|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 9 találat | lapozás: 1-9 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kolcsár Árpád 2003. december 27.Gyergyószentmiklóson már hagyományszámba megy a római katolikus templomban az énekkarok karácsonyi koncertje. Az idei, december 25-i hangversenyen is zsúfolásig megtelt a templom, az ipartestület férfikórusa és a Domokos Pál Péter női kórus mellett fellépett a Kolcsár Árpád vezetésével újraéledt Szent Miklós Kamarazenekar is. A hangverseny végén Pál Árpád polgármester megköszönte az énekkarok áldozatos munkáját. Fölvetette a kérdést: elgondolkoztak-e a gyergyóiak, milyen űr is támadna a városban, ha nem működnének az önzetlen munkát végző énekkarok? /Karácsonyi koncert a templomban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 27./2004. június 2.Pál Ibolya tanárnő, a gyergyószentmiklósi Domokos Pál Péter Női Kar vezetője kezdeményezésére máj. 30-án hagyományteremtő szándékú rendezvény színhelye volt a Római Katolikus Művelődési Központ nagyterme, a Korona. Dalosok és népi muzsikusok közös délutánja zajlott. Köllő Miklós műépítész hangszerkiállítás keretében tartott előadást régi, de ma is használt hangszerekről. A három gyergyószentmiklósi kórus: a Domokos Pál Péter Női Kar (vezető: Pál Ibolya), az Ipartestületi Férfi Kar (vezető: Ambrus Éva) és a Szent Miklós Kamarakórus (vezető: Kolcsár Árpád) pünkösdhöz illő egyházi énekekkel köszöntötte az ünnepet. /Bajna György: Dalosok és népi muzsikusok közös délutánja. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 2./2008. június 14.Svájcban, a több mint 17 000 énekest felvonultató Weinfeldeni Kórustalálkozón vett részt az elmúlt héten a Molnár Katalin vezényelte gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara és a Kolcsár Árpád irányította Szent Miklós Kamaraegyüttes. Svájc minden kantonjából érkeztek a résztvevők. A gyergyószentmiklósi Szent Miklós Kamaraegyüttes a vegyes karok között szerezte meg az elismerését, megismételve az Ipartestületi Férfikar két évvel ezelőtti sikerét, amit a kitűnő kórus minősítéssel jutalmaztak. A gyergyószentmiklósi önkormányzat, a megyei tanács, helyi vállalkozók, külföldi pártolók, köztük is elsősorban a Peter Hersberger és neje, Fejér Ilona által támogatott két kórus svájci útja során több helységben fellépett. /Bajna György: Örömhírrel Svájcból. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 14./2008. október 21.A gyergyószentmiklósi Kolcsár Árpád vezette Szent Miklós Kamaraegyüttes is részt vett az egri 15. Éneklő Magyarország regionális kórustalálkozón. /Bajna György: Kórusfesztiválon Egerben. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 21./2009. január 23.Molnár Vilmos csíkszeredai prózaíró Márai Sándor-díjat vehetett át január 22-én, a magyar kultúra napján Budapesten. Idén a 105 díjazottból csupán egyetlen érkezett Erdélyből, ezt többen meg is jegyezték. „Olyan személyiségek vannak az erdélyi magyar kultúrában, akiket nem lenne szabad megkerülni, s ezért fáj, hogy Magyarországon nem tartják őket eléggé számon. Jó lenne, ha ez a jövőben megváltozna” – vélekedett Molnár Vilmos. Nagyváradon a magyar kultúra ünnepének díszvendége Szili Katalin az Országgyűlés elnöke, valamint Markó Béla, az RMDSZ elnöke volt. Az ünneplő közönség a Kolozsvári Magyar Opera előadásában megtekinthette a Mátyás a vérpadon című rockoperát. „A magyar kultúrát védetté kellene nyilvánítani”, fogalmazta meg Balázs József gyergyóalfalui festőművész, amikor átvette a Gyergyói Magyar Kultúráért díjat. Az ünnepségen a magyar kultúra megőrzéséért végzett tevékenységéért Danaliszin Józsefet, a Fábián Ferenc műkedvelő színtársulat alapítóját, valamint Pál Ibolya és Kolcsár Árpád karnagyot is díjazták. A rendezvény díszvendége, Sebő Ferenc hangsúlyozta: a magyar kultúrát nekünk kell megvédenünk, azzal, hogy használjuk. Sebő Ferenc, a népszerű énekes, gitáros, tekerőlantos, dalszerző, népzenekutató minden koncertjét az ősi paraszti zene- és tánckultúra népszerűsítésének szenteli. A Pallas Akadémia Kiadó 500. kötetével /Pomogáts Béla: Magyar irodalom