésen jelen volt Kántor Lajos igazgató is, és meglepett arccal hallgatta a bukott diák jelölését és megválasztását, de nem szólt közbe. Hagyta, hogy Balogh László, aki akkor már jól ismert, levezesse az ülést. Az érettségi vizsgámon Bartók György filozófiaprofesszor, a Középiskolai Tanárképző Intézet elnöke töltötte be az elnöki tisztet. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nehezebb tantárgyak vizsganapja előtt a diákok a patikából Aktedront vásároltak, ami ébren tartotta őket egész éjszaka, és akkor vették át az egész nehéz anyagot. Az osztályzatok szerint 3. lettem az érettségin. Utána összetalálkoztam a folyosón Kántor Lajos igazgatóval, aki így szólt hozzám: „Jó volt fiam, megálltad a helyed”. – András bácsi pályaválasztását nem lehetett könnyen összeegyeztetni a családi hagyományokkal és az irodalmi, valamint a politika iránti érdeklődésével. – Érettségi után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanultam tovább. A pályaválasztásnál az volt a gond, hogy – amint már említettem – mindig ragaszkodtam a barátaimhoz és igyekeztem együtt maradni velük. Jó barátom volt Maros Tibor, az osztályelső, ő hetedikben azt mondta nekem, hogy erdőmérnök akar lenni. Én is arról ábrándoztam, hogy követem őt Sopronba. Azután meggondolta magát, és elhatározta, hogy orvos lesz. (Az életpályája azt bizonyította, hogy döntése nagyon helyes volt.) Mivel jó barátaim zöme szintén az orvosira készült, én is az orvosi mellett döntöttem, gondoltam, hadd körözzem le a bátyámat, aki akkor már orvos volt. De előbb próbát akartam tenni, hogy le tudom-e küzdeni a vértől és sebektől való viszolygásaimat. Facsádi szomszédommal és barátommal, Orthmayr Alajossal, aki akkor a kórbonctanon volt tanársegéd, bevitettem magam a boncterembe, és rájöttem, hogy köszönöm szépen, de soha nem leszek képes orvos lenni. Irtózom a sebektől és a vértől, és ezt nem tudom leküzdeni Akkor mi legyek? Abban az időben létezett egy pályaválasztási tanácsadó, megírtam, hogy közíró akarok lenni. Példaképem Márai Sándor volt, akiről azt is tudtam, hogy egy-egy vasárnapi vezércikkéért ezer pengőt kap. Azt a választ kaptam a tanácsadótól, hogy nincs ilyen képzés, iratkozzam be a jogra vagy a bölcsészkarra, majd menjek el volontőrnek egy laphoz, és ott sajátíthatom el az újságírás gyakorlatát. 1942 nyarán elutaztam édesapámhoz, hogy vele is beszéljem meg pályaválasztásomat. Ő azt javasolta, hogy legyek „lódoktor”, mint Döme nagyapám, utána megkezdhetem közírói pályámat. Elmondtam neki, amit a boncteremben tapasztaltam, tehát nem lenne jobb az állatorvosi, mint a humán orvosi pálya. „Legyél hát közíró” – hagyta jóvá elképzelésemet édesapám. Részt vennék a politikai életben is – tettem hozzá. Ő arra kért, soha ne lépjek pártpolitikusi pályára, mert „az nem nekünk való”. Így hát beiratkoztam a jogra. Következett az egyetemi polgárrá avatás. 10 pengő befizetése után a dékán kezet fogott velem, egyetemi polgárrá fogadott, amit öntudatosan vállaltam. Erről a polgárrá fogadásról a diákság körében számos tréfás történet keringett. Például az, hogy a vidéki gólyát hogyan vették rá a Gábor Áron diákotthonban, vagy a Jóskában a felsőbb évfolyamosok, hogy készítsen elő a markában 10 pengőt, amit a dékán markába kell csúsztatnia a polgárság fejében. A jogi karon a hallgatók két csoportra tagolódtak: voltak a rendes hallgatók és a „mezei seregek”. Ezek főként tisztviselőkből és más, állásban levőkből tevődtek össze, és a fogalmazói státushoz megkívánt doktori címért iratkoztak be az egyetemre. A mezeizők nem hallgatták az előadásokat, ők csak a vizsgákon jelentek meg. Indexeiket az altisztek kezelték, ami nagyon jó jövedelmi forrást biztosított nekik. Egyenként 20–30 index volt a kezük alatt. A vizsgákra a jogi szemináriumon készítették elő őket. A legismertebb Bellér István szemináriuma volt, ahol jegyzeteket lehetett kapni, és felkészítést is vállalt a doktori tézisek megírására. Az egyetemi hallgatók összetételét illetően Kolozsvárt sajátos helyzet alakult ki. Sok volt a dél-erdélyi menekült diák. Ezek tanulmányi eredményeiktől függően különböző kedvezményekben részesültek. De voltak, akik önmagukon azzal segítettek, hogy beálltak statisztálni a Nemzeti Színházhoz. Egy enyedi származású, Elekes nevű évfolyamtársam volt a statisztálás egyik fő szervezője. Én kötelességtudóan hallgattam az ajánlott előadásokat is: állami számviteltant, Felvinczi Takáts Zoltán előadásait a művészettörténetről és a Baráth Tiborét a francia forradalom idejebeli sajtóról. Rendkívül jól adott elő. El kell mondanom, hogy teltházasok voltak Buza László, Bónis György, Csekey István, Ottlik László órái. Nem találkoztam olyan egyetemi tanárral, aki nem szabadon adott volna elő. Mind beszélt idegen nyelveket. Mi is lekádereztük őket, tudtuk, hogy közülük ki a törvényelőkészítő bizottság vagy más szaktestület tagja. Szász István például egy nemzetközi bíróságnak volt a bírája. Buza Lászlót és Csekey Istvánt a legtekintélyesebb köz-, illetve nemzetközi jogászokként tartották számon. – Milyen volt az akkori kolozsvári egyetemi élet? – A dékán a kar igazgatásának teljes jogú ura volt, egy cédulát, egy moziplakátot nem lehetett kitenni, ha nem engedélyezte a dékán. Az egyetemi oktatókkal való viszonyában ő primus inter pares volt, de nem főnök. Minden tanár szabadon rendelkezett kollégiumával. A tanszékvezető fogalma ismeretlen volt. Mind a rektor, mind a dékán mandátuma egy évre szólt. Ezért tüntették fel kiadványaikon az e. i., azaz ez idei megjelölést. Kollokviumok, vizsgák nagy spekulációkkal történtek. Egyes hallgatóknak megvolt a kidolgozott szisztémájuk, hogy mikor jobb a vizsgáztató tanár elé állni: az elsők között, vagy később, ha a tanár már fáradt? Számon tartották, hogy az előttük vizsgázó jelölttől miket kérdezett a tanár. A szeminárium nem úgy zajlott le, mint 45 után. A hallgatónak önálló munkát kellett bemutatnia, azt vitatták meg a részvevők. Horváth Barna, a jogelmélet professzora, aki híres volt igényességéről és szigorúságáról, a mi évfolyamunk előtt a tanszék magántanárával vitatkozott, aki nem volt más, mint az 1956-os helytálló államférfi, Bibó István. A két különböző szemléletű tanár összecsapása élmény volt a kis létszámú hallgatónak. A tanár a vizsgákon a kérdésekre adott válaszok és a szemináriumi teljesítmény alapján osztályozott. A jogtudományi szigorlatok jóval nehezebbek voltak, mint az államtudományiak. Itt a szigorlók zöme mezeiző volt. Emlékszem egy beszélgetésre a nemzetközi jogról, amit dékáni jóváhagyással egy jogszigorló hívott össze. Szerinte a nemzetközi jog helytelen kifejezés, hiszen a jog ismérve: a kikényszeríthetőség, viszont a nemzetközi jogban nincs ilyen lehetőség. Végső fokon csak háborúval lehet elérni a megállapodások, szabályozások betartását, ami nem jogi kategória. A Bellér-féle szemináriumi jegyzetek jók voltak a vizsgákon. Buza és Csekey professzorok esetében, az Osztrák–Magyar Monarchia meghatározásánál figyelmeztették a hallgatót: Buzánál reálszövetségként, Csekeynél viszont egyszerű perszonálunióként kellett minősíteni a két állam közötti jogviszonyt. – Az elkövetkező történelmi események hatással kellett hogy legyenek az ideálisnak tűnő egyetemi életre is. – Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás nagyon fejbevágott. Hiába titulálták jó moszkovita szóhasználattal fasiszta államnak Magyarországot, az egyetemen egyetlen nyilas diák csak a hülye Pufi volt. Viszont a közvéleményben tartotta magát az a hír, hogy március 15-én Magyarország kiugrik a német szövetségből. Mi lesz, hogy lesz? Elterjedt a hír, hogy Dálnoki Veress a Tiszánál ellenáll. A németek viszont már az országban voltak és fenyegetéseik döntöttek. A budapesti Műegyetemen a diákok elkezdtek mozgolódni. Erre elrendelték az egyetemisták munkatáborba vitelét. Az én csoportom Borszék alatt, Székpatakon építette az Árpád-vonalat. Akkor szembesültünk először a katonai fegyelemmel. Szerencsénkre a parancsnok, Darvas százados korekt ember volt, a tisztesek többnyire a hatalomhoz jutott primitív ember módján éreztették hatalmukat. Deszkából készült finn sátrakban laktunk. Közeledett a front, csendes éjszakákon hallani lehetett az ágyúzást. Éles töltényekkel teljesítettük az őrszolgálatot és Darvas százados utasított, hogy ha a közeledő nem áll meg felszólításunkra, ne habozzunk lőni, mert „a partizán nem katona, az orvlövész, és le kell lőni, mint a veszett kutyát”. Már a táborba jövet találkoztunk menekülő ukránokkal. A mellettünk álló szerelvényen egy „ukrán madonna” a gyermekét szoptatta. Vajon mi lett a sorsuk? Aztán megjött a parancs, hogy a katonaköteleseknek be kell vonulniuk, ezért hazaküldtek a táborból. Még a német megszállás előtt Kállay Miklós miniszterelnök meglátogatta az egyetemet, és ott földijétől, Csekey professzortól jövet vékonyka titkára kísérte. S szavaira ma is emlékszem: „Az urak tanuljanak, mert nagy feladat vár magukra. Amíg én leszek Magyarország miniszterelnöke, addig nem viszik önöket a frontra, mert szükség van Magyarországon önökre.” A román átállás után megérkezett az én behívóm is. A nővérem Szatmár vármegyébe továbbította a postással, bár nem szeretek kitérni a dolgok elől. Már középiskolás korunkban kialakítottunk egy szűk baráti kört, ami egyetemi éveinkben kiegészült néhány, velünk egy évben érettségizett hallgatónővel. Fórumnak neveztük el, mert minden nap estefelé a Főtéren találkoztunk, a Szent Mihály-templom keleti végében, ott ültünk a vaskerítésen. Tagjai a lányok közül Faluvégi Baba, a későbbi Kós Andrásné, Lebó Anikó orvostanhallgató, Tamás Magdi (Mészárosné) bölcsész, Lázár Ibolya orvostanhallgató, Mandula Ibolya, Rácz Lili és Buszlai Ibolya közgazdászok. A fiúk közül Maros Tibor, Grósz Frigyes, Égető Béla, Herman Nándor, Joanovics János, Gyöngyössy János orvostanhallgatók voltak. Fórumtag volt még Bacsó István, Kovács László és Szatala Ödön biológus, aki miután szüleivel visszaköltözött Budapestre, akkor is hűséges Fórumtag maradt. Szeptember végén hazafelé mentünk a Deák Ferenc utcán, és szembejött velünk egy rendőr – szerencsére nem csendőr – járőr, igazoltattak. Az orvostanhallgatók felmutatták kórházi beosztásukat igazoló irataikat, én a diákigazolványomat. A fehérbajuszú járőrparancsnok csak ennyit mondott: „A maga helyében nem nagyon sétálnék az utcákon”. A főtéri vendéglőben, a tulajdonos szerint a legjobb bort hozták fel, hogy a bejövő oroszoknak ne jusson belőle. Szorongó érzés tört rám, amikor a Főtéren keresztüldübörgött egy 15-17 éves fiúkból álló tankoszlop. Meggondolkoztatott, hogy miközben a magyar hadvezetőség a felkelőket visszavonta Tordáról, hogy megóvja Kolozsvárt az utcai harcoktól, ezek a gyerekek rezzenéstelen arccal tovább harcoltak, mert azt parancsolták nekik. A Kolozsvár elleni támadás során nem volt az oroszoknak légierejük. Egy berepülés alkalmával találat érte Csokoládé Károly cigányprímás házát, amiről a helyi sajtó is beszámolt. A Zápolya utcában laktunk és egy nap, október 11-én, szerdán látom, hogy a Kövespad utcán egy orosz hajt fel egy lovas szekeret. Egy szomszéd román tanár pincéjében bújtunk el első éjszaka. Másnap reggel kimentünk a ház elé, és a Kövespad felől egy egyszerű asszony jött felénk és figyelmeztetett: az oroszok szedik össze a magyarokat. Akkor legalább kapunk valami írást, mondtam én jóhiszeműen, mert azt gondoltam, munkára visznek a felrobbantott hidakhoz. Édesanyám és a sógorom nem bíztak az oroszokban és úgy döntöttek, hogy bújjunk el a szomszéd akkor már üresen álló házánál a Kövespad felé emelkedő kertje végében, a bodzabokrok mögé. Mire felértünk, már ott lapult a bodzabokorban Vermessy Rezső, a Szövetség Szövetkezeti Központ cégjegyzője, valamint Kolcsár Árpád és Páter kőművesmesterek. Kis idő elteltével a kert alján megjelent egy hosszú Moszingan puskával egy szovjet katona, hogy a kertet ellenőrizze. Láttuk, hogy felénk tart, aztán egyszerre megáll a karalábéágyásnál, leteszi a puskát, előveszi a bicskáját és elkezdi jóízűen falatozni a karalábét. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszament az utcára az őrjárathoz. Másoknak nem volt ilyen szerencséje, mint nekünk. A szemben lakó Miskolczi nevű hóstáti gazdát – a Hosszú élethez nevű kocsma tulajdonosát – a nálam fiatalabb gimnazista fiával együtt elhurcolták, soha nem tértek vissza. Ez volt a sorsa több Zápolya utcai lakosnak is, akik nem bújtak el, köztük apósomnak, Kalmár Eleknek és sógoromnak, Kalmár Andrásnak, akik hosszú esztendőkig sínylődtek a Szovjetunióban. Elhurcolták egykori iskolámból a már említett Mikecs László tanárt, valamint Szabó György klasszika-filológust, aki miután visszatért, megírta az elhurcoltak színvonalas és tárgyilagos krónikáját Kolozsvári deportáltak az Uralban címmel. Közvetlen a szovjet bevonulás napján, mielőtt elhurcolták az ötezer magyar polgári lakost, a szemben lakó Steierman család – a Linda nevű cukorkagyár tulajdonosai – áthívtak bennünket, hogy az ott levő munkaszolgálatossal ünnepeljük meg a „felszabadulásunkat”. Ők felismerték sógoromban, Ferencz Antalban azt a feleki határvadász zászlóst, aki odament alakulatukhoz és biztatta őket, hogy „ne csüggedjenek, már nem tart sokáig”. Ezt meleg szavakkal meg is köszönték: „Felszabadultunk!”. Náci cseberből a vörös cárizmus vedrébe. (Folytatjuk) Művelődés (Kolozsvár) 2013. január 1.Petőfire emlékeztek az új év első napján SzatmárnémetibenEgy civil kezdeményezés nyomán, születésének 190. évfordulója alkalmából Petőfire emlékeztek az év első napjának délutánján Szatmárnémetiben. Az ünnepség szervezője az a Tóth István vállalkozó volt, aki öt éve minden január elsején az István parkba, a régi városi kórház előtt álló Petőfi-szoborhoz hívja a költő barátait. A mintegy százfős közönség előtt most is ő tartotta az első beszédet, amiben szólt arról, hogy Petőfi sokkal többet érdemel, mert jóllehet a hazai törvények az ilyenszerű összejöveteleket nem korlátozzák, mégis kevesen jöttek el fejet hajtani előtte. „Ami azt jelenti, hogy messze nem élünk eléggé biztosított jogainkkal” – fogalmazott a vállalkozó. András Gyula színművész a költő Szájhősök című versét szavalta el, Nagy Zoltán mérnök-vállalkozó Petőfi Szatmárnémetiben írt verseit ismertette és elemezte. Az ünnepség fénypontja a Bartók Béla Egyesület férfi karának, citerával kísért éneklése volt. Az olyan közismertebb megzenésített Petőfi-verseket, mint a Kislak áll a nagy Duna mentében, vagy Fa leszek, ha fának vagy virága a közönség is együtt énekelte velük. Sike Lajos Maszol.ro, 2013. január 2.Semjén: Ügynököknek nem jár az állampolgárság„Felelősségünk az, hogy ügynökök vagy szélsőséges őrültek ne kapjanak magyar állampolgárságot” – fogalmazott Semjén Zsolt a magyar állampolgársági kérelmek előző két évi eredményeinek ismertetése kapcsán. Az elmúlt két évben 370 ezren kérték a magyar állampolgárságot, az elutasítások száma kevesebb mint 1,5 százalék. A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes ugyanakkor hozzáfűzte: az elutasításokat még egyszer áttekintik, hogy senkit ne érjen méltánytalanság. Semjén Zsolt elmondta azt is, idén hangsúlyozottan fordulnak majd a nyugati magyarság felé. A kormányfő helyettese szerint az elmúlt két év 370 ezer állampolgárság-kérelmének részletes statisztikai adatairól csütörtökön közleményben számolnak be. Jelezte ugyanakkor, hogy az elutasítottak száma 1,5 százalék alatt van. Ezek nagy többsége olyan ember, akiről kiderült, hogy semmilyen, még a környezetében elvárható szinten sem beszél és nem is tanul magyarul, illetve felszólításra sem tett eleget a hiánypótlásnak. Alacsony számban ugyan, de olyanok is vannak közöttük, akiket köz- vagy nemzetbiztonsági kockázat miatt utasítottak el. Elmondta azt is, hogy 2013-ban hangsúlyozottan fordulnak a nyugati magyarság felé. Ennek két eleme a Julianus- és a Kőrösi Csoma Sándor-program. Előbbi célja az, hogy a diaszpóra magyar szervezetei a magyar állam segítségével összegyűjtsék a tárgyi emlékeket a magyarságról, arról, hogy az adott magyar közösség mennyiben gazdagította az egyetemes magyar