udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 13 találat lapozás: 1-13
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató:

1995. november folyamán

Sz. Farkas Jenő tanulmányában írta, hogy Cioran volt az utolsó nagy öreg a "román származású francia írók" közül. Egy évtizeddel ezelőtt hunyt el a vallástörténész-író Mircea Eliade, tavaly a drámaíró Eugéne Ionesco, és most Cioran. - Az első világháború alatt Romániából érkezett Párizsba a dadaizmus egyik megteremtője, Tristan Tzara, majd a regényíró Panait Istrait és több avantgard költő. 1937 körül ösztöndíjjal került ki Párizsba Ionesco és Cioran. Mircea Eliade a háború után került ki Párizsba. Két évtized alatt, 1970 és 1990 között több mint kétszázszázötven író hagyta el Romániát. Az első világháború után a fiatal román gondolkodók az agresszív nacionalizmusban látták a kiutat. Mircea Eliade 1927-ben Szellemi útirány címmel vázolta fel az ifjú nemzedék programját. Szerinte a szellemnek szüksége van miszticizmusra. Ezek a fiatalok 1933 után Corneliu Zelea Codreanu vezette vasgárdista mozgalom szellemi vezéreivé váltak, megalkotva az "új nacionalizmust". A Vasgárda gondolata az "etnikai alapokra épülő állam", a kereskedelem románosítása és az idegengyűlölet. Mircea Eliade belépett a Vasgárda soraiba, támadott minden jelentősebb román írót, ugyanúgy tett Ionesco is. /Sz. Farkas Jenő: Az örök eretnek. Emlékezés Emil Cioranra/ Hitel (Budapest), nov./

1996. augusztus 16.

Catherine Durandin történész, a párizsi egyetem román tanszékének vezetője. Számos tanulmányt, könyvet írt. Jelentősebb tanulmányai: Nagy-Románia, a nemzeti-liberális modell kudarca /1987/, A magyar-román konfliktusokról /1990/. 1988-ban kiadta Ceausescu Románia című könyvét, ezt követte 1989-ben a Forradalom francia vagy orosz módra?, majd 1990-ben Ceausescu, egy kommunista király igazságai és hazugságai című műve. 1994-ben Durandin szerkesztésében jelent meg a magyar és román történészek 1992-es párizsi kollokviumának anyagát tartalmazó az Értelmiség kötelezettségvállalása Keleten című tanulmánykötet. 1994-ben jelentette meg A román nemzet története, majd egy évvel később A románok története /Histoire des Roumains, Fayard Kiadó, Párizs, 1995/ című, közel 600 lapos munkáját. Erről a könyvéről beszélgetett vele Sz. Farkas Jenő. "Románia részben a magyar térségből kiszakadva jött létre, majd szembetalálta magát az ?erdélyi kérdéssel?. A románok Erdélyt történelmi bölcsőjüknek tekintették, de ezt elnyomott alattvalóként ismerték meg..." Az etnikai konfliktusokról szólva kifejtette "túlzottnak vélem etnikai jellegének hangsúlyozását, ami azért paradoxon, mert a 20. század végén nem nemzetiségi alapon, hanem a demokrácia szabályai szerint működő kisebbség-többség viszonyát kellene megteremteni." Durandin kifejtette, hogy a románok fülépítettek maguknak "egy mélyben gyökerező, távoli múltba tekintő nemzettudatot." "Tárgyi bizonyítékok, dokumentumok hiányában a románságnak több évszázadot kell ?bebútorozniuk?. "...mérhetetlenül nehéz bizonyítani egy dák-római kontinuitást. Van valami tragikus ebben a hézagpótló keresésben", mintha "a diszkontinuitás valami áthidalhatatlan akadálynak, átoknak számítana. A nemzeti léttel kapcsolatos felfogás időbeliségére és a területnek egyetlen faj általi birtoklására épül, innen már az út egyenesen vezet az őshonosság gondolatához." A francia-román kapcsolatok kizárólag az elit szintjén valósultak meg, a kapcsolat alkalomszerű volt, sohasem támaszkodott a két nép kölcsönös ismeretére, kapcsolatára vagy valamiféle közös latinság- és testvériségtudatára." A román filozófia a német filozófia közvetlen hatására jött létre. /Élet és Irodalom, aug. 16./

1996. augusztus 16.

