Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 632 találat lapozás: 1-30 | 31-60 ... 631-632
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 
I   II   III  IV   V   VI   VII   VIII   IX   X   XI   XII   

2017. április 30.

Aláírásgyűjtések Erdélyben
A rendszerváltás után az anyaország szellemi életében a balliberális világnézet, a kozmopolitizmus, a nemzetellenesség szinte egyeduralkodó volt. A Kornis Mihály által emlegetett ötezer értelmiségi, akivel szemben nem lehetett politikát csinálni, akik megmondták, hogy ki a náci, és ki a demokrata, hosszú időn keresztül egyszerre rendelkezett hermeneutikai hatalommal (ők határozták meg a szavak értelmét), a politikai tabukijelölés hatalmával és bizony ők húzták meg a szalonképesség határait is.
Ha valaki ezeket a határokat átlépte, nem ritkán országos hajszát is indítottak ellene. Ennek csúcsa volt a Csurka István elleni hajtóvadászat, melynek legemlékezetesebb pillanatában Kerényi Imre, akkor még az SZDSZ szekértolójaként azt javasolta, hogy az írót őrületbe kell kergetni a lelki terror eszközeivel. E társaság, amikor nagyon határozottnak és ellenállhatatlannak akart látszani, nekifogott aláírásokat gyűjteni különböző ügyekben. Hatalmának leáldozása után is megmaradt bennük az önlistázásra való hajlam. Legabszurdabb talán a zámolyi cigányok melletti aláírásgyűjtésük volt.
Erdélyben ismereteim szerint az első „magyar belpolitikai”, „fesztív” aláírásgyűjtésre a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadását követően került sor eszmeileg azonos körben. A lényeges különbség az, hogy Erdélyben soha nem voltak ezek az erők meghatározóak, bár tény, hogy sajnálatos módon nő a befolyásuk ahelyett, hogy csökkenne.
A balliberális értelmiség nem tudta elfogadni, hogy az RMDSZ politikáját a továbbiakban elvi síkon az autonómia és a belső önrendelkezés gondolata fogja meghatározni. Kiáltványukban egy sor testetlen és alaptalan vádat fogalmaztak meg az RMDSZ vezetésével szemben, nyilvánvaló módon nem a nyilatkozat elfogadását ellenző, de a csoportnyomás hatására végül megszavazó Domokos Gézát értve ezalatt, hanem a radikális fősodort, akiket Cs.Gyímesi Éva az egyik írásában nevesített is, a Tőkés László, Szőcs Géza, Csapó József, Patrubány Miklós, Borbély Imre ötösfogatra gondolt, de nyilván ide értette mindazokat, akik az autonómiagondolat elfogadtatásában élen jártak az elnökségen és a Küldöttek Országos Tanácsán belül. (Mindenképpen meg kell említeni Toró T. Tibor nevét, aki már akkor elnökségi tag volt, de Kolumbán Gábor volt alelnök is inkább ehhez a csapathoz tartozott.)
A liberálisok szabályos sajtó-össztüzet zúdítottak az autonomistákra, melynek hangulati aláfestését szolgálta az említett aláírásgyűjtő akció. A szöveg populista hangvétele és mondvacsináltsága* a magyarországi Demokratikus Chartát idézte.
Bevezető szövege mintegy összefoglalását adja mindazon gyanúsítgatásnak és vádaskodásnak, amit az akció szereplői tanulmányaikban részletesen kifejtettek: “az RMDSZ vezetőség egy részének”(...) nincs áttekinthető irányvonala, döntéseit rögtönzés jellemzi. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem támaszkodik a valóság alapos ismeretére, nem veszi figyelembe a romániai magyarok összes rétegeinek és csoportjainak mindennapi érdekeit, nem számol a romániai társadalom politikai éretlenségével. Sőt, inkább úgy tűnik, a közéleti kultúra hiányát arra használja fel, hogy politikai akaratát - akár a társadalom valós érdekeinek rovására - minden áron érvényesítse. Gondjaink egészét átfogó hiteles érdekvédelmet elhanyagolva, a mai vezetés egy része az RMDSZ-t saját homályos politikai ambícióinak eszközévé próbálja tenni. (...) a közelgő kongresszust a vezetőség szóban forgó része nem közös problémáink megvitatására, hanem arra kívánja felhasználni, hogy a maga számára végképp megtisztítsa a terepet mindazoktól, akik útjában állnak átláthatatlan politikai elképzeléseinek.”
Holott a valóság mindennek ellenkezője volt. Akikre ők céloztak, azoknak volt igazán átgondolt és áttekinthető irányvonala, azok folytattak következetes, értékelveken alapuló politikát. Ők álltak két lábbal a földön, ismerték az ellenfelet, indultak ki a realitásból, ők képviselték az erdélyi magyar társadalom valós érdekeit, a kongresszust, pedig, mint azt egyébként a történelem igazolta, nem pozíciószerzésre kívánták felhasználni. Jelöltjük, Tőkés László vissza is lépett, átadva a terepet Markó Bélának, abban bízva, hogy így megteremtik a közös bizalom alapját, s együtt építhetik majd az autonómiát.
Lovas Istvánnak egyik vesszőparipája, hogy mindent meg kellene tenni, amivel az ellenfél megvádol minket. Ezesetben is ez juthat eszünkbe. Lehet, hogy ezt kellett volna tenni: megtisztítani a terepet a román hatalom beépített embereitől, a gyáváktól, a megvásároltaktól az asszimiláltakról. De az autonomisták idealisták voltak, abból indultak ki, hogy a másik oldal emberei is partnerek a közös nemzetépítésben és méltányolják a példás önmegtartóztatást. Nem kellett sokat várni a csalódásra, a labancok már az első Szövetségi Képviselők Tanácsa gyűlésen felrúgták azt a belső egyezséget, miszerint a vezető pozíciók betöltésekor a két szárny hatalmi egyensúlyát fogják figyelembe venni, és saját jelöltjüket ültették a testület elnöki székébe. De nem ez volt a fő probléma, hanem az, hogy nem képviselték az autonómiát, hogy Neptunban besegítettek a román hatalom imázs-ápolásába, hogy támadást indítottak Tőkés László ellen Nagy Benedekkel az élen, hogy nem tették meg az autonómia irányában azokat az önépítő lépéseket, melyek nem ütköztek a román közjogi szabályozásba (nemzeti kataszter, belső választások, autonómia-statútumok).
A nyilatkozatot bő tucatnyian szignálták, köztük Bányai Péter, Cs. Gyimesi Éva, Fey László, Eckstein Kovács Péter és Magyar Nándor László (ők ketten egyébként megszavazták a Kolozsvári Nyilatkozatot!), Szilágyi N. Sándor. Végül nem tudhattuk meg hány aláírást sikerült összegyűjtsenek, a szóbeszéd szerint azért, mert annyira kevés szignó került irományuk alá, hogy kellemetlen lett volna azzal a nyilvánosság elé állni.
Aláírásgyűjtés György Attila ellen és mellette
A magyarországi liberális hisztisek aláírásgyűjtését idézte az az eset is, amikor a magyarországi balliberális oldal bensőséges kapcsolatot ápoló nagyváradi RMDSZ-szervezet meghívta Demszky Gábort előadást tartani s egy helyi aktivista nem férkőzvén közel Demszkyhez, a szervezőt köpte le. 2005-öt írtunk még igen közel volt a 2004-es népszavazás, melynek alkalmával, az MSZP és az SZDSZ a határon kívül élő magyarok ellen uszított. Finoman szólva egyik párt sem volt népszerű akkortájt tájainkon. (Ma sem népszerűek.)
Az ügyben György Attila, jeles székely-csángó író, szerkesztő, publicista írt egy őszinte hangú szöveget a nemzetellenes politika képviselőiről.
György Attila azon ütközött meg joggal, hogy „akad épeszű erdélyi – na jó, partiumi – ember, aki képes meghívni ezt a politikai szellemlovagot, aki úgy érzi, ez hiányzott a mi életünkből igazán.” A köpködéssel kapcsolatban pedig így nyilatkozott: „Nos, a köpködést nem tartom úri gesztusnak, de azért meg kell mondanom, ez esetben kifejezetten érthető, sőt helyeslendő a nagyváradi srác gesztusa, aki leköpte Demszky beszélgetőpartnerét.”
Érdemes lenne a teljes írást újraközölni, de az egyensúlytalanná tenné az elemzést, szorítkozzunk még egy idézetre. „Egyébként meg tanulságos ellátogatni az SZDSZ (– már a puszta szó leírása is némi heveny rosszullétet okoz –) honlapjára. Nem föltétlenül mazochizmusból, hanem azért is, hadd lássuk meg, mennyire tisztelik e derék emberek a másságot, mennyire toleránsak, nyitottak. Van ott egy tanulságos közvélemény-kutatás. E sorok írásakor például, kedd délben, a magyar liberális párt honlapján, úgy tűnik, olvasóinak 91%-a szerint a cigányoknak vérében van a bűnözés, 82% szerint a drogosokat börtönbe kell zárni, 81%-uk határrevíziót szeretne (Istenem, túl szép, hogy igaz legyen!), sőt 21% szerint az asszonyt is nyugodtan lehet verni. Többet nem is szemelgetek innen, ha komolyan gondolná ezt a törpepárt, komolyan mondom, szinte már szimpatikusak lennének. De persze nem, a magyar liberálisokat egyetlen dolog tartja össze, na persze a lopott szajrén kívül: ez pedig a magyarság gyűlölete. Mindennek gyűlölete, ami magyar, ami méltóságteljes, ami szent, ami hagyományos. Ebbe a gyűlöletbe fognak belepusztulni. Előbb-utóbb. Remélem előbb, mint utóbb, mert azért nekünk sincs túl sok időnk.” Kemény szavak, de nehéz velük vitatkozni.
Nem meglepő, hogy az erdélyi balliberálisok elérkezettnek látták az időt egy kis hangulatkeltésre, aláírásgyűjtést indítottak György Attila valamint az írásnak teret adó főszerkesztő, Kozán István ellen.
Válaszképpen, jómagam indítottam egy ellenaláírás-gyűjtést György Attila mellett, részben azért, mert ez így volt korrekt, igazságos, és ez következett György Attilával akkor már tíz éve ápolt barátságunkból, részben azért, mert elfogadhatatlannak tartottam, hogy a történelmi hátterű erdélyi tolerancia-kultúrából egyesek a kozmopolitizmus és a nemzetellenesség szalonképességét vezessék le.
Hadd idézzek ebből is, annak ellenére, hogy az önidézet alapesetben kerülendő: „Nemzet és demokrácia – két elválaszthatatlan fogalom. A klasszikus liberalizmus volt az, mely e kettőnek a történelmi egységét megteremtette. Nem véletlen, hogy sokakban megütközést keltett, amikor a rendszerváltás után a magát liberálisnak mondó párt, a Szabad Demokraták Szövetsége és annak média-holdudvara egyre több megnyilvánulása ütközött nyilvánvaló módon a nemzeti érdekekbe.
Mert nemzeti érdek a magyarság lelki, szellemi és gazdasági erejének, lélekszámának gyarapítása, a véderő fenntartása és erősítése, a határokon átívelő közös nemzetstratégia megfogalmazása.
Mit tett ehhez képest az SZDSZ és médiabirodalma?
Nevetségessé próbálta tenni azokat, akik már évtizedekkel ezelőtt a mára már aggasztóvá vált népességfogyásról beszéltek. Szabályos hadjáratot indított a magyarság szent jelképei és szimbólumai ellen. A Szent Korona micisapka vagy tökfödő az ő víziójukban, Szent István jobbja „tetemcafat”, a magyarság „bűnös nemzet”, „utolsó csatlós”, a magyar történelem „téves döntések terepe”, a turul „dülledt szemű tojószárnyas”, Jézus „zsidó fattyú” az Árpád ház zászlaja pedig „nyilas” jelkép.
Gazdasági síkon támogatta a magyar nemzeti vagyon elkótyavetyélését, idegen kézbe juttatását.
A katonapolitika területén szellemi elődjéhez, Károlyi Mihályhoz hasonlóan a szinte teljes leszerelést támogatta.
A nemzeti integrációt és a Kárpát-medencei szintű magyar nemzetstratégia megfogalmazását pedig ott torpedózta meg, ahol tudta: előbb az önfeladó alapszerződések megkötését szorgalmazta a határon túli magyar nemzetrészek explicit tiltakozása ellenére, ellene szavazott a státustörvénynek, mely minden hibája ellenére az első olyan jogszabály volt, mely végre jogi kapcsolatot teremtett az idegen uralom alá kényszerített magyarok és az anyaország között, majd szemérmetlenül, gátlástalanul és hazugságot hazugságra halmozva kampányolt a magyar állampolgárság kiterjesztése ellen. Az SZDSZ, mint párt fokozatosan elvesztette politikai támogatottságát, de időközben sikerült az 1990-ben még teli szájjal mocskolt MSZP-t a maga oldalára állítania és a maga képére formálnia a nemzetellenesség tekintetében.”
Bár a Transindex kiértékelése szerint főként magyarországiak írták alá az idézett szöveget, a helyzet az, hogy erdélyi aláírók is voltak annyian, mint a másik oldalon (köztük nem kevés jeles közéleti szereplő), s mellettük még szép számú anyaországi, úgyhogy amennyiben elfogadjuk a Szabó Dezső-i elvet, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”, akkor ezt a meccset sikerült megnyerni.
Aláírásgyűjtés Erdélyben a CEU mellett
A minap a Soros egyetemmel kapcsolatban kezdett az „akadémiai szféra” aláírásgyűjtésbe. Sajnos a szöveget aláírták olyan oktatók is, akik a nemzeti oldalhoz, konkrétan az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz köthetőek. Nem kívánom őket nevesíteni, mert nem pellengérre állításuk a célom.
Betudom lépésüket a csoportnyomásnak illetve annak, hogy vélhetően nem fogták fel az ügynek a politikai dimenzióját. Nem elképzelhetetlen, hogy a nemzetben gondolkodó oktatók egy része is érzékenyebbé válik szakmaiságnak nevezett kérdésekre. Például arra, hogy a CEU milyen tudományos fokozatokkal bíró oktatókat vonz Budapestre, hogy milyen színvonalas könyvtára van, stb. s azt pedig mellékesnek érzik, ha egyáltalán érzik, hogy ez az intézmény egy kozmopolita libertinus agymosoda.
Az ellene való fellépés pedig bátor gesztus a kormány részéről.
Mint ahogy azt sem érzik tán, hogy felülről nézve ez egy Soros - Orbán meccs, melyben egy nemzetben gondolkodó ember soha nem állhat Soros oldalára. Még akkor sem, ha Erdélyben talán azért is, mert Sorosnak a nemzeti érzést aláaknázó tevékenysége kevésbé ismert, s mert a magyarok esküdt ellensége, Corneliu Vadim Tudor is támadta, a mágnás neve nem cseng annyira rosszul, mint Magyarországon.
Ha csak azt nézzük, hogy Európának a muszlim betolakodókkal való elárasztását teljes mellszélességgel, egyértelmű nyilatkozatok sorozatával és pénzzel támogatja, az éppen elég, hogy felismerjük benne kontinensünk több évezredes kultúrájának esküdt ellenségét. Aligha szükséges hosszan érvelni amellett, hogy az európai kultúra a nemzetek kultúrájának összessége, hogy a nemzeti kultúra volt a táptalaja mindannak a csodának, ami Európában megszületett. Ez ellen irányul a migránstömeg Európába való importálása.
Takaró Mihálynak van egy remek metaforája erre: mennyire nem mindegy, hogy van egy kosár gyümölcsünk vagy egy nagy adag gyümölcsturmixunk. A metaforát tovább lehet gondolni, a gyümölcsöknek a magjából újabb növény sarjad, ami újra gyümölcsöt terem, míg a turmixból nem lesz újabb élet.
Az eset kapcsán érdemes kitérni a Jobbik gyászos szereplésére is. Hadd emeljük ki előre Toroczkai László alelnököt üdítő kivételként, a pártvezetésből az egyedülit, aki az utóbbi időben a hajdani Jobbik értékelvűségének jegyében teszi nyilatkozatait. Ő figyelmeztetett arra is, hogy a Jobbik és a Fidesz testvérharcából a balliberális oldal kerülhet ki nevető harmadikként. Külön értékelendő az is, hogy miközben az elnök, Vona Gábor minden lehetséges alkalommal nekitámad a Fidesznek, a kormánynak és a kormányfőnek, alelnöke egyértelműen méltatta a kormány migránspolitikáját. Toroczkai volt, aki a CEU-ügyben is köntörfalazásmentesen leszögezte, hogy rendszerváltozás csak úgy lehet, ha Soros minden csápját levágjuk, a méregkeverő egyetemét és agymosó médiumait éppúgy, mint a törvénytelen és erőszakos migrációt segítő szervezeteit.”
Mi sem lenne természetesebb, mint az, hogy egy olyan kérdésben, melyben a nemzetépítő erők pozíciója eleve kijelölt, a Jobbik legalább csendben maradjon.
Abban is volt némi cinizmus, hogy a Sapientia-t emlegeti a Jobbik a CEU kapcsán, nehogy a kormány mellé álljon, az viszont, hogy a párt első számú hírportálja kárörvendően tudósítson arról, hogy Orbán vélhetően elszámította magát az ügyben, amikor segítséget remélt Donald Trumptól, annak egyik fő ellenfelével, Soros Györggyel folytatott vitájában, nos, ez azt jelzi, hogy a párt teljesen kifordult önmagából.
Mindezt csak tetézte az, hogy a Jobbik nem szavazta meg a „Lex CEU”-t. Akkor azt hihettük, hogy nincs lejjebb. De mint kiderült, van: a Jobbik beállt a balliberális oldal mellé a szóban forgó törvény alkotmánybíróság elé utasításának ügyében.
Amikor Soros György és Orbán Viktor között az utóbbi a fő ellenség, akkor ez már nem Pongrátz Gergely pártja.
Visszatérve az aláírásgyűjtés és az erdélyi liberálisok témájára: „csapataink harcban állnak”. A korszellem sajnos a talajvesztett, gyökértelen, kozmopolita konzumidiotizmusnak kedvez, de reménykedjünk abban, hogy miként a török hódoltság idején Erdély volt a magyar gondolkodás, a magyar szellem, a magyar kultúra fő átmentési területe, most sem győznek a nemzeti gondolat ellenségei, hogy szorongatott létünkben azok, akik nem adják fel, akik nem engednek az etnosoviniszta nyomásnak, akik megmaradnak magyarnak, azok a nihil közepén, a balliberális kozmopolita propaganda ellenére is a hagyományos értékek, a nemzeti – keresztény gondolatkör hívei és gyarapítói maradnak.
Akár gyűjtik az aláírást a nemzetellenségek Soros mellett, akár nem.
* A mondvacsináltság alatt azt értem, hogy olyasmit követelnek nagy hangon, ami eleve adott vagy olyasmit, ami, bár jól hangzik, de megfosztva pejoratív fogalmazási forma-meghatározottságától, abszurd követeléssé válik. Helyszűke miatt csak pár illusztratív példát idéznék a szövegből: “ha tudod: sorsunk a Te szavadtól is függ, ha nem, akarod, hogy egy szűk kör kisajátítsa a döntés jogát, (...) ha azt akarod, hogy pártod ne legyen Tőled Idegen hatalom (...) ne félj kimondani és aláírásoddal itt igazolni mienkhez hasonló véleményedet!”
Borbély Zsolt Attila / Kapu (Budapest)

2017. április 30.