kultúrát és a befogadó ország kultúráját. Ezek dokumentálása nagyon fontos, mert sok helyütt „az utolsó pillanatban vagyunk” – hívta fel a figyelmet a politikus. A Kőrösi Csoma Sándor-program lényege pedig, hogy „megkeressük a kiküldötteink révén a diaszpóra szervezeteit és közösségeit, hogy megerősítsük őket a magyar identitásban és nyelviségben” – mondta Semjén Zsolt. MTI Erdély.ma, 2013. január 2.Magyar államtitkára is van az új kormánynakÚjabb államtitkári kinevezést kapott az oktatási minisztériumban Király András, az RMDSZ politikusa, aki eddig is a kisebbségi nyelveken szervezett közoktatásért felelt a tárcánál. Bár május óta nem vesz részt a bukaresti kormányban, az RMDSZ megállapodott a szociálliberális kormánytöbbséggel, hogy kisebbségi ügyekért felelős államtitkárai - Király András oktatási államtitkár és Markó Attila, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának államtitkári rangú vezetője - a helyükön maradnak. Király András a decemberi választások nyomán hivatalba lépett új kormányban is oktatási államtitkárként dolgozik, és mint mondta: Victor Ponta miniszterelnök már aláírta kinevezését. Markó Attila képviselői mandátumot szerzett, utódjáról még nem született döntés. „Romániában a közoktatásban részt vevő egymillió hatszázezer diák közül csaknem 200 ezer tanul valamely kisebbségi nyelven, közülük 170 ezer magyarul. Az egyetemek és az óvodák eddig nem tartoztak hozzám, de ha az új kormányban valóban csak két-két államtitkár lesz minisztériumonként, akkor lehet, hogy besűrűsödik a hatásköröm” - mondta Király András. Markó Attila nyolc éve folyamatosan vezeti a kormányfőtitkárság részeként működő, 25 fős Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalát, kinevezését még Calin Popescu Tariceanu liberális miniszterelnök írta alá. „Az RMDSZ ragaszkodik ehhez a hivatalhoz - már amennyire az ellenzéki szerep ezt lehetővé teszi -, és amennyiben a miniszterelnök beleegyezik, továbbra is magyar lesz ennek az intézménynek a vezetője” - mondta Markó Attila az MTI-nek. Hozzátette: a választásokon szerzett képviselői mandátuma összeférhetetlen az államtitkári tisztséggel, és az összeférhetetlenségről már tájékoztatta a házbizottságot. Markó Attila szerint a törvény egy hónapot biztosít arra, hogy valamelyik tisztségéről lemondjon, de úgy vélekedett, hogy hamarabb megszületik a döntés arról, ki veszi át az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának vezetését. Krónika (Kolozsvár), 2013. január 2.Drágulásokat hozott az újévJanuár 1-jétől 10 százalékkal drágult a villanyáram, a luxuscikkek jövedéki adóját pedig 5,16 százalékkal magasabb árfolyam alapján számolják ki. Ezek szerint drágul az alkohol, a dohánytermékek, valamint a kávé is, e mellett pedig a gáz is drágulni fog tíz százalékkal. Egyes településeken a helyi adók is nőhetnek, a növekedés maximum 20 százalék lehet. Idén ugyanakkor a tervezettel ellentétben még nem vezetik be a differenciált jövedelemadózást, amely az alacsonyabb keresetűeknek jelentett volna könnyítést. Az országos energiaár-szabályozó hatóság szerint a villanyáram drágulása Romániának a nemzetközi hitelezőkkel megkötött egyezsége alapján történik, amely szerint a villanyáram árát fokozatosan emelik úgy, hogy tükrözze a valós előállítási költségeket az energiaárak liberalizációjának ütemterve szerint. Az alkohol, a dohánytermékek és a kávé jövedéki adója is január 1-jétől nő, hiszen 5,16 százalékkal magasabb árfolyamon számolják ki. Az Európai Központi Bank októberi bejelentése szerint egy euró 4,3001 lej értékű árfolyama helyett 4,5223 lejjel számolnak 2013-ban. Emellett a kormány a gázolaj jövedéki adóját is növelte, így egy tonna gázolaj 391 euróba kerül 374 euró helyett. A gáz is várhatóan drágulni fog 10 százalékkal, a fogyasztók számára viszont jó hír, hogy az első, 8 százalékos emelést a kormány csak június 1-jétől tervezi, a maradék két százalékos növelés pedig várhatóan október 1-jétől fog érvénybe lépni. Ez a drágulás is része a kormány által a nemzetközi hitelezőkkel szemben vállalt energiaár liberalizációs ütemtervének. Egyes településeken a helyi adók is nőhetnek, miután a kormány az elmúlt három év inflációja alapján 16 százalékkal növelte azokat az értékeket, amelyek alapján a helyi önkormányzatok megállapítják a helyi adókat. Így minden önkormányzat saját maga döntheti el, hogy növeli-e vagy sem a helyi adókat. A növekedés maximum 20 százalék lehet. Victor Ponta miniszterelnök ugyanakkor egy televíziós nyilatkozatban jelentette be, hogy idén még nem vezetik be a differenciált jövedelemadózást. Ez az adózási forma az alacsonyabb keresetűeknek jelentett volna könnyítést. A december végén hivatalba lépett második Ponta-kormány programjában szerepel, hogy a kabinet fenntartja a 16 százalékos általános jövedelemadót, de az alacsonyabb kereseteknél az adókulcsot 12, illetve 8 százalékra csökkenti. „2013-ban valószínűleg nem sikerül majd 12 és 8 százalékra lemennünk. Ez azonban egy fontos elv, talán a legnehezebb kompromisszum, amit a kormányzó Szociálliberális Szövetség (USL) kialakított. A liberálisok alacsony adókat akartak, mi szociáldemokraták pedig azt mondtuk, sehol a civilizált világban nem azonos az adókulcs egy száz lejes és egy egymillió lejes jövedelem esetén” - magyarázta a román kormányfő. Ponta ugyanakkor kitérő választ adott arra kérdésre, hogy mikor vezetik be differenciált jövedelemadót. A 2010-es megszorító intézkedések előtti szintre visszahozott közalkalmazotti bérekről szólva Victor Ponta azt mondta, 2013 stabil év lesz. „Fizetjük a júniusi és decemberi emelésekkel kiegészült béreket, nem lesznek újabb bércsökkentések. A nyugdíjasok januárban megkapták a törvény által előírt négy százalékos emelést. Nem lesznek megszorítások, de nem is nyitjuk ki ennél jobban az erszényt” - mondta a miniszterelnök. Krónika (Kolozsvár), 2013. január 2.Nem kérnek Markó bírálatábólElutasítja Markó Béla szenátor vádjait és ellentámadásba lendül az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete, melynek vezetői sértőnek tartják a szövetség volt elnökének az ellenük irányuló, durva kirohanását. A választási eredményekre utalva, a Szövetségi Képviselők Tanácsának legutóbbi ülésén Markó kijelentette, hogy „ahol jók az eredmények, ott elismerjük a munkát, ahol pedig olyan rosszak, mint Marosvásárhelyen, ott a városi RMDSZ-nek mennie kell már tegnaptól és nem holnaptól!” A volt szövetségi elnök főként azért bírálta a marosvásárhelyi szervezetet, mert Frunda György elveszítette a szenátori székét. A december 10-i eredmények nyomán a Maros megyei magyarságot mindössze Markó Béla képviselheti a felsőházban, a többi három szenátori tisztséget a román pártok képviselői tölthetik be. „Mivel a marosvásárhelyi szervezetben – ellentétben a magasabb RMDSZ-struktúrákkal – kizárólag önkéntesek dolgoznak, olyanok, akik a becsülettel elvégzett munkáért soha fizetést nem kaptak, az ilyen kijelentéseket nem fogadhatjuk el, már csak azért sem, mert a volt szövetségi elnöknek építenie kellene a szervezetet, és nem felszámolni azt. Továbbá emlékezetni szeretnénk a volt elnökünket, hogy a helyhatósági választások alkalmával az országos vezetőség a marosvásárhelyi eredményeket jónak találta, és abban az értékelésben – amelyet a városi szervezettel csupán októberi hónapban közöltek – az áll, hogy a megyében 16 olyan RMDSZ-szervezet van, amely a 2008. évi választásokhoz viszonyítva jobb eredményt ért el” – írja a Markó Bélának címzett nyílt levelében hét RMDSZ-körzet elnöke. Az aláírók zokon veszik, hogy a felsőbb vezetés már a helyhatósági választásokat követően – amikor Marosvásárhelyen szintén Frunda volt az, aki vesztesként került ki a polgármesteri székért folyó harcból – bizottságot hozott létre, melynek elsődleges feladata a vásárhelyi szervezet felszámolása lett volna. „Markó szívlelje meg Frunda bírálatait” A körzeti vezetők nem értik, hogy ha a városban jó volt a magyarság mozgósítása, miért kell újabb vizsgálóbizottságot küldeni a szervezet nyakára. Magyari Károly, Kacsó Bodó Csaba, Kovács István, Gál Éva, Szabó Annamária és Szilágyi László kijelentik: ők nem fogadnak el semmiféle bizottságot, már csak azért sem, mert úgy érzik, nem szolgáltak rá olyan bánásmódra, amilyent Markó Béla tanúsított irányukban. „A mozgósítás annak ellenére volt jó, hogy az átszervezéssel megbízott bizottság egész nyáron akadályozta a városi szervezet munkáját. Itt nemcsak arra gondolunk, hogy bezáratták a székházat! A parlamenti választások előtt rendelkezésünkre álló, nagyon rövid időszakban egy olyan tömeget kellett mozgósítani, amelyet igen negatívan érintett a Boc-kormánynak az RMDSZ támogatásával hozott megszorító intézkedései” – írják a körzeti elnökök. Az aláírók továbbá leszögezik, Markó Béla ahelyett, hogy megszívlelné Frunda György népszerűtlen intézkedésekkel kapcsolatos kritikáját, és felelőséget vállalna értük, a városi szervezetet okolja a választók távolmaradása miatt. Benedek sem érti Markót „Levelük megírásában a körzeti elnökök nem egyeztettek velem, de meg tudom érteni a felháborodásukat. Ők nem pénzért képviselik az RMDSZ-t, ők még hisznek a szövetség eredeti eszméjében. Az idén immár másodjára” – vélekedett a lapunknak nyilatkozó Benedek István. Az RMDSZ marosvásárhelyi elnöke viszont úgy érzi: Markó Béla nem a körzetek önkénteseivel, hanem vele akar leszámolni. Mint mondotta, a párt felső vezetése már a két választás közötti vizsgálóbizottsági játékával felborzolta Marosvásárhelyen a kedélyeket. A legtöbb körzeti elnök már akkor le akart mondani tisztségéről, de olyan is akadt közülük, aki a szövetségből is kilépett volna. „Amúgy tényleg nem értem, milyen alapon támadja a marosvásárhelyi szervezetet Markó Béla, hisz ő már egy éve nem RMDSZ-elnök, de még csak nem is marosvásárhelyi szenátor, hiszen a nyárádmenti körzetben indult. Ha azt hiszi, hogy ebben a városban ugyanannyi szavazót lehet mozgósítani, mint hajdanán, azt jelenti, hogy megfeledkezik arról, hogy a város etnikai összetétele az utóbbi huszonhárom évben megváltozott. Mint ahogy arról is, hogy hozzájárult a fizetések és nyugdíjak megcsonkításához” – fejtette ki az RMDSZ marosvásárhelyi elnöke. Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár), 2013. január 2.Egy szerkesztő énjeiről és az irodalom jövőjérőlBalázs Imre József 1999 óta szerkesztője a Korunknak, 2008 májusától pedig a lap főszerkesztője. Januártól Kovács Kiss Gyöngy veszi át tőle a stafétát. A leköszönő főszerkesztővel a tizenhárom évről, illetve arról a majdnem öt esztendőről beszélgettünk, amelyet az 1926-ban alapított és többször újraindított, illetve újradefiniált lap élén töltött. – Visszanézve erre a főszerkesztői időszakra – kezdte a beszélgetést Balázs Imre József, aki a múlt év utolsó napjaiban a Zólya Andrea Csilla Irodalmi paródia és parodisztikus beszédmódok az erdélyi magyar irodalomban című, a Komp-Press Kiadónál 2012-ben megjelent monográfiája bemutatása alkalmából tartózkodott Székelyudvarhelyen – el kell mondanom, hogy azt igyekeztünk kipróbálni, hogy még milyen lehetne egy folyóirat, melyek azok a plusz-tartalmak és lehetőségek, amelyek túlmutatnak a nyomtatott lapon. Nagyobb hangsúlyt fektettünk a rendezvényekre. Legalább havi egy-egy alkalommal tartottunk irodalmi esteket és történelmi előadásokat Kolozsváron. Emlékezetes pillanataink voltak, amikor egyik történész-munkatársunkkal százötven-kétszáz olvasója szeretett volna találkozni, hasonlóan emlékezetes volt több jeles írónk számára szervezett est is, amikor kétszáz fő fölötti érdeklődőt számoltunk. Kipróbáltuk az elektronikus lehetőségeket is, nemcsak a folyóirat tartalmát töltöttük fel a honlapunkra, hanem a Korunk.org webhelyet portálként kezdtük üzemeltetni, frissítettük rajta a cikkeket, beszámolókat közöltünk a lapszámok megjelenése közti időszakokban lezajlott eseményekről, hozzászólásokat fogadtunk. A másik újdonság a Korunk Akadémia-képzések megteremtése volt, amelyben Kántor Lajos folyóiratszerkesztői, Horváth Andor műfordítói csoportot hozott létre, én magam kreatív írás műhelyt működtettem. Annyit mondanék erről a korszakról, hogy egyazon időben a mi látványos kísérleteinkkel, igencsak megcsappantak a forrásaink. Mi expanzióban gondolkodtunk, de ez alatt az anyagi lehetőségeink egyre szűkösebbek voltak. – Ismereteim szerint volt egy magyarországi kísérlet is. A Korunk megvetette ott a lábát, oly módon, hogy rendszeresítette a közönségtalálkozókat a budapesti Bem moziban, ahol könyvstandot is üzemeltetett egy időben. Aztán ott van a Korunk szerkesztőinek és a szerkesztőséghez közelálló képzőművészeknek egy másik több évtizedes projektje is, a Korunk Galéria… – Kezdjük a Korunk Galériánál, amelyik régebbi történet. 2005-ben a szerkesztőség költözni kényszerült, s ezzel a korábban bejáratott kiállítóhelyünk is megszűnt, hiszen a kiállításokat addig a nagy szerkesztőségi teremben szerveztük. Néhány évig ideiglenes helyszínen léteztünk, az Unitárius Püspökség számunkra felajánlott tanácstermében, de az a hely nem volt hosszabb távon megfelelő, hiszen a legnagyobb jóindulat mellett is csak korlátozottan rendelkezhettünk felette, és nem minden fajta kiállításhoz volt alkalmas tér. Sikerült felújíttatnunk a szerkesztőség mostani épületének alagsori helyiségét, ahol egy mini-galéria, a Korunk Stúdiógaléria jött létre. Két-három éve itt kezdtük újra a kiállítás-szervezést, Szabó András kollégánk végzi ezt a részfeladatot. Természetes, hogy megújulás is járt ezzel, s ma inkább a kísérletező fiatalok terepe a hely… Egy ideig, körülbelül másfél éven át havonta mentünk Budapestre, valóban működött a Korunk Budapesti Porta, ahol mozi, kávézó, könyvstand, vetítőhelyiség állott a rendelkezésünkre, és jó hangulatú közönségtalálkozókat lehetett tartani. Az Új Budapest Filmstúdió lakta azt az épületet, akik támogatták ezt a projektünket, aztán hasonlóan jártak, mint mi Kolozsváron, az önkormányzat eladta az ingatlant, a Ráday utcába költöztek, ahol már nem voltak adottak a körülmények arra, hogy havi rendszerességgel lap- és könyvbemutatót tartsunk. – Ez idő alatt a Korunk szerkesztői nem feledkeztek meg a hazai közönségről sem, hiszen zajlottak a Korunk-estek. Ugyancsak havi rendszerességgel felbukkant a lap és a Komp-Press valamelyik friss kiadványa a legkülönbözőbb városokban. Elmondható, hogy a székelyföldi városokban változatlan az érdeklődés a Korunk munkája iránt? És mi van a szórványban? Milyen érdeklődés mutatkozik, ha Brassóban, Nagyszebenben, Temesváron vagy Szászrégenben hirdetnek közönségtalálkozót? – Tudjuk, hogy a lap- és könyvterjesztés legjobb módja a személyes kapcsolattartás. Ma is van értelme annak, hogy hárman-négyen is elutazzunk egy-egy helyszínre. Nagyon jól működik ez a típusú találkozási forma. Az emberekben él az igény, hogy a szerzőink és a szerkesztőink felbukkanjanak a városukban. A törzsközönségünk ott is megvan, ahol kevesebb magyar él. A könyvkiadási rész sikerrel egészíti ki a lapot, azokat is megszólítja, akik a havi folyóiratszámokat nem követik. Úgy időzítünk egy-egy bemutatkozást, hogy vagy a friss lapszám témája, vagy az éppen akkor kiadott kötet valamilyen formában illeszkedjék ahhoz a környékhez, ahová „kiszállunk”. A Komp-Press kiadványai általában kapcsolódnak az érintett vidékhez, onnan való a szerzők egy része, vagy a feldolgozott témák jellege olyan, hogy szélesebb érdeklődésre számíthatunk abban a régióban. – Hány kötet jelenik meg évente a Komp-Press gondozásában? – Általában nyolc-tíz könyvünk van. – Mennyire kapcsolódik a könyvkiadás a laphoz? – Elég szorosan, hiszen a könyvek szerzői többnyire a folyóiratba is írnak. A könyvek által is ugyanazt azt értelmiségi közönséget célozzuk meg. Nem az eladott példányokon mérjük az értéket. Akár a művészeti könyveket, akár a tanulmány- és esszéköteteket nézzük, akár a színészekkel készült életút-interjúkat, ezek mind hiánypótló kiadványok. – Körülbelül milyen népes lehet az olvasói tábor? – A Korunk valamivel ezer példány fölött jelenik meg nyomtatott változatban. Ehhez ma már érdemes