Catherine Durandin történész, a párizsi egyetem román tanszékének vezetője. Számos tanulmányt, könyvet írt. Jelentősebb tanulmányai: Nagy-Románia, a nemzeti-liberális modell kudarca /1987/, A magyar-román konfliktusokról /1990/. 1988-ban kiadta Ceausescu Románia című könyvét, ezt követte 1989-ben a Forradalom francia vagy orosz módra?, majd 1990-ben Ceausescu, egy kommunista király igazságai és hazugságai című műve. 1994-ben Durandin szerkesztésében jelent meg a magyar és román történészek 1992-es párizsi kollokviumának anyagát tartalmazó az Értelmiség kötelezettségvállalása Keleten című tanulmánykötet. 1994-ben jelentette meg A román nemzet története, majd egy évvel később A románok története /Histoire des Roumains, Fayard Kiadó, Párizs, 1995/ című, közel 600 lapos munkáját. Erről a könyvéről beszélgetett vele Sz. Farkas Jenő. "Románia részben a magyar térségből kiszakadva jött létre, majd szembetalálta magát az ?erdélyi kérdéssel?. A románok Erdélyt történelmi bölcsőjüknek tekintették, de ezt elnyomott alattvalóként ismerték meg..." Az etnikai konfliktusokról szólva kifejtette "túlzottnak vélem etnikai jellegének hangsúlyozását, ami azért paradoxon, mert a 20. század végén nem nemzetiségi alapon, hanem a demokrácia szabályai szerint működő kisebbség-többség viszonyát kellene megteremteni." Durandin kifejtette, hogy a románok fülépítettek maguknak "egy mélyben gyökerező, távoli múltba tekintő nemzettudatot." "Tárgyi bizonyítékok, dokumentumok hiányában a románságnak több évszázadot kell ?bebútorozniuk?. "...mérhetetlenül nehéz bizonyítani egy dák-római kontinuitást. Van valami tragikus ebben a hézagpótló keresésben", mintha "a diszkontinuitás valami áthidalhatatlan akadálynak, átoknak számítana. A nemzeti léttel kapcsolatos felfogás időbeliségére és a területnek egyetlen faj általi birtoklására épül, innen már az út egyenesen vezet az őshonosság gondolatához." A francia-román kapcsolatok kizárólag az elit szintjén valósultak meg, a kapcsolat alkalomszerű volt, sohasem támaszkodott a két nép kölcsönös ismeretére, kapcsolatára vagy valamiféle közös latinság- és testvériségtudatára." A román filozófia a német filozófia közvetlen hatására jött létre. /Élet és Irodalom, aug. 16./

2005. október 1.

Értékes népköltészeti kiadvány látott napvilágot. Vadrózsa virága (Edelény, Sepsiszentgyörgy 2004) címmel közkinccsé vált Farkas Jenő tanárnak és tanítványainak gyűjteménye, amelynek feldolgozása közel fél évszázadig húzódott. A Sepsiszentgyörgyön élő Péter Sándor vállalta – Farkas Jenő egykori tanítványaként – a szöveggondozás, szerkesztés munkáját, ugyanakkor neve – Hadobás Pál társaságában – felelős kiadóként is szerepel. Farkas Jenő 1908-ban született Nyárádszeredában, a marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett, előbb lelkészi diplomát, majd francia-filozófia-pedagógiai képesítést is szerzett. 1948-tól Székelykeresztúron tanár. 1968-ban vonul nyugdíjba. Marosvásárhelyen hunyt el 2000-ben, 92 éves korában, végső nyughelye a székelykeresztúri temetőben van. 1957-ben és 1958-ban végezte Székelykeresztúr és vidéke népköltészetének gyűjtését, diákjaival. A könyvben kilencvennyolc mese és tréfás történet kapott helyet. Péter Sándor szerint a könyv másik erősségére, a húsvéti öntözőversek fejezete. /Ráduly János: Vadrózsa virága. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 1./

2005. december 9.

Közel száz székelykeresztúri diák az 1957–1958-as tanévben gyűjtötte össze a Vadrózsa virága (Székelykeresztúri diákok népköltészeti gyűjtéséből, Edelény, Sepsiszentgyörgy, 2004) könyv anyagát képező népköltészeti alkotásokat, Farkas Jenő magyartanár ő vezetésével a város környékén, a Fehér-Nyikó mentén és más székely vidékeken. Azóta a gyűjtemény a Folklór Intézetben feküdt el, annak ellenére, hogy az intézmény vezetője, Faragó József értékesnek tartotta azt. Az anyag megjelentetése a magas kiadási költségek miatt maradt el. A könyv mégis megjelent, ez az egykori diák-gyűjtők egy részének lelkes támogatásán múlt. A könyv anyagát Dr. Nagy Endre rendszerezte, rostálta a kéziratot. Különösen gazdag a kötet. húsvéti locsolóvers-gyűjteménye. /Tamási Piroska: Új virág a rózsafán. = Krónika (Kolozsvár), dec. 9./

2006. július 28.

