|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 13 találat | lapozás: 1-13 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Karácsonyi István 2004. február 17.Az egyik magyarországi tévéstúdió vallási műsorában Brenner János Anasztáz római katolikus kispapról készített megemlékező összeállítást, akit 1957-ben meggyilkoltak egy faluban. Vétke az volt, hogy túlzott ügybuzgalommal teljesítette hivatását. Brennert agyonverték a kommunisták, miközben egy haldoklóhoz igyekezett kiszolgálni a szentségeket. Gyilkosait, természetesen, sohasem találták meg. Ujj János, a lap munkatársa hozzátette: „mifelénk is mennyi, de mennyi Brenner Jánoshoz hasonló papról kell(ene) megemlékeznünk. A börtönbe zárt vagy munkatáborokba hurcolt katolikus és protestáns lelkészek számát megbecsülni is alig tudjuk.” Székelyföldön több faluban is emléktáblával emlékeznek a kommunista rendszerben a településről elhurcolt, bebörtönzött papjaikra. Errefelé is akad hasonló kezdeményezés: a máriaradnai római katolikus kisbazilika előcsarnokában magyar, román és német nyelvű emléktábla emlékeztet az 1951-ben elhurcolt, és kilenc hónapra kényszerlakhelyre kényszerített ferences szerzetesekre. Kisiratoson Godó Mihály jezsuita atya síremlékén helyeztek el márványtáblát egykori szatmárnémeti tanítványai. Aradon kevesen tudják, hogy az aradi minorita atyák is az elhurcoltak között voltak. Közülük a kiváló zenei adottságú Karácsonyi István szervezete nem bírta megpróbáltatásokat. Valahol a Kárpátokon túl, jeltelen sírban várja a feltámadást. Sem a minorita atyák többéves megpróbáltatásaira, sem pedig a mártír Karácsonyi István áldozatára, sem Oláh Ferenc börtönéveire egyetlen emléktábla sem emlékeztet Aradon. /Ujj János: Példaképek. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 17./2005. október 26.Ismert aradi magyar üzletemberek, politikusok, közéleti személyiségek anyagi támogatásával végre megalakulhatott az 1956-os magyarországi forradalom erdélyi áldozatainak és meghurcoltjainak emlékét ápoló In memoriam 1956 elnevezésű civil szervezet. Még most sem történt meg az akkori romániai események feldolgozása, tisztázása, ez szakértők, történészek feladata elsősorban, de a civil szféra ezirányú igényének megfogalmazása sem kapott eddig kellő nyilvánosságot. Cikkek, tanulmányok, emlékiratok tömkelege látott már napvilágot, a mártírok, meghurcoltak emlékét azonban még nem tisztították meg a történelmi hamisításoktól. Az elnyomó rendszer meghurcolt, elítélt, kivégzett “ellenségeinek” családjai még most is szenvedik az idestova félévszázados megbélyegzés következményeit. A szervezet célja fölvállalni a dolgok tisztázására törekvő szakértők támogatását, a szenvedő családok bátorítását, a kivégzettek emlékének ápolását. Ezentúl minden év októberében emlékülést tartanak, összegyűjtenek minden olyan írást, könyvet, amely az 56-os magyarországi forradalom eseményeivel foglalkozik, hogy Aradon is létrehozhassanak egy ’56-os könyvtárat. A minorita kultúrházban márványtáblát szeretnének elhelyezni az ártatlanul elítélt Karácsonyi István minorita atyának, Pécskán emlékművet állítanának a Szoboszlay-ügyben kivégzett tíz személynek, Aradon egy ’56-os emlékműre is szükség lenne. Miért éppen Aradon? Azért, mert a több ezer erdélyi elítélt közül valószínűleg itt végezték ki a legtöbb “osztályellenséget”, akiknek a legfőbb bűnük elsősorban az volt, hogy arisztokraták, papok, “kulákok”, román történelmi pártok tagjai, de leginkább magyarok voltak. Egy ismert képzőművész már készített egy emlékmű-makettet, s valószínűleg több pályamű között kell majd dönteni. Szervezetük nyitott bárki számára, aki valamilyen módon támogatni akarja ügyüket. Az emlékművek felállításához a költségeket pályázatok útján, illetve adományokból szeretnék előteremteni. Első rendezvényük október 28-án lesz a Jelen Házban, amelyen bemutatják Zágoni Balázs Képzelt forradalom című, a Szoboszlay-perrel kapcsolatos filmjét. /Jámbor Ilona, a szervezet alapító tagjai által fölhatalmazott ügyvezető elnök: In memoriam ’56. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 26./2007. szeptember 11.Negyedévenként jelenik meg a Küküllőszögi Magyar Lap Balázsfalván a helyi református és római katolikus egyházközségek, továbbá a helyi RMDSZ-szervezet gondozta kiadványa. Szerkeszti Karácsonyi István RMDSZ-elnök, megjelenését támogatja a Communitas Alapítvány. Az igényes kivitelezésű, fotókban gazdag lap mottója jelzi a kezdeményező és szerkesztő bizottság (Karácsonyi István, Németh Ferenc és Udvari Ibolya.) szándékát: “Őseidnek szent hitéhez, nemzetséged gyökeréhez, testvér, ne légy hűtlen soha!!!” Ezt a hűséget igazolja a legfrissebb augusztus 26-án megjelent IV. szám anyaga is. A Műemlékeink című rovatban képekkel és rajzokkal illusztrálva mutatták be a tűri és magyarpéterfalvi református templomokat. Udvari Ibolya óvónő a könyvnek a nevelésben betöltött szerepéről és könyvtáralapító munkájukról írt. Ez a nagyszerű kezdeményezés követendő példa lehet más Fehér megyei települések számára is. /Józsa Miklós: Magyar lap Balázsfalván. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 11./2008. november 4.November 5-én Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában bemutatják a Kincses Képeskönyv sorozat második darabját. A kötet Marosvásárhely történetét és fejlődését meséli el tizenkét színes fejezetben nem csak gyerekek számára; a kiadványt Zágoni Balázs meseíró és Jánosi Andrea illusztrátor jegyzik. A történelmi hitelességért pedig öt fiatal marosvásárhelyi történész és művészettörténész vállalja a felelősséget. Karácsonyi István, Lázok Klára, Orbán János, Novák Zoltán és Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója kutatták és gyűjtötték össze a városra vonatkozó adatokat és dokumentumokat. /Kincses Képeskönyv – bemutató. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 4./2008. november 8.Az arad-belvárosi katolikus templomban november 9-én a szentmisét a 88 éves Ferencz Ervin ferences szerzetes celebrálja, aki börtöntársa volt a kivégzett Karácsonyi István minorita atyának. A szertartáson a kényszermunka-táborban elhunyt Karácsonyi István minorita atya emléktábláját leleplezik. Karácsonyi Istvánt, a Szoboszlay-per 57 vádlottjának egyikét, ártatlanul ítélték sokévi börtönre és kényszermunkára. A márványból és bronzból készült, latin feliratú emléktáblát Dinyés László budapesti képzőművész készítette. /Emléktábla-avatás Arad-belvárosban. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 8./2011. február 19.Szemelvények az aradi Szövétnek tartalmábólEljutott hozzánk az Aradon kiadott Szövétnek kulturális szemle decemberben megjelent száma. A főleg karácsonyi témához kapcsolódó írások mellett, a teljes tartalom tükrözi a folyóirat szerkesztőinek igényességét, s valamennyi szerzőnek az értékek iránti elkötelezettségét. Akinek még nem volt szerencséje belelapozni a folyóiratba, figyelmébe ajánljuk a tartalmát. Többek között Ujj János Beleborzongtam című írását, amely történelmi példák és megélt élmények felidézésével figyelmeztet az időnként újjáéledő nacionalista fanatizmus veszélyeire, azokra a napjainkban szabadon hirdetett vasgárda ideológiát tartalmazó kiadványokra, amelyeknek emlékei még zsigereinkben élnek és keltenek félelmet, akárcsak a fasizmus, vagy a kommunizmus megtorló időszakának emlékei. Megindítóan szép karácsonyi ünnepséget idéz Schütz István 1940-ből, az utolsó aradi karácsonyi emlékéből. Visszaemlékezésében az Aradi Katolikus Fiúlíceum egykori /ma 88 éves/ diákja emléket állít Páter Karácsonyi Istvánnak, akit a Szoboszlay Aladár nevével fémjelzett államellenes összesküvés felgöngyölítésekor letartóztattak és börtönbe zártak. Réhon József annak az irodalmi karácsonyestnek az emlékét eleveníti fel, amikor 1910-ben az aradi születésű Rozsnyay Kálmán birtokán ünnepelte a karácsonyt a “Holnaposok” közül Dutka Ákos, Juhász Gyula és Tabéry Géza. Sok kutyabarát szívét megdobogtatja M. Sághi Annamária Kutyakarácsony című elbeszélése. Egy, a szlovákiai Somorján 1992-ben, karácsonykor forgató francia tévé stáb vendéglátója által idézett esetet írja le dr. Fóthy János a Magyarként élni szülőföldünkön című jegyzetében. Piroska Katalin összeállítást közöl Erkel-művek az aradi színpadon címmel. Vajda Noémi Ugrin Lajos szobrászművészt egy vele készült interjú által mutatja be. Dr. Vajda Sándor írásának címe: Barabás Miklós Oltárképei a borosjenői római katolikus templomban. Pávai Gyula a 215 éve születt Fábián Gábor munkásságát és családjának aradi vonatkozásait eleveníti fel. Rúja Ildikó értékeli az V. IFESZT színházi fesztivál eseményeit. Az irodalmi alkotások sorában Réhon József Két lány sétált a parkban c. karcolatát és Gál Z Csaba Őszi körforgás c.versét közli a folyóirat. További írások: Serdült Benke Éva: A fizika igézetében /Toró Tibortól Palágyi Menyhértig/, U.J.: Budavára a miénk!, Piroska István: Tanbetyárok, Blazovich László: Emlékhely-avatás Fűpereken, Berecz Gábor és Sztoi Demeter: Vad és Vadászat az Arad vidéki pecséteken, U.J.: Száz év a pécskai magyar oktatásban, Olasz Angéla: “Ötszáz, bizony Aradra ment Gyáli úti Puskás-diák, Gémes Mária: Mindenki Katica nénije, Simon Bernadett: Gondolatok, R. J.: ”Bizakodónak kell maradniuk, 9 kudarc 9 próbálkozást jelent.” Végül A végjáték előérzete címmel, -s-j szignóval jelenik meg a folyóirat hasábjain Graur János Feltámadás a Bánságban című, Temesváron kiadott kisregényének alábbi kritikája: “…A kézirat a fiókba került, s ott is maradt egészen 2010-ig. Sajnos… Az író Lázár Mihály figuráját (részben) a mindenható diktátorunkról mintázta… a műveletlen felkapszkodott, mindenhez értő pék (a mi valóságunkban suszter) … Ő is, akárcsak az akkori államfőnk paranoiás, üldözési mániában szenved… Az általa felépített Radion gyógyfürdős, függőkertes luxusszálló a román diktátor Nép Palotájának kicsinyített mása…. A kisregény egy napon, pontosabban 24 órán keresztül bonyolított cselekménye banálisnak mondható… Az író ebbe a keretbe helyezi a Lázár Mihályhoz kötődő, szinte kivétel nélkül negatív szereplőket… Talán csak Borcsa néni, a nagyszájú takarítóasszony, valamint az árvízvédelemben a kezdeményezést végül átvevő unokahúg, Kármen, illetve a város bolondjának, Motoros Misinek az alakja szimpatikus… Megértem az akkori cenzor félelmét és döntését, mert a kisregény végén a tanácselnök megőrül, miközben a grandiózus megvalósítása… összeomlik. Akkoriban, a nyolcvanas évek végén még a kommunista rendszer leghívebb polgára is megértette volna az utalást a közelgő végső összeomlásra. Az asztalfiókba csúsztatott könyvében az író váteszként jósolta meg a néhány hónappal később bekövetkezett végjátékot, a diktátor pusztulását… A sodró cselekményű, jó stílusban megírt alkotás elsősorban annak a generációnak szól, amelynek tagjai megélték a kommunizmust.” Heti Új Szó (Temesvár) 2011. március 15.Forradalom és iskolamentés a szórványbanBalázsfalva Egyszerre tartották a magyar iskola és a nagy szabadságharc ünnepét március 12-én este, Balázsfalván, a zsúfolásig telt Művelődési Házban. A környékbeliek lelkébe mindkét mozzanat mélyen befészkelte magát, hiszen sorsunk múlott és múlik ezeken: forradalmunk szellemén és állandó küzdelmünkön iskoláinkért. Gyökerek nélkül nincs igazi jövő, de megteremtéséhez itt, a végvári környezetben elsősorban anyanyelvi iskola szükséges és gyermekek, akik megtöltik. Különösen a szórványban, ahol a napi élethez, a teljes élethez legalább két nyelv tudása nélkülözhetetlen. Ehhez pedig felkészült szülőkre és minőségi iskolára van szükség. Tanulni, majd ünnepelni gyűlt össze a közönség, köztük balázsfalvi, péterfalvi, tűri, gyulafehérvári, búzásbocsárdi vendégek. Karácsonyi István a Szülőföldünkért Egyesület nevében, házigazdaként üdvözölte a jelenlévőket, kiemelve Vetési László református szórvány lelkipásztort, a Diaszpóra Alapítvány elnökét és Valentin Rotar balázsfalvi polgármestert. A moderátor szerepét betöltő Szakács Júlia, a Bethlen-kollégium véndiákja, jelenleg az Erdélyi Magyar Ifjak szórvány szakcsoportjának vezetője elmondta: olyan rendezvény ez, ahol sorskérdések felvetésére és megvitatására gyűltek össze a résztvevők. Dr. Gudor Botond, a Bod Péter Alapítvány elnöke, a rendezvény eszmei irányítója, szervezője szerint a helyszín megválasztása, ahol ő is született, nem volt véletlen. 1848 márciusában még együtt ünnepeltek a román és a magyar emberek (pl. a nagyenyedi templomban). Családról, iskoláról kell beszélnünk itt ma, mert csak így ünnepelhetünk száz év múlva is ezeken a helyszíneken. Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatója kiemelte: nem szabad megtagadni az örökséget, hanem tovább kell fejlesztenünk azt, és úgy kell a jelent építeni, hogy közben a jövőt is formáljuk. Örömmel jelentette be, hogy április 2-án Kolozsváron, a felújított Mátyás-szoborcsoport avatási ünnepségén ott lesznek reneszánsz táncukkal az erdélyi színt képviselő enyedi diákok is. Gál László, a Római Katolikus Gróf Majláth Gusztáv Teológiai Líceum igazgatója szerint az iskolával erősödött a magyar oktatás, létszámában is emelkedett (jelenleg 200 diákja van), és egyre nagyobb szerepet tölt be a magyar identitástudat erősítésében. Vetési László előadásában példákkal illusztrálta, miért is történnek téves iskolaválasztások a magyar szülők körében. A többségi befogadó iskola és közösség már többé nem engedi el a magyar fiatalt, aki innen választ felsőbb iskolákat, baráti kört, később élettársat, elhanyagolja anyanyelvét, gyermekeit ugyanabba az iskolába irányítja, ahol ő is járt. Mindez gyakran onnan indul, amikor a szomszédasszony vagy a nagybácsi tanácsa a döntő. A „csak román iskolában érvényesülhet” hamis érve helyett józan ésszel kéne gondolkodni azon, mi is a gyermek valódi érdeke. A választ a szülők ott helyben megkaphatták abban az igényes, színes, kétnyelvű, 12 oldalas alkalmi kiadványban, amelyet a Szülőföld Alap és Kovászna Megye Tanácsának segítségével adtak ki, Milyen iskolát válasszak gyermekemnek? Magyar iskolát program. Dr. Gudor Botond vezércikkében (Miért magyar iskolát?) konkrét válaszokat fogalmazott meg a kérdésre. „… A választás több, mint egy szójáték. A 21. század kihívása, egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy apa és anyanyelvedet jól, ha lehet, tökéletesen megismerd. Lehetőség arra, hogy későbbi munkahelyeden a legjobb állást nyerd el. Lehetőség arra, hogy a templomban megértsd a lelkészt, és nagymamával is elbeszélgethess. A magyar iskola azt a leendő embert jelenti, aki nem fél, hanem boldogul. Magyarul és románul egyformán tud. Ezt kínálják magyar iskoláink Bethlenszentmiklóson, Gyulafehérváron és Nagyenyeden. Nem egyszerű iskolát, hanem olyan iskolát, ahol nyelvet, nyelveket tanul, ahol több lesz, mint az átlag, ahol hitre és reményre nevelik.” A kiadványban helyet kapott még többek között Kémenes Loránt Zoltán plébános, Szőcs Ildikó és Gál László líceumi igazgatók, Veres József tanár és Máté János református lelkipásztor írása. Az ünnepi műsor keretében a helybéli magyar gyermekek forradalmi verseket és hegedűszólót adtak elő. Boros Erzsébet búzásbocsárdi református tiszteletesasszony a nap szellemének megfelelően válogatta ki forradalmi dalait, nótáit, hatalmas sikert aratva, majd Kossuth Lajos beszédét hallgathattuk fonográf felvételről. Ezt követően fellépett a dicsőszentmártoni Kökényes néptáncegyüttes, amely 2004-ben alakult a gyermektáncház mozgalom részvevőiből. Jelenleg négy korosztályban több mint 140 gyermek tanul táncolni óvodától a XII. osztályig. 2006-ban a Küküllő menti bokrokra utaltak, amikor nevet választottak. Ezúttal is tematikus táncjátékot mutattak be március 15. tiszteletére, Verbuválás, csatamező, szabadság… címmel. Az énekszámokat Németi László kollégiumi véndiák és Vásárhelyi Mónika adta elő. Többször visszatapsolták őket. Amikor a közönség elhagyta a termet, az egyik idős néni azt mondta: „Ilyen szép ünnep, rég nem volt Balázsfalván. Tudja, az én unokám is magyar iskolába jár!” Létkérdések megidézése és ünnep volt ez a nap, egyben a szórványösszefogás egyik szép pillanata (támogatók: Szülőföld Alap, Bod Péter Alapítvány, Erdélyi Magyar Ifjak, balázsfalvi, búzásbocsárdi, magyarpéterfalvi református egyházközségek, tűri római katolikus egyházközség). A Fehér megyei magyar szórvány anyagi segítséggel, de saját elképzelésekkel és szellemi erőkkel építette fel ezt a szép és tanulságos ünnepnapot. Önmaga dolgozott saját sorsa irányításán. Folytatása várható Gyulafehérváron április 30-án, Küküllőváron május 21-én, Marosújváron május 28-án. A szórványsegítő civil csapat tehát tovább dolgozik a magyar iskolák megmentéséért. BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár) 2012. február 24.A kommunizmus áldoztai: Szoboszlay Aladár és társaiSzoboszlay Aladár egy erdélyi, római katolikus plébános volt, aki Confederatio című művében kifejtette egy közös román-magyar állam tervét, amelynek létrejötte szerinte az etnikai feszültségeket szüntette volna meg. Ezenkívül fel szerette volna számolni a kommunista diktatúrát, és visszaállítani az alapvető polgári jogokat, szólás, vallás és sajtószabadság, valamint megszüntetni a kollektivizálást. Elméletét először csak közvetlen barátaival, Reusz Máriával, Alexandru Fîntînaru ügyvéddel, báró Huszár Józseffel és Ábrahám Árpád torjai római katolikus plébánossal, ismertette, azonban egyre több követőre találtak. Hamarosan külön-külön konspiratív szervezet működött Pécskán, Csíkszeredában, valamint Torján. A szervezkedés tagjai egy fegyveres felkelést kívántak kirobbantani, amelynek dátumát 1956. augusztus 28-ra tűzték ki. A felkelés azonban a rossz szervezés miatt el sem indult. A kudarcot követően azonban Szoboszlay és társai nem adták fel, hanem újabb dátumot tűztek ki a felkelés kirobbantására, a magyar forradalom hatására október 26-át. Azt akarták, hogy a két forradalom egyszerre győzzön a két országban, ezzel létrejött volna a Szoboszlay által elképzelt konföderáció is. A kijelölt időpontban azonban ismét nem történt semmi, ezzel a felkelés kirobbantásának terve a kútba esett, a magyar forradalmat pedig a szovjet csapatok időközben leverték, így megszűnt az együttműködés esélye is. A szervezkedést a Securitate egy „Iosif” álnevű besúgónak köszönhetően leleplezte, a résztvevőket pedig 1957 novemberében sorra letartóztatták. Összesen 57 személyt tartóztattak le, románokat és magyarokat egyaránt. Olyan személyek is fogságba kerültek, akik csak szimpatizáltak a felkeléssel, vagy csak tudtak róla, de nem támogatták. Az utóbbiaknak az volt a bűne, hogy nem jelentették a Securitatenak, hogy mi van készülőben. A pert Kolozsváron tartották, a III. Hadtest hadbírósága ítélkezett, elnöke egy