Kelemen: az egészségügyi törvény kapcsán az ellenzék versenyt fut kisebbségellenességben
Az ellenzéknek, bár első körben megszavazta, végül túl sok volt a kisebbségi nyelvet beszélő személyzet alkalmazása, a civileknek viszont túl kevés. Legalább a kormánypártok nem gondolták meg magukat.
A képviselőház ellenszavazat nélkül fogadta el áprilisban az egészségügyi törvény RMDSZ által kezdeményezett módosítását, amely előírja, hogy azokon a településeken, amelyekben egy kisebbség aránya eléri a 20%-ot vagy az 5000 főt, az egészségügyi és szociális intézményekben kötelező az illető kisebbségi nyelvet beszélő személyzet alkalmazása. Ezt követően azonban ellenzéki képviselők az Alkotmánybírósághoz fordultak a módosítás miatt. Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel a törvénymódosítás menetéről, az ellenzéki pálfordulásról, a kormánypártok hozzáállásáról és a civilek által megfogalmazott kritikáról beszélgettünk A politika belülről legfrissebb kiadásában. A műsort, amelynek Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője a moderátora, vasárnap, április 30-án 17:30-kor közvetíti az Erdélyi Magyar Televízió, hétfőn pedig az Erdély FM-en is meghallgatható. A beszélgetés első része alább olvasható, a második, az RMDSZ kongresszusáról, a női kvótáról, az új szlogenről és a FUEN kongresszusáról szóló részt hétfőn közöljük.
Balázsi-Pál Előd: Az utóbbi hetek egyik nagy témája az egészségügyi törvény módosítása volt. Menjünk végig ezen a folyamaton, és nézzük meg, mi történt, és miért van ilyen felháborodás körülötte. Kezdjük az elején: amikor egy törvénytervezet megszületik, az hogy történik, kik azok, akik dolgoznak rajta, mennyi idő az, amíg elkészül egy módosítási javaslat?
Kelemen Hunor: – Az elmúlt esztendőben volt néhány olyan eset – Nagyváradon egy, Kolozsváron egy másik – egészségügyi intézetekben, kórházakban, klinikákon, amikor románul jól nem beszélő embereket súlyos diszkrimináció ért. A gyakorlat azt mutatta, hogy ez így nem mehet tovább.
Másrészt pedig a Nyelvi Charta, amit Románia ratifikált, a kisebbségek chartája, pontosan előírja azt, hogy milyen területeken kell az anyanyelvhasználatot biztosítani. A Charta ugyan azt mondja, hogy az egészségügyi intézményekben, szociális intézményekben, igazságszolgáltatásban, közigazgatásban, oktatásban, kultúrában az anyanyelvhasználat természetes, de le kell fordítani ezt a mindennapok nyelvére. Ezért tavaly, még a múlt parlamenti ciklusban Kerekes Károly és néhány kollégánk elindította ezt a törvénykezdeményezést, ami azt jelentette, hogy létező törvényekhez olyan módosító javaslatokat iktattunk be, amelyek lehetővé tették azt, hogy az anyanyelvhasználat az egészségügyi rendszerben, illetve a szociális intézményekben biztosított legyen. Mert ez a természetes, ez a normális. Elindult a parlamenti vita, ami ebben az esetben a szenátusban kezdődött, és a képviselőház a döntőház. A parlamenti ciklus végén még csak a szenátusban volt a törvénytervezet, illetve ott hallgatólagosan elfogadták (azaz a rendelkezésre álló idő alatt nem szavaztak róla, ezért átkerült a képviselőházba – szerk.), és az új parlament kezdte el vitatni február végén ezt a törvénytervezetet a képviselőházban, a szociális bizottságban, az egészségügyi bizottságban, a költségvetési bizottságban. A szakbizottságokban, úgy, ahogy kell, végigvitatták. Volt némi halasztás, amíg meg tudtuk győzni a kollégákat, hogy szavazzák meg a román kollégák a bizottságban is. Meg kellett győzni őket, ez nem volt egy egyszerű történet, de meggyőztük, és plenáris ülésen húsvét előtt megszavazta a parlament.
- Mik voltak azok az érvek, amelyekkel meg lehetett győzni a román kollégákat?
– Egyrészt Románia nemzetközi kötelezettségvállalásai, másrészt a gyakorlati élet azt mutatja, hogy erre szükség van, harmadrészt ha van anyanyelvhasználatra alkotmányos előírás, és ez a közigazgatási törvényben a 20 százalékos küszöböt írja elő, akkor ezt így próbáltuk kivetíteni és továbbvinni ezekkel az érvekkel az egészségügyi rendszerben is. Itt még hátravan az igazságszolgáltatás, amire van törvény, de az igazságszolgáltatás rettenetesen menekül, ódzkodik attól, hogy alkalmazza a törvényt. Saját maga, aki a törvényt felügyeli és az igazságot szolgáltatja, nem alkalmazza a törvényt, mindig azzal bújnak ki, hogy nincs elég pénzük fordítóberendezésekre és tolmácsokra. Szóval az érveink racionális érvek voltak. A törvényességet, a jóérzést, a toleranciát, a párbeszédet, a már meglévő jogszabályokat hoztuk szóba, és sikerült meggyőzni a kollégákat, hogy megszavazzák a bizottságban, majd a plenáris ülésen. A frakcióvezetők között volt még egy egyeztetés, amikor kollégáink meggyőzték a liberális frakciót, meggyőzték az USR és a PMP frakcióvezetőit, hogy szavazzák ők is meg. Ezért történt az, hogy a végszavazáson a parlamentben nem volt ellenszavazat, egy-két tartózkodással átment ez a törvénytervezet, és az első pillanatban mi is azt gondoltuk, jóhiszeműen, hogy íme, egy olyan kérdés, egy olyan pillanat, amikor senki nem akar versenyfutást tartani magyarellenességből vagy kisebbségellenességből. Mert ez nem csak a magyarok számára biztosítaná az anyanyelv használatát, hanem más kisebbségeknek is, ugyanis bevittünk egy alternatív küszöböt is. Ez az újdonság az eddigi szabályozásokhoz képest, 5000 fős kisebbség esetében is lehet kérni az anyanyelvhasználatot egy településen. Például Konstanca városában ez lehetővé teszi azt, hogy a tatárok, törökök kérjék az anyanyelvhasználatot, vagy Temesváron akár a szerbek. Az etnikai arányokat nem tudom fejből, de más közösségek számára is lehetővé teszi, hogy az anyanyelvhasználatot a gyakorlatba ültetve kérjék, használják, éljenek vele.
- Valószínűleg mindenki számára meglepetés volt, hogy gyakorlatilag egyöntetűen szavazta meg a képviselőház ezt a törvénytervezetet, utána azonban több frakció is az alkotmánybírósághoz fordult. Mi állhat ennek a hátterében?
– Nehéz egyetlen motivációt keresni. Traian Basescu indította el ezt, azzal, hogy nem lehet elfogadni az alternatív küszöböt, azt, hogy Konstanca városában – ő konstancai – majd a törökök és tatárok is kérhetik, hogy anyanyelvükön beszélhessenek az öregotthonban vagy a sürgősségi klinikán. Kiadta az utasítást a frakciónak, földbe döngölte őket, hogy mért szavazták meg. Ő szenátor, tehát a képviselőházi szavazáson nem vehetett részt, a szenátusi hallgatólagos elfogadáskor pedig még nem volt szenátor, akkor még csak jelölt volt. A lényeg az, hogy utasítást adott a képviselőházi frakciónak, hogy támadják meg az alkotmánybíróságon. Ők ezt az utasítást nagy sebességgel végrehajtották, és megkeresték a liberálisokat és az USR-seket is, hogy írják alá ők is. A liberálisok közül nagyon sokan aláírták, az ideiglenes pártelnök is megrótta a kollégáit, hogy miért szavazták meg egy héttel korábban, másrészt hogy miért nem támadták ők meg, miért kellett nekik Basescuhoz igazodniuk. Ez volt az, amit én versenyfutásnak neveztem a kisebbségellenességben. Az USR-ből is aláírták néhányan, mert legyünk őszinték, ott is vannak jó néhányan nacionalisták. A nacionalisták – nem mondom azt, hogy egyenlő arányban – de terítve vannak a román pártokban mindenhol, és pontosan egy marosvásárhelyi, POL-gyökerekkel rendelkező USR-s is aláírta, hogy példát is tudjak adni.
Éppen a minap volt az együttes ülésen Basescuval egy aprócska szóváltásom. Amikor együttes ülése van a képviselőháznak és a szenátusnak, akkor egymás mellett ültünk, és mondta nevetve, hogy „rám soha ne számítsatok, mert mindig ellenem szavaztatok”. Én meg mondtam neki, hogy ez nem jelenti azt, hogy magyarellenesnek kellene lenni, mert magyarok szavazatával lett kétszer államelnök. Az igaz, hogy én egyszer sem szavaztam rá, de ettől mi még nagyon jól kormányoztunk együtt. Na, ezen egy nagyot kacagott a szokásos módján, de az biztos, hogy minden egyes olyan kérdésben, ahol betehet, be fog tenni ezután is. Látszik, hogy ő egy skorpió, ilyen a természete.
- De ha jól értem, ő nem magyarellenes megfontolásból támadta ezt a törvényt.
– Jó, én nem akarom mentegetni. A lényeg, hogy alkotmánybíróságon megtámadtak egy olyasvalamit, ami nem alkotmányellenes, ami természetes, amit a jóérzés diktál, és ez kisebbségellenes mindenestül. Magyarellenes, cigányellenes, zsidóellenes és így tovább, tatárellenes, törökellenes... Azonkívül eszméletlen butaságokat írtak az alkotmánybírósági keresetben, ha valaki azt elolvassa, szörnyülködhet, hogy milyen mondatokkal lehet az alkotmánybírósághoz fordulni. Én nem hiszem, hogy az alkotmánybíróságon ezzel a törvénnyel bármi probléma történne. Másrészt hozzátenném, hogy hétfőn-kedden gyorsan tájékoztattuk mind a Néppárt elnökét, Joseph Dault, mind a főtitkárt, Antonio Lopez-Isturiz White-ot, mert elfogadhatatlan az, hogy a néppárti kollégáink támadnak meg az alkotmánybíróságon egy olyan törvényt, amely a kisebbségeknek egy plusz lehetőséget teremt meg az anyanyelvhasználatra. Ez nem egy elfogadható gyakorlat, nem elfogadható elv, hogy néppárti kollégát egymást alkotmánybíróságon próbálják meg ellehetetleníteni. A másik dolog, hogy eddig még csak a PSD és a régi PNL támadott meg olyan törvényt, amely a kisebbségeknek anyanyelvhasználatot biztosított. Ez a tanügyi törvény volt, 2011-ben. Ehhez a mostanihoz azonban felsorakozott az ellenzék tokkal-vonóval, Basescu, Raluca Turcan, Nicusor Dan, mind a három ellenzéki pártból. Ezért mondom azt, hogy a tanulságokat is le kell vonni. Ebből egyértelműen arra a tanulságra lehet jutni, hogy a román pártok, függetlenül attól, hogy ideológiailag hol állnak – persze ez is egy bonyolult kérdés, hogy a liberálisok hol állnak ideológiailag – magyarellenessé, kisebbségellenessé válnak. És hogy magunkra számíthatunk, és arra a lehetőségünkre, hogy partnereket szerezzünk ideig-óráig a magyar érdekek mellé.
- Az RMDSZ a választások előtt sokszor hangsúlyozta, hogy szükség lenne arra, hogy ismét visszatérjen a parlamentbe vetett bizalom. Én megvallom, hogy elvesztettem a maradék bizalmamat is abban a pillanatban, amikor azok a képviselők, akik egyik nap megszavaznak egy törvénytervezetet, pár nappal később az alkotmánybíróságon megtámadják ugyanazt. Hogy lehet ezt egyáltalán felfogni, hogy ennyire változzon teljes képviselőcsoportoknak a véleménye pár nap alatt?
– Szinte azt mondhatnám, hogy Romániában ez nem is kellene, hogy meglepetést okozzon, mert ilyen még volt, csak talán nem kapott ekkora nyilvánosságot a magyar médiában, mert nem magyar ügyről volt szó. Talán még lesz ezután is ilyen, nem is ez a kérdés. A kérdés az, hogy a pártvezetők, akik a többséget adják, akik a kormányzáshoz szükséges többséget biztosítják, egy-egy időszakra képesek-e túllépni a mindenféle zsigeri vagy taktikai szempontokból végzett számításaikon, és képesek-e a közösségeket, a közügyeket előtérbe hozni, és úgy kormányozni. Mert amikor az ellenzékről van szó, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy sokszor a józan észnek a nyomát sem lehet föllelni a döntéseikben. Mert itt aztán tényleg nem értem, hogy pontosan mi lehetett a problémájuk. Csak azért, mert Băsescu kezdeményezte, a PNL is beszállt, hogy nehogy lemaradjon a kisebbség-ellenességnek nevezett versenyfutásba, és versenyeznek, hogy ki szakítja át elsőként ezt a szalagot. Ez érthetetlen. De gyakorlatilag számomra az a kérdés mindig, és ez, elismerem, egy nagyon pragmatikus megközelítés, hogy azok, akik kormányoznak, azok, akik a többséget biztosítják, képesek-e a józan mérlegelésre, a jó döntések meghozatalára, és képesek-e elkerülni a mindenféle egyéb kicsúszásokat, akár egyik, akár másik oldalon. Képesek-e nem úgy viselkedni, mint a fundamentalisták?
- Az ellenzéki pártok alkotmánybírósághoz való fordulását követően a kormánypártok részéről történt valamilyen változás az ehhez a törvényhez való hozzáállásban? Érezhető volt az, hogy esetleg ők is újragondolnák ezt?
– Nem, abszolút nem. Szóba sem került. Én azóta beszéltem már mindkét pártvezetővel, mindkét házelnökkel, mind Tăriceanuval, mind Dragneával, és ez a kérdés szóba sem került. Ilyen szempontból azt gondolom, hogy ma nem ez, ami őket foglalkoztatja, és azt tudom mondani, hogy ez volt az első próbája az együttműködésünknek, amit tartalommal kell megtölteni a mi szempontunkból, a közösségi érdekek szempontjából. Nyilván ez előrevetíti azt is, hogy körülbelül mire számíthatunk, amikor a közigazgatási és az anyanyelvhasználatra vonatkozó módosításokat tartalmazó törvény a parlament elé kerül. Egy csomó más olyan ügy van, amelyekben vagy megegyezünk, vagy nem egyezünk meg. Van egy téma, amit már hetek óta jegelünk, mert mi nem egyeztünk bele, és, bár nélkülünk is meg tudnák hozni a döntést, nem hozzák meg. Hogy miben nem tudtunk megegyezni? A szenátusban van egy olyan törvénytervezet, hogy az önkormányzatoknál nem szükséges a kétharmados többség akkor, amikor vagyoni jellegű döntésekben határozatokat kell hozni. Mostanig ez szükséges volt, ezt akarják módosítani. Különösen azért, mert a nagyvárosokban nincs kétharmada senkinek, és az EU-s projektekhez nagyon sokszor olyan döntéseket kell hozni, amelyek vagyoni jellegű kérdéseket érintenek, és ezeket nem tudják meghozni, ezért csúsznak az Európai Uniós pályázatok. Mi egy olyan kompromisszumot akarunk, és ezt javasoljuk a jövő héten, hogy csak azokban a kérdésekben kelljen eltekinteni a kétharmadtól, ahol Európai Uniós pályázatról van szó. Mert Székelyföldet leszámítva ez bennünket nagyon sok helyen a partnereinkkel szemben gyengít, a tárgyalási pozícióinkat gyengíti. Mert velünk van kétharmaduk, nélkülünk nincs. Ha nincs szükség kétharmadra, akkor nincsen szükség ránk. Ez egy pragmatikus kérdés, viszont az Európai Uniós projekteket sem lehet emiatt jegelni, elhalasztani, ezért azt fogjuk javasolni, hogy amikor EU-s projektről van szó, akkor legyen megengedett az, hogy a fele plusz egy szavazat elegendő legyen a vagyoni jellegű határozatoknál.
- Az egészségügyi törvény módosítása kapcsán az RMDSZ kicsit úgy járt, mint a nyuszika a viccben, sőt, sokkal rosszabbul, mert miközben az ellenzéki pártoktól kapott egy taslit azért, mert van sapka a fején, egy kolozsvári civil szervezettől, az AGFI-tól meg azért kapott taslit, mert nincs sapka a fején. Ez a szervezet azt mondja, hogy valójában az egészségügyi törvény módosítása nem bővíti a nyelvi jogokat. Mi az RMDSZ álláspontja, másrészt mi a mechanizmus, ami ilyenkor történik, amikor egy ilyen jellegű kritika éri a szervezetet? Hogyan reagál a szervezet erre?
- Örülünk, hogy azért kritizálnak, mert tettünk valamit. Eddig nem volt semmi, azért meg nem kritizáltak. Én különösebben ezzel nem kívánok foglalkozni, minden építő kritikának helye van, engem nem zavar. Eddig ilyen probléma nem merült fel, mert az egészségügyben, a szociális intézményekben az anyanyelvhasználat nem volt lehetséges, illetve a nemzetközi kötelezettségvállalások lefordítása a gyakorlatra nem történt meg. Azokra a kifogásokra, amelyek arra vonatkoznak, hogy nem elég részletes, és nincsenek szankciók, azt tudom mondani, hogy a törvény általában a keretet biztosítja, és nem részletezi. Kormányhatározatokra van szükség, az biztos, minden egyes törvény alkalmazásához. Ugye jogászoknak ezt nem kell különösebben magyarázni, nem kell magyarázni az egyszerű embernek sem, ő tudja, hogy van egy törvény, aztán jönnek kormányhatározatok, amelyek az alkalmazásának a részleteit szabályozzák, és ott kell mindazt majd beírni a kormányhatározatba, ami a törvényes kereteken túli gyakorlati alkalmazásban szükséges. Azt gondolom, hogy ez meg fog történni, de minden építő bírálatot szívesen meghallgatok. Amikor meg csak arról szól, hogy megint nincsen sapkád, nyuszika, akkor arra nem tudok mit mondani. Mi dolgozunk, tesszük, amit tennünk kell, és akkor bíráljanak, amikor tévedünk. Amikor meg hozzá tud tenni valaki valamit ahhoz, amit mi elvégeztünk, azt én nagyon jó néven veszem, bárhonnan jöjjön ez a bírálat, engem nem zavar. A munkamegosztásra egyébként nagyon nagy szükség lenne. A jó értelemben, és a jóhiszeműen végzett munkamegosztásra. Mert valóban, civil szervezetek nagyon sokszor el tudnak végezni olyan munkát is, amit egy politikai szervezet – számtalan okot fel tudok hozni, hogy miért – nem tud elvégezni. Másrészt viszont nem tud elvégezni egy civil szervezet olyan feladatokat, amelyeket egy parlamentben levő politikai szervezet el tud végezni. Ha van egy jóhiszemű, és a közös érdekeket szolgáló munkamegosztás, az az erdélyi magyar embereknek az ügyét segíti, ebben biztos vagyok. Hogy ezt ki lehet-e alakítani, illetve kivel lehet kialakítani, ez egy nagy kérdés.
- Most az alkotmánybíróságnak kell döntenie az egészségügyi törvény módosítása kapcsán. Hogyan történik az alkotmánybíróság döntése, teljesen zártkörű, ők egymás közt eldöntik, hogy mennyire megalapozottak azok az érvek, amelyeket az ellenzéki pártok jelen esetben felsoroltak, vagy esetleg meg is hallgatják a feleket?
– Pontos eljárásokat nem tudok. Ők kijelölnek egy raportőrt, aki elkészíti a jelentést, szakemberekkel is konzultál természetesen, hiszen ott van egy csomó olyan alkotmányjogász, segédbíró, meg mindenféle egyéb szakértő, akikkel ezt végignézik, és egy jelentés alapján vitatkoznak, érvelnek, döntenek. Voltak olyan esetek, amikor meghallgatták a feleket. Például amikor konfliktusról volt szó az intézmények között, államelnöki hivatal és parlament, kormány és parlament, kormány és államelnöki hivatal közt. Nem egyszer volt az, hogy bement Băsescu, bement Johannis, tehát az elmúlt években ez is egy gyakorlat. De az ülések nem nyilvánosak. A döntést az alkotmánybírók meghozzák, és utána nyilvánosságra kerül. De az alkotmánybíróságon nem szokás az, hogy bent ül a média, és az alkotmánybírósági ülést végigköveti. Nem tudom, hogy ki a raportőr, de én biztos vagyok abban, hogy ebben a törvényben alkotmányellenesség nincsen, hogy semmi olyat nem tesz, ami az alkotmány bármelyik cikkelyén túlmutatna. Így különösebben nem foglalkoztatott ez a kérdés, ki fog derülni rövidesen.
- Lehet tudni arról valamit, hogy az államfőnek mi az álláspontja, ugyanis neki is ki kell ezt még hirdetnie?
– Nem tudom, erről őt kell megkérdezni.
.- Kisebbségiként azért nem kellene probléma legyen ez számára. – Ne érjen minket meglepetés, adja az Isten! Transindex.ro

2017. április 30.