Megjelent a Román nyelvvizsga. Írásbeli feladatok, Alapfok, középfok felsőfok, 1200 tesztfeladat című kötet. A szerző, Farkas Jenő a bevezetőben jelezte, első ízben jelenik meg román írásbeli vizsga előkészítő könyv. A szótár 62 000 szót tartalmaz. A könyvben több mint 1200 középfokú és felsőfokú nyelvtani, illetve nyelvtani és lexikai tesztfeladat szerepel. /Előkészítő könyv román nyelvvizsgára. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 28./

2006. október 27.

Dr. Nagy Endre Székelykeresztúrtól Edelényig című első kiadásban 2004-ben megjelent könyve igen meggyőző tanúságtétel volt a kötődésről, ragaszkodásról. Könyvében említést tesz arról a folklórgyűjtő munkáról, amelyet – Konsza Samu Háromszéki magyar népköltészet című könyve hatására, példájától felbuzdulva – a székelykeresztúri gimnázium irodalomtanára, Farkas Jenő kezdeményezett 1957 őszén. A dr. Faragó József professzor útmutatásával a Fehér-Nyikó falvaiba kirajzott több mint százötven diák 200 népmesét, 11 mondát, 8 balladát, 70 népdalt, 3 halottas búcsúztatót, 1597 népszokást és babonát, 32 sírfeliratot és 1500 húsvéti öntözőverset jegyzett le. A tekintélyes anyag kéziratban maradt. 1990-ben Magyarországra áttelepült dr. Nagy Endre – a valamikori gyűjtők egyike – elhatározta, ki kell adni ezt a gyűjtést. Megjelent a Vadrózsa ága /(Székelykeresztúri diákok népköltészeti gyűjtéséből) Edelény, Sepsiszentgyörgy /a magyarországi edelényi Művelődési Központ, Könyvtár és Múzeum, valamint a sepsiszentgyörgyi Proserved Cathedra Könyvkiadó kiadásában/. A kötet hátsó borítóján a gyűjtést kezdeményező és irányító Farkas Jenő (1908–2000) életrajza olvasható. A könyv válogatás a diákok által gyűjtött anyagból: 74 népmesét, háromezernél több szólást, illetve közmondást, 1220 húsvéti locsolóverset, 110 rigmust, táncszót, csujjogatót, 14 balladát tartalmaz. /Máriás József: Vadrózsa ága. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 27./

2007. szeptember 18.

Kézdivásárhelyen a diákok birtokukba vették a Petőfi Sándor Általános Iskola új épületét. Markó az erdélyi magyar oktatás egyik fellegvárának nevezte Kézdivásárhelyt. Kifejtette: Nagy Mózes, a kantai katolikus gimnázium alapítója méltán lehet büszke az utókorra, hiszen a pedagógusok, a városvezetés és a szülők mindent megtesznek annak érdekében, hogy a hagyományokat ápolják. „Folytatni kell az oktatás decentralizációját. Nem tartható tovább az a gyakorlat, hogy a központban, Bukarestben hozzanak meg olyan döntéseket, amelyeket helyben kellene meghozni” – fogalmazott Markó Béla RMDSZ-elnök. Petrozsényben Ifjúsági Központot avattak, amely többek között a pályaválasztási tanácsadásban és az elhelyezkedés megkönnyítésében játszik majd szerepet. A Maros megyei Udvarfalva elemi iskoláját Farkas Jenőről, az egykori református lelkész-esperesről nevezték el. Farkas Jenő több mint négy évtizedet élt a faluban, az iskolára 1908-ban kezdte meg a gyűjtést, 1911-ben sikerült felavatni az intézményt, amelyben tanítói lakás és két osztályterem kapott helyet. A Marosszentanna községhez tartozó településen egykor nyolc osztály működött. „A dévai Téglás Gábor Iskolacsoport jó példája annak, hogy a magyar és a román kormány közös akaratából, konkrét célkitűzésként hogyan születik meg egy intézmény” – fogalmazott Winkler Gyula távközlési és informatikai miniszter a Hunyad megyei tanintézmény évnyitóján. Az iskolacsoportban, ahol óvodától érettségiig lehet magyarul tanulni, idén a harmadik tanévet kezdték el, a magyarul tanulók létszáma meghaladja a 650-et. „Megalkottuk a Hunyad megyei magyar oktatás stratégiáját, amelyet gyakorlatba is fogunk ültetni. A megyei oktatási rendszer négy erős pillérre épül majd, az első kettő a Zsil-völgye Petrozsény és Lupény központtal, a Maros mentén pedig Déva és Vajdahunyad központtal” – magyarázta Winkler Gyula. /Születő és eltűnő iskolák. = Krónika (Kolozsvár), szept. 18./

2011. március 17.

