|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 26 találat | lapozás: 1-26 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kovács József 1998. augusztus 16.László Gyula gyermekkorát az erdővidéki Székelyszáldoboson töltötte. A száldobosiak nem feledkeztek meg a nagy történészről. Diófából készült emlékkopjafát küldtek Budapestre, László Gyula leendő emlékszobájába. A faragott fejfát Kovács József nyugalmazott bányafelmérő készítette. /Vasárnap (Kolozsvár), aug. 16./2000. március 21.1994-ben nyílt meg Kolozsváron a Romániai Magyar Baptista Egyház teológiája, a bukaresti Baptista Teológiai Intézet fakultásaként. A magyar baptista lelkipásztorok azelőtt a bukaresti román nyelvű szemináriumban készültek a lelki szolgálatra. A kommunista uralom alatt a magyar baptista gyülekezetek szövetségét megszüntették, és a hívek a román nyelvű gyülekezetekhez kerültek. A kilencvenes évek elején néhány magyar lelkipásztor magiszteri fokozatot szerzett egy amerikai iskola romániai programjának keretében, s ők alkották a későbbi tanárok magját. Jelenleg valamennyi tanáruk rendelkezik egy tudományos fokozattal az egyetemi oklevelen kívül, és hárman közülük hamarosan teológiai doktori címet szerezhetnek, ismertette helyzetüket Kovács József, a Magyar Baptista Teológiai Fakultás dékánja. A főiskolát az erdélyi gyülekezetek tartják fenn. Még nincs saját épületük, átmeneti időre a kolozsvári baptista gyülekezet ingatlanában kaptak otthont. Az órákat erdélyi magyar baptista lelkipásztorok tartják, akik az ország különböző részeiből utaznak Kolozsvárra. Jelenleg egy évfolyamuk van nyolc diákkal, de két párhuzamos évfolyam indítását tervezik tizenöt-húsz hallgatóval. /Fábián Tibor: A teológia a gyülekezeté. Beszélgetés Kovács Józseffel, a kolozsvári Magyar Baptista Teológiai Fakultás dékánjával. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), márc. 21./2006. augusztus 26.Kicsi Antal /1936-1980/ a Bolyai Tudományegyetem magyar szakán végzett, kitűnő diák volt, színjelesen végzett. Diákévei alatt ígéretes költőként tartották számon. A Tankönyvkiadó marosvásárhelyi szerkesztőségében dolgozott, később a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola alakulásakor előbb tanársegéd, majd előadó. 1976-tól a megszűnőben levő főiskoláról a középiskolába helyezték át magyartanárnak, az volt haláláig. Kicsi Antal Zajzoni Rab Istvánról írta államvizsga dolgozatát (1958). Monográfiája jelent meg 1969-ben Kovács Józsefről. Doktori disszertációját (1976) Tompa Lászlóról készítette, kibővítve 1978-ban monográfiaként is kiadták. Utolsó műve Balázs Ferencről, melyben Mikó Imre munkáját folytatja, maga is befejezésre szorult, ezt a munkát Horváth Sz. István végezte el. A kötet 1983-ban kerül a boltokba. Nagy vállalkozásának – A romániai magyar irodalom történetének – egyes fejezeteit folyamatosan közölte a Brassói Lapok című hetilap. Kicsi Antal a marosvásárhelyi temetőben nyugszik. /(B.D.): Hetven éve született Kicsi Antal (1936–1980) = Népújság (Marosvásárhely), aug. 26./2006. szeptember 7.Szatmár megyében több református templomnak is volt kazettás mennyezete, mára azonban az egyetlen a Halmi községhez tartozó kis faluban, Kisbábonyban maradt meg. Felújítása meghaladja a maroknyi gyülekezet erejét, így várják az adományokat. Kisbábonyban jelentős az elöregedés és a lélekszámapadás, magyarázta Kovács József református lelkész. /Fodor István: Komoly erőfeszítés a templommennyezet felújítása. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), szept. 7./2006. október 17.Dr. Becsek Garda Dezső képviselő kézhez kaphatta a szekusdossziéját. Megtudta, hogy 1978 óta figyelték. 1989 előtti nagy bűne volt, hogy a magyarság történetét – benne a székely sajátosságokat – és néprajzát kutatta. Távollétében lakását átkutatták. Egy történelmi tanulmányait tartalmazó könyvét 1982-ben kinyomtatták, majd elégették. Előzőleg Imreh István professzor és Kovács József kedvezően véleményezték. Az akkori propagandatitkár, Rab István gyűlést hívott össze Gyergyószentmiklóson, ugyanis az egész helyi pártbizottságot szankcionálták, amiért egy irredenta személyt, Garda Dezsőt, támogattak egy ilyen könyv megírásában. Rab mellett a főinkvizítor Hargita megye kulturális bizottságának az elnöke, Májai Albert volt. Végül elégették a könyvét. Az volt a baj, hogy könyvében nem írt a román nép székelyföldi folytonosságáról. Ezért nem engedték, hogy olyan helyre kerüljön, ahol a kutatásait folytathatta volna. Garda megalázónak tartja: bizonyos médiumok azt írták róla, hogy besúgó. A romániai magyar újságírók ezt a rágalmat Magyarországra is kijuttatták. Gardának 1992 és 2000 között tíz kötetet jelentett meg. A szövegük már ott volt a fejében, csak le kellett írnia. /Román Győző: Lángoló könyvek. Hogyan lesz a besúgottból besúgó? = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 17./2007. szeptember 22.Rendhagyó kötet jelent meg a térségben élő vagy innen elszármazott magyarok augusztusi világtalálkozójára időzítve: Bakk Miklós, Kovács József-Szilamér és Sylvester Zoltán: Háromszéki kutatók doktori disszertációi. Egyedi vállalkozás, mert a tudományos munkával foglalkozó értelmiségiek téziseit foglalja össze, ez a kiadvány rávillant arra a szellemi erőforrásra, amely a világ különböző pontjairól irányítható (lenne) Székelyföldre. A társadalom- és természettudományok, illetve a mérnöki szférában tevékenykedő huszonnégy szerző doktori dolgozataikat európai vagy amerikai egyetemeken védték meg. A társadalomtudományok terén publikáló tizenöt szerző: Bakk Miklós, Bodó Barna, Borcsa János, Flóra Gábor, Kerekes László, Kolumbán Vilmos József, Kovács Gergely, Márton Albert, Nagy Attila, Pál Judit, Pozsony Ferenc, Salat-Zakariás Erzsébet, Székely Zsolt, Tóth Zsombor, Zsigmond Győző. A természet- és mérnöki tudományok fejezetében kilenc szakmunka olvasható Ambrus Zoltán, Balázsi Gábor, Bende Attila, Csiki Zoltán, Jancsó Árpád, Kovács József-Szilamér, Sylvester Zoltán, Szőcs Géza és Urák István. Előbbiek között egyaránt vannak Erdélyben vagy Bukarestben dolgozók és külföldön élők. Ennek a könyvnek az ötletgazdája, mindenese Kovács József-Szilamér, jelenleg Medgyesen élő, ott dolgozó geológus, aki szerint a kiadvány egy nagyszabású elképzelés első, kezdeti lépése, egy tégla az egyelőre nem létező székelyföldi egyetem falában. /Mózes László: Kutatói erőforrások térképe. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 22./2008. február 20.Az 1956-os forradalmat követő megtorlásokról készítettek összefoglaló jelentést a hódmezővásárhelyi Emlékpont Múzeum történészei, a dokumentum főként az alföldi városban történteket elemzi, de a kutatók fontosnak tartották, hogy szélesebb kitekintést is adjanak arról, mi zajlott ötven évvel ezelőtt Magyarországon és a Kárpát-medencében. A Vincze Gábor vezette történészcsoport az MTI-hez is eljutatott tanulmányban emlékeztet arra, hogy a kivégzettek háromnegyede munkás vagy paraszti származású volt. A bírósági eljárások szinte egytől egyig koncepciós jellegűnek tekinthetők. A vádlottakat megfosztották legalapvetőbb védekezési és emberi jogaiktól. A védők tevékenységét korlátozták, a vádlottakkal csak a nyomozás lezárása után találkozhattak, a tárgyalásokon az ügyvédi munka pedig szinte sohasem irányult a felmentésre, pusztán a halálbüntetés vagy a börtönbüntetés csökkentésére. A dolgozat a jelentősebb magyarországi politikai perek ismertetése mellett kitér a határon túli magyarokat ért megtorlásokra, így a Felvidéken, Kárpátalján és Erdélyben indult eljárásokra is. A tanulmány készítői bemutatják a Szegeden a forradalom kirobbanásában fontos szerepet játszó MEFESZ alapítói ellen indult pert, valamint a további megtorlásokat. Szegeden a forradalom kapcsán összesen 249 embert állítottak bíróság elé, a vádlottak közül Kovács Józsefet és Földesi Tibort halálra ítélték, több tucatnyi embert pedig hosszú börtönbüntetéssel sújtottak. A tanulmány szerint a hódmezővásárhelyi megtorlások országos összehasonlításban inkább enyhébbnek voltak mondhatóak. Ennek ellenére Vásárhely is megszenvedte a forradalom leverését, a megtorlások közvetlen áldozatainak száma mintegy száz-százötven főre tehető. /Tanulmány az 1956-ot követő megtorlásokról. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 20./2009. január 6.Elhunyt Kovács József, Erdővidék északi régiójának legkiválóbb ismerője, a Háromszék külső munkatársa, topográfusa, kartográfusa, térképésze nemcsak erdőnek, mezőnek, hanem a szénbányák belső labirintusának is. Székelyszáldobos, Bardoc, Erdőfüle és Olasztelek térségében a helynevek ezreit gyűjtötte egy csokorba. Lejegyezte a régi történeteket, a helyi népszokásokat, késével-bicskájával megörökítette a száldobosi faragott fejfák motívumvilágát. Kopjafát faragott minden idők egyik legnagyobb magyar történészének, László Gyulának.,,Jegyezgetem a veszendő dolgokat – mondta utolsó találkozásuk alkalmával –, mert a betűk emlékeznek akkor is, ha mi már nem leszünk. ” Kovács József tolla, faragókése örökre megpihent. /Kisgyörgy Zoltán: A betűk emlékeznek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 6./2009. március 6.Sepsiszentgyörgyön a kellemes kikapcsolódásra vágyók, az élő zene hívei, színészek, zenészek törzshelye, politikusok, tisztviselők találkahelye a sepsiszentgyörgyi Tein Teaház. A teaházat két fiatal, Mateiu Melánia és Ádám Szabolcs álmodták meg sok évvel ezelőtt, és március 6-án éppen három éve, hogy megnyitották. A tealapon 46 fajta tea szerepel, havonta új teát hoznak be. A hatalmas falakat most éppen Kovács József Ausztráliában készült fotói színesítik. A művészek hozzák a műveiket, átlag másfél havonta cserélik az anyagot. Igazi pubhangulatot varázsol Sepsiszentgyörgy központjába az Old Man’s Pub. Bardócz Lóránt az Old Man’s Pub tulajdonosa két évvel ezelőtt nyitotta meg a helyet, ahol dzsessz-, blues-, folkkoncerteket szerveznek. Többéves szünet után 2004-ben nyitott ki ismét a sepsiszentgyörgyi Sugás vendéglő, ahol a legérdekesebb kezdeményezés az épület úgynevezett „kifli” nyúlványában berendezett kávézó és kiállítóterem. A Kifli Galéria megnyitóján Péter János, Ütő Gusztáv és Vinczeffy László műveit állították ki, azóta már több tárlatot rendeztek helyi művészek alkotásaiból, és számtalan könyvbemutatót, ismertetőt, találkozót tartottak. /Bíró Blanka: Kultúrkocsmatúra Sepsiszentgyörgyön. = Krónika (Kolozsvár), márc. 6./2009. június 29.Június 27-én az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) Kolozsváron a Bethlen Kata Diakóniai Központban két nemzetközi tanácskozást is rendezett: a Nyomdavilág elnevezésű V. Számítástechnikai Nyomdászkonferenciát, valamint a II. Tudomány- és Ipartörténeti Konferenciát. A közös megnyitón Köllő Gábor elnök arra emlékeztetett, hogy az EMT-nek két éve működik Tudomány- és Ipartörténeti Szakosztálya, és megalakulóban a Nyomdaipari Szakosztálya is. Kása Zoltán (professzor, Sapientia–EMTE) azokat a problémákat ismertette, amelyekkel az egyetem keretében működő Scientia Kiadónak kell megbirkóznia. A II. Tudomány- és Ipartörténeti Konferencián, a legkülönfélébb tudományágak témáiban több előadók szerepelt, így András József és Kovács József (Petrozsény), Makai Zoltán és Mihalik András (Nagyvárad), Bitay Enikő, Hoch Sándor, Kása Zoltán, Majdik Kornélia, Márton László, Máthé Enikő, Sófalvi László, Szőcs Katalin, Wanek Ferenc (Kolozsvár), Dvorácsek Ágoston (Nagyenyed), Talpas János (Bukarest), Oláh-Gál Róbert (Csíkszereda), továbbá magyarországiak. /Ö. I. B. : Kettős EMT-konferencia a gazdasági válság árnyékában. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 29./2010. október 15.Mócföldi magyarok köztUtunk nem sok jót ígér. Ahogy Rézbánya felől kapaszkodunk fölfelé a Vértop hágó szerpentinjén, egyre sűrűbb, gomolygó ködfelhőbe keveredünk. Mire felérünk a vízválasztó tetejére, mintegy varázsütésre felragyog a nap. A fenyvesek övezte, még behavazatlan lepusi síparadicsom, majd lefelé ereszkedtünkben a Torockói havasokat szegélyező folyó völgye Mócország szerte megállásra csábítana bennünket. Az Aranyos, az Ompoly és a Maros övezte hegytömb szeszélyes domborzata, az akár ezerméternyi szintkülönbségei miatt magasabbnak tűnik, mint a valóságban. De időnkből nem futja félreportyázni az ördögszántások, dolinák és zsombolyok vadregényes világába, hiszen Abrudbányán várnak a református parókián. Ahogy Topánfalvánál délnek kanyarodva közelítjük meg az Aranynégyszög néven emlegetett régiót, a város bejáratánál hatalmas meddőhányó fennsíkja meredezik elibénk az út jobboldalán. A vörös színű plató annyira magas, hogy az oldalán fel s alá mászkáló erőgépek apró bogaraknak tűnnek. Mint később a helybeliektől megtudom, világbanki támogatással egyengetik-szelíditik az évtizedek alatt felhalmozódott iszapos zúzalékhalmot, fóliával „becsomagolják”, termőföldet hordanak rá és füvesítik. Sürgős feladat, mert a bányák „végterméke” minden esőzés alkalmával a patak vizét színesíti akadálytalanul. Az ökologizálás ideiglenes, hiszen a meddőhegy nem annyira meddő, hogy ne volna érdemes majdan kivonni belőle a maradék aranyat… Norok bun. Bármennyire törekszem arra, hogy riporterként inkább ennek a tragikus történelmű tájnak a jelenéről és jövőjéről írjak, lépten-nyomon elkerülhetetlenül előbukkan a múlt is. Bő másfélszáz esztendeje, kilenc évvel a szabadságharc leverése után itt forgolódó „ripoter elődöm”, bizonyos Jókai Mór efféléket jegyzett fel úti naplójába megpillantva Abrudbánya piacát: „Az egyik templom a katholikusoké, a másik a reformátusoké, rom mindkettő, a harmadik tornyát most födelezik, ez az unitárius atyafiaiké. A város többi része is ilyen, minden három épület közül kettő még rom… Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémes eseményekkel s Isten csodáival, amik azokból kiszabadíták: most már hozzá vannak szokva emlékeikhez, most már azt is megszokták, hogy