Erdélyben (1918–1944)/ nyitotta meg Csíkszereda önkormányzata a magyar kultúra napjának ünnepségsorozatát. Sebő Ferenc tartott rendhagyó irodalomórát a Márton Áron Gimnázium dísztermében. Este pedig Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj című, személyes visszaemlékezéseket tartalmazó kötetét mutatta be Sebő Ferenc. A rendezvénysorozat záróakkordjaként január 23-án a Csíki Játékszín nagytermében a Sebő együttes bemutatja Lázár Ervin: Erdei dalnokverseny című lemezét. A szilágysági bányavároskában, Sarmaságon is megünnepelték a magyar kultúra napját a nemrég rendbe hozott Kemény-kúriában. Horváth János tanár Kemény János, a neves erdélyi író mához szóló üzeneteiről beszélt. Sepsiszentgyörgyön magyar Nobel-díjas tudósokról és társaikról értekeztek a magyar kultúra napja alkalmából szervezett rendezvényen. Az EMKE Maros megyei szervezete a Maros Művészegyüttes Sodrásban című műsorával ünnepelt. Meister Éva Szolnokra kitelepedett színművész előadta Csöndes kiáltvány a vesztesekért című verses-zenés pódiumműsorát Marosvásárhelyen, majd Szászrégenben. /A magyar kultúra ünnepe. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 23./2009. január 26.„A világörökség részeként védetté kellene nyilvánítani a magyar kultúrát” – hangoztatta Balázs József gyergyóalfalvi festőművész a Gyergyói Magyar Kultúráért díj átvételekor. A Gyergyói Magyar Kultúráért díjat idén először adományozta a rendezvényt szervező gyergyószentmiklósi művelődési központ és a gyergyószárhegyi Művészeti és Kulturális Központ. Ebben az elismerésben részesült Danaliszyn József, a Fábián Ferenc amatőr színjátszócsoport alapítója, Pál Ibolya, a Domokos Pál Péter Női Dalkör karnagya és Kolcsár Árpád, a Szent Miklós Vegyeskórus vezetője. /Jánossy Alíz: Védetté nyilvánítani a magyar kultúrát. = Krónika (Kolozsvár), jan. 26./2012. december 31.Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (2.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal– A Facsádról elindult életút végül megérkezett, azt is mondhatnám, révbe jutott Kolozsvárt, mely bizonyosan különbözött a korábban megélt városok szellemiségétől. – Kolozsvár más volt, új, számomra a kitárult reménységek városa volt. Kolozsvárra bukott diákként érkeztem. 1940 a bécsi döntés és a szerelmek éve volt. És azé a felejthetetlen facsádi nyáré, amelyről mintha megéreztük volna, hogy az utolsó, tombolt bennünk az ifjúság, az együttlét öröme. A gimnáziumban hetediktől kettéágaztak az osztályok humán és reál tagozatra. Az előbbiben a latinon és a nyelveken volt a hangsúly, a reál osztályokban a nagyon komoly matematika- és fizikaoktatáson. Mindig ragaszkodtam a barátaimhoz. Ezek jó matematikusok voltak és a reál tagozatra iratkoztak be. Én követtem őket, de nem mértem fel, hogy azon a magas színvonalon tanított matematikához és fizikához nagyon rendszeres, napi felkészülésre volt szükség. Az én érdeklődésem azonban nagyon megoszlott. Változatlanul sokat olvastam, rádiót hallgattam, szórakoztam, így aztán 1940 nyarán pótvizsgára buktam. A nyár viszont nagyon mozgalmas volt. Akkor folytak a Turnu Severin-i tárgyalások, tombolt bennünk a fiatalság, a szerelem, nem tudtam tanulni, nem is ment a vizsga. Matematikatanárom megkérdezte, miért nem megyek Magyarországra.Azt feleltem, hogy készülök menni, mert édesapámat áthelyezték Csíkszenttamásra. A nagyon igényes számtantanár nagyvonalú ember volt, Temesvár polgármesteri tisztét is betöltötte a királyi diktatúra előtt, az ellenőrizhető írásbelimre négyest adott, viszont a szóbelimre hatost, így ötös osztályzattal átengedett. A Karánsebesről jött, provinciális szemléletű fizikatanár 4,50-nel megbuktatott. Édesapám felvette a kapcsolatot a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiummal, ahol tájékoztatták, hogy mint elnyomott, újra vizsgázhatok. Neki viszont az volt a véleménye, hogy mivel látta, hogy nyáron nem tanultam a pótvizsgára, ne vegyem igénybe ezt a kedvezményt. Mivel a szintén áthelyezett sógoromék már berendezkedtek Kolozsváron, beiratkozásra jelentkeztem a Kántor Lajos igazgató vezette Farkas