Irodalmak közötti párbeszéd
Nagyvárad – Dr. Farkas Jenő marosvásárhelyi születésű, Budapesten élő irodalomtörténész két kötetét mutatták be szerda délután a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtárban.
Szerda délután a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtárban mutatták be Dr. Farkas Jenő irodalomtörténész, egyetemi oktató, a budapesti Palmart Könyvkiadó igazgatója A Drakula és a vámpírok, valamint a Vígjátéktól az avantgárdig című kötetét. Tavaszi Hajnal, a könyvtár igazgatója köszöntötte a megjelenteket, aki kifejtette, hogy egy olyan személyt üdvözölhetünk a meghívott személyébe, aki sokat tett a román és a magyar kultúra ésirodalom egymáshoz közelítése érdekében. A marosvásárhelyi születésű közíró a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanít román irodalmat. Vígjátéktól az avantgárdig című tanulmánykötetének sajátos eredetisége, hogy a román irodalomtörténetét illetve a román-magyar irodalmi kapcsolatokat három – román, magyar és francia – szemszögből vizsgálja: Alecsandri vígjátékait például a XIX. század-közepi francia-román kapcsolatok szemszögéből, míg Eminescu publicisztikáját a XIX. sz. második felének román-magyar kapcsolatai tükrében.
Vámpirmítosz, nyelvtankönyv
A Drakula és a vámpírok című kötet a napjainkban igen nagy népszerűségnek örvendő vámpírmítoszokat, illetve Vlad Ţepes alakját vizsgálja meg a szerző hiteles forrásokra támaszkodva. A két kötetet Dr. Florin Cioban, a Nagyváradi Állami Egyetem oktatója is méltatta, aki arra világított rá, hogy a közművelődésben jelen levő román-magyar etnikai ellentéteket is áthatja a politika, úgy a 19. század végén, mint napjainkban. A szerzőelmondta, hogy olyan témák foglalkoztatják, melyekkel a történetírók, irodalomtörténészek nem foglalkoznak. Azt is megtudhattuk, hogy jelenleg román nyelvtankönyveket szerkeszt magyar anyanyelvűek számára. „Aki megtanulja a másik nyelvét, az közelebb kerül a másik nép lelkiségéhez” – mondta Farkas Jenő.
Mészáros Tímea, erdon.ro

2013. szeptember 25.

Elvágyódott, de mindig hazatért – Elekes Ferenc Marosvásárhelyen
Rendkívüli szerzői estnek adott helyet Marosvásárhelyen a kövesdombi unitárius egyház Bözödi György terme: Elekes Ferenc életpályájával, korábbi és új verseivel, prózai írásaival ismerkedhetett meg a közönség, valamint a frissen megjelent Útszéli szobraim című, három kisregényt tartalmazó kötetével.
Elekes Ferenc 1935. március 4-én Siménfalván született, Szélykeresztúron az unitárius gimnáziumban tanult, ott, ahol „Szabó Gyula után nem lehetett könnyű jelesként mozogni” – fogalmazott Bölöni Domokos, aki arról faggatta többek közt a szerzőt, hogy jeles tanulóként, érdemoklevéllel miért nem jutott be a bukaresti egyetemre, miért járt a kolozsvári unitárius teológiára, mi történt vele 1956-ban, hogyan jutott ki Amerikába és miért jött onnan haza.
„Mindannyiunk Fricije”, ahogy Bölöni nevezte, 15 kötetet tett eddig az olvasó asztalára, az Ifjúmunkás, az Új Élet, majd az Erdélyi Figyelő munkatársa volt, de még korábban Bözödön tanár, ahol „a magasugrást és a nagyszünetet” tanította. Innen úgy jött el Marosvásárhelyre újságírónak, hogy nem törölte ki lelkéből a falut, ahová mindig rossz út vezetett, de amelyre mindig szívesen emlékszik vissza.
Elekes Ferenc, ahogy mondta, mindig elvágyódott onnan, ahol volt, de aztán mindig haza akart jönni. Ezért, bár többször is adódott lehetősége elmenni, mindig visszatért. Az ausztriai menekülttáborban, amikor kérte, hogy engedjék haza, a parancsnok – látva az útlevelében Marosvásárhely nevét – igazat adott neki, hogy visszatér a Teleki Téka, a Kultúrpalota városába.
„Amikor a fiam megszületett, a feleségem megkérdezte, hogy nem írnék neki egy könyvet? Együltömben megírtam. Regényt is ilyen könnyen írok, amíg a feleségem elmegy a piacra, ha jó a piac, akkor addig én meg is vagyok a regénnyel.” – Elekes Ferenc elmesélt az életéből néhány olyan történetet, amely önmagában is regénybe illő: édesanyja malacairól, a miniszterrel való találkozásáról, Farkas Jenő, az egykori székelykeresztúri kitűnő francia tanár rendelésére írt és azóta „agyon olvasott” verséről, azokról az „apróságokról”, amelyek meghatározták az egész életét. „Kecskeméten ma este író-olvasó találkozót szerveztek nekem” – mesélte a történetét, amely szerint egyszer valaki, egy történelem tanár Kecskeméten elolvasta a Bözödről írt regényét és az annyira megragadta a tetszését, hogy azóta mindent elolvasnak tőle, figyelik, hogy hol jár, mit ír és kedden este egy virtuális találkozót tartottak az internet segítségével.
Elekes Ferenc verseiből Kecskés Lajos nyugalmazott unitárius lelkész, Bölöni Domokos szerkesztő, Kecskés Csaba házigazda, lelkipásztor olvasott fel, az estet a Cantuale együttes fellépése tette még meghittebbé. A végén a szerző dedikálta műveit.
Maszol.ro

2013. december 7.