utcán, piacon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről meg amarról emlékezetesek előttük, s egymásnak köszönnek és azt mondják: »Norok bun«, hanem aki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a lelkén. (…) Itt egy patak mellett láttuk üldögélni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja bámult arcát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. (…) Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik, közben emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélytől szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szívekben látó Isten ítél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.” Hogy a Szegény gazdagok megírására készülődő regényíró abrudbányai látogatása előtti időkből is bőven voltak „szomorú évek”, melyeknek sírját hagyták „bezöldülni”, arra nézvést hadd idézzük Szabó Pál református lelkipásztor (1760-1809) emlékiratainak néhány töredékét: „Ezenn follyo 1784dik esztendőben 9bernek 3dik Napján jőve ide az hír Abrud Bányára hogy edj Horja nevezetű Olá Pap vezérlése alatt igen teméntelen Nép a Kőröst pusztittya a Nemességet öli a mely hír más nap meg is erősödik. (…)5ta 9bris egészsz nap a Város körüll nevezetesenn a Tsernittz hegyén az oláhok tsoportoznak, de nem lévén elégséges számmal, az Nap bé nem ütöttenek a Városra; hanem fel mentek Topánfalvára ottan a Magyarságot el pusztították, magokot otthon nem tanálván házokot mind el rontották, vagyonokot elhordották. Más Napra viradolag u. m. 6a 9bris Topánfalvárolis sokat vévén magok mellé Circiter 6000nyi Nép; Abrud Bánya felett a Verespatak felé való hegyet mint a felleg el borittotta és reggeli nyoltzora tájbann, rettentő ordittassal a Városra Abrudbányára bé rohantanak egybe a várost el borittották, eszt kiáltván megöllyük mind edj lábig a magyarokot. Azért 6a 9bris setét egészsz éttzakáig le rajzolhatatlan sirás jajgatás lövöldözés között a Házokot rontották (…) A Sz[ent] hellyek[ne]k sem kedveztenek Abrud Bányán a Ref[ormá]tus templomban bé menvén ottan az Orgonát porrá tették, a Pap feje felett való Koronát a mennyire el érték mind el rontották, oda le tett véghetetlen kincsét el vitték, akik oda recipialtak volt magokot sullyok bottal a templom közepén mind főbe verték, ezenn pusztittásban akik megölettettek a Magyarok[na]k azokhoz nem volt nyúlni szabad, hanem nemellyek harangszo nélkül edj gödörbe be hányattak, nemellyek pedig aVadak[na]k predájava lettek, itten Abrud Bányán három millió kár legalább is lett.” A magyar jövő napszámosai. Nem a legalkalmasabb pillanatban állítunk be a papilakba, hiszen padlófelújítás zajlik – a szó szoros értelmében – a református parókián. Ennek ellenére Gábor Ferenc tiszteletes és a párja, Krisztina asszony szíveslátásban részesítenek. Mi több, a lelkipásztor, és az egyházközség hamarosan előkerülő gondnoka, Kopenetz Loránd gyógyszerész délelőttjük nagy részét reánk áldozzák. Az ifjú pap Küküllőszéplak szülötte, tanulmányai befejeztével 2001-ben került Abrudbányára, rövidesen papnét is kerített maga mellé: Krisztina Nagyenyedről származott ide, matematika tanár, de a gyermekek születése miatt csak egy évig tanított. Ferenc itteni szolgálata alatt ötször keresztelt, két ízben a saját, két ízben a gondnok gyermekeit – ennyire tellett kilenc esztendő alatt a félszáz lelket számláló gyülekezetből. Egyfajta „egészséges verseny” alakult ki a két fiatal házaspár között. Bár a gondnokék egyik gyermeke csecsemő korában meghalt, Lorándék ismét gyermeket várnak. Egyebütt nincs sok reménységük újszülötteket illetően, hiszen csak egyetlen magyar esküvőt tarthattak a városban. 2001-ben mindössze 46 tagja volt az egyháznak, és azóta tizenkétszer temettek, de részint az idehúzódott verespatakiaknak, részint az utólag felfedezett reformátusoknak köszönhetően a népmozgalmi adatok szórványviszonylatban (!) kedvezőeknek bizonyulnak. És van jónéhány külföldön, Spanyolországban, Németországban dolgozó hívük is, akit számon tartanak, hiszen ide fizeti az egyházfenntartói járulékát. A gyülekezetnek több mint egy évig nem volt saját lelkipásztora, a beszolgáló kolléga mellett teológusok pásztorolták a kis közösséget. A templomban már akkor elkezdődtek, és azóta is folynak a felújítási munkálatok, viszont a papilak meglehetősen elhanyagolt állapotban volt. „A portának nem volt kerítése, az udvaron kötésig ért a burján. Amikor idejöttem, szereztem egy kaszát, a nagyapámtól tanultam meg a kaszával bánni, és levágtam a gazt. Nagyobb gond volt, hogy a parókiának csupán két szobáját használhattuk. A falakkal leválasztott tanácsteremben – a kommunista kor örökségeként – a polgármesteri hivatal néhány irodája működött, az épület többi helyisége, ez a szoba is, ahol most beszélgetünk, a Nagyrománia Párt székháza és parlamenti irodája volt. Szerencsénkre hamar megértésre találtunk mind a polgármester, mind a nagyromániás képviselő részéről, pereskedés nélkül, a határidő lejárta előtt kihurcolkodtak a parókiáról, Vadim Tudor portréját is magukkal vitték, csupán a piros-sárga-kék trikolórt hagyták itt, mondván, nekünk is szükségünk lesz a nemzeti lobogóra… Rendbehoztuk a tetőzetet, visszaalakítottuk az eredeti beosztást, bevezettük a központi fűtést. Nemrég nagy fába vágtuk a fejszénket: elkezdtük a templombelső renoválását.” A legutóbbi népösszeíráskor 72 főnyi, a hatezres kisváros 1,2 százalékát kitevő maroknyi magyarság közélete is fellendült, éppen ifjú beszélgető partnereimnek köszönhetően. Egyrészt megalakult a helyi RMDSZ, elnöke: Kopenecz Loránd, másrészt, ami a jövőépítés szempontjából még fontosabb: létrehozták az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesületet, melynek elnöke… Kopenecz Loránd, alelnöke Gábor Ferenc, titkára Gábor Andrea Krisztina, a tiszteletes asszony. A világhálón előzőleg már rábukkantam a kis csapat tartalmas, elegáns, jól megmódolt honlapjára: „Az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület 2007 tavaszán alakult. Kitűzött célunk többek között a magyar kultúra ápolása, helyi és vidékünkön található épített örökségünk megőrzése, kulturális turizmus fellendítése.” S hogy nem afféle provinciális gittegyletről van szó, a bemutatkozó szöveg következő mondatai már a tettek mezejére terelik az érdeklődő tekintetét: „Egyelőre főleg különleges építészeti jegyeket hordozó, számunkra nagyon értékes épületekre terjed ki figyelmünk. Három, tevékenységünk és elképzelésünk kereteibe beilleszkedő épületről van szó: az abrudbányai református egyház tulajdonát képező, Apafy Mihály fejedelem adományából származó egyemeletes ház 1672-ből, aztán a XIX. század második feléből való, a verespataki református egyház hatalmas, szinte kastélynak is beillő egyemeletes parókia épülete, végül pedig az abrudbányai unitárius templom.” Ezek után azon sem csodálkozom, hogy az egyesület fentemlített tervei mellett egyéb, identitásőrző célkitűzéseik is vannak. Az egy százalékot alig meghaladó magyar jelenlét mellett szorgalmazzák a magyar, pontosabban: a többnyelvű táblák, feliratok kitűzését a városban, és a közösség két kézen megszámlálható gyermekei számára az anyanyelv oktatásának valamilyen formában való bevezetését!… Nem jelentünk veszélyt. Az alcímbe foglalt megállapítás a gondok-elnök mondása: „Már annyira kevesen vagyunk Abrudbányán, hogy az elsöprő román többség nem tart veszélyesnek bennünket, bizonyos mértékig megértéssel viszonyulnak hozzánk, sőt, néhány jeles román értelmiségit, a város néhány fontosabb emberét még az egyesületünkbe is befogadtuk. Vannak román barátaink, akik támogatják az ügyeinket, a magyar feliratok kérdése már naprendre került a városi tanácsban, meg is szavazták. A megvalósítása azért késlekedik, mert amikor nemrég az egyik rendezvényünkön vendégül láttuk Magyarország bukaresti nagykövetét, az egyik irányunkba nem igazán toleráns megyei napilap hisztériát keltve hirdette, hogy »a mócok soha nem fogják eltűrni a magyar feliratokat Abrudbányán«. A sajtóbeli kirohanás után némileg megtorpant a megvalósítása, de tovább ütjük a vasat, míg meleg. A mócok kozmopoliták lettek, a szó jó értelmében, a mócok Nyugatra járnak dolgozni, a mócok már nem Félixfürdőre járnak termálfürdőzni, hanem… Hajduszoboszlóra. Éppen ott futottam össze nemrég a polgármesterünkkel. Eddig bokros teendői miatt nem igazán volt alkalmam hosszabban eszmét cserélni vele, de Szoboszlón minden este együtt söröztünk, átbeszéltük a dolgainkat. Még atekintetben is megértést tapasztaltam a részéről, hogy szeretnénk a gyermekeinket anyanyelvi oktatásban részesíteni, sőt elfogadta azt a felvetésemet, mely szerint »nem ártana« lehetőséget teremteni érdeklődő román polgártársaink részére is a magyar nyelv megtanulására, nemcsak avégett, hogy Hajduszoboszlón szót érthessenek a pincérrel vagy a masszőrrel, hanem hogy kellőképpen fogadhassák az évről-évre gyarapodó magyar turistákat. Polgármesterünk tisztában van azzal, hogy az itt áthaladó idegenforgalom fellendülése nyolcvan százalékban a Verespatak-Abrudbánya-Zalatna-Magyarigen-Gyulafehárvár-Nagyenyed felé zarándokoló magyaroknak köszönhető. Városunkban és vonzáskörzetében a bányászat és a színesfémipar haldoklása miatt a munkanélküliség meghaladja a hetven százalékot, tehát a vendéglátóipar fejlesztése létkérdés mifelénk.” Lorándék nem titkolt vágya, hogy a legközelebbi választásokon a várható, legfeljebb 1,2 százaléknyi szavazótáboruk mellett román barátaik, román házastársaik segítségével (szinte minden magyar vegyesházasságban él) bejuttassák egy képviselőjüket a városi tanácsba. „Már eddig is több javaslatunkat elfogadták, több akciónkat támogatták, de hatékonyabban lobbizhatnánk, ha egy emberünk állandóan jelen lenne a testületben. Szórványban nem lehet kisebbségi magyar politikát mellveregetéssel, zászlólengetéssel űzni, csupán okosan, szépen, apró lépésekkel és hosszú távú tervekkel leszünk képesek eredményeket elérni.” A kulturális egyesület bejegyzésénél támadt némi bonyodalom. Amikor 2006-ban kigondolták, hogy a kis közösség érdekképviseletét egy civil szervezet köntösébe öltöztessék, amiatt támadt fennakadás, hogy az illetékes bíró nem igazán értette, mit is akarnak ezek a magyarok, ráadásul tájékozatlan volt az efféle ügyekben. Ekkor lépett közbe az egyesület és a presbitérium egyik oszlopos tagja, Szűcs János nyugalmazott ügyész, aki évtizedekig Topánfalva fűügyésze volt, és nagy tekintélyt szerzett „román körökben” is. Mindenki János bácsija már az egyházi ingatlanok zökkenőmentes visszaszerzésében is jelentős érdemeket szerzett, most pedig személyesen felkereste törvényszéki kollégáját, elmagyarázta neki, hogy a magyarok nonprofit szervezete teljesen legális alapokon nyugszik, törekvéseiben nincsen semmi kifogásolható, alkotmányellenes, rá is szólt az iratcsomót egy esztendeig az íróasztala fiókjába elfektető jogszolgáltatóra, és 2007-ben megtörtént a bejegyzés. Egy dolgozat a bécsi döntés előtti évekről. A tolerancia és a bizalom kérdéskörének taglalása idején, riportom megírása közben bukkantam egy, Abrudbánya helytörténetét szorgalmasan búvároló riportalanyaim számára is érdekes tanulmányra, bizonyos Elena Cojocaru tollából. A történész doktori dolgozata 2010 májusában jelent meg könyv formájában Kolozsváron, Revizionismul maghiar si starea de spirit a populaţiei minoritare maghiare in perioada anilor 1938-1940. Studiu de caz: oraşul Abrud címmel. A magyar revizionizmus kérdését és a magyar kisebbség 1938 és 1940 közötti lelkiállapotát elemző, abrudbányai „esettanulmány” pikantériáját fokozza, hogy a szerző a helybeli rendőrség korabeli titkos jelentéseit és egyéb, szigorúan bizalmas dokumentumait kutatta a kolozsvári Állami Levéltárban. A tudományosság köntösébe öltöztetett doktori értekezés a szerző publicisztikai erényeit is felcsillantó, indulatok koloncait hordozó, nyíltan magyarellenes produktum, mely gyakran tragikomikus ügyszeretettel igyekszik bebizonyítani, hogy a város akkor még harminc százaléknyi, félezer lelkes, száz „elmagyarosított más nemzetiségű kisebbségit”(?) is magába foglaló közössége, pontosabban ennek a közösségnek mintegy félszáz fős aktív magja mennyire nagy veszélyt jelentett a város, a régió, Nagyrománia számára. Mert az abrudbányai magyarok működési engedélye bevonása után is jártak a Magyar Párt klubjaként is működtetett Kaszinóba, ahol „revizionista, soviniszta és románellenes” propagandát fejtettek ki. A rendőrségi jelentések szerint hasonlóan veszélyes, irredenta fészek volt az 1935-ben létrehozott Református Vegyeskórus, melynek nem csak kálvinista, hanem római katolikus és unitárius tagjai is voltak. A kórus „minden magyar ünnepségen, minden jótékonysági rendezvényen fellépett, csak magyar műveket adtak elő, a város kisebbségi lakosságából rögtönzött (?) művészekkel, akik a legjelentősebb propagandatényezőt képezik, akik valamennyien szerepelnek az általunk gyanúsnak tartott és megfigyelt személyek listáján”. A derék abrudbányai rendőröknek ugyancsak megszaporodhatott a dolguk, hiszen „a revizionizmus és a xenofóbia” két másik fészkének bizonyult a 38 tagú Református, illetve a 21 tagú Unitárius Nőszövetség is. Hasonló felforgató tevékenység folyt a református felekezeti iskolában épp úgy, mint a bibliakörben, avagy az istentiszteletek alkalmával. Ráadásul azok a revizionista, irrendenta stb. magyarok megszervezték a magyar rádió közös hallgatását, a rádiótulajdonosok kitették az ablakba a készüléküket, hogy a többiek is hallhassák a budapesti híreket, emiatt a helybeli rendőrparancsnok kénytelen volt elrendelni a magyarok rádióinak lepecsételését. Egyik feltűnő esemény az Arcesy Toma esperes és Gomboasy Ioan (sic!) lelkipásztor vizitációja volt az abrudbányai unitárius parókián. Amikor híre kelt, hogy a Szovjetunió annektálta Besszarábiát, a helybeliek „nevezett Fodor Anton kizárólag magyarok által frekventált kocsmájába gyülekeztek, és az asztalok