hozzágondolni az internetes olvasottságot, hiszen egy hónapos késéssel mindig felkerül a portálunkra a teljes lapszám pdf-változatban. Ez többszöröse a hagyományos olvasótábornak: több ezer olvasót jelent havonta. – Miért van olyan sok apró betű a Korunkban? Ha a mostani tipográfiát, ha a korábbit nézzük, mindjárt meggyőződhetünk arról, hogy a folyóiratba nagyon sok értékes tartalmat igyekeznek belegyömöszölni a szerkesztők. Nem lehetne ezen változtatni? – Az arculattervezőnk, Könczey Elemér is havonta ugyanezt mondja, mert ő sem ért egyet ezzel a koncepcióval. Csak egy módon tudnánk rajta változtatni: ha elhagynánk az írások egy részét. A másik változat, hogy terjedelmesebb lapot adjunk ki, de az állandó költség-korlátok miatt ez sem reális alternatíva. Tudni kell azt is, hogy minden hónapban több kiváló minőségű kézirat jön be a laphoz, mint amennyit képesek vagyunk közölni. Nagyon sok az eleve megrendelt kézirat, hiszen tematikus lapszámaink vannak, amelyek tartósabbá, a szoros értelemben vett aktualitáson túlmutatóvá teszik az egyes lapszámokat. Ezeket a szempontokat kell mérlegelnünk a tipográfia alakításakor. – Mi okozta ezt a kívülről váratlannak látszó szakmai fordulatot, a főszerkesztői feladatkörtől való megválást? – Nem váratlan, hiszen a 2012-es évben, ahogy a lap impresszumában is szerepelt, kutatói szabadságon voltam, miközben persze továbbra is írtam a lapba. A főszerkesztő-helyettesek és a belső munkatársak irányították a munkát. Volt egy másfél éves ösztöndíjam, amellyel több hónapnyi időt töltöttem külföldön: Párizsban, Budapesten, Firenzében, Canterburyben jártam többek között, ösztöndíjas kutatóként vagy konferenciarésztvevőként. Összehasonlító irodalmi kutatásokkal foglalkozom, a magyar-román-francia irodalmak avantgárd rétegeit vizsgálom. Körvonalazódni kezdett egy olyan anyag, amelyet akár több könyvben tudok majd megírni, több év alatt, s nemzetközi szinten is relevánsnak tűnik. Vagyis előtérbe került az irodalomtörténész-énem. A Korunk szerkesztését én mindig egy másik munkahely mellett végeztem… – A kolozsvári bölcsészkaron való tanítás mellett. Ez a foglalatosság megmarad? – Természetesen. Maradok a BBTE magyar irodalom tanszékén. Az egyetem kifejezetten elvárja a kutatómunka folytatását a tanároktól. Az ottani feladatköreim is bővültek egyébként az elmúlt néhány évben, az alap- és a mesteri képzésben egyaránt tanítok, szakdolgozókat, tanári fokozati vizsgákra készülőket irányítok. E változások következménye részben, hogy az a kétfajta munka, amit eddig párhuzamosan végeztem, egyre kevésbé működtethető együtt. A 2012-es esztendőben egyébként jó, fontos lapszámok készültek, a főszerkesztői stafétát tehát teljes bizalommal adom át Kovács Kiss Gyöngynek, és folytatom ugyanakkor az irodalmi és kritikai rovat szerkesztését, ami lényegesen kevesebb adminisztratív feladattal jár. – Hol tartózkodik, hol él, hogyan alkot a következő én, a Balázs Imre József nevű költő? – Nem panaszkodom, eléggé életre kelt. Gondolom, a változó élethelyzetek, a kultúra-dús és jórészt ismeretlen környezet inspiratív az irodalom szempontjából. 2012-ben egyébként egy gyermekverskötete is megjelent ennek az énnek, Blanka birodalma címmel, a kolozsvári Koinónia Kiadónál. – A lap jövője biztosítva van? – Hasonló mértékben, ahogyan eddig, a közeljövőben is mutatkoznak a források, de ez ugyanakkor egyfajta állandó bizonytalansági állapot is, több évre visszamenőleg. Az a pénzügyi helyzet, amelyben a Korunk van, egyébként jórészt a többi kulturális folyóiratra is jellemző. Én úgy látom, hogy minden kulturális kiadványnak végig kell gondolnia a jövőre vonatkozó stratégiáit. – Mi lesz a jövő? Hiszen hallani, hogy patinás lapok és folyóiratok függesztik fel a papíralapú megjelenést és mennek át kizárólagosan a világhálóra? – Átalakulóban az olvasótábor is. Még megvan, él, olvas az az értelmiségi réteg, amelyik ragaszkodik a papírhoz, de hosszú távon elkerülhetetlenül a facebook-nemzedék kerül túlsúlyba, amelyik az elektronikus csatornákat használja. Én személy szerint konzervatív vagyok az olvasási szokásaimat tekintve, de fontosabbnak tartom, hogy az emberek olvassanak, mint azt, hogy a nyomtatott formához ragaszkodjanak…Úgy látom, hogy manapság már megvannak az eszközök ahhoz, hogy az irodalom mint olyan az elektronikus térben is képes legyen működni és hatni. A kultúra, az írott kultúra képes a túlélésre, természetesen, még akkor is, ha nem tudjuk pontosan megjósolni előre a majdani létezési formáit. Balázs Imre József József Attila-díjas költő, kritikus, egyetemi+E7 oktató, szerkesztő. Székelyudvarhelyen született, 1976-ban. Matematika–fizika szakon végzett a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban. 1994–1998 között a kolozsvári BBTE magyar–angol szakos hallgatója. 1998 óta tanít az egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, 2004 óta adjunktusként. 1999 óta a Korunk irodalmi és kritikarovatának szerkesztője, 2008–2012 között a lap főszerkesztője. 1996 óta rendszeresen publikál verseket, irodalomkritikát, tanulmányokat folyóiratokban, antológiákban, napi- és hetilapokban. Kolozsváron él, legfrissebb kötetei: Az új közép (tanulmányok, Szeged, 2012), Blanka birodalma (gyermekversek, Kolozsvár, 2012). Simó Márton Székelyhon.ro, 2013. január 2.Száz évét ünnepelte a Magyar CserkészszövetségA Magyar Cserkészszövetség megalakulásának századik évfordulóját ünnepelték december 28-án Budapesten, az Országgyűlés felsőházi termében. Az emlékülésen a Romániai Magyar Cserkészszövetség (RMCSSZ) részéről 17 vezető vett részt. Közel négyszáz cserkész gyűlt össze ünnepelni, emlékezni és hálát adni az elmúlt száz évért, ugyanakkor reménnyel és hittel elindulni a következő száz év útján – tájékoztattak az RMCSSZ részéről az emlékülésen jelen levők. A Romániai Magyar Cserkészszövetségen kívül a Magyar Cserkészszövetségek Fórumának többi tagszervezete is képviseltette magát: a Magyar Cserkészlányszövetség, a Horvátországi Magyarok Zrínyi Miklós Cserkészcsapata, a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség, a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség, a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség és a Külföldi Magyar Cserkészszövetség, tehát a világ minden táján létező és működő magyar cserkészcsapat. „Az ülésen Buday Barnabás, a Magyar Cserkészszövetség és a Magyar Cserkészszövetségek Fórumának elnöke arról beszélt, hogy milyen is kellene legyen az elkövetkező száz év, és milyen értékeket képvisel maga a cserkészet. Előtte szólalt fel Lendvai Lintner Imre, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség elnöke, ő arról beszélt, hogy milyen is volt az elmúlt száz év, és milyen nevezetességek, személyiségek fémjelezték ezt az időszakot. Kiemelte, hogy tőlük tanulhatunk, és hogy milyen hagyományokat, értékeket kell nekünk továbbvinni” – számolt be portálunknak Györgyjakab Tímea Rita, a Romániai Magyar Cserkészszövetség külügyi vezetője. Elmondta, nagy meglepetés volt számukra, hogy Kövér László, az Országgyűlés elnöke a Magyar Cserkészszövetségek Fórumának Arany Országgyűlési Emlékérmet, míg több határon túli cserkészszövetségnek Ezüst Országgyűlési Emlékérmet adományozott, mintegy elismerve azt a munkát, amelyet a cserkészszövetségek végeznek. A külügyi vezető így összegzett: „Mindnyájunknak nagyon megható volt részt venni ezen az ünnepségen. Ezek az alkalmak visszajelzések arra, hogy a munkának, amit végzünk, értéke és értelme van, hogy ezt a munkát folytatni kell, és hogy az ifjúság nevelésének az elmúlt száz évben és a következő száz évben is megvan a helye.” Az RMCSSZ tagjai hazafelé jövet megtekintették a gödöllői múzeum cserkészkiállítását, és tiszteletüket tették Teleki Pál főcserkész sírjánál. Péter Beáta Székelyhon.ro, 2013. január 3.Közzétették az RMDSZ-USL-megállapodástNyilvánosságra hozta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) azt a megállapodást, amelyet október elsején, a decemberi romániai parlamenti választások előtt kötött a román kormányzó Szociálliberális Szövetséggel (USL). Kelemen Hunor az RMDSZ honlapján közzétett videoüzenetben kifejtette: a megállapodás minden szavát és mondatát” ma is vállalja. Az USL részéről Crin Antonescu és Victor Ponta, az RMDSZ részéről pedig Kelemen Hunor és Borbély László által aláírt politikai együttműködési megállapodás azokat a feltételeket tartalmazza, amelyek alapján a két politikai erőnek parlamenti és kormányzati politikai szövetséget kellett volna kötnie a decemberi romániai parlamenti választások után. Az USL végül nem vette be a kormányba az RMDSZ-t, miután olyan feltételeket támasztott a magyar párttal szemben, amelyeket ez utóbbi nem fogadott el. A nyilvánosság előtt először Antonescu beszélt a megállapodásról, majd Kelemen Hunor december 19-én az MTI-nek megerősítette a dokumentum létezését. Az RMDSZ elnöke a videoüzenetben kifejtette, hogy a romániai magyar nemzeti közösség szülőföldön való boldogulásához, közösségi jogainak kivívásához és biztonságához minél több politikai eszközt kell használni. Ezt fogjuk tenni 2013-ban is a párbeszéd és az együttműködés keresésével – mondta. A megállapodás szerint a felek közösen támogatták volna Victor Pontát a kormányalakításban, az RMDSZ pedig parlamenti mandátumaival arányosan vett volna részt a kormányzásban és a kormányzati struktúrában. A felek vállalták, hogy a 2012 és 2016 közötti kormányzati ciklusban támogatják az alkotmány módosítását, valamint Románia közigazgatási átszervezését, ez utóbbit úgy, hogy figyelembe vegyék a különböző régiók hagyományait, kultúráját és történelmét. Emellett a felek kötelezettséget vállaltak arra is, hogy támogatják azokat a törvényjavaslatokat, amelyek rendezik a nemzeti kisebbségek kulturális jogait. A megállapodás szerint biztosítani kellett volna azt is, hogy a dekoncentrált, valamint egyéb megyei és helyi intézmények élén a magyar lakosság számarányával egyező arányban legyen magyar vezető. A megállapodás szövege kitér a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar nyelvű oktatására is. A felek vállalták, hogy a különálló intézetek/főtanszékek létrehozása révén megalakítják a magyar tanulmányi vonalat” a román és magyar oktatók által szeptember 22-én aláírt megállapodásnak megfelelően. A felek vállalták azt is, hogy konzultálnak egymással minden olyan kérdésben, amely a magyar kisebbség nyelvi, kulturális, oktatási jogaival, valamint az oktatási törvénnyel – főként annak a nemzeti kisebbségekre vonatkozó fejezetével – kapcsolatosak. A megállapodás eredeti példányának elektronikus változatát ITT tekinthetik meg. Erdély.ma, 2013. január 3.Újratárgyalják a Mikó-ügyetA legfelsőbb bíróság újratárgyalja a Mikó-per dossziéját. Markó Attila a per egyik vádlottja szerint a január 15-i ploiești-i tárgyaláson kérvényezik, hogy az ügyüket helyezzék át a legfelsőbb bíróságra. A peres eljárás újrakezdésére az ad lehetőséget, hogy a törvény szerint a képviselők és szenátorok ellen indított pereket csak a legfelsőbb bíróság tárgyalhatja. Mivel Markó Attilát sepsiszentgyörgyi RMDSZ képviselővé választották, az ügy a legfelsőbb bíróságra kerül, ami azt is jelenti majd, hogy a testület nem folytatja, hanem újratárgyalja a dossziét. A Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásának ügyében indított bűnvádi dossziéjának mindhárom vádlottja, így Markó Attila, Marosán Tamás és Silviu Clim ügye is a legfelsőbb bíróság elé kerül. Mint arról beszámoltunk a buzăui bíróság első fokon a restitúciós bizottság két tagját, Markó Attilát és Marosán Tamást három év letöltendő börtönbüntetésre ítélte, míg Silviu Clim három éves felfüggesztett börtönbüntetést kapott, amiért visszaszolgáltatták a református egyháznak a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületét. A vádlottak fellebbeztek, a következő tárgyalást január 15-én a ploieşti-i táblabíróságon tartják, itt kérik az ügy legfelsőbb bíróságra helyezését. Sláger Rádió Erdély.ma, 2013. január 3.Semjén: egyszerűsödik a honosítási eljárásAz elmúlt két évben Csíkszeredán, Kolozsváron és Szabadkán adták be a legtöbb honosítási kérelmet, ezek száma az idei év végére elérheti a félmilliót – közölte a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes csütörtökön az MTI-vel, tájékoztatva egyúttal arról is, hogy a jövőben egyszerűsödik a honosítási eljárás. Semjén Zsolt felidézte, hogy az egyszerűsített honosítás 2011. január 2-án indult el, és az elmúlt két évben több mint 363 ezer kérelem érkezett be Budapestre, további néhány ezer pedig még úton van, így 370 ezer igénylővel lehet kalkulálni. A jelenlegi tendenciák alapján úgy számolnak, hogy az idei év végére a félmilliomodik kérelmező is benyújtja igényét, és még ebben a parlamenti ciklusban – vagyis 2014 tavaszáig – leteszi a magyar állampolgári esküt. Ezt eddig egyébként már több mint 320 ezren megtették. Az adatok szerint a kérelmezők nagyrészt erdélyi és vajdasági magyarok, de eddig összesen 65 ország állampolgára nyújtott be már egyszerűsített honosítási kérelmet, összesen 73 külképviseleten. Sok kérelmet adnak be a magyar nagykövetségeken és konzulátusokon, ahol jelentősen – a korábbi 38,6-ról 57 százalékra – nőtt a honosítási ügyforgalom. A legtöbb kérelmet Csíkszeredán, Kolozsváron és Szabadkán adták be – tájékoztatott a kormányfő helyettese. A politikus beszámolt arról is, hogy az Országgyűlés a közelmúltban elfogadta a közigazgatás-fejlesztési és -egyszerűsítési Magyary-program megvalósítását célzó törvényt, a hozzá kapcsolódó végrehajtási rendeletek pedig a napokban jelennek meg. Az új szabályozás radikálisan egyszerűsíti az anyakönyvezési – így a külföldön történt anyakönyvi események hazai anyakönyvezését –, a nyilvántartási és az állampolgársági eljárásokat, jelentősen csökkentve ezzel az adminisztratív terheket, és egyszerűsítve az ügyintézést. „Nemzetpolitikai célunknak tekintjük a nyitást a diaszpóra magyarsága felé, amelynek kulturális és gazdasági jelentősége is felbecsülhetetlen" – írta közleményében Semjén Zsolt, hozzátéve, hogy ezért a diszpóra szervezeteit idén kiküldöttek keresik fel, akik segítenek megtartani és megerősíteni őket a magyar nyelviségben és kultúrában, továbbá segítségükre lesznek az állampolgári ügyek intézésében. MTI Erdély.ma, 2013. január 3.Aradi „ausztrál–magyar” sarokA XX. század, de az előtte levő és az utána következő is, tájainkon, „előre megfontolt szándékkal, többrendbeli” erőteljes lakosságszétszórást követett el. Világgá mentek az aradi polgárok is. Hová? Merre? Meddig? Ez a téma bőven „megérne” egy feldolgozást. Bizonyára van több Arad–Ausztrália kötödés is. Kiragadok egyet, amit jól ismerek. Kolozsvári Gyöngyi (Györgyi) Aradon született, 1923-ban. Iskoláit az aradi Zárdában kezdte el, Bukarestben folytatta, de az érettségi vizsgát már Nagyváradon tette le, 1942-ben a Szent Orsolya nővérek gimnáziumában. Az 1956-os magyar forradalmat Győrben éli át. Férje oldalán, maga is tevékeny részese az eseményeknek. A forradalom bukása után, latolgatást már nem tűrő kényszerűség sodorja a családot, négy leányukkal együtt a távoli Ausztráliába, Melbournebe. Kolozsvári Gulyás Gyöngyi neve nem ismeretlen a Nyugati Jelen, Az Irodalmi Jelen, a Szövétnek olvasói előtt. Egyéb írásai mellett, családregényeiből is (Lombok a szélben, Novotniak) olvashattunk részleteket. Kolozsvári Gulyás Gyöngyi nemcsak ír a Szövétnekbe, de támogatja is azt. Amikor a Szabadság-szobrot sikerült „várfogságából kiszabadítani”, és folyt a harc az újrafelállításáért, Galló Erzsébettel együtt eredményes meggyőző és szervező munkát végzett, az „Ausztráliai Erdélyi Magyar Szövetség” tagsága körében. Ennek eredményeképpen tekintélyes pénzösszeg érkezett Melbournéból Aradra. Galló Erzsébet Budapesten született, aradi kötődését, házassága – az aradi születésű Galló Géza felesége lett – magyarázza. Galló Gézát Pécskáról sodorta tovább, 1944 szeptemberében a XX. század vihara. Galló Erzsébet járatja, támogatja, olvassa és tájékoztatja is a Szövétneket. Részt vesz egy időszakos újság, az ÁRPÁD HÍRADÓ szerkesztésében, amely a