Fél évszázad tollal, mikrofonnal
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítményemet a Marosfelfalui Fibula kitüntetéssel honorálták. A Maros Megyei Könyvtár, ahol rádiós munkahelyem megszüntetése után néhány hónapig dolgoztam is, a Pro Libro Senator címet adományozta. A Maros Megyei EMKE a magyar kultúra ápolásáért kifejtett tevékenységemet jutalmazta Emléklappal. Ez a munka, pályámnak ez a vetülete hozta meg legrangosabb magyar állami kitüntetésemet, a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet is.
– Min dolgozik jelenleg, és mivel szeretné megajándékozni önmagát s természetesen az olvasókat 70. születésnapjára?
– Valamin mindig dolgozom. Az Erről jut eszembe heti jegyzetsorozatom arra késztet, hogy folyamatosan figyeljek a világra, és ne hagyjam elkényelmesedni magam. A Múzsa szerkesztése arra hivatott, hogy mindennel napirenden legyek, ami az irodalomban, művészetekben történik körülöttünk és a nagyvilágban. Újabb előkészületben levő kéziratom a fiatalon elhunyt marosvásárhelyi festő, Vida Árpád életművének szintézise arra biztat, hogy továbbra is megőrizzem eddigi formámat. Mindez ajándéknak már sok is. De hogy mégse legyen hiányérzetem, arra is figyelek, nehogy elszalasszam valamelyik írónk, művészünk kerek születésnapját, mert ha megfeledkeznénk róla, az nagyon rosszul esne neki.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

2015. február 21.