Szatmárnémetiben tartja országos találkozóját a Bonus Pastor Alapítvány
Három napon keresztül zajlik Szatmárnémetiben a szenvedélybetegeken segítő Bonus Pastor Alapítvány országos találkozója Szatmárnémetiben. Az alapítvánnyal szoros kapcsolatban álló helyi Új Remény Egyesület szervezésében pénteken indult a rendezvénysorozat, amelyen vasárnapig számos előadáson és csoportbeszélgetéseken vehetnek részt az érdeklődők.
A találkozóval a szenvedélybetegek számára segítséget nyújtó alapítvány és egyesület tevékenységét népszerűsítenék a szervezők, hogy reményt adjanak azok számára, akik a függőségből keresik a kiutat.
A Bonus Pastor Alapítvány 1993 őszén jött létre Horváth Levente lelkipásztor kezdeményezésére. Célja felkarolni azokat az embereket, akik valamilyen szenvedélybetegséggel küzdenek, lehet az alkohol, kábítószer, szerencsejáték vagy akár dohányzás is. Az alapítvány a Maros megyei Magyarózdon megkapott egy kastélyt és egy magtárat, amelyet felújítottak és átalakítottak egy drogterápiás otthonná, ahol bentlakásos terápia alkalmazásával nyújtanak segítséget a rászorulóknak. Eleinte rövid 12 napos terápiákat indítottak, majd a hosszúterápiás kezelések is létrejöttek, ahol hat hónaptól 9 hónapig tartó intenzív foglalkozásokat tartanak 15-20 fős csoportok számára.
A szatmári országos találkozót szervező Új Remény Egyesület 2010-ben jött létre Szatmárnémetiben, és karitatív szervezetként indult – tudtuk meg az egyesület vezetőjétől, Puskás Csabától, aki beszámolt arról is hogy annak idején még nem sejtették, hogy ilyen szoros kapcsolatuk lesz a Bonus Pastor Alapítvánnyal.
„Az egyesületünk elsődleges célja, hogy a rászorulókon és a hátrányos helyzetű embereken segítsen testiekben, lelkiekben. Ez azt jelenti, hogy felkaroljuk a nagycsaládosokat, a perifériára szorultakat, és időközben kialakult a gondolat, hogy mi lenne, ha szenvedélybetegekkel is foglalkoznánk” – idézte fel az egyesület vezetője.
Mint elmondta, az „ihletet” egy barátjának, Gombola Andrásnak köszönheti, aki 2011-ben jött haza Szatmárnémetibe a harmadik hosszúterápiájáról, és kereste azt a közeget, amit otthagyott Magyarózdon. „Hallott az egyesületünkről és megkeresett minket azzal, hogy neki utógondozói csoportra lenne szüksége, mert különben visszaesik. Ez adta az ötletet, hogy akkor miért ne hozhatnánk létre mi is egy utógondozói csoportot, hiszen Erdélyben nyolc nagyvárosban működik hasonló csoport” – mondta Puskás Csaba.
Heti találkozók a Zöld Házban
Szatmárnémetiben 2012 őszén megalakult egy utógondozói csoport, amely a Bonus Pastor Alapítványnak egy kirendeltségeként működik, ahol heti rendszerességgel tartanak csoportfoglalkozásokat, hétfőnként a Kossuth-kertben található Zöld Házban.
„Ez a találkozó nagyszerű alkalom arra, hogy hirdessük magunkat, hogy hirdessük az Új Remény Egyesület munkáján túl a Bonus Pastor Alapítvány nyújtotta lehetőséget, hogy eljusson az emberekhez a hír, az információ, hogy itt vagyunk, jelen vagyunk, dolgozunk. Van esély a szabadulásra. Nem kell beletörődni abba, hogy hozzátartozónk nem találja a kiutat, akár az alkohol, játék vagy a drog fogságából, mert eljöhetnek hozzánk és segítséget kérhetnek. Nagyon fontos ezt tudatosítani, felvilágosítani az embereket, hogy van lehetőség a szabadulásra ebből a függőségből” – mondta Puskás Csaba.
A hét végén előadást tartanak a Bonus Pastor Alapítvány munkatársai, Bartha Éva klinikai szakpszichológus és Horváth Mária szociális munkás. Ezeket csoportos megbeszélések követik, emellett vasárnak több szatmárnémeti templomban mutatják be a Bonus Pastor Alapítvány és az Új Remény Egyesület tevékenységi körét, illetve tanúbizonyságok is elhangzanak majd olyanoktól, akik megszabadultak a függőségtől.
Barakonyi Gergő / maszol.ro

2017. április 30.

Egy erdélyi könyvbemutató turnéról
A napokban kikerült a nyomdából Frigyesy Ágnes Az Úr csodásan működik – Erdélyi nagy Tanúságtevők – Ferencz Béla Ervin OFM, Tőkés István, Bíró János Antal OFM című könyve, mely alkalomból a kötet szerzője a jövő héten erdélyi könyvbemutató körútra indul. Második erdélyi könyvbemutató körútját augusztusra tervezi.
Takaró Mihály irodalomtörténész a kötet bevezetőjében így ír: „Hiánypótló, egyszersmind friss, eredeti munkát tart az olvasó a kezében. A Szalézi Szent Ferenc-díjas, sokszínű és sokrétű munkát végző újságíró Frigyesy Ágnes arra vállalkozott, hogy a történelmi félmúltat és jelent összekötve, felekezeti korlátokon túllépve, három ’istenszolga’ életútját bemutatva példákat tárjon elénk, XXI. századi magyarok elé arról, hogy a hit, a szeretet, a remény örök megtartó erő, mely bátorságot, hűséget, bizodalmat teremhet abban, aki mindvégig, rendületlenül ezekbe kapaszkodik…”
Urbán Erik ferences szerzetes, érseki helynök, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója a kötet ajánló soraiban rámutat: „Sokatmondó a kötet címe is: Az Úr csodásan működik – Erdélyi nagy Tanúságtevők, hiszen e kötetnek nemcsak az a célja, hogy csupán emlékeztessenek egy adott korban, politikai rendszerek viszontagságai között nagyrészt leélt életutakra, hanem az egyes eseményekben felismerjük Isten gondviselését népe iránt, hiszen minden időben megadja azon karizmatikus személyeket, akik elveszítik életüket Istenért és felebarátiakért, így kiteljesítve azt.
A Budapesten élő Frigyesy Ágnes első erdélyi körútjának várható programja:
Május 7., 12 óra, Déva, ferences templom – déli szentmise utáni könyvbemutató
Május 7., 17 óra, Szászváros – Szent Erzsébet Gyermekvédelmi Központ, ferences kolostor ebédlője – teadélután
Május 8., Gyulafehérvár – papi szeminárium díszterme, 60 kispapnak (zártkörű)
Május 9., 18 óra Székelyudvarhely – Városháza, Szent István díszterem
Május 10., 18 óra Gyergyószárhegy, Művelődési Ház, Cike terem
Május 12., 17 óra, Kovászna – Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ épülete
Május 13., (szervezés alatt) Sepsiszentgyörgy, esetleg Málnás
Május 14., 10.30, Csíksomlyó, kegytemplom – szentmise utáni könyvbemutató
Május 14., 17 óra Csíkszereda, Millenniumi templom – szentmise utáni könyvbemutató
Az első négy nap alkalmain közreműködik Kegye János pánsípművész. https://itthon.ma/kult

2017. április 30.

11. Adj, király, katonát! vetélkedő – MindentEldöntő Kolozsváron
Szombaton, április 29-én tizenegyedik alkalommal került megrendezésre az Adj, király, katonát! csoportos ifjúsági vetélkedő döntője Kolozsváron. A Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) által szervezett eseményen összesen 50 diák mérkőzött meg a dobogós helyekért. A döntőre érkező diákok a korábban megszervezett regionális elődöntőkről jutottak tovább a végső szakaszra. A vetélkedőbe idén becsatlakozott Délvidék is, ahonnan 6 óbecsei diák érkezett a döntőre.
A regisztrációt követően a diákok csapatokba, családokba szerveződtek és hét próbán keresztül kellett összemérjék tudásukat, ügyességüket és kreativitásukat. A vetélkedőre érkező több, mint száz résztvevőt Fancsali Barna a MIT elnöke köszöntötte, majd Bertóti Johanna énekes és dramaturg adott elő megzenésített verseket. A versenyt egy három tagból álló zsűri pontozta: Bertóti Johanna (szerző, Napsugár Kiadó), Rácz Mária (unitárius lelkész, Kolozsvári Belvárosi Unitárius Egyházközség) és Kondor Ádám (református teológiai hallgató, Protestáns Teológiai Intézet).
Az előzetesen kiosztott mesefüzet anyagára épülő vetélkedő idei döntőjének a szegény ember volt a témája. A feladatokat Fülöp Júlia az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet elnöke állította össze, illetve a műsort is vezette. A feladatok megoldása során egyaránt volt szükség a tárgyi tudásra, leleményességre, ügyességre és csapatmunkára.
A 11. kiadás mesefüzetében meghirdetett mesepályázat nyerteseinek nevét ugyancsak a döntőn tették közzé. Ezek a mesék a 12. kiadás mesefüzetében fognak megjelenni.
A szervezőket a döntőn az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet lelkes csapata és a János Zsigmond Unitárius Kollégium vezetősége segítette. A rendezvényt a Bethlen Gábor Alap, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székelyföldi Legendárium támogatták. Erd.ma

2017. április 30.

Udvarhelyen csírázik a Hagyományok Háza erdélyi hálózata
A magyar folklórhoz kerülhettek közelebb azok, akik a hétvégén a székelyudvarhelyi Művelődési Házban tartott Hagyományok Háza napokon vettek részt.
A magyar népmesékről, táncokról, kézművességről és népzenéről tanulhatott az a több mint félszáz résztvevő, akik a magyarországi Hagyományok Háza székelyudvarhelyi rendezvényére regisztráltak. A Hagyományok Háza azért jött létre, mert többen arra a felismerésre jutottunk, ha valamit nem csinálunk, akkor a paraszti, kisközösségi kultúra el fog tűnni – avatta be a jelenlévőket Kelemen László, a magyarországi intézmény főigazgatója. A másik két ráismerés, ami elősegítette az intézmény létrejöttét, az volt, hogy a gyűjteményekből, a „holt” anyagból nehezebb tanulni, mint az élő forrástól, ugyanakkor Kelemen László szerint az intézményi forma a különböző mozgalmakat jobban megőrzi, ezért is akarták megalapítani a Hagyományok Házát.
„Nehéz dolog a huszonegyedik század hajnalán új intézményt alapítani, hiszen már minden van, már mindent kitaláltak, már mindenre van múzeum. Igen ám, de ezek olyanok, mint az egyiptomi szarkofágok, a turisták elcsodálkoznak ott, hogy milyen szép az a kultúra, de nem él ott semmi. Nekünk az volt a dolgunk, hogy azt, ami oly kedves nekünk, továbbéltessük” – magyarázta. Az igazgató szerint kezdettől fogva Kárpát-medencei jellege volt az intézménynek, Udvarhelyre is szeretnének jönni, hiszen szerinte emblematikus hely a táncházmozgalom történetében. Az erdélyi helyzet speciális, itt jóval többen vagyunk magyarok, hatalmas a terület és nagy az örökség, amit őrizni kell, ezért négy helyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen és Kolozsváron kezdtük el a hálózatosodást. Távlati cél az erdélyi Hagyományok Háza létrehozása – ismertette az igazgató. A terjeszkedéssel a magyar–magyar kapcsolatokat ápolnák a hajdani Magyarország területén, ugyanakkor a gyűjtéseket folytatnák, illetve a korábbi és helyi gyűjtéseket digitalizálnák és tennék közzé ingyenesen, hogy bárki számára hozzáférhető legyen.
„Az élő hagyomány átadása a harmadik és legfontosabb célunk. Ma már nemcsak szabadidős tevékenységeket tartunk, hanem kétéves felsőfokú végzettséget adó tanfolyamokat is” – hangsúlyozta. A képzéseket akkreditálnák Erdélyben is, és a klasszikus képzések mellett újakat vezetnének be, például a népi gyógyászatot. A főigazgató szerint a tudást nem importálni szeretnék Erdélybe, hanem inkább a helyi tudást akarják meghatározóvá tenni itt. Ezért nem ugyanazokat a tevékenységeket akkreditálták a Romániai Magyar Pedagógusszövetség segítségével. „Mindennek a kiemelt stációja a Hagyományok Háza napok székelyudvarhelyi kiadása, ezért jöttünk el mintegy hetvenen” – tette hozzá. Orbán Árpád, Székelyudvarhely alpolgármestere a pénteki megnyitón elmondta, hogy a városvezetés partner, „építő ember” akar lenni a Hagyományok Háza udvarhelyi hálózatának kiépítésében.
Veres Réka / Székelyhon.ro

2017. április 30.

Biró Gábor újabb kiállítása Udvarhelyen
Biró Gábor székelyudvarhelyi festőművész, restaurátor kiállítása nyílott meg szombaton a székelyudvarhelyi városi könyvtár látvány- és hangzóanyagtárában. A tárlatot Szabó Károly, a könyvtár munkatársa nyitotta meg, az eseményre számos – az alkotó munkásságát követő – műkedvelő látogatott el.
Kilenc képet csodálhatnak meg az érdeklődők, melyek meg is vásárolhatók. A művész 1980-ban végzett a kolozsvári Ioan Andreescu Képzőművészeti Intézet festészet szakán, egyéni tárlatait nemcsak szülővárosában láthatta már a közönség, hanem Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, sőt a budapesti Parlament Galériában és a győri Városi Képtárban is. A szakirodalom szerint képei expresszív munkák, szürreális kompozíciók, ugyanakkor világa a természethez kötődik, síkok, terek között teremt kapcsolatot és átjárást derűs formavilágával, absztrakt formáival. Bíró Gábort hat éve – alkotói munkája elismeréseként – a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével jutalmazták. A könyvtárban május 5-éig tekinthetik meg képeit az arra járók.
Dávid Anna Júlia / Székelyhon.ro

2017. április 30.

Dalos seregszemle Udvarhelyen
Énekelt imádság hangjai töltötték meg szombaton az udvarhelyi Rákóczi Sportcentrumot: a Székelyudvarhelyi Főesperesi Kerület tizenkilencedik egyházzenei kórustalálkozóján tizennyolc kórus mutatott be két-két, az alkalomra választott művet. A kántorok és karvezetők szakmai tanácskozással zárták a nagytalálkozót.
A rendszeres kóruspróbákra és egész évi liturgiai szolgálatukra tesz koronát az évenkénti kórusseregszemle. Aligha van olyan nagy templom a kerületben, ahol elférne a félezer dalos és a szépszámú érdeklődő. Ezért is volt jó helyszínválasztás a szervező székelyudvarhelyi–szombatfalvi Szent György Egyházközség részéről a sportcentrum. A házigazda kórust, a Psallite Vegyeskart nagyon sokan segítették önkéntes munkával: a sütemények elkészítésétől a vendéglátásig.
Az egyházi év folyamán inkább halljuk, mint látjuk a templomokban a kórusokat. A főesperesi kerületből néhány énekkarnak megadatik a templomon kívüli fellépés lehetősége, ám sokuk számára a húsvét utáni találkozó az egyetlen, amikor Istennek és egymásnak énekelhetnek – hallhattuk a kórustörténetekben. Így a kerület legnagyobb egyházzenei eseményét saját nagy ünnepként ülik meg.
A kórusseregszemle felemelő hangjai már a nyitó szentmise alatt is betöltötték énekelt imádsággal a profán teret. Együtt mutatták be a legszentebb áldozatot a fellépő kórusok lelkipásztorai, és a miseénekeket – a bencés gregorián dalokat – az alkalomra a karvezetőkből és kántorokból alakult szkóla vezette Simó Zsuzsa zenetanár-karnagy irányításával. Hozzájuk csatlakozott a félezer tagból „egyesült” nagykórus. Tamás Huba homoródkarácsonyfalvi plébános, a szentmise főcelebránsa örömének adott hangot, hogy újra együtt lehetnek mindazok, akik hangjukkal, énekükkel dicsérik Istent. Szívükben és lélekkel végzett szolgálatukban harmóniára lel és visszacseng a teremtés öröme. Ajkukon a legszebb énekek fakadnak fel: a szent liturgia dallamai.
Homíliájában László Attila, a Szent György Egyházközség plébánosa a találkozó résztvevőit mint együtt lévő „emmauszi tanítványokat” a húsvét üzenetének közös megélésre hívta: „Együtt vagyunk, hogy a feltámadás felett örvendőkkel közösségben legyünk. Ajándék az együttlétünk: annak megtapasztalása, hogy jó – egymást értve, együtt zengve – testvérekként ünnepelni.” Az élet feletti öröm állapotában „jó megtapasztalni itt, hogy Jézus ma is hív”. A liturgiát követően a kórusok két-két művel mutatkoztak be, majd átvették az emléklapot és a virágajándékot. Zárásképpen együtt énekelték el az ősi Mária-himnuszt, a Regina Coelit, majd a magyar himnusz. A dalos székely asztali áldás után a kórustagokat ebédre hívták és a résztvevő hallgatóságot is megvendégelték.
Fejlődés
A Romániai Magyar Dalosszövetség részéről Major László zenetanár vett részt a karvezetők tanácskozásán – tudtuk meg Simó Zsuzsa karnagytól. Bodurian János zeneszakos tanárral az általános észrevételek mellett, személyes kérésre, egyénileg is értékelték a karvezetőket, kórusokat. Nyilvánvaló és látványos a kórusok fejlődése – látszik a munka eredménye. Elhangzott, erős motivációt jelent a kórusok számára az egyházközségnek és papjának mint lelki vezetőnek a támogatása – legyen szó a templomi szolgálatról avagy vendégszereplésről. Kiemelték a pozitívumokat, és a javítani valókat is szóvá tették. Igény van a karvezetők közös képzésének megszervezése, hogy jobban segíthessék a kórusokat. A huszadik, jubileumi kórustalálkozó szervezését jövőre a székelyvarsági Szent Péter és Szent Pál apostolok védelmébe ajánlott egyházközség vállalta fel. Résztvevő énekkarok és karnagyok Szovátai kórust Kőszegi János, a nyikómalomfalvit Boldizsár Gáspár, a székelyszentléleki-bogárfalvi Ave Rosát Ambrus Ferenc, az udvarhelyi Kis Szent Teréz Plébánia Iubilate Deo Vegyeskarát Székely István, a parajdi kórust Mureşan Edit, a zeteváraljait Olti Attila, a lövéteit Tódor Lóránt, a székelyudvarhelyi Szent Miklós Plébánia Musica Sacra Kamarakórusát Rózsa Imre, a máréfalvi Con Spirito kórust Dávid Izabella, a béta-dobó-vágási kórust Jakab Szilveszter, a szentkeresztbányai Cantate Domino Vegyeskart Siklódi Sándor, a farkaslaki Zeng a magosság kórust Bakos Árpád, az oroszhegyi Mihály Deák Kórust Bíró Loránd, a korondit Katona Mózes, a zetelaki Boros Valér Kórust Jakócs Zoltán, a székelyvarságit Márkó Benedek, a szentegyházasfalvi Canticum Novum Kamarakórust Tamás István és a székelyudvarhelyi–szombatfalvi Szent György Plébánia Psallite Kamarakórusát Simó Zsuzsa vezényelte.
Molnár Melinda / Székelyhon.ro

2017. április 30.

