|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
| észrevételeim vannak | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Károly Sándor 2000. június 6.Elhunyt Kolozsváron Károly Sándor szobrászművész. Munkái városát gazdagították, így a Szamos-híd kovácsoltvas korlátai, a Főtér Mátyás-szobrát körülvevő park kovácsolt lámpái. A Szék község számára készített emlékmű terve - megvalósítva - a millenniumi gondolat világszintű alkotásává válhatna. /Cs. Erdős Tibor: Vigasztalás. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 6./ Károly Sándor /Kolozsvár, 1948. nov. 4. - Kolozsvár, 2000. jún. 5./2001. július 5.A Bukaresti Tudományegyetemen az 1989 végi változás egyik jele, hogy 1990-ben az Idegen Nyelvek és Irodalmak Kar keretében Hungarológiai Tanszék kezdte el működését, négyéves tanulmányi időtartammal. A hungarológiai központok egyik láncszeme a bukaresti tanszék, amely több funkciót is betölt; oktató-, kutató- és dokumentációs központ is egyben. - Az előzmény: 1957-ben alakult meg Bukarestben a magyar nyelv és irodalom szak. 1969-ben Szabó Zoltán professzor vezetésével újjáalakult a magyar tanszék. Azóta államközi szerződés keretében magyarországi vendégtanárok is segítik a máig nem elégséges létszámú oktatói közösséget. Bereczki Gábor, Hopp Lajos, Gergely Gergely, Károly Sándor, Kovács Ferenc, Kispéter András, Lengyel Zsolt, Fülei Szántó Endre, Martos Gábor, Hajdú Mihály és mások járultak hozzá ahhoz, hogy színvonalas legyen a magyar nyelv és kultúra oktatása Bukarestben. 1990-ig mellékszak a magyar Bukarestben. Főleg román anyanyelvűek jelentkeztek ide. Évfolyamonként 38-40 diák végzett. 1975-től a Keleti Nyelvek Tanszékbe beolvasztva, részlegként folytatta munkáját a magyar tanszék 1990-ig. 1980-tól kezdve csak kétévenként hirdettek felvételit a magyar mellékszakra, 1987-től már nem volt beiskolázás, 1989-ben egyetlen évfolyam volt csak magyar mellékszakon. - Az utóbbi időben évente húsz diák juthatott be magyar főszakra. Többségük a Székelyföldről jött, magyar anyanyelvű. Két éve annak, hogy tíz körülre tehető a bejutott román anyanyelvű hallgatóink száma. Egyik sajátossága a bukaresti hungarológiai tanszéknek, hogy nem magyar anyanyelvűek képzésére ugyancsak vállalkozik. A másik jellegzetessége, hogy a magyarságtudományban jártas szakemberek, kutatók képzését szintén feladatának tartja. Nem csupán magyartanárok felkészítését végzi, de egy új levéltáros, könyvtáros, népművelő és fordító nemzedékét is. A Hungarológiai Tanszék jól együttműködik a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészeti Karának két magyar tanszékével és Magyarország több felsőoktatási intézményével. Molnár Szabolcs a tanszékvezető. A lehetőségekhez mérten - tehát nem túl gyakran - magyarországi részképzésre is küldenek hallgatókat. A magyarságtudományon belül elsősorban a következő kurzusok vannak: irodalomtörténet, irodalomelmélet, nyelvészet, folklór, etnológia, művelődéstörténet. Az utóbbi időben magyar történelem témájú előadásokra is sor kerülhetett Demény Lajos professzornak köszönhetően, aki időnként itt tanít, csakúgy ahogy tették egy ideig például Péntek János és Szilágyi Sándor Kolozsvárról. Az utóbbi években Lengyel Zsolt Veszprémből, Bereczki Gábor Észtországból, Kotics József Debrecenből, Voigt Vilmos Budapestről, Keszeg Vilmos pedig Kolozsvárról tartott előadást diákjainknak. /Zsigmond Győző: Hungarológusképzés Bukarestben. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 5./2002. január 14.Jan. 14-én ötvenhatos bajtársakat ütöttek lovaggá Sepsiszentgyörgyön. Az ünnepi eseményen jelen voltak az Erdélyi Ötvenhatos Bajtársi Társaság, valamint a lovagrend elöljárói, tagjai és hozzátartozók. Ilyen esemény eddig sem Sepsiszentgyörgyön, sem Háromszéken nem volt. A Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetségének, valamint az Erdélyi Ötvenhatosok Bajtársi Társaságának vezetői, jelenlétében Salamon László, az '56-os Vitézi Lovagrend törzskapitánya felolvasta az erdélyi bajtársak befogadásáról szóló határozatot. A lovagrend 2001 októberében avatott tagjai közé erdélyieket, a most ünnepeltek akkor egészségi okok miatt nem utazhattak Budapestre. A most lovaggá ütött két bajtársat annak idején az úgynevezett Szoboszlay-perben ítélték súlyos szabadságvesztésre: Lőrincz Károly Sándor 25 éves börtönbüntetéséből hetet, Farkas Pál a rá kirótt nyolc évből ötöt töltött román börtönökben. Az ünnep után a kommunizmus idején politikai okokból meghurcoltak emlékére a központi parkban álló kopjafához vonultak, ahol az elhunyt sorstársakra emlékeztek. /(benkő): Lovagavatás Szentgyörgyön. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 14./2002. október 24.Baróton már okt. 22-én megkezdődtek az 1956-os megemlékezések. Lőrincz Károly Sándor, a Szoboszlay-perben 25 év börtönbüntetésre ítélt tisztviselő az átélt eseményekről, a szervezkedésekről, a hitről, a börtönben elszenvedettekről, az évtizedekig tartó megbélyegzésről beszélt. A baróti volt EMISZ-tag, Aczél Ferenc az akkori fiatalok vágyairól, elképzeléseiről szólt, az olaszteleki Kósa Bálint rövid beszámolóval csatlakozott az elhangzottakhoz. Okt. 23-án az 1956-os emlékműnél gyűltek össze. Krizbai Imre református lelkipásztor kitért a magyar forradalom jelentőségére, majd megkoszorúzták az emlékművet. /(hecser): Barót. Gyertya az utcakövön. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./2002. december 2.Nov. 30-án Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartották meg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) idei közgyűlését és a 2002-es esztendő díjainak átadását. Dr. Kötő József elnöki tájékoztatójából kiderült: jelenleg az EMKÉ-nek több mint 1500 bejegyzett egyesülete működik. Átnyújtották az EMKE 2002-es évi díjait. A kitüntetettek a következők: Maksay Ágnes (a tízéves Duna Televízió képernyőjére került erdélyi közművelődési tevékenységéért), László Csaba (az erdélyi magyar néptánckultúra minőségi megőrzésért), Incze László (kézdivásárhelyi múzeumalapító munkásságáért), Csanádi János (Újzerinden tanár intézményteremtő, több évtizedes közművelődési tevékenységéért), Orosz Pál József (zenei anyanyelvünk népszerűsítéséért, zenepedagógiai és székelyudvarhelyi karnagyi munkájáért), Szilágyi Ferenc (kolozsvári operaénekes a magyar operajátszás több évtizedes szolgálatáért), Hatházi András (kolozsvári színészi, drámaírói, művészpedagógiai tevékenységéért), F. Márton Erzsébet (nagyváradi színjátszásért), Danaliszyn József (gyergyói színjátszó az öntevékeny színjátszásért), Károly Sándor post mortem és Károly Zöld Gyöngyi (képzőművészet műveléséért és szervezéséért), Muckenhaupt Erzsébet (könyvtáros a nemzeti kulturális örökség feltárásáért), Ábrahám Zoltán (közművelődési és népfőiskolai szervezésért), Koós Ferenc (szellemi értékek megőrzéséért), Kiss Margit (kultúrapártolásért), Bálint Árpád (kultúrapártolásért), Kincses Emese (művelődési életben kifejtett minőségi tevékenységéért). /Ördög I. Béla: Átadták az idei EMKE-díjakat. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 2./2002. december 21.Károly Zöld Gyöngyi képzőművész, textil- és grafikusművész sokoldalú, akárcsak két és fél évvel ezelőtt elhunyt férje, Károly Sándor Hosszú. Károly Sándor már nincs közöttünk. Azonban keze nyoma, szinte egész lénye beépült Kolozsvár architektúrájába /az általa tervezett Szamos-híd korlátja vagy a Kolozsvár arculatát meghatározó míves lámpaoszlopok/. Károly Zöld Gyöngyi a Barabás Miklós Céh ügyvezető titkára. Neki köszönhető a Fadrusz Napok alkalmával a Mátyás Ház pincéjében megrendezett képzőművészeti kiállítás és a Szentegyház utcai országos tárlat. A Károly házaspár Kolozsvár és az erdélyi művelődési élet különlegesen értékes színfoltját képezi, ezért kapták meg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 2002. évi Szolnay-díját. /Németh Júlia: A Szolnay-díjas Károly házaspár laudációja. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 21./2003. július 4.Júl. 3-án Aradon két új könyvet mutattak be az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban, a Jelen Házban. Károly Sándor kenyere javát Aradon ette meg, és itt születtek regényei is, melyek közül az 1929-ben írt Az 500-ik emelet a legsikeresebb. Most újból kiadták. Jankó András rendőr ezredes az egyetlen rendszeresen publikáló rendőr, aki huszonhét éves nyomozói tapasztalatait foglalta össze a Bűnözők és áldozatok című könyvében. /P. P.: Szerzőavatás a Jelen Házban. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 4./2003. október 24.Az aradi születésű Böszörményi Zoltán kanadai állampolgárként visszatért szülőföldjére vállalatokat teremteni. Öt esztendeje adja ki a Nyugati Jelen című napilapot, mely a fejléc eligazító adatai szerint: "Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megyében jelenik meg". Fáradozásainak köszönhetően megalakult az Aradi Magyar Színház, mely a laptulajdonos kezdeményezésére emelt Sajtóház dísztermében tartotta bemutatkozó előadásait. A magyar napilap Irodalmi Jelen címmel megjelenő mellékletének szerkesztői: Böszörményi Zoltán, Irházi János, Karácsonyi Zsolt, Orbán János Dénes, Pongrácz P. Mária. Az Irodalmi Jelen 7000 (!) példányban jelenik meg, minden hónap végén. Az idén osztotta ki harmadjára a Nyugati Jelen - nemzetközi birálóbizottság bevonásával - országos riportpályázatának díjait. Böszörményi 2003-ban Aradon magyar könyvkiadót alapított: az Irodalmi Jelen Könyvek égisze alatt nyomtatott munkákkal Böszöményi Zoltán és munkatársai könyves hídfőt teremtettek. Eddig az Irodalmi Jelen Könyvek munkaközössége nyolc kötetet hozott napvilágra. A próza terén az elfelejtett aradi Károly Sándor Az 500-ik emelete hívja magára a figyelmet. A hazai kortárs szépprózát Ferencz Zsuzsa Kik és Mik című mozaik- regénye képviseli. Vízumkényszer a Paradicsomba című riportkötetével a Váradon élő Szőke Mária-Magdolna a műfajt rehabilitálta. Az aradi rendőrnyomozó, Jankó András Bűnözők és áldozatok című munkája a tanulmány-esszé-cikk szerencsés ötvözete. G. Pataky András első verseskötetével /A tél acélkék lovai/ a kiadónál jelentkezett. A Romániai Írók Szövetségének Elsőkönyves díját 2002-ben az aradi születésű Karácsonyi Zsolt nyerte el verseskötetével, a Téli hadjárattal. Második könyve a Sárgapart megjelentetése közös vállalkozás: Erdélyi Híradó Kiadó, Irodalmi Jelen Könyvek és Fiatal Írók Szövetsége (Budapest) égisze alatt látott nyomdafestéket. Orbán János Dénes 30. születésnapja alkalmából került az olvasó asztalára a Teakönyv, mely az 1992-2003-as időszak "kötetlen írásait" tartalmazza. Szőcs Géza Az allegóriásabb ember című kötete is náluk jelent meg. /Balogh József: Műhelyteremtő Böszörményi Zoltán. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 24./2005. április 28.Néhány éve augusztus 1-jén ünnepelik az Aradi Magyar Sajtó Napját, hiszen 1861. augusztus 1-jén jelent meg az első hosszú életű újság Aradon, az Alföld. Nem kevésbé fontos azonban egy majd száz évvel később napvilágot látott lap, amely 1940 és 1945 közötti anyanyelvi sajtócsendet tört meg. A dél-erdélyi magyar lapokat ugyanis a bécsi döntés után beszüntették. Még dúlt a háború, amikor a romániai magyarság képviseletében fellépő Magyar Népi Szövetség kezdeményezésére sikerült kiharcolni egy magyar újság megjelentetését. A Jövő első száma 60 évvel ezelőtt, 1945. április 28-án került ki a nyomdából. Fejléce azt hirdette, hogy független, demokrata napilap. Függetlensége azonban megkérdőjelezhető volt, hiszen az MNSZ erőteljes befolyása alatt állt. Felelős szerkesztője is az egykori illegalista, népi szövetségi vezető, Palásti József volt, aki a két világháború közötti polgári újságírás legjobb erőit gyűjtötte a lap köré. A Jövő első munkatársai közé tartozott Ádám Elek, Bérczi György, Károly Sándor, Korda István, Messer Sándor, Molnár Tibor, Pintér Lajos, Schauer Soós Aladár, Szomory Oszkár. (Közülük idén április 20-án 95 éves korában hunyt el Pintér Lajos.) A 2. lapszám a Jövő sikere címmel jelezte: “Magyarul írni nemcsak jog, de kötelesség is. Súlyos és szép kötelezettségeket ró erre a lapra az, hogy Aradon magyar nyelven szólaltatja meg a haladó, korszerű eszmék törekvéseinek, célkitűzéseinek, harcának hangját”. A Jövő első száma 2500 példányban jelent meg, év végére elérte a négyezres példányszámot, s évről évre növelte olvasótáborát. Az 1948–1949-es években az erősödő politikai nyomás hatására a polgári zsurnalisztika több kiválósága kikerült a szerkesztőségből, végül 1949 nyarán az RMP megyei bizottsága politikai és gazdasági céljainak rendelte alá a lapot, 1950 végétől Vörös Lobogó lett a lap címe. /Puskel Péter: Elődünk, a Jövő. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 28./2005. október 21.Az év elején jelent meg Stefano Bottoni olasz történész Konföderáció a cél című tanulmánya az 1956-os romániai eseményekről, nevezetesen a Szoboszlay-ügyről. Szoboszlay Aladár temesvári római-katolikus plébános annak a „kísérletnek a szellemi atyja és operatív motorja”, amelynek célja a kommunista rendszer megdöntése egy Magyarországon és Romániában egyidőben kirobbantott forradalom révén, illetve egy közös román-magyar államalakulat, az ún. Confederatio létrehozása – állította a történész a periratok és más források tanulmányozása alapján. Melyik nemzetnek az ügye, kérdezte Bottoni, tekintettel arra, hogy a román Fintinaru másodrendű vádlott, és a per során még tucatnyi román embert ítélnek el. A Szoboszlay-ügyben közel kétszáz személyt vettek őrizetbe államellenes összeesküvés vádjával. Ötvenhét személy ellen emeltek vádat, közülük tízet (Szoboszlay Aladárt is) kivégeztek, 47 személyt életfogytiglani vagy több tízéves kényszermunkára, börtönbüntetésre ítéltek. A Szoboszlay-ügyben 15 embert ítéltek el Háromszéken, köztük nyolc papot: Ábrahám Árpád (Torja), Kovács Balázs (Szentkatolna), Kovács Béla (Kovászna), Kosza József (Ozsdola), Ráduly Géza (Gelence), Páll Gyula (Futásfalva) plébánosokat, Mezei Levente Mór ojtozi és Kovács István esztelneki szerzetest. Továbbá hét „világi” személyt: Baróti Pált, Szörcsei Eleket és Lőrincz Károly Sándort Torjáról, Farkas Pál kézdivásárhelyi tanárt, Bulárka Istvánt (Csernáton), Kónya Béla-István és Vajna László kézdivásárhelyi ügyvédeket. Ábrahám Árpádot és Kónya Béla-Istvánt halálra ítélték és kivégezték. A perbefogottak közül ma már csak hárman élnek: Bulárka István, Farkas Pál és Vajna László. Lőrincz Károly Vargyason élő volt politikai fogoly a Székely Hírmondónak elmondta, Szoboszlay terve az volt, hogy 1956. augusztus 28-án Bukarestben forradalmat robbantson ki. Egy tankegység-parancsnoknak az lett volna a feladata, hogy alakulatát Bukarestbe vezérelje és elfoglalja a belügyminisztérium, a rádió stb., épületét, miközben a Székelyföldről különvonattal érkező magyarok csatlakoztak volna a katonákhoz, de ez gyermekes, igen naiv elgondolás volt, nem is lett semmi belőle. Nagy Imre Snagovra hurcolását követően kapóra jött ez a szervezkedés a román hatalomnak, jó ürügyet szolgáltatott az erdélyi magyarok üldözéséhez. Nem sokkal az interjú elkészülte után Lőrincz Károly meghalt. /Kocsis Cecília: 1956 Romániában: melyik nemzet ügye? = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), okt. 21./2009. május 12.A kolozsvári Főtér-rendezés első áldozatai a kidöntött lámpaoszlopok. Alkotójuk, a neves iparművész, fémszobrász, a Képzőművészeti Egyetem egykori tanára, a Barabás Miklós Céh 1997-es nívódíjasa, Károly Sándor, ha élne, most lenne 60 éves. Özvegyét, a szintén képzőművész Károly Zöld Gyöngyit a városuk sorsáért aggódó szemtanúk azonnal értesítették a történtekről. Honnan is tudhatná a Regátból származó Sorin Apostu polgármester, hogy egy Kolozsvár arculatát évtizedekkel ezelőtt formáló képzőművész, a Szamos-híd korlátjának, a Román Színház előtti lámpaoszlopoknak, számos ablakrács és kapu készítőjének egyik, a tér hangulatához illő alkotásáról van szó. László Attila alpolgármester szerint a formatervezett alkotások majd méltó helyre kerülnek. A polgármesternek a műemlékek feliratozásával kapcsolatos kijelentése azonban rosszindulatú. A magyar nem nemzetközi nyelv, ezért semmi keresnivalója a műemlékek feliratain, azok román, angol és francia nyelvűek lesznek, közölte. Amikor a történelmet meghamisító, magyargyalázó emléktáblák felkerültek a Mátyás-ház, a Mátyás-szobor és a Petőfit is vendégül látó egykori Biasini szálló falára, Gheorghe Funar kezében volt a város. Emil Boc polgármestersége idején naivul azt remélték, hogy a gyalázkodó feliratok helyére más kerül. A magyar emléktáblák eltávolítására még maga Gheorghe Funar sem merészkedett. Remélhetőleg Sorin Apostu sem erre gondolt, amikor a magyart és a németet – egyébiránt az idelátogatók zöme éppen ezt a két nyelvet használja – száműzni óhajtja. /Németh Júlia: Kolozsvári múlt, kolozsvári jelen. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 12./2009. június 27.A kolozsvári Főtér sorsa már eldöntetett. A véleménydömping azonban igazolja: ha pillanatnyilag csupán virtuálisan is, de miénk a tér. Szakembereké és laikusoké, öregeké és fiataloké, magyaroké és románoké. Ki emlékezett az évekkel ezelőtt meglobogtatott, s akkor is ellenkezést kiváltott Főtér-módosító tervekre? A buldózerek pillanat alatt letaroltak mindent: zöldet és meglévő művészi értékeket, Károly Sándor saját kezűleg tervezett és kivitelezett lámpaoszlopait, üvegburáit. /Németh Júlia: Rendezni végre közös dolgainkat. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 27./2010. augusztus 6.Búvárkodás szavak között - interjú Murvai Olga filológussal (Egyetemi tanár, 1942. október 10-én született Kolozsváron. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom tanári diplomát. Három éven át a Szatmár megyei Sándorhomok általános iskolájában tanított, majd a Bukaresti Tudományegyetem idegen nyelv karán, a Hungarológia Tanszéken előbb tanársegédként, majd adjunktusként, később docensként, egyetemi tanárként dolgozott. Ugyanott tanszékvezető volt, és doktorátusvezető. 