utcai Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziumába, ahova Gyöngyössy Dániel, akkor ügyvédjelölt barátom és földim kísért el. Bukott diákot nem szívesen veszek fel, mondta az igazgató, miután átnézte az irataimat. Dani barátom sovinizmust emlegetett. A válasz tömören ez volt: sovinizmus ide, sovinizmus oda, bukott diák az bukott diák. Kántor Lajos igazgató úr mégis felvett. Mi, felsősök hamar rájöttünk, hogy igazgatónk fő törekvése az iskolaépítés. Igyekezett jó, minőségi iskolát létrehozni, ami nem volt könnyű az örökölt tanári karral és a különböző helyekről érkező, több iskolát megjárt diákokkal. Keményen, jól vezette a rábízott gimnáziumot, és már a második évben sikerült a tanárok egy részét kicserélnie. A román oktatási rendszer több szempontból modernebb volt. A Károly-diktatúra idején azonban nehezebb lett a helyzet. A diákok is szembesültek a vasgárda és a király között dúló ádáz harccal. A vasgárda tudatosan Lupescunét, a szeretőt tette minden rossz előidézőjévé. De a diákok tapasztalták azt is, hogy a terrort nem lehet terrorral megfékezni. Két iskolatársunkat is a csíkszeredai gyűjtőtáborban megtizedelés során lemészárolták, minden bírói ítélet nélkül. Különben osztálytársaik jó tanuló, eszes fiúknak ismerték. Szerintük nem az antiszemitizmus vitte őket a vasgárdába, hanem a király és környezete erkölcstelensége, pénzhajhászása. Károly király emberei ugyanolyan törvénytelenül jártak el, mint a gyilkoló vasgárdisták, mert cselekedeteiket nem független bírói határozat alapján hajtották végre. Az iskolában kialakult ugyan a diákok véleménye, de oda nem gyűrűzött be a gyűlölködés. A magyar oktatási rendszerben tetszett, hogy a tanár szabadon dönthette el, milyen végső osztályzatot ad a diáknak. Különbség volt a nyelvoktatás tekintetében is. A magyar oktatási rendszerben első évtől tanították a latint, harmadiktól a németet, ötödiktől az olaszt vagy más világnyelvet. A román nyelvet elsőtől tanították és érettségizni is lehetett románból. A román iskolákban első osztálytól a francia, harmadiktól a latin, ötödiktől pedig választott idegen nyelv volt a kötelező. Amint erről már szó esett, hetediktől választani lehetett a humán és a reál tagozat között. A diákok körében nagyon rossz szemmel néztek két típust: a magolót és a strébert. Kolozsvárt én kitűntem a magammal hozott irodalmi ismereteimmel és olvasottságommal. Rendszeresen vásároltam a magyar sorskérdésekkel foglalkozó folyóiratokat, ezeket a Méhkas Diákszövetkezet könyvesboltjában szereztem be. Móricz Zsigmond folyóiratát, a Kelet Népét, a Zilahy Lajos szerkesztette Híd számait pedig az Ursus kapualjában árusító Béla újságárusnál vásároltam meg. Amikor megtudtam, hogy a harmadik utas Németh László, Kodolányi János, Juhász Géza, Gulyás Pál átvették a debreceni Tiszántúl irányítását, előfizettem erre a napilapra. Ma is emlékszem a postán kézbesített napilap címzésére: „Kiss András 7. osztályos főgimnáziumi tanulónak”. Sajnos, ami nagyon gyakran előfordul, a szellemi tőkével rendelkezők anyagiakban szűkölködnek, így a Tiszántúlt is átadták a szerkesztők egy tőkével rendelkező kiadónak. Később házkutatástól tartva Tóth Kálmán aligazgatón keresztül folyóirataim nagy részét átadtam az Egyetemi Könyvtárnak. Ma már csak a Kelet Népe példányait és azt a szellemi tőkét őrzöm, amit akkori olvasmányaimból szereztem, a magam képére kialakított harmadik utat és a Tanút. – A Gyakorló Gimnázium egykori tanári karából kikre emlékszik vissza? – Balogh László magyartanárom a Pásztortűzben közölt írásokat, rendkívül jól, szuggesztíven, élményszerűen adott elő, mindig szabadon elmondhattuk véleményünket a felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Az a tanártípus volt, aki nem a biflázásra, hanem az irodalom megkedvelésére igyekezett rávezetni diákjait. A fizikatanárom Balogh Antal volt, aki tudott a bukásomról, de akkorra már pótoltam lemaradásomat. (Ami nem is volt nagy teljesítmény a temesvári reálban így-úgy elsajátított ismereteimmel.) Egyszer egy stréber nem volt megelégedve az osztályzatával, neki azt mondta: „Én Kiss Andrást becsülöm, aki hosszútávfutóként halad előre”. Olasztanárom Ulrich Ferenc, aki francia szakos is volt, valóságos nyelvtehetségként tűnt ki. Skrabatovics Ede a fejébe vette, hogy majd ő megtanít latinra. Feltehetően tudta, hogy az előző évben kézről kézre járattam Móricz Zsigmondnak A latin nyelv törlendő című írását. Nyolcadikban majd minden órán feleltetett. Egyikünk sem tudta akkor, hogy mennyire szükségem lesz a latin nyelvre. Módszeresen, jól tanított. Később Sajkásra magyarosította a nevét. Az egyetemen is volt beosztása. 