Maroshévízen
Január 20-án a maroshévízi Kemény János Elméleti Líceum dísztermében mutatták be a Magyarörmény Élő Örökség erdélyi hírlapot és a Szépvízi örmények című könyvet. Az esemény kezdetén Deme Gabriella igazgatónő köszöntötte a jelenlevőket, Bajkó Hajnalka, az iskola diákja mondott verset. Ezután Lukács Bence Ákos konzul köszöntője hangzott el. A Csíkszeredai Főkonzulátus képviselője többek között elmondta, nagyon fontos az erdélyi magyarörmény hagyományok és kultúra ápolása, ezért tartja fontosnak a főkonzulátus, hogy lehetősége szerint a közösség által szervezett eseményeken részt vegyen. Gál Hunor gyergyószentmiklósi örmény katolikus plébános bemutatta a Magyarörmény Elő Örökség című folyóiratot és kérte a jelenlevőket, hogy írásaikkal ők is gazdagítsák a lapot, hisz az itteniek is tudnak érdekes történeteket, vagy beszámolhatnak a közösségi eseményekről. Ezt követően Fórika Sebestyén, a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ igazgatója ismertette a Szépvízi örmények című könyvet, de bemutatásra kerültek más könyvek, kiadványok is. Fórika Sebestyén beszédében arról is szólt, hogy „… manapság sok a régi, elhagyatott épület, amelyek romlásnak vannak kitéve, de ezeket fel kell újítani és az utókornak átadni, hogy utódaink tudják mi az örökségük, és mit kell továbbvinniük”. A bemutatók után kötetlen beszélgetés alakult ki a meghívottak és a szépszámú maroshévízi jelenlevők között.
Az esemény szervezői a maroshévízi Kemény János Elméleti Líceum, az Erdélyi Magyarörmények Szövetsége és a dr. Urmánczy Nándor Egyesület voltak.
Czirják Károly – Maroshévíz / Magyarörmény Élő Örökség (Marosvásárhely), 2. sz.

2017. április 29.

Gyurcsány megvonná az erdélyiek szavazati jogát
Új, népszavazással megerősített alkotmányra, a kétharmados jogszabályok számának csökkentésére és az alapvető alkotmányos jogok védelmének növelésére van szükség Gyurcsány Ferenc szerint. A DK elnöke megvonná a szavazati jogot azoktól a külhoni magyaroktól, akik nem élnek a csonka hazában – tehát szinte mindegyikünktől.
Az Új Köztársaságért Alapítvány pénteki, a „IV. Magyar Köztársaság közjogi rendszere” című konferenciáján Gyurcsány Ferenc kijelentette: a mostani magyar alaptörvény illegitim, „lényegében egypárti diktátum” – tette hozzá indoklásként. Majd a preambulumra utalva kijelentette: meg kell szüntetni az alaptörvényt ideológiailag megalapozó rendelkezéseket. El kell törölni a kormányozhatóságot akadályozó szabályokat, radikálisan csökkenteni kell a kétharmados törvények számát, el kell távolítani a független intézmények éléről a pártkatonákat, az új alkotmányt pedig népszavazással kell majd megerősíteni – foglalta össze véleményét.
Gyurcsány Ferenc, bár nem tartja tisztességesnek a jelenlegi választási rendszert, de nem ért egyet egy arányos választási rendszer bevezetésével. Arányos választási rendszert az akar, aki vereségre készül, és minimalizálni akarja a vereségét – fogalmazott. A többségi rendszer viszont annak kedvez, aki győzni akar, hisz magában és azt gondolja, hogy stabil többséget tud létrehozni – tette hozzá.
A bukott kormányfő szeretné, ha többen vennének részt a választásokon, ám nagyvonalúan hozzátette, nem kellene bevezetni a kötelező részvételt. Ehelyett azt javasolta, hogy a választásokat hétköznap bonyolítsák le, a résztvevők pedig kapjanak fizetett szabadnapot.
Gyurcsány megvonná a szavazati jogot határon túli magyaroktól
A külföldön élő szavazók kérdéséről beszélve leszögezte, hogy az állampolgárságot senkitől nem lehet elvenni, de a voksolás jogát ahhoz kell kötni, hogy a szavazásra jogosultak valamennyi ideig életvitelszerűen Magyarországon éljenek.
Pesti Srácok; itthon.ma/karpatmedence

2017. április 29.

Sabin Gherman: Újra el akarják tőlünk venni Erdélyt a magyarok
Vajon építenek nekünk néhány autópályát, iskolát, kórházat is?Minden alkalommal, amikor éppen valami nagy tolvajlás zajlik, a Román Akadémia rendszeresen színre lép és a magyaroktól félti Romániát.
Februárban a tereken forrongtak az emberek, a Román Akadémia pedig hadba hívta a polgárokat Románia területi integritásának (!) megvédéséért, most a PSD (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) zúzza porrá az egész román kutatást, az Akadémia pedig arról beszél nekünk, hogy Magyarország újrakezdi a Románia elleni propagandáját; a figyelmeztetést szerdán, Bukarestben fogalmazta meg a Román Akadémia a Nagyító alatt az információs hadviselés című konferencián.
A megfogalmazó ugyanaz az I. A. Pop, akadémikus, aki 1989 előtt a kommunista egyetemi hallgatók egyik vidéki kisfőnöke volt, ma pedig a nemzeti félelmek engedményese.
Ugooorjatok, mert Orbán Viktor Budapestre viszi Erdélyt, a pálinkafőző üstökkel együtt!
Nem a mi dolgunk, hogy Magyarország siratja a történelmét – mindegyik ország ezt teszi, mi is. Igen, Magyarország csaknem száz évvel ezelőtt elvesztette Erdélyt és ez még mindig nyílt seb, az övé. De azért gondoljuk csak végig: ha – ad absurdum – holnap elveszítenénk Moldvát, mi nem ugyanezt tennénk? Sitty-sutty, túllépnénk ezen? Mi nem csináltunk nemzeti ünnepet Besszarábia és Románia egyesülésének emlékéből, ezzel próbálva meg begyógyítani saját történelmi sebünket?
A hősiességünkkel és igazságosságunkkal dicsekszünk, de egy olyan országtól reszketünk, mely feleakkora, mint mi és amilyen igazságosak vagyunk, megtagadjuk tőle a jogot, hogy saját belátása szerint vélekedjen a saját történelméről.
Az lenne a mi sorsunk, hogy nem csinálunk semmit, de állandóan a szomszéd portáját lessük?
Ahelyett, hogy Erdélyben egy kiteljesedést látnának, ezek a nagy akadémikus urak az egészet gyűlöletre és rettegésre szűkítik le; és a gyűlöletet és rémületet azok felé irányítják – na, ki felé? –, akik felépítették azokat a városokat, melyekkel ma mi, románok büszkélkedünk. Ez az őrület, hogy Erdélynek muszáj piros-sárga-kéknek lennie, szintén a rrrománizmusnak ezektől a vállalkozóitól származik – valójában amennyire román Erdély, ugyanolyan mértékben magyar is, meg német is, de ha Bihar egyes szegleteibe mész, akkor még szlovák Erdélyt is találhatsz, ha meg Szamosújvárra – a hajdani Armenopolisba – mész, akkor láthatod az örmény örökséget. Olyan nehéz megérteni, hogy Erdélyben a kultúrák egyenlők és kiegészítik egymást? Nem vagy képes felfogni, hogy elmúlt száz év és itt az ideje előre tekinteni?
Amilyen gonoszak a magyarok, a debreceni kórházakban románul kezelnek, a nyíregyházi állatkertben románul is kapsz az állatokról tájékoztatást; Budapesten a helyi tömegközlekedés jegyautomatái román nyelven is eligazítanak. Amilyen gonoszak a magyarok, a gyulai román középiskolán a román elnevezés az első és a román trikolór is ki van tűzve az épületre. Esetleg nem mindig tejjel-mézzel folyó Kánaán a két ország politikusai közötti kapcsolat? Nem a politikusok találták fel az Édent, ők csak elénk furakodtak a sorban, mint mindig.
Lehet, hogy mielőtt másokat szidnánk, fel kellene tennünk magunknak a kérdést: hogyhogy másoknak vannak autópályáik, mi pedig, az ügyeletes győzők, még mindig földutakon – természetesen ősi földről van szó – tesszük tönkre a tengelyeinket. Náluk vajon miért vannak kórházak és iskolák és öntözőberendezések, nálunk pedig – minden európai pénz ellenére – ezek hiányoznak?
Aztán azt is meg kellene magunktól kérdeznünk, hogy náluk miért van megművelve minden talpalatnyi föld, nálunk pedig nincs, pedig mi egyek vagyunk a természettel. Azt már meg sem teszem, hogy összehasonlítsam a felújított, végső soron identitást generáló műemlékeiket a megyei tanácsi főnökök és művelődésügyi miniszterek között ide-oda tologatott romjainkkal. És igen, megemlítendő, hogy mások kormányfője a húsvétot a feleségével és a lányaival töltötte, miközben Hazánk Pártjának Főnöke óceáni halat horgászott, a bulvárlapba illő macájával együtt.
Valójában az a nagy baj, hogy ezek a „hivatalosságaink” placebo hatású történelmet akarnak, olyan században akarnak hasznosak lenni, melyet nem értenek. Magyarországról és Erdélyről beszélsz nekem, miközben Románia már egyesült Magyarországgal és Lengyelországgal és Portugáliával és Németországgal és még vagy húsz országgal?
Mennyit fogtál fel az Európai Unióból, az elveiből és az értékeiből? Mennyit értettél meg a NATO-ból? Arról beszélsz te nekem, hogy Budapesten van egy főosztály, mely majd Trianonról és Erdélyről fog értekezni? Na és?
Hol van a Román Akadémiában, a román kormányban az a főosztály, mely megmutatná, hogy jóléten és becsületességen keresztül a történelmek kibékíthetők egymással?
Vagy attól félünk, és azt szégyelljük, hogy a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés Határozatába foglalt ígéretek pusztába kiáltott szavak maradtak?
Azt, hogy nem voltunk képesek átvezetni a hegyeken egy autópályát? Azt, hogy 2017-ben lesz száz éve – igen, elvtársak, Centenárium! – annak, hogy a Bodzai-hágón keresztül elkezdték megépíteni az Erdély és Munténia közötti vasúti összeköttetést és még mindig nincs kész? Azt, hogy a Szeret–Bărăgan-csatornára vonatkozó első tanulmányok, melyeket Davidescu professzor készített, már 1912-ben megvoltak és ez a csatorna, mely fél Moldvát kihúzná az éhezésből, még mindig nincs kész?
Ha a Román Akadémia becsületesen állna hozzá a küldetéséhez, akkor tízesével gyártaná a következő száz évre vonatkozó alapvetően fontos projekteket, elképzelést nyújtva arról, miként haladjon keresztül Románia egy olyan évszázadon, melyben annyi lehetőség és kihívás van, mint amennyi soha korábban a történelem folyamán. Megpróbálná meggyőzni a kormányon lévőket, hogy a képzett embereké a jövő és hogy az oktatásba történő befektetés sohasem mond csődöt. Hiába beszélnek ők mindenféle konferenciákon – nem így kell helyretenni egy ország csontozatát.
Mit nem képesek felfogni az akadémiai elvtársak: ők olyan politikusok alá adják a lovat, akik már nem képesek történelmi időt generálni Románia számára. A Nagy Párt előtt hajbókolnak, olyan országban akarnak okleveleket és címeket, ahol az oklevelek és címek már nem sokat érnek, ha nem te hurcolod a Nagy Vezér aktatáskáját. Vannak ott, a Győzelem (Victoriei) úti székházban néhányan, akik az aggódó ostoba logikája szerint porrá zúzzák Ion Heliade Rădulescu, Titu Maiorescu vagy Timotei Cipariu örökségét, ami 1989 előtt is működött, amikor Ceauşescu is Budapestről szóló hírekkel akarta csillapítani az éhségünket – és ahelyett, hogy ezek amiatt jajongnának, hogy Románia elveszíti Erdélyt, inkább körül kellene egy kicsit nézniük: Románia éppen önmagát veszíti el.
A Trianon 100 egy 22 személyből álló kutatócsoport, mely további 11 kutatócsoporttal együtt 2016-ban XX. századra vonatkozó történelmi kutatásokra nyert el a Magyar Tudományos Akadémiától egy kutatási alapot. A választott témának Trianon 100 a címe. A program öt évig zajlik a budapesti Történelemtudományi Intézet keretében.
Sabin Gherman / Romania Libera; Főtér; itthon.ma/szerintunk

2017. április 29.

Az aktivista
A felforgató aktivisták csak annyiban különböznek a kommunista éra ingyenélőitől, hogy míg azok mindenkiben az anarchistát keresték, hogy igazolják szükségszerűségüket, emezek maguk keltik a káoszt, a zűrzavart, a felfordulást, mesterségesen, megrendelésre.
Nézegetem itt a világhálón az aktivista kifejezés legújabb meghatározását. Kíváncsi voltam újabban mit takar, ugyanis én még abból a korból származom, amikor még ennek a szónak a jelentése mindenkinek egyértelmű volt. Annyira egyértelmű, hogy a nagy többség megvetően és undorral tekintett és legyintett azokra, akik abból éltek (jól), hogy mint képzett „ideológusok” a kommunista dogmákat, doktrínákat szajkózták, terjesztették, kényszerítették mindenkire, aki nem volt közvetlen kiszolgálója a rendszernek. Olyanokra, akik legszívesebben leköpték volna ezeket a sokoldalúan fejlett kommunista társadalom sokoldalúan képzett semmirekellő naplopóit, akik a szimfonikus zenekar dirigálásától a képzőművészetig, a családtervezéstől a négy és fél évig tartó ötéves tervig, az irodalomtól a filmiparig és még sorolhatnám, mi mindenhez értettek.
S ha már aktivista volt, akkor köztudottan kollaboráns is. Általában tudta az ember kikre kell odafigyelni, nehogy olyat szóljon, melynek következményeitől egy életre feketelistás marad, azaz elkíséri a káderlap, mert a kolléga, a szomszéd, vagy a barát papírra vetheti és a gyári részlegért vagy intézményért felelős összekötő „szerv” máris bedossziézza. Utána meg nézhetett az ember, mint a moziban, hogy már megint itt „a nagy fekete autó”, jön a feketeleves, persze drasztikusabb kiadásban.
Mára az aktivista kifejezés Kelet-Európában is tágabb értelmet nyert. Bár manapság is leginkább egy politikai szervezet aktív tagjaként ismert, ellenben (ál)civil szervezetek is rogyásig ontják őket.
Jó esetben szabadon militálhatnak egy élhetőbb környezetért, a világbékéért, emberi jogokért, lehetnek akár (meleg)mozgalmak részesei, vagy részt vehetnek hasznos társadalmi szervezetek munkájában is.
Ám napjainkban az effajta bajnokoknak létrejött egy torz, egy aberrált kiadása is, ezek felforgató aktivistaként nyüzsögnek Európa szerte.
A felforgató aktivisták csak annyiban különböznek a kommunista éra ingyenélőitől, hogy míg azok mindenkiben az anarchistát keresték, hogy igazolják szükségszerűségüket, emezek maguk keltik a káoszt, a zűrzavart, a felfordulást, mesterségesen, megrendelésre. És annyiban hasonlítanak az említett korszak élősködő kasztjához, hogy ezek markát is jó summák ütik, ugyanis madzaghúzogatóik nem verik fogukhoz a garast, ha egy jó kis „majdant” kell kicsiholtatni valahol a jó öreg kontinensen.
És lám, mára már a vén Európában magasabb szinten okítják őket, mint egykoron a hírhedt Ștefan Gheorghiu bukaresti kiképzőn.
Sütő Éva / erinto.ro; itthon.ma/szerintunk

2017. április 29.

Megkezdődött a Bonus Pastor országos találkozója Szatmárnémetiben
Pénteken a Református Gimnáziumban kezdődött és vasárnapig tart a térség leismertebb és legelismertebb szenvedélybetegségeket kezelő szervezetének országos programja Szatmárnémetiben.
Dr. Csiha Kálmán akkori erdélyi református püspök megbízásából dr. Horváth Levente 1993-ban tette le a Bonus Pastor Alapítvány alapjait. Az alapítvány 1997-ben kapta meg 99 évre a Maros megyei Magyarózdon található kastély haszonbérleti jogát, itt indult 2005-ben az első terápiás program. Az alapítvány célja pedig azóta is változatlan: segítséget kíván nyújtani a szenvedélybetegek számára. A mai napig ez a kastély ad otthont a hosszú távú kezelésnek, amely hat hónaptól kilenc hónapig tart. Magyarul beszélő férfiak számára.
A Bonus Pastor évente kétszer tart országos találkozót, az egyiket most éppen Szatmárnémetiben. A hivatalos megnyitónak a Református Gimnázium díszterme adott otthont péntek délután, ahol dr. Puskás Csaba köszöntötte röviden az egybegyűlteket. Akik érkeztek Erdély minden pontjáról, de még Nyíregyházáról is. Őt Magyar Lóránd és Erdei D. István parlamenti képviselők, majd Kereskényi Gábor polgármester követték. Mindhárman méltatták a Bonus Pastor tevékenységét és odaadását, Kereskényi pedig kiemelte, a szervezet olyan tevékenységet végez, amelyre az önkormányzatoknak nincs kapacitása.
A folytatásban dr. Puskás mutatta be az általa vezetett Új Remény Egyesületet, amelyről elmondta, létrehozásának gondolata Koszovóban fogant meg. Az egyesület szerteágazó munkássága felöleli a szegények támogatását, a fogyatékkal élők megsegítését, a romák integrálását. Terveik között szerepel egy szociális központ létrehozása, amely célból egy egykori kazánház felújításán tevékenykednek éppen.
Az ünnepélyes megnyitó dr. Horváth Levente áhítatával folytatódott, majd csoportbeszélgetés és vacsora következett. szatmar.ro

2017. április 29.