2006-tól a Sapientia EMTE Marosvásárhelyen működő Műszaki és Humántudományok Karának a főállású professzora, dékánhelyettes. Kutatási területe: stilisztika, szemantika, pragmatika, kommunikációelmélet. Fontosabb kötetei: - Stilisztikai tanulmányok (1976, Bukarest) - Szöveg és jelentés (1980, Bukarest) - Mic dicţionar român–maghiar de expresii si locuţiuni (1985, Bukarest) - Magyar–román kifejezések szótára – Román magyar kifejezések szótára (2000, Budapest) - Vers-rekviem (2005, Kolozsvár) - Viseltes szavak (2006, Csíkszereda). A filológia doktora. 1998 és 2002 között Széchenyi-ösztöndíjjal Magyarországon tanított. A Magyar Szemiotikai Társaság, a Magyar Nyelvtudományi Társaság, az AESZ tagja, az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottsága keretében a pedagógiatudományi szakosztály megteremtője.)„Aki azt akarja, hogy az egyetem elvégzése után azonnal el tudjon helyezkedni, s jó állása, jövedelme legyen, az nyugodtan választhatja a fordító szakot. Ugyanis okiratok fordítására mindig szükség lesz.” Ki oltotta be önbe a nyelv szeretetét? Ki bírta rá arra, hogy a magyar nyelv szépségeivel, rejtelmeivel hivatásszerűen foglalkozzon? – Nem a szüleimtől örököltem ezt a mesterséget, ha annak lehet nevezni azt, amit űzök, hiszen a szüleim kolozsvári kereskedők voltak. Viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kiváló nyelvészeti képzést kaptunk. Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején indultak be az akkoriban modernnek számító nyelvészeti irányzatok, amelyek az oktatási folyamatot is izgalmassá tették. Az egyetem jeles tanárai, főleg Szabó T. Attila és Szabó Zoltán irányt mutattak számomra. Szabó T.-nél doktoráltam. Szabó Zoltán stilisztikaprofesszor több nyelven beszélt, naprakészen követte a fent említett irányzatokat. Ő egy kis csapatot gyűjtött maga köré a doktorandusok közül. Ebből nőtt ki az ún. kolozsvári stilisztikai iskola, amelynek én is tagja volt. Mi volt az a nóvum, ami akkor megfogta a bölcsészkaron a diákokat? Mi volt az ön doktori disszertációjának a témája? – Abban az időben egyedül Szabó T. Attilának volt doktorátusvezetési joga. Habár ő nyelvtörténész volt, minden további nélkül elfogadta, hogy én – de más is – stilisztikából doktoráljak. A szabad indirekt stílussal foglalkoztam, ami lényegében a klasszikus retorikából átmentett alakzat, az úgynevezett oratio recta libera, az impresszionista stílusig követtem ezt. Arról van szó, hogy a prózai alkotásokban a narrátor szerepe fellazul. Amikor az író anynyira azonosul a szereplőivel, hogy nem lehet tudni, kinek a szájából halljuk a kommentárt, akkor beszélünk szabad indirekt stílusról. Az impresszionista stílus szerette ezt a szövegtani megoldást. Az egyetem elvégzése után közvetlenül Szatmár megyében tanított. Ez hogy történt? – Szatmárnémetitől 17 kilométerre, a határhoz közel, Sándorhomok nevű községben, általános iskolában tanítottam. Nagyon jó hangulat volt ott, sok fiatal tanerő gyűlt össze. Lényegében azért kerültem e félreeső településre, mert akkor már férjnél voltam, párom, Murvai László Szatmárról származott. Két tanári állásra volt szükségünk. Szatmárnémetiben laktunk, és más-más településre ingáztunk. Három évig tanítottunk, majd a férjemet felvitték Bukarestbe, az oktatási minisztériumba, én meg bekerültem az úgynevezett Országos Pedagógiai Továbbképző Intézetbe, a tantervosztályra, és onnan a Bukaresti Tudományegyetemre, a filológia karra mentem át, ami ma az idegen nyelvek kara. Harmincnégy éven át tanítottam a bukaresti egyetemen. Kik voltak a munkatársai a magyar szakon? Már a múlt rendszer idején is jártak át oktatni magyarországi tanárok? – A diktatúra legsötétebb éveiben is volt magyar vendégtanárunk. Szerencsénkre a filológián megforduló rengeteg külföldi tanár magával hozta a legfrissebb német, angol szakirodalmat, és ezek a kötetek körbejártak. Az 1989-es fordulat úgy ért bennünket, hogy szinte teljes mértékben naprakészen ismertük a szakmai újdonságokat. Nagyon sokat dolgoztunk. Olyasmivel is foglalkoztunk, aminek semmi köze nem volt az oktatáshoz, például fordítottunk, és sokfelé hívtak bennünket tolmácsolni. Például a bukaresti magyar követség is igénybe vette a szolgálatainkat. Ez a munka nem okozott állambiztonsági problémákat? A hatalom egyáltalán nem szerette, ha a hazai magyar értelmiségiek bejáratosak voltak a követségre. – Ezek a felkérések egy alkalomra szóltak a követség részéről, s ugyanez történt, ha írott szövegek fordításáról volt szó. A felkérések az egyetemre érkeztek, és az egyetem vezetősége megkereste a megfelelő embert. Ha a külügyi osztály engedélyezte a fordítói munkát vagy a tolmácskodást, akkor elvégeztük, ha nem, akkor az egyetem visszautasította a felkérését. „Pártunk és kormányunk” is adott ilyen megbízásokat, onnan is jöttek felkérések? – Természetesen. Főleg akkor, ha magyarországi küldöttségek érkeztek. A hivatalos fővárosi tolmácstevékenység e körül az egyetem körül zajlott. Másokat is hívtak tolmácsolni, például újságírókat, nem csak minket. Viszont mi voltunk állandóan kéznél. Hivatalos tolmácsképzés nem létezett. Kolozsvárról, az egyetemről jártak oda óraadó oktatók? – Egyedül Szabó Zoltán, ő kéthetente ingázott Bukarestbe. A magyarországi tanárok is szívesen jöttek, mert odahaza az előléptetések attól is függtek, hogy kinek milyen külföldi meghívásai voltak, milyen a renoméja. Igen tekintélyes kollégák fordultak meg Bukarestben: Károly Sándor nyelvész, Hopp Lajos, Gergely Gergely irodalomtörténészek és sokan mások. Négyéves időközönként váltották egymást, és olyan is akadt, aki két turnust is elvállalt. A Babeş–Bolyai Tudománygyetem filológia kara hogyan viszonyult ehhez a bukaresti magyar tanszékhez? Nem volt közöttük rivalizálás? – Nem volt, mert különbözött a profilunk. Mi lényegében a magyart mint idegen nyelvet oktattuk és a magyar kultúrát tanítottuk nem magyar ajkú, külföldi vagy román hallgatóknak. Kolozsváron nyilvánvalóan magyar szakos tanárképzés folyt. Persze Bukarestben is voltak magyar ajkú diákok, akik azért választották azt az egyetemet, hogy a magyar nyelv és irodalom mellett valamilyen idegen nyelvi képzést is kapjanak. Tulajdonképpen mi kétszer annyit dolgoztunk, mint mások, mert másféleképpen kellett oktatni a magyar és a nem magyar ajkú diákokat, akikből külön csoportokat szerveztünk. Tehát több mint harminc éven át tanított a bukaresti egyetemen, viszont most Marosvásárhelyen él, dolgozik. Mikor, hogyan történt a váltás? – Csak félig-meddig jöttem el a bukaresti egyetemről, hiszen az idegen nyelvek kara keretében működő Nyelv és nemzeti identitás című doktoriskolának a tagja vagyok. 2000 óta foglalkozom doktori képzéssel, és azóta nagyon sok magyar ajkú diák doktori disszertációját irányítottam. Tanítok is a doktori iskolában, tehát gyakran járok Bukarestbe, s mióta nem lakom ott, szeretem a várost. 2006-ban jöttem el részben személyi okokból. Ugyanakkor meghívást kaptam a Sapientia EMTE részéről, Marosvásárhelyre hívtak a Műszaki és Humántudományok Karra. A humánrészlegnek volt szüksége egyetemi oktatói tapasztalattal rendelkező munkatársra, aki az egyetem szervezését is átlátja. Nagyon jól érzem magamat a Sapientián. Új szakokat indítottunk be, amelyeket én találtam ki, s remélem, hogy idővel nagyon jól fognak működni. Ilyen például a fordítói és tolmács szak. Van iránta érdeklődés? – Van, annak ellenére, hogy kizárólag tandíjköteles szak, 750 euró az éves költség. De az ötven hely így is évről évre betelik. Aki azt akarja, hogy az egyetem elvégzése után azonnal el tudjon helyezkedni, s jó állása, jövedelme legyen, az nyugodtan választhatja a fordító szakot. Ugyanis okiratok fordítására mindig szükség lesz. A hároméves képzés után bárki fordítói irodát nyithat, és akár a saját lakásából is megszervezheti az egész életét. Jövőre végez az első évfolyam. Tehát a fordítók három év után dolgozhatnak, illetve utána nyelv szakokon vagy máshol is mesterizhetnek, hiszen a mesteri képzések nyitottak. Mezőgazdasági, jogi, politikai, orvostudományi, műszaki és más szakfordítókat képezünk. Ilyen jellegű speciális képzést kapnak a hallgatók. Ők maguk döntik el, hogy mire szakosodnak. Irodalmi fordítókat nem képezünk. Ahhoz tehetség szükséges, és véleményem szerint azt nem lehet egyetemen elsajátítani. A különböző szakterületeken léteznek-e segédeszközök, szótárak? – A legmodernebb számítógépes segédeszközökkel dolgozunk, amelyeket ingyen és bérmentve kaptunk meg egy magyarországi cégtől. Az egyetemen belül minden hallgatónk használhatja. Ez nagyon nagy dolog. A tolmácsképzés keretében kizárólag konferenciatolmácsokat fogunk képezni különböző szakterületeken, de a tolmács szak csak akkor fog működni, ha a mesterképzésre is megkapjuk az engedélyt. Közben szinkrontolmácsoló gépekhez is hozzájutottunk. Ezek segítségével a diákok ízelítőt kaphatnak a mesterségből. 