Wantirna-ban (Victoria állam) működő magyar idősek otthona kiadványa. Megkésett hír: az elmúlt évben, október 7-én, a hagyományos „ERDÉLYI EBÉD” alkalmával, a Magyar Központban mind Kolozsvári Gulyás Gyöngyi, mind Galló Erzsébet az Ausztráliai Erdélyi Magyar Szövetség elismerő kitüntetésében részesült „Erdélyért és az Erdélyben élő magyarokért, valamint a magyar nyelv és kultúra ápolása, megőrzése érdekében folytatott kiváló munkájáért”. Galló Géza Temesvárott megkezdett irodalmi és közírói munkássága, közösség szervező tevékenysége, az ausztráliai magyarság körében teljesedett ki. Születési adatait, munkásságát Ujj János Arad megye neves szülöttei című könyvéből ismerhetjük meg. Galló Géza 2001-ben látogatott haza Aradra és szülőfalujába, Simándra. A következő év tavaszán, április másodikán hunyt el Melbourneben. Válogatott írásainak egy részét az Alma Mater Alapítvány kiadásában (2003), kötetbe foglalva, ismerhették meg az aradi és a melbournei magyarok. „Szavát ne feledje” volt a sikeres kötet címe. Galló Géza 1914-ben született, 2014-ben születésének 100. évfordulóján emlékezhetünk rá. Réhon József Nyugati Jelen (Arad), 2013. január 3.Több mint ezer bánsági magyar köszöntötte együtt az újévetTemesvár – Az óév utolsó napján közel ezer temesvári magyar vett részt a közös óévbúcsúztató-újévköszöntő szilveszteri mulatságokon, a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet, a 4+2 Asszinkron és a Szinkron zenekarok szervezésében. A magyar színház nagytermében – az egykori Vigadó teremben – mintegy 250 temesvári magyar vett részt a TEMISZ hangulatos szilveszteri bálján, ahol az aradi Kvint zenekar szolgáltatta a talpalávalót. A batyus mulatság résztvevőit szépen feldíszített terem, terített asztal, pezsgő és gyümölcs fogadta. Éjfél előtt a házigazda Csiky Gergely Színház művészei – Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Aszalos Géza, Magyari Etelka – a “világvége” eseményeit felidéző kabarészámokkal szórakoztatták a bál közönségét. Éder Enikő örökzöld slágereket, sanzonokat, Molnos András Csaba operettslágereket énekelt, átütő sikerrel. A színvonalas műsor keretében a Harmónia Tánccsoport ifjú táncosai is felléptek, megérdemelt tapsot aratva. A “bukaresti” újévet a bálozók közül többen a közeli Opera téren köszöntötték, majd egy órával később a “magyar éjfél” újabb alkalom volt a közös koccintásra, újévi jókívánságokra. Jóval éjfél után, emelkedett hangulatban került sor az ünnepi tombolahúzásra, ahol a szponzorok jóvoltából értékes ajándéktárgyakat sorsoltak ki a szervezők. A nyeremények jelentős része – köztük egy értékes kávéskészlet – az Erdélyi Kárpát Egyesület tagjainak asztalához vándorolt, nem véletlenül, hiszen ők ültek a XIII.-as asztalnál... Nagy volt a derültség, amikor Balázs Attila színházigazgató belépőt nyert a következő Peer Gynt előadásra, amelynek éppen ő lesz a főszereplője! A TEMISZ kulturált környezetben megszervezett szilveszteri báljának közönsége kiváló hangulatban hajnalig táncolt, együtt mulatott a Kvint együttes zenéjére. Az Ifjúsági Ház előcsarnokában került sor a 4+2 Asszinkron zenekar baráti körének és a Kohézió Egyesület baráti körének hagyományos szilveszteri mulatságára, ahol több mint 350 temesvári és környékbeli (vöröscsárdai, végvári, csenei, varjasi) magyar búcsúztatta jókedvvel az óesztendőt. A résztvevőket, az évek során kialakult asztaltársaságokat, baráti köröket az alkalomhoz illően feldíszített asztalok és terem várta. A mókázás, a jókedv, a változatos zene, a baráti hangulat kedvéért az anyaországból is érkeztek papírcsákókkal, trombitákkal, konfettivel felszerelkezett vendégek. Pezsgőbontáskor konfetti eső zúdult a teremben lévőkre, majd egy órával később az anyaországból érkezett vendégekkel koccintottak a szilveszteri mulatság résztvevői, egy jobb és reményteljesebb új évben bízva. A tombolahúzás előtt Sipos Ilona a szervezők nevében a következő jókívánsággal köszöntötte a jelenlevőket: “Kívánok én hitet, kedvet / Szép szerelmet, hű türelmet. / Utadhoz fényt, csodát, álmot / Békességet, boldogságot. / Magyar szót és égre kéket, / Emberarcú emberséget. / Verset, célt, igazságot / Daltól derűs, jobb világot. / Kézfogáshoz tiszta csendet / És mosolyból minél többet. / Kívánok egészségben gazdag új évet”. A hagyományos tombolahúzás során értékes nyeremények találtak gazdára, köztük a Csiky Gergely Színház által felajánlott páros színházi belépők. A kellemes baráti társaságban megszervezett óévbúcsúztató mulatság reggelig tartott. Zsúfolásig telt ház, kiváló hangulat volt a Szabó Ferenc vezette Szinkron zenekar hagyományos szilveszteri bálján is, amelyre a Henri Coandă Líceum dísztermében került sor a Bokréta néptáncegyüttes baráti köre tagjainak részvételével. A bánsági magyarok együtt köszöntötték az újévet több vidéki településen is, köztük Igazfalván, Óteleken és Végváron. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad), 2013. január 3.15 éves a SzövétnekArad – A Szövétnek legújabb számának (2012. december) borítóján ez áll: Aradi Kulturális Szemle, XVI. évfolyam, 6. (91.) szám. Ami önmagában is jelzi: az aradi, kéthavonta megjelenő kulturális szemle – így határozza meg önmagát – fennállásának 16. évébe lépett, legutóbbi száma másfél évtizedes létéről is számot ad. Ujj János szerkesztő vezércikke (Ünnepelünk?) címének végéről a kérdőjelet szerintem nyugodtan elhagyhatjuk, mert ünnep a december utolsó napjaiban megjelent aradi kulturális folyóirat 15. évfordulójáról való megemlékezés. Amikor indult, bár azóta történelmi léptékben számolva igen kevés idő telt el, hatalmasat változott a világ, a nyomtatott sajtó – bármilyen változatáról is legyen szó – soha nem látott zsugorodást élt és él át. Azóta valamikor világhírű sajtótermékek tűntek át a valóságos megjelenésből a virtuálisba, a nyomtatott formából az internetes változatba, és ennek a tendenciának távolról sincs vége, sőt egyre erőteljesebb. Ilyen körülmények között a magyar szórványvidéken, potenciálisan és valóságosan is mind kisebb olvasóközönségnek szóló Szövétnek 15 éve nemcsak esemény, hanem igazi ünnep. A szerkesztő, az aradi sajtótörténet szakembere megírja: Aradon mindeddig egyetlen kulturális sajtóterméknek, a Vasárnapnak (1918–1940) sikerült ennél hosszabb ideig fennmaradnia, az összes többi próbálkozás, bár volt belőlük bőven, jóval hamarabb megbukott. Hogy miért tudott megmaradni a Szövétnek? Azon túl, hogy másfél évtizede egy gondosan, hozzáértéssel szerkesztett érdekes lap, amely mindenekelőtt a helyi kulturális eseményekre és múltra összpontosít főleg helyi szerzők foglalkoztatásával, azért, mert az Alma Mater több aradi, rég külföldön élő szponzorának, az egykori aradi középiskola volt diákjainak támogatását is élvezi. Manapság egy – főleg kis példányszámú – kulturális szemlét anyagilag eltartani lehetetlenv szponzorok nélkül, még akkor is, ha a szerzőknek nem fizetnek tiszteletdíjat. Mindmáig azonban, szerencsére, akadtak megfelelő számban olyanok – a mindenkori szerkesztőkkel az élen –, akik szívügyüknek tekintették és tekintik a Szövétnek éltetését, és ezzel az aradi magyar közönség fenntartásának támogatását. Talán nagy szavak, de igazak, és merjünk bízni abban, hogy még nagyon sokáig igazak lesznek, s a LAP még sok kerek évfordulót megér, olvasóinak és a fogyó aradi magyarságnak az örömére. Magam, bevallom, mindig nagy érdeklődéssel, és – miért hallgatnám el – gyakorta némi szakmai irigységgel lapozom át a Szövétnek legfrissebb számait, magamban dicsérve szerkesztőt és szerzőket. Van valamelyes fogalmam arról, mekkora munka árán születik meg egy-egy új lapszám, mekkora erőfeszítés csupán a nyomdaköltségek előteremtése mondhatni a semmiből, milyen horderejű az a feladat, amelyet a Szövétnek felvállal és sikerrel teljesít másfél évtizede. Tiszta szívből gratulálunk az elmúlt 15 évhez (nem mellesleg a nagyon tartalmas, a szokásosnál terjedelmesebb legutóbbi számhoz) és azt kívánom a Nyugati Jelen nevében is, minél hosszabb ideig számolhassunk be egy-egy újabb számának megjelenéséről. Talán sejtik: ezzel magunknak is minél tovább tartó jövőt kívánok – az aradi magyarság javára. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad), 2013. január 3.Tisztújítás és évértékelő az EMI-nélTisztújítással és évértékelővel zárta a 2012-es évet az Erdélyi Magyar Ifjak sepsiszentgyörgyi szervezete. Az elnöki tisztséget továbbra is Mihály István tölti be. Az elmúlt év tevékenységének ismertetésével zajlott az EMI évértékelője december végén, melynek keretében felsorolták a legsikeresebb rendezvényeket: az EM- tábor, a Háromszéki Diákegyüttesek Találkozóját, az ArtLAB audio-vizuális művészeti hétvégét, valamint más műhelytáborokat is. A szervezet sikernek könyveli el, hogy médiacsatornákat működtetnek a megyében, ami egész Székelyföldön egyedülálló nem csak ifjúsági, hanem civil téren is. Az egyesület saját havilapot működtet Kavics Ifjúsági Lap címmel, saját rádióműsorral rendelkeznek a Mandulával, illetve a Háromszék napilapban havi melléklettel, a szombatonként megjelenő Kovakővel, valamint folyamatosan frissülő weboldalt is szerkesztenek. A közgyűlésen felszólalt Nemes Előd, a Háromszéki EMI alapító elnöke, – aki hét éven keresztül volt a szervezet vezetője – és megelégedését fejezte ki a helyi EMI 2012-es esztendőben végzett munkájával kapcsolatosan. Ezt követően az aktív tagok szavazással döntöttek a szervezet elnökségéről, amelybe összesen heten kerülhettek be, így a továbbiakban egy elnök, két alelnök, illetve négy elnökségi tag vezetik majd az ifjúsági szervezetet. A sepsiszentgyörgyi Erdélyi Magyar Ifjak elnökének továbbra is Mihály Istvánt választották. A két alelnök Ürmösi Levente Mihály és Sánta Yvette lettek. Bús Ildikó Székelyhon.ro, 2013. január 3.Stefano BottoniA SZŐCS ISTVÁN ÜGY Még egy ügynök Szőcs István ügye akkor nyerne értelmet, ha eljutunk odáig, hogy megértsük, miért és hogyan tette. Mi vezette arra, hogy (sajnálom, de rosszindulatúan) jelentsen a fél kolozsvári szellemi életről. 2007 nyarán Kolozsváron egy Szilágyi Domokos-konferencia után úgy döntöttem, hogy soha többé nem nyilatkozom romániai, kiváltképp erdélyi magyar „ügynökügyekben”. Eddig tartott a fogadalom. Erre a rövid írásra Szőcs Géza közleménye késztet apjának, Szőcs István költőnek a hálózati múltjáról. Az elmúlt években a Securitate és az erdélyi magyar közösség viszonyáról folytatott kutatásaim után úgy érzem, egy kicsit tisztábban látom a kérdést, mint néhány évvel ezelőtt. És talán higgadtabban, meggyőzőbben tudok róla beszélni. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekre vonatkozó megfigyelési és hálózati dossziék áttanulmányozása után arra a meggyőződésre jutottam, hogy erdélyi magyar vonatkozásban (is) teljesen használhatatlan a romániai diskurzust uraló áldozat/tettes ellenpár. Nem azért, mert nem voltak áldozatok, ellenállók, másként gondolkodók, akiket megnyomorított és tönkretett egy cinikus és hazug rendszer. És nem azért, mert nem lett volna kívánatos – és főleg igazságos – dolog egy igazi lusztrációtörvény. De nem 2012-ben; hanem mondjuk 1990 elején, amikor még értelmet nyert a „forradalom” szó. De nem így történt, tudjuk. Ugyanaz a szekusozó és ügynököző (román; erdélyi magyar) társadalom tűrte és további tűri köztudott szekusok jelenlétét a parlamentben, a közélet minden szögletén. Mert hasznosak lehetnek. Mert régen történt már. Mert ők a „mieink”. A mi szekusaink. Mint kivülálló, nincs jogom elítélni ezt a hozzáállást. Akkor viszont legyünk következetesek, és valljuk be őszintén: a diktatúrában együttműködők (bármilyen szinten, bármilyen motivációval) összehasonlíthatatlanul többen voltak, mint a tiszták, mint az ellenállók, mint azok, akiknek szenvedniük kellett. Ezt a rendszert, a Ceaușescu-rendszert nem a három millió párttag, nem a Securitate vagy a hazafias gárdák működtették, hanem a romániai társadalom tette magáévá. A Secu nem a társadalommal konfrontálódott (és végképp nem valami nem létező „civil társadalommal”), hanem összeforrt a társadalommal, annak részévé vált, együtt lélegzett vele. Mivel 1956 után a „magyar kérdés” a román állambiztonság egyik kulcskérdésévé vált, teljesen természetes, hogy a magyarok körében – egészen pontosan az intézményi szinten kooptált magyarok körében (egyetemek, kutatóintézetek, folyóiratok, kulturális műhelyek) – nagyobb volt a hálózati személyek aránya. Egyes munkahelyeken ma már nyugodtan állítható, hogy szinte több volt a megfigyelő, mint az aktívan megfigyelt. Mert ha nincs megbízható ember (kiben nem motoszkál egy kis magyar nacionalizmus?), akkor mindenki gyanús, és ha mindenki gyanús, megfigyelhető vagy beszervezhető. Vagy mindkét dolog egyszerre. Szőcs Géza elkésett, de üdítően rövid és méltóságteljes közleményét olvasva el tudom képzelni, milyen hosszadalmas vívódás előzte meg ezt a döntést. És milyen családi dráma. Mert ő tudta, hogy fél Erdély (vagy legalább is az irodalommal foglalkozó párszáz ember) hónapok óta tud róla, de nem beszél. Csak suttogva számonkér, mint az érintetlen erdélyi magyarság erkölcsi ítélőbírósága. Miközben senki nem veszi a fáradságot, hogy kikérje Szőcs István dossziéját, vagy más anyagokkal összevesse. Miközben senki nem veszi a fáradságot, hogy Könczei Csilla blogjára reagáljon. Elvégre az ő magánkutatásából indult ki ez a történet (is). Ő az, aki meg merte törni a hallgatás falát és szembesíteni édesapja nemzedékét, közegét azzal, amit tett. Szőcs István ügye akkor nyerne értelmet, ha eljutunk odáig, hogy megértsük, miért és hogyan tette. Mi vezette arra, hogy (sajnálom, de rosszindulatúan) jelentsen a fél kolozsvári szellemi életről. Ráadásul olyan tartótisztnek, Florian Oprea ezredesnek, a magyar kérdés kiváló „specialistájának”, aki Szőcs István szomszédjaként élte el fél életét. Florian Oprea, aki anyanyelvi szinten tudott magyarul, aki felköszöntötte az „Utunk” szerkesztőjét ünnepek alkalmával, aki felnőni látta később lázadó gyermekét. Ha nem tudjuk elmondani ezt a történetet, értelmezni ezt a perverz szimbiózist, akkor semmit nem fogunk megérteni ebből a diktatúrából, és csak újabb és újabb ügynökökkel leszünk gazdagabbak. Transindex.ro 2013. január 4.Kérdések baráti indulattalNyílt levél Dávid Gyulához Kedves Gyula! Cikked (Nem mentőöv és nem besúgóknak. Szabadság, 2012. december 18.) felkavart és megihletett egyszerre, s a válasznak ezt a formáját a közöttünk levő barátság miatt választottam. Levelem olykori karcos hangja nem miattad van tehát, hanem a helyzet miatt, melybe ez a sokágú probléma vetett. Hadd kérdezzem meg rögtön az elején: a vezeklés nem feladat? Nem a magánember feladata? Nem olyan feladat egyszóval, melyet csak magunkra, a lelkiismeretünkre való tekintettel kell elvégezni, függetlenül attól, hogy (a jelen példával élve) ki volt a tartótiszt és melyek voltak a körülmények? Nem a Holdon élek, nem is ítélkezni akarok (bár Görgeyt is megítéljük valamiképpen, holott egyikünk sem tette le a fegyvert Világosnál), de hát a vezeklés sem a Holdon történik, hanem nagyon is itt, a Földön. Az ember nem azért vallja be, amit tett, hogy mentségeket keressen, sem azért, hogy magára mutogathasson, hanem azért, mert ez emberfeletti, tehát emberi kötelesség. Másrészt: gondolod, hogy a tartótisztnek több lelkiismerete lenne, mint ennek az erdélyi magyar társadalomnak, mely sokszor olyan keresztyén, hogy az már fáj, a bűnvallást mégsem tartja feladatának egyetlen tagja sem? Gyakran hallottam: ez bonyolult, az iratok, jegyzőkönyvek sem segítenek, mindig voltak telefonok és gesztusok, melyeket nem örökített meg senki, s miközben ezeket mondták azok, akik a forradalom előtti nemzedékekhez tartoztak, alig néhányan próbáltak beszámolni arról, mit éltek meg ők és hogyan. (A kivételeket te is ismered – nincsenek sokan). Az erdélyi magyar társadalom a vezeklés helyett egy folyamatos hárításba menekült, melynek egyik része a „nem volt könnyű” fárasztó áriája, a másik a mutogatás: kinek volt könnyebb (a magyar besúgókon szánakozunk, a románokról tudomást sem veszünk vagy felháborodunk: nekik nem volt