Kerekasztal-beszélgetés az új alaptörvényről
„Magyarország ... felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért”
Talán még nagyobb érdeklődést érdemelt volna a temesvári Új Ezredév Református Központban csütörtök este megtartott Jogállami kerekasztal című rendezvény, amelynek résztvevői a magyar alkotmányosság 1000 éves történetéről és a 2011-ben elfogadott új alaptörvényről, illetve az eseményt szervező Magyar Polgári Együttműködés Egyesületről hallgathattak meg érdekfeszítő előadásokat. A Jogállami kerekasztal előadói voltak Tordáné dr. Petneházy Judit, a MPEE elnökhelyettese és dr. Juhász Imre alkotmánybíró, a moderátor szerepét Takács Péter kolozsvári konzul látta el.
A Jogállami kerekasztal kiváló előadóit és résztvevőit Tamás Péter, Magyarország temesvári tiszteletbeli konzulja köszöntötte. A magyar kormányfő évértékelőit szervező Magyar Polgári Együttműködés Egyesület sokrétű tevékenységéről Tordáné dr. Petneházy Judit beszélt, kiemelve, hogy az 1995-ben alakult egyesület első elnöke Mádl Ferenc későbbi köztársasági elnök volt. Az új magyar alaptörvény széleskörű megismertetését célzó Jogállami kerekasztal rendezvénysorozat 2013-ban indult és 2015 óta már több határon túli helyszínre is ellátogatott.
Takács Péter kolozsvári konzul felkérésére Szász Enikő, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház művésze felolvasta az új magyar alkotmány preambulumát, a Nemzeti Hitvallást. „Sugalmazott gondolatok ezek – mondta a Hitvallásról Takács Péter –, én a Credóhoz, a Hiszek egyhez hasonlítanám, ha zsinórmértéknek tekintjük ezeket a gondolatokat, nem kell féljünk a magyar jövőtől, mert LESZ MAGYAR JOVŐ”.
„Alkotmánytörténetünk több mint 1000 éves múltra vetíthető vissza – mondta izgalmas előadása bevezetőjében dr. Juhász Imre alkotmánybíró –, a mai európai államok többségében ezzel nem találkozhatunk.” Dr. Juhász Imre szerint fontos tudni, hogy a magyar alkotmányosság a történeti alkotmányon nyugszik. Ez azt jelenti, hogy nem készült egy összefoglaló szöveg, hanem az évszázadok során olyan jogforrások keletkeztek Szent Istvántól kezdve az Aranybullán és Werbőczy Hármaskönyvén keresztül egészen 1949-ig, amelyek beépültek ebbe a történeti alkotmányba. A törést ebben a folyamatban az 1949-es 20-as törvény, a szovjet mintára megalkotott kommunista alkotmány okozta, és ezt a folytonosságot próbálja helyreállítani a 2011-es alaptörvény. Dr. Juhász Imre külön hangsúlyozta az új alkotmány D. cikkének jelentőségét, amelynek az alábbiakban idézzük a teljes szövegét:
„Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.”
1989–90-ben már módosították a kommunista alkotmány szövegét, és ebbe az is belekerült, hogy „a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határon kívül élő magyarok sorsáért”. Gondolom nem kell jogásznak lenni ahhoz, hogy érezzük a különbséget a „felelősséget érez” és a „felelősséget visel” megfogalmazások között” – hangsúlyozta dr. Juhász Imre. Az alkotmánybíró előadását izgalmas beszélgetés követte, amelynek részleteire egyik későbbi lapszámunkban visszatérünk. A rendezvény keretében a nagyszentmiklósi Tamás Sándor, a Pro Bartók Társaság elnöke klasszikus gitáron előadott népszerű zeneművekkel örvendeztette meg a hallgatóságot.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

2017. április 29.

A Magyar Költészet Napja, húsvét méltatása Lippán
Szerdán 17 órától a lippai Hildegardis Ház tárgyaló termében tartotta e havi ülését a helybeli Degré Alajos Olvasókör. Az irodalmi ülést a szép számú helybeli érdeklődő mellett a gyoroki József Attila Irodalmi kör két tagjai, Tusa Erzsébet és Simó Klára is megtisztelték a jelenlétükkel. Az egybegyűlteket Czernák Ferenc köszöntötte, aki a Magyar Költészet Napja, illetve a húsvét jelentőségét méltatta. A továbbiakban a jelen lévők József Attila, Ady Endre, Kosztolányi Dezső és Juhász Gyula húsvéttal kapcsolatos verseinek adtak hangot, de locsoló versikéket, húsvéti mondókákat is felolvastak. Czernák Ferenc elszavalta József Attila: A Dunánál című költeményét, ugyanakkor Márai Sándorról is megemlékezett, a Halotti beszéd című költeményének az elszavalásával. A felolvasásban közreműködött Barabás József, Détári Katalin, Igna Ilona, Gurmai András, Tóth Emil, Tusa Erzsébet, Veres Ildikó és Wonerth Loránd, aki egyben a rendezvény kiváló házigazdájának is bizonyult. A szerdai találkozó agapéval, kellemes, baráti beszélgetéssel zárult. Az Olvasókör a legközelebbi ülését Nagyszalontán tervezi az ottani Arany János Irodalmi Körrel közösen.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

2017. április 29.

Magyarságtörténet-oktatás Erdélyben: olimpia egy felnőtté vált tantárgyból
Beszélgetés dr. Rüsz-Fogarasi Enikő egyetemi tanárral
Április 20. és 22. között zajlott Csíkszeredában az I. Magyarságtörténeti Olimpia országos szakasza, amelyet a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete szervezett. A hatodikos és hetedikes magyar diákok számára meghirdetett vetélkedőn ötven csapat versengett az ország tizenkét megyéjéből. Az esemény a maga nemében rendkívülinek számít, egy régi terv megvalósulása. A tantárgyverseny ötletéről, a magyarságtörténet oktatásának perspektíváiról dr. Rüsz-Fogarasi Enikővel, a BBTE Történelem és Filozófia Karának dékán-helyettesével, a Magyar Történeti Intézetének egyetemi tanárával beszéltünk.
– A nemrég megrendezett magyarságtörténeti olimpia első alkalommal került megrendezésre, bár magát a tantárgyat immár húsz éve oktatják az iskolákban. Milyen volt a tantárgyverseny megszervezéséig és kivitelezéséig vezető út?
– A magyarságtörténet oktatása a 6. és 7. osztályos diákok számára valóban már húsz évre tekint vissza, azóta használják a máig érvényben lévő, László László és Vincze Zoltán történész-pedagógusok által szerkesztett tankönyvet (László László – Vincze Zoltán, A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai – Tankönyv a VI. és VII. osztályosok számára, 1997). Az egyetemi oktatásban a magyarság története jóval később vált hivatalos tantárggyá, elsősorban Toader Nicoară egyetemi tanár segítségének köszönhetően. A tantárgyolimpia ötlete nagyon sokáig puszta remény volt. Elsősorban azért tartottuk fontosnak, szükségesnek, mert a diákok hajlamosak a magyarságtörténetet, mint melléktantárgyat értelmezni, szemben a „rendes történelemnek” nevezett világtörténelemmel vagy román történelemmel. A magyar diákok a nyelvi akadályok miatt sajnos ritkán jutnak be az országos történelemversenyre, ráadásul dolgozataikat a bizottság számára mindig lefordítják román nyelvre, amely olykor hátrányos helyzetbe hozta a magyar diákokat.
Mivel országos tantárgyversenyt a minisztérium csak tíz megye részvételével tud szervezni, ez a kitétel számunkra sokáig akadályt jelentett. Az idén megrendezett verseny közvetlen előkészületei legalább hat éven át folytak, míg végül a Hargita megyei tanfelügyelőség a Magyar Történeti Intézethez fordult, hogy vállalja ő a verseny megszervezését, lebonyolítását. Nagy Gabriellának, az oktatási minisztérium tanácsosának nagy szerepe volt abban, hogy az évek óta dédelgetett tervünket, az országos magyarságtörténeti olimpiát megszervezhettük.
A tantárgyverseny dossziéját elkészítő és azt a minisztérium elé terjesztő bizottságnak nagyon kellett iparkodnia, nehogy lekéssék az országos versenykalendárium véglegesítését, ebben az esetben ugyanis az idén sem rendezhettük volna meg történelmi tantárgyversenyünket. Szerencsére február végére a minisztérium elfogadta javaslatunkat, így április 1-re kihirdethettük a magyarságtörténeti tantárgyverseny megyei szakaszát. Bár az ország 16 megyéjében tanítanak magyarságtörténetet, az országos szakaszra csak 12 megye nevezett be, igaz, a legváltozatosabb településekről, és – nagy örömünkre –, kistelepülésekről is sikeres csapatok érkeztek. Eltérően a többi országos tantárgyversenytől, ebben az esetben két tagból álló csapatok jelentkezhettek: a csapat egyik tagja az „íródeák”, azaz a verseny első, írásos feladatait oldotta meg, míg a második részben egy rövid, négy perces drámajátékot kellett előadniuk. A Csíkszeredában, április 20. és 22. között megrendezett verseny zsűrijében és szervezőbizottságában több megye neves történelemtanára volt jelen: László László, Már István, Fazakas Gábor, Kedei Előd, Wolf Ágnes, Váradi Éva-Andrea. Szintén a bizottság tagja volt a BBTE több oktatója, Nagy Róbert és Tóth Szilárd, valamint jómagam, mint a bizottság elnöke.
A verseny nem csak a nagyszámú, mintegy száz résztvevőnek, de a bizottságnak is rendkívüli élmény volt. A diákok a második, a szabadon választott témájú drámajáték formájában előadandó feladatot rendkívül szellemesen oldották meg, bár alig két hét állt rendelkezésükre a megyei és az országos megmérettetés között. Emese álmát például három csapat is előadta. Az egyik csapat egy ritka, csángó vidékeken fönnmaradt legenda-változattal mutatta be az ősmagyar mítoszt, mások Károly Róbert személyébe bújtak, aki feltámadva a jelenkori Magyarországra érkezik és a 14. századi viszonyokat próbálja megtalálni a kortárs társadalomban.
Az országos megmérettetésen hat csapat képviselte Kolozsvárt, négyen a János Zsigmond Unitárius Kollégiumból, kettő pedig a Református Kollégiumból. Kivételesen jól teljesítettek a kistelepülések, elsősorban Dicsőszentmárton és Szilágycseh csapatait érdemes kiemelni, akik kiváló eredménnyel végeztek, utóbbiak két díjat is hazavittek.
A tantárgyversenyt követően kiértékelésre került sor a történelemtanárok körében. A zsűrivel és országos bizottsággal együtt úgy döntöttünk, hogy a nagy sikernek örvendő drámajátékot jövőre is megtartjuk, hiszen ez nagyon kreatívan mutatja be a magyarság történetének momentumait, mind a diákok, mind a zsűri számára különleges élmény.
– A jelenleg is érvényben lévő tankönyv idén lesz húsz éves. Milyen alternatívákat használhatnak jelenleg a történelemtanárok?
– A László László és Vincze Zoltán által szerkesztett tankönyv a maga korában rendkívül jól megírt és a kor szakirodalmára épülő kötet volt. Nehézkes szövege miatt azonban nem igazán gyerekbarát munka, így mára számos helyen revízióra szorul, tehát új tankönyv megírása rendkívül sürgős igénye és tartozása a romániai magyar oktatásnak. Ezt felismerve született néhány alternatíva, például a Szabó Csaba és Váradi Éva-Andrea által írt román nyelvű magyarságtörténet vagy a nemrég megjelent és sajnos botrány övezte székelyföldi segédkönyv. Utóbbi sajnos néhány pontjában szintén módosításra szorul, ugyanakkor meglehetősen sok hadtörténeti részt tartalmaz. Egy, a romániai magyar diákoknak szánt tankönyv szerzőinek igyekezniük kell olyan munkát kiadni, amely nemcsak a Székelyföld, de a bánsági, partiumi és közép-erdélyi magyarság múltjáról is szól.
– A tantárgyverseny számos megye történelemtanárát egyesítette egy közös cél érdekében. Szükségesnek látja-e az Erdélyi Magyar Történelemtanárok Egyesületének létrehozását?
– Egy ilyen jellegű szervezet megalapítása már rég megfogalmazódott, de sajnos soha nem valósult meg. Ennek több objektív oka volt, de mára úgy érzem, hogy felnőtt egy olyan fiatal és dinamikus történelemtanár-nemzedék Erdélyben, amely képes lenne egyesületbe tömörülni, és például a most megszervezett tantárgyverseny ügyét, vagy akár további, ehhez hasonló méretű rendezvényeket felvállalni, megszervezni. Bár egyelőre ezzel kapcsolatban konkrét ötletek nem születtek, megemlítendő, hogy Szovátán a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Teleki Oktatási és Módszertani Központja az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával 2017. április 22–23-án tudományos konferenciát szervezett a romániai magyar közoktatásban, oktatási intézményekben történelmet, honismeretet, helytörténetet, helyismeretet tanító történelemtanároknak. Az eseményt akár egy ilyen, az erdélyi magyar történelemtanárokat tömörítő egyesület első lépéseként is értelmezhetjük, amely keretében reméljük, hogy még szorosabbá fűzi a romániai magyar történelemtanárok kapcsolatát.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

2017. április 29.