1985-ben ön is kiadott egy román–magyar szótárt. – Ez kifejezések szótára. Annak idején a saját diákjaink számára készült, belső használatra. Bizonyára mindenki tapasztalta, hogy ha nem ismer eléggé egy idegen nyelvet, akkor a legkomolyabb gondot a kifejezések, a közmondások, a szóviccek megértése okozza, viszont éppen ezek adják meg mindenféle társalgásnak a sava-borsát. Ezek félremagyarázása, félreértése miatt néha kínos helyzetbe kerülhetünk. Egyszer én is ilyen helyzetbe keveredtem, és akkor határoztam el, hogy elkezdem gyűjteni a sajátos, gyakran előforduló román kifejezéseket. Azóta 2000-ben egy magyarországi kiadó megjelentette két kötetben ennek a bővített változatát román–magyar, illetve magyar–román kifejezések szótáraként. Kutatási területei a stilisztika, a szemantika, a pragmatika és a kommunikációelmélet. Mit kell tudni a pragmatikáról? – Azt jelenti, hogy a beszédet visszahelyezzük abba a környezetbe, ahol elhangzik. Ha azt mondom, hogy igen, ez egy kijelentés. Ha a házasságkötő teremben hangzik el, az egy olyan beszédszituáció, ami a további eseményeket befolyásolja, kihat rájuk. Vagyis olyan beszédszituáció, amivel beleavatkozunk a környezetünk, a világ dolgaiba. A házasságkötő előtt ezt az igent nem lehet kérdő formában mondani. Tehát a pragmatika annak elemzése, hogy miként hatunk a környezetünkre azzal, hogy kimondunk valamit: igen, nem, bocsánat stb. Érdekes egyébként, hogy mi, magyarok felszólító módban kérünk bocsánatot még a Jóistentől is: „Bocsásd meg a mi vétkeinket!” Az is érdekes, hogy mi, magyarok általában nem mondunk kategorikusan nemet, hanem kifogásokat keresünk visszautasításkor. Milyen témákkal foglalkoztak a doktorandusai? Általában ők választottak témát, vagy ön bízott rájuk különböző kutatási feladatokat? – Az én témaköröm – nyelv és nemzeti identitás – nagyon tág terület, igen sok minden belefér. Azt szeretem, ha a hallgató jön témával, viszont ha megkér, akkor esetleg együtt keresünk témát. Szerettem volna a kommunikáció felé elmenni, ezért örvendtem annak, hogy az egyik kiváló doktorandusom, Gászpor Réka a reklámnyelvvel foglalkozott. Ő most szintén a Sapientia EMTE-n tanít. Az első védés a latin–magyar kétnyelvűség a középkori dokumentumokban témakörhöz kapcsolódott, egy Maria Dragomir nevű levéltáros hölgy készítette, aki magyarul is tud, és igen nagy sikere volt. 2005-ig nyolc évig tartott a doktorira való felkészülés, most, a bolognai folyamat életbelépése óta már csak hároméves a doktori képzés. A két tévészerkesztő, Simonffy Katalin és Kós Anna doktori disszertációja immár kötet formájában is hozzáférhető. Simonffy Képnyelv, szónyelv című dolgozata főképpen azzal foglalkozik, hogy az, amit a képen látunk, hogyan adható vissza szavakkal, illetve, hogy visszaadható-e szavakkal az, amit látunk. Kós Anna tanulmánya Nyelvhasználat és politikai kommunikáció címen látott napvilágot, és tulajdonképpen az erdélyi politikai diskurzus röntgenképe. Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár) 2012. április 23.„Nem jósolok napfényes jövőt a könyvnek” – beszélgetés H. Szabó Gyulával1951. január 17-én született Kolozsváron, az első tíz osztályt az akkori 11-es líceumban (ma Báthory Gimnázium) végezte, majd a 3-as líceumban (a mai Apáczai Csere János Gimnázium) érettségizett. 1974-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakán, 1974–1977 között a siménfalvi általános iskola orosz és magyar tanára. 1977 szeptemberétől a Kriterion Kiadó alkalmazottja, 1985-ig szerkesztő, majd megbízott főszerkesztő, 1990. augusztus 1-jétől a kiadó igazgatója, 1999-től társtulajdonosa. Túl bármiféle metaforán: H. Szabó Gyula könyvek közé született, hiszen anyai nagyapja, Szentimrei Jenő időben-minőségben egyaránt a Trianon után alakuló erdélyi irodalom első vonalának jeles képviselője volt, szülei mindketten tanáremberek, irodalmár, illetve néprajztudós. Mennyiben határozta ez meg későbbi érdeklődési körét, illetve a pályaválasztását? – Biztosan nem kismértékben befolyásolt az, hogy kiről-miről hogyan vélekedtek körülöttem, de például nagyapám „jeles képviselőségét” csak nagyon áttételesen érzékeltem. Mindenekelőtt abból, hogy nem is egyszer fordultak meg nálunk Nagy Imre és Popp Aurel festők vagy Jancsó Béla, György Dénes, Lám Béla és más „jeles bácsik”. De én nagyapámat elsősorban nagyapai minőségében kedveltem nagyon, talán azért is, mert nekem, a legkisebb, vele egy fedél alatt lakó unokának sok minden volt szabad. Nemcsak az ölében ülhettem folyton, de mehettem a szobájába akkor is, amikor dolgozott. Hétéves voltam, amikor meghalt, úgyhogy inkább az érzelmi életemben játszott szerepet, nem a szellemi tájékozódásomban. Később, az évek során viszont többször is „felfedeztem” magamnak. Fiatalkorom színház iránti érdeklődésében azoknak a gyerekműsoroknak lehetett szerepe, amelyeket nagyanyám és anyám rendeztek a testvéreim osztálytársaival a tágas ház két egybenyitott szobájában. Kis jeleneteket, népdalokat, szavalatokat adtak elő, meghívták a gyerekek szüleit, barátait is. S hogy könyvek közé születtem, az is minden szempontból igaz, hiszen végeredményben két család – nagyapámék és mi – laktuk a négyszobás házat, vagyis két könyvtár volt szinte mindenütt a szemem előtt. Később mi, a négy fiútestvér is elkezdtük alakítgatni a magunk könyvtárát: nem ritkán négy példányban került a házba egy-egy könyv, s innen vittük szerteszét, ki merre került. – Bölcsésznek lenni természetesen feltételezi a könyvek szeretetét, de még semmiképpen sem jelenti azt, hogy a filológus egész életét a könyvkiadásnak szentelje. Hogyan kezdődött könyvkiadói munkája? – Véletlenül. Kezdjem azzal, hogy már a bölcsészetre való jelentkezésem is egyfajta kitérő volt, hiszen a színház bűvöletében eltelt ifjúkoromban „teátrális álmokat” dédelgettem: színészi adottságaim egyáltalán nem lévén, rendező szerettem volna lenni. De akkortájt, 1970 körül a marosvásárhelyi színiakadémián nem volt rendezői szak, ezért tanácsolta Szabó Lajos rektor (ő is nagyapai „örökség”), hogy végezzek el egy egyetemet, majd posztgraduális képzéssel próbálkozzam. Így kerültem a bölcsészetre: orosz–magyar szakra jelentkeztem, mivel nyolc évig tanultam oroszul, és gondoltam, ott kevesebb lesz a felvételin a tolongás. Diplomázás után egy kedves Keresztúr fiúszéki faluba, Siménfalvára neveztek ki, ott töltöttem ki az akkoriban kötelező hároméves szakgyakorlatot. Közben megnősültem, feleségem, Simonffy Kati a bukaresti televízió nemzetiségi szerkesztőségében dolgozott már, úgyhogy számomra is Bukarest lett az irány. Előbb a Művelődés folyóiratot udvaroltam körül, az akkori főszerkesztője, Kovács János fel is vett volna, ha lett volna szabad státusa, de üresedés a Kriterion Kiadónál adódott. Feleségem főszerkesztője, Bodor Pál beajánlott Domokos Gézának, aki 1977. szeptember 16-ai hatállyal fel is vett. Minden különösebb ceremónia nélkül kiadói szerkesztővé ütött, én lettem a kiadó magyar szerkesztőségének 12. tagja (nyolcan Bukarestben, négyen Kolozsvárt dolgoztak), a képzőművészeti és zenei tárgyú könyvek „felelőse”. Persze foglalkoztam más könyvekkel is… És azóta tanulgatom ezt a mesterséget. – Körülbelül két évtizeden át a Kriterion Kiadó mondhatni összenőtt Domokos Géza nevével: kívülről hősies időszaknak tűnt a 80-as évek elejéig tartó majdnem másfél évtized, nagyon sok – nemcsak jó, de akkor nagyon merésznek számító – kiadvánnyal. Belsősként hogyan élte meg azokat az emberpróbáló időket, milyen volt a szerkesztői közösség, és hogyan vezette Domokos a kiadót? – Egy már nagyon jól működő csapatba kerültem, ugyanis már hét éve működött a Kriterion, ám indulásakor is valójában az Állami Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályának az embereire épült. Feladata volt a nemzetiségi irodalom – magyar, német, szerbhorvát (akkor így kellett mondani), ukrán, jiddis – kiadása, illetve 1971-től indult a Biblioteca Kriterion sorozat, a magyar, német, ukrán nyelvű irodalom román fordításainak sorozata. Kitűnő, mondhatni legendás volt a fordítói gárda: Gelu Păteanu, Paul Drumaru, Gheorghe Olaru, németből Gabriel Gafiţa fordított, de jelentek meg szlovákból, török–tatárból fordítások. Sőt Domokos szeretett volna cigány nyelvű könyvet is megjelentetni, de ezt az elvtársak szigorúan letiltották, akkoriban ugyanis tilos volt arról beszélni, hogy nálunk vannak roma nemzetiségűek. A lényeg az, hogy minden szerkesztőnek megvolt a maga területe, azért is mehetett olajozottan a munka. Az én szempontból egy másik külön „érdekesség”, hogy a kiadóhoz kerülésemmel mondhatni egy időben, 1977 nyarán hivatalosan megszűnt a Sajtóigazgatóság néven működő cenzúrahivatal, az intézmények vezetőinek egyéni felelősségvállalására építve a további tevékenységet. A legtöbb kiadóigazgató megrémült ettől a felelősségtől (nem ok nélkül), de Domokos Géza nem tartozott közéjük. Épp ellenkezőleg: 1977-től 1982-ig a kor viszonyai között nagyon is kockázatos könyvek sora jelent meg. Arról például