magyar, a szabóból hadbíró őrnaggyá előléptetett Macskássi Pál volt. Az elítéltekkel kegyetlenül bántak az őrök, rendszeresen és brutálisan megkínozták őket. A kirakatperek magasiskolája következett, ugyanis a bíróság az ítéleteket már jó előre megkapta Bukarestből, ennek ellenére fenntartották a helyben ítélkezés látszatát. A foglyokat „államrend elleni összeesküvéssel” és a „Román Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedéssel” vádolták, ítéletet 1958. május 30-án hoztak felettük. Az összes vádlottat teljes vagyonelkobzással sújtották, ezenkívül 10 személyt halálra, 5 személyt pedig életfogytiglanra ítéltek. A többiek ítélete 8–25 év között volt. A ítélkezés kegyetlenségét mutatja, hogy a tárgyalás „közönsége” minden egyes halál és életfogytiglani börtönbüntetést megtapsolt. A halálraítélteket 1958. szeptember 1-jén golyó által kivégezték Aradon vagy Temesváron. Sírjaik máig ismeretlen helyen vannak. A kivégzettek név szerint: Szoboszlay Aladár, báró Huszár József, Alexandru Fîntînaru, Lukács István, Orbán István, Tamás Imre, Tamás Dezső, Kónya István, Ábrahám Árpád, Orbán Károly. A börtönbüntetésre ítéltek közül egy személy vesztette életét, Szörcsey Elek, a többiek az 1964-es amnesztia idején kiszabadultak, de mindannyian maradandó fizikai és szellemi károsodást szenvedtek. Moyses Márton Az Erdélyben élő fiú 1956-ban, a magyarországi forradalom idején, három társával megpróbált átjutni Magyarországra, de eltévedtek, és így kénytelenek voltak visszafordulni. 1960. november 22-én letartóztatták „Holnap forradalom lesz”, „Vörös és fekete reakció” és „Beszélgetés a halállal” című verseiért, és a Szokolay-féle perben hétévi börtönbüntetést kapott. A börtönben, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét, amit ott helyben minden érzéstelenítés nélkül visszavarrtak a securitatés titkosrendőrök. 1970. február 13-án, pénteken, egy évvel Jan Palach prágai és Bauer Sándor budapesti mártíriuma után bement Brassóba a kommunista párt székháza elé, benzinnel leöntötte, és felgyújtotta magát. Rá három hónapra, a baróti kórházban hunyt el őrizet alatt, 1970. május 13-án. A Securitate parancsára minden orvosi ellátást megtagadtak tőle. A titkosrendőrség minden versét és valamennyi fényképét megsemmisítette. A Párizsban megjelenő Irodalmi Újság 1969. február 1-jén megjelent számának első oldalán döbbenetes felsorolás adta tudtul az önkéntes tűzhalált választó tiltakozók névsorát: január 20-án Pilzenben Josef Hlavaty 25 éves üzemi munkás; 21-én Znojmóban Josef Jaros 19 éves traktorista; 22-én Brünnben Miroslav Malinka 22 éves munkás és a leopoldovoi börtönben Frantisek Bogyi fogoly; 23-án Léván Jan Gabor 22 éves munkanélküli; 24-én Pozsonyban Emanuel Sopko 23 éves mechanikus választotta a kétségbeesett tiltakozás e szélsőséges formáját. Ebbe a sorba illeszthető, Bauer Sándor, 17 éves, autószerelő ipari tanuló is. Ordas underhang.freeblog.hu Jambor Ileana írta (2012-02-24 11:28:11) A Szoboszlay ügyhöz szeretnék hozzászólni. Jámborné Péterszabó Ilona vagyok Aradról. Könyvet írtam ezzel kapcsolatosan és van egy civil szervezetünk is, In memoriam 1956, amelynek célja éppen ezen áldozatok emlékének ápolása. Aradon már elhelyeztünk egy emléktáblát a belvárosi katolikus templom előterébe Karácsonyi István katolikus pap emlékére, aki 22 év kényszermunkára lett ítélve a Szoboszlay perben, ő tényleg teljesen ártatlanul és a Luciu Giurgen-i munkatáborban hunyt el 1963 nov. 9-én. Pécskán is sikerült egy szép emléktáblát elhelyezni Lukács István kivégzett házának falára és már öntik a rózsát a pécskai emlékműhöz, amelyet az összes áldozatnak szenteljük. Akit bővebben érdeklik ezek a dolgok, megtekinthetik honlapunkat:www.xxx Erdély.ma 2013. december 9.Az Éneklő Erdély életben tartásaAdvent, magyar kórusokkal A kisiratosi Szalbek énekkar nyitotta meg a kórusok műsorát Szombaton este az arad-belvárosi római katolikus templomban Arad megye három magyar énekkara dalolt az adventi kórustalálkozó-hangversenyen a padsorokat megtöltő közönségnek. Majdnem valamennyi, jelenleg működő magyar dalárda, csak a legújabban alakult nagyiratosi hiányzott. Az adventi hangversenyt az aradi Kölcsey Egyesület szervezte, titkára, a műsort levezető Fekete Károly bevezetőjében kiemelte: hagyományos már ez a hangverseny a keresztény magyar kultúrát ápoló egyesület számára, amelynek első rendezvénye a januári magyar kultúra napjához kötődik, az utolsó pedig az adventi hangverseny. „A mai este lehetőséget nyújt arra, hogy elmélyedjünk a várakozás misztériumában”, mondta, majd Matekovits Mihályt szólította a mikrofonhoz, aki a Kölcsey Egyesület kiadásában most megjelent Kórusaink I. c. kötetet ismertette. „A szó elszáll, a betű megmarad – ez a dalra is érvényes, ha leírják, mások is el tudják énekelni”, mondta bevezetőként a kötet egyik, Guttmann Mihály karmesterről, a Romániai Magyar Dalosszövetség tiszteletbeli elnökéről, a köztiszteletnek örvendő „Misi bácsiról” (1926–2013), szóló tanulmányának szerzője. A méltató szerint érdemes leírni a magyar kórusok történetét, akár hézagosan is, hisz ez a könyv kordokumentumnak számít. Matekovits Mihály sorra szólt a könyvben szereplő (és az est folyamán fel is lépett) énekkarokról. Az arad-belvárosi minorita templom kórusának kilencven év alatt mindössze három karnagya volt, hallottuk. A Vox Juventutis gyermekkórus tízéves (1991–2001) történetéről (a kötetben Horváth Tünde tanár, alapító karnagy ír róla) a méltató elmondta: olyan személyiségek indultak el művészi pályájukon a gyermekkarból, mint Duffner Melinda, a kolozsvári Filharmónia szólóénekese, Éder Enikő színművész, aki énekesnek is kiváló, Patkó Csilla és mások. A hatkötetes emlékkönyv megörökíti nemcsak az itthoni és külföldi fellépéseket, de a neves személyiségek által írt, egyöntetű elismerést tükröző bejegyzéseket is. Beszélt a méltató a 112 éves baptista kórusról, amely „mindenütt ott van, ahol magyar hangra van szükség”, a kisiratosi Szalbek vegyeskarról – amelyet egy olyan történelemtanár vezényel, aki „szíve mélyén karnagy” (ő írta meg a könyvbe a kórus történetét is) –, amely idén novemberben nemzetközi kórustalálkozót szervezett. Végül Matekovits Mihály felolvasta Tóth-Guttmann