Románok és magyarok
Néhány napja a budapesti Román Kulturális Intézetben jártam, hogy bemutassam Farkas Jenő barátom még egy évtizede megjelent (és most román fordításban is olvasható) XIII+I Párbeszéd című interjúkötetét, amely magyar és román írástudókkal készült beszélgetéseit adja közre.
Az interjúalanyok között vannak magyarországi történészek, mint Romsics Ignác, Szász Zoltán, és jómagam, párizsi magyar történettudós, mint Fejtő Ferenc, román írók, mint a jó emlékezetű Ştefan Augustin Doinaş és Cornel Regman, olyan kiváló román történettudós, mint Alexandru Zub, akit fiatal temesvári egyetemistaként hosszú esztendőkre börtönbe zártak az ötvenhatos magyar forradalom iránt kinyilvánított szolidaritása miatt. Vannak nemzetközileg jól ismert francia történelemtudósok, mint Catherine Durandin (aki magyarul is olvasható, mert kiváló, elfogulatlan munkájában dolgozta fel a román nép történetét, határozottan elutasítva a román történetírás oly sok gondot okozó nemzeti mítoszait) vagy a nálunk is tisztelt francia történetíró François Furet és az ugyancsak közismert francia filozófus. Alain Finkielkraut. Valamennyien az európai tudományos élet kiválóságai, akiknek a közép-európai históriáról is mindig megfontolást érdemlő véleményük volt.
Közöttük van régi barátom: Nicolae Balotă is, aki fiatal tudósként több mint egy évtizedet töltött el a bukaresti zsarnokság börtöneiben, majd a hatvanas évek közepétől figyelemreméltó tudományos pályát futott be, majd a nyolcvanas években elhagyta Romániát, német és francia egyetemek megbecsült professzora lett, miközben a mi irodalmunk gondozása körül is feledhetetlen érdemeket szerzett. Így nagy sikerű portrésorozatot adott közre (román nyelven) az erdélyi magyar irodalomnak olyan jeles egyéniségeiről, mint Kós Károly, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Karácsony Benő, Balogh Edgár, Dsida Jenő, Sütő András és mások. Ebben a munkájában a magyar-román irodalmi kapcsolatok, illetve a transzilvánizmus (az „erdélyi gondolat”) történetére is kitért.
Balotă munkásságára, túl azon, hogy igen jó baráti kapcsolatban állottam vele, azért is fel szeretném hívni a hazai közvélemény figyelmét, mert kevés olyan román tudóst ismertem, aki az őhozzá hasonló széleskörű és elmélyült tárgyismerettel, valamint jóindulatú empátiával foglalkozott volna irodalmunk történetével. Scriitori maghiari din România című munkája 1981-ben Bukarestben jelent meg (azóta a marosvásárhelyi Mentor kiadó jóvoltából magyarul is olvasható!). Ez a műve irodalmunk külföldi befogadásának aligha túlértékelhető tényezői közé tartozik.
Nos, a Román Kulturális Központban rendezett könyvbemutatón, amely természetesen két nyelven (románul és magyarul) zajlott, módomban volt felidézni a román írótársadalomban szerzett tapasztalataimat. Részben még az 1989-es bukaresti forradalmat megelőző időkből, midőn akadémiai ösztöndíjjal több alkalommal is Bukarestben, illetve Erdélyben jártam, és számos román és természetesen magyar kollégával kerültem közelebbi kapcsolatba. A magyar és a román tudományos élet (különösen a történettudomány) képviselői között, ez talán eléggé közismert, igen sok kérdésben hiányzik a nézetazonosság (ami, mármint a nézetazonosság magyar-német, magyar-olasz vagy éppen magyar-lengyel tekintetben természetes jelenségnek mondható). Már csak emiatt is különleges figyelmet érdemel egy olyan vállalkozás, vagyis Farkas Jenő interjúkötete, amely a tapasztalt nézetkülönbségek feloldására törekszik, és a közös európai értékek jegyében próbálja egymás közelébe terelni a magyar és a román tudományosság képviselőit.