Marx József 25 éve távozott
Iskolateremtő fotóművész – ezzel a minősítéssel ajándékozták meg hívei, tanítványai Marosvásárhelyen, Erdélyben – Romániában, ahol kiállítások százain vett részt aktivitásának fél évszázadnyi szakaszában. A művészbarát közösség hálás és nagylelkű. Marx József 103 éve született, 25 éve távozott. Emlékét a nevét viselő fotóklubokban tevékenykedő, időközben mesterekké izmosodó tanítványok és azok újabb tanítványai ápolják.
Közel harminc évig dolgoztunk egymás mellett a képes lap szerkesztőségének kiutalt dohos pincében, a korszerűtlen technikával ellátott fotólaboratóriumban. Volt rá időnk, hogy kölcsönösen beszámoljunk fotográfusi élményeinkről. De csak ritkán éltünk ezzel a lehetőséggel. Marx Jóska nem fukarkodott az idejével, ha bármilyen technikai kérdéssel zaklattam – és tettem ezt gyakran, mert mindvégig ügyetlenül laboráltam. Ennél azonban izgalmasabb, további életpályámra nézve meghatározó jelentőségű volt, amikor kéretlenül is kifürkészte egy-egy érdekesebbnek ígérkező felvételből a kiemelésre (kinagyításra) érdemes részletet. Akár a többi, soktucatnyi marosvásárhelyi fiatal fotóst, engem is ő biztatott: már az expozíció, a képalkotást megelőző pillanatokban (órákban, napokban) azzal az igénnyel vegyük kézbe a kamerát, hogy a születendő fotográfia kiállításon tolmácsolja majd szerzője érzelmeit, gondolatait. Kollégái, tanítványai bemutatásra alkalmasnak ítélt képeinek jobban örvendett, mint a sajátjainak. Utóbbiakról nagyjából tudta, hol és hogyan fogják fogadni, de az első sikereit megélő tanítvány örömében fele-fele arányban osztozott.
Nem szóltam még a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség különböző (AFIAP, EFIAP, HON. EFIAP) címeinek odaítéléséről. Elsőként kapta meg a rangos kitüntetéseket. Követték évek múltán legjobb tanítványai.
A múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben a Kriterion Kiadó távlati terveiben szerepelt az erdélyi fotográfia történetét, ennek keretében kiemelkedő alkotóit is bemutató monográfiasorozat kiadása. A bevezető tanulmányokat tartalmazó két kötet (Orbán Balázs: Székelyföld képekben; Teleki Samu Afrikában) megjelentetése nyomán további három szerkesztéséről tárgyaltunk: Százéves fotóriport Erdélyről; Józsa Béla betiltott szociofotó-kiállítása; Marx József-monográfia. Botár Emma, a Kriterion szerkesztője külön levélben jelezte: elgondolásuk szerint a Marx Józsefet bemutató kötet lehetne az első. Párhuzamosan foglalkoztam a jelzett témákhoz kapcsolódó anyag gyűjtésével. Tapasztalnom kellett, hogy a hozzánk olyan közel álló Jóska bácsiról is oly keveset tudunk. Nem az ő hibája, hogy gazdag tapasztalatait, fotográfusként megélt történeteit már korábban nem rögzítette írásban, vagy legalább mélyinterjúk formájában. Működésének idején Erdélyországban még nem mutatkozott érdeklődés a fotóművészek emlékezései iránt, ami például Budapesten már napirenden szerepelt.
Remekbe sikerült felvétele a két világháború közti húsz esztendő erdélyi irodalmi életének nagy játékosait, Kós Károlyt és Kemény Jánost örökíti meg ritka találkozásuk perceiben. Miről beszélgettek a Varjú-, illetve a vécsi vár irodalomalkotó és -szervező tulajdonosai? Szóba került a fotográfia és a műemlékvédelem, vagy az írótalálkozók és a fényképészek együttműködése? Harminc évig fotózta az erdélyi magyar színházak bemutatóit,
olykor művészeinek magánéleti eseményeit is. Hogyan rendezte át a fénykép követelte formában egyik-másik jelenetet? Engem, aki a realitásokat is jellemző adomakincs fogyasztója vagyok, igencsak érdekelne, ténylegesen megtörtént-e ama szóbeliség útján terjedő történet, miszerint Marx Jóska némi borravaló ellenében rávette egy tehervonat mozdonyvezetőjét: állítsa le nyílt pályán egy-két percre a szerelvényt, hogy az állványra szerelt tüköraknás gépével a különlegesen szép tájról, a naplementét megelőző fényviszonyok mellett sorozatfelvételt készítsen, színszűrők közbeiktatásával. Hétköznapi, mosolyra késztető kaland – abban az időben álmatlan éjszakákat eredményező botrány. Emlékezetem szerint 1962-ben, talán ’63-ban. Vagy más: az Új Élet hasábjain érzékeltetni kell a kollektivizálás, a falu szocialista átszervezésének diadalát. Címlapon kell ezt megoldani. Polgár Pista kollégám feladata, hogy kijelölje a közeli Szentanna köztiszteletnek örvendő családját, akit majd Marx József örökít meg a csatlakozás aláírásának pillanatában. Megtárgyalták a település pártalapszervezetének titkárával, az agrármérnökkel, kijelölték az erre politikailag is megfelelő gazdát. Innét már Marx vette át az irányítást. Terített asztal köré telepítette a népes famíliát, ünneplő ruha, népviselet, virágok az asztalon, óvodáskorú dédunoka figyeli, hogyan írja alá a belépési nyilatkozatot a család tiszteletre méltó nesztora. A kép megfelel az elvárásoknak – a gond ott kezdődik, hogy napok múltán kiderül: a dédnagytata már szemüveggel sem tud olvasni. A falu népe röhög, az írja alá a belépési nyilatkozatot, akit vaksággal vert meg a Fennvaló. A hatalomnak nincs humorérzéke, a pártbizottság intézkedő elvtársa követeli az éberséghiányban szenvedő szerkesztők példás megbüntetését. Sütő Andrásnak kellett többszörösen interveniálnia – a pohár vízben kavart viharon túljutottunk. Ma már talán az egyedüli vagyok, aki emlékezik erre és több hasonló történetre.
Nem tudom, vajon másoknak is elmondta-e, a háború idején, Ukrajnában, ahol tiszti rangban az adminisztrációval foglalkozott, rendszeresen fényképezett. Visszavonulás idején mintegy kétezer negatívját egy vízhatlan dobozba helyezte. Hosszú évekkel később, amikor a szovjet hadifogságból szabadult, nem volt lehetősége felkutatni az anyagot. Nem tudni, milyen érzéssel fogadnánk, ha most a véletlen játéka folytán előkerülne. Néhány felvételéről részletesen beszámolt. Meglehet, mára már mást olvasnánk ki belőlük, mint amit szerzőjük az exponálás idején gondolt. Hasonló történet: Roman Vishniac világhírű művészfotós 16.000 felvételt készített Közép-Európa országaiban a harmincas években. A háború kitörésekor Amerikába menekült, de közben 2.000 felvételét Dél-Franciaországban elásta. Rokona találta meg az anyagot. Az ebből összeállított kiállítást meghordozták a világ legjelentősebb kiállítótermeiben.
A Marx Jóskát bemutató monográfiát végül is nem készítettem el. A nyolcvanas évek közepétől nagymértékben romlottak a körülmények, súlyosbodott a látható és láthatatlan cenzúra. Az áttelepülés gondjaival küszködtem. Jánosházy György írta meg a monográfiát a diktatúrát követő szabadabb években.
Az olvasó elnézését kérem az anekdotázásért. A fotóriporteri szakma mint önálló, időnként művészi kvalitásokat megközelítő foglalkozás Erdélyben a múlt század ötvenes éveiben született meg: képes lapok (a kolozsvári Dolgozó Nő, Marosvásárhelyen a Művészet, illetve az Új Élet) szerkesztőségei, múzeumok félnormával foglalkoztatott munkatársai gyakorolták. Közöttük talán Marx Jóska volt az első, aki már korábban országszerte elismert művészként szerzett magának nevet, és „ereszkedett le” a pártpropaganda napi munkáját szolgáló fotóiparosok” szintjére. Ugyanakkor vele és általa nőtte ki magát az a nemzedék, amely (részben) a művészi színvonalhoz való közelítéssel szerzett magának rangot és tekintélyt a köztudatban.
Jóska a „gyöngyös bokréta”, a szép kép, a csillogó ellenfény korszak művészeinek igézetében alkotott. Akkor is, amikor egy konfekcióüzem lélekgyilkos futószalagja, vagy a tordai cementgyárak sötéten füstölgő kéményei tövében fókuszálta gépét a kijelölt témára. Az már az ő szellemiségéből következett, hogy az erdélyi magyar színházak produkcióit a nemzetközi szalonokban való kiállítások színvonalához igazodó fotókban, vagy a hajdani várak romos falait olyan képekben örökítette meg, hogy azok a művészettörténeti riportokat készítő Szépréti Lilla kötetének egyenértékű illusztrációi lehettek.
Az élet szépsége, annak örömei volt az ő igazi, belülről táplált élményanyaga. Minden bizonnyal találni akár több egyéni kiállításra alkalmas szociofotót, társadalmi kritikát tükröző felvételt gazdag filmotékájában. De nem ezeket kereste. Mindig szemem előtt lebeg az a „konfliktusos” felvétele, amely egy meglehetősen pufók kamaszt örökít meg, amint iskolatáskáját a fején egyensúlyozva, óvatosan lépdel egy vasúti sínen. Ha cipője csak néhány centit félrecsúszik, bizony le fog lépni a sínről, kockáztatva a hibátlanul megtett néhány tízméternyi sikerélményét. Nem beszélve arról, hogy a fejéről le fog pottyanni a nehéz táska. Amiben azonban nem találtatott törékeny üveganyag. Vagy: két kamasz, akik romos várkapu árnyékában, tilos biztonságában meghúzódva rágyújtanak egy cigire. A kép kedvéért, no meg Ada Kaleh (azóta elárasztott) szigetének romantikáját megörökítendő sorozatért utazott le az ország déli határára… Nem sorolom: pontos statisztikák árulkodnak a nemzetközi szalonokban több mint ezer kiállított képéről, az alkotásait értékelő díjak százairól, a romániai fotóművész-szövetség tiszteletbeli elnöki tisztségéről. De, gondolom, mások is megírták, én a laboratóriumban elhangzott beszélgetéseinket idézve jelzem: nem lehet túlértékelni azt a társadalompolitikai hatást, amivel a pártcenzúra által korlátok közé szorított amatőr fotóművészek alkotókedvét életben tudta tartani, ösztönözni, sőt fokozni. Évtizedekig tartó kulimunka volt ez. Csak ő tudta, mennyi utánajárás, kedveskedés, ingyenes családfotózás, ki tudja, még mi más szükségeltetett ahhoz, hogy öt földrész kiállítótermeibe eljussanak a Maros menti amatőr társadalom legjobb felvételei. A maga oldalára állítania a cenzúra jogkörével felruházott vámtisztet, a pártbizottság, a néptanács kulturális osztályán fontoskodó aktivistát. Tette ezt mosolyogva, panaszkodás nélkül, ismétlem: évtizedeken keresztül.
Erdélyi Lajos
*
Emlékezzünk!
Negyedszázada, 1992. április 30-án hunyt el Marx József fotóművész.
A marosvásárhelyi Szakszervezetek Művelődési Házában, a kor igényeihez alkalmazkodva, az ő kezdeményezésére kezdi meg működését 1953-ban a később Marosvásárhelyi Fotóklubként ismertté vált fotókör. Jóska bácsi (mi így szólítottuk) ekkor már komoly fotós tapasztalattal rendelkezik. Tizenhét éves korában szüleitől kapta első fényképezőgépét, kerékpáron és gyalog bejárta Nagyenyed környékét, fényképezte a tájat, az embereket. A fényképezés varázsa annyira megérinti, hogy szenvedélyévé válik, és meghatározza életpályáját. 1933-tól már rendszeres résztvevője a hazai és nemzetközi kiállításoknak, majd a háborút követően új lendülettel fényképez, lelkesít, és javaslatára a marosvásárhelyi üzemekben, intézményekben gomba módra alakulnak a fotókörök. Amikor az Új Élet képes folyóirat útjára indul, Sütő András főszerkesztő őt kéri fel, vállalja el a fotóriporteri teendőket. Itt dolgozik nyugdíjazásáig. Ez idő alatt fotóművészeti munkássága is kiteljesedik. Fényképeit kiállítják öt világrész majd minden országában, számtalan díjban, elismerésben részesül, dicsőséget szerezve városunknak, valamint az egyetemes magyar fotográfiának.
Mint fotóriporter bejárja Erdély falvait, városait. Jól megszerkesztett művészi képriportjaival bemutatja a kor embereit, azok mindennapjait. Közben keresi a találkozást a fényképezés kedvelőivel, beszél a kép szépségéről, a kidolgozás varázsáról. Jóska bácsi közéleti tevékenységének köszönhető, hogy az erdélyi városokban – Nagyvárad, Brassó, Nagykároly, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely – és más településeken fotókörök és fotóklubok alakulnak, melyek napjainkban is működnek. Követői szeretettel emlékeznek rá.
Mi, a Marosvásárhelyi Fotóklub mindenkori tagjai nagyon sokat köszönhetünk néhai mesterünknek. A fiatalok és kezdők biztatása, az őszinte beszélgetések a művészetről, a fényképezés szépségéről erős közösséget formált, mely tisztelettel tekint a több mint hat évtizedes múltra. Így vált egyértelművé, hogy a 60. évforduló alkalmával, 2013-ban a klub felvette alapítójának nevét, majd ezt követően Marx József Fotóklub néven működik. Szellemiségét tiszteljük, emlékét megőrizzük a következő nemzedékek számára.
A Marx József fotóklub nevében
Bálint Zsigmond / Népújság (Marosvásárhely)

2017. április 29.

„Ó, Helikon, ihless meg…”
Május 3-án töltené a nyolcvanat. Nyolc éve kellett távoznia. Számos 1937-es születésű, jó erőben lévő kortársa él még közöttünk, Adamovits Sándor is velünk lehetne. Kutatna, írna, szervezne rendületlenül. Ahogy tette csendben, kitartóan, céltudatosan több évtizeden át. Tovább keresné, mi az, amit még ki lehetne deríteni egykori szellemi nagyjaink, helikoni íróink életéről, munkásságáról, szaporítaná a róluk szóló cikkek, könyvek sorát, igyekezne gyarapítani az emléküket őrző rendezvényeket. Sajnos feltételes módot kell használnunk, életműve 2009-ben lezárult. Kötetei – A Helikon házigazdája, a Kapuk, kopják, haranglábak, A vécsi vár vendégei, a Helikoni nagyasszonyok és az utolsó, a halála előtt nem sokkal megjelentetett Szellemi helyszínelés Nagyenyedtől Marosvécsig – fellapozhatók, sok érdekességet, irodalom- és helytörténeti tudnivalót kínálva, haszonnal forgathatók. Aki azonban barátjának, jó ismerősének tekinthette Adamovits Sándort, az mindenekelőtt megnyerő, rokonszenves egyéniségét őrizte meg magában. És ez a személyesebb, ez az, amit az idő kevésbé homályosít el.
Úgy adódott, hogy nem csak közírói, szerkesztői munkásságát, néprajzos és irodalomtörténészi megszállottságát, a nyugdíjazása utáni időszakban rendkívül megpendült alkotó, szervező ténykedését követhettem nyomon, nem csupán a Helikon – Kemény János Alapítvány kurátoraiként dolgozhattunk együtt és szurkolhattunk a felújított marosvécsi találkozók, emlékünnepségek sikeréért, ifjúkori élménytárunkban is megannyi közös pontot, mozzanatot, értéket tarthattunk számon. Nagyenyed, a Bethlen Kollégium neki is, nekem is kimeríthetetlen élményforrást jelentett. Ő egy másik fontos erdélyi településen, Déván született, és ott töltötte gyermekkora első évtizedét, az Őrhegy alatti város azonban annyira meghatározta szellemi habitusát, akárha a szülőhelye lett volna. Azt hiszem, jelképesen annak is tartotta. Csillapíthatatlan helikoni vonzalmai is minden bizonnyal az enyedi helikonisták – Áprily Lajos, Kemény János, Szentimrei Jenő, Berde Mária, Sipos Domokos, Kacsó Sándor, Jékely Zoltán, Vita Zsigmond – hatására mélyültek el benne. Nagyon ragaszkodott Nagyenyedhez, s megpróbálta hatványozottan visszaadni mindazt, amivel a hely szelleme feltöltötte. Persze Marosvásárhelyt is lelkes lokálpatriótaként vallotta a magáénak. És Erdély több más térségét, települését is hasonlóan példás kitartással, módszerességgel térképezte fel magának. Az emberi kapcsolatai révén is. Egyik legfigyelemreméltóbb adottsága éppen ez a közvetlenség, bizalomgerjesztő képesség volt, amellyel a legkülönbözőbb életkorú és beállítottságú, felkészültségű embereket meg tudta szólítani, emlékidézésre, mesélésre tudta késztetni, ily módon könnyen feledésbe merülő információkat előcsalogatva a memória bugyraiból. Több száz közreadott írásához, irodalom- és kultúrtörténeti, néprajzi cikkéhez, fotójához, lexikoni szócikkéhez így is szerzett adatokat, amiket aztán tudományos alapossággal, ellenőrizve, kibővítve, megerősítve hozhatott nyilvánosságra. Aligha volt még egy olyan személy, aki ekképpen annyi érdekességet, lappangó információt derített volna fel például a marosvécsi emlékekről, mint ő. Az, hogy a helikoni örökség ma is eleven a honi magyar köztudatban, a Helikon – Kemény János Alapítványnak is jelentős mértékben köszönhető, amelynek élén mintegy évtizeden át Adamovits Sándor munkálkodott nagy odaadással. Az elhunyta után alapított Kemény János-emlékdíj méltó elismerése az elnöki teljesítményének.
E születésnapi sorok fölé címként az első marosvécsi találkozó egyik költő résztvevője, Bartalis János emlékkönyvbe írt fohászából idéztem egy részletet. A lírikus az 1926-os összejövetelen jelen levő több más írótársával együtt Bornemisza Elemérné kérésére vetette papírra az induláshoz fűződő gondolatait. A köszöntőket Adamovits Sándor egyik írásában olvashatjuk egybegyűjtve, a Művelődésben jelentette meg 2008-ban. Ki tudja, hányszor fohászkodott ő maga is a Helikonhoz ihletért? Nem hiába. Könyvei tartalmasan, adatgazdagon, olvasmányosan gyarapítják az irodalombarátokat.
N.M.K.
Adamovits Sándor /Déva, 1937. máj. 3. – Marosvásárhely, 2009. júl. 18./ Népújság (Marosvásárhely)

2017. április 29.

Gálfalvi György 75
Bizony, immár ez az évszám állhat a József Attila-díjas író, újságíró, szerkesztő neve mellett. Gálfalvi György április 28-án töltötte a hetvenötöt. Na és?! Íróilag ennyire termékeny, mint az utóbbi pár évben, talán még sosem volt. Szellemileg ugyanolyan friss, fiatal, akárcsak hosszú évtizedekkel ezelőtt, első kötetei megjelenése idején. Hogy ma már emlékiratokat tesz az olvasók asztalára? Ez csak természetes, ez a dolgok rendje. Van mire emlékeznie! Erről meggyőződhettek mindazok, akik olvasták, ismerik a tavaly napvilágot látott Kacagásaink című könyvét. És megbizonyosodhatnak azok is, akik majd fellapozzák a napokban megjelentetett interjúgyűjteményt. A Beszélgetéseink. Emlékirat interjúkban elbeszélve a lakiteleki Antológia Kiadó új kiadványa, válogatás a Gálfalvi Györggyel folytatott beszélgetésekből. A minap mutatták be az író jelenlétében Lakiteleken, a Kölcsey Házban. Szerdán, május 3-án, délután 5 órakor a marosvásárhelyi közönség is találkozhat a kötet és a születésnapi összejövetel főszereplőjével. Gálfalvi Györgyöt a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja és a Látó szépirodalmi folyóirat nevében a Művészeti Egyetem előcsarnokában Kovács András Ferenc és Markó Béla köszönti.
Az ünnepelttel az eltelt években a Múzsában is közzétettünk néhány interjút. Azokból egyik-másik a most bemutatandó könyvbe is bekerült. Ezen a kerek évfordulón érdemes felidéznünk a tíz esztendővel ezelőtt készült beszélgetésből egy-két olyan gondolatot, amely Gálfalvi György emberi tartására, alapállására is rávilágít.
„– Valamikor, a mi fiatalkorunkban azt mondtuk, hogy nem értenek meg bennünket az előttünk járók, de majd mi a magunk során megértjük az utánunk jövő nemzedékeket. Én kíváncsi ember vagyok, és a kíváncsiságomat máig megőriztem, nagyon fiatal emberekkel is gyakran elbeszélgetek, igyekszem megismerni őket, és nincs olyan érzés bennem, hogy mindaz, amit csinálnak, üres, céltalan, nem számol a jövővel vagy a mellettük élőkkel. Nincsenek velük szemben előítéleteim, de kétségtelenül másképp viszonyulnak dolgokhoz, más az ízlésviláguk. Azokban a beszélgetésekben azonban, amelyeket kávéházakban, kocsmákban, a törzshelyeiken, irodalmi köreikben folytatnak, azért mindig ott van, hogy szeretnének tartalmat adni az életüknek, és erre feltétlenül lehet alapozni. Viszont sokkal ingergazdagabb a világuk, több a kihívás, mint a mi ifjú korunkban. Mi annak idején napi kétórás adásban nézhettük volna Ceauşescut, ma meg mi van! Nem beszélve a számítógépről, az internetről, pillanatok alatt a legtávolabbi világokkal teremthetnek kapcsolatot, ami tényleg rendkívül vonzó lehet. Ilyen szempontból tehát nem vagyok elkeseredve, inkább azért aggódom miattuk, mert nem vagyok meggyőződve, hogy másfajta farkastörvények között, mint amilyenek a mi időnkben voltak, valóban megtalálják-e a maguk útját, és értelmet tudnak-e adni az életüknek. És még valami, amiért féltem őket. Én – hogy csak a magam nevében beszéljek – sok tragédiát megértem, de alapjában véve mégiscsak szerencsés ember vagyok, hogy megúsztam az életemet, sok ellenséges indulat, gyűlölködés, veszély vett körül, de elértem a hatvanöt éves kort. Féltem őket, mert lehet, hogy ők már nem fogják megúszni, tartok attól, hogy az ösztöneik már nem fogják segíteni őket a túlélésben.
– A megnyilatkozásaidból általában arra következtethetünk, hogy optimistán pesszimista, illetve pesszimistán optimista vagy. Nem tartasz attól, hogy ha nyugdíjba mész, és részlegesen kivonulsz a közéletből, akkor kimaradsz valami fontosból?
– Nem. Ilyen félsz nincs bennem. Ugyanis nagyon jól tudom, hogy a fontos dolgok nem ott történnek, ahol látszani lehet, vagy ahol a siker van. Az életben az a fontos, hogy az ember legyen azonos saját magával. Én erre törekedtem egész életemben. Van is egy parafrázisom Tamási Áron elhíresült mondatából, elmondtam már nyilvánosság előtt is. Így hangzik: azért vagyunk a világon, hogy azzá váljunk, akik lehetnénk. Ilyen szempontból vallom, mindennél fontosabb, hogy az ember azzá írja magát, aki lehetne. Mert az ember – Márai szavával – nemcsak teremtmény, hanem csinálmány is. Az lesz belőle, amit csinál magából.”
Kívánjunk az írónak, hogy íráskedvét hosszasan megőrizve még sokáig ossza meg gondolatait az olvasóival. Isten éltessen sokáig, Gyurka!
N.M.K. / Népújság (Marosvásárhely)

2017. április 29.

Protestánsok vallásolimpiája Nagyenyeden
Erdély 13 megyéjéből 112 diák vett részt a protestáns felekezetek I. országos tantárgyversenyén, amelyet április 24. és 26. között Nagyenyeden tartottak. A helyszín a Bethlen Gábor nevét viselő, szépen felújított 400 éves református kollégium volt, amely fontos szerepet töltött be a reformáció történetében. A vetélkedőn a protestáns egyházakat képviselő református, evangélikus és unitárius diákok vettek részt. A vallásolimpiát az Oktatási Minisztérium, a Fehér Megyei Tanfelügyelőség és a Nagyenyedi Református Kollégium szervezte. Az ünnepi megnyitót április 24-én, hétfőn, a versenyt kedden, a díjkiosztó záróünnepséget szerdán tartották. A verseny után a résztvevők Torockóra kirándultak. Szerdán a díjkiosztó ünnepségen Mit jegyeztél meg az ittléted alatt? témával tudásbörzét szerveztek.
A Maros megyei diákok két első, két második és egy harmadik díjjal tértek haza. Népújság (Marosvásárhely)

2017. április 29.