körül elhelyezkedve hallgatólagosan arra törekedtek, hogy megünnepeljék az országot sújtó szerencsétlenséget.” A történelemtudományok doktora bő teret szentel értekezésében az aranycsempészet kérdésének. Elena Cojocaru búvárlatai szerint a rendőrségnek tudomása volt arról, hogy irredenta stb. magyar bányatulajdonosok a magyarországi kémszolgálatokkal karöltve, főleg 1938-tól kezdődően virágoztatták fel ezt a tevékenységet. A csempészett arany meg sem állt a Magyar Nemzeti Bankig, s a magyar állam – úgymond – románellenes propagandára, Romániában elkövetendő diverziókra és fegyverkezésre fordította az illegálisan beözönlő aranyat. Jó biznisz lehetett a Verespatak-Abrudbánya-Kolozsvár-Szatmár csempészútvonalon kijuttatott nemesfém, hiszen míg a Román Nemzeti Bank 220 ezer lejt fizetett ki egy kilogramm aranyért, odaát, az Erdélyre ácsingózó ellenséges ország ennek több mint háromszorosát fizette érte. A legnagyobb felvásárló a kolozsvári Erstern Khaim Hermann zsidó üzletember volt, aki a horthystáknak szállított arany ellenében, jogi védelmet is biztosított a számukra. Doktornőnk ki is emelt két büntetőperi esetet: „Cârlig şi Sicoe”, illetve „Nicolae Goţoi” vádlottakkal. A tanulmányból nem derül ki, hogy milyen mértékben volt irredenta, revizionista, románellenes a három fentebb emlegetett úriember. Templomnézőben. Aki Topánfalva felől érkezik Abrudbányára, a város emblematikus, régi képeslapokon gyakran szerepelő képe fogadja, a református, a katolikus és az unitárius templom egymás szomszédságában felbukkanó tornyaival. A felhergelt mócoknak kétszer is áldozatául esett három istenháza közül ez első kettő félig-meddig rendben volna, a harmadik, az unitáriusoké a hívek elfogytával csupa rom. Mielőtt megtekintenők a három egyházat, a főtéren, a Jókai által emlegetett piactéren tartunk szemlét. „Itt látjuk meg a híres Husztékucznét is, ki egy időben csizmaszárral mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában, most pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes legális iccével a piacon” – jegyezte fel naplójába a Szegény gazdagok szerzője, majd a téren fungáló aranybeváltó hivatalt is meglátogatva így folytatta: „Hétfőn reggel a környékből jön ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának eredményét. Tisztességes férfiak előcsavargatják a zsebkendő szegletéből az aranyport, amit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik nyereményét, bocskoros románok szedik elő a tüszőből a mogyoróformára összegyűrt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vízből kifogott sárarany.” A téren és a belőle nyíló utcákban számos két-háromszáz éves, műemléki minősítést nélkülöző épületet látunk. Valamennyiről hull a vakolat, egyik-másik hosszú udvartérben leszakadt épületszárnyak kínálnak „hálás” fotótémát kollégám számára. Loránd barátunk büszkesége a kilencvenes évek elején visszakapott, 18. századi ősi családi fészek, Abrudbánya legrégibb polgárháza. Kopenetz gyógyszerész úr benne működteti a patikáját, a bejárata fölött szaladó fénybetűk románul, magyarul és németül futtatják a GYÓGYSZERTÁR feliratot. Az épület hangulatával harmonizáló kovácsoltvas kapu közepén a magyar koronás címer díszeleg. Egy ügyes móc, Ghiţa mester – közismertebben: Ghiuri – kalapálta-görbítette hidegen. „Bár néhány polgártársunk háborgott ellene, de megszokták már, akár a patikám magyar feliratát” – magyarázza Loránd, majd betessékel bennünket a félig rendbe hozott épület udvarára. A benti falmezőkre néhány renováláskor előkerült régi kő épületelemet, ajtókeretet, kerékvetőt rögzített, köztük egy farkasfogas Báthori-címerre a legbüszkébb. „Amikor kanalizálás végett felástuk a feltöltődött udvart, kiderült, hogy a jelenlegi talajszint alatt a porta teljes udvarfelületét téglaborítással látták el bányatulajdonos őseim.” Az első református templom építésének időpontja vitatott, egyes dokumentumok 1625-re, mások 1672-re datálják. Az utóbbi adat tűnik hitelesebbnek. Az Apafy Mihály fejedelemsége idején emelt istenháza 1849 májusában vált a móc hadak martalékává, maga a lelkipásztor sok száz hívével együtt vesztette életét. A helybeli reformátusság lassan talált magára az öldöklés-rombolás után. Előbb a papilakot és az iskolát építették újra, majd a leégett, majd földig rombolt templom helyébe kezdtek építeni másikat. Negyven évnek kellett eltelnie, hogy a kálvinisták új istentiszteleti helye felemeltessék. A templom sajátossága, hogy 300 négyzetméter területű üzlethelyiségekkel van körülvéve (ilyesmit a középkorban Nyugat-Európa számos egyháza köré építettek), oly módon, hogy a gótikára emlékeztető támpilléreket egy boltívvel megnyújtották s ezt téglával töltötték ki, aminek külső felén ajtókat és kirakatokat nyitottak. Ezek a fecskefészek-boltocskák ma is működnek, nem kis jövedelmet biztosítva a szegény és kislélekszámú eklézsiának. 1972-ben keríthettek sort a templom általános renoválására. Viszont az akkori lelkész és a presbitérium ízlés tekintetében nem állt a helyzet magaslatán. A templomkülső engem paplanmintára emlékeztető, szobafestést idéző „rollnizását” a mostani lelkipásztor „macskalábnyom”-nak minősíti. Az újabb külső renoválásra nem keríthetnek egyhamar sort, hiszen sok gondjuk támadt a templombelsővel. Ugyanis hat éve egy – mint utólag kiderült – hozzá nem értő mester kezére bízták a felújítást. Leverte a nedves vakolatot, beszurkozta, lekátrányozta a falakat, majd cementvakolatot húzott rá. A régi téglapadlózatra is rakott egy vastag betonréteget. A szakszerűtlen munka következtében a templom néhány éven belül rondább lett, mint azelőtt. A verespataki Gold Corporation (!) két szakembere, Szabó Csongor és Moscu Judit sietett önzetlenül a segítségükre. Alaposan megvizsgálták az épület állapotát, és azt tanácsolták, hogy végig verjék le a rongyos vakolatot, fél évig hagyják száradni, az újravakoláskor messze kerüljék el a cementet, törjék fel újra a padlózat felpúposodó betonrétegét, állítsák vissza az eredeti állapotába: lássák el téglaburkolattal. Nagyon kellett sietni a munkálatokkal, hogy június végéig, a Magyar Közösség Napjáig használhatóvá varázsolják a templomot. Az ünnepi rendezvényt megelőzően két esztendeje, 2008. augusztus 20-án, Szent István napján, emberemlékezet óta először telt meg zsúfolásig a reformátusok temploma. Autóbuszok sorával érkezve gyülekezett egybe Fehér megye magyarsága. A parókián kiállítás nyílt Legendy Géza zalatnai festőművész munkáiból, s Gudor Botond magyarigeni lelkipásztor tartott történelmi előadást – akivel novemberi Etnosz mellékletünkben ismerkedhetnek meg olvasóink. Az ünnepi istentisztelet keretében, melyen mindenki jelen volt, aki számít a városban, egy emléktáblát is avattak a templomban, a következő felirattal: „Az 1849 májusában legyilkolt mintegy ezer abrudbányai és 334 verespataki magyar polgári áldozat emlékére. 2008. augusztus 20-án állították: az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület és a Fehér megyei RMDSZ.” Hogy ennek a régebben elképzelhetetlen cselekedetnek nem lettek veszedelmes következményei a maroknyi helybeli magyarság számára, azt az a tény is bizonyítja, hogy a Magyar Közösség Napján, 2010 június 26-án ismét megtelt a templom. Magyar ruhába, szász, román népviseletbe öltözött fiatalok fogadták a vendégeket, Ezen az ünnepségen a helybeli notabilitások mellett a kolozsvári magyar konzul, a megye prefektusa, a megyei tanács alelnöke is megjelent. Segítségükre volt Bendea Augustin helybeli megyei tanácsos, a Magyar Kulturális Egyesület tagja, aki a rendezvény hatékony szponzorizálása érdekében elkísérte a lelkészt, a gondnokot a vállalatok, cégek vezetőihez. „Akár felvágottra, akár hűsítőre volt szükségünk segített, elsősorban neki köszönhetően a megyei tanácstól is kapunk támogatást a templom további renoválásához. Így kell a szórványban dolgozni, együtt kell működni a románsággal, annál is inkább, mert a pénzforrások náluk vannak” – bizonygatják beszélgetőpartnereink. Az egyetlen műemlék. Mire a katolikus templomhoz érünk, társaságunk a nagyérdemű főügyésszel, Szűcs Jánossal, fiával, az RMDSZ-alelnök Attilával és Szilágyi László tornatanárral gyarapodik. Vannak még „hiányosságok”: az épület műemlék voltát egy háromnyelvű, román, angol, francia szöveg jelzi, pedig bőven volna hely magyar mondatok számára is. A város német bányásztelepesei már a tatárjárás előtt privilégiumot kaptak IV. Bélától. Ekkor már Szent Miklós tiszteletére emelt román stílusú templomuk volt, amelyet a tatárjárás után gótikus stílusban újítottak fel. A katolikus hívek 1569-től unitáriusok lettek, így a templom is az unitárius felekezet kezébe jutott. Az újraéledő katolikus egyházközség csak Mária Terézia idejében, 1775-ben szerezte vissza az épületet. A templom legrégebbi részét a 12. századi hajó- és szentélyfalak képezik. A nyugati hajófalon befalazott körablak látható, amely még az eredeti, torony nélküli Szent Miklós templom emléke. A 14-15. századi átépítés és bővítés során épült a torony a földszinten faragott kőkeretekkel, és csúcsíves bejárattal. Amikor 1775-ben újra katolikussá lett, barokk átalakítással újraboltozták a templomot. 1849-ben a mócok felgyújtották a templomot és a plébániát. A harminc éve Abrudbányán szolgáló esperes-plébános, Kovács József is az öldöklés áldozatul esett. A gyújtogatók leszármazottai előszeretettel látogatják a Szent Miklós védelmére bízott egyházat. Imáikkal, gyertyáikkal nem a védőszent elébe, hanem Szent Antal szobrához járulnak, számos imameghallgatásért mondottak köszönetet a szegények védelmezőjének… Sajnos, a templom legújabb kori felújítását ugyanaz a mester végezte, mint a református templomét. Minden műmelékvédelmi engedély és szakvéleményezés nélkül dolgozott, s emiatt a város legrégibb, közel nyolc évszázadot átvészelt épületét nagy veszély fenyegeti. Nemrég egy művészettörténész falkutatásokat végzett, több helyütt 13. századi freskó nyomaira bukkant – egy arc tisztán kivehetően fordul a 21. századi látogatóra. Riadtnak tűnő tekintete mintha segítségért esedezne: mentsetek meg bennünket… A plébániaudvarra lépve gyönyörködünk a reneszánsz kori oldalsó bélletes kapuban. Körülötte gondos kezek a falfelületre mentették Alburnus Maiornak, a római kori városnak a nyomait, feliratos köveket, oroszlánokat, egy házaspár jellegzetes sírkövét. Maga a plébánia a főtér más, pusztulásra ítélt épületéhez hasonlóan védelemért kiált. Szent Miklós abrudbányai, az immár alig húsz hívővel bíró egyházközségének nincs saját, itt élő lelkésze, besorolása: „oldallagosan ellátott plébánia”… Teteje a csillagos ég. Az unitárius templomot kevésbé rongálták meg 1849 májusában, a tornyát se döntötték le, így 1864-ben már helyreállíthatták. Amikor ez megtörtént, istentisztelet tartására a reformátusoknak is készséggel felajánlották. A reformáció első évszázadában az „egy az Istent” vallók bizonyultak a legerősebbeknek, 1569-ben szerezték meg a katolikusok templomát. Első papjuk Karádi Pál volt, aki nyomdát működtetett a városban. Az abrádubányai műhely első és egyetlen terméke Karádi műve, a Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról című dráma, melyben egyaránt támadja a katolikus és a református dogmákat is. Karádi Pálnak az unitárius fejedelem, János Zsigmond halála után el kellett hagynia a várost. Előbb Bethlen Gergely temesvári főkapitány udvari papja, később az unitárius egyház püspöke lett. Az unitáriusok 1786-ban építettek új templomot. A barokk épület sorsa azonban többször megpecsételődött. 1849 májusában a mócok tettek kárt benne, ekkor vesztette életét Füzi Ferenc, Abrudbánya unitárius lelkésze. Az egyház anyakönyve 182 legyilkolt unitáriust sorol fel név szerint, de ez a szám valószínűleg nagyobb volt. 1927. július 8.-án tűzvész pusztította. Akkor még felújították, de a 20. század második felében elfogytak a hívei. Állaga rohamosan romlani kezdett, s így többszöri felszólítás után tulajdonosa 1986-ban lemondott róla a helyi tanács javára. Az épületet hosszú ideig só-, illetve bútorraktárként használták, nem csoda, hogy tetőszerkezete erősen megrongálódott. Megalakulása után a Magyar Kulturális Egyesület első akciója az unitárius templom maradványainak a megmentése volt. „A városi tanács eldöntötte, hogy lebontatja a tető nélkül maradt műemléket – idézi Kopenecz elnök a történteket. – Szerencsére, most élő ortodox polgártársaink nagyon babonásak, még a börtönbeli rabok se mertek kezet emelni a templomra. Amikor neszét vettük, hogy egy cigány vállalkozó hajlandó jó pénzért lerombolni, rohantunk a polgármesterhez. Bizonyára nem szeretett volna templomrombolóként bekerülni a város történelmébe, ezért a tanács megszavazta, hogy 15 évre ingyen átadják a használati jogot az egyesületünknek, azzal a feltétellel, hogy felújítjuk. Kitakarítottuk a romokat. A polgármester is adott embereket, fő támogatónk a Gold Corporation volt, munkásokat, gépeket és főleg szakembereket adott. Óvatosan bántunk a törmelékkel, hiszen római köveket is találtunk köztük. Úgy takarítottuk ki, hogy ne kövessünk el olyan visszafordíthatatlan hibákat, amiket később megbánnánk. Elkészült a látványterv is, jártunk az unitárius püspöknél, javasoltuk, hogy Amerikában, Magyarországon és főleg Erdélyben indítsunk gyűjtést is.” Bár barátaink sokat meséltek a templomról, annak látványa felkészületlenül ér bennünket. Döbbenetes látni, hogy a falak fölött az ég kéklik, s a belül leszakadt tornyot támasztó oldalsó bolthajtásokon – akár a kambodzsai Angkorban – bokrok és kisebb fák zöldellnek… Közösségi Ház, Magyar Kávézó. Az egyesület merész tervei közé tartozik az Apafy Ház, a hajdani iskola megmentése. Jellegzetes „abrudbányai látvány”: külső-alsó szintjét még valami üzlethelyiségnek használják, belül már leszakadóban az emeleti rész, életveszélyes volna felkapaszkodni a lépcsőkön. Többször pályáztak sikertelenül az épület