egyetlen szót sem lehetett ejteni, hogy Trianon után egész Erdélyben sorra tűntek el a magyar történelmi vonatkozású szobrok. Károly Sándor önéletírásának 1979-es kiadásában viszont némi anekdotikus éllel olyasmit ír le, hogyan verte a „fütykös szél” az aradi Kossuth-szobrot. De „életveszélyesnek” volt mondható a Székely Oklevéltár új sorozata, a Moldvai csángó népművészet és még sok hasonló kiadvány. A lényeg az, hogy Domokos Géza jól ki tudta használni a kedvező szelet. Olyan vezető volt, aki mindig dicsérte a kollégákat, és az esetleges hibákból sokat magára vállalt. Derűs, nyugodt egyéniségével sikerült nyugodt légkört teremtenie a kiadóban is. A 80-as évek elején aztán, ha jól emlékszem, egy 1982-es pártplénum után újraszervezték a cenzúrát. Amilyen nagy garral hírelték ’77-ben a megszűntét, annyira fű alatt intézték az újraindítást. A mi cenzorunk Pezderka Sándor elvtárs volt, aki az égvilágon mindent figyelmesen elolvasott. A kiadói terveket is. Rövidesen már nemcsak kitanácsolt címeket a tervből, de „be is segített” jobbnál jobb címekkel. Néha azért ezt a nagy „éberséget” is sikerült kijátszani, hisz a kiadóban csak Dulea-sorozatnak becézett könyvek egyikében közzétettük az 1918-as gyulafehérvári határozatokat, amiről egyébként tilos volt beszélni-írni. A kéziratot nyomdába kísérő referátumon lehetett bármennyi aláírás, ha nem „szerénykedett” ott a sarokban a Pezderkáé is, nem lett belőle könyv. 1985-ben aztán ránk jött a Dulea-bizottság. Ez a hírhedett brigád felmérte, majd elemezte a kiadó tevékenységét. Lényegében megfélemlítés volt a szándékuk, úgy távoztak, hogy nem tudtuk igazán, mi lesz velünk. Úgy tűnik, hogy az elvtársak végül az elszigetelés mellett döntöttek, nem akarván áldozatot kreálni sem Domokosból, sem a kiadóból. 1985-től kezdtek ránk erőltetni könyveket, vagyis nemcsak kivettek címeket az éves tervből, hanem betétettek újakat. – Melyek azok a korabeli képzőművészeti-zenei kiadványok, amelyekre a legszívesebben, legbüszkébben emlékszik vissza? – Mindenekelőtt a képzőművészeti kismonográfiákra. Maga a sorozat már elindult azelőtt, hogy én odakerültem a kiadóhoz, az én első szerkesztésem Murádin Jenőnek a Barabás Miklós Céhről szóló kismonográfiája volt. Murádin tulajdonképpen rögzítette a kötetek szerkezetét, vagyis a monográfiát nagyon pontos és gazdag adattár és könyvészet egészítette ki. 1988-ban viszont az egész sorozat kikerül a tervből, éppen Duleának „köszönhetően”, aki azt mondta, hogy „csak egy román valóság van, azt nem lehet románul vagy magyarul festeni, vagyis nincs külön képzőművészet, s így külön sorozat sem lehet”. Nem is olyan nagyon ismeretlen szöveg, ugye?! Másik könyv, amire büszke vagyok, Jordáky Lajos Az erdélyi némafilmgyártás történetéről (1981) szóló kötete, amit a szerző sajnálatosan korai halála után sikerült előásnom, és nemcsak nagy közönségsikere lett, de szakmai körökben is nagyra értékelték. Hasonló siker volt a 80-as évek elején megjelent Erdélyi Lajos-könyv, A zsidó temetők művészete (1980). A zenetudományi írások szerkesztése rendjén László Ferenctől tanultam rengeteget. Az 1980-ban megjelent Bartók Béla Tanulmányok és tanúságok című, rendkívül fontos munkája és az általa gondozott Bartók-dolgozatok (1981) és A 101. esztendő (Bartók, Kodály, Enescu) című zenei publicisztikakötete megbeszélései mind megannyi tartalmas továbbképzést jelentettek számomra. – A nyolcvanas évek második feléről már érintőlegesen beszéltünk, arról, hogy a könyvkiadás is nagyon megsínylette ezeket az ordas időket. Térjünk még vissza egy kicsit arra, hogyan élte meg, élte túl a Kriterion? – Nem volt leányálom. Időnként kezembe akadnak azok az előjegyzési naptáraim, melyekbe Pezderka elvtárs intelmeit, „javaslatait” írtam. Talán nem lenne érdektelen egyszer közzétenni. Gyanús volt már akkoriban minden: a világirodalom csakúgy, mint a hazai szépirodalom, nem is beszélve az önismereti tematikákról. Ha megnézzük azoknak az éveknek a „termését”, azonnal látni, mennyire csökkentek az irodalmi értékek. A Sütő-könyvek például egyszerűen „kihaltak”, de a verseskötetek kiadása is kínszenvedés lett. Lászlóffy Csabának az egyik kötetét például nemhogy soronként, de szinte szavanként szálazta át Pezderka, nem volt tekintettel semmire. Szegény költő kétségbeesetten kérdezte telefonon, hogy érdemes-e egyáltalán kiadni a kötetet. A népi kultúrával kapcsolatban sem lehetett semmit becsempészni. Rémálom volt, amikor 1988-ban bevezették a helységnevek kizárólagosan román használatát. Megjelentek a körülírások, a kicifrázott utalásos megnevezések, de abba is belekötöttek. – 1990-től változás: új idők, új gondok. Bukarestből Kolozsvárra – szerkesztőből igazgatóvá. De lassan már ezek a „kezdeti” botladozások is történelemmé lesznek. Hogy lehetne jellemezni most, 2012-ben a Kriterion utóbbi két évtizedes tevékenységét? – A 90-es választások nyomán Domokos Géza parlamenti képviselő lett, és ő kérte az akkori kulturális minisztert, Andrei Pleşut, hogy engem nevezzen ki a kiadó élére. Nem volt könnyű, ugyanis a nagy keresletet alig-alig tudtuk kielégíteni. A nyomdák inkább újságokat nyomtak, ’95-ig semmilyen állami szubvenciót nem kaptunk, a magyarországi támogatások életmentőek voltak, beindult a privatizáció, megjelentek újabb és újabb kiadók, illetve a decentralizáció következményeként széthullt az addig jól megszervezett könyvterjesztés. Sorra szűntek meg a könyvüzletek, egyik városból a másikba nem igazán jutnak el a kiadványok... A kiadásokra kapott magyarországi, illetve a Communitas Alapítványtól kapott támogatás menti meg a céget. Ennek is köszönhetően a 90-es évek végére valamennyire stabilizálódott a helyzet. Javult az olvasók anyagi helyzete, a könyvek kivitelezése is sokat javult a 90-es évek első feléhez képest. Az internet térnyerése aztán fokozatos apadást idézett elő. Eközben a hajdani majdnem monopolhelyzetben lévő kiadónk nagyon visszaszorult. Csak egyetlen példa: 1977-ben én voltam a cég negyvenedik alkalmazottja, most hárman-négyen vagyunk összesen. A 90-es évektől sokan elmentek sajtóba, egyetemre, politikába. Persze ez természetes, hiszen manapság 10–12 kiadói műhely végzi azt, amit annak idején két kiadó – mi és a Dacia – végzett. – A kiadó híres volt különböző sorozatairól. Egyeseket újraélesztettek – mint például a Tékát –, mások egy-két próbálkozás után elhaltak. Indultak viszont újak. Hogy látja ezek jövőjét? – A híres Forrás sorozatot például átadtuk a Mentor Kiadónak, de azóta már kimúlt, s nem is mutatkozik igény az újraindításra. A híres világirodalmi sorozatunk is, a Horizont két próbálkozás – egy Balzac- és egy Mérimée-kötet – után „meghalt”. A Tékát sikerült viszont feltámasztani, mindenekelőtt fiatal kutatók bevonásának köszönhetően. De mintha az újabb nemzedékekből hiányozna az a filológiai igényesség és kitartás, ami szerencsére életre segítette Dávid Gyula titáni munkáját, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon sorozatát. Ma már a közbeszédet nem igazán érdekli egy-egy megjelenés, illetve általában a könyvkiadás. De a Romániai Magyar Írók sorozatában kiadott, illetve újrakiadott műveink iránt még nagy kereslet mutatkozik, hasonlóan a Történelmi regények sorozat darabjaihoz. És vannak új sorozataink is, mindenekelőtt a Gordiuszra vagyok büszke, ez elsősorban esszéisztikus írásokat tartalmaz, a megjelent szerzők közt pedig hirtelenében olyan neveket tudok említeni, mint Bibó István, Lucian Boia, Miskolczy Ambrus, Balázs Sándor vagy Cseke Péter. És új a különböző városokról vagy vidékekről, illetve egy-egy közkedvelt témakörről összeállított verskötetsorozatunk, ezeket a könyveket is kedveli a közönség. – Illetlenségnek tűnhet könyvkiadótól megkérdezni, mégse vegye zokon, ha arról érdeklődöm, hogyan látja a csupa nagybetűs, nyomtatott KÖNYV jövőjét? A technikai váltás, a hangos könyvek, e-könyvek megjelenése és gyors terjedése mennyiben köthető össze az olvasási kedvvel és vággyal? És – végső soron – hogyan fogja ez meghatározni a Kriterion elkövetkező éveit? – Zokon egyáltalán nem veszem, de túlságosan napfényes jövőt sem tudok körvonalazni. Szerencsére nálam fiatalabb kollégák jobban bíznak a nyomtatott könyv jövőjében. Én nem hiszem, hogy egy nemzedéknél tovább fog élni, bárhogy is nézzen ki, a táblagépen tárolható hatalmas könyvtár bőségesen kárpótolni fogja-e a jövő olvasóit. Olvashatnak verset, prózát, tudományos irodalmat, bárki hozzáférhet eddigi rejtett-féltett könyvritkaságokhoz. Igaz, nem lesz nyomdafestékillata. Némi kajánsággal mondom: egész jól elvagyunk a kódexeket másoló szerzetesek gyertyaillata nélkül is. Maradtunk viszont egy szólásmondással: „körmünkre ég a gyertya”. Nekem más a gondom: a nap ugyanis továbbra is 24 órából áll majd, és a rengeteg információs anyagból vajon lesz-e lehetőség kiválogatni az éppen olvasásra érdemes címet? A kiadó eddig egyfajta szűrőszerepet is játszott, de ennek a mai technikával gyakorlatilag vége: bárki elő tud állítani könyvet. Ám hogy ne zárjuk túl borúlátóan a beszélgetést, elmondanám, hogy hiszek abban: egyszer majd csak meglesz az „első olvasást” helyettesítő segítségféle, a jelenleg uralkodó helyesírási káosz is feltehetőleg egyenesbe fog ismét jönni. Vagyis még kb. tíz–tizenöt évig számítunk a gondosan szerkesztett, nyomtatott könyvre igényt tartó keresletre, igyekszünk az elvárásokat ki is szolgálni, de – bármennyire fájón is hangzik – már készülődünk a zárásra. Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár) 2012. november 14.Az aradi magyar sajtó kiemelkedő egyéniségeire emlékezveKöszönet azoknak, akik halhatatlanná tették a várost Arad – A Magyar Nyelv Napján, november 13-án, kedden 17 órától Az aradi magyar sajtó kiemelkedő egyéniségei címmel tartott előadást Puskel Péter a Jelen Ház nagytermében. Mielőtt tömör betekintést nyerhettünk az aradi magyar sajtó történetébe, történelmébe, Bognár Levente alpolgármester üdvözölte a részvevőket. „Nagy örömmel vagyok partner ennek a rendezvénynek a létrejöttében, ugyanis nem mindegy, hogy mit tudunk múltunkról, jelenünkről. A jövő generációja arra épül/épít, amit valaki mindig a jelenben megír, ami majd idővel múlttá válik. Köszönet és elismerés illeti azokat, akik írásaikkal halhatatlanná tették a várost, a magyar nyelvet, a kultúrát Aradon.” Puskel Péter beszélt az első világháború előtti aradi sajtó történetéről, megemlítve a három korabeli rangos lapot – Alföld, Arad és Vidéke, Aradi Közlöny –, melyeknek olyan neves munkatársai voltak, mint: Tiszti Lajos, Iványi Ödön, Reviczky Gyula, Gárdonyi Géza, Stauber József. Szóba került a Függetlenség néven megjelent lap, melyhez dr. Krenner Miklós egyik legjelesebb erdélyi publicista neve is fűződik. Az 1917-ben alapított Aradi Hírlap 1923-tól Erdélyi Hírlap néven jelent meg, majd 1936-tól megszűnéséig (1940) Hírlapra változtatták nevét. E napilap kapcsán említésre került Károly Sándor és Franyó Zoltán neve. Utóbbi létrehozta a romániai magyar avantgárd-törekvések kibontakozásában jelentős szerepet játszó Genius, majd az Új Genius folyóiratot. Ha már folyóirat, akkor Periszkop, mely a romániai magyar avantgárd első magyar irodalmi és művészeti szemléje és Szántó György szerkesztésében jelent meg Aradon 1925–26-ban. Idő hiányában nem került felsorolásra minden kiemelkedő sajtóegyéniség, akiknek neve valamilyen módon Aradhoz kötődik. Az előadás után a Jelen kávézóba vonultak a részvevők, ahol a sajtó nagyjainak emléket állító kiállítást nézhették meg. A kiállítás anyaga Olasz Pálnak köszönhető, aki a két világháború között az aradi Városi Színház egyik legismertebb színésze volt. Barátairól – és nem csak – előszeretettel készített karikatúrákat, mondhatni szerencsére, hiszen másként nem rendelkeznénk az egykori aradi magyar sajtó kiemelkedő egyéniségeinek portréival. A Jelen kávézóban Puskel Péter mesélt még a kiállított fotókon lévő egyéniségekről, akiket előző előadásán nem említett: Pilisi Géza, Olosz Lajos, dr. Vörös László, Farkas Ferenc Frigyes stb. A kiállítás – akárcsak a megemlékező előadás – Arad Municípium Polgármesteri Hivatalának támogatásával jött létre, és megtekinthető november 13.–december 13. között a Jelen kávézóban. Nyugati Jelen (Arad) 2013. január 17.Egységgé gyúrni a nemzetiségi sokszínűségetKovács Imrével, Nagypereg község polgármesterével visszatekintünk az elmúlt évre, ami számára a község élén a tavaly nyári helyhatósági választások utáni hivatalba lépésével indult. Ugyanakkor számba vesszük az idei terveket is. – A községi adminisztráció élén hogyan indult Ön számára a 2012. év? – Két nappal a beiktatásom után tört a községre a tornádó, amelyik Nagyperegen igen sok háztetőt megrongált, ami felértékelte a lakóházakra kötött biztosításokat. Szerencsére, a legtöbb házat biztosították, ezért a tulajdonosok kártérítést is kaptak. A prefektúra akkori vezetősége is támogatást ígért, ami azonban még nem érkezett meg. A tavalyi eset azonban figyelmeztető: mindenképp biztosítást kell kötni a lakóházakra. – Mi történt a nem biztosított házakkal? – Azokat a tulajdonosoknak a saját költségükön kellett megjavítaniuk. Nagyperegen olyan esetről is tudok, hogy a tulajdonosnak el kellett adnia a tehenét, hogy az árán cserepet vásárolhasson. Nagyon sok, károsult emberen tudtunk segíteni a kisperegi református egyháznál tárolt, használt cserépből, aminek a rászorulók közötti szétosztásához hozzájárult az akkori lelkész, nt. Váradi Károly Sándor is. Onnan 3-4 ezer cserép került át Nagyperegre, amit telibe talált az orkán. – Ezek szerint, azonnal a „mélyvízbe” került. – Valóban, mert nem csak a lakosságot ért kárt kellett számba venni, nyomon követni a javítási munkálatokat, hanem a községháza tetejét ért viharkárt is ki kellett javítani. Szerencsére, volt mihez nyúlni, ugyanis az elődöm, Nagy Sándor megalapozott gazdasági feltételek között adta át a hivatalt. Amint a község túltette magát a vihar okozta kár kijavításán, hozzáfogtunk a települések csinosításához. Nagyperegen építettünk egy korszerű autóbusz-várót, mindkét település utcáin szemetes kosarakat helyeztünk el. Még tavaly nyáron, egy erre szakosodott vállalat közreműködésével átmostuk az egész vízvezetéket. A nagylaki székhelyű román–német vegyesvállalat magas nyomással kimosta a vízhálózatot. A lakossággal történt előzetes egyeztetés alapján, a mosás időpontjában mindenki kinyitotta a vízcsapot, hogy a mosóvíz szabadon távozhasson. Az alkalmat megragadva, sikerült további két szivattyús kutat is kitakarítani, amelyek közül egyik, immár 35 éve nem működött. Kisperegen tanévkezdéstől az óvodásokat átvittük az iskola épületébe, amelyik nagy részben fel van újítva, működnek a belső mosdók. Belülről már csak az ajtók cseréje, a központi fűtés felszerelése van hátra, illetve az épület külső részének a rendbe tétele. Az iskolaépület felújításának a befejezéséhez már csak 800 ezer lejre lenne szükség. Az óvoda épületét átadták a Magyar Ifjúsági Szervezetnek, amelyiknek a tagjai kitakarították, vigyáznak az épületre. Ezzel párhuzamosan, a helybeli iskolában szeptembertől beindítottuk a délutáni foglalkozást, étkezéssel. Mivel a szülőkkel a munkahelyükről 16 órakor érkezik meg az autóbusz, az egymást váltó felügyelő pedagógusok addig maradnak a gyermekekkel. A felkészítőn részt vevő gyermekeknek egy pécskai vállalat katering formában szállítja az ebédet, egyenként 8 lejért, amiből 3 lejnek a törlesztését a község átvállalja. Ezzel talán sikerül megállítani, hogy a helybeli gyermekeket más települések iskoláiba írassák. Ugyancsak tavaly sikerült egy igen jó állapotban lévő, használt multifunkcionális erőgépet vásárolnunk, amivel szinte minden közmunkálatot el tudunk végezni. A 2010-ben általam alapított, az egész községből toborzott futballcsapat tagjaival a két falu közötti átjáró út mindkét oldalán kitakarítottuk az árkokat, lekaszáltuk a burjánt. Ugyanott a veszélyessé vált, majd kivágott nyárfák helyére tölgyfacsemetéket ültetünk egy helybeli polgár közreműködésével, akinek tűzifát adunk a kertjében nevelt tölgyfacsemetékért, de egy évig felel is értük. Tavasszal elindulunk a Pécska és Kispereg közötti bekötőút két oldalán eldobált, leöntött, nagy mennyiségű szemétnek az összegyűjtésére. Az útmenti szemét kérdését meg akarom beszélni Antal Péter pécskai polgármesterrel is, mert szerintem az odavalósi, és nem a kisperegi polgárok öntik oda rendszeresen. Szerintem, közösen kellene takarítanunk, de a közrendet is óvnunk a szemetelőkkel szemben. Ugyancsak tavaly, folytattuk a községházának a felújítást, melynek során kicseréltük a villanyhálózatot, az épületen végzett munkából már csak a hátulsó részen lévő archívum, illetve konyharész felújítása van hátra, amihez további támogatást kérünk a megyei tanácstól. Közben Nagyperegen megalakult a különálló futballcsapat, míg Kisperegen decemberben bejegyezték a Magyar Ifjúsági Szervezetet, amelyiknek a vezetőségével az idei eseménynaptáron dolgozunk. – Ezzel el is jutottunk az idei terveikhez. Beszélne bővebben róluk? – Előbb elmondom, hogy a kultúrotthonban 90 személy részvételével remek óévbúcsúztató, újévköszöntő mulatságot szerveztünk vacsorával. A helybeli Nagy Zsolt élőzenéjével két napig tartott a vígasság. Ami az infrastruktúrát illeti, 1,8 millió RON költségvetéssel elkészítettük a kisperegi kultúrotthon teljes felújításának a tervét, amihez most kívánunk pénzt igényelni. 