Életmorzsák (A gyergyószentmiklósi Figura színház előadása)
Mindenekelőtt a darabvállalás bátorsága volt az, ami megragadott a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Közel sincs már e vadság erdeinkben című előadásával kapcsolatosan, de ezzel együtt sok más szempontból is emlékezetes számomra ez a produkció. A világ hétköznapi érzékelése, a megértés általános gyakorlata elég hamar feladja a harcot az előadás iszonyú képzavara előtt, és valahogy mégis működik a befogadás, belopja magát szívünkbe ez a különös, abszurd helyzet-parádé.
Három egyforma edzőruhát viselő alak egy tévéreklámból, akik közül egyik haldoklást mímelve folyton üzenni akar az anyjának, a másik egy váratlan szerelmi viszonyt szeretne feléleszteni, a harmadik pedig a tévé rabságában él, és állandóan a vízállás iránt érdeklődik. Aztán különböző párok és furcsa egyének találkozása, miközben arctalan, tragikus sorsú alakok húzódnak meg a háttérben. És különböző párbeszéd-variációk erre a témára, az arcokban rejlő lehetőségekről, jövendőbeli feleségekről, tévéből kicsúszó lábakról, passzentos kis bugyikról, ajándékba szánt székekről, házfalakra írt üzenetekről, az ember fejét eltaláló csöpögésről, leégett, de újjáépített lakásról, többszöri gondolkodási időt igénylő házassági ajánlatokról és sok másról. Theresia Walser abszurd vígjátékából rendkívül gazdag, összetett jelentésrétegekkel bíró produkció született Botos Bálint rendezésében. Hogy pontosan miről is szól ez a groteszkségében is szokatlanul költői szöveg, azt nehéz lenne megfogalmazni, azonban minduntalan az a kérdés merül fel a nézőben előadás közben, hogy vajon kik ezek az emberek, honnan jöttek és merre tartanak a világban.
A díszlet egy különös szeméttelep. Hátul aluljáró falfestményei vagy talán a berlini fal romos maradványai, annak tövében meztelen divatbábuk, középen egy jókora szemétkupac tévével, diszkógömbbel. Csupa olyan tárgy, mely meghatároz bennünket. Hátul a múlt erős emlékei, előtérben a divat, szórakozás, virtuális valóság. És közben az egész teret betöltik a széttépett, összegyűrt újságlapok, a végtelen, összefüggéstelen információrengeteg. A jelmezek is karakteresek, de nem nőnek a szereplők fölé, inkább segítenek nekik megtalálni az egymáshoz vezető utat ezekben az állandóan változó, átalakuló, ismétlődő jelenetfragmentumokban. A szöveg érthető, de értelmezhetetlen törmelékhalom, melyben úgy működik a kommunikáció, hogy az érzelmek, szenvedélyek, indulatok minduntalan leválnak a szavakról, és egymásnak élesen ellentmondó világokba mutogatnak. Számtalan kis mikrohelyzet egy törékeny kompozícióban, mely nemcsak a sorozatosan össze nem illő replikák miatt okozhat fejtörést a színészeknek, hanem amiatt is, hogy ha valahol visszaesik a közönség figyelmét irányító érzelmi töltet, valószínűleg egészen összeomlik a kártyavár. Az életidegen helyzetekben azonban mégis születnek megrázóan őszinte pillanatok, a magány, a szeretetvágy erős hangja olykor kontextustól függetlenül is a lelkünk mélyéig hatol. Talán a szentgyörgyi Bocsárdi Magor zenéjének is van egy kis szerepe ebben, aki színészként is közreműködik az előadásban, és semmilyen szempontból sem lóg ki a profi színészek sorából. A rendezés ravaszsága, hogy nincs benne ravaszság. A darab azáltal nyeri el a megszokottól eltérő, különös értelmét, hogy a színészek alázattal viszonyulnak a szöveghez, komolyan veszik a replikákat. Úgy mozgatják a néző fantáziáját, hogy időnként éles képet vetítenek elé, máskor csupán sejtéseket provokálnak, néha idézőjelbe tesznek jelentéseket, máskor kitágítják a horizontot, hogy a néző asszociáljon, úgy érezvén magát, mint aki megértette az összefüggéseket, és nemsokára értelmet nyer számára az egész történet. Aztán újra elveszítjük a fonalat, és újra megtaláljuk. Segítenek a poénok ebben, melyeken csak akkor nevet az ember, ha felfogja a helyzet igazságát. Mert ha alig értjük is, amit látunk, minduntalan azt érezzük, hogy igazak a tekintetek, az egymásnak feszülések és egymástól való elfordulások, a felvetett problémák iránti érdeklődés vagy érdektelenség, a szándékok, indulatok, vallomások. És mi más a jó színház, mint a megélt állapotok igazsága... Mintha egy összetört tükörben szemléltük volna a világot. Voltak összefüggések, melyeket értettünk, másokat alig, egyes tükördarabkákban torzítva láttuk a valóságot. Az életben is így működik a befogadás: megértjük az értelmes szavakat, nevetünk a vicceken, átérezzük mások örömét, bánatát. Életmorzsákat gyűjtögetünk, és próbáljuk megtalálni általuk az igazságot.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. április 29.

Zenerege – legendáink újrafogalmazása
A városünnep programjában – Lemezbemutató koncert alcímmel – valójában egy ősbemutatónak lehetett tanúja a moziba beült gyermeksereg és szüleik közössége. Az Evilági zenekar Zenerege című lemezének tizenegy dala ugyanis így egyben először hangzott fel (a frissen kiadott korong épp a koncert napján érkezett meg Szentgyörgyre). Ráadásul az évek óta futó Székelyföldi legendárium szerves részeként több mint egy lemez, hiszen valójában a zenei (tágabb értelemben auditív) környezetét adja meg az egyre szélesebbre terebélyesedő projektnek.
Akik már látták a legendárium valamelyik animációs filmjét, ajánlották már gyermekeinek az ezek nyomán megvalósított társasjátékok bármelyikét, mindenképpen örülhettek az újabb „hajtásnak”. Ami valójában nem új, hiszen az animációs filmek zenei anyaga már a lemezen most egészében megjelent dalok motívumait hordozza. Ezért is volt szerencsés a bemutatón beékelni három filmet, amelyek magát a nagy legendáriumprojektet is a közönség elé hozták. Zenében és filmben így egymás után elevenedtek meg az ismert és kevésbé ismert székely regék, a Maros és Olt, az Ika vára, a Súgó-barlang, a Függőkő, a Babba Mária, a Fergettyű vára vagy éppen Szent László csodái. Mindezt a legkorszerűbb nyelvezettel. A koncepció, népköltészeti értékeinket ily módon építeni be a fiatal generációk kultúrájába, identitásába, talán ahhoz hasonlítható, amikor a nagy gyűjtők és mesemondók felismerték: a kincset írott formában is rögzíteni kell, eredeti közegében és a szóbeliség „terjesztésében” ugyanis a már akkor is változó idők sodrában könnyen feledésbe merül. Hogy hatásában lesz-e olyan jelentőségű a „legendárium-mozgalom”, azt az utókor dönti majd el. Az viszont már most is látszik, hogy az új megjelenítési formák – a kortárs zene, a számítógépes animáció, a társasjátékok és kirakósok, térképek, versenyek sora – értékes, jellegében is saját értékeinket hordozó tartalmakat hoz a felszínre.
Így az Evilági zenéje is – Orbán Ferenc zeneszerző és frontember mellett Babos Szélyes Margit, Gábor Szabolcs, Lőfi Gellért, Lázár Zsombor és Gyergyai Szabolcs muzsikál, a dalszövegeket László Noémi jegyzi – szervesen épül be abba a folyamatba, amely a regék kincsestárának új formába öntését, újra közkincsé tételét tűzte ki célul. Dicséret érte.
Ferencz Csaba / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. április 29.

OJD 25
Brassóban született, Budapesten él. Ez ideiglenes állapot. Legjobban a Hargitán szeret alkotni, mert ott „olyan a levegő”. Miután mindent vagy legalábbis nagyon sokat elért az írói pályán, most a fiatal tehetségek „oskoláztatásával” foglalkozik. És persze ír is. Verset, prózát, drámát, tanulmányt. Orbán János Dénes (fotó) – OJD – szerda délután az Árkosi Művelődési Központban mesélt negyedszázados írói jubileumán életének alakulásáról.
Fontos, hogy az ember honnan indult, de még fontosabb, hogy hova ért – válaszolta OJD Sántha Attila, a pályatárs – és nem mellékesen felfedezője – kérdésére. Kolozsvári egyetemi évei előtt nem publikált, ott aztán fejest ugrott a mélyvízbe. A 90-es évek elején Erdély kulturális fővárosában „világmegváltó” szándékkal összeverődött csapat az irodalmi paradigmaváltást tűzte ki céljául, a lázadó, polgárpukkasztó társaság azonban nem ment szembe az öregekkel, mint általában az új generációk, hogy „meggyilkolják” elődeiket, „mi imádtuk őket, és ők felpártoltak bennünket”, emlékezett OJD az Előretolt Helyőrség folyóirat és mozgalom által meghatározott kezdetekre. „Meg akartuk változtatni azt a fajta transzilvanizmust, amelyet Reményik Sándor neve fémjelez, mi azt mondtuk, a világ a harcosokat becsüli, nem a sajnálkozókat. Nem fordultunk el Erdélytől, mi nagyon sokat letettünk a haza oltárára. Azt is tudtuk, nem vagyunk alábbvalóak az anyaországiaknál, és igazunk lett, ezt a díjak, könyveink eladott példányszámai igazolják”, mondta. Tíz év alatt nagyjából mindent elért az írói pályán, de úgy gondolta, talán kicsit túl könnyen jött a siker. Elege lett az irodalomból, pontosabban az irodalmi életből, zavarta, hogy Magyarországon furcsán fogadták az erdélyieket, „a túlzott rajongás undorító volt” – hát belevágott a vendéglátóiparba. A kolozsvári Bulgakov kávéház fogalommá vált, mert OJD nem a pult mögé állt, hanem irodalomszervezéssel foglalkozott. Így telt el tizenkét év, aztán lelkifurdalást érzett amiatt, hogy „ki írja meg azokat a műveket, amiket csak én tudok”. Felhagyott hát a Bulgakovval, egy évig szabadúszó íróként tevékenykedett, de a szervezésről nem tudott lemondani – kitalálta tehát az íróakadémiát. „Mert nem a fővárosban születnek feltétlen a nagy művészek, és a többieknek ki adja meg az esélyegyenlőséget? Évente 600–700 fiatal író debütál a Kárpát-medencében, csak a legjobbak futnak be, és a siker nem mindig a tehetségen dől el, hanem azon, ki tanul többet”, indokolta meg az íróakadémia szükségességét. Most főképp ezzel foglalkozik, közben kutatja Janus Pannonius életét és korát, első magyar költőnkről szenvedélyes előadásokat rögtönöz, és persze ír is, mert akármit is dolgozik éppen, OJD elsősorban író. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. április 29.

Horaţiu Pepine: Újra a magyarkérdésről
A képviselőházban tíz nappal ezelőtt megszavazott egyik törvény arra kötelezi a jelentős számú magyar lakossággal rendelkező régiókban lévő kórházakat, hogy magyarul tudó egészségügyi személyzetet is alkalmazzanak. Érdekes, hogy bár az ellenzék is megszavazta a törvényt, utólag több NLP-s (Nemzeti Liberális Párt), NMP-s (Népi Mozgalom Párt) és MRSZ-es (Mentsétek Meg Romániát Szövetség) képviselő óvást nyújtott be az alkotmánybíróságon arra hivatkozva, hogy a törvény egy liberális állam szemszögéből nézve elfogadhatatlan különbségeket tesz az állampolgárok között. Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor demagógiával és magyarellenességgel vádolta meg őket: „Az NLP, az MRSZ és az NMP alkotmánybírósági óvása kisebbségekkel szembeni ellenséges viselkedést képvisel.”
Ha belemegyünk a jogi részletekbe, a végén már semmit sem fogunk érteni. Azt azért el kell mondani, hogy az EU-csatlakozás előkészítésének időszakában elfogadott román törvények – általános megfogalmazásban – egy sor kedvezményt írnak elő a nemzeti kisebbségek számára ott, ahol a lakosság legalább 20 százalékát teszik ki. A küszöbről nagy vita volt annak idején, mert éppen egy olyan város maradt ki belőle, mint Kolozsvár, amelynek a múlt évszázad második felében bekövetkezett demográfiai változása jelentősen lecsökkentette a magyar lakosság arányát, holott az korábban többségben volt. Ez a magyarázata annak, hogy miért éppen a történelme során a magyar kultúrához annyira szorosan kötődő Kolozsváron nincsenek kétnyelvű feliratok. A román törvényalkotó úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a kérdés történelmi dimenzióját, és csak a jelenlegi etnikai struktúrát veszi figyelembe. Ez a megközelítés azonban teljesen értelmezhetetlenné teszi a város kulturális örökségét. Gheorghe Funar adminisztrációjának korszakában a város központja olyan régészeti ásatások terepévé vált, amelyekkel 2000 évvel ezelőtti, a római korszakhoz tartozó leleteket akartak újra napvilágra hozni, hogy azokkal homályosítsák el a XIV. századi katedrálist, és némileg minimalizálják jelenlétét. Bár a következő adminisztrációk szerencsére lezárták az ásatási helyszínt, felfogva, hogy ez hibás irány, mégis folytatták annak a szerepnek a kisebbítését, amelyet a magyarok töltöttek be a város felépítésében. Még a volt Bolyai Tudományegyetemen (a jelenlegi Babeş–Bolyai Tudományegyetem) sem lehet alapítói nyelvén feliratot találni. Ez furcsa, és különösen az a meglepő, hogy a város művelt románjai nem fogják fel: éppen maga a kultúra kötelezné őket a magyar feliratok elfogadására. A politika erőviszonyok kérdése, és a románok e téren letették a garast, de a kultúrának az az erénye, hogy megfoghatatlan kritériumok szerint rendezi újra a dolgokat. Végül szigorúan a törvény lényegére visszatérve, az a lakosság ötödének kritériumán kívül előírja a legalább 5000 főnyi magyar lakos esetében is annak alkalmazását. Ez az új elem, és ugyancsak ez a botrány forrása is. A liberálisok és a többi ellenzéki előbb megszavazta a törvényt, majd ráébredtek, hogy olyan kritériumot fogadtak el, amelynek értelmében – lassan-lassan – Kolozsváron és más nagyobb erdélyi városokban is a törvény a kisebbségben lévő magyarok javára dolgozna. Pontosan ott, ahonnan az utóbbi évtizedekben a magyarok kezdtek elvándorolni. Gyakorlatilag kerülő úton visszatérünk a két évtizeddel ezelőtti vitákhoz. Nem tudjuk, hogy mi a magyarok véleménye a kérdésről, miként azt a történelmi érzést sem tudjuk megtapasztalni, amely őket szembeállítja és mégis összeköti a románokkal. Viszont javaslatot tehetünk arra, hogy egy, a múlt évszázad harmadik évtizedében történt epizódból kiindulva mit kellene a többségben lévő románoknak tenniük. Az erdélyi románok 1918 után, természetesen egy rendkívüli nemzeti győzelemből fakadó lelkesedés hatása alatt, megkezdték a régi intézmények felszámolását és új, román intézmények felállítását. A Bolyai Tudományegyetem is a célkeresztjükbe került. Az erdélyi románizmus egyik jelentős harcosa, Onisifor Ghibu visszaemlékezéseiben elmeséli, mennyire fel volt háborodva, hogy – többek között – Nicolae Iorga határozottan ellenezte a magyar tudományegyetem felszámolását, arra hívva fel az erdélyiek figyelmét, hogy még nem rendelkeznek olyan intellektuális forrásokkal, melyek alapján a magyar intézménnyel legalább azonos szinten lévő román egyetemet hozhatnának létre. Ugyanez volt a véleménye a bukaresti kormány tagjainak is, akik mind Nyugaton végezték tanulmányaikat. A román politikai elit akkor felfogta, hogy a román nemzeti győzelem legitimitása nem nyerheti el a világ szemében a teljes elfogadottságot, ha egy régi civilizáció lerombolóiként mutatkoznak meg. Következésképpen annak az epizódnak az a tanulsága, hogy a történelmi ellenségek kulturális sikereivel szembeni tisztelet a jó irány, amely nemcsak a világ elismerését szavatolta, de a saját kulturális emancipációt is. Bár azóta sok minden megváltozott, továbbra is a – többek között magyar – történelmi örökség iránti tisztelet a helyes irány. Márpedig, ha a mai román politika képes ezt alaposan megérteni, akkor meglehet, hogy a részletkérdésekre is képes lesz majd jobb megoldásokat találni. dw.com; Főtér; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. április 29.

Különdíjas tanítóképzős
Héjja Barbara, a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző végzős diákja április 18–21. között részt vett a pécsi XXXIII. Országos Tudományos Diákköri Konferencia Humán Tudományi Szekcióján, amelyet kétévente rendeznek meg egyetemi hallgatók számára.
Barbarát középiskolásként 2016 áprilisában Szolnokon, a tudományos diákkonferencián (TUDOK) szerzett nagydíja elismeréseként hívták meg Pécsre, ahova egy húszoldalas szakdolgozat volt a belépője a Széki táncház régen és ma címmel. A zsűri észrevételeit, kritikáit figyelembe véve dolgozta át a bemutatóját, mellyel lenyűgözte hallgatóságát. A Pécsi Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karának Néprajz–Kulturális Antropológiai Tanszéke különdíjban részesítette a kitartó kézdivásárhelyi diáklányt. „Érdekes volt látni s hallani a sok szakszerű kutatómunkát, s belecsöppenni az egyetemisták életébe. Nagyon sok új embert ismerhettem meg, s remélem, hogy az elkövetkező években is, más kutatással még sikerül részt vennem ezen a színvonalas rendezvényen” – nyilatkozta lapunknak Héjja Barbara. Felkészítő tanára Deák Magdolna magyartanár volt. (iochom) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. április 28.

Klaus Johannis államfő kihirdette április 28-án, pénteken azt a törvényt, amely kötelezővé teszi a román nemzeti himnusz bejátszását az országos sportversenyek döntője végén.
A törvény a nemzeti zászlóról, a himnuszéneklésről, valamint a román nemzeti címer használatáról szóló, 1994/75-ös törvény 10. cikkelyét egészíti ki.
„Románia nemzeti himnuszát kötelező bejátszani a stadionokban és sportbázisokon is az országos bajnokságok vagy döntő tornák végén” - rendelkezik a törvény.
A jogszabályt még az elmúlt törvényhozási ciklusban kezdeményezte több szociáldemokrata párti (PSD) képviselő, köztük Liviu Dragnea, Florin Iordache, Marian Neacşu, Florin Pâslaru, Mihai Fifor, Gabriela Firea és Valeriu Zgonea. Klaus Johannis államfő kihirdette pénteken azt a törvényt, amely kötelezővé teszi a román nemzeti himnusz bejátszását az országos sportversenyek döntője végén.
Agerpres; itthon.ma

2017. április 29.

Új testvérvárosa van Sepsiszentgyörgynek
Huszonkét éve kezdődött az a kapcsolat, amelynek lényegében csak hivatalos formát adtak tegnap a magyarországi Szentes és Sepsiszentgyörgy közötti testvérvárosi szerződés aláírásával.
Az ünnepi ülésre a tanácstagok fele sem jött el, de a városháza üléstermében egy szék sem maradt üresen: sokan érdeklődtek az esemény iránt. Kezdetnek dr. Demeter Attila, Szentes alpolgármestere röviden bemutatta az alföldi várost, és azt is elmondta, hogy az előző két napon – mikor Sepsiszentgyörggyel ismerkedtek – többek között a szemerjai temetőt is felkereste, hiszen felmenői innen származnak. Válaszul Antal Árpád sepsiszentgyörgyi városvezető örömének adott hangot, hogy egy környezetet, természetet, sportot szerető település kerül a „családba”, és kifejezte reményét, hogy a meglévő kapcsolatok tovább gyarapodnak, a kultúra és a sport mellett gazdasági téren is. Ezek után írták alá a megállapodást három nyelven: románul, magyarul és angolul, ez utóbbi a hivatalos okmány. A pezsgő elkoccintása közben Sztojka Péter testnevelő tanár lapunknak elmondta: elsőként a két városban működő úszóklubok kerültek kapcsolatba egymással, és ahogy a diákok nőttek, új meg új generációk között épült és ágazott szét a barátság.
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. április 29.

Mesék és drámák (Gyermekszínjátszó találkozó)
Tizenegyedik alkalommal szervezték meg az országos gyermekszínjátszó találkozót a héten Sepsiszentgyörgyön, s bár a vakáció miatt a szokásosnál jóval kevesebben voltak a színpadon és a teremben is, a bemutatott produkciók színvonalából, a rendezvény hangulatából ez semmit sem von le.
Az első napon – csütörtökön – a kisebbek, az I–IV. osztályosok léptek fel, összesen nyolc csapat, és ezek közül csak az egyik érkezett más megyéből: a már évek óta visszajáró régeni Petru Maior Líceumé, akik dicsérettel tértek haza; a Kerek tallér népmesét játszották el. Ugyancsak dicséretet kapott a székelyszáldobosi iskola A főtt borsó történetével, valamint a házigazda Váradi József-iskola Az ördög három arany hajszáláért. Harmadik díjjal a csernátoni Végh Antal-iskola gyermekszínjátszóit jutalmazták Kacor király megelevenítéséért, második helyezést két kézdivásárhelyi iskola, a Molnár Józsiás és a Nagy Mózes csapatai értek el, előbbi a Költői verseny a négyszögletű kerek erdőben, utóbbi A tizenkét csóka produkcióval. Az első díjat a baróti Gyermekek Palotája nyerte el A tök és a csikó meséjének színrevitelével. A díjkiosztás előtt, amíg a zsűri izzadt, a Kicsi óriások tehetségkutató győztese, Zöldi Lara hatodikos sepsiszentgyörgyi diák énekelt társainak, Benkő Éva pedig mesével és játékkal foglalta le a gyermekeket. A második nap – pénteken – az V–VIII. osztályos csapatoké volt a színpad, ezek közül csak a lemhényi Bem József-iskola képviselte Háromszéket, és ezért részvételi díjat kapott A szegény ember három fogával. Dicséretre érdemesítették a régeni Petru Maior Líceum gimnazistáit Vadas László Pótvizsga című darabjának előadásáért, harmadik díjat azonban nem osztottak. Második helyen az etédi Jósika Miklós-iskola diákjai végeztek Arany János Ágnes asszony című balladájával, első a kőrispataki általános iskola Hová lettél kamaszkor? című produkciója (fotó) lett. Érdekesség, hogy mindkét Hargita megyei faluban ugyanaz a pedagógus, Kiss-Márton Rozália tanárnő a színjátszók vezetője. A rangsorolást héttagú zsűri végezte: Prezsmer Boglárka dramaturg, Nagy-Lázár József bábszínész, Ambrus Ágnes tanárnő, Szőcs Imola és Bokros Attila tanfelügyelő, valamint Berde Éva tanítónő (csütörtökön), illetve Incze Melinda tanárnő (pénteken). A díjkiosztás mellett hagyományosan szakmai kiértékelést is tartottak, és ennek van is keletje, a visszatérő csapatokon, irányítóikon látszik, hogy jobban felkészültek – közölte a találkozót szervező Péter Kinga tanítónő, aki azt is elmondta: jó volt szétválasztani a különböző korcsoportokat, mert egész más a hangulat: a kicsik még mesevilágban élnek, ahol minden lehetséges, a jó elnyeri jutalmát, a rossz a büntetését, a nagyobbak pedig már igazi drámákat adnak elő, esetenként megrázó hitelességgel.
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. április 28.

Utcát neveznek el „Csipike apukájáról”, Fodor Sándor íróról Csíkszeredában
Ugyan szoborállításra a közeljövőben nincs kilátás, de utcanévvel állít emléket Fodor Sándornak Csíkszereda önkormányzata. A Csipike mesefigura „apukájaként” ismert író tiszteletére készülő gesztus érdekében csütörtökön történt előrelépés.
Egyhamar nem teljesülhet azok vágya, akik szoborállítást kérvényeztek Csíkszereda önkormányzatától egy március végén keltezett beadványban. Viszont elkészült csütörtökön a hivatalos irata annak a gesztusnak, mely révén a közeljövőben utcanév fogja őrizni a Csíkszeredában, pontosabban Somlyón született József Attila-díjas író emlékét– tudta meg a Maszol Füleki Zoltán alpolgármestertől.
Kérdésünkre az elöljáró emlékeztetett rá: kiindulva abból, hogy a Márton Áron szoborcsoport Csíkszereda terén történt tavalyi felavatását is tízéves előkészület előzte meg, nem látja gyakorlatilag kivitelezhetőnek, hogy az önkormányzat belátható időn belül megvalósíthassa a helyi kulturális személyiségek által kérvényezetteket, tételesen, hogy olyan szobrot állíttasson a város közterületen, mely megformázná azt, ahogyan a padon ülő író átöleli mesehősét, Csipikét.
A Kolozsvárott élő, öt éve ugyanott elhunyt Fodor Sándor Csipikéről, a törpéről szóló meseregény-sorozatának első részét 1966-ban jelentette meg. Mindmáig a gyerekek kedvenc olvasmánya, és számos bábszínházi és színházi gyerekelőadást ért meg feldolgozása, a könyvet pedig több nyelvre is lefordították.
Az irodalmi pályafutását novellistaként kezdő Fodor Sándor 1927. december 7-én született Csíksomlyón. 1951 és 1956 között a kolozsvári Irodalmi Könyvkiadó, majd 1988-ig a Napsugár erdélyi gyermeklap szerkesztője volt. 1982-ben megkapta a Román Írószövetség nagydíját. Magyarországon 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2001-ben József Attila-díjjal tüntették ki.
Az ötlet stílusában felsorakozik azon népszerű, köztéri szoborstílusok sorába, amelyek legendás magyar írókat a megérinthetőségük, vagy mellé ülhetés lehetőségének megteremtésével teszik még népszerűbbé. Ilyen például Egerben, az Érsekkertben látható Bródy Sándor és Gárdonyi Géza írópáros szobra – lévén Gárdonyi Géza Bródy Sándor unszolására telepedett le Egerben -, melynek felállítását Alexander Brody, az író unokája is támogatta. Ilyen a szintén padon ülő Weöres Sándor szobra Szombathelyen.
Gellért Edit / maszol.ro

2017. április 28.

Toró T. Tibor: az EMNP az autonómiatábor zászlóshajója
Az Erdélyi Magyar Néppárt ötödik kongresszusa Toró T. Tibort, a párt alapító elnökét ügyvezető elnökké választotta. A párt erdélyi mozgásteréről, külhoni kapcsolatairól, a szervezetépítésről és az autonómiamozgalmak esélyeiről beszélgetett Makkay József, az Erdélyi Napló felelős szerkesztője.
– A párt elnöke, Szilágyi Zsolt úgy fogalmazott a tisztújító kongresszuson, hogy „a most megválasztott csapattal lehet dolgozni”. Ügyvezető elnökként hogyan látja, mi változik az EMNP életében?
– Az új elnökség átlagéletkora 39 év, tehát a fiatalítás sikeres volt. De a fiatalság önmagában még nem érték, ha mindez nem jár a párt tevékenységének mennyiségi és minőségi növekedésével. Ügyvezető elnökként azon leszek, hogy bebizonyítsuk: országos gyűlésünk jól választott. Az elmúlt évek politikai harcaiban azt a címkét ragasztották ránk, hogy nem tudunk mást, csak politikai ellenfeleinket bírálni, és velünk nem lehet tárgyalni. Nos túl azon, hogy egyik vád sem igaz, ennek tudatában kell elmerülnünk a közösségi munkában, és kezdeményezéseinkkel kell bizonyítanunk az ellenkezőjét: a Néppárt egy konstruktív ellenzéki párt, amelynek fő szövetségese a nyilvánosság. Ablak kell hogy legyünk, amelyen keresztül belátást engedünk a politika és a közigazgatás boszorkánykonyhájába, és Robin Hoodként mindig a közösség és annak tagjai pártján kell állnunk, a „hatalommal” szemben. Ha az alázat, a bátorság és a szorgalom pillérein állunk, ennek a hozzáállásnak előbb-utóbb megjön az eredménye.
– A romániai magyar közélet alaphelyzete változatlan. Van egy mindent uraló RMDSZ és szövetségese, a Magyar Polgári Párt. A „mindenki ellenzékeként” fellépő Néppárt hogyan tud ebben a háromszögben tartósan építkezni, és eredményt felmutatni?
– Ez a háromszög tulajdonképpen csak arra jó, hogy eltakarja azt, miszerint az erdélyi magyar politikai képviselet kétpólusú. Az egyik oldalon a bukaresti hatalomba beépülni igyekvő, pozícióorientált politikusgárda áll, amely a magyar érdekérvényesítést úgy képzeli el, hogy az „otthon” felmerülő problémákra engedményszerűen talál megoldást – többnyire titkos paktumok és alkuk által. Ezzel meghúzza ennek a politikának a korlátjait is, hiszen annyi a mozgásterük, amennyit a bukaresti főhatalom megenged. Ennek a csoportnak lett most része az MPP néhány vezetője, és megpróbálják magukkal rántani pártjuk egészét. A másik oldalon az autonómia-pártiak vannak, akik Bukarestből közjogi keretet és közösségi jogosítványokat akarnak csupán, amelyek „otthon” a közösség- és intézményépítés hatékony eszközei lehetnek. A Néppárt ennek a tábornak a politikai zászlóshajója, de itt a helye mindenkinek, az MPP derékhadának is, akik az autonóm közösség jövőképében hisznek. Hogyan lehet építkezni? Erre röviden országos gyűlésünk jelmondata lehet a válasz: „Tisztességgel, következetesen”. Tudom, sokan azt mondják, hogy a tisztesség és a becsület már nem politikai kategória, sőt ha túl sok van belőle, az csak kudarchoz vezethet. Én maradok régimódi, és amíg bírom, próbálom bizonyítani ennek ellenkezőjét. Hiszem, hogy igazunk van, amikor a megmaradást, megerősödést nem a bukaresti kijárásos politikától várjuk, hanem az erdélyi közösség- és intézményépítéstől.
– A kongresszuson elhangzottak olyan érvek is, hogy a román–magyar viszony körül olvad a jég, miközben a megfogalmazott „autonómia prioritása” terén tapodtat sem haladunk előre. Mi hozhatna áttörést?
– Én még nem érzem ezt az olvadást, de az áttörés feltételét egyelőre nem is itt keresném. Először saját sorainkat kellene rendezni, és most nem csak a Néppártra gondolok, hanem az autonómiához való viszonyulást kellene egyértelművé tenni, egy középtávú célrendszert megfogalmazni, és egy munkamegosztáson alapuló, egyeztetett politikai akciótervet kidolgozni. Ez persze nem lehetséges anélkül, ha a fentebb vázolt törésvonal felett nem verünk konszolidált hidat. Erre jelenleg azonban nem látok hajlandóságot a túloldalon. A magyar nemzetpolitika szerepe lehetne ebben meghatározó, amely megmutatta erejét, amikor szerepet vállalt az erdélyi magyar választók mozgósításában. Hasonló szerepet kell vállalnia az autonómia felé vezető politikai cselekvések összehangolásában is. A 2016-os parlamenti választásokon az RMDSZ ismét kapott egy biankó csekket, amelynek fedezetét most kellene megmutatnia. Még nem látszik, hogy van-e mögötte tartalom. De mindez nem jelentheti azt, hogy mi is zárójelbe tesszük stratégiai céljainkat. Hisszük, hogy a közösségi autonómiák közjogi rendszere nem csak egy megoldás, hanem az egyetlen hosszú távú békés megoldás, az összes politikai cselekvésünk zsinórmértéke.
– A Néppárt keretprogramja számos előírásában kibővült. Melyek ennek a változásnak a legfontosabb elemei?
– „A megtalált út – esélyt és szabadságot Erdélynek” című politikai keretprogramunk nem veszített sem aktualitásából, sem érvényességéből. A módosítások jelzésértékűek. Megmutatják a Néppárt számára fontos hangsúlyokat és cselekvési irányokat. Amikor a politikánk alapját képező értékek – szabadság, család, erdélyiség, nemzet és a kereszténység morális értékeire alapozó demokrácia – sora kiegészülnek a társadalmi igazságossággal és esélyegyenlőséggel, valamint a közösség értékeivel, a Néppárt nagyobb figyelemmel fordul természetes és épített környezetünk egészsége felé. És ezt mindig a közösség és annak tagjai oldaláról teszi. A keretprogram szakpolitikai fejezetének kiegészítése azt mutatja, hogy önkormányzati képviselőink és szakpolitikusaink kiemelt figyelmet fordítanak ezekre a területekre, legyen szó a szórványiskolák sorsáról, a közösségi egyetemeink támogatásáról vagy a felekezeti oktatás jogi kereteinek tisztázásáról. De hasonlóan fontosnak tartjuk a közművelés-szervező hálózat vagy a közszolgálatiság felett őrködő erdélyi magyar médiatanács létrehozását. Kiemelt szerepe van a Mikó Imre-tervre épülő Kárpát-medencei gazdaságfejlesztő program Erdélyre történő kiterjesztésének, vagy az Erdélyi Magyar Gazdaegyesületek Szövetségével partnerségben történő falugazdász-hálózat létrehozásának is. Ebbe a sorba illeszthető a Néppárt külpolitikai vonalvezetésére vonatkozó kiegészítés: az európai autonomista és regionális pártcsalád, az Európai Szabad Szövetség (EFA) teljes jogú tagjaként keresünk újabb nemzetközi partnereket autonómiatörekvéseink érvényesítéséhez. A lényeg, hogy a programmódosításnak konkrét következménye kell, hogy legyen döntéseinkben és cselekvéseinkben.
– A párt többször is kiállt a román igazságszolgáltatás mellett, jelezve, hogy a magyar politikusok viselt dolgait is el kell számoltatni. Most árnyalják véleményüket, mely szerint szükség van az igazságszolgáltatás politikamentességére és függetlenségének biztosítására. Elmondható, hogy ma Romániában a magyarságuk miatt is meghurcolnak büntetőjogilag embereket?
– Aki azt gondolta eddig, hogy az igazságszolgáltatás politikai befolyástól mentesen működik, az nem ismeri a romániai rögvalóságot. Távol állunk még ettől, de a Macovei-reformok azért hoztak változást jó irányban. A titkosszolgálatok átláthatatlan és ellenőrizetlen befolyását az ügyészség és a bíróság munkájára viszont egészségtelen folyamatnak tartjuk, amit szabályozni kell. Abban nincs változás szemléletünkben, hogy a korrupcióért felelnie kell minden közéleti vagy közigazgatási szerepet vállaló személynek, és azzal sem értünk egyet, hogy korrupt politikusok csak a román pártokban vannak. Nem minden korrupt politikus román és nem minden korrupcióval vádolt magyar politikus ártatlan. Ki fogunk állni viszont minden olyan magyar politkus mellett, akit igazságtalanul hurcolnak meg. Nincs erre egységes recept. Mezey János, Ráduly Róbert, Antal Árpád vagy Horváth Anna ügye az eljárások jelenlegi állása és a nyilvánosságra hozott vádak szerint inkább koncepciós pernek látszik, mint az igazság keresésének.
– A széles körű anyanyelvhasználat kivívását a politikum és a civil szervezetek hatékony munkamegosztásában látják. Ön szerint a kolozsvári táblaügyben megnyert per mennyire lehet precedensértékű az erdélyi magyarság törekvéseiben?
– Abból a szempontból biztos precedensértékű, hogy a komoly jogvédő és jogérvényesítő civil szervezetek minden tiszteletet és segítséget megérdemelnek a politikum részéről munkájuk végzéséhez. A kolozsvári győzelem olyan rést ütött az anyanyelvi jogainkat korlátozó román többségű közigazgatás falán, amelyet vétek lenne nem kihasználni. A Néppárt mindig is partnerként tekintett a jogvédő civilekre, ezután sem lesz másképp. Velük közösen kell fellépnünk az öndiszkrimináció káros gyakorlata ellen is, amikor magyar politikai szervezet színeiben megválasztott elöljáró korlátozza – félelemből, számításból vagy nemtörődömségből, mindegy miért – anyanyelvi jogaink érvényesítését.
– A külhoni állampolgárság közjogi intézményének minél több tartalommal való megtöltését szorgalmazza a párt. Ez konkrétan mit jelent?
– A külhoni magyar állampolgárság egyelőre erős szimbolikus töltetén túl közjogi szempontból csupán a választójogot jelenti, ami kétségtelenül fontos eredmény, de a Néppárt álláspontja szerint nem szabad itt megállni. Nemzetpolitikai kapcsolatainkon keresztül arról próbáljuk meggyőzni a magyar törvényhozást, hogy a jelenleg hatályos törvények felülvizsgálatával – természetesen odafigyelve a magyar költségvetés teherbíró képességére is –, bontsuk le azokat a törvényi korlátokat, amelyek magyarországi állandó lakcímhez kötnek olyan – főleg kulturális, gazdasági és szociális jellegű – állampolgári jogosítványokat, amelyek kiterjeszthetőek a külhoni magyar állampolgárokra is. Ezáltal a szülőföldön maradás nemzetpolitikai stratégiája konkrét megerősítést nyerne.
– A Néppárt szorgalmazza az együttműködést a transzilvanizmus értékeit felvállaló román csoportosulásokkal. Ez meglátszott az Erdély-zászlót ért hatósági zaklatások elleni kiállásban is. Lát-e esélyt ennek a román törekvésnek a megerősödésére?
– Lassú és keserves folyamat a román transzilvanista erők szervezeti konszolidációja, hiszen a centrista szemléletű politikai pártrendszer és Bukarest szűk látókörű nemzetpolitikája ellenérdekelt a regionális pártok megerősödésében, és nem idegen tőle a titkosszolgálati diverziós eszközök bevetése sem. Meggyőződésem, hogy ezt a folyamatot késlelteni lehet ugyan, de gátat szabni neki nem. Ezért a Néppárt feladatának tekinti a stratégiai partnerség kialakítását az Erdély autonómiájában érdekelt román transzilvanista szervezetekkel. Vitánk is van velük, hiszen sokan közülük már indulásból az etnikailag vegyes pártok létrehozásában látják a megoldást. Mi az elmúlt száz év nemzetpolitikai realitásaiból kiindulva, elsődlegesen magyar transzilvanista pártként az olyan típusú együttműködésben hiszünk, amely során a felek saját szervezeti-értékrendi identitásukat megőrizve és tiszteletben tartva tudnak fellépni a közös célokért. Amíg az RMDSZ Bukarestben köt paktumokat és szövetségeket, addig mi Erdélyben keressük a politikai partnereket. Ha ezt a két törekvést sikerül összehangolni és a magyar érdekérvényesítés szolgálatába állítani, biztos, hogy eredményesebbek leszünk.
Erdélyi Napló; itthon.ma/erdelyorszag



lapozás: 1-30 | 31-60 ... 631-632




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998