Erre annál is inkább szükség volna, mert miként azt a Szász Zoltánnal folytatott beszélgetésben olvashatjuk, a magyar és a román történészek dialógusa valójában hagyományosan a „süketek párbeszéde” volt.(Ezt magam is tapasztalhattam még a nyolcvanas évek elején, midőn a Magyar Tudományos Akadémia küldöttségének tagjaként vettem részt egy bukaresti, majd kolozsvári magyar-román történész konferencián.) Szász Zoltán ebben az interjúban valamennyire bizakodó, ugyanakkor valamennyire kételkedő is. Mint mondja: „nem szokatlan e kérdés (tudniillik a „süketek párbeszédének” kérdése) a történész számára, hiszen minden igényes kutató szeretne szabadulni a „süketek párbeszédétől” […] Az idő múlása is segít, a generációváltások is segíthetnek. De nem sokat! Az utóbbi évek kelet-európai fejleményei éppen azt jelzik, hogy az új emberek, új nemzedékek gyorsan kanyarodhatnak a nacionalizmus felé a kiútkereső kapkodásban.”
Hadd hivatkozzam ismét az általam (és Farkas Jenő által is) nagyon tisztelt és szeretett Nicolae Balotăra, aki a vele készült interjú során például a következőkben emlékezik meg gyermekkori magyar kapcsolatairól: „Bennem a román, magyar, német szavak több szálon kötődnek a különféle gondolkodásmódhoz és kultúrához. Otthon a családban vagy a rokonokkal, gyermekkori barátaimmal együtt (a két világháború között) nemcsak egyetértésben éltünk, ami első hallásra talán felszínesnek tűnhet, hanem nyelvi, kulturális, mondhatnám mély lelki közösségben is. Ezt a közösséget soha semmi – a földrész, a világ, a kelet-európai országok >kis< vagy >nagy< történelmében történt változások – sem tudta megtörni bennem és a közeli rokonságomban.”
Majd a következőket olvasom: „jóval később, a börtönéveim alatt, amikor erdélyi református és római katolikus, vagy erdélyi román görög katolikus papokkal találkoztam, a napnál világosabbá vált számomra, hogy a kommunista börtönökben átélt megpróbáltatások alatt, minden felekezeti különbség ellenére, milyen erős szálak fűztek egymáshoz. E kapcsolatok túlmutattak a vallásokon, mert reformátuson és katolikuson kívül találkoztam ott román ortodox vallásúakkal is, - igaz ők kevesebben voltak -, vagy tatár hodzsával. Most az erdélyi közösségről beszélek, olyan lelki közösségről, amelyet gyermekfejjel, vagy jóval később, a nehéz börtönévek alatt megtapasztaltam.”
Az „erdélyi közösségnek” ez a gondolata, amely a Nicolae Balotăval készített beszélgetést átszövi, valójában az egész kötet „leitmotívjának” tekinthető. Farkas Jenő, aki maga is erdélyi származék, és ma is erős szellemi és morális kötelékek fűzik az erdélyi nemzetek (magyarok, románok, németek) kulturális örökségéhez, valójában ezt az örökséget eleveníti fel és állítja a jelenkori érdeklődés homlokterébe az interjú-kötet beszélgetései során. Tudom jól, hogy a magyar-román kapcsolatokról össze lehetne állítani egy – a jelen kötet szellemiségével ellentétes értelmű – másik dokumentum-sorozatot is: a kölcsönös sérelmekről, a gyakori kölcsönös bizalmatlanságról, az egymás ellen feszítő indulatok történelmi kirobbanásairól. A közös európai otthonosság, az erdélyi magyar kisebbség érdekei, tovább megyek: a magyar és a román nemzet érdekei mindazonáltal azt kívánják, hogy mindenekelőtt az ezeréves magyar-román közös múlt biztató törekvéseit és tapasztalatait idézzük fel – ezt teszi Farkas Jenő interjú-sorozata is. (Miközben természetesen nem hallgatja el az erdélyi magyarság szomorú tapasztalatait és jogos követeléseit sem!)
A két nép küzdelemben és olykor egyetértésben eltelt ezeréves története igen sok biztató példát mutat, hogy csak olyan történelmi pillanatokra utaljak, mint amelyek Budai Nagy Antal, Hunyadi János, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos alakjához, azután Ady Endre és Jászi Oszkár vagy éppen a két világháború között kibontakozó „transzilvánista” szellemi élet irányítóihoz: Kós Károlyhoz, Bánffy Miklóshoz, Tamási Áronhoz fűződnek. A magyar-román közös múlt bőséggel szolgáltat példát a kölcsönös megértésre és együttműködésre. „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés” – fejezte be A Dunánál című emlékezetes versét József Attila. Ez a tanítás ma is érvényes és időszerű – ezért szeretnék köszönetet mondani Farkas Jenőnek, valamint a Román Kulturális Intézet igazgatóasszonyának: Gabriela Mateinek, hogy alkalmat adtak nekem mindezek elmondására.
Pomogáts Béla
Népszav