340 ezer lejes költségvetéssel elkészítettük a nagyperegi ravatalozó megépítésének a pályázatát. A településen nagy szükség van a jelzett létesítményre. Ezzel párhuzamosan, mindkét település központi parkjában építjük a szabadtéri, fedett színpadot, amit falunapok, más események alkalmával kívánunk használni. Ami egyben azt is jelenti, rendszeresen meg akarjuk szervezni a két település napját, amit Kisperegen már három alkalommal meg is szerveztek, Nagyperegen viszont még soha nem volt. Emiatt a tanácsban nézeteltérések ütötték fel a fejüket, hogy a községközpontban miért nem lehet falunapot szervezni. Ezután megpróbáljuk, noha tudom, ehhez nem elég a lelkesedés, oda rengeteg szervezőmunkára, pénzre, támogatóra van szükség. Kisperegen van kire támaszkodni, hogy a községközpontban lesz-e, elválik. A nagy lelkesedés itt is bizalomkeltő. – Mikor lesznek a falunapok? – A kisperegit július 27-re tervezzük, a nagyperegihez most keressük a kedvező időpontot, aminek talán szeptember első vasárnapja tűnik a legalkalmasabbnak. Mielőtt döntenénk az időpont mellett, a programzsúfolódás elkerülése végett előbb szétnézünk a környékbeli településeken. A Kisperegen most alakuló néptánccsoportot úgy szervezzük, hogy a községben élő 7 nemzetiségnek a hagyományait ápolhassa. A műsor színesebbé tétele végett minden nemzetiség táncait betanulják, előadják. A tánccsoport betanításához táncoktatót keresünk, februártól szeretnénk beindítani a próbákat a 6-7 pár fiatal számára. Azzal a tudattal tesszük, hogy az együttes számára ruhákat kell varratni, illetve biztosítanunk kell számukra a más települések falunapjain való fellépésekhez a szállítóeszközt. A tánccsoport megszervezését, működtetését a 45 tagot számláló Kisperegi Magyar Ifjúsági Szervezet fogja felvállalni. – Nagyobb beruházási terveik vannak-e? – Az utcák aszfaltozását célzó két tervünk közül egyik megbukott a tavaly nyári hatalomváltással. Ha nem bukott volna meg az akkori kormány, 4,3 kilométer utcát már aszfaltburkolat borítana a PNDI (Plan National de Dezvoltare a Infrastructurii) projekt jóvoltából, ami jelenleg áll. Decemberben készítettünk egy másik pályázatot, amit személyesen vittem Bukarestbe, 4,2 kilométer utcának a két településen arányosan elosztva történő leaszfaltozása céljából. Ha sikerül pénzt kapnunk hozzá, már csak a szélső utcák maradnak aszfaltburkolat nélkül. Ugyanakkor folytatnánk, a községbeli ivóvíz-hálózatnak a bővítési munkálatait. A közel 22 kilométeresre tervezett hálózatnak a nagyperegi, 8,13 kilométeréből 2,25 kilométer elkészült, míg a kisperegi 13,7 kilométerből eddig 5 kilométer van készen. A bővítéshez összesen szükséges 2,93 millió lej kiutalásában reménykedünk. – Milyen arányban tudták behajtani a községi adókat? – Más évekhez viszonyítva, jól állunk, hiszen 87%-ban sikerült a helyi adókat behajtanunk. Legnagyobb adósok a községben ingatlannal rendelkező, de más lakcímen tartózkodó polgárok, akiknek a be nem hajtott adóit évről-évre görgetjük magunk előtt. Noha rendszeresen kézbesítjük számukra a kifizetési felszólítást, nem fizetnek. Éppen ezért, sürgősen keresünk egy adóbehajtásra szakosodott vállalatot, amelyik a behajtott adóhátralék egy bizonyos százalékáért elvégzi a munkát. – Működőképes-e a községi tanács? – A tanács 100%-os részvétellel, nagyon jól dolgozik, a 11 tagú testületben 6 RMDSZ-es, de a többiek is velünk vannak. Komoly nézeteltérések eddig nem voltak közöttük, remélem, a továbbiakban sem lesznek. Mára eltűnt a rivalizálás a két település között, a tanácsosok és a lakosság minél szorosabb összetartásán dolgozom, meg akarom értetni velük, hogy a nemzetiségi sokszínűség dacára, egy összeforrt, összetartó közösség vagyunk. A közösségi tudat megerősödéséhez nagyban hozzájárul az a 400 személy, aki a községből, autóbusszal együtt ingázik az aradi ipari övezetben lévő munkahelyére. Éppen miattuk Nagypereg községben soha nem működött még olyan tökéletesen az autóbuszjárat, mint manapság. Aki nálunk dolgozni akar, az megteheti itthon, a mezőgazdaságban vagy valamelyik gyárban. Megműveletlen földterület nincs a községben, ahol a tavalyi szárazság miatt kisebb volt ugyan a gabonatermés, de a jelenlegi jó felvásárlási árak kárpótolják a mennyiségi kiesést. Mindent összevetve, egy összeforrt, dolgos közösség támogatásával, bizakodva tekintek az újév elé. – Köszönöm a beszélgetést. Balta Károly Nyugati Jelen (Arad), 2016. február 2.BMC-tárlat az emlékezés és a továbblépés jegyébenNem kell a számmisztika híveinek lennünk ahhoz, hogy elismerjük: a számok befolyásolják életünket. Mintegy rendet teremtenek benne, szakaszokra bontják, mennyiségi mutatókhoz kötik létünket. A kerek számok, a kerek évfordulók pedig alkalmat teremtenek az emlékezésre, a visszatekintésre és jövőbe nézésre. A megalakulásának nyolcvanhetedik és újraalakulásának huszonkettedik évébe lépett Barabás Miklós Céh legnépesebb, kolozsvári csoportja Farkas utcai galériája hivatalos megnyitásának tízéves jubileuma után most újabb, ünnepi évfordulóhoz érkezett. Ötödik alkalommal jelentkezik a Minerva Kulturális Egyesület emeleti kiállítótermeiben hagyományos, értékfelmérő kiállítással. A magyar kultúra napjának jegyében rendezett, ötvenkét művész hatvankét alkotását bemutató tárlat sajátos stílusparádét ígér. A minden évben megismétlődő csoportos kiállítás mindenkori állandója ugyanis a változatosság. És mi sem izgalmasabb, mint nyomon követni ennek a sokszínűségnek az alakulását mind céhes, mind egyéni alkotókra lebontott vonatkozásban. Az összképet illetően, a Kántor Lajos kezdeményezte szigorúbb válogatás eredményeként, az idei tárlat minőségben mintha némiképp felülmúlná a tavalyit, bár annak is megvoltak az erényei. Mintegy emlékeztetőül érdemes fellapozni a Tosa Szilágyi Katalin szerkesztésében megjelent hatvannyolc oldalas, nagy formátumú, színes katalógust, amely dokumentumanyagával a konkrét összevetés lehetőségét is megteremti. Ami újdonságnak számít, s amit az elkövetkezendőkben állandósítani szeretnénk, az az elődeinkre való emlékezés. Az örökösök jóvoltából idén két kimagasló alkotás, Egri László Deltai halászok című, 1960-ban készült festői remeklése és Károly Sándor geometrikus alakzatokba fogalmazott, nemes eleganciájú plasztikája emeli a tárlat színvonalát. NÉMETH JÚLIA. Szabadság (Kolozsvár) 2017. április 1.Magyar Bukarest – a megvalósult álom (Könyvkuriózum)A cím félrevezetőnek tűnhet, ugyanis nem arról van szó, hogy Románia fővárosa magyarrá vált, hanem egy olyan könyv megjelenéséről, amely korábban csupán álomnak tetszett. A magyarság bukaresti vagy esetleg a teljes Kárpátokon túli történetének megírása merő álom, jelentette ki Demény Lajos történész egyik tanulmányában. Lám, az álom valóra vált, amit nem tettek meg történészek, megcselekedte egy bibliográfus, Hencz Hilda. 2011-ben jelent meg a munka román nyelven, Bucureștiul maghiar címmel, két év múlva megérte második kiadását, s tavaly év vége óta a Háromszék napilapot támogató Hármas Alapítvány és a Magyar Napló közös kiadásában, János András fordításában, Farkas Réka szerkesztésében végre magyarul is olvasható. Még senki sem írta meg a romániai magyar diaszpóra tudományosan dokumentált történelmét a kezdetektől napjainkig – írja Hencz Hilda bevezetőjében. Hozzáteszi, ez majdnem megmagyarázhatatlan, figyelembe véve, hogy a bukaresti magyarságnak két rangos történésze is volt: Veress Endre és Demény Lajos. Amit egy szakembernek sem sikerült megírnia, azt megtette egy pap és egy újságíró: Nagy Sándor és Beke György. Nagy Sándor (1896–1954) bukaresti református lelkipásztor A regáti kérdés című tanulmánya magyarázatot ad arra, mi jelentette a magyarság legnagyobb problémáját Óromániában: a nagy számban Kárpátokon túlra áttelepedettek rövid időn belül elrománosodtak nevükben, vallásukban és nyelvükben. Az uzoni származású Beke György (1927–2007) író erőfeszítéseit a 19. századi magyar diaszpóra egy-egy kiemelkedő személyiségére fókuszálta. Beke 1973-ban, negyed évszázados fővárosi tartózkodás után, elsőként adta meg a jelt a Ceauşescu korszak magyar értelmiségének Bukarest elhagyására. Tehát van valamicske előzménye munkájának, melynek megírása számtalan nehézségbe ütközött. Az akadályoztatások közül egyet emelek ki: a Bukaresti Római Katolikus Érsekség levéltára egy évszázada hozzáférhetetlen a kutatók számára. Demény Lajos szerint ennek fő oka, hogy a romániai római katolikus egyház így próbálja elrejteni erőltetett, magyarokat elrománosító politikáját. Az egyetemes katolikus egyház nem fektetett hangsúlyt hívei etnikai hovatartozására, így a román államnak alárendelt jászvárosi püspökség és a bukaresti érsekség kitűnő eszköz volt a moldvai csángók és a Bukarestben munkát kereső székelyek tízezreinek elrománosításához. Az asszimilációra beszédes példa Szathmári Pap Károly (a magyar szakirodalomban ebben az alakban állandósult neve, a románban főleg Carol Popp de Szathmary, Hencz Hilda könyvében is ekképp jelenik meg, s a magyar kiadásban ennek megfelelően többször Szathmáry Papp Károly szerepel) esete. Az udvari festő és fotográfus – s hozzáteszem, az egyesült fejedelemségek, majd Órománia címerének alkotója (Nagyromániáé Keöpeczi Sebestyén József címerművész) – Bukarestben telepedett le. Felbukkan neve a református egyház anyakönyvében. Többször nősült, szász evangélikus volt három felesége is. A művész egyetlen fia anyjával, Anna Charlotte Böttgerrel 1865-ben kötött házasságot a református templomban. A bukaresti evangélikus temetőben