1944 őszén még aláírta a magyar oktatóknak az egyetem továbbműködése melletti állásfoglalását. Katonakabátban hazaindult Szatmár vármegyébe, útközben agyonütötték. Természetesen az említett fiatal tanárok közelebb álltak hozzánk, és bár nem tanított bennünket, nagyon tiszteltük a nálunk valamivel idősebb, halk szavú Mikecs Lászlót, akiről az olvasottabbak tudták, hogy publikációi is vannak. A „felszabadító” szovjet csapatok az ötezer kolozsvári magyar polgári személlyel együtt őt is Oroszországba deportálták, ahonnan nem tért vissza. A fiatalok mellett jó emlékeket hagytak bennem a román szakos Papp Imre, Szopos Sándor festőművész rajztanár és a két Török: Sándor, a matematika- és Zoltán, a természetrajztanár. Az osztályomban közismert volt olvasottságom és irodalmi tájékozottságom. Talán ennek köszönhető, hogy nyolcadikban, az önképző kör alakuló ülésén egyhangúlag engem javasoltak elnöknek. Az ülésen jelen volt Kántor Lajos igazgató is, és meglepett arccal hallgatta a bukott diák jelölését és megválasztását, de nem szólt közbe. Hagyta, hogy Balogh László, aki akkor már jól ismert, levezesse az ülést. Az érettségi vizsgámon Bartók György filozófiaprofesszor, a Középiskolai Tanárképző Intézet elnöke töltötte be az elnöki tisztet. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nehezebb tantárgyak vizsganapja előtt a diákok a patikából Aktedront vásároltak, ami ébren tartotta őket egész éjszaka, és akkor vették át az egész nehéz anyagot. Az osztályzatok szerint 3. lettem az érettségin. Utána összetalálkoztam a folyosón Kántor Lajos igazgatóval, aki így szólt hozzám: „Jó volt fiam, megálltad a helyed”. – András bácsi pályaválasztását nem lehetett könnyen összeegyeztetni a családi hagyományokkal és az irodalmi, valamint a politika iránti érdeklődésével. – Érettségi után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanultam tovább. A pályaválasztásnál az volt a gond, hogy – amint már említettem – mindig ragaszkodtam a barátaimhoz és igyekeztem együtt maradni velük. Jó barátom volt Maros Tibor, az osztályelső, ő hetedikben azt mondta nekem, hogy erdőmérnök akar lenni. Én is arról ábrándoztam, hogy követem őt Sopronba. Azután meggondolta magát, és elhatározta, hogy orvos lesz. (Az életpályája azt bizonyította, hogy döntése nagyon helyes volt.) Mivel jó barátaim zöme szintén az orvosira készült, én is az orvosi mellett döntöttem, gondoltam, hadd körözzem le a bátyámat, aki akkor már orvos volt. De előbb próbát akartam tenni, hogy le tudom-e küzdeni a vértől és sebektől való viszolygásaimat. Facsádi szomszédommal és barátommal, Orthmayr Alajossal, aki akkor a kórbonctanon volt tanársegéd, bevitettem magam a boncterembe, és rájöttem, hogy köszönöm szépen, de soha nem leszek képes orvos lenni. Irtózom a sebektől és a vértől, és ezt nem tudom leküzdeni Akkor mi legyek? Abban az időben létezett egy pályaválasztási tanácsadó, megírtam, hogy közíró akarok lenni. Példaképem Márai Sándor volt, akiről azt is tudtam, hogy egy-egy vasárnapi vezércikkéért ezer pengőt kap. Azt a választ kaptam a tanácsadótól, hogy nincs ilyen képzés, iratkozzam be a jogra vagy a bölcsészkarra, majd menjek el volontőrnek egy laphoz, és ott sajátíthatom el az újságírás gyakorlatát. 1942 nyarán elutaztam édesapámhoz, hogy vele is beszéljem meg pályaválasztásomat. Ő azt javasolta, hogy legyek „lódoktor”, mint Döme nagyapám, utána megkezdhetem közírói pályámat. Elmondtam neki, amit a boncteremben tapasztaltam, tehát nem lenne jobb az állatorvosi, mint a humán orvosi pálya. „Legyél hát közíró” – hagyta jóvá elképzelésemet édesapám. Részt vennék a politikai életben is – tettem hozzá. Ő arra kért, soha ne lépjek pártpolitikusi pályára, mert „az nem nekünk való”. Így hát beiratkoztam a jogra. Következett az egyetemi polgárrá avatás. 