érdekében, a minap itt járt RMDSZ-es miniszterek, Borbély László és Kelemen Hunor is csupán azzal biztatták őket, hogy… vetessék fel a veszélyeztetett műemlékek listájára. Az épület jelentőségét, históriáját egy korabeli tábla őrzi: „Ezer hat szaz hetvenkettoben ezen hely / Apafi Mihalytol lett Tanulo Myhely / Ezerhetszaz negyvenhatba ujittatott /Meg segeszen fabol talpra allittatott / Kobol rakattattaM ILLy renDel Sokara / Hogy tartsak es Legyek az Ekkle hasznara.” Nos, valóban az egyesület és az eklézsia „hasznára” szeretnék megmenteni és használhatóvá varázsolni Közösségi Házként a maroknyi magyarság számára. Addig is, amíg ez a vágyálmuk teljesül, van egy kedvenc tanyájuk: a Magyar Kávézó. Azért hívják így, mert… valóban ki van írva magyarul is a cégtáblájára, hogy „kávézó”. A tulajdonos román, a felesége magyar. A kirakatban szép kis gyűjteményük van százéves, magyar feliratos, abrudbányai sörösüvegekből. A falakat Trianon előtt készült, felnagyított, magyar és román feliratú képes levelezőlapok díszítik. Az egyesület lelkes helytörténészei gyűjtötték a 19-20. század fordulójának pezsgő életét illusztráló lapokat. Mint ahogy egy hajdani orvos padlásán város- és fotótörténeti értékű üveglemezre alkalmazott felvételeket is találtak, számos, román polgártársaik kulturális emlékével, a bányaváros Kiegyezés utáni életével kapcsolatos dokumentummal együtt. Lesz majd mit kiállítani az Apafy-házban! Mialatt újabb helybeli magyarok csatlakoznak kávéházi asztalunkhoz, Loránd elmeséli, hogy képviselői helyért indult a legutóbbi választásokon az RMDSZ színeiben. Nem jutott be a parlamentbe, de háromszász magyar voks mellett ugyanannyi „móc” szavazatot is begyűjtött a népszerű gyógyszerész. Elárulja, legközelebb a szenátust célozná meg. „Végig román iskolába jártam, anyanyelvemet újra, jobbára székely évfolyamtársaimtól tanultam meg, ezért néha góbéságokat keverek a beszédembe. Ha bejutnék, azt hiszem minden RMDSZ-es kollégámnál szabatosabban tudnék román nyelven szónokolni, vitatkozni mindannyiunk érdekében…” Szilágyi Aladár, Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2010. november 16.Árvíz után, újjáépítés közbenHárom egymást követő csapást — június 28-án, július 18-án és augusztus elsején — szenvedett el Bölön. Sok esetben évtizedek munkája ment tönkre, mert a domboldalakon lezúduló csapadékot nem tudták befogadni a patakmedrek, a kibukó víz pedig elemi erővel söpört végig udvarokon, gazdaságokon, életeken. Már három hónapja történt, de a község ma is mint nyílt seb: a központi hídon csak fokozott óvatossággal lehet átkelni, a patak martja rendezetlen, számos helyről hiányzik a kerítés, a házak falán még ott a vastag, sárlé által húzott csík. Folyik az újjáépítés, ám még nem látni a végét. Erdélyből és Magyarországról is érkezett segítség, de az emberek azt mondják, ők azt kevésbé érezték, kézzelfogható támogatást nem, vagy csak alig kaptak. Kifogásolják, az RMDSZ-esek, az unitáriusok többet kaptak, mint a cigányok, katolikusok és a szövetségtől távolabb állók. Sikó Imre polgármester azt mondja, néhányan azért érezhetik magukat mellőzöttnek, mert a kárfelmérés közben érkezett az újabb áradás, ezért az összesítés abbamaradt, most pedig csak az a negyven család jogosult a segélyre, akikhez addig eljutottak szakembereik. Állítja, igyekeznek a csorbát kiköszörülni, s minden árvízkárosult megkapja az őt megillető segélyt Sok a tennivaló Az önkormányzat egyik legfontosabb megoldásra váró feladata volt megállítani a földcsuszamlást a bölönpataki óvoda és iskola épületénél. Sikerült. Három hét munkáját követően (ötven helyi segédmunkást is alkalmaztak) kimondható, a tanintézmények megmenekültek. Megerősítették a Bölönpatak felé vezető hidat és a mellette futó út támfalát is: már nemcsak gyalog és szekérrel lehet közlekedni, szükség esetén akár mentő- és tűzoltóautó is könnyen haladhat. A központi híd műszaki terve elkészült, így helyreállításához is hozzákezdhetnek. Nem lesz teljesen új, de ha a jó idő kitart, még idén befejezik ― ígérte a polgármester. A községháza helyreállítása még várat magára, a hivatalnokok továbbra is a volt termelőszövetkezet épületében kénytelenek dolgozni. A hely szűkös, messze is a községközponttól, a szociális támogatásra jogosultakon kívül mások nem is nagyon keresik fel. Kényszermegoldás mellett kellett dönteniük a bölöni óvoda esetében is. A polgármesteri hivatallal együtt tönkrement épület menthetetlen, újat kellene építeni, pénzhiány miatt viszont az általános iskola tanrendjét szervezték át úgy, hogy az óvodások és az elemisták délelőtt, az V―VIII. osztályosok pedig délután használják a tantermeket. Összefogás a bajban A június végi áradást követően az első jelentősebb segítséget a megyei tanácstól kapták a bölöniek. A nyolcvanezer lejt a Nagybölön-patak medrének mélyítésére fordították. Utóbb, a harmadik áradáskor kiderült, jelentős vagyoni védelmet jelentett, sőt, az sem kizárt, életeket mentett, hogy legalább részben elvégezték ezt a munkát. Szintén a megyei tanács kezdeményezésére az RMDSZ széki elnökségei gyűjtésbe kezdtek, abból pedig ötszáz zsák cementet vásároltak és adományoztak a lakóknak. Erdővidék-szinten gyűjtést szervezett a szövetség baróti szervezete, s nagyobb összeget áldozott a bardoci és baconi önkormányzat is. A zágoni polgármesteri hivatal 31 köbméter fát, a Temes megyei óteleki tanács ― mintegy viszonzásul a hat éve a bölöniektől kapott segítségért ― ruhát és tartós élelmiszert, gabonát küldött, a tápiószentmártoniak pedig négy hídelemmel járultak hozzá az újjáépítéshez. A Vöröskereszt élelmet, tisztítószereket és másfél tonna cementet, a bukaresti központi postahivatal vizet, cukrot, lisztet és ruhaneműt, a Rompetrol üzemanyagot, Albert Álmos szenátor borvizet és ruhaneműt, Kovács József ruhát, Erdőfüléből a Gazdabolt tulajdonosa, Csog Dénes pedig tíz köbméter építőanyagot vitt, s autót bocsátott bérmentesen az értékeiket mentők rendelkezésére. Legutóbb a kormánymegbízotti hivatal révén érkezett segítség. 42 tonna cementet, 2,3 tonna vasazatot, 1,4 tonna meszet, 31 köbméter nagyméretű téglát, 40 köbméter faanyagot, 76 köbméter fűrészárut, 158 köbméter homokot, 132 köbméter kavicsot, 34 négyzetméter hullámlemezt várnak. Egyelőre csak a fűrészáru érkezett meg, de hamarosan a többi is ideér ― mondja bizakodóan a polgármester. Kérdésünkre, hogy ez nincs-e túl későn, Sikó Imre azt mondja, a jó idő kitart, így a pénzükből egyre inkább kifogyó embereknek éppen jól jött a támogatás, zömét még az elkövetkező időszakban felhasználják. Az egyház ereje Az unitárius egyházközség már az első, június végi áradás másnapján a közösség segítségére sietett. Saját pénzükből vásároltak nagy teljesítményű szivattyút, Vajda Sándor Zoltán jószágigazgató pedig oda ment, ahol segítséget kértek. Fiatal unitáriusok önkéntes csoportjai érkeztek Homoródalmásról, Csíkszeredából, Vargyasról, Ürmösről, Nagyajtáról, Sepsiszentgyörgyről, Kökösből, Magyarsárosról, Székelyudvarhelyről, Kobátfalváról, Székelykeresztúrról, Barótról és Jászberényből, amelyeknek elszállásolásáról és étkeztetéséről is gondoskodtak. Fogadták a felsőfehéri egyházkör, az unitárius közösségek, az apácai és barcasági evangélikusok gyűjtéseit, a brassói gyermekkórház angol és hazai munkatársainak adományát. Felhívásukra bekapcsolódott a mentésbe az egyház Gondviselés Segélyszervezete is, amely élelmiszercsomagokat hozott. Nekik köszönhetően érkezett Bölönbe Tőkés László, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége jelentős, közel hatvanötezer lejes támogatása. A pénzből mindenkinek azt vásároltak, amit elvesztett, amire szüksége volt, hogy a nehéz pillanatokat túlélje: deszkát, mosógépet, ágyat, paplant, hidrofort, porszívót, az olthévízi cementgyártól 4,6 tonna cementet és 1,2 tonna vakolóanyagot szereztek be. A legnagyobb veszteséget szenvedő, a nejét elvesztő Benkő Aladárnak és gyermekeinek az új ingatlanhoz építőanyagot vittek, félárván maradt, Kolozsváron tanuló lányának ingyenes szállást és ösztöndíjat biztosítottak. Kudarcba fulladt a faosztás Nem mindenben sikerült célt érniük. Az egyházközség úgy döntött, saját erdejéből 88 köbméter fát vágat ki s oszt szét a kerítésüket, gazdasági épületeiket újjáépítők közt. Megbeszélték Komporály Viktor baróti vállalkozóval, hogy a kivágást fele pénzért vállalja ― így segítvén a károsultakat ―, a polgármesteri hivatal pedig a különbözetet rendezi. A barótiak el is végezték becsülettel a munkát, ám a polgármester arra hivatkozván, hogy az önkormányzatnak nincs pénze, megtagadta a kitermelési költségek megtérítését, így az egyház kénytelen volt a legszebb törzseket felajánlani fizetség gyanánt. A megcsappant famennyiségből keveset félretettek saját használatra, a többiből pedig csak két családot, a Benkő Aladárét és a Kisgyörgy Zoltánét tudták segíteni. „Őszinte volt szándékunk, de sajnos, mivel Sikó Imre felrúgta a megegyezést, többet nem tehettünk. Megjegyzem, csak a kibélyegzés és az újjátelepítés mintegy tizenhatezer lejes kiadást jelentett az egyházközség számára” ― mondotta ifjabb Kozma Albert tiszteletes. Mellőzöttnek érzi magát A Tana utcában kis termetű öregasszony állít meg. Nem ismerjük egymást, de árulkodó lehet az átlagosnál nagyobb fényképezőgépem, invitál, fényképezzem csak le, micsoda kárt is okozott az árvíz. Filtermeister Anna (képünk) korát meghazudtolóan mozog, beszédes, hangja viszont elcsuklik, ha a nemrég elhunyt lányáról beszél. A kert végében most békésen csörgedez Nagybölön pataka, de az öklömnyi kődarabokkal vastagon szórt mart, a kidöntött kerítés és a kicsit messzebb álló, de még helyenként nedvesnek tűnő csűr arról tanúskodik, nincs ez mindig így. „Vízzel és iszappal telt meg a csűr, az istálló, a kút és a két pince, egészen eddig voltunk elöntve — mutat a patak partjától mintegy húsz méterre levő pontra —, jóformán mégsem kaptunk semmi segítséget a tanácstól. Az egyik ismerősömnek szóvá tettem, hogy az egész utcából hármunkat kihagytak, erre egyszer érkeznek, s lenézően azt mondták, »itt van a reklamált csomag«, azzal itt is hagytak. Hogy mi volt a csomagban? Tíz liter borvíz, két húskonzerv, két liter olaj, rizs, cukor, liszt és puliszkaliszt. A legtöbbet az unitárius egyház segített, ahonnan elég deszkát kaptam, hogy kerítésemet újból rakassam, de sajnos, hiányoznak a sasok, ezért várnom kell. Bezzeg, a cigányoknak Bölönpatakán mindent megadnak, mindent felépítenek, nagy urak lettek azok” — mondotta az öregasszony hangjában keserűséggel. A cigánynak nem jár? Hogy Bölönpatakán mennyit költöttek a romák által elszenvedett károk enyhítésére, nem tudni, de Filtermeister Anna házától néhány száz méternyire Ioan Boeru biztosan nem ért egyet az idős hölgy megállapításával. A jól karbantartott, rikító rózsaszínűre festett kis ház környékén sokan dolgoznak. A ház ura nem is akar nyilatkozni, de ismerősei meggyőzik, mondja csak el, milyen nehezen megy bennvalójának újjáépítése, milyen kevés támogatást kapott az illetékesektől, mennyire éreztetik cigány mivoltát. „Nézze, itt valamikor nyárikonyha volt, az udvar ki volt kövezve, ebből mára semmi sem maradt. Bejött a víz a házba, a bútor és a padló annyira megszívta magát, hogy használhatatlanná vált, a hidrofor, a mosógép tönkrement, ki kellett dobnom. Volt valami kevés megspórolt pénzem, azt költöm el most. Közel ötvenmillió lejre vannak számláim, s még távol állok a befejezéstől. És mivel segített a hivatal? Öt zsák cementtel akkor, amikor a magyaroknak tízet adtak. Mivel nem vagyok magyar, nem kaptam sem az RMDSZ-től, és az unitárius egyháztól sem. Magamra hagytak a bajommal, a nyomorúságommal” ― fakadt ki a gazda. Tavaszra is marad munka A Boeruval szembeni portán Tana Ottmár (képünk)épp betont kever, a kapu elejét próbálja jobbá, csinosabbá tenni. Feleségével és annak szüleivel egy fedél alatt élnek, együtt vészelték át az áradások borzalmas pillanatait. Nem szívesen idézi fel azt a sok tekintetben kegyetlen napot. Nem csoda, hiszen a víz térdig ért a házban, nem lehetett sem a bútorokat, sem az elektronikus felszereléseket megmenteni, kint az alig két hete letett csöveket takarta ki a hirtelen jött ár, beomlott a pince bejárata, az udvarról eltűnt tíz méter fa, a huszonöt tyúkból és tizenöt vágni való csirkéből mindössze négy tyúk és egy kakas maradt meg. Az elmúlt hetekben, amit lehetett, kicseréltek, megjavítottak, újra lakhatóvá vált a ház, de úgy véli, tavaszra is marad elég tennivaló. „Hálát adok a Jóistennek, hogy mindez a nyomorúság nappal történt, s nem éjszaka. Így legalább a katasztrófát sikerült elkerülnünk” ― mondotta a fiatalember. Fiuk segítségével Kisgyörgy Árpád és Borbála azt mondja, ezer-ezer lejjel segítette őket az RMDSZ, az unitárius egyház is, Tőkés Lászlón keresztül pedig egy franciaágyat kaptak. A tönkrement padló helyett csempét tettek, kerítést emeltek, a házat levakolták. „A fiam kőműves, ő segített sokat. Nem itthon dolgozik, de amikor tehette, két-három napra hazajött, így valahogy a leglényegesebb dolgokkal elkészültünk. Ahogy lejár a tél, az első szobát tesszük rendbe” ― avatott be terveibe az idős házaspár. A keserűség hangja A polgármesteri hivatallal szemben Lázár Zsigmond és a családhoz közelálló Oláh Áron javítja a kaput. Amikor az általuk kapott segítség kerül szóba, emeltebb hangon kezdik szidni az illetékeseket. Úgy érzik, igazságtalanul bántak velük. „Az ár mindent átszakított, s az udvarról elvitt minden mozdítható tárgyat, jó bőven került víz a házba, mégsem kaptunk semmi segítséget. Minket, egyszerű embereket csak hitegetnek” ― mondja Lázár Zsigmond, majd a fiatal nemzedékhez tartozó Oláh Áron folytatja a panaszáradatot: „Édesapámat szinte elragadta a víz, alig tudtuk kimenteni, s kárunk is hatalmas. Amikor elkezdték hozni a csomagokat, mi nem kaptunk, csak édesapámék, azt mondták, lehet, hogy két család vagyunk, de egy