helyezték örök nyugalomra, az evangélikus anyakönyv megemlíti református vallását. Fia, Károly Sándor, akit Alexandru Satmariként ismernek, román nőt vett feleségül, ő is az evangélikus temetőben nyugszik, de temetési szertartását már ortodox pap végezte. Habár a levéltári anyag kevés vagy nem hozzáférhető, az időszakos publikációk gyűjteményei nagyon hiányosak, a bukaresti magyarság élete – szubjektív módszerekkel ugyan, de – rekonstruálható a több tucat önéletírásban, emlékiratban, útinaplóban megjelent életmorzsákból, korabeli sajtóból, miként Hencz Hilda lelkiismeretes munkával tette. A könyv négy fejezete a történelmi szakaszokat fedi le. Első a kezdetektől, azaz a magyarok bukaresti megtelepedésétől az első világháború végéig tárgyalja a kérdést, a második a két világháború közötti időszakban, a román nemzetállamban tengődő magyar kisebbséget, aztán a második világégést követő kommunista időszak, végül az 1989-es fordulatot követő rendszer következik. A szerző több mint 1500 nevet vonultat fel, ennek ellenére a könyv egységes, követi a vezérfonalat, a bukaresti magyarság sorsát. Időnként a tágabb térségbeli történések kontextusába helyezi az eseményeket – a jobb megértés végett. Így vázlatosan megismerhetjük a regáti magyarság életútját, hisz Erdélyből, a Székelyföldről nemcsak Bukarestbe, hanem a moldvai és havasalföldi nagyobb városokba is települtek át magyarok. A könyvben való tájékozódásban nagyon hasznos a névmutató, mely oda irányítja az olvasót, amire kíváncsi, hacsak nem regényszerűen, elejétől a végéig olvassa a könyvet. A magyar református egyház bukaresti megtelepedésének kezdete az 1690-ben oda érkező Décsei és Matkai kuruc katonákhoz köthető. Elég sok református magyar élt már Bukarestben, s elhatározták egy egyházközség megalapítását. Telket vásároltak és imaházat építettek. Az 1830-as években már mintegy 6000 fősre becsülték a bukaresti magyarság létszámát. A magyarok bevándorlásának oka sokrétű, de legfontosabb közülük a szegénység. Elég könnyen kaptak munkát, szabadon űzhették mesterségüket, az élelmiszerhez meg olcsón jutottak hozzá. Sükei Imre (1793–1849) református pap első magyar istentiszteletét 1815. májusában tartotta a lutheránus templomban. Az 1815-ös évre teszik a bukaresti magyar nyelvű oktatás kezdetét is. A református templomot 1821 karácsonyán szentelték föl. A magyaroknak és németeknek szánt katolikus iskolát 1824. március 21-én nyitották meg a Barátok temploma udvarán. A 19. század első felében a mesterembereken, kereskedőkön, árusokon, papokon és tanítókon kívül több magyar orvos, gyógyszerész, építész, mérnök, művész, fényképész és zenész is letelepedett ideiglenesen vagy véglegesen Bukarestben és a vidéki román városokban. Az 1848–49-es magyar forradalom leverését követően indult el az egyik legnagyobb magyar kivándorlási hullám.A negyvennyolcas magyar emigrációból kiemelkedik Koós Ferenc lelkipásztor. Ábrahám István kocsigyártó, a bukaresti Magyar Társulat elnökének kezdeményezésére a Nyergestetőn emlékművet állítottak az alábbi felirattal: ,,Ezen honvéd szobrot állították közös adakozásból azon székely honfiak és honleányok, akik kivándoroltak Románia fővárosába, Bukarestbe”. Az obeliszket 1897. augusztus 8-án szentelték fel. Az avatón mintegy kétezer egykori honvéd vett részt. A 19. század végére a magyar emigráció jelentős méreteket öltött. A magyarországi statisztikai adatokban több mint 31 ezer székely kivándorló szerepel. Csak 1900 februárjában 2357 Romániába szóló magyar útlevelet állítottak ki. A kivándorlásnak egyetlen oka volt: a szegénység. A első világháború elvesztésével a magyar állam drámai változásokon ment keresztül. A legtöbb szenvedés az erdélyi magyaroknak jutott osztályrészül, de a következmények a Kárpátokon kívül élőkre is kihatottak. A regáti magyar közösséget évekig megfigyelték még a templomokban is. A magyarok leghatásosabb büntetése az asszimiláció volt. A nyíltan magyarellenes és antiszemita Brătianu, akinek Erdély az erdélyiek nélkül kellett volna, ki is jelentette, hogy az egyetlen, európai megoldás a kisebbségek beolvasztása. A magyarok sorai nagyon megritkultak a háború alatt és után. Közösségi ingatlanjaikat elkobozták, csak a református templom épülete maradt az övék. Közvetlenül a háború után könnyen találtak munkát az építkezéseknél, ezen a területen ugyanis nagy volt a fellendülés. „Bukarestet magyarok építették” – mondta egy székely, akit szülőföldjén az adók tönkretettek, és kénytelen volt a fővárosban munkát keresni. 1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a „numerus valachicus” bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek, és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Az asszimilációt gyorsította a magyar iskolák háború utáni betiltása. Még a vallás magyar nyelvű oktatása sem volt lehetséges 1929-ig, akkor engedélyezték az iskola újraindítását a református egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanban. Az 1940-es Erdélyi Református Naptárból megtudjuk, hogy Bukarestben és környékén 36 036 magyar református élt, a többi regáti területen (Ploieşti, Galac, Brăila, Moreni, Piteşti, Konstanca stb.) még körülbelül 21 500. A második világháború után az 1948-as tanügyi törvény államosította a felekezeti iskolákat, a bukaresti iskola tehát 1949-től állami líceummá alakult. A vallási törvénnyel a kommunista állam átvette az ellenőrzést az egyházak fölött. 1948-ban Luka László a nemzetiségi kérdést megoldottnak nyilvánította, és a következő évtől sorra letartóztatták a Magyar Népi Szövetség vezetőit, hazaárulónak és irredentának nyilvánítva őket. Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az ’50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak. Az 1956-os magyarországi forradalom következményeként a Román Kommunista Párt elindította a magyar kedvezmények megszüntetésének második hullámát, újabb lépést tett az erőltetett asszimiláció felé. Az első áldozatok a moldvai csángók voltak. 1958-ban felszámolták az egész, 78 általános iskolából, egy líceumból és egy tanítóképzőből álló magyar nyelvű iskolahálózatot. Egy másik megszorító intézkedés során a nemzetiségi iskolákat egyesítették román iskolákkal. A rendelkezés a kolozsvári Bolyai Egyetemre is vonatkozott. 1968 augusztusa, a csehszlovákiai invázió után, a Ceauşescu rendszer több bukaresti magyar intézmény létrehozásáról döntött. Domokos Géza szerint ez Ceauşescu álnok politikájának része volt, így akarta elérni, hogy az erdélyi magyar intézmények minél többet veszítsenek fontosságukból és befolyásukból. Az intézmények létrejötte magyar értelmiségiek újabb hullámát vonzotta Bukarestbe. Tulajdonképpen Ceaușescu a 19. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok társadalmi és nemzeti homogenizálását. Az 1989-es rendszerváltás után felpezsdült kissé a bukaresti magyar élet, de, mint a szerző írja, a legutóbbi szabadtéri ünnepségen a gulyással és sörrel kezdődő majális miccsel ért véget, a magyarok román etnokulturális környezetbe való beilleszkedésének biztos jeleként. A bukaresti magyarságnak már fújják a takarodót – állapítja meg Hencz Hilda. A jelenlegi helyzet szerint a magyarok bukaresti és egyben a Kárpát-kanyaron kívüli nagy kalandja a végéhez közeledik. Évtizedek kérdése csupán, hogy a pár száz magyar bukaresti fiatal teljesen beolvadjon. Nicolae Iorga 1939-ben kifejtett vágya: „A megtisztítás, a visszanemzetiesítés sürgető kötelesség a jövőre nézve. Egy fővárosnak a nemzeti elem erőteljes uralmát kell jelentenie.” Hencz Hilda végszava pesszimista, vagy inkább realista? Sajnos, a történtek ismeretében a második változat tűnik valószínűbbnek. Manapság igen elcsépeltnek hangzik a hiánypótló kifejezés, mivel minden fedezet nélkül kezdték használni. Esetünkben teljesen jogosan alkalmazható a minősítés, hisz, mint a bevezetőben olvashattuk, csak szórványos és csak egy-egy szakaszra vagy személyiségre összpontosított írások jelentek meg eddig. Az első, alapos kutatásokon alapuló, jól dokumentált összegző munka a Hencz Hildáé. A mű árnyaltan szubjektív, de ez érthető, hisz a megírtak egy részét átélte a szerző. Nem tökéletes, nem is lehet az, hisz egy csomó forráshoz nem juthatott hozzá. Csak remélni tudjuk, jön idő, amikor a román állami és egyházi intézmények legyűrik komplexusaikat, lehetővé teszik a teljes körű kutatást, és megismerhetjük a bukaresti, regáti magyarság történetét annak teljes valójában, hisz az is történelmünk része. Hencz Hilda jól dokumentált könyve a bukaresti magyarok asszimilációjának története – azaz a „regáti kérdés” nem vesztett aktualitásából. Olvasásra ajánlom minden magyar embernek, tanulmányozásra minden politikusnak. Könyvbemutató: Sepsiszentgyörgyön április 6-án 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, Csíkszeredában április 7-én 17 órától a Kájoni János Könyvtárban. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-18
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||