2015. július 15.

Hogy tanuljunk “államnyelven”?
Megy a vita – különösebb előrelépés nélkül – arról, hogy a magyarok, de más nemzeti kisebbségiek is románul tanulják-e a román nyelvet, vagy jobb, ha magyarul. Váradon járt a téma egyik szakértője, őt kérdeztük.
Magyarként románul megtanulni úgy lehet sokkal hatékonyabban és biztosabban, ha – az elmúlt évtizedek gyakorlatát félretéve – idegennyelvként oktatják a románt, mégpedig magyar nyelven. Ez a lényeg, de ennél bővebben is kifejtette lapunk számára a témát dr. Farkas Jenő marosvásárhelyi születésű, Budapesten élő irodalomtörténész, tanár. A román nyelv magyarországi oktatásának elismert szakértője is, ám mivel innen indult pályája, rálátása van a fordított helyzetre is. Kedden egy kötetének bemutatójára érkezett Nagyváradra, a Megyei Könyvtárban tartott esemény előtt beszélgettünk vele.
- Komoly vita van arról, régóta, hogy a román nyelvet románul kell-e oktatni, például a magyaroknak, és román nemzetiségű pedagógusok révén, vagy pedig magyarul, azaz anyanyelven tanítva hatékonyabb-e az idegennyelv elsajátítása. A logika azt diktálja, hogy persze az utóbbi a hathatósabb. Mit mond erről szakemberként?
- Az anyanyelvből való kiindulás híve vagyok. Sőt, 2007-ben írtam is egy könyvet erről, amikor már olvastam a romániai román szakemberek véleményét, miszerint csak román nyelven lehet oktatni. Nem igaz. Van ugyanis a magyar gyerekeknek olyan magyar nyelvi tudása, amelyet az iskolai évek során szereznek meg, és kár lenne kihagyni ezen ismereteket abból a nehéz folyamatból, ami a román nyelv megtanulását illeti.
- Tehát a románt magyar nyelven tanítani a célravezetőbb?
- Abszolút. Édesanyám romántanárnő volt negyven éven át, a székelykeresztúri képzőben, majd a gimnáziumban tanított románt magyar gyerekeknek. Rengeteget foglalkozott a román nyelv oktatásának módszertanával. Ő is kimutatta, hogy eredményesen csak magyar nyelven lehet magyaroknak idegennyelvet oktatni. Két külön kultúráról, nyelvről van szó. Itt nemcsak nyelvről, hanem világnézetről is beszélek. Mások a kifejezések, szólásmondások, sokszor a gondolkodás is. Azt kellene megtanítani hogy amikor a diák egy román mondatot lát, azt gondolja végig, hogy tudja ezt a diót feltörni, és ehhez nem a román nyelv a legfontosabb, hiszen azt kezdetben nem is ismeri, hanem épp a magyar nyelv. Hiszen egy olyan nyelven tud dekódolni, ami számára ismerős. Óriási ostobaságnak tartom, hogy ne használjuk ki az adott nyelv, az anyanyelv erejét a tanulásban, tanításban.
- Márpedig még most is ez van: Romániában a románt románul tanítják a magyaroknak is. Lát-e esélyt arra, hogy ez változzon?
- Már Budapesten élve nem nagyon ismerem a román politikát, pedig ez nagyban politikai kérdés. Viszont tartom a kapcsolatot román nyelvészbarátaimmal is, hiszen régi ismerőseim, és ők a mai napig meg vannak győződve arról, hogy román nyelven kell tanítani ezt.
- Mi több, van egy olyan magyar réteg is, amelyik azt szokta hangsúlyozni, hogy „ó, annak idején mi is nagyszerűen megtanultunk románul, román tanároktól, román nyelven”…
- Tévednek. Ugyanis akkoriban az iskola után volt például kötelező katonaság, illetőleg más pályaíveken más tangencia román közösségekkel. Nos, ott tanultak meg jobban románul. A másik, hogy Ceausescu idején volt egy erőszakos románosítás. Székelyföldön is, de másutt is a magyar iskolákban megjelentek a román tagozatok. Aztán egy idő után egyes magyar szülők is elkezdték romáén tagozatra adni a gyerekeiket, akik ott tanulgattak románul. Manapság nem erről van szól. Én vizsgáztatok Budapesten a Rigó utcai állami nyelvközpontban, vagy huszonhét éve. És azt látom, hogy körülbelül 1995-ig kiválóan tudtak románul az erdélyi gyerekek, azóta viszont egyre kevésbé. Ezt azzal magyarázom, hogy reakció volt a felszabadulásra: hogy a kényszerek után már végre nem kell megtanulni románul. Ami amúgy nagy hiba. Hiszen ha megnézünk más európai nemzeti kisebbségeket, mondjuk Svájcban, vagy Észak-Olaszországban, de sok más helyen is, mindig tudják, hogy meg kell tanulni az állam nyelvét is, és jól teszik. Sőt, még itt azt is látom, hogy a romániai magyar politikusok közül is sokan az anyanyelvüket is akcentussal beszéli, hibásan is, románul ugyancsak. Tehát kiválóan nem tudnak sem az anyanyelvükön, azaz magyarul, sem pedig románul. Ezt valamiféleképp meg kellene oldani.
- Hogyan?
- Én összehasonlító nyelvtankönyveket szorgalmazok. Nagyon erős nyelvtannal, mind a magyar, mind a román esetében. Közös erőfeszítéssel, tehát román és magyar tanároknak együtt kellene megírni ezt. Most nincs magyar diákoknak szóló román nyelvtankönyv sem, eleve. Én például a saját kiadómnál kiadtam egy románnyelv-tankönyvet, amely magyaroknak szól. Sokan meg is köszönik Magyarországon, hogy kiadtam azt, jelezve, hogy abból tanulták meg a magyar kifejezések román megfelelőit. Nos, efelé megy a világ, ezt a megoldást kellene követni.
- Magyarországon a román nyelv tanítása az ottani románoknak persze másként megy, nehéz párhuzamot vonni. De hol tartanak most ott ezzel?
- Igen, teljesen más. Ott egy húszezres kisközösség van, és mindenki anyanyelvi szinten tud magyarul, románul pedig szinte nem is beszélnek az ottani románok. És nem is céljuk, hogy integrálódjanak egy román anyanyelvi közegbe. Hiszen ők általában már beilleszkedtek a magyarságba. Azért mégis most jelenik meg egy olyan tankönyv, amely román nyelvű, és kvázi már magyar gyerekeknek szól. Tehát ebben az elv ugyanaz, mint most is Romániában. Szerintem ez nem helyes. Ugyanakkor az ő tanáraik használják a magyar nyelvet közben, ahhoz, hogy megértessék a román nyelvi fogalmakat.
- Most Váradon mutatja be a Kör négyszögesítése című kötetét. Áttételesen még ez is kapcsolódik a témához. - Ez a könyvem irodalomtörténeti, és azon régi barátaimról szól, akik a nagyszebeni irodalmi kört hozták létre, 1943-ban. Négy fontos képviselőjével beszélgettem, és a lényege az, hogy a román irodalom, a románságtudat hogyan látható magyar szemmel, egy ilyen irodalmi kör tevékenységében, amelyik az egyik legfontosabb avantgárd irodalmi kör volt. A négyek amúgy mind erdélyiek, és érdekes a beszélgetésünk közülük Nicolae Balotával, aki anyanyelvi szinten beszélt magyarul, az édesanyja magyar volt, és vele magyarul készült interjút is közöltem a Magyar Nemzetben. Ő elmondja, hogy Erdély Európának olyan pedagógiai jellegű, erejű része, amely tanítható lenne a világon: itt három nagy nemzet él, élt, három külön kultúra. Közelíteni lehet őket, de az anyanyelviség megtartásával.
Szeghalmi Örs
erdon.ro



lapozás: 1-13




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998