helyen lakunk, így egynek számítunk.” Átkísérnek a második szomszédba, Lázár Csaba portájára. Friss deszkából készült a kerítés, a csűr eleje, kész a disznóól alapja, s állítják, az ár elvonulása után a házban is akadt munka bőven, és mindent saját erőből, saját összefogásuk révén kellett megoldaniuk. „Mi már nem megyünk sehová, nem kérünk senkitől semmit, sőt, ha az erőm úgy fogja engedni, azt a néhány zsák cementet is visszaviszem a hivatalba, nehogy azt merjék mondani, hogy adtak valamit. Megelégszem annyival, hogy hálát adhatok a Jóistennek, mert mindannyian megmaradtunk, s a családdal és barátokkal van még annyi erőnk, újjáépíthetjük mindazt, amink volt” ― fogalmazott Oláh Áron. Hecser László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2010. december 7.Főhajtás Kőhalomban (László Gyula-centenárium)Ősrégészetünk Széchenyi-díjas kutatója, a festőművész László Gyula (1910—1998) születésének 100. évfordulójára emlékeztek szülővárosában. Márkos Ervin unitárius és Szegedi László református lelkész fogadta a vendégeket, a tudós leszármazottjait-rokonait, tudományos ülésszakot szerveztek, és a helyi önkormányzat képviselőjének jelenlétében emléktáblával jelölték meg a professzor szülőházát. Dr. László Gyulát, a kettős honfoglalás megfogalmazóját több szál kötötte Háromszékhez. Édesapja — az unitárius vallású id. László Gyula kőhalmi igazgató-tanító — Abásfalváról származott, édesanyja, Tordai Vilma bibarcfalvi, akit — mert korán árvaságra jutott — a székelyszáldobosi Jánó Sándor református kántortanító nevelt. Így kötődött emlékeiben, lélekben a gyerek László Gyula ehhez az erdővidéki székelymagyar településhez, ahová meglett emberként is gyakran visszajárt. Nosztalgiával emlékezett egyik könyvében azokra a kosaras bálokra, amelyeken a Hegyfarki-feredő épületében vett részt. Szoros barátság fűzte a tragikus hirtelenséggel elhunyt Kovács József (1928—2008) száldobosi bányafelmérő-helytörténészhez. Amint arról utóbbi lánya, Kovács Irén helybeli tanár tájékoztatott, édesapja hagyatékában őrzik kettejük levelezését is. 1998-ban tartották Kézdimárkosfalván a nemzet festője, Barabás Miklós (1810—1998) halálának centenáriumát. Ide sietett dr. László Gyula, amikor Nagyváradon útját állta a halál. Ennek hallatán az említett Kovács József, aki a népi faragást is tehetséggel művelte, másfél méter magas emlékkopját faragott, és eljuttatta a magyar fővárosban lakó utódoknak. — Édesapám dolgozószobájában őrizzük a száldobosi emlékkopját — felelte kérdésünkre a kőhalmi centenárium alkalmával László Gyula fia, László Zoltán. — Apám budapesti sírjára saját kezemmel faragtam sírjelt. Székelyszáldobos nem feledkezett meg a jeles tudósról, aki az 1941-ben itt felszentelt magyar országzászló avatóünnepségére is eljött édesapjával, és előadást tartott. Ekkor hozott országzászlót id. László Gyula felesége falujának, Bibarcfalvának is. Kolumbán Sándor száldobosi lakos, Bardoc község alpolgármesterének kezdeményezésére a 2009. szeptember 12-i falunapon egyházi és világi vezetők jelenlétében emlékművet állítottak László Gyula professzornak a száldobosi református templom előtti emlékkertben. Kisgyörgy Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. október folyamánDukrét Géza: A XVII. Partiumi Honismereti KonferenciaA Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2011. augusztus 26-a és 28-a között Mezőhegyesen, Békés megyében szervezte meg a XVII. Partiumi Honismereti Konferenciát. A rendezvény társszervezői voltak a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke és Mezőhegyes Önkormányzata. A konferencia fővédnöke Hende Csaba honvédelmi miniszter, védnöke Bartha Elek, a Debreceni Tudományegyetem tanszékvezető tanára és Kovács József parlamenti képviselő, kórházigazgató főorvos volt. A Szózat eléneklése után Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Markovits Milán főhadnagy, tábori lelkész tartott áhítatot. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke köszöntötte a megjelenteket. Üdvözlő beszédet mondott Dénes Zoltán debreceni egyetemi docens, mint társszervező, Isaszegi János ny. vezérőrnagy, Bartha Elek tanszékvezető egyetemi tanár, Kovács József parlamenti képviselő, Bognár Levente, Arad alpolgármestere, Kovácsné Faltin Erzsébet, Mezőhegyes polgármestere, Borbáth Erika, a Magyar Művelődési Intézet főigazgatója, Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke, Révész Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke és Antalné Erdei Dóra, az Általános Művelődési Központ igazgatója. A konferenciát megtisztelte jelenlétével Hasas János az RMDSZ országos elnöksége nevében, valamint Tóth József emeritus professzor, a Pécsi Egyetem volt rektora és Balázsi József, Érsemjén polgármestere. Ezt követően átadták a Fényes Elek-díjakat. Az idén díjban részesült Wanek Ferenc (Kolozsvár), Makai Zoltán (Nagyvárad), Halász Péter, a Honismereti Szövetség tiszteletbeli elnöke (Gyimesközéplok). Az elnökség döntése alapján Höhn József megkapta posztumusz a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság tiszteletbeli tagsági címet. Az elismerő oklevelet és a tagsági könyvecskét özvegye vette át. A konferencia fő témái: a védelmi rendszerek, a nagybirtokok és az ipar története a történelmi Partiumban és Bánságban. Az előadások sora hagyományosan a konferenciának helyt adó Mezőhegyes megismerésével kezdődött. Tóth József emeritus professzor (Pécs) Mezőhegyes és környéke földrajzi viszonyait, Dénes Zoltán (Debrecen) Mezőhegyes történetét ismertette, Starmüller Géza (Kolozsvár) a Partium Erdélyhez való kötődéséről és a partiumi várrendszerről értekezett, Isaszegi János (Budapest) pedig Mezőhegyesnek a török hódoltság alóli felszabadító harcokban játszott szerepéről beszélt. Ezután Dukrét Géza fényképeiből Pásztai Ottó fotókiállítást nyitott meg Épített örökségünk Bihar megyében címen. Ezt követően a társaság a várossal ismerkedett. Meglátogattuk Magyarország legnagyobb ménesét, s a műemlék épületeket, este pedig egy felemelő hangversenyt hallgattunk meg a helyi Szent György-templomban. Másnap délelőtt, programon kívül, Kovács Rozália egy műemlék elpusztítását ismertette: Érmihályfalva és Érsemjén határán, a határátkelő felé vezető úton egy, a 19. század közepe táján épült, egylyukú téglahidat romboltak le. Ezután Fleisz János és Fleisz Judit (Nagyvárad) Magyarország 20. század eleji gazdasági fejlődéséről, ezen belül a partiumi iparosodási törekvésekről, Dánielisz Endre (Nagyszalonta) Szalonta várának históriájáról, Pásztai Ottó és Makai Zoltán (Nagyvárad) pedig Bihar megye ipartörténetéről értekezett. Dukrét Géza (Nagyvárad) bemutatta a múlt század elején tevékenykedő iparteremtő nagyváradi személyiségeket, Puskel Péter (Arad) Arad ipari fejlődését ismertette a céhes élettől az ipari parkokig, Jancsó Árpád (Temesvár) az Arad–Temesvár vasútvonal történetéről és jelentőségéről értekezett, Kupán Árpád (Nagyvárad) Mezőtelegd ipartörténetét ismertette. Dénes Zoltán Nagybirtokok a Partiumban és a Bánságban címen tartott átfogó előadást, Vajda Sándor (Borosjenő) a világosi Bohus család birtokairól és szerepéről beszélt. Szabó István (Sarkad) a sarkadi cukorgyár szomorú történetét, Tácsi Erika (Temesvár) a temesvári nyomdákat mutatta be. Blazovits László egyetemi tanárnak (Szeged) a gyulai vár alkalmazottai számára 1520. május 11-én kiadott rendtartásáról szóló tanulmányát Kalmár Edit (Mezőhegyes) olvasta fel. Ujj János (Arad) az aradi vértanúk tiszteletére a Kárpát-medencében állított emlékműveket, emléktáblákat ismertette, mintegy felvezetve egyben az erről szóló, most készülő könyvét. Az utolsó előadást Merlák Zsuzsa (Mezőhegyes) tartotta, aki a város katonai és ipartörténeti emlékeit ismertette. A konferencia tisztújító közgyűléssel végződött, amelyen Dukrét Géza elnök beszámolt az utóbbi négy év tevékenységeiről. A kiegészítő hozzászólások utáni tisztújításon Dukrét Gézát elnökké, Bara Istvánt (Szatmárnémeti) alelnökké, Mihálka Nándort ifjúsági alelnökké, Kiss Anna-Máriát pedig titkárrá választották. A napot záró polgári esten közreműködött Farkas Major Annamária előadóművész, operaénekes. A harmadik nap szakmai kirándulással folytatódott Hódmezővásárhelyen, Széphegyi László építészmérnök vezetésével. Megtekintettük a református ótemplomot, a városházát és a Fekete Sas vigadót, Orosházán a Jézus szívének szentelt római katolikus templomban megkoszorúztuk gr. Széchenyi Miklós nagyváradi püspök sírját. Újkígyóson Harangozó Imre vezetésével megnéztük a Szűz Mária Szent Nevének tiszteletére szentelt templomot s a Wencheim család sírhelyét, valamint a népfőiskola gyűjteményét, Szabadkígyóson a Wenckheim-kastélyt. Gyulán Dénes Zoltán vezetésével megnéztük a városháza dísztermét, ahol az alpolgármester fogadta a társaságot. A konferenciát anyagilag támogatta a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke, a Debreceni Egyetem Hallgatói Önkormányzata, Békés megye és Mezőhegyes önkormányzata, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület. Művelődés (Kolozsvár) 2011. október 17.Hadtestparancsnokság, iskola, Majális utca 23., SzekuA Szabadság szeptember 14-i számában, A második honfoglalás, avagy Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra című írás második, befejező részének vége felé, az egyik bekezdésben Sas Péter ezt írja: „A magyar királyi kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság egykori épületének »magyaros« díszítőelemeire csak a korabeli fényképek, képeslapok emlékeztetnek. Az épület második világháború utáni sorsában, bizonyára a magyar katonasághoz fűződő előélete is szerepet játszhatott abban, hogy az eredeti, román elképzeléseknek megfelelően nem oktatási célt szolgált. 1948-tól egészen az 1989-es romániai politikai átrendeződésig a hírhedt Securitate helyi központja volt.” Az épület utóélete azonban nem így alakult. 1943 februárja, a sztálingrádi, majd nyáron az észak-afrikai vereség után, talán az elvakultak körében is földerengett, hogy a nagy náci győzelem bizony hanyatlásnak indult. 1944 tavaszától a helyzet gyorsan változott. Magyarország náci megszállása után a repülőgépek mind sűrűbben zúgtak Kolozsvár fölött. Következett májusban a zsidók embertelen elhurcolása. Azután a magyarországi városok, köztük június 2-án Kolozsvár bombázása. Valamiféle közelgő világvége hangulat kezdett terjengeni. Nyolc és fél éves voltam, de rám is hatottak az események, éreztem a növekvő feszültséget. Augusztus 23-án Románia átállt a szövetségesek oldalára. Szeptember elején, amikor a magyar csapatok átlépték a második bécsi döntés utáni határt, így Feleken is túljutottak, az arcvonal mondhatni karnyújtásnyira közelítette meg a várost. A Tordai út elején lakó nagyanyámékhoz menet, apámmal együtt szemtanúi voltunk annak, amint a magyar tüzérség Felek felé vonult. Néhány ágyút bivalyok vontattak. Ez bizony nem hernyótalpas vontatású német tüzérség, gondoltam gyermekfejjel. Rendkívül mozgalmas napok következtek. Reggelente főleg német, Torda felé vonuló harckocsikat, lánctalpas teherkocsikat lehetett látni. Este ugyanezt visszafelé. De napközben is tele volt a belváros mindenféle katonai szállítóeszközzel. A Brassai utca teljes hosszában német hernyótalpas teherkocsik, a Sétatér fái alatt harckocsik vesztegeltek. A város fölött a magyar és német vadászgépek mellett megjelentek a szovjetek is. Légi harcokban kavarogtak a város fölött. Előfordult, hogy a románok zsákmányolt német gépekről fedélzeti fegyverrel lőtték a belvárost, az utcán közlekedőket. Mire légiriadót fújtak, eltűntek. Este következett az elsötétítés. Villanygyújtás előtt az ablakokra belülről feketepapíros sötétítőket kellett föltenni, ne szivárogjon ki a fény, teljes sötétségben legyen a város. Szovjet repülőgépek azonban úgynevezett Sztálin-gyertyával, ejtőernyővel ereszkedő vakító fényű, égő magnéziummal világították a várost, és lőtték az utcákon veszteglő katonai járműveket. Magyar és német katonák puskalövésekkel kísérelték meg leszedni a „gyertyákat”, de nem sok sikerrel. A házunkbeli, május végétől lezárt zsidó imaházat a hadsereg kinyitotta, kiürítette, és gép- és harckocsi-alkatrészeket, kétezer literes üzemanyagtartályt helyeztek el benne. Mi, házbeliek, nem örvendtünk ennek. Meg az ezt követő nagy jövés-menésnek sem. A Torda körül dúló harcokból, főleg esténként, pótalkatrészért teherkocsikon honvédek érkeztek a ház elé. Apám tőlük értesült az egyre súlyosabb helyzetről. Verőfényes, meleg szeptember volt, akár az idei. Ötvenéves, már nem hadköteles apámat helyben mozgósították, a téglagyári csűrökben, a lőszerraktárban dolgozott. Anyámmal ketten voltunk otthon. A hónap közepén, egy nap, dél tájban, gyorsan erősödő repülőgépzúgásra lettünk figyelmesek. Ez nem volt szokatlan, de most a zúgást hirtelen iszonyú robbanás hangja nyomta el. A ház falai megremegtek. Anyám magához ölelt, s a konyha és a kisebbik szoba közti ajtónyílásba lépett. Körzeti légoltalmi-parancsnokhelyettesként tudta, az ajtónyílás bombázáskor kevésbé veszélyes hely, mert ha a mennyezet le is szakad, az ajtónyílás a küszöbbel fennmarad. A hatalmas dörrenést még néhány követte, miközben lakásunk, bár falai fél-, sőt helyenként méter vastagok voltak, minden eresztekében recsegett. A támadás oly váratlan volt, hogy a szirénák csak a robbanások után bőgtek fel. Futótűzként terjedt a hír, hogy a Hadtestparancsnokságot bombázták. Légiaknákkal. Levegőben robbanó bombákkal. Az Árpád út bal oldalán, a 27. szám alatti hatalmas épület falait ez nem rombolta le, az ajtókat, ablakokat azonban a rendkívül erős légnyomás teljesen tönkretette. Valószínűleg a bent tartózkodók közül sokan meghaltak – köztük Szálasi Béla ezredes –, megsebesültek. Az épület előtt az utca megtelt üvegszilánkokkal, fadarabokkal, törmelékkel, mészporral. Az ott veszteglő gépkocsik hasznavehetetlenné váltak. A környékbeli házak valamennyi ablaka kitört. A közeledő világvége-hangulat mind nyomasztóbbá vált. Ehhez a Csak egy nap a világ című film falragaszai, a címmel azonos kezdetű, a zeneboltok hangszórójából is visszhangzó dal ugyancsak hozzájárult. A falakon megjelent kiürítési rendelet szövege – „mindenki meneküljön, jönnek az oroszok, aki marad, Szibériába hurcolják!” – sem a jókedvet, az életörömet fokozta. Hova megyünk, mehetünk? Mi lesz velünk? Ilyen gondolatok kavarogtak bennem. Apám kijelentette, nem megyünk sehova, miért vinnének el az oroszok Szibériába, itt is szükség van emberekre. Az 1944. október 10-i, éjszakai magyar visszavonulást követő napokban elkezdődött a szabad rablás. Elsősorban a monostori, feleki, szamosfalvi parasztok mindenüvé betörtek, ahova csak lehetett, és mindent elhordtak, amit mozdítani lehetett. Valószínűleg, a Hadtestparancsnokság épülete sem kerülte el figyelmüket. Jóformán bárki bemehetett oda. Két-három évvel később, az épület háta mögött, a Szent István (Rudolf) úton lakó osztálytársammal, hátulról mi is bementünk az elhagyatott épület udvarára. Senki sem őrizte. Az épület évekig pusztán állt. 1948-ban a királyságot követő új rendszerben helyreállították, három szakiskolát létesítettek benne. Az év őszén, telén a diákok lelkesen segítettek a gáz bevezetésében [Kovács József közlése]. Az épülettel szemben állva, a bal szárnyban működő magyar tannyelvű fémipari középiskola volt a legnagyobb. Középen az Unirea – a Junász-féle gépgyár, a Magyar Acélárugyár utódjának – magyar és román tannyelvű szakmunkásképző iskolája [Bajusz Jenő és József Mihály közlése], a jobb szárnyban pedig az ugyancsak vegyes tannyelvű villamosipari szakiskola [Kovács József közlése] kapott helyet. Az épület mögötti udvaron, az egykori kocsiszínekben, garázsokban rendezték be a tanműhelyeket, szerelték föl a szükséges gépeket [Kovács József közlése]. 