10 pengő befizetése után a dékán kezet fogott velem, egyetemi polgárrá fogadott, amit öntudatosan vállaltam. Erről a polgárrá fogadásról a diákság körében számos tréfás történet keringett. Például az, hogy a vidéki gólyát hogyan vették rá a Gábor Áron diákotthonban, vagy a Jóskában a felsőbb évfolyamosok, hogy készítsen elő a markában 10 pengőt, amit a dékán markába kell csúsztatnia a polgárság fejében. A jogi karon a hallgatók két csoportra tagolódtak: voltak a rendes hallgatók és a „mezei seregek”. Ezek főként tisztviselőkből és más, állásban levőkből tevődtek össze, és a fogalmazói státushoz megkívánt doktori címért iratkoztak be az egyetemre. A mezeizők nem hallgatták az előadásokat, ők csak a vizsgákon jelentek meg. Indexeiket az altisztek kezelték, ami nagyon jó jövedelmi forrást biztosított nekik. Egyenként 20–30 index volt a kezük alatt. A vizsgákra a jogi szemináriumon készítették elő őket. A legismertebb Bellér István szemináriuma volt, ahol jegyzeteket lehetett kapni, és felkészítést is vállalt a doktori tézisek megírására. Az egyetemi hallgatók összetételét illetően Kolozsvárt sajátos helyzet alakult ki. Sok volt a dél-erdélyi menekült diák. Ezek tanulmányi eredményeiktől függően különböző kedvezményekben részesültek. De voltak, akik önmagukon azzal segítettek, hogy beálltak statisztálni a Nemzeti Színházhoz. Egy enyedi származású, Elekes nevű évfolyamtársam volt a statisztálás egyik fő szervezője. Én kötelességtudóan hallgattam az ajánlott előadásokat is: állami számviteltant, Felvinczi Takáts Zoltán előadásait a művészettörténetről és a Baráth Tiborét a francia forradalom idejebeli sajtóról. Rendkívül jól adott elő. El kell mondanom, hogy teltházasok voltak Buza László, Bónis György, Csekey István, Ottlik László órái. Nem találkoztam olyan egyetemi tanárral, aki nem szabadon adott volna elő. Mind beszélt idegen nyelveket. Mi is lekádereztük őket, tudtuk, hogy közülük ki a törvényelőkészítő bizottság vagy más szaktestület tagja. Szász István például egy nemzetközi bíróságnak volt a bírája. Buza Lászlót és Csekey Istvánt a legtekintélyesebb köz-, illetve nemzetközi jogászokként tartották számon. – Milyen volt az akkori kolozsvári egyetemi élet? – A dékán a kar igazgatásának teljes jogú ura volt, egy cédulát, egy moziplakátot nem lehetett kitenni, ha nem engedélyezte a dékán. Az egyetemi oktatókkal való viszonyában ő primus inter pares volt, de nem főnök. Minden tanár szabadon rendelkezett kollégiumával. A tanszékvezető fogalma ismeretlen volt. Mind a rektor, mind a dékán mandátuma egy évre szólt. Ezért tüntették fel kiadványaikon az e. i., azaz ez idei megjelölést. Kollokviumok, vizsgák nagy spekulációkkal történtek. Egyes hallgatóknak megvolt a kidolgozott szisztémájuk, hogy mikor jobb a vizsgáztató tanár elé állni: az elsők között, vagy később, ha a tanár már fáradt? Számon tartották, hogy az előttük vizsgázó jelölttől miket kérdezett a tanár. A szeminárium nem úgy zajlott le, mint 45 után. A hallgatónak önálló munkát kellett bemutatnia, azt vitatták meg a részvevők. Horváth Barna, a jogelmélet professzora, aki híres volt igényességéről és szigorúságáról, a mi évfolyamunk előtt a tanszék magántanárával vitatkozott, aki nem volt más, mint az 1956-os helytálló államférfi, Bibó István. A két különböző szemléletű tanár összecsapása élmény volt a kis létszámú hallgatónak. A tanár a vizsgákon a kérdésekre adott válaszok és a szemináriumi teljesítmény alapján osztályozott. A jogtudományi szigorlatok jóval nehezebbek voltak, mint az államtudományiak. Itt a szigorlók zöme mezeiző volt. Emlékszem egy beszélgetésre a nemzetközi jogról, amit dékáni jóváhagyással egy jogszigorló hívott össze. Szerinte a nemzetközi jog helytelen kifejezés, hiszen a jog ismérve: a kikényszeríthetőség, viszont a nemzetközi jogban nincs ilyen lehetőség. Végső fokon csak háborúval lehet elérni a megállapodások, szabályozások betartását, ami nem jogi kategória. A Bellér-féle szemináriumi jegyzetek jók voltak a vizsgákon. Buza és Csekey professzorok esetében, az Osztrák–Magyar Monarchia meghatározásánál figyelmeztették a hallgatót: Buzánál reálszövetségként, Csekeynél viszont egyszerű perszonálunióként kellett minősíteni a két állam közötti jogviszonyt. – Az elkövetkező történelmi események hatással kellett hogy legyenek az ideálisnak tűnő egyetemi életre is. – Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás nagyon fejbevágott. Hiába titulálták jó moszkovita szóhasználattal fasiszta államnak Magyarországot, az egyetemen egyetlen nyilas diák csak a hülye Pufi volt. Viszont a közvéleményben tartotta magát az a hír, hogy március 15-én Magyarország kiugrik a német szövetségből. Mi lesz, hogy lesz? Elterjedt a hír, hogy Dálnoki Veress a Tiszánál ellenáll. A németek viszont már az országban voltak és fenyegetéseik döntöttek. A budapesti Műegyetemen a diákok elkezdtek mozgolódni. Erre elrendelték az egyetemisták munkatáborba vitelét. Az én csoportom Borszék alatt, Székpatakon építette az Árpád-vonalat. Akkor szembesültünk először a katonai fegyelemmel. Szerencsénkre a parancsnok, Darvas százados korekt ember volt, a tisztesek többnyire a hatalomhoz jutott primitív ember módján éreztették hatalmukat. Deszkából készült finn sátrakban laktunk. Közeledett a front, csendes éjszakákon hallani lehetett az ágyúzást. Éles töltényekkel teljesítettük az őrszolgálatot és Darvas százados utasított, hogy ha a közeledő nem áll meg felszólításunkra, ne habozzunk lőni, mert „a partizán nem katona, az orvlövész, és le kell lőni, mint a veszett kutyát”. Már a táborba jövet találkoztunk menekülő ukránokkal. A mellettünk álló szerelvényen egy „ukrán madonna” a gyermekét szoptatta. Vajon mi lett a sorsuk? Aztán megjött a parancs, hogy a katonaköteleseknek be kell vonulniuk, ezért hazaküldtek a táborból. Még a német megszállás előtt Kállay Miklós miniszterelnök meglátogatta az egyetemet, és ott földijétől, Csekey professzortól jövet vékonyka titkára kísérte. S szavaira ma is emlékszem: „Az urak tanuljanak, mert nagy feladat vár magukra. Amíg én leszek Magyarország miniszterelnöke, addig nem viszik önöket a frontra, mert szükség van Magyarországon önökre.” A román átállás után megérkezett az én behívóm is. A nővérem Szatmár vármegyébe továbbította a postással, bár nem szeretek kitérni a dolgok elől. Már középiskolás korunkban kialakítottunk egy szűk baráti kört, ami egyetemi éveinkben kiegészült néhány, velünk egy évben érettségizett hallgatónővel. Fórumnak neveztük el, mert minden nap estefelé a Főtéren találkoztunk, a Szent Mihály-templom keleti végében, ott ültünk a vaskerítésen. Tagjai a lányok közül Faluvégi Baba, a későbbi Kós Andrásné, Lebó Anikó orvostanhallgató, Tamás Magdi (Mészárosné) bölcsész, Lázár Ibolya orvostanhallgató, Mandula Ibolya, Rácz Lili és Buszlai Ibolya közgazdászok. A fiúk közül Maros Tibor, Grósz Frigyes, Égető Béla, Herman Nándor, Joanovics János, Gyöngyössy János orvostanhallgatók voltak. Fórumtag volt még Bacsó István, Kovács László és Szatala Ödön biológus, aki miután szüleivel visszaköltözött Budapestre, akkor is hűséges Fórumtag maradt. Szeptember végén hazafelé mentünk a Deák Ferenc utcán, és szembejött velünk egy rendőr – szerencsére nem csendőr – járőr, igazoltattak. Az orvostanhallgatók felmutatták kórházi beosztásukat igazoló irataikat, én a diákigazolványomat. A fehérbajuszú járőrparancsnok csak ennyit mondott: „A maga helyében nem nagyon sétálnék az utcákon”. A főtéri vendéglőben, a tulajdonos szerint a legjobb bort hozták fel, hogy a bejövő oroszoknak ne jusson belőle. Szorongó érzés tört rám, amikor a Főtéren keresztüldübörgött egy 15-17 éves fiúkból álló tankoszlop. Meggondolkoztatott, hogy miközben a magyar hadvezetőség a felkelőket visszavonta Tordáról, hogy megóvja Kolozsvárt az utcai harcoktól, ezek a gyerekek rezzenéstelen arccal tovább harcoltak, mert azt parancsolták nekik. A Kolozsvár elleni támadás során nem volt az oroszoknak légierejük. Egy berepülés alkalmával találat érte Csokoládé Károly cigányprímás házát, amiről a helyi sajtó is beszámolt. A Zápolya utcában laktunk és egy nap, október 11-én, szerdán látom, hogy a Kövespad utcán egy orosz hajt fel egy lovas szekeret. Egy szomszéd román tanár pincéjében bújtunk el első éjszaka. Másnap reggel kimentünk a ház elé, és a Kövespad felől egy egyszerű asszony jött felénk és figyelmeztetett: az oroszok szedik össze a magyarokat. Akkor legalább kapunk valami írást, mondtam én jóhiszeműen, mert azt gondoltam, munkára visznek a felrobbantott hidakhoz. Édesanyám és a sógorom nem bíztak az oroszokban és úgy döntöttek, hogy bújjunk el a szomszéd akkor már üresen álló házánál a Kövespad felé emelkedő kertje végében, a bodzabokrok mögé. Mire felértünk, már ott lapult a bodzabokorban Vermessy Rezső, a Szövetség Szövetkezeti Központ cégjegyzője, valamint Kolcsár Árpád és Páter kőművesmesterek. Kis idő elteltével a kert alján megjelent egy hosszú Moszingan puskával egy szovjet katona, hogy a kertet ellenőrizze. Láttuk, hogy felénk tart, aztán egyszerre megáll a karalábéágyásnál, leteszi a puskát, előveszi a bicskáját és elkezdi jóízűen falatozni a karalábét. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszament az utcára az őrjárathoz. Másoknak nem volt ilyen szerencséje, mint nekünk. A szemben lakó Miskolczi nevű hóstáti gazdát – a Hosszú élethez nevű kocsma tulajdonosát – a nálam fiatalabb gimnazista fiával együtt elhurcolták, soha nem tértek vissza. Ez volt a sorsa több Zápolya utcai lakosnak is, akik nem bújtak el, köztük apósomnak, Kalmár Eleknek és sógoromnak, Kalmár Andrásnak, akik hosszú esztendőkig sínylődtek a Szovjetunióban. Elhurcolták egykori iskolámból a már említett Mikecs László tanárt, valamint Szabó György klasszika-filológust, aki miután visszatért, megírta az elhurcoltak színvonalas és tárgyilagos krónikáját Kolozsvári deportáltak az Uralban címmel. Közvetlen a szovjet bevonulás napján, mielőtt elhurcolták az ötezer magyar polgári lakost, a szemben lakó Steierman család – a Linda nevű cukorkagyár tulajdonosai – áthívtak bennünket, hogy az ott levő munkaszolgálatossal ünnepeljük meg a „felszabadulásunkat”. Ők felismerték sógoromban, Ferencz Antalban azt a feleki határvadász zászlóst, aki odament alakulatukhoz és biztatta őket, hogy „ne csüggedjenek, már nem tart sokáig”. Ezt meleg szavakkal meg is köszönték: „Felszabadultunk!”. Náci cseberből a vörös cárizmus vedrébe. (Folytatjuk) Művelődés (Kolozsvár) 2014. április 15.Az örökséget tovább kell adniA Gyergyói Népzenészek Találkozóján, a gálaműsort megelőzően a gyergyószentmiklósi művelődési ház Karancsi Sándor-termében mutatták be Mezei Magdolna Szivárvány havasán – Gyergyóban gyűjtött népdalok című könyvét. Páll Levente, a kulturális intézmény igazgatója köszöntötte péntek délután az érdeklődőket, kiemelve, rég volt, hogy ilyen zsúfolásig telt háznyi kultúra-, népdalkedvelőt üdvözölhetett. Páll Ibolya zenetanárnő a népdal születéséről, továbbadásának fontosságáról, több évtizedes pedagógusi pályája során a gyerekektől kapott visszajelzésekről szólt, többek között kiemelte egykori tanítványa, Magdolna különös kapcsolatát a népdallal, a zenével. A kötet szerkesztője, Mezei Magdolna mielőtt a daloskönyvről szólt volna, köszönetet mondott tanítóinak: „szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan tanítóim voltak, akik megszerettették a népdalt”. „Oktató-nevelő munkám folyamán mindig fontosnak tartottam a zenei anyanyelv értékeinek tudatosítását. Hiszek a zene személyiségfejlesztő, értékrendteremtő erejében, abban, hogy javítja a gyerek iskolai teljesítményét, gondolkodását, emlékezetét, összpontosító figyelmét, mozgását, kreativitását. Feladatomnak érzem, hogy mindezeket kihasználva, olyan generációkat neveljek fel, amelyek felnőtté válva nemcsak tetteikben, de érzelmi és erkölcsi mivoltukban is hasznos tagjai lesznek a társadalmunknak. Ezért döntöttem el, hogy részt vállalok a nemzeti műveltség terjesztésében, a néphagyomány, a zenei anyanyelv ápolásában és továbbadásában, ott ahol ezt leginkább megtehetem, az iskolában” – mondta a fiatal tanítónő. Kiemelte, Kodály Zoltán zenepedagógussal együtt vallja: „a gyermekek elsőre annak a tájegységnek a dallamvilágát kell megismerjék, amelyben nevelkednek, mert ez áll hozzájuk minden tekintetben a legközelebb. A zenei anyanyelv szerepét a népzene tölti be, melyben egy nép múltjának legnemesebb értékei őrződnek meg”. Kisné Portik Irén néprajzkutató a tanító szerepéről, az egyházi, népdalok ismeretének fontosságáról szólt: „a zenei anyanyelvet komolyan kell venni, népi értéket, zenei kincset ad át a szerkesztő e kötettel, melyet különösen a pedagógus kollégák használhatnak kézikönyvként”. A népdaltár hiánypótló, a könyvhöz tartozó hanganyag, cédé éppen a gyerekek által legkedveltebb, legnépszerűbb dallamokat tartalmazza. A Gyergyóban gyűjtött népdalok egy csokrát, őseink egyik legféltettebb, legdrágább kincsét menti a kis könyv az utókor számára. A kötet megjelenésében segített: Balázs Gyönyvér, Kolcsár Árpád, Lovász Árpád, Gáll Beáta, Tatár Attila, Páll Ibolya, Kisné Portik Irén, F&F nyomda. A könyvbemutatón gyergyói dalokat énekeltek a tanítónő tanítványai, népdalos csoportja, illetve a Hóvirág Néptánccsoport tagjai. Találkoztak a gyergyói népzenészek Gyergyói Népzenészek Találkozóját Bartók Béla-mottóval szervezték meg a művelődési központban: „A népzene tehát a természet tüneménye. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei, a virágok, az állatok. Éppen ezért olyan gyönyörű, olyan tökéletes a népzene. Ezek a dallamok a művészi tökéletesség megtestesítői. Példái annak, miként lehet legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot legtökéletesebben kifejezni.” A négy év kihagyás után újra megszervezett rendezvény célja az évek múlásával mit sem változott: legalább ezen a napon felhívni a vidék figyelmét a gyergyói népzenei hagyományokra. „Gyűjtsék össze a környezetünkben még meglévő értékeket, tanulják meg és adják tovább a fiataloknak” – biztatta a jelenlévőket Kelemen László, a budapesti Hagyományok Háza főigazgatója. Kisné Portik Irén Mezei János gondolatait tolmácsolta a telt házas rendezvényen, mellyel a szervezők a híd szerepét vállalták fel a népi zenészek és a közönség között. Péntek este több mint négyórás gálaműsor keretében mutatkoztak be a zenekarok: csomafalviak, alfalviak, újfalviak, ditróiak, remeteiek, szárhegyiek és gyergyószentmiklósiak. A táncházzenészek közül a Heveder Zenekart, habár már éjfélre járt, nagy tapssal fogadta a közönség. Táncházzal zárták az ünnepséget. Baricz Tamás Imola. Székelyhon.ro 2015. július 2.20 éves a Szent Miklós KamaraegyüttesA gyergyószentmiklósi Szent Miklós Kamaraegyüttes július 4-én, szombaton 17 órától nagyméretű találkozóval ünnepli 20. születésnapját. A dalkedvelőket a Figura Stúdió Színház nagytermébe várják, ahol fellép az Ipartestület Férfikara, a Domokos Pál Péter Dalkör Női Kara, a szegedi Vox Nova Kórus, a törökbálinti Cantabile Kórus és az ünnepelt Szent Miklós Kamaraegyüttes, illetve közreműködik a Gyergyószentmiklósi Fúvószenekar. A város nevét viselő kamaraegyüttes 1995-ben jött létre Páll Ibolya zenetanár kezdeményezésére, első karnagya a gyergyóditrói Petres Csaba zenetanár, zeneszerző. A kamaraegyüttesben fúvós és vonós hangszerek találták meg a zenei összhangot, ugyanakkor létrejött az azonos nevet viselő vegyes kar is. A Szent Miklós Kamaraegyüttes irányítását Petres Csaba kiválása után Kolcsár Árpád gyergyószárhegyi zenetanár vette át, aki a mai napig a kórus és a zenekar karvezetője. A Szent Miklós Kamaraegyüttes szinte törzsvendégnek számít a városi rendezvényeken, ugyanakkor évente ellátogatnak külföldre is. Sikerrel vettek részt több kórust minősítő hangversenyt is: Svájcban kitűnő minősítést, Prágában bronz, Egerben arany, idén szintén KÓTA-zsűri előtt arany minősítést szereztek. Számukra írták Sebestyén Rita és Cári Tibor zeneszerzők a Szent Miklós Legendája című előadást. Énekeltek a Csaba királyfi rockopera gyergyószárhegyi ősbemutatóján is. A kamaraegyüttesnek már kiadott CD-je is van. Baricz Tamás Imola Székelyhon.ro lapozás: 1-9
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