Emese, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnökének üzenetét, amelyben köszönetet mond többek között azért, hogy e rendezvény is hozzájárul édesapja Éneklő Erdély kezdeményezésének életben tartásához. Az est folyamán fellépett a kisiratosi Szalbek kórus – karvezető Almási Gábor, szólót énekelt Németh Anikó –, a minorita templom énekkara Tankó László karnagy vezényletével, végül a baptista kórus Szűcs Ernő, Kiss László és Szűcs János karmesterek irányításával. Közben Duffner Melinda csodálatos énekszámai és dr. Garai Zsolt orgonaművész játéka örvendeztette meg a hallgatóságot. A kórushangverseny közben került sor a P. Karácsonyi István mártír minorita atyának, a templom egykori karnagyának az In memoriam 1956 Egyesület által állított emléktáblája megkoszorúzására a Kölcsey Egyesület, az In memoriam 1956 és az egyházközség képviselői részéről. A szép és felemelő, igazi adventi hangulatot árasztó est – köszönet érte a kezdeményezőknek és szervezőknek – a Dicsőség mennyben az istennek! kezdetű dal és a Himnusz közös eléneklésével zárult. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2015. december 11.Felejthetetlen adventi esemény a minorita templomban!Könyv készült a Vox Juventutis Gyermekkarról Felejthetetlen esttel ajándékozta meg az aradi magyarokat a Kölcsey Egyesület december 9-én, szerdán délután a minorita templomban.Ó jöjjetek, hívek… címmel adventi kórustalálkozóra és hangversenyre gyűlt össze a népes közönség, a meghitt, szeretetteljes eseményen ugyanakkor bemutatták az egyesület Kórusaink III. című kiadványát, Horváth Tünde ny. zenepedagógus által az egykori hírneves aradi Vox Juventutis Gyermekkarról írt könyvét. Az egybegyűlteket a mintegy kétórás, gondosan megszervezett rendezvény ötletgazdája, Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke köszöntötte, hangsúlyozva, hogy a már évek óta hagyományként, Advent jegyében sorra kerülő esemény ezúttal is a keresztény magyar kultúra ápolását kívánja szolgálni. A nyitóbeszédet követően jól felkészült énekkarok és művészek melegítették fel csodálatos karácsonyi dallamokkal a templom hideg falait. Almási Gábor karnagy vezetésével fellépett a Kisiratosi Szalbek Vegyeskórus, dr. Garai Zsolt orgonaművész, Szabó Csilla énekművész, a Vox Angelicus vonósnégyes (Tóthpál Béla – első hegedű, Miskovits Tibor – második hegedű, Kászoni László – mélyhegedű, Pataky Károly – cselló), a Csiky Gergely Főgimnázium Énekkara (karvezető Szabó Csilla), Duffner Melinda, a Kolozsvári Filharmónia szólistája és nem utolsósorban az Arad-belvárosi Baptista Gyülekezet Kórusa. Az énekkarok műsora után Németh Éva volt csikys és egykori kórustag Székely János Zene c. versét szavalta el. A kórusművek közé ékelve az Aradi Kölcsey Egyesületnek, a minorita templom kórusának és az In memoriam 1956 Egyesületnek a képviselői koszorúkat helyeztek el P. Karácsonyi István mártír minorita rendi atya (a templom egykori karnagyának) emléktáblájánál. A rendezvény második részében megható pillanatok következtek. Az egykori neves Vox Juventutis Gyermekkar említésekor bizony sokak szeme megtelt könnyel, hiszen az 1991–2001 között működött kórus értékes gyöngyszeme volt az aradi magyar kulturális életnek. A legmeghatottabb, érthetően, maga a könyv szerzője volt, aki szívét-lelkét beletette munkájába. Az Arad Municípiumi Kulturális Központ által támogatott kötetet Matekovits Mihály mutatta be, hiszen ő volt az, aki a kórus minden lépését végigkövette, úgymond menedzselte azt, megalakulásától a feloszlásáig. „Szükség volt erre a könyvre! Kell ez a könyv! Mert ez rólunk szól, aradiakról, erdélyiekről, az éneklés szeretetéről” – mondta, hangsúlyozva, a magyar kórus nem csak Erdélyben, hanem Európa több városában is fellépett, öregbítve városának hírnevét. „A Vox Juventutis egyedüli volt, mely saját magát adta minden alkalommal!” A 130 oldalas könyvben a szerző az összes egykori kórustag nevét felsorolja, továbbá az olvasó megtudhatja, hol és milyen alkalmakkor lépett fel az énekkar, és milyen kitűntetéseket szerzett az évek során. A kórus életének különböző mozzanatait felelevenítő fényképekkel illusztrált kötet borítótervét Ódry Mária készítette. A kötetben továbbá a kórusból kirepült tagok gondolatait, illetve neves embereknek az emlékalbumokból egy csokorba gyűjtött elismerő szavait is felleli az olvasó. Horváth Tünde elcsukló hanggal beszélt a könyvről. „Köszönöm a Vox Juventutis Gyermekkar menedzserének, kedves barátomnak a melegséggel teli méltatást és az elismerő szavakat, a könyv lektorizálását! Köszönöm a Kölcsey Egyesületnek és vezetőségének, az RMDSZ aradi szervezetének, az Arad Municípiumi Kulturális Központnak, a város magyar vezetőinek, az aradi egyházaknak, külön az aradi minorita rendháznak, iskoláimnak és vezetőiknek az anyagi és erkölcsi hozzájárulást, támogatást! Köszönöm családom, barátaim, kollégáim mellémállását, bíztatását és szeretetét! Köszönöm szeretett kórusom, a Vox Juventutis Gyermekkar több mint 150 tagjának szárnyaló hangját, csillogó szemét és az együtt elért sikereket! Csak így tudtuk folytatni elődeink oltárt építő munkásságát a magyar dal ápolásáért, mert nyelvében és dalában érez a nemzet!” A szerző beszédében nem feledkezett meg az énekkar barátjának tartott Csergő Ervin atyáról sem, akinek tolmácsolta adventi gondolatait, továbbá megköszönte a mentorának, példaképének tartott Guttman Mihály, a Romániai Magyar Dalosszövetség volt tiszteletbeli elnökének bizalmát és jóságos irányítását. Bognár Levente aradi alpolgármester a műsorral kapcsolatban hangsúlyozta: ezek azok a rendezvények, melyek meghatározóak a magyar kultúra ápolása és fenntartása szempontjából. A rendezvényt egy egyedi momentummal zárták: az előadóművészek, kórusok közös énekléssel búcsúztak. Szász Károly Dalárok éneke c. versének Horváth Tünde által megzenésített változatát adták elő, Duffner Melinda előéneklése mellett. (Ezt a dalt zengte a kórus sok-sok éven keresztül.) Horváth Tünde vezényletével a kórustagokkal együtt énekelt az egész közönség, majd a magyar himnusszal zárták az élményteli programot. Emlékezetes est volt! Népújság (Marosvásárhely) 2016. január 18.Gólya Pista bácsi világháborús emlékeiA 94 esztendős marossárpataki Gólya István már néhány éve egyedül él. Feleségét, lányait eltemette, jelenleg a Csengeri család jelent számára segítséget, támogatást. Értelmes, jókedvű öregemberként ismertem meg, aki csillogó szemmel mesélt a honvédség kötelékében eltöltött évekről, kihangsúlyozva azt, hogy a magyar katona fő erénye a fegyelmezettség volt. Ez derül ki, többek között, az alábbi visszaemlékezésből is, amelyben Pista bácsi elmesélte élete egyik legfontosabb szakaszát. – Önkéntesen vonultam be katonának 1941 októberében. Ezt megelőzően elmondtam a sorozó- bizottságnak, hogy csak úgy vállalom a katonai szolgálatot, ha a légvédelmi tüzérekhez küldenek. Szegény családból származtam, már gyerekként szolgáltam a mindennapi betevőért. Úgy terveztem, hogy katonának jelentkezem, aztán a szolgálati idő letöltése után kakastollas csendőr leszek. Tetszett a kakastollas csendőrök öltözete, tekintélyt követelő viselkedése. Nagyon szigorú, de talpig becsületes, igazságos emberek voltak az itt szolgáló csendőrök. Fegyelem is volt a faluban... Kiképzés izgalmakkal Szóval, a sorozóközpontot megjárva, Kolozsvárra szólított a parancs, ahol komoly kiképzést kaptunk. A IX/1-es ágyúüteghez kerültem, az első rajhoz, magasságomnak köszönhetően. Az osztálytörzsparancsnokom Radványi Béla alezredes volt, a századparancsnokom Karácsonyi István százados. A marossárpatakiak közül Ercsei János volt velem. Kemény volt a gyakorlatozás, az újoncélet mindig nehéz. Sokat gondoltunk haza, ezért nem mindig tudtunk figyelni a legjobban az őrvezetőre. Egy alkalommal Varga őrvezető úgy állon vágott, hogy ellepett a vér. Galléron ragadtam, amit a szakaszvezető is észrevett. Kihallgatásra rendelt be a századoshoz. Arra gondoltam, hogy na, ennek már fele sem tréfa, szigorú büntetés vár reám. A soromra várva eszembe jutott egy nóta: " ...Másnap reggel nyolc órára,/ állok a kihallgatásra,/ százados úr egyre diktál,/ laktanya fogsággal kínál./ Százados úr, arra kérem,/ engedje el büntetésem,/ messze lakik a kedvesem, nyolc órára ott kell lennem." A százados alaposan lehordott, amiért szembeszálltam a felettesemmel. Megfenyegetett, aztán kioktatott, elsorolva, hogy milyen kötelességei vannak egy magyar katonának. Megszabadultam a büntetéstől, de attól a pillanattól kezdve nem volt nyugtom Varga őrvezetőtől. Később jöttem rá, hogy azzal volt szerencsém, hogy alig háromhetes újonc voltam, különben szigorú büntetést kaptam volna, akárcsak egy sáromberki bajtársam, akit két órára gúzsba kötöttek a laktanya udvarán. A honvédségnél nagy szigorúság volt, s ennek eredményeképpen nagy fegyelem. Aki hibázott, százszor bánta meg cselekedetét. Az említett sáromberki cimborát azért kötötték ki, mert "kurvázott" a szolgálati idő alatt. Hétvégén különben kiengedtek a laktanyából, hogy nőügyeinket rendezzük, s egy- két pohár itókát felhajtsunk. A kiképzés után az üteg minden tagjának megtanultam a feladatait. Az ágyúütegnél hét személy dolgozott együtt, ezenkívül a lőszeradogatók. Nagy ágyúkat használtunk, amelyeknek 8 cm-es átmérőjük volt. Egyenként kellett behelyezni a lövedéket, amit aztán be kellett mérni, időzíteni. Gépvontatású, légvédelmi ágyúk voltak, sem lóval, sem autóval nem lehetett vontatni őket, csak Hoffer traktorokkal. A kiképzést követően kiválasztották a "fasza gyerekeket", s tiszti iskolába küldtek. A kolozsvári Farkas utcában elméleti és gyakorlati oktatásban részesültünk. Őrvezetőként végeztem a tanfolyamot, s nem sokkal később lehetőségem volt, hogy megtáncoltassam azt a Varga őrvezetőt, aki oly sok kínos percet, órát szerzett nekem. Őrvezetőként lövegvezető lettem. Azt a feladatot kaptuk, hogy a Fellegvárnál négy löveggel, tüzelőállásban légvédelmet biztosítsunk a vonatállomásnak. Állandó készenlétben álltunk, de nem volt szükség beavatkozásra. Oláhláposon lőttünk először éles golyóval, egy hadgyakorlat során. Repülő húzta 50 méter távolságra maga után a célzsákot, ami célpontul szolgált. Ütegeink nagyon jól szerepeltek, s századosunkat előléptették őrnaggyá. Együtt ünnepeltük előléptetését: a legénység, a tisztesek és az őrnagy úr szeretője. Nekünk egy-egy pohárnyi sört osztottak ki, az újdonsült őrnagy vedelte az ízletes nedűt, a szeretője pedig nagyokat kacagott. Az őrmester magához intett, és utasított, hogy menjek oda századparancsnokunk asztalához, s a legénység nevében gratuláljak az őrnagynak. Oda is mentem, elő is adtam a mondandómat, de befejezésül a gúnynevét említve kívántam neki erőt, egészséget. Ma sem tudom, hogy mertem ilyent tenni. Társaim hangosan nevettek, én pedig kissé berezeltem. Szerencsémre az őrnagy értette a viccet, s mivel jókedvében találtam, büntetés helyett még egy kört rendelt nekünk. Désről Ukrajnába A frontra készülve, a dési Rózsadombra vittek, ahol két hétig voltunk tüzelőállásban. Aztán közölték, hogy kivisznek a frontra. Bevagoníroztak, s Ukrajnáig meg sem álltunk. Zabinál tettek ki a vagonból, s azt a feladatot kaptuk, hogy nehézágyúinkkal légvédelmet nyújtsunk bajtársainknak. Hoffer traktorral vontattuk az ágyúkat, amely úgy pufogott, hogy az oroszok rendszerint felfedezték állásainkat. Egyszer voltunk bevetve, de ütegünk kudarcot vallott. Be kellett ásni a löveget a földbe, s tűzkésszé tenni, de nem volt ahová elhúzódjunk. 1944-ben pünkösd első napján légi bombatámadást kaptunk a sebes vizű Cseromosz folyónál. A Stuka felderítőgép háromszor dobott le aknákat ránk, s közben sortüzet nyitott. Az első támadásra nem tudtunk reagálni, mert nem volt idő. Második alkalommal már lőttünk, de célt tévesztettünk. A harmadik próbálkozás viszont sikerrel járt. Lelőttük az orosz gépet, s büszkén helyeztük fel az ágyú csövére a jelképes fehér karikát. Ezek az ágyú csövén az üteg által eltalált repülők számát jelezték. Ukrajnában kezdtem megtanulni a nyelvet, s megszokni a környéket, no meg megismerni az ukrán lányokat. Ezek nagyon jól tudtak csókolózni, de többet nem engedtek meg nekünk. Mi pedig nem mertünk erőszakoskodni, mert feletteseink szigorúan megtiltották. A civil lakosságot segíteni kellett élelemmel, jó viszonyt kellett fenntartani velük, hogy ne álljanak be a partizánok soraiba. Sosem voltak élelmezési problémáink, mindennap megkaptuk az adagunkat. Persze, az előttünk harcolóknak már nem ment olyan jól soruk. Nálunk problémát csak a tisztálkodás jelentett. Nem tudtunk rendszeresen tisztálkodni, sok eső volt, jó páran megrühösödtünk. Hátravittek egy rögtönzött kórházba, ahol a betegek és a sebesültek elsősegélyt kaptak, orvosi ellátásban részesültek. Több mint egy hónapot töltöttünk a kórháznak berendezett kastélyban, ahol nem igazán szerettük, mert éjszakánként mi, a járó betegek kellett a halottakat eltemessük. Aztán visszatértünk az üteghez, és Galíciáig mentünk előre. De itt nem sokáig tudtuk tartani állásainkat, mert gyakran ért légitámadás. Aknákat dobtak le, sortüzet nyitottak ránk, s az se volt nagyon, ahová elhúzódjunk. Az idő múlásával egyre nagyobb veszélybe kerültünk. A gyalogosok megkezdték a visszavonulást, minden irányból menekültek, de mi hiába vártuk a parancsot, hogy visszaindulhassunk. Ekkor ismét a Cseromosz folyónál voltunk tüzelőállásban. A főhadnagyunk egyszer megsokallta a dolgot, és utasított, hogy keljünk át mi is a folyón, követve a többieket. Az átkelés nagyon lassú és nehéz volt. A derékig érő vízben beadták a kulcsot a Hofferek. Ott akartuk hagyni az ágyúkat a folyóban, de a főhadnagy nem engedte. Nagy volt az ijedtség, mert a közelben voltak már az oroszok, hallottuk a puskaropogást. Be kellett mennünk derékig a vízbe, hogy az ágyúkat kihúzzuk, kitoljuk. Szerencsénk volt. Néhány nappal később láthattuk, hogy azokat a légvédelmi tüzéreket, akik elhagyták ágyúikat, az első vonalba küldték, a gyalogosok közé. Máramarosszigeten jöttünk át az ukrán határon, ahol Tordára irányítottak. Az oroszok azonban elvágták utunkat. Ditrónál feltartóztatott a muszka, innen Nagyváradra szólított a parancs. Dombóváron ismét tüzelőállásba parancsoltak, de csak rövid ideig tudtuk biztosítani a légvédelmet. Folytattuk a visszavonulást, Somogy megyéhez érve bekerített az orosz, s a tisztek közölték velünk, hogy rövid pihenő után meg kell próbálnunk kiutat keresni, ellenkező esetben végünk. Azt tervezték feletteseink, hogy egy 3 km hosszú mellékúton át egy hidat fogunk elérni, amelyet még nem birtokol az orosz, s onnan már szabad az út. Ágyúinkat ökrök vonszolták az októberi sárban. Az oroszok közben megállás nélkül lőttek ránk, és szétverték az ütegeinket. Az ágyúk egy részét elhagytuk, bajtársaim közül többen fogságba estek. Nekem szerencsém volt... Somogyszil községben néhány nappal korábban megismertem egy nőt. Akkor már éreztük, tudtuk, hogy a háborút elvesztettük, közel az orosz, végünk van. Ezért néhány értékesebb tárgyat odaajándékoztam a nőnek, aki szállást és kosztot adott nekem. Amikor veszélybe kerültem, ez a nő jutott eszembe. Visszalopóztam a faluba, és ismét megkerestem. Civil ruhát kértem tőle, meg is kaptam, és átöltöztem. A katonaruhát elástuk a kertbe, egy szalmaszakasz tövébe, a fegyverekkel együtt. Három hétig maradtam a nőnél, aki szívesen lett volna a feleségem. De én mindenáron haza akartam jönni, csak kerestem az alkalmas pillanatot. Közben hallottam, hogy a faluban más házaknál is bujkáltak honvédok. Lovas kozákok járták a falut, keresve a katonákat. Az udvaron sántikálva, meggörnyedve, bottal jártam, hogy öregebbnek mutassak, nehogy gyanút fogjanak. Egy alkalommal hírét vettem, hogy a szerbek a szomszéd faluba gyűjtik össze a románokat, és hazaküldik őket. Elszöktem a menyecskétől, s én is jelentkeztem. Bevagoníroztak és Székelykocsárdra hoztak, ahol a szerb katonák átadtak a románoknak. Közölték velünk, hogy először hídépíteni visznek, s csak azután engednek haza. De én nem vártam ezt meg, meglógtam a sorból, s Istennek hála, szerencsésen hazaértem. Itthon megtudtam, hogy azelőtt két nappal Földvárra kísérték azokat, akik előttem tértek haza. Nekem sikerült ezt is elkerülni... Be kellett vonuljak román katonának A háború utáni hónapokban a bíró román csendőrökkel járva a falut, fegyverek után kutatott. Korábban az Enyed alatt két halottat találtam, annak ellenére, hogy azelőtt összeszedtük a halottakat. Egyik elhunyt katona mellett ott volt a fegyvere, amit hazavittem, s elrejtettem. Később egy őzet akartam elejteni vele, de nem sikerült. Valószínűleg akkor lesett meg valaki, s elárulta, hogy fegyvert tartok. Egyszer a bíró meglátogatott, s figyelmeztetett, hogy elárultak, ezért adjam át jószántamból a hatóságoknak a fegyvert. Először tagadtam, hogy van puskám, de végül átadtam a román csendőröknek. Buksa Sándor bácsi megígérte, hogy semmi bántódásom nem lesz. A puskáért nem is volt, betartotta a szavát. 1946 tavaszán a bíró utasítást kapott, hogy kísérjen be a sorozóközponthoz. Próbáltam tiltakozni, mert három hónapos kisgyerekünk volt, de mennem kellett. Útközben megtanított, hogy mit tegyünk, amíg ő jelenti a parancsnokságon, hogy megjelentünk. "Tűnjetek el az udvarról, találkozunk a Maros-híd melletti kocsmában" – mondta. Úgy is tettünk. A második behívást viszont már nem úsztuk meg. A korábban megalakult román csendőrség helyi képviselői összeszedtek, sorba állítottak, s Várhegy felé vezetve minket, bekísértek a sorozóközpontba. Útközben minden kocsmánál megálltunk, énekelve vonultunk, a kísérő csendőr többször is elismételte, hogy ne aggódjunk, mert estére otthon leszünk. Persze, nem így történt... Még aznap éjjel Gyulafehérvárra vittek, Sárpatakról öten voltunk a csoportban. Kolozsvárra helyeztek ki munkaszolgálatra, ahol elég jól ment sorunk. Tisztiszolga lettem egy ezredesnél, aki szász nemzetiségű volt, s szerette a magyarokat. A raktárba küldött, ahol új ruhát kaptam. Egyszer megkérdezte, hogy nem értek-e a melegágykészítéshez. Gondoltam, én legénykoromban dolgoztam eleget, nem fogok itt ásni, gereblyézni, kapálni, ezért nemet mondtam. Az ezredes ekkor arra kért, hogy keressek egy kertészt a katonák között. A sárpataki Szántó Mihályt javasoltam. Ő lett a kertész, munkások dolgoztak a keze alatt, Mihály csak irányított. Nyolcadik hónapja szolgáltunk, amikor hírét vettük, hogy elkezdődtek a leszerelések. Megkérdeztem az ezredest, aki közölte, hogy három "szériában" fognak hazaengedni bennünket. Kértem, hogy benne legyünk az első csoportban. Visszarendeltek Gyulafehérvárra, ahol egy román cigány altiszt keményen megdolgoztatott, megkínzott, majd útnak engedtek, s hazajöhettünk. Ui. A visszaemlékezés rövidebb változata korábban már