nehéz, hát miért csinálták?!) A társadalom tulajdonképpen még az előtt felmentette a besúgókat, hogy bármi kiderült volna, ők meg nem érezték úgy, hogy bármit is be kellene vallaniuk. „Mindnyájan tudjuk, hogy ők – köszönik szépen – jól vannak. Nagyon jól.” – írod a tartótisztekről. Miért, a besúgók hogy vannak? Láttál te hiteles bűnbánást bármelyikük esetében? Nem a mentségek felsorolása az első dolguk, ha lelepleződnek, vagy annak az érvnek az arcunkba dobása, hogy én és a nemzedékem (1972-ben születtem) „úgysem érthetjük”, nem szólva a nálunk is fiatalabbakról? Milyen csodálatos is lenne, ha minden lelepleződésnek lenne egy olyan jelenete, mint a Szilágyi Domokosénak, akiről Péterfy Irén, aki megjárta a börtönt miatta, azt mondta, teljes szívével szánja őt, mert neki volt nehezebb! Csakhogy Szilágyi Domokos öngyilkos lett, s mivel semmit vagy nagyon keveset tudunk tettének indítékairól, azt sem zárhatjuk ki, hogy a lelkifurdalás ölte meg. A többiek, az ijesztő többség, majd’ húsz évig éltek nyugodtan, és most sem hajtják le a fejüket, s abban sincs köszönet, ha a szájukat viszont kinyitják. Áldozatok voltak – mondja a társadalom. És azok, akiket besúgtak, azok mik voltak vajon? Elfogadom, hogy besúgó és besúgó között különbséget kell tenni: van, akit fiatalon zsaroltak meg, amikor az ember még nem olyan tapasztalt, van, aki ártatlan dolgokat jelentett, van, aki ártalmasakat, s van bizony még olyan is, aki élvezettel és tehetséggel végezte munkáját. E két utóbbi kategória áldozatai nem „egyértelműbb áldozatok”, mint a besúgóik? Legalább egy olyan emberről tudok egyébként, akiről soha, senki nem mondta, hogy áldozat, hevesen állította ellenben mindenki, akivel csak beszélgettem, hogy egy aljas és gonosz ember. Senki és mindenki a barátaim közül – mások bizonyára őt is áldozatnak tartják. A fentebbiek miatt nem tudom elképzelni, hogy a tartótisztek lelepleződése bármihez is hozzásegítene bárkit. Illetve nagyon is: ők lennének a hibásak mindenért, hiszen megmondtuk, hiszen mi mindig is tudtuk, hiszen mi kisebbségiek voltunk, áldozatok és következésképpen: vértanúk. „Hát nincs senki, aki észrevegye, hogy napjainkban változott módszerekkel, de a »bűn« pellengérre állítása nyomán az arénában felharsanó üvöltésben épp az értékeink kérdőjeleződnek meg? Hogy sokkal körmönfontabb módon, mint 1989 előtt, folytatódik a mi kicsi társadalmunk morális felbomlasztása? Hogy nem csak a »bűn«, hanem az érték fölött is ítéletet mondunk? Hogy összekeverjük a kettőt.” – írod. Egyrészt azt hiszem, ezzel a passzussal túlságosan is közel kerülsz az összeesküvés-elméletek logikájához, s megtalálod a „külső bűnöst”, aki mindarról tehet, amiről mi nem. Másrészt nem tudom elképzelni, hogy minden leleplezés ellenére sokan lennének olyanok, akik egyenlőségjelet tesznek Szilágyi Domokos és Szőcs István, Veress Zoltán és Varró János közé. (Veress Zoltán lánya megtette – nem vált a cikke előnyére. L. Bereczky-Veress Biborka: Nyílt levél a leleplezetthez. Szabadság, 2012. december 22.) Harmadrészt: a közösséget a mai világ bomlasztotta szét; nem beszélhetünk már olyan monolit erdélyi magyarságról, mint 1989 előtt, én is csak azért tettem, mert sokan még mindig azt képzelik, van ilyen. Nos, nincsen. Sokaknak Wass Albert a kedvenc írója, másoknak Szilágyi István vagy Albert Camus; egyesek az RMDSZ-re szavaznak, mások az MPP-re, megint mások el sem mennek a szavazásra. (A minap hallottam egy rádióműsorban, amint valaki azt mondja, ő addig ugyan el nem megy szavazni, amíg nincsenek Böjte Csabához hasonló emberek a politikában.) És ez így van rendjén, hacsak nem akarunk visszautazni az időben. Vagy pedig: legyen ez a közösség, ha lenni akar, de akkor viselkedjen közösség, ne tömeg módjára. Mindannyian tudjuk, hogy nincs közösség szent helyek, szent pillanatok és szent kötelességek nélkül, amelyeket mindenki a magáénak érez. Barátsággal üdvözöl: Demény Péter Szabadság (Kolozsvár), 2013. január 4.A bűnről és a bűnvallásról, valamint a közösség morális értékrendjérőlVálasz Demény Péternek, továbbra is az ügynök-ügy kapcsán Nem tudom, hogy leveledet a nyilvánosságnak szántad-e, vagy a közöttünk lévő beszélgetéssorozat egy újabb mozzanatának – minden esetre én egyfelől örvendenék annak, ha hozzászólásod elindítója (vagy folytatója) lenne egy olyan nyilvános kibeszélésnek, amely – be jó lett volna, ha húsz évvel ezelőtt történt volna meg – talán még most sem késő. Másfelől attól félek, hogy az általánosság szintjén egyfajta moralizálásba fullad, miközben épp az nem veszi magára a szentenciákat, akire elsősorban vonatkoznék. A közügyeinkben való kibeszélés egyébként is kiment a divatból. A nyilvánosság előtt általában másokat szoktak kibeszélni, főképp választások előtt, amikor a „ki kit győz le” a négy évekre szóló tét, míg az igazi közügyek legfeljebb egy-egy feljajdulásig jutnak el. És itt most csak a máramarosi magyar szórvány elmúlt nyári feljajdulására utalnék a vészes megfogyatkozás és a még vészesebb nemzettudat-vesztés láttán, amelyre elsősorban a legilletékesebbektől semmiféle válasz nem érkezett. Ez a köz-viszonyulás pedig nem segíti, sőt súlyosbítja a helyzetet. „Növeli az, ki elfödi a bajt!” – idézhetjük és idézhetnők sokszor sok mindenféle vonatkozásban. De térjek a minket érdeklő kérdésre. Szerintem az egész ügynök-problematikának van egy – az érintett személyt illető – belső és egy külső megközelítése. Talán a „külső”-vel kezdeném: Az emberi élet elleni cselekményekkel és azok büntetésével a BTK egész fejezete foglalkozik. Árnyalatok sorát veszik számba a nyomozóhatóságok, az ügyészek és a bírák, a gondatlanságból elkövetett emberöléstől az előre megfontolt szándékkal elkövetett sorozatgyilkosságig, s évszázadosnál is hosszabb bírósági gyakorlat tapasztalatai épülnek be egy-egy – minden körülményt mérlegelő – ítéletbe. Az (immár több, mint két évtizede) elmúlt rendszer titkosszolgálatainak ügynökeire pedig az első adat alapján ráüti a társadalom a „besúgó” bélyeget, s esetleg azután kerül csak sor arra, hogy amit elkövetett, annak a mibenlétét a kutatás részleteiben tisztázza. Nagyon leegyszerűsítőnek érzem azt, amit „a vezeklés helyett egy folyamatos hárítás”-ról, illetve a besúgók idő előtti „felmentéséről” írsz. Én nem „felmenteni” akarom őket, hanem a valóban elkövetettek megbízható kiderítését szorgalmazom – milyen jó lenne, ha erre mód volna –, még a bélyegző rájuk sütése előtt, de legalább utána. Szilágyi Domokosra utalsz és Péterfy Irén gesztusára. De ettől a történet még homályban van, s mivel a Szisz teljes hálózati (és emellett teljes megfigyelési) dossziéi mai napig sem kerültek elő, ma is annak a néhány jelentésének az ismeretében ítélik meg sokan, amelynek keletkezési körülményeit és összefüggéseit senki sem tisztázta. Vagy ott van Lászlóffy Aladár esete, akiről ugyancsak a Könczei-dosszié alapján került nyilvánosságra, hogy 1963-1965 között kilenc, „Tamás” néven írott jelentésében Könczei Ádám népmesekutatói munkájáról számolt be a szerveknek, és hogy egy szekushadnagy „ügynökünk” néven említette, de a mai napig sem tudunk többet annál, hogy 1965-ben kizárták a hálózatból, mert „őszintétlen volt” (vö. Szőnyei Tamás: Titkos írás. Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956–1990. Noran Könyvesház, Budapest, 2012. II. kötet 690–691.) Ez azonban elég volt ahhoz, hogy haláláig nemegyszer érje nyilvános megaláztatás. A mások fölött nagy előszeretettel ítélkezők számára pedig mindkettőjük költői életműve csak mint súlyosbító körülmény esik a latba. Hol van „az ártatlanság vélelme”, ami a törvénykezési gyakorlatban az apagyilkosnak is kijár, amíg tette elkövetésének minden körülményét alapos vizsgálat nem tisztázza? De lássuk a dolog „belső” oldalát: Aki valamely bűnt elkövet, annak számára a vezeklés igenis feladat – éppen ezért, amint írod, „emberfeletti, tehát emberi kötelesség”. A római katolikus egyház ennek tudatában vezette be a gyónás intézményét. Annak befejező aktusaként ott van a feloldozás, amikor elhangzik a bibliai szó: „Eredj el és többé ne vétkezzél!” Hogy a gyónás intézménye létezik, annak lényege, hogy a bűnvallás egy belső, lelki pillanat, amelynek a végén a megváltozott élet tanúskodik a bűnvallás hitelességéről. Mindnyájan ismerünk, s akár néven is nevezhetnénk jó néhány – ügynök-ügyben „érintett” embert, akinek az életében a bűnbánat annak a bibliai lényegében hitelt érdemlően jutott kifejezésre: az „azutáni” cselekedeteiben: a közösség építő szolgálatában. Mindebből azonban az is következik, hogy a bűnvallás kiindulópontja a belső kényszer. Ehhez pedig megfelelő külső befogadó közeg is szükségeltetik. Most, lassan negyed századdal az 1989-es események után elismerhetjük talán, hogy ami ama nevezetes december vége után Romániában következett, minden volt, csak épp bűnvallásra alkalmas befogadó közeg nem. Hatalmi harc folyt a burkolt visszarendeződésért, az állítólag megbukott rendszer második garnitúrája háborítatlanul vette birtokába a politikai és a gazdasági hatalmat, s a tisztulásra történt minden kísérlet (lásd a Temesvári Nyilatkozatot, a bukaresti Egyetem téri tüntetés-sorozatot, vagy a Demokratikus Konvenció „tisztultabb” politizálási kísérleteit) hamvába holt. Abból az időből én egyetlen egyházi személyről tudok, akinek volt ereje a nyilvános bűnbánatra: talán érdemes ideírni a nevét is, ahogy múltkori cikkemben is tettem: Nicolae Corneanu, a temesvári ortodox érsek, aki az 1989. decemberi fordulat (Temesvár vonatkozásában nyugodtan írhatnám: forradalom) után rögtön nyilvános vallomást tett. Pedig „menthette volna” magát, mondván: egyházfőként fontosnak ítélte, hogy a Hatalom ne rosszindulatú besúgók információi, hanem az ő hiteles tájékoztatása alapján ítélje meg egyháza problémáit. Viszont jó néhány olyant nevezhetnék meg, aki hiteles bűnbánatot tanúsított azáltal, ahogyan később élt és tevékenykedett, noha nyilvánosan soha nem szórt hamut a fejére. Meggyőződésem, hogy a bűnvallás belső szükségletét semmiféle külső ösztökélés nem helyettesítheti, legfeljebb elronthatja. Ezért tartom nagyon is kétélű eszköznek e tekintetben az intézményes számon kérő székek felállítását (és eddigi működését), mert helyettesíteni akarják azt, ami a bűnvallás lényege. Pedig tulajdonképpen ez a kérdés. A közvélekedés azonban általában megáll a bűnnél (és nyilvánosságra kerülésének tényénél-körülményeinél) és eddig még nem találkoztam olyan „esettel”, amikor azt is megkérdezte volna valaki: na és mit cselekedett az illető személy a bűn nyilvánosságra kerülése után? Pedig jó néhánynál az arénába lököttek közül ezt is érdemes lenne a mérleg serpenyőjébe tenni. És akkor bizonyára az ítélet is másképpen hangzana. (A tartótiszteket – általában a rendszer fenntartását hivatalként – hivatásként – végzőket most nem keverném ide. Még a bűnvallás vonatkozásában sem, hiszen ennek a rétegnek a számára nem létezik a „bűn”, amit be kell vallania: egy intézmény, hivatali apparátus része volt, aki [jó nagy] havi fixért ledolgozta a maga nyolc óráját, vagy pedig hivatásának tekintette a „társadalomra veszélyes elemek” megfigyelését, üldözését, bíróság elé állítását, s akinek a társadalmi pozíciója sem változott meg az 1989-es események után oly irányban, hogy bármiféle „bűn” megvallására jogos igény lehetett volna. Ellenben igenis ide tartoznék a hivatásos ügynökök hada, akiket már annak idején többnyire ismertünk, akikkel megtanultunk együtt élni, akiket megtanultunk – több-kevesebb sikerrel – elhárítani. Az a „folyamatos hárítás”, amelyről beszélsz, viszont épp azért lehetséges, mert ez utóbbiakat mai napig sem leplezte le senki, a közmegbotránkozás pedig nem nekik, hanem a különböző eszközökkel beszervezetteknek szól.) Ahány eset van, annyi egyéni helyzet és sors. És nem valamiféle „mentség” céljával, hanem az adott helyzet belső lényegének feltárása és az ítélet hitelessége érdekében tartom szükségesnek azt, hogy ez a sokféleség kellő mértékben tudatosodjék bennünk. Azokban is, akik a bűnvalló helyett a bűnt a nyilvánosság szárnyaira bocsátják, sokszor kellő mérlegelés nélkül, pusztán az áldozat iránti utólagos jóvátétel céljával, de igen sokszor a szenzációhajhászás sodrában, vagy valamely politikai lejáratás részeként. Ebben az esetben én az adott „esetek” nyilvánosságra kerülésének körülményeitől sem tudok eltekinteni, ezek ugyanis a legtöbb esetben töredékismeretek alapján történnek, és a megszellőztető nem tud (vagy esze ágában sincs) továbbmenni annál a részletnél, ami az ő céljának megfelel. „Összeesküvés-elmélet” – írod. Sajnálom, hogy erre a következtetésre lehetett jutni abból, amit az idézett passzusban írtam. A szándék távol állt tőlem. Én csak arra szerettem volna figyelmeztetni, hogy az, ami ma folyik „az egykori besúgók leleplezése” tárgyában, nem a társadalmunk megtisztulásához, ellenkezőleg, további felbomlásához vezet. „Egységes erdélyi magyarság” (vagy bármi más közösség), abban az értelemben, ahogy a folytatásban mondod, nyilván nem létezik, nem is volt soha. De voltak a – mostaniaknál sokkal inkább voltak – olyan közös alapértékek, amelyeket semmibe venni büntetlenül (a közösség morális elutasítása miatt) nem lehetett. Nyilván minden kornak megvan a maga morális értékrendje, s ebből a szempontból a mai nem jobb vagy rosszabb, hanem más, mint a néhány évtizeddel ezelőtti. De vannak – kell hogy legyenek – olyan alapértékek, amelyeknek megrendülése (hiánya) mellett nem mehetünk el szó nélkül. Mert ezek az egész társadalom betegségének szimptómái. Továbbra is lesznek, akiknek Wass Albert, Nyírő József, Thormay Cecil tetszik, esetleg olyan bestseller-írók, mint Tutsek Anna vagy Kosáryné Réz Lola, másoknak meg József Attila. A baj az, amikor a „tetszés”-t már nem valami irodalmi értékrend irányítja, hanem irodalmon kívüli meggondolás. Amikor a félműveltség vagy a műveletlenség, az ízléshiány, a dilettantizmus kerül ítélkezési pozícióba. Ami pedig a politika szféráját illeti, nyilván elképzelhetetlen, hogy a parlamentekben valaha is csupa böjtecsabák üljenek. De azt elvárni (legalább elvárni!), hogy ne a karriervágy és az anyagi haszon, eszközeiben pedig a szemfényvesztő demagógia, hanem a közösség kis és nagy problémái iránti felelősség legyen a döntő, talán nem tartozik az utópiák birodalmába. Dávid Gyula Szabadság (Kolozsvár), 2013. január 4.Folytatja Hám János szentté avatási ügyét a szatmári katolikus egyházmegyeA szatmárnémeti székesegyházba helyezték át Hám János egykori szatmári püspök földi maradványait, az új nyughelyet az elmúlt vasárnap, a Szent Család vasárnapján áldotta meg szentmise keretében Schönberger Jenő püspök. A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye sajtószolgálatának tájékoztatása szerint az egykori püspök földi maradványait tartalmazó koporsó a kriptából a székesegyház főbejárata melletti, baloldali kis kápolnába került. Az esemény a püspök boldoggá avatási eljárása egyházmegyei szakaszának újraindításával egy időben, azzal összhangban történt, áll az egyházmegye közleményében. „Hám János püspökünk nagyon sokat tett egyházmegyénkért” – hívta fel a figyelmet beszédében Schönberger Jenő püspök. Emlékeztetett, hogy Hám János boldoggá avatását még Meszlényi Gyula püspök kezdeményezte, és az őt követő mindegyik püspöknek terve, szándéka volt, hogy az elkezdett ügyet továbbvigye, a világháborúk, viszontagságok, a kommunizmus évei azonban ezt lehetetlenné tették. „Scheffler János boldoggá avatása tavaly már megtörtént, de az egyházmegye tartozik azzal, hogy nagy püspökünknek az ügyét is elvigyük addig, amíg emberileg lehet, azontúl pedig a Jóisten kegyelmére és Isten szolgája, Hám János püspök belátására bízzuk, mikor emeli az anyaszentegyház a boldogok, szentek sorába. Mi ezért imádkozunk, különösen a mai napon kérve a Szent Család közbenjárását” – fogalmazott a püspök. A szentmise végén a püspök ismertette Hám János életét – kiemelve erényeit, alkotásait és eredményeit –, majd az asszisztenciával elvonult a székesegyház bejárata melletti, baloldali kis kápolnához, ahol megáldotta a nagy püspök új nyugvóhelyét, majd a hívekkel együtt elimádkozta a boldoggá avatást kérő imát. Hám János püspök szentté avatási ügyének folytatását 2012. november 19-én, a 917/2012-es iktatószámmal keltezett határozatában rendelte el Schönberger Jenő szatmári püspök. A püspökség sajtószolgálatának tájékoztatása szerint a határozatot tavaly december 16-án az egyházmegye valamennyi templomában felolvasták. A dokumentum szerint újraindítják és lefolytatják a hívek körében nagy tiszteletnek örvendő püspök szentté avatási eljárásának egyházmegyei szakaszát. Hám János boldoggá avatását Meszlényi Gyula püspök kezdeményezte, a per 1896. nov. 11-én kezdődött Szatmáron. Az egyházmegyei bíróság munkájának befejezése után az ügyben kinevezett promotor, Joannis Baptista Lugari 1898. július 5-én adta át az ügyiratcsomót a vatikáni kongregációnak. A kongregáció prefektusa, Mazzella bíboros által aláírt dekrétum elfogadta, és érvényesnek minősítette az ügyiratcsomót, és hozzájárult az eljárás folytatásához. 