1955 nyarán, tanévzárás után, a magyar tannyelvű fémipari középiskolát és a villamos iparit megszüntették, az Unirea szakiskoláját a Monostori út (Mócok útja) és a Bem (Coşbuc) utca sarkán álló épületbe költöztették. Az udvari tanműhelyek gépeit rabokkal gyors ütemben szereltették le és az új iskolába szállították [József Mihály közlése]. Az így kiürített épületet az alagsori cellák építésével, a kihallgató irodák kialakításával a parancsuralmi rendszer politikai rendőrségének, a hírhedt szekuritáténak a székházává alakították. 1989. december végén, a parancsuralmi rendszer bukása után, a szekuritáté megszűnt. 1990 tavaszától a helyében létrehozott hírszerző szolgálat székháza lett. De hol volt azelőtt ennek az elnyomó intézménynek a székháza? Melynek elődje a Siguranţa (siguranţă n fn ‘biztonság’), a királyi Románia állambiztonsági rendőrsége volt. Az 1947. december 30-i úgynevezett népköztársaság kikiáltásával teljessé vált pártállamban az addigi királyi sziguránca helyében létrehozták az úgynevezett népi demokrácia szekuritátéját (securitate n fn ’biztonság’), az állambiztonság védelmére létrehozott politikai rendőrséget. A pártállami parancsuralmi rendszer elnyomó és megtorló gépezetének legfontosabb szervét. Székháza ez időtől az 1950-es évek közepéig a Majális utca 23. (1940-ig 17.) szám alatt volt. Az eredetileg a Görögtemplom utcába is átnyúló telek 1869-ben Groisz Béla apjának, Groisz Ferdinándnak a tulajdona – akkor Majális utca 5., Görögtemplom utca 4. A most Majális utca 23. szám alatti házat valószínűleg az 1897-ben elhunyt dr. Groisz Béla neves szemorvosnak az örököse vagy örökösei építették. 1914-ben Groisz Jolán bankhivatalnoknak, 1917-ben Vinczenti Károlynénak a tulajdona, 1919 és 1940 között a román katonai körzetparancsnok, 1940 és 1944 között a Magyar Földmívelésügyi Minisztérium Erdélyi Földbirtokpolitikai Főosztályának székháza volt. A pártállami rendszer nem vesztegette az idejét, a politikai rendőrség „biztonsága” érdekében 1949 tavaszán kitelepítették a szomszédos házak lakóit, ingatlanjaikat elkobozták. Erre a sorsra jutott a 25. szám alatt lakó egyik osztálytársam családja is. Az alagsorban szűk cellákat építettek, s a kihallgatások, vallatások idején ezekben tartották, pontosabban zsúfolták össze a foglyokat. 1952. augusztus 22. és október 16. között magam is három itteni cella „vendégszeretetét” élveztem. 2009 nyarán a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Bizottság ásatásokat végzett az épület alagsorának udvar felőli részén, egy földdel tele helyiségben. Föltételezték, hogy annak idején, az 1940-es évek végén, az 1950-esek elején, mikor ez volt az állambiztonság székháza, itt több letartóztatottat végeztek ki és földeltek el. Az ásatások azonban nem igazolták a föltevést. Miután a Majális utca (Köztársaság, Republicii) 23. szám alatti épületből a hírhedt szekuritáté az Árpád úti Hadtestparancsnokság épületébe, a három iskola helyébe költözött, a Majális utca 23. számú épület nem maradt üres. Ezt az addig az Erzsébet út 22. szám alatti, egykori Farkas-villában 1949-től működő Pionírház (Úttörőház) foglalta el. Vér helyett ezután oktatás folyt itt. 1990 utáni neve Gyermekpalota. Asztalos Lajos Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 8.Trianon-trauma – Kreatív együttgondolkodás filmenMiközben egyre távolabb kerülünk egy nemzeti minimumtól, és a különböző fórumokon történelmi kérdésekről kliséket adnak elő szakértő és kevésbé hozzáértő személyek, valamint sokak szerint „éleződik” – no, nem csak a nemzetközi helyzet – hanem a kultúrharc is, sor került egy újabb Aspektus-eseményre. A Károli Gáspár Református Egyetem díszteremében szerdán este mutatták be a tavalyi, Trianon a középiskolai oktatásban című konferencia rövidített filmes változatát. Az Aspektus „profiljába” mindig időszerű, fontos kérdések megvitatásai tartoznak. A szervezők nem riadnak vissza a kényes és megosztó történelmi problémák elemzésétől sem, erre mutat a nemrégiben lezajlott konferencia, amely az igazságtételről szólt. Hogy Trianon kapcsán sincs egyetértés, az a közelmúlt eseményeiből is kiviláglik. Ezért is lehet fontos egy olyan sorozat, mely nem csak ütköztetni próbálja a különböző érveket, hanem a másik meghallgatására, vagyis a probléma megbeszélésére invitál, mindezt az ismeretterjesztés szándékával. A tavalyi Aspektus-est Trianonnal kapcsolatban egy igen fontos részkérdést járt körül. Arra kereste a választ, mi lehet az oka annak, hogy a rendszerváltás után húsz évvel a fiatalok sokkal kevesebbet tudnak az első világháborút lezáró békediktátumról, mint ami logikus lenne. Az okok kutatása mellett megpróbált támpontokat, eszközöket, alternatívákat, vagyis segítséget nyújtani. A film vetítése előtt Kurucz György, az egyetem dékánhelyettese köszöntötte az egybegyűlteket, „kreatív együttgondolkodásra” invitálva őket. A tavalyi konferenciára reagálva kiemelte, hogy a fiatal nemzedék magatartásformálásában elengedhetetlen szerepe van az ismeretátadásnak, ezért is fontos, hogy beszéljünk ezekről a kérdésekről. Gecse Géza történész, az Aspektus-sorozat főszervezője hangsúlyozta, hogy a filmvetítésnek nemcsak bemutató, hanem kontroll funkciója is van, mert még mielőtt különböző fórumokon, esetleg csatornákon sugároznák, előzetes véleményt vagy véleményeket várnak a közönségtől. Tehát nemcsak tartalmi, hanem akár technikai problémákról is vár visszajelzéseket. Gecse szerint Trianon „kollektív traumáját” mindenképpen „ki kell beszélnünk”, máskülönben nem tudjuk feldolgozni, hiszen „lassan száz év távlatból sem tudjuk megemészteni”. Kovács Gergely Botond a film technikai kivitelezője személyes élményeiről számolt be, mellyel Trianon élő hatását példázta. Kiemelte, hogy a film valamelyest a magyarság „különleges sorsát” is megvilágítja. Liszi János grafikus, az Aspektus-sorozat egyik szervezője a társaság céljairól számolt be. A konferencia-sorozatot nem csak az érdeklődőknek szánják, hanem főként azoknak is, akiket „riaszt a téma, vagy valamiért nem törődnek ezzel”. Éppen ezért – hogy a témákat az ő számukra is „emészthetőbbé” tegyék – a vitasorozatnak „modern arculatot” terveztek. A huszonhat perces film nem csak a tavalyi alkalmon elhangzottakat tartalmazza, hanem kiegészült interjúkkal, amelyben fiatal egyetemisták mondják el véleményüket Trianonról, annak hatásáról – nemcsak oktatásának hiányosságáról, hanem lehetőségeiről, de ezen kívül a témához való hozzáállásukról is vallanak. A film összeállítói sikeresen foglalták össze a tavalyi csaknem két és fél órás konferenciát, melyben Romsics Ignác történész, akadémikus, Surján László, az Európai Parlament alelnöke, a Megbékélési Mozgalom kezdeményezője, Ö. Kovács József, a Károli Gáspár Református Egyetem Történettudományi Intézetének igazgatója, Szamborovszkyné Nagy Ibolya, a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára, történész, Száray Miklós, az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziumának vezető történelem tanára, Grynaeus András, a Baár-Madas Református Gimnázium történelem tanára, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara Történettudományi Intézetének oktatója és Lados Balázs, a Szent Margit Gimnázium történelem tanára fejtette ki véleményét a témáról. A film bevezetőjében Gecse Bethlen Istvánt és Lenint idézte, akik a diktátumra Magyarország feldarabolásaként és imperialista békeként tekintettek. Ezt követően egyetemisták mondták el véleményüket, majd a film készítői tavalyi előadásokból adtak közre részleteket a hallgatók és fiatalok hozzászólásaival és véleményeivel. Nem tudható, hogy a film összeállítói erre tudatosan törekedtek-e, de felfigyelhetünk arra a kontrasztra, hogy amíg a szakértők előadásai az érzelmi faktor kikapcsolására törekedve próbálták a helyzetet elemezni, és keresni a válaszokat – szinte érezhető volt az egyetértés, addig a hallgatók interjúi valamelyest a mai magyar társadalomnak a témához való hozzáállását tükrözték. Egyesek szerint nem kellene felhánytorgatni Trianont, mert az igen megosztó téma. Sokan érzelmi alapon közelítették meg, némelyek az átpolitizáltságát emeleték ki és a siránkozást, mások a csalódottságot és a dühöt hangsúlyozták, ugyanakkor némelyek a jövő felé kívántak tekinteni vagy a probléma megoldását keresték. Kérdés persze, hogy lehet-e egyáltalán a „megosztó témákat” szőnyeg alá söpörve boldog jövőt építeni? A filmvetítés után sok hozzászólás érkezett, és – mint ahogyan már máskor is megszokhattuk – nem kifejezetten a szűk témához kapcsolódva. Az esemény végén a szervezők még beszámoltak a terveikről, többek között egy középiskolai vetélkedő tervezetéről. A kényes témákat ezúttal sem adják fel, mivel együttgondolkodásra és véleménycserére hívnak a„Szoborháború” című következő vitaestre, amelyen Horthy, Károlyi és Tisza „szobrai” kerülnek terítékre. Számtalanszor tapasztalhattuk – főleg a közelmúltban – hogy a magyarság történetének bizonyos fejezeteiről és személyeiről néhol még köztiszteletben álló szaktekintélyek is kliséket puffogtatnak és a politikai ideológiák játékszerévé degradálódnak. Az Aspektus-sorozat ezzel szemben pont a kibeszéletlenséget kívánja megtörni, és megértő, elemző magatartással törekszik a témákhoz nyúlni. A történelem nemcsak múlt, hanem élő valóság is egyben, erre bizonyíték éppen történelmünk és mai viszonyaink. Nem feltétlenül szükséges az egyetértés mindenben, de ahhoz, hogy jelenünket megértsük, ki kell beszélnünk a múltat is. Mert jelen van, ahogy a rövidfilm végén a Biorobot Együttes dalában is szerepel: „Nem is értem, hogy nem telik az idő, Vártam, de csak nem múlik el a múlt, Körülöttem a réges-régi kör, Cipelem tovább, ha már így alakult…”. K. Orosz István. Erdély.ma 2012. augusztus 20.Kövér: saját múltunk előtt hajtunk fejet – Átadták az állami kitüntetéseketKitüntetést kapott Jókai Anna író, Gera Zoltán színművész, Fónagy János volt miniszter, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium államtitkára és Tőkés István református lelkész is. Áder János köztársasági elnök, Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László, az Országgyűlés elnöke augusztus 20-a alkalmából rangos állami kitüntetéseket adott át hétfőn a Parlamentben. Kövér László ünnepi beszédében úgy fogalmazott: nem pusztán egy jeles évforduló kapcsán jövünk össze ünnepelni, „hanem ennél jóval többről van szó: néhány honfitársunk kiemelkedő tettei előtt, és így végső soron a saját civilizációnk, saját gyökereink, saját múltunk előtt hajtunk fejet". A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (polgári tagozata) kitüntetést Falus András Széchenyi-díjas immunológus, az MTA rendes tagja, a Semmelweis Egyetem Genetikai, Sejt és Immunbiológiai Intézet egyetemi tanára, Fónagy János volt miniszter, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium államtitkára, fideszes országgyűlési képviselő, Gera Zoltán színművész, érdemes és kiváló művész, Horváth Tihamér, a Kehida-Termál Kft. és a Horváth-Ép Kft. ügyvezető tulajdonosa, Michelberger Pál az MTA rendes tagja, Széchenyi-díjas gépészmérnök, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem professor emeritusa, Sípos Ete Álmos nyugalmazott református lelkipásztor és Tőkés István református lelkész, egyházi író, teológiai professzor kapta. A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (katonai tagozata) kitüntetést Benkő Tibor vezérezredes, a Honvéd Vezérkar vezérkari főnöke vette át. A Magyar Érdemrend középkeresztjét (polgári tagozata) Adamik Tamás, az MTA doktora, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karának professor emeritusa, Balassa Sándor Kossuth-díjas zeneszerző, kiváló művész, Béres József vegyész, a kémiai tudomány kandidátusa, a Béres Gyógyszergyár Zrt. elnöke, Bodó Sándor, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója, Hadlaczky Gyula Széchenyi-díjas genetikus, az MTA doktora, az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont Genetikai Intézet tudományos tanácsadója, témacsoport-vezetője