megjelent egy erdélyi sajtókiadványban. A közelmúltban azonban újra felkerestem Pista bácsit, s újabb érdekességekkel egészítettük ki az előző beszélgetést. Berekméri Edmond. Népújság (Marosvásárhely) 2016. október 11.Hűséggel a Hazához Érdemkereszt Jámbor IlonánakJámbor Ilona, az In memoriam 1956 Egyesület elnöke a közelmúltban levelet kapott a Magyar Vidék 56-os Szervezet Országos Elnöksége nevében, Pintér Kornél elnöktől, aki tudatta vele: Andrássy Frigyesnek, „56-os Hűség a Hazához Érdemrend Nagykereszt”-díjas, illetve „Hűség 1956-hoz Érdemkereszt-díjas zeneszerző”, a Magyar Nemzeti Operaház magánénekesének a javaslatára a Hűséggel a Hazához Érdemkeresztet adományozzák neki. Ugyanakkor megkérte, hogy október 8-án, szombaton jelenjen meg Veszprém Megyei Jogú Város Megyeházának a dísztermében az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának tiszteletére tartott ünnepi megemlékezésen. Ott közel 200 személy volt jelen, köztük igen sok 1956-os vitéz és kitüntetett. Az eseményen ünnepi beszédet mondott dr. Boross Péter ny. miniszterelnök, a Szabadságharcosokért Közalapítvány Kuratóriumának elnöke. A kitüntetettek között szerepelt Orbán Viktor miniszterelnök is, kitüntetését megbízottja vette át. A kitüntetési ceremónián felolvasták Jámbor Ilona méltatását is, miszerint az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján, 1956. szellemi örökségének a megőrzéséért és a magyarságnak Erdélyben tett szolgálataiért a Hűséggel a Hazához Érdemkeresztet (az erről szóló oklevéllel) adományozzák neki. A kitüntetést tulajdonképpen az 1956-os események 1990-ben elkezdett felkutatásával, a 2003-ban megjelent, azóta három kiadást megért 56` után 57-en a temesvári perben című kötetével, a 2005-ben általa alapított In memoriam 1956 Egyesület munkájával, az aradi minorita templom előcsarnokában 2008-ban Karácsonyi István életfogytiglani kényszermunkára ítélt minorita szerzetes, 56-os áldozat emlékére leleplezett domborművel, a Lukács István kivégzett áldozat pécskai szülőházán 2010-ben elhelyezett emléktáblával, a 2013-ban a pécskai Szentháromság parkban, a Szoboszlay-per áldozatainak a tiszteletére közadakozásból, illetve a Magyarország Külügyminisztériuma által meghirdetett pályázat jóvoltából felállított emlékművel – mindhárom az azóta elhunyt Dinyés László képzőművész munkája –, illetve az elmúlt 26 év alatt Erdélyben és az anyaországban az 1956-os áldozatokról tartott számos előadásával érdemelte ki. Romániából, illetve Erdélyből rajta kívül a nagyváradi Újlaki István Csaba kapott még kitüntetést. Ő 1956-ban a Nagyváradi 4-es Számú Középiskola 15 éves tanulója volt, majd három évvel később, 18 éves korában kapott egy értesítést, miszerint középiskolás „forradalmi” ténykedésének a következményeként 9 évi kényszermunkára ítélik, ahonnan 1964-ben szabadult. Jámbor Ilonának a megérdemelt magas rangú kitüntetéséhez gratulálunk, nemzetünk szolgálatában további sok sikert, eredményes munkát kívánunk! Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2017. június 10.A görgényszentimrei Rákóczi–Bornemisza-kastélyban jártunkA Maros megyei múzeum 4. alkalommal szervezte meg pénteken Görgényszentimrén a Rákóczi-Bornemisza kastélyban a Nyitott kapuk napját, ahol gyermekfoglalkozások, kiállítások, kastélytúra, kamarakoncert és filmvetítés tette érdekessé a napot. Annál is inkább, hogy a kastély kertje és dendrológiai parkja egész évben látogatható, de az épületegyüttesbe csak a múzeum által szervezett rendezvényeken lehet belépni. Az idei Nyitott kapuk napja rendezvényt a barokk kor jegyében szervezték meg, a gyerekek kézműves foglalkozásai is erről szóltak, maszk- és legyező-készítés, papírmerítés, tánctanulás szerepelt a programban. Ahogy Pánczél Szilamér történész, a Maros megyei múzeum munkatársa elmondta, az egyik fő célja a rendezvénynek az, hogy a kastély, mint kulturális–épített örökség visszakerüljön a helyiek tudatába. Ez az idegenforgalom fellendítését is szolgálhatná, hiszen a Szászrégen közelében, Marosvásárhelytől 45 kilométerre található Görgényvölgye, az egykori Rákóczi-Bornemisza kastély, a Rákóczi-vár igazi turisztikai paradicsom megalapozásának a lehetőségét is jelenthetné. Erdély egyik legnagyobb műemlékegyüttese – 70 helyiséggel – műemlékvédelmi szempontból is nagy kihívást jelent annak, aki ezzel szeretne foglalkozni – mondta a muzeológus. Több mint 10 falu, az egész Görgény-völgye hozzátartozott egykor az uradalomhoz, ahová Európa uralkodói jártak vadászni. A 19. században erdészeti szakiskolát létesítettek benne, amely a magyar királyságnak az egyik legrégebbi, szakoktatást biztosító tanintézménye volt, ahogyan az impériumváltást követően Romániában is az egyetlen ilyen jellegű iskolának számított. Az iskola – amely 1893-tól 2000-ig működött ott – egy modern, új épületbe költözését követően jelenleg a Maros megyei múzeum a megyei önkormányzat hozzájárulásával folyamatos restaurálási, állagmegőrzési munkálatok végez, mint például a kapuépületet sikerült már felújítani, illetve a cserepeket kicserélni az épületegyüttesen. A teljes restauráláshoz 9 millió euróra volna szükség. A felújítás terve elkészült Karácsonyi István művészettörténész, a múzeum munkatársa szerint. A szükséges engedélyeket is beszerezték, most egy olyan európai uniós kiírásra van szükség, ahol megpályázhatják a szükséges összeget, amelyből az épületegyüttest, a dendrológiai parkot, a kastély előtti parkot is restaurálhatják teljes egészében. A terv szerint az épületegyüttes felújítása mellett kiállítótermek és egy konferenciaközpont létesítése is szerepel, illetve a dendrológiai park rendbetétele, amely terjedelem szempontjából Romániában a második ilyen jellegű park. A pénteki kastélynap alkalmából Márton Krisztina és Weisz Szidónia, a Teleki Téka munkatársai tanították meg a merített papír készítésére a gyerekeket, Ritziu Ilka Krisztina a barokk tánc lépéseit oktatta a kicsiknek. Délután a Tiro Estate kamarazenekar játszott barokk-zenét, majd levetítették a Görgényszentmiréről, annak kastélyáról Simonffy Katalin televíziós szerkesztő, egyetemi tanár és tanítványai által készített dokumentumfilmet is. Antal Erika maszol.ro lapozás: 1-13
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