904-ben elkészült a Pozíció, azonban a következő évtizedekben bekövetkező világpolitikai események miatt nem haladhatott előre az ügy. Az európai helyzet folytán, beleértve az 1930-as évek végének a szatmári-nagyváradi egyházmegyét is érintő romániai eseményeit – papok bebörtönzése, kiutasítása az országból, a megyéspüspök lemondatása – és 1939-től a második világháború kitörése kapcsán is, a boldoggá avatás ügyintézése pihent. A II. világháború idején és utána, 1945–1990 között Romániában a kommunista diktatúra idején nem lehetett boldoggá avatási üggyel foglalkozni. Az országban 1989 után végbement változások folyamán helyreállított egyházmegyék püspökei, így a szatmári élére 1990-ben kinevezett Reizer Pál is, elsősorban a kommunista diktatúra idején vértanúként meghalt püspökök boldoggá avatási ügyének elindítására összpontosított. Így indította el az azóta 2011-ben boldoggá avatott Scheffler János vértanú püspök ügyét. Ezzel párhuzamosan azonban napirendre került Hám János ügye is. A közlemény szerint a püspök földi maradványainak székesegyházban való elhelyezésével még inkább a hívek figyelmébe kerül, koporsóját nap mint nap felkereshetik, szentmisék alkalmával is láthatják, és imádkozhatnak a mihamarabbi boldoggá avatásáért. Krónika (Kolozsvár), 2013. január 4.Eltűntek a magyar feliratok a marosvásárhelyi Auchanból, tiltakozás indultSokaknak fel sem tűnt, hogy néhány hónapja Marosvásárhely egyik legnagyobb áruházában, az Auchanban szinte csak román nyelvű feliratokat találni, akárcsak számos üzletben, iskolában Marosvásárhelyen. A Facebook közösségi oldalon létrejött Többnyelvű Marosvásárhely – Târgu Mureşul bilingv nevű csoport kampányt hirdet a többnyelvűségért, illetve a nyelvi jogok semmibevétele ellen tiltakozik. A napokban indították el azt az online aláírásgyűjtést a www.petitieonline.ro internetes oldalon, amelyben arra kérik a levél címzettjét, Leonard Nistort, az Auchan áruház igazgatóját, hogy kerüljenek vissza a helyükre magyar feliratok. „Az új marketingkoncepció nem fektet akkora hangsúlyt a magyar feliratokra, mint korábban. Az arculatváltás következtében minden nagyobb és szinte minden kisebb felirat egynyelvű lett. Mi, a petíció aláírói, kérjük, hogy a magyar feliratok kerüljenek vissza a helyükre. Emlékeztetünk, hogy Marosvásárhelyen él a legnagyobb magyar városi közösség Romániában. A kétnyelvűséget az Auchan vetélytársai is gyakorolják mind Marosvásárhelyen, mind külföldön (például a Magyarországon található békéscsabai Tesco áruházban, ahol román nyelvű feliratok is vannak)” – olvasható a petícióban, amelyet bárki aláírhat. Hajnal Csilla Krónika (Kolozsvár), 2013. január 4.Nyilvános az RMDSZ – USL-paktumKözzétette csütörtökön Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke azt a megállapodást, amelyet még a tavaly decemberi választások előtt írt alá az RMDSZ a Szociálliberális Unió (USL) vezetőivel a Crin Antonescu PNL-elnök és Dan Voiculescu, a PC alapítójának ellenállása miatt végül meghiúsult közös kormányzásról. Kelemen rövid videóüzenetben közölte: ma is vállalja a megállapodás minden szavát, minden mondatát. „Meggyőződésem, hogy a romániai magyar nemzeti közösség szülőföldön való boldogulásához, közösségi jogainknak a kivívásához, jövőépítéséhez és biztonságához minél több politikai eszközt kell használnunk. Ezt fogjuk tenni 2013-ban is, a párbeszéd, az együttműködés keresésével” – mondta Kelemen Hunor. Az október elsején aláírt dokumentum többek között rögzíti, hogy „amennyiben az USL megszerzi a mandátumok abszolút többségét, december 9-én este bejelenti az RMDSZ meghívását a parlamenti többség és a kormány megalakításához. Amennyiben az USL nem szerzi meg a mandátumok abszolút többségét, december 9-én este az RMDSZ bejelenti az USL-RMDSZ koalíciós kormány támogatását.” Az RMDSZ számára parlamenti mandátumai arányában biztosították volna a részvételt a kormányban és a kormányzati struktúrákban. Közösen támogatták volna az alkotmánymódosítást, valamint az ország közigazgatási átszervezését, figyelembe véve a különböző régiók hagyományait, kultúráját és történelmét. Emellett a dokumentum ígéretet tesz a nemzeti kisebbségek kulturális jogainak rendezését szavatoló megfelelő törvénykezésre, a magyar nemzetiségű állampolgárok arányos képviseletének biztosítására a különböző állami intézményekben, megyei és helyi szintű dekoncentrált struktúrákban. Kitér a magyar oktatás kérdésének megoldására, külön karok létrehozásával a MOGYÉ-n. A felek azt is vállalták, hogy egyeztetnek minden olyan kérdésben, amely a magyar közösség kulturális, nyelvi identitására és oktatási kérdéseire vonatkozik. Az RMDSZ és az USL közötti megállapodás letöltető az RMDSZ honlapjáról, ugyanott egy magyar nyelvű fordítás is elérhető. Kelemen: nem volt titkos a dokumentum Kelemen Hunor egyébként egy, a hvg.hu-n megjelent interjúban azt mondta: soha nem beszéltek arról, hogy titkos dokumentumról lenne szó. A megállapodásból két példány készült, egy az kolozsvári irodájába volt bezárva, a másik Victor Ponta szocialista vezér, jelenleg kormányfő tulajdonában van. „A választásokat követően Bukarestben tartózkodtam, így technikai oka volt annak, hogy nem tettük azonnal közzé. Aztán jöttek az ünnepek, amikor nem lett volna szerencsés közzétenni. Január 3-án, 4-én, amikor beindul a közélet, mindenki számára elérhető lesz” – mondta Kelemen. Elmondta: a dokumentum elvi megállapodás a politikai együttműködésre, amit október elsején írtak alá. „Nem választási koalícióról szól, hanem az ezt követő együttműködésről. Ebben az RMDSZ egyetlen dolgot vállal, hogy amennyiben ők nem szereznek 50 százalékot – amit aztán megszereztek – akkor koalíciót kötünk és együtt fogunk kormányozni. Ez a lehetőség azért volt valószínűsíthető, mert ha nem velünk, akkor a Diaconescu-féle szélsőségesen populista párttal kellett volna kormányra lépniük, ami nem lett volna vállalható. A megállapodásban az is szerepel, hogy ha 50 százalék feletti eredményt érnek el, akkor is meghívnak bennünket kormányozni. Ezen kívül vannak olyan kitételek, hogy csak közös megállapodással módosítunk alkotmányt, csak közös megállapodással szervezünk át gazdasági régiókat úgy, hogy figyelembe vesszük a gazdasági, történelmi és kulturális hagyományokat. Ugyanez vonatkozik a tanügyi törvényre, de szó van a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Kar magyar oktatási vonalának létrehozásáról is” – ecsetelte Kelemen. A politikus egyben a román politika rákos daganatának nevezte, a konzervatív párt alapítóját, Dan Voiculescut, aki megakadályozta az RMDSZ kormányra lépését, azáltal, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy a szövetség ismerje el az alkotmány első cikkelyét, amely nemzetállamként határozza meg Romániát. „Találtak egy fogást rajtunk” Az RMDSZ-elnök szerint amikor politikai egyezségekről, megállapodások esélylatolgatásáról van szó, a romániai magyar társadalom mindig élénken reagál. „Ha azokban, akik az RMDSZ-re szavaztak, a „titokzatos” dokumentum miatt kételyek fogalmazódtak meg, akkor ezeket úgy kell eloszlatni, hogy nyilvánosságra hozzuk ezt a megállapodást. Persze a téma kapóra jött politikai ellenfeleinknek, Tőkés Lászlónak és Toró T. Tibor EMNP-elnöknek. Találtak egy fogást rajtunk, amit egy darabig, gondolom megpróbálnak kiaknázni. Talán cinikusnak tűnik, de attól tartok, hogy, amennyiben az RMDSZ egy különös vírus által testületileg kipusztulna, az sem hozna megnyugvást Tőkés Lászlónak, mert még mindig ott a feltámadás elméleti lehetősége” – vélekedett Kelemen. Egyszerűbb működés kell Az RMDSZ elnöke szerint számolni kell azzal, hogy az RMDSZ-nek nagyon hamar meg kell hoznia néhány döntést, hogy fel tudjunk készülni a következő választásokra. Ezt azzal indokolta, hogy megváltozott a politizálás társadalmi kontextusa. „Magyarországi segédlettel, magyarországi támogatásból megjelentek a versenypártok. Ők nem belső választásokkal, nagy vitákat követően, több szintű egyeztetések után hozzák meg a döntéseket, hanem néhány ember dönt, leülnek és néhány óra alatt megvannak a döntések. Mi konzultálunk, összehívunk, körbejárunk ilyen vagy olyan testületeket. Ezért nyitottabbá kell válnunk, mindazok számára, akik a politikában, közéletben szerepet akarnak vállalni, másrészt rugalmasabbá, egyszerűbbé kell tennünk a működésünket, hogy ha valami nem működik, azon gyorsan és érdemben tudjunk változtatni” –mondta. „Akik pártalapításokat támogatnak, a megosztottságot erősítik, ami kollektív kudarccal végződhet. Ugyanakkor van egy szükségszerűség is abban, hogy a mindenkori magyar kormánnyal legyen párbeszéd és együttműködés. Párbeszédről könnyebb ebben a pillanatban beszélni, mint együttműködésről. A mi esetünkben, ebben a pillanatban az együttműködés lehetőségei nagyon korlátozottak. Pedig lenne rá igény” – fogalmazott Kelemen. Az RMDSZ elnöke nem hiszi, hogy az RMDSZ-nek úgy kellene meghatároznia a politikai stratégiáját, hogy magyarországi politikai pártokra gyűjtsön szavazatokat. Azok az erdélyi emberek, akik kettős állampolgárságot kaptak, elég felnőttek ahhoz, hogy eldöntsék, akarnak-e szavazni, és ha igen, kire – vélekedett Kelemen Hunor. Kövér Lászlóra, az Országgyűlés elnökére utalva megjegyezte: „folyamatosan el vagyunk számoltatva, ami egy magyarországi politikus részéről meglehetősen lényegvak hozzáállás. Mi sem kérjük számon azt, hogy hova lett Magyarország egykori tekintélye és nem kérünk számon számos olyan dolgot, amit szívünk szerint számon kérnénk. Nem tesszük, mert nem ez kellene, hogy meghatározza a viszonyunkat.” Balogh Levente Krónika (Kolozsvár), 2013. január 4.„Szeretünk nagy hazugságokban élni” – interjú Farkas Wellmann Endrével (1975. május 22-én született Marosvásárhelyen. A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban érettségizett filológia–idegen nyelv szakon, 1998 júniusában a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium újságíró szakán diplomázott, majd 2007-ben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–néprajz szakán szerzett tanári oklevelet, majd mesteri fokozatot kultúrakutatásból.Diákként kezdett publikálni és lapot szerkeszteni, számos sajtóorgánumnak volt a belső és külső munkatársa, de vezetett irodalmi kört, és dolgozott az EMKE-nél és a Kriterion Könyvkiadónál is. Tagja az E-MIL-nek és a Magyar Írószövetségnek, alapító tagja a budapesti Fiatal Írók Szövetségének. Kötetei: A lelkiismeret aluljárói (Versek, Mentor, Marosvásárhely, 1997.), A vágy visszakézből (Versek, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1999.), Kulipendium (Versek, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1999.), Könnyűrulett (Kísérleti regény, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2000.), Lucius Domitius lázbeszéde (Versek, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2009.), L. D. hagyatéka (Versek, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2012.) Tavaly decemberben megkapta az E-MIL oklevéllel és 2000 euróval járó Méhes György-nagydíját.) „A szeretetről csak akkor érdemes szólni, ha az tartalommal tud telítődni, és úgy érzem, hogy ezt a 21. század hajnalán érdemes volt kimondani. Mindenki mindenhol imád a szeretetről papolni, a hétköznapjaink valóságában pedig ebből gyakorlatilag szinte semmi nem működőképes.” – Egész eddigi munkája elismeréseként és tavaly novemberben megjelent L. D. hagyatéka című, hatodik önálló verseskötetéért decemberben megkapta az Erdélyi Magyar Írók Ligájának Méhes György-nagydíját. Korábban e könyv kapcsán úgy nyilatkozott, hogy a továbbiakban vagy legalábbis a következő évtizedben nem kíván több verseskötetet kiadni. Változtatott a díj ezen az elhatározásán? – Rendkívüli megtiszteltetésnek érzem, hogy kitüntettek, hiszen egy nagy presztízsű díjról van szó, ráadásul ez az első igazán komoly elismerése huszonkét évnyi irodalmi tevékenységemnek. De a világképemet nem módosította, nem érzem, hogy gyarapodna a mondanivalóm a világról. Az L. D. hagyatéka kötet sok mindent tisztázott bennem, olyan dolgokat, amelyeket lehet, hogy csak így sikerült saját magam számára is egyértelművé tenni. Motiváló jellege viszont van a díjnak. Különben nem azt mondtam, hogy mindenféle kapcsolatot megszakítok az irodalommal, hanem azt, hogy verset nem fogok írni egy darabig. Egyébként azt szokták mondani, hogy az én koromban minden valamire való költő vagy halott, vagy halhatatlan... Nem kell nekem feltétlenül verset írnom. – Immár három esztendeje Gyergyóalfaluban tanít. Menynyire érzi az elismertséget idehaza? – Semennyire. Nem az elismerés tart itt. Nagyon szeretem a munkámat és a tanítványaimat, nem tudnék tőlük elszakadni. Ezek olyan morális vállalások és kötődések Alfaluhoz, amelyek – bár többször megfordult a fejemben – nem engedtek elmenni. Nem költőként tartanak nyilván Alfaluban, bár a tanítványaim tudnak az irodalmi tevékenységemről. Végül is ehhez kapcsolódik, hogy a baráti kapcsolataim révén – akár a Kimenő Fesztiválon, akár az általunk szervezett irodalmi körökön – elismert kortárs írókkal, költőkkel ismerkedhetnek meg az itteni fiatalok. Azt hiszem, minden máshoz roszszabbul értek, mint a kultúraszervezéshez és a tanításhoz, és úgy érzem, csak a munkámat végzem, semmivel sem többet. Nem várok elismerést, sőt az sem zavar, ha ez időnként egyesek nemtetszését váltja ki. – Miről szólnak a 2009-es Lucius Domitius lázbeszéde „folytatásaként” megjelent L. D. hagyatéka versei? – Az alapkérdés az volt: ha Néró sorsa és néhány cselekedete máskor és máshogyan formálódik, hogyan nézne ki a mai Európa? Azt látom, hogy a kereszténység morális válságon megy keresztül, mert bár az elnevezés Krisztus követését jelenti, a keresztény világ nem a krisztusi úton halad. Az vetődött fel bennem, mennyivel lenne másabb a mai Európa, ha az egyház nem úgy intézményesül, ahogyan megtörtént: ha hangsúlyosabb lenne a jézusi tanítás és visszafogottabb a Pál apostoli értelmezés és menedzsment, hogyha a szeretetet nem azért tűzzük zászlóra, hogy lobogtassuk. Mert ez a szó ma már semmit nem jelent. A szeretetről csak akkor érdemes szólni, ha az tartalommal tud telítődni, és úgy érzem, hogy ezt a 21. század hajnalán érdemes volt kimondani. Mindenki mindenhol imád a szeretetről papolni, a hétköznapjaink valóságában pedig ebből gyakorlatilag szinte semmi nem működőképes. Úgy érzem, hogy a világunk aljas és hazug, rombol, ezzel találkozom nap mint nap, és képtelen az újjáépülésre, de pusztulása közben még megpróbálja vélt értékrendjét valamilyen formában fenntartani és propagálni vagy eladni, ha tetszik. És ezen az eladásgondolaton is érdemes egy picit elmélázni. – Néró császár, vagyis Lucius Domitius költői hagyatékának rekonstrukciójaként is felfogható a kötet. Mit akar üzenni a költő, és miért éppen e történelmi személyiséget választotta „eszközéül”? – Tudjuk, hogy Néró sosem akart császár lenni, belekényszerítették ebbe a helyzetbe. Tudjuk azt is, hogy alapvetően művészi ambíciókat dédelgetett magában, de tehetsége még arra sem jogosította fel, hogy középszerű legyen. Egyfajta szegénységnek vagy akár életképes őrületnek is tekinthető, hogy felgyújtotta Rómát, amikor meg akarta írni a Trójáról szóló eposzát, és rádöbbent, hogy addig még sosem látott égő várost. Állítólag az egyik dombról nézte, ahogyan Róma lángokban áll, és rettenetesen élvezte. Ennek az őrült gesztusnak számomra sokkal mélyebb üzenete van, mert Nérónak ugyanakkor az is volt a célja, hogy újjáépüljön a város. A történelem során sok példa volt nagy égésekre, és a pusztulás mindig valamilyen megújhodást követelt. Miután leégett a züllött Róma, egy kicsit más lett a világ. Az egyik versben éppen azt mondom el, hogy márpedig Róma még egyszer égni fog, mert Európának és az emberiségnek ebben látom az esélyét a jövőre. Hiszek abban, hogy valamilyenfajta erkölcsisége kell legyen a világnak, s itt értsünk egyszerűen egy olyan morális értékrendet, amely hogyha válságba is kerül és megbukik, képes a maga helyére valami újat kitermelni. Valami újat, amitől még egy kicsit megéri embernek lenni a Földön. – Még kéziratban volt a kötet, amikor megemlítette, hogy sokan fel fognak hördülni ezeket a verseket olvasva... – Bejött. Érdekes viszont, hogy a felhördülők többsége is egyetértett velem, bár azt mondták, ejnye-bejnye, így nem lehet beszélni. Várható volt, hogy sokak nemtetszését fogja kiváltani, mert szeretünk nagy hazugságokban élni, szőnyeg alá seperni mindent, és úgy gondolni, hogy amivel nem foglalkozunk, az nem is jelent problémát. Ami pedig kényelmetlen, azzal azért nem nézünk szembe. De ott van a szeretet és a megbocsátás mint kínálkozó megoldás bármire... Szent Pál óta kézenfekvő kulcsszó a szeretet, aminek leple alatt bármit el lehet követni. – Érződik már Róma füstje? – Számomra igen. Tudom, hogy Rómának égnie kell. Nem peszszimizmus ez, ellenkezőleg. Hiszek abban, hogy az őrület után mindig letisztulás és rend következik. Nem tudom, mi lesz az égés után – lehet, hogy akkor majd újra úgy gondolom, hogy érdemes verset írni. És persze, Róma itt is metafora... Balázs Katalin Krónika (Kolozsvár), 2013. január 4.Civil beleszólást a politikábaDr. Bodó Barna egyetemi tanár, a temesvári Szórvány Alapítvány elnöke a többszintű kormányzás európai térhódítását tartja a 2012-es év legfontosabb eseményének a civilszervezetek szempontjából. – Az utóbbi években az Európai Unión belül külön téma, kiemelten fontos kérdés a többszintű kormányzás – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Bodó Barna. – Ez egy olyan európai elképzelés – mert kidolgozott rendszerről még nem beszélhetünk –, ami arról szól, hogy minél több szinten a civileket, a társadalmat, a különböző struktúrákat be kell vonni a kormányzati szerepbe. Úgy gondolom, hogy az utóbbi év számunkra azért fontos, mert a többszintű kormányzás kérdése a lehető legmagasabb figyelmet kapja már az Európai Unió szintjén és nálunk erről még mindig nem vesznek tudomást. Nagyon örülnék annak, ha az új kormány észrevenné, hogy a többszintű kormányzás kérdése, amikor különböző mechanizmusokkal a társadalmi konzultáció intézményeit létrehozza, az érdekelteket bevonja a döntés előkészítésbe, az végül is a politikának jó, hiszen a saját elfogadottságát tudja ezzel emelni. Ha visszanézek 2012-re, azt tudom megállapítani, hogy Romániában a civilek nem kapták meg azt a figyelmet, azt a lehetőséget, hogy bele tudjanak azokba a politikai döntésekbe szólni, amelyekben az ő képességeiket, felkészültségüket, elhivatottságukat megfelelő módon tudták volna hasznosítani. – Milyen évet zárt a temesvári Szórvány Alapítvány? – A Szórvány Alapítvány nehéz évet zárt: hat projektünk futott az év során, mindegyik több projekt-partnerrel, ami azt jelenti, hogy rengeteget dolgozott a csapat. Ugyanakkor nem lehetünk nyugodtak a jövőre való tekintettel, mert az EU-nak a finanszírozási rendszere megváltozik. 2013-ban lezárul egy finanszírozási rendszer és új rendszer indul. Nekünk már készülni kellene a következő korszakra, viszont még nem ismerjük a paramétereket, a fő kérdéseket, prioritásokat, szempontokat, programokat, amelyek mentén építkezhetnénk. Úgy gondoljuk, hogy nagyon munkás, sok jó és érdekes feladatot jelentő évet zártunk, de örültünk volna, ha jobban elő tudnánk készíteni az elkövetkezőket, hiszem az európai finanszírozási rendszerről a viták még folynak. – Mit vár az újévtől dr. Bodó Barna? – Elsősorban stabilitást! Ha az ember évek óta egy bizonyos területen dolgozik, és szerzett valamilyen típusú tapasztalatokat, valamilyen képességeket fejlesztett ki a csapat önmagában, akkor azt megfelelő szinten tudja kamatoztatni. Ehhez stabilitásra, kiszámíthatóságra van szükségünk! Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad), 2013. január 4.Kicsit jobb a mérleg (Háromszéki népfogyatkozás)A háromszéki városok anyakönyvi hivatalainak adatai alapján az elmúlt évek születési számának folyamatos csökkenése látszik visszafordulni – de ez még nem jelenti a háromszéki népfogyatkozás leállását, hiszen az elhalálozások száma a növekvő tendencia mellett tart ki a legtöbb kisrégióban, s a házasságkötések is egyre csappannak. A sepsiszentgyörgyi városháza anyakönyvi hivatalának tájékoztatása szerint tavaly 1115 születési bizonylatot állítottak ki, 2011-ben 1059-et, 2010-ben 1166-ot, 2009-ben 1221-et, 2008-ban 1300-at, 2007-ben 1210-et, 2006-ban 1272-t. A számok a megyeszékhelyen anyakönyveztetett újszülöttekre vonatkoznak, Sepsiszentgyörgy lakossága tavaly 363 kisgyerekkel gyarapodott, míg 2011-ben csupán 292-vel – korábban viszont a városbeliek gyerekáldása jobb, bár az évek során kitartóan csökkenő számokat adott: 2010-ben sepsiszentgyörgyi szülők lakhelyük anyakönyvi hivatalában 391 újszülöttet jelentettek be, 2009-ben 393-at, 2008-ban 420-at, 2007-ben 444-et, 2006-ban pedig 508-at. Az elhalálozások statisztikai alakulása: 2006-ban 711, 2007-ben 698, 2008-ban 778, 2009-ben 823, 2010-ben 747, 2011-ben 753, 2012-ben 790 halotti bizonylatot állítottak ki a sepsiszentgyörgyi városházán, ezen belül a város lakossága 2006-ban 448, 2007-ben 457, 2008-ban 466, 2009-ben 487, 2010-ben 438, 2011-ben 420, 2012-ben 450 fővel fogyatkozott. A házasulási kedv a mélyzuhanás jelében továbbra is, a sepsiszentgyörgyi városháza esketőtermében 2006-ban 434 pár mondta ki az igent, 2007-ben 467, 2008-ban 425, 2009-ben 429, 2010-ben 340, 2011-ben 274, tavaly már csupán 260 pár hivatalosította kapcsolatát. Az egyszerűsített házasságbontás viszont fogyatkozik, bevezetésének első évében 19 házasságot érvénytelenítettek a városházán, tavaly csak 11-et – de az adat sokat nem jelent, hiszen egyszerűsített válást közjegyzőnél is lehet lebonyolítani, bár ott az ára még több, mint a városházán, viszont a bíróságokon nagyon kevés pénzből lehet „megúszni”, és procedúrája éppoly egyszerű. Többen házasodnak Felső-Háromszéken A kézdivásárhelyi polgármesteri hivatal anyakönyvi irodájában az elmúlt esztendőben 502 újszülöttet, 239 elhalálozást és 101 házasságkötést vettek nyilvántartásba. Tavalyelőtt 522-en születtek, 188-an hunytak el és 75 pár mondta ki a boldogító igent. 2010-ben még 593-an születtek, 192-en hunytak el, és 118 házasság köttetett, míg 2009-ben 544 születést, 229 elhalálozást és 125 házasságkötést iktattak, ami azt jelenti, a házasságot kötők száma igen lassan áll majd vissza a korábbi szintre a 2011-es mélypont után. A születések száma egyébként azért ilyen magas, mivel az egész Felső-Háromszéken világra jött babákat a céhes városban veszik nyilvántartásba. Kovács Mária Magdolna irodavezető elmondása szerint az arány majdnem ötven-ötven százalékos a város és a vidék között. Hogy hányan váltak el, arról az anyakönyvi hivatalban nincs pontos kimutatás. Szaporulat Erdővidéken Pozitív fordulatot vett a népszaporulat Erdővidék központjában. A baróti polgármesteri hivatalban tavaly több születést jegyzőkönyveztek, mint halálesetet, a házasságkötések száma szinten maradt – tudtuk meg Toma Éva anyakönyvvezetőtől. Az utóbbi négy év statisztikájából kiderül: 2009-ben 93-an, 2010-ben 67-en, 2011-ben 98-an, tavaly 121-en születtek. Az elhalálozások száma: 109, 102, 109, illetve tavaly kereken 100, a házasságkötéseké 54, 38, 29, s tavaly szintén 29. Pozitív mutató Kovásznán Gyarapodni látszik Kovászna lakossága. Tavaly 197 születést jegyeztek az anyakönyvi hivatalnál, ezzel szemben csupán 117 halálesetet (2011-ben 104-et) – tudtuk meg a városházán Németh Tímea Katalintól. A számok azonban megtévesztőek lehetnek Kovászna lakosságszaporodásának megállapításában: a fürdőváros szülészetére ugyanis nemcsak Orbaiszékről, hanem Sepsiszentgyörgyről, Kézdivásárhely környékéről is érkeznek szülő nők. Jó hír viszont, hogy a tavalyi népességszaporodási mutató azt jelzi, megállt a csökkenés. Tavalyelőtt csak 168-an, ám egy évvel korábban 200-an, 2008-ban még többen, 250-en születtek Kovásznán. A születések számának növekedése akkor is érthetetlen, ha a fürdővárosbeliek házasodási kedvének alakulását vizsgáljuk. A statisztika szerint ugyanis 2008-tól folyamatosan csökken a házasságok száma. Akkor 68 ifjú párt adtak össze, 2010-ben már csak 57-et, 2011-ben 51-et, a tavalyi adat is a csökkenést mutatja, csupán 45 pár fogadott örök hűséget. Összeállításunk szerzői: Bokor Gábor, Iochom István, Szekeres Attila, Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2013. január 4.Tőkés László EP-képviselő SajtóirodájaK Ö Z L E M É N Y "Az új esztendőben tehát nem nyugodhatunk bele sem az igazságtalanságokba, sem a hazugságba, sem a korrupcióba – (…) nem várhatunk és nem ülhetünk a babérainkon, tétlenül. Komoly munka és nehéz küzdelem vár reánk." – fogalmaz Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke 2013. január 4-én kiadott Újévi Nyilatkozatában. A Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke és Szilágyi Zsolt néppárti alelnök társaságában tartott sajtótájékoztatón – melynek keretében a mellékelt Újévi Nyilatkozatot közrebocsátotta – Tőkés László az ez évi célkitűzések közül kiemelte a „kommunizmus perének” folytatását, a plurális egység megteremtését, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum működésének beindítását és kiszélesítését a Nemzeti Együttműködés Rendszerének keretében, valamint a huszonhárom évvel ezelőtt már kezdeményezett Román–Magyar Kerekasztal létrehozását. Ez utóbbi megítélése szerint nem lehet „pártpolitikai paktumok” és „háttéralkuk” tárgya – utalt Tőkés László az RMDSZ és a Szociálliberális Unió (USL) még októberben kötetett titkos paktumára, amelyet Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszédéhez, valamint a „neptuni áruláshoz” hasonlított. A paktumot megkötő RMDSZ-csúcsvezetők legsúlyosabb bűne Tőkés László szerint az, hogy semmilyen felhatalmazásuk nem volt annak megkötésére sem az erdélyi magyar közösség, sem pártjuk tagjai részéről. A Néppárt védnöke rámutatott arra is, hogy az USL-vel kötött titkos egyezség még az Európai Néppárt bukaresti kongresszusa előtt született, amelyet – mint ismeretes – az RMDSZ és Demokrata Liberális Párt (PDL) közösen szervezett. „Véget kell vetni a hazugságnak és a hamis nemzeti legitimációnak” – hangsúlyozta Tőkés László az ezzel szembeni egységes kiállásra bíztatva. Az EMNT-elnök ugyanakkor nemcsak a magyar–magyar, illetve magyar–román párbeszéd és összefogás fontosságát hangsúlyozta, hanem a Kárpát-medencei, a kelet- és közép-európai népek összefogását is. Végezetül bejelentette: nemzeti közösségünk számára az új év, Az Autonómia Éve, amely a Kárpát-medencei önrendelkezés és a föderalizmus gondolatát hivatott népszerűsíteni erdélyi és európai szinteken. Nagyvárad, 2013. január 4. ÚJÉVI NYILATKOZAT – 2013 – Karácsony után és az új esztendő kezdetén évértékelőt tartani már-már ünneprontásnak számít. Amennyire felemelő és reményteljes volt ünnepet ülni 1989 sorsfordító karácsonyán, és új évet nyitni a Ceauşescu-diktatúra bukása nyomán – közel negyed évszázad elteltével épp oly kiábrándító lett megérnünk az egykori szegénységet és reménytelenséget idéző nacionálkommunista restaurációt a decemberi választások alkalmával. Az erdélyi magyarok jobb híján legfeljebb az RMDSZ 5%-os választási küszöböt éppenhogy súroló eredményének örvendhetnek... Akaratlanul is Krisztus Urunk tanítványainak „rangvitája” juthat eszükbe affelől, hogy: „ki a nagyobb közöttük” (Lk. 9,46). Jakab és János versengése, hogy a Mester jobb és bal keze felől ülhessenek, az Ő országában. Márpedig „az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért” (Mt. 20,21.28). Miközben országunk népe egyre mélyülő nyomorban kénytelen élni, erdélyi magyar közöségünk pedig mindenkori történelmének egyik legnagyobb válságát éli át – az időközben kisiklott demokratikus rendszerváltozás politikusai zömének legfőbb gondját a hatalom, a pénz és a bársonyszékek megkaparintása képezi – netalán Victor Ponta és Crin Antonescu „jobb- és baloldalán”... Elég volt a kommunista típusú „őszödi” hazugságpolitikából! Minekutána minden esetben azt hangoztatták, hogy a választások végeztéig semelyik párttal, semmiféle megegyezést nem kötnek, sőt még azután is, hogy napnál világosabban bebizonyosodott: a mindvégig tagadott alku már közel két hónapja megköttetett – íme, az RMDSZ elnöke még mindig azt szajkózza, hogy a szociálliberális szövetséggel semmiféle titkos paktum nem létezett... Netalán ez az újabb neptuni egyezség volt az ára az 5%-os szavazatarány „elvtársi” biztosításának? A – nemzeti hovatartozástól független („fără deosebire de naţionalitate”) – korrupciónak is véget kell vetnünk már, hogyha (mellesleg) Románia be akarna jutni Schengenbe. Nem egy politikus vonatkozásában ugyanis találóan állapíthatjuk meg, hogy mindösszesen két lehetőségük volt: vagy a parlamentbe, vagy börtönbe jutni… Bihari magyar jelöltjeink közül kettő a 320 millió forintos (cca. 1,3 millió euró) vonzatú Ady-központ korrupciós botrányában híresült el. „Ha tolvaj is, magyar” – idézhetjük erdélyi költőnket nagy együttérzéssel annak láttán, hogy egy esetleges elszámoltatás elől ők egyenesen egy bukaresti szenátori és egy képviselői bársonyszékbe avanzsáltak. Mondhatni: igazán jó helyre, hiszen az újan megalakult alsóház egyik első határozatával az Országos Korrupció-Ellenes Ügyészség (DNA) által meggyanúsított Ion Stan szociáldemokrata (PSD) honatya mentelmi jogának a felfüggesztését éppen a minap szavazta le… Ezt nevezik: cinkos szolidaritásnak! A hamis nemzeti legitimációnak sem lehet többé helye sem a demokráciában, még kevésbé pedig a többszörösen nyomorúságos magyar kisebbségi társadalomban. Nemzeti nagyjaink – Ady Endre, A Holnaposok és Rimanóczy Kálmán – nevével senkinek sincs joga magyar közösségünk kárára visszaélnie! A magyar szabadság mártírja, Szacsvay Imre és Erdély apostola, Kós Károly is forog a sírjában, hogyha a nevükről elkeresztelt „akadémiákat” egy nemzetidegen és korrupt politika szolgálatára használják. Apropo: Dsida Jenő. Azt is ő írta, hogy: „Krisztusnak és Pilátusnak / egyformán szolgálni nem lehet”. „Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak” – hívja fel a figyelmünket Jézus a Hegyi beszédben (Mt. 6,24). Az „egyenlő távolság elvének” markói doktrínája a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vonatkozásában sem állja meg a helyét. Annak is véget kell vetni már tehát, hogy az RMDSZ történelmi egyházainkkal próbálja igazolni = legitimálni önmagát. Az új esztendőben tehát nem nyugodhatunk bele sem az igazságtalanságokba, sem a hazugságba, sem a korrupcióba – a versengő és dicsvágyó tanítványok módjára nem várhatunk és nem ülhetünk a babérainkon, tétlenül. Komoly munka és nehéz küzdelem vár reánk. „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és élni akarunk, tehát dolgozni fogunk” – valljuk és vállaljuk Kós Károly szavával. Isten segítségével folytatnunk kell az 1989-ben elkezdődött rendszerváltoztatás erőnk fölötti munkáját. Ehhez viszont emberi és közösségi, társadalmi és erkölcsi megújulásra van szükség. Közeledik a kommunizmus bukásának a 25. évfordulója. 2014-ig szabadulnunk kell az isten- és embertelen diktatúra, valamint a titkosszolgálati múlt visszahúzó örökségétől. „Piszkos az a víz, amelyben kéz kezet mos” – tartja egy mondás. A politikai osztálynak, a közéletnek meg kell tisztulnia. Ebben a folyamatban a szeretetnek és a megbocsátásnak is helye van – olyanképpen, amiként XVI. Benedek pápa kegyelmet adott tolvaj komornyikjának, vagy II. János Pál pápa is megbocsátott bűnbánó merénylőjének. „A múltat azonban be kell vallani…” Mindenki által áhított összefogásunk sem mehet végbe megtisztulás és -újulás nélkül. A múlttal szembe kell nézni, a „kommunizmus perét” le kell folytatni. Magyarok és magyarok, románok és magyarok, a Kárpát-medencei, a kelet- és közép-európai népek összefogására van szükség – Európa közösségében. Ebben az évben „kampánycsend” lesz, nem lesznek választások. Ezt a „békeidőt” használjuk fel a – plurális – új egység megteremtésére. Szélesítsük ki és hozzuk működésbe az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot. Építsük tovább a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Két évtized után – közös ügyeink rendezésére – kezdeményezzük újból a Román–Magyar Kerekasztal létrehozását. Nem utolsósorban pedig nemzeti közösségünk számára legyen ez az esztendő Az Autonómia Éve (2013) – Romániában és az egész Kárpát-medencében. Nagyvárad, 2013. január 4. Tőkés László EP-képviselő az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke 2013. január 4.Egy név a sepsiszentgyörgyi ötvenhatos emléktábláról: Szekeresi Nagy JózsefAz emlékezés és főhajtás akkor kap – úgymond – történelmi és egyetemes „hátszelet”, ha mindannyiunkban tudatosítjuk: az 1955. évi genfi konferencia, különösen pedig az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc (az utóbbi minősítés a Romániában hat év börtönbüntetésre ítélt és azt – néhány napot leszámítva – teljes egészében letöltő Kossuth-díjas írótól, Páskándi Gézától származik) hatására az oly sok véráldozatot követelő erdélyi kérdés megoldására négy, papírra rögzített, legépelt terv született. Szoboszlai Aladár római katolikus plébános kidolgozta a román–magyar konföderáción alapuló (ehhez csatlakozna később Ausztria) tervét. Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész a kantonális megoldást tartotta célravezetőnek. A romániai magyar kantonhoz tartoznának az ókirályságbeli magyarok is, a szórvány fogalmát pedig kerülni kell, mert az dehonesztáló és elbizonytalanító az ott élők számára. Hasonlóan képzelte el az erdélyi szászok, partiumi svábok kantonját is, vagyis Svájctól eltérően a kantonok határai nem esnének egybe a nyelvi határokkal. Dr. Dobai István az 1957. február 8-án véglegesített „ENSZ-memorandumában” báró Wesselényi Miklósnak az 1848. június 18-án Klauzál Gábor akkori földművelési, ipari és kereskedelmi miniszterhez írott levele alapján azt javasolta: az Egyesült Nemzetek Szervezetének égisze alatt Erdélyt Románia és Magyarország között osszák két részre, majd hajtsák végre a kölcsönös lakosságcserét. Fodor Pál csíkszeredai vasút-, híd-, útépítő mérnök Dobai Istvántól teljesen függetlenül – ugyancsak az 1956-os magyar forradalom hatására – kidolgozta Erdély két egyenlő részre osztásának tervét. Az ő változatában nem vízszintesen, hanem vertikálisan, északról, a történelmi Máramarostól dél felé haladva osztották volna fel Erdélyt Magyarország és Románia között, majd az ENSZ égisze alatt végrehajtják a román–magyar lakosságcserét. Mérnöki alapossággal azt is kiszámolta, hogy vasúti szerelvények igénybevételével is nyolc évre lenne szükség a lakosságcsere lebonyolításához. A négy szerző teljes mértékben tudatában volt annak, hogy az életükkel játszanak, ennek ellenére vállalták a legdrágább érték, az emberi élet feláldozását is. A négy perben összesen 102 személyt ítéltek el, közülük tizenkettőt bírósági ítélet alapján 1958. szeptember 1-jén, illetve 1958. december 2-án kivégeztek. Összehasonlításképpen meg kell említenünk: ma, amikor az autonómiatervek kidolgozóit sem súlyos börtönbüntetés, sem kivégzés, sem egész életre szóló ellehetetlenítés nem fenyegeti, az erdélyi kérdés egyfajta megoldására a romániai magyar politikai és szellemi elit összesen két használható autonómiatervet tett le az asztalra! A méreteiben is példátlan retorzió – a magyar vonatkozású perek az 1950-es évek második felének legnagyobb romániai koncepciós jogi eljárásai! – akkor válik igazán döbbenetessé, ha azzal az információval is kiegészítjük: a Szoboszlai-per elítéltjei közül négyen, a Dobai-perben pedig ketten a börtönben elszenvedett kínzások, brutalitások nyomán hunytak el. Közéjük tartozik Kertész Gábor ügyvédjelölt, a per negyedrendű vádlottja s megemlékezésünk mártír hőse, Szekeresi Nagy József. Mindketten olyan borzalmas körülmények között, testi, lelki erejüket felőrlő körülmények között távoztak az élők sorából, hogy az egyik rabtársuk, a bukaresti román Spiru Genat – aki együtt ült Szekeresi Nagy Józseffel a haldoklók számára kijelölt cellában – kijelentette: ha kiszabadul, amikor az emberiség ellen súlyos és elévülhetetlen bűnöket elkövetőket felelősségre vonják, kész tanúskodni, hogy Nagy Józsefet tervszerűen meggyilkolták, idegméreggel siettették a halálát. Becsületes román emberként – mondotta rabtársainak Spiru Genat – egy politikai fogoly meggyilkolása miatt nemzete hírnevét nem hagyhatja bemocskolni, éppen ezért név szerint felsorolja azokat a smasszereket, akik szadista módon a halálba juttatták az ákosi magyart. A magyar–román kapcsolattörténet keserű fintora: sem a magyar, sem a román kollektív emlékezet semmit nem tud arról – a történetírás is adós mindezzel –, hogy az 1941., 1942., 1943. évi román lakosságcseretervek szerzőinek – Sabin Manuilănak, a román Központi Statisztikai Hivatal vezetőjének, Vasile Stoica külügyminiszter-helyettesnek, illetve az 1943. évi román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervezet kidolgozóinak – a hajuk szála sem görbült, pedig a homogén román nemzeti állam megteremtése bűvkörében és lázában minden kisebbséget, elsősorban a magyarokat – Sabin Manuilă 3,8 milliót, Vasile Stoica 5 milliót – kitelepítettek volna az országból úgy, hogy Románia lehetőleg ne veszítsen területeket. Szekeresi Nagy József 27 évesen, a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.), a magyar honvédek 1940. szeptember eleji bevonulása után a Szatmár megyei Ákos község bírója, első embere lett, négy éven át nemcsak meghatározta, hanem alakította is a település életét, mindennapjait. Mártíromságát immár nemcsak a szülőföld, a Szilágyság, a Partium, hanem a magyarság kollektív emlékezete is számon tartja, megőrzi. E sorok írója éveken át tanulmányozta, román nyelvről magyar nyelvre fordította a bükkfanyelvezetű perirat minden sorát. Az ítélet szövege szerint 1957. március 31-én tartóztatták le. Valójában 1957. március 30-án, ezt bizonyítja a 14 óra 10 perctől 15 óráig tartó kihallgatás jegyzőkönyve. Nagy József beismerte, hogy 1956 novemberében Szamosújvárra jött a sógornője, dr. Dobai István felesége, aki elolvasásra átadott három forradalmi verset, illetve prózai szöveget: Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról, illetve Örkény István Fohász Budapestért című újságcikkét. 1957 januárjában Dobai István – Nagy József sógora – beszélt Ravasz László püspök körleveléről, majd 1957 márciusában Dobaiék kolozsvári lakásán elolvasta az „ENSZ-memorandum”-ot. Az „ENSZ-memorandum”-mal kapcsolatosan az 1957. április 9-i kihallgatáson a következőket vallotta: „Miután elolvastam a revizionista kiáltványt (ezt a vallató tiszt, Ioan Oprea főhadnagy fogalmazta meg – T. Z.), társadalmi származásomnál és helyzetemnél, valamint a rám jellemző politikai érzelmeknél fogva egyetértettem ezzel az akcióval és a revizionista kiáltvány tartalmával.” A vallatás során az is kiderült, hogy testvére, Nagy Ferenc katonatiszt volt Horthy Miklós kormányzó hadseregében: „A mi családunknak 152 (százötvenkét) hold földterülete volt Ákos községben. Ebből a földterületből 21 hold a testvéremé, Nagy Ferencé volt, aki tiszt volt a horthysta hadseregben. 1944 után Magyarországra menekült, 1947-ben letartóztatták, 82 hold a nagybátyámé, Nagy István gyógyszerészé volt, aki elhunyt, 16 hold pedig a feleségemé, Nagy Kataliné. (…) A testvérem, mivel 1944 után elmenekült Magyarországra, az ő vagyonrészét az állam javára elkobozták. A vagyon többi részét 1949-ig én igazgattam, én műveltem meg, akkor kisajátították, és számomra kényszerlakhelyként Szamosújvárt jelölték ki” – olvasható az 1957. április 27-i, 18 órától 21 óráig tartó kihallgatás jegyzőkönyvében. A vallatások, kínzások során többször is visszatértek az 1940 és az 1944. március 31. közötti történésekre. A smasszer kezében ott volt a zilahi bíróság 1946-os, egyértelműen a kommunista párt nyomására született elmarasztaló ítélete, amely szerint megvert egy román fiatalt, így a románellenesség vádját is megfogalmazták, sőt, Nagy Józsefet kényszerítették, hogy ezt bevallja: „Gyilkosságot vagy más súlyos tettet nem követtem el azon kívül, hogy 1941-ben megvertem egy román fiatalt, Nistor Vasilét a községből azzal az ürüggyel, hogy káromolta a magyarokat. 1946-ban, Erdély felszabadulása után Nistor Vasile elégtételt követelt, a zilahi törvényszék arra ítélt, hogy kártérítésként bizonyos összeget fizessek neki. Nem emlékszem, hogy mekkora összeg fizetésére ítéltek.” Szekeresi Nagy József 1957-es perének legsúlyosabb vádpontja a hazaárulás volt. A vádiratot a mindössze másfél oldalas, 1950/199. számú törvényrendelet alapján fogalmazták meg, amely szerint a gondolatban elkövetett „bűntényt” éppen olyan súlyosan büntetik, mint a ténylegesen elkövetett bűncselekményt. A hírhedt Visinszkij-módszer értelmében, ha a vádlottból veréssel, kínzással, bármi áron beismerő vallomást sikerült kicsikarni, az a vádpontok beismerését jelentette, és halállal is büntethető. Szekeresi Nagy József a törvényszéki kihallgatáson a vádlottak közül egyedül fogalmazta meg az éppen regnáló román szocialista rendszer kisebbségellenes politikájának lényegét: amit nem töröltek el a gárdisták, azaz a legionáriusok, azokat a kisebbségi jogokat megszüntették a kommunisták! Börtönbeli szenvedéseiről csak közvetett információink vannak. Dobai István visszaemlékezései szerint minősíthetetlen és aljas szekustrükk áldozata lett: a letartóztatásakor azzal hitegették, ha mindent elmond, azonnal szabadlábra helyezik, visszamehet Ákosra, ahol hatalmas tekintélyével, mezőgazdasági ismereteivel kiránthatja a kátyúból a szocialista mezőgazdaság szekerét. Szekeresi Nagy József – aki 1949. március 2-ától valójában páriaként, számkivetettként élt Szamosújváron – hitt a szirénhangoknak, és amikor szembesült vallomása következményeivel, rabtársai egy része kiröhögte, ő pedig összeomlott. Az élete olyan, mint a görög sorstragédiák hőseié. Semmit nem tudott arról, hogy az ákosiak a magyar forradalom napjaiban valóban haza akarták őt hívni, hogy újra vezetőjük legyen, de arról sem, hogy a helyi pártalapszervezet a hír hallatán tudatosan készítette elő a fizikai megsemmisítését. Az ő, a Dobai István és Kertész Gábor dossziéjára a halál keresztjét írták, vagyis „borítékban fognak szabadulni”, azaz a hozzátartozókat majd levélben értesítik az elítélt haláláról. Sajnos, szó szerint beteljesült a smasszerek fenyegetése: Szekeresi Nagy József, Kertész Gábor és sok száz rabtársuk „borítékban” szabadult a börtönből. A 48 évre szabott rövid életút mélységeinek és magasságainak igazolására állítottam össze Szekeresi Nagy József curriculum vitae-jét. (folytatjuk) Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2013. január 5.Az Erdélyi Magyar Néppárt vezetői szerint az RMDSZ „megkozmetikázta” az USL-vel kötött titkos paktum szövegétAz Erdélyi Magyar Néppárt ez évi első sajtótájékoztatóján Toró T. Tibor elnök elmondta: 2013 a Néppárt első „békeéve” lesz, amikor nem kell választási kampány kihívásaival szembenézni, ezért több időt lehet szervezet- és közösségépítésre fordítani. Mivel a tavaly februárban megszervezett Országos Küldöttgyűlés keretében csak egy évre választották meg a néppárti vezetőket, így a szervezetek működésének kiértékelése után, még az év elején sor kerülhet a helyi, megyei és országos szintű tisztújításokra ֪– tájékoztatott Toró. A további feladatokat tekintve kiemelte a Néppárt színeiben megválasztott önkormányzati képviselők további szakmai képzését, a Mikó Imre Terv gyakorlatba ültetését, illetve a Néppárt programjának sarokpontjait képező autonómia és föderalizmus gondolatának társadalmiasítását. A küszöbön álló alkotmánymódosítás miatt a Néppárt kötelező érvényűnek tekinti, hogy tételesen és szövegesen is kidolgozza és ismertté tegye saját meglátásait ezzel kapcsolatosan – jelentette ki a párt elnöke. A meghirdetett Autonómia Éve keretében széles körű megmozdulásokat szerveznek az európai autonómia-modellek népszerűsítésének szándékával – hangzott el a sajtótájékoztatón. A Kárpát-Medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) által kezdeményezett európai polgári kezdeményezés gyakorlati kivitelezésére is ebben az évben kerülhet sor. Az RMDSZ és a Szociálliberális Unió (USL) titkos paktumát illetően Toró T. Tibor kijelentette: minden okuk megvan kételkedni abban, hogy az RMDSZ által nyilvánosságra hozott „elvi megegyezés” szövege megegyezik az eredeti megállapodáséval. Miért volt szükség három hétre, hogy nyilvánosságra hozzák? Miért mondta azt Kelemen Hunor, hogy egyedül írta alá, miközben Borbély László alelnökkel közösen szignálták? Miért beszélt Kelemen Hunor három tételről, miközben a paktumban négy tétel szerepel? – sorolta kételyeit a Néppárt elnöke, aki „gyermeteg porhintésnek” nevezte a szöveg nyilvánosságra hozatalát. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke csatlakozott Toró T. Tibor véleményéhez, mondván: „az RMDSZ a magyar képviselet erkölcsi küszöbe alá esett”. A „kozmetikázott” szöveg helyett hozzák nyilvánosságra az eredeti paktum szövegét, az összes titkos záradékkal együtt, beleértve az RMDSZ és az USL közötti megyei szinten is megkötött megállapodásokat is – hangsúlyozta Szilágyi. A néppárti alelnök szerint a paktumban az is szerepelt, hogy a kormányzati szerepvállalás cserébe az RMDSZ nem kezdeményezi az alkotmány 1-es cikkelyének módosítását, miszerint Románia „egységes és oszthatatlan nemzetállam”. Ugyanakkor Szilágyi azt a gyanúját is megosztotta a sajtóval, amely szerint Bihar megyében a titkos megállapodás része az Ady-központ ügyének, illetve az 1,1 millió euró eltűnésének „szőnyeg alá seprése” is. Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, az Erdélyi Magyar Néppárt védnöke szerint a paktumot megkötő RMDSZ-csúcsvezetők legsúlyosabb bűne, hogy semmilyen felhatalmazásuk nem volt annak megkötésére sem az erdélyi magyar közösség, sem pártjuk tagjai részéről. A Néppárt védnöke rámutatott arra is, hogy az USL-vel kötött titkos egyezség még az Európai Néppárt bukaresti kongresszusa előtt született, amelyet – mint ismeretes – az RMDSZ és Demokrata Liberális Párt (PDL) közösen szervezett. „Véget kell vetni a hazugságnak és a hamis nemzeti legitimációnak” – hangsúlyozta Tőkés László, aki mindezek ellenére együttműködésre biztatta a politikai szereplőket, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum keretében. Sajtóközlemény Erdély.ma, 2013. január 5.Tőkés László: legyen 2013 az autonómia éve!Legyen 2013 az autonómia éve a magyar nemzeti közösség számára! – javasolta Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vezetőivel közösen tartott pénteki nagyváradi sajtóértekezletén. Az autonómia évében a kezdeményezők a működő európai autonómiák bemutatását, a közösségi önrendelkezés és föderális államberendezkedés népszerűsítését szolgáló akciókat akarnak szervezni Romániában és az egész Kárpát-medencében. Toró T. Tibor, az EMNP elnöke bejelentette, hogy egyik első megmozdulásukat március 10-én, a Székely Nemzeti Tanáccsal (SZNT) közösen szervezik. Hozzátette: pártja 2013-ban a szervezet- és közösségépítésre összpontosít. Mint mondta, az EMNP tisztújító országos gyűlését áprilisban rendezik meg. Szabadság (Kolozsvár), (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