kapta. Ugyancsak ezt az elismerést vehette át Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Egyházmegye Püspöki Hivatalának megyés püspöke, Kondor Katalin újságíró, Kovács István, a történettudomány kandidátusa, József Attila-díjas író, költő, műfordító, Lator László, Kossuth-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész, Náray-Szabó Gábor kémikus, az MTA rendes tagja, az MTA könyvtárának főigazgatója, egyetemi tanár, Papp Gyula Széchenyi-díjas farmakológus, az MTA rendes tagja, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi Karának professor emeritusa, Schlett István politológus, a politikatudomány kandidátusa, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának professor emeritusa és Serfőző Simon, József Attila-díjas költő, író, szerkesztő. Ugyanezt a díjat kapta Szoboszlai Sándor Jászai Mari-díjas színművész, kiváló művész, a Veszprémi Petőfi Színház örökös tagja, aki helyett fia, Szoboszlai András vette át. Csaba László, az MTA levelező tagja, a Közép-európai Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, Hermann Róbert, az MTA doktora, történész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese és Spányi Antal, a Székesfehérvári Egyházmegye megyés püspöke később veszi át ezt a kitüntetést. A Magyar Érdemrend középkeresztjét (katonai tagozata) Kovács József altábornagy, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat főigazgatója vette át. hirado.hu Erdély.ma 2012. október 13.Három nyelven a Várhegy alattKissé nagyobbat ugrottunk szomszédolásunkkal. Sorrendben ugyan érdekes települések következtek volna: Árva Bethlen Kata faluja, Olthévíz, avagy a Persányi-hegyek mögé elrejtett Datk. Ugrani kellett, mert szeretettel hívott ünnepére a kőhalmi vallásos kisközösség, hadd húznánk meg jelképesen a harangokat, mutatnánk be az azokról szóló könyvet az államalapítás emlékünnepén. Szent Istvánra emlékeztek a kőhalmi keresztények, a szórványban élő magyarok. Jókai és László Gyula nyomában a Homoród mentén Az emlékezetes vasárnapon négy templom harangjai szóltak: a szász lutheránus központi nagy templomban, a városszéli kisebb görögkeleti tornyában, továbbá Szegedi László református tiszteletes főtéri templomában és a kőhalmi Várhegy alatt emelkedő magyar katolikus és unitárius templomban. Utóbbiban melegszívű kisközösség várt, ahol mindvégig úgy éreztük, nem Kőhalomban, hanem a Homoród mentén vagyunk, Homoródjánosfalván vagy Peteken, Homoródoklándon vagy éppen székelyzsomboriak, alsórákosiak között. Minden települést képviselnek – tudtuk meg tiszteletes Márkos Ervin kőhalmi unitárius lelkésztől. Hogyne tudná ő, milyen az etnikai összetétele ennek a kisvárosnak, milyen annak magyar lakóközössége, hiszen itt járt iskolába, itt szövődtek fiatalkori élményei-emlékei, falusfeleinek, régi barátainak és lehet, éppen iskolatársainak lett papja két évvel ezelőtt, amikor egyhangúlag meghívták az 5000 lelket számláló városkába. Ebből közel ezer ember vallotta magát magyarnak, azt is feltételezhetjük, hogy a 350 cigány között akadnak magyar ajkúak is. Legyen elég abból a tizennyolc évből, tiszteletes úr – mondták bizonyára a kőhalmiak –, amit a fogarasföldi, majdnem haldokló unitárius szórványban töltött, itt többen vagyunk. A zsenge korban eltöltött kőhalmi és segesvári éveknek köszönheti a lelkész, hogy németül és románul is olyan szépen és folyékonyan prédikál bármilyen ünnepi alkalommal, hogy a más felekezetűek is magukénak tartották. A zömében románság lakta Fogarasban valaki úgy nevezte e sorok írójának, hogy „părintele cu gură de aur” (aranyszájú pap). Márkos Ervin tanár is, mert jelenleg a kőhalmi líceum minden nemzetiségű tanulóinak német nyelvet tanít. Ismerősként járta be néprajzi kutatóútjai alkalmával a Szentágota környéki szászság falvait, hiszen ő a lutheránus szász templomokban is megállta a helyét a szószéken. Így hát aztán bátran mondhatjuk: három nyelven él és tud prédikálni a kőhalmi Várhegy alatt is. A parókia udvaráról, ahol már beérik a szőlő, rálátni a Hortobágyi-dombság Oltra behajló peremére. Miközben terül a fehér asztal, Torró Zoltánné Ida gondnokné asszony, aki a lelkét is belefőzte a savanyú levesbe, egy helybeli, főleg bútorokat restauráló kft. társtulajdonosa, a Kőhalom városi RMDSZ-választmány elnökeként és a városi tanács egyetlen magyar képviselőjeként arról beszélt, hogy másképpen kell tekinteni a szórványban élő magyarok sorsának alakulására. „Mi nem engedhetjük meg magunknak – mondta –, hogy több pártra szakadjunk, ajánlatos megmaradni egy tömbben az itt már működő RMDSZ mellett!” Beszélgetésünk idején közbeszúrta: „egyébként Kőhalomban született az önök tevékeny sepsiszentgyörgyi polgármestere is, Antal Árpád András, aki ugyancsak alsórákosi származású. Mi erre büszkék vagyunk.” Itt született a jeles farmakológus Issekutz Béla (1886–1979) is, fűzzük hozzá mi, az árapataki származású jeles magyar orvos, Jancsó Miklós életrajzírója is. Kedves hely a parókia udvara. Birtalan Barangó, aki gépkocsi-vezetői gyakorlatát még az egykori téeszkamionokon szerezte, nyugdíjas ráérősként segít be a parókián, nekünk éppen a paplak kertjében termett szőlőből készült bort hoz fel a pincéből. A tiszteletes műkincseit mutogatja, kerámiagyűjteménye akkora, hogy kiállításra kívánkozik. Szomszédja, Faragó István a Kőhalomban és környékén élő magyar katolikus lelkek papjaként ugrott be villámlátogatásra, s mert a két lelkész két temploma nagyon közel egymáshoz, állja helyét a jó szomszédság. Mindkettőjüknek több szórványa van. Fiatal és háromszéki, csak egy kézfogásra futott be, mert hallotta, hogy földijei érkeztek: Faragó plébános bölcsőjét ugyanis Kovásznán ringatták. Van olyan fiatal is Kőhalomban, aki tanár úrnak szólítja Márkos tiszteletest, ugyanis vallást és német nyelvet is oktat a helybeli líceumban, ahol magyar anyanyelvű osztályok is működnek. Jó kapcsolatokat ápol a közismert tiszteletes Szegedi László református esperes-lelkésszel, aki nemcsak az anyanyelvű oktatásnak, hanem a kőhalmi magyar művelődésnek is mecénása. Az utóbbi népszámlálás alkalmával csak Kőhalomban közel ezren vallották magukat magyarnak. Ez az ezer lélek majdnem egyenlő arányban oszlik meg a három magyar felekezet között. A három lelkész által pásztorolt lelkekhez még hozzá kell adni a szórványban-filiákban élő magyarságot, no meg az illető településeken élő magyar anyanyelvű cigányokat. Mondanunk sem kell, három jeles és jó szónok-lelkész kezében a környéken élő magyarság identitástudatának ápolása. Az egykori szász településen, Kőhalomban az őslakó szászok száma megcsappant, helyüket túlnyomó többségben a románság és szerényebb kisebbségben a székelyek foglalták el. Ennek eredményeként jött létre a kőhalmi unitárius gyülekezet is 1978-ban, amelynek Vass Mózes nyugalomba vonult lelkész teremtett templomot, s később, a rendszerváltás után harangtornyot emelt. Egy címer mesélni kezd A parókia beépített udvarán emlékképek, művészi alkotások, László Gyula-emléktábla és a professzor rajzai láthatóak. A lelkész néprajzi gyűjtésének darabjai mellett szerettük volna látni az unitárius egyházközség ama címerét is, amely Pécsi L. Dániel magyarországi jelképtervező munkája. Márkos tiszteletes elmondta, a címer csak az egyházközség zászlóján látható, de távlati tervük plakettként is elkészíttetni. Leírását maga a szerző közölte a Budapesten megjelenő Unitárius Élet című folyóiratban. Felső felében az ismert unitárius címer látható, alsó mezőjében vörös színű háttérben aranyszínű szkíta szarvasbikafej. A szarvas fejéből agancskorona terebélyesedik, melynek középső mezejében egy félhold, fölötte pedig napkorong látható. „Ezzel az összetett jelképpel a Kőhalomban született és gyermekeskedő László Gyula unitárius régészprofesszornak állítottunk emléket – írja –, aki nemcsak a honfoglalás korát feltáró ásatásaival vált híressé, hanem a honfoglaló magyarság mindennapjait megálmodó gyönyörű rajzaival is. A címer és a zászló László János nemes adománya, amivel néhai nagybátyjának, László Gyula régészprofesszornak állított tiszteletre méltó emléket.” A Széchenyi-díjas dr. László Gyula ősrégészt, a kettős honfoglalás megfogalmazóját több szál kötötte Háromszékhez. Édesapja, az unitárius vallású id. László Gyula kőhalmi igazgató-tanító Abásfalváról származott, édesanyja, Tordai Vilma bibarcfalvi, aki korán árvaságra jutott, és a székelyszáldobosi Jánó Sándor református kántortanító nevelte. Így kötődött emlékeiben, lélekben a gyerek László Gyula ehhez az erdővidéki székely-magyar településhez, ahová meglett emberként is gyakran visszajárt. Nosztalgiával emlékezett egyik könyvében azokra a kosaras bálokra, amelyeken a Hegyfarki feredő épületében vett részt. Szoros barátság fűzte a tragikus hirtelenséggel elhunyt Kovács József (1928–2008) száldobosi bányafelmérő-helytörténészhez. Kovács Irén helybeli tanár tájékoztatott, hogy édesapja hagyatékában őrzik kettőjük levelezését is. Székelyszáldobos nem feledkezett meg a jeles tudósról, aki még az 1941-ben itt felszentelt magyar országzászló avatóünnepségére is eljött édesapjával, és előadást tartott. Kolumbán Sándor száldobosi lakos, Bardoc község alpolgármesterének kezdeményezésére 2009-ben egyházi és világi vezetők jelenlétében ünnepi keretek között emlékművet állítottak László Gyula professzornak a száldobosi református templom előtti emlékkertben, „hogy hirdesse az idők végezetéig, kölcsönös (volt) a tudós és a faluközösség ragaszkodása.” László Gyula, halálának története is hozzánk kapcsolódik. 1988-ban tartották Kézdimárkosfalván a nemzet festője, Barabás Miklós (1810–1898) halálának centenáriumát. „Erre az ünnepségre én hívtam meg László Gyulát – nyilatkozta Jánó Mihály sepsiszentgyörgyi művészettörténész –, de Nagyváradon útját állta a halál. Fáradt szíve ekkor dobbant utolsót.” Válságban is épül a vár A várost első ízben 1324-ben említi oklevél castrum Kuholm néven. Léstyán Ferenc is feltételezi, hogy még a szász telepítés előtt, a XI. században a Várhegyen, ahol most magasodik-szépül a vár, királyi vár állt. Ezt legjobban, ellentétben a sajtóban megjelent és nem okadatolt nézetekkel, a szászok betelepítése előtti magyar neve mutatja, ami nem más, mint Kőhalom. Nem töltött be nagy stratégiai szerepet a történelem folyamán, inkább az alatta lakók élelmiszerraktáraként és rejtekhelyeként szolgált. 1451-ben törökök rombolják le, de utána megerősítik, 1791-ben pedig vihar letépi a fedélzetét. A geológus szeme itt ennél többet is lát, hiszen a hely valóságos földtani kuriózum, mert a vár egy 608 m magas bazalt-batolit tetején áll. Látogatásunk idején a várfalat javították, a bástyák tetején már piroslott az új cserépfedélzet. Mint megtudtuk, felújítása nyolcmillió eurós pályázatból történik, amelyből majdnem hatmillió vissza nem térítendő összeg. Bizonyára elcsodálkozna Jókai, aki megmászta a Várhegyet, hogy a mai ember felújítja az ősi várat. Minden poklokon keresztül című történelmi kalandregényének (1884) ez a vár a helyszíne. Cselekménye itt kezdődik, de nagyobbik részét a szentföldi keresztes hadjárat történelmi eseményrétegébe beágyazott, II. Endre királyunk idejében történő kalandsorozat tölti ki, a hűséges nő és a vérétől űzött, csapodár férfi ellentéte. Kőhalomra már rá sem ismerne a regény egykori írója. Talán a heti piaca hasonlítana a régi sokadalmakra. Mindenben utánozza Európát. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. november 10.Családtörténeti időutazásMint arról lapunkban beszámoltunk, hét tehetséges háromszéki fiatal munkáját díjazták szeptember végén a miklósvári Kálnoky-kastélyban a gróf Kálnoky Borisz által meghirdetett családtörténeti esszépályázat értékelésekor. Az alábbiakban a beérkezett esszékből, Makkai Fanni és Szász-Kovács Réka dolgozatából közlünk részleteket. Rügyező ág ...A házunk tornácán lévő kispadon szerettem ülni leginkább gyerekkoromban, magam sem tudom, miért. Tágas tér nyílt meg előttem, a szomszédos kertben csicsergő madarak éneke, az utcán játszó gyermekek csengő hangja, a hátsó kertben a szomszéd kecskéjének játéka szórakoztatott. Délutánonként, a vecsernyéig, ahogy akkor mondták, itt üldögéltem nagyapámmal, ő történeteket mesélt gyermekkorából, az esti harangszó után még megvártuk a hazafelé sétáló teheneket, majd aludni tértünk. (…) Kissé elkalandozva kilépek a történetből, a mesélő nagyapám lesz, id. Szász-Kovács Sándor, Szász-Kovács József és Farkas Rozália ötödik fiúgyermeke. 1932. július másodikát írtak a naptárba, egy nő lázasan hevert a szalmasurdén, fehér lepedő volt előtte és egy mázas tál meleg víz, a bábaasszony nyugtatgatta, odébb Manci az asztal mellett ülő Zsuzsát próbálta rávenni, hogy harapjon valamit. Az ötéves törékeny kislány annyira izgatott volt, hogy mi fog történni, egy falat sem ment le a torkán. Kint a veteményesben a már serdülőkorban levő Boriska a zöldségeket intézgette Farkas nagyanyja tanítgatásával. A férj a mezőn dolgozott a többi napszámos munkással, csekély napi bérért, hogy otthon a négy éhes szájat betömje. – Fiú! – kiáltotta a bábaasszony örömében –, mire a kemence melegében elszunnyadt öreg, Farkas József, a nő apósa örömében majd leesett. Egy fiú volt a családban, Lajos, az is már nagyocska. A kicsi kék szemű, ébenfekete hajú fiúcska ijedten nézett körül, majd hangos jajveszékelésbe kezdett. – Sándor! Sankó! Sanyika! Ez lesz a szemem fénye neve! – szólt buzgón az anya, Rozália, miközben keble tápláló melegéhez ölelte a csöppséget, aki nyomban elhallgatott. Lassan szürküllött, a fakapu csattant az első udvaron, megérkezett a kemény munkában elfáradt apa. Visszatűrt ingujja redőin vastag por, arca és bőre napégetett, kemény mezei munkával és két kezével kereste a mindennapi betevő falatot. Gyermekei körüljárták, tarisznyája után nyúltak, buzgón várták a „madárlátta kenyeret”, ők ugyan nem tudták, hogy apjuk ebédje az, melyet nekik hozott haza vacsorára, a nő sokszor sírva fakadt e kegyetlen élet láttán, a szenvedés iskoláját már rég kijárta, de tűrt, hogy gyermekeit boldognak lássa. Hiszen olyan naivok még, ismételte gyakran, minden boldogsága a gyermekei voltak. Zsindelyes kis házban laktak, mindössze egy szobában és egy konyhában. A ház fala tapaszos, hófehérre meszelt, a plafonban nagy fagerendák álltak ki, és szög, melyen a megfáradt kalap estebéd után megpihent. Kint takaros tiszta udvar, Lajos a tizenkét éves gyermek minden este a csorda érkezése után bekötötte a teheneket, majd hozzálátott az alapos tisztogatáshoz: szépen kisöpörte az udvart, meglocsolta a zöldségeket, majd szénát dobott le az ólból másnap reggelre. Takaros, erős fiú volt, minden álma a katonák körül forgott, bámuló tekintetét mindig ott felejtette, ha besorozták a nagyobb legényeket. Boriska, a legnagyobb lány takaros, szófogadó, a legnagyobb segítség a háznál, az anyjával még napszámra is járt, a kimért répát a tűző napon egyhamar kiszedegette, otthon főzött, mosott, és két kisebb lánytestvéréről sem feledkezett meg. Ő már nagylánynak számított, már a hét osztályt is kijárta, viszont a fonóba még ő sem mehetett. Manci és Zsuzsa az örök vidámság és derű, sugárzott tekintetükből a boldogság, saru nélkül szaladgáltak a forró homokon, kavicsokon, nyáron csak egy szál ingecskében játszadoztak, vagy fürödtek a napra melegedni kitett vízben. A kicsi Sándor már jókorán cseperedett, a három évet is betöltötte, amikor nagymamája először vitte óvodába. Majd újabb kis jövevénnyel bővült a család: 1936-ban megszületett a legkisebb hugica, Juliska, kicsi, hullámos hajú gyöngyszemű tünemény. Sanyarú évek következtek, de gyermekésszel még nem fogható fel a változás, a nehéz körülmény, az éhínség érzete és nem utolsósorban a szülő szenvedése, hogy éhes gyermekének nem lesz, amit vacsorára adnia. Egy egész napi kaszálás után vitt haza József, a családfő egy kiló puliszkalisztet, melyet jól beosztva a szülők általában cukros vízzel fogyasztottak, hogy a gyermekek a friss tehéntejjel növekedjenek. Múltak az évek, egyik a másikat követte, szemlátomást cseperedtek a gyerekek, Boriska már nagy lány volt, ő segíteni járt a szülőknek a mezei munkában, Lajos elkelt a nagyapja kezénél, a három lány és Sándor otthon egymást nevelték. Manci, a nagyobbik lány, aki már tizenhárom éves volt, rongybabákat varrt a kisebbeknek, Sándor a szomszéd fiúval, Polgár Lacival karikázott az úton. Laci nagyobb volt, mint Sándor, anyja egyedül nevelte fel a négy fiút és az árván maradt lányt. Apjukat elvesztették még az első világháború idején, ezért a nagyobb fiúk napszámra jártak, anyjuk pedig szolgálni, mosni, takarítani a nagy gazdákhoz, a két kisebbik, Lacika és Bözsike, ketten otthon, és esténként a szomszéd gyerekekkel játszottak. Néha az iskolából hazahozott tobozokból esztenát építettek, vagyis olyan kicsi épületet, ahol a kisebb tobozok voltak a bárányok, a nagyobbak a juhok, volt ott olyan helyiség, ahol fejtek vagy épp a sajtot készítették gyermeki elképzelésük szerint. Bár nehéz évek jártak, a gyermek nem érzi a hiányt, az utca pora, egy barát ölelése sok mindent kárpótolhat: pénzt, gazdagságot, kárpótolja és felöleli mindazt, amit az anyagiak soha nem fognak. Szász-Kovács Réka Testvéri szeretet ...A továbbiakban egy nagymama fog mesélni. Nem, ez pontatlan kifejezés lenne, a nagymamám, Anderlik Ildikó fogja bemutatni élete egyes pillanatait: Ahogy lefutottam a lépcsőről, hátam mögött hagyva a kopott kis játékokat, s velük együtt a húgomat is, aki bizony elszontyolodott magára maradva, utánam szállingózott a fehér kis lengyelkém. Egyedi darab volt, még keresztapámtól kaptam négyévesen. Gyönyörűen kihímzett, földig érő. Magamat mindig királykisasszonynak érezhettem benne, hiszen, már amennyit a mesékből én megjegyeztem, a királylányok is hasonló ruhát hordhattak. Fejemre ilyenkor mindig egy aranyszínű szalagot kötöttem, s kecsesen nyújtogattam a kezemet a napfénybe. Vidám kis lányka voltam, rendkívül vidám, olyan jóízűen tudtam nevetni, mint az unokáim (büszkén elmosolyodik). S a körülöttünk lévő világ hiába nyaldosott ördögien, mi ott, a családi fészekben, biztonságosan készülhettünk elő egy küzdelmes életre. Emlékszem, igen, pontosan emlékszem a verőfényes udvarra, a kikövezett járdácskára, melyen annyiszor és annyiszor megbotlottunk. De olyankor szaladt édesanyám, sietett egy doboz gézzel s valami irtózatos szagú folyadékkal, s tündérien gyógyította be minden sebünket. Kívül és belül. Igen, mert belül sebzett, fekélyes emberekként indulhattunk volna utunkra, mint sok más kisiskolás, akik hallgatták mindazokat az „igazságokat”, melyekkel minket elárasztott a tanoda. (...) Az öltözködés rettentően korlátozott volt, a jegyre, amit a munkahelyeden kaptál a családtagok száma szerint, vásárolhattál ruhákat, azokat pedig három-négyszer is átalakíthattad, hiszen nem mindig adódott lehetőség egy újabb ruhára. És még a cipők! Négy-öt évente vettünk egy bakancsot, ami legalább két számmal nagyobb volt. Télen, hogy ne fázzon a cipő üres részén a lábunk, elég érdekesen oldottuk meg a problémát: felhúztuk a patentharisnyát (gyapjúharisnyát) a lábfejünkre, azt körbetekertük két-három réteg újságpapírral majd végül egy újabb réteg gyapjúharisnyát húztunk. A nyári szandálokat gyakran édesanyánk horgolta vagy szalmából összefonta. Igen, kellettek ilyen megoldások, abból kellett feltalálnunk magunkat, amit kaptunk. Míg kisgyerekek voltunk, a temető mellől, a bozótból hoztunk fát, így segítve a szülőknek. Édesapám azonban kitalálta, hogy milyen megtakarítás lehet, ha a város végi olajgyártól az összepréselt napraforgóhéjakkal tüzelünk. Persze, lett is annak szép eredménye, amikor egyik reggel akkorát robbant a kályha, hogy az egész lakás (szoba) koromfekete lett. ’55–56-ban vezették be a gázt, azután már nem kellett ezért fájjon a fejünk. A szórakozást többek közt a mozi is biztosította. Hétfőtől csütörtökig egy film vetítődött a vászonra, csütörtöktől vasárnapig egy másik. Tehát nem lehetett lemaradni egyikről sem. Rendszeresen vetítették a filmek előtt a kommunista híradókat, melyeket természetesen mindenki nagy érdeklődéssel hallgatott. Tökéletes agymosási kísérlet volt, valódi propagandatartalommal. A hosszú főúton rendezett kis boltocskák bújtak meg. A trafikos néni melengető mosolya, a méterárus üzlet jellegzetes szaga, na meg a fűszerkereskedőé felvillannak olykor az emlékezetemben. Állandóan nyitva volt az örmény meg a katolikus templom is. Gyakran kedvünk telt bemenni oda, hiszen a meghitt csendben, a hűvös illatú barokk szobrok között igazán jól éreztük magunkat. A szobánk, mely tulajdonképpen az otthonunk és menhelyünk volt, közepén az asztal, egy cserépkályha. Az ajtók a többi szoba felé be voltak zárva, ám a 80 cm-es falak között bújt meg az édesanyám által kialakított ruhásszekrény, kamra, illetve mosdófülke. Na, ott volt az igazi mennyország! Na, de nemcsak a kamrából jutottunk eledelhez, hanem az a két kis malacka is segített, melyet ámbátor hely szűkében a szobában tartottunk, tisztán és civilizáltan neveltünk fel családi légkörben. Szép terebélyes tornácunk volt, négy termésköves lépcsővel. Mikor odaköltöztettek, szalmával volt leszórva a szoba sarka. Ideális nyugvóhely. Kaptunk pár takarót az egyik zsidó családtól, s a bútorokat innen-onnan összeszedtük, többnyire olyan helyekről, ahol ezeket osztották ennivaló fejében. S aki annak idején a varsolci gazdaságot vezette, Péter Miklós éjjelente néha egy kis lisztet, zsírt tett az ajtó elé. Erős idegrendszere és hite kellett legyen az embernek, hogy túlélje ép ésszel a hányódtatásokat. Édesanyáméknak sikerült. Így lett nekünk is kiváltságos helyzetünk, biztonságos, családi légkörünk. S bár szüleink sok mindent megosztottak velünk az igazságról, amit bizony nem mondhattunk el az iskolában, mert ott lebegett előttünk, hogy tettünk eredményeként apát a Duna-csatornához viszik. Így mindig volt közös titkunk, közös érdekünk és közös mosolyunk. Édesanyám gyakran kötött. Hej, de nagy dolog volt annak idején egy Binder-kötőgép! Nemcsak ajándékba, de még mindennapi ruházatunkba is divatos darabokat komponált. S ilyenkor mindig dúdolt valamit, még most is sokszor fülembe cseng. Akkor én kaptam magam, s végigtáncoltam azt a hosszú szobácskát, kezdvén az ajtó felőli sarokból. Édesanyám elmosolyodott, s játékosan nevetett komoly ábrázatomon, ahogy egyes testhelyzeteket próbáltam felvenni. Nem sokáig maradtam álmodozó, hamarosan, egy ismerős néni biztatására, beírattak a balettiskolába. Csodás éveim voltak! A szigorú tanárnők és a vetélytársaim ügyessége ellenére harmadik osztályban már a kolozsvári balettiskolában koptattam a tánccipőmet. Harmadik év végén kiválasztottak Bukarestbe, előkészítő osztályosként Moszkvába. Isten azonban nem akart elszakítani e szép országtól, s a „rossz” származásom miatt vagy örökbe fogadtak volna, vagy le kellett mondanom a balettről. Az utóbbit választottam. Az érettségire már Petrozsényban került sor, mert látva, hogy a külkereskedelmire a származásom miatt nem vesznek fel, a szamosújvári pap fiával, Szőke Kálmánnal fogtuk magunkat, és elmentünk Petrozsényba. Makkai Fanni Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. január 22.„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember”Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete Az enyedi állapotok súlyosságáról a továbbiak során Wiszkoczy Henrik terjedelmes levélben számol be 1849. július 5-én Sárpataky Zsigmondnak – aki János testvérével együtt – a későbbiekben 50 155 forint alapítványt tett, melyből nagyenyedi születésű orvosnövendék-jelölt évente 500 forint segélyben, továbbá 50 kollégiumi tanuló évente legalább 5 forint értékű könyvjutalomban részesült, s ugyancsak a szóban forgó alapítványból évente 100 forint értékű papiros került kiosztásra a kollégium összes tanulója részére. A Bethlen Könyvtár kézirattárában levő eredeti levele pedig így hangzik: „Kedves Tekintetes Úr! Sietek tudósítani Nenyedi állásomat, mely magában a legszomorúbb képét viseli, ugyanis újból kirabolva városunk, amit a lakosok igyekezetük után megszerezni és házaikon igazítani igyekeztünk, mindentől megfosztva találjuk magunkat: templomom, rezidentiám, kertem újból tönkre téve még azon szomorító órákat szül, hogy a vad nép anarchiához szokva hatalmaskodni, sőt erőszakoskodni igyekszik, még a két ökrömet is musinai ember, mint tulajdonát elperelni kívánja. Sem zár, sem ajtó, sem ablak, avagy csak egy kis edény házamnál nem találtatik; tisztában vagyunk mindnyájan: tutaj gerendái közül 26 találtatik, egynehány fűrészelt léc és egy kormány az udvaron, egyéb semmi, deszkának nyoma sincs, még a házakról is azokat leszedték. A határon lévő gabonákból és lekaszált szénából sok hiányzik. Kertek kiprédálva, sem zöldséget, sem gyümölcsöt nem mutatnak, mi lesz belőlünk és hogy élünk, a jó Isten tudja. Az oláhság mind haza takarodott és hatalmasan felemelt fővel diadalmaskodik; fegyvere ugyan nincs, de van vakmerő szája, nyelve, az idegenek be-bejönnek városunkba és csudálkoznak mit vitézkedhettek lakjainkon. Amint hallám, a jövő hétfőn Zink nevű kinevezett pretor városunkba magistratust felállítani tűzte ki, azon magistratust t.i. mely Puchner idejébe működve főhadnagy Hankót tisztelte. Egyébiránt én Fejérvárott megjártam és sok romlásokat szemléltem. Tegnap vagy 800 kozák Balázsfalvi oláh gyűlésnek szétoszlására MarosSz.Királynál és Sz.Imrénél általment. Axente táborát még szét nem oszlatta, és a katonái falukon kegyetlenkednek és rabolnak; így szombat éjjel szegény Török Antit két oláh kivont karddal halálra űzte, alig tudott szegény kiszabadulni és Megykeréket ott hagyni. Én is attól tartok, hogy a Musinai haramiák egyszer éjjel meglepnek és nemcsak az ökrömet, de magamat is a záratlan lakomból kihajtanak. Az egészségem jó, de nincs mit ennem, még a nagy kölcséggel behordott gabonámból nem csépelhetek. Egy kalangyahordás 20 krajcár. Tisztelem és csókolom mindnyájokat és szokott tisztelettel állandólag maradok a Tekintetes Úrnak alázatos tisztelője. Wiszkoczy Henrik a NEnyedi elpusztult Minoriták presidense. NEnyed, 7-ben 5-én 1849.” Wiszkoczy Henrik a pusztítás után nyomban megkísérelte összeírni az áldozatok számát s kimutatást készíteni azok vallásáról, koráról, társadalmi állásáról stb. Sikerült is az előtte megjelentek nyilatkozata alapján 351 elesett személy nevét följegyeznie. Voltak viszont olyanok is, akik nem jelentek meg, illetve olyanok is, akik még nem tértek vissza Enyedre. Az elesett és ismeretlen vidékiek sem kerültek nyilvántartásba. Molnár János akkori helybeli görög katolikus pap 558-ra tette az enyedi áldozatok számát, Jakab Elek 2000-re, Maszák Hugó pedig úgy tudta, hogy 800 magyar ember pusztult el Enyeden. „Minden valószínűség amellett szól, hogy az akkori áldozatok valódi számát a Maszák számítása közelíti meg”, – állapította meg Szilágyi Farkas Nagyenyed református lelkipásztora és krónikása, aki kötetet szentelt az 1848–49-es enyedi eseményeknek. Nincsenek ideszámítva viszont azok, akik verés, fagyás, rablás stb. következtében egész életükre bénák, betegek, nyomorultak lettek, s azok sincsenek besorolva, akiket gyermekként mentett meg a haláltól egyik-másik könyörületes szívű román s falujába víve, románt, bérest nevelt belőlük. Az ilyen szerencsétlen gyermekek életben maradtak ugyan, de elvesztették magyarságukat, vallásukat, társadalmi hovatartozásukat, nyelvüket s végül még nevükre sem emlékeztek. Ennek kapcsán írja Szilágyi Farkas 1891-ben: „A nyolcvanas évek elején egy mokány népviseletbe öltözködött, 36-38 év körüli ember keresett fel. Ha nem csalódom, Felső Orbóról (kb. 17 km-re Enyedtől, szerk. megj.) valónak mondotta magát, a keresztlevele kiadását kérte. Magyarul egy árva szót sem tudott. Nevét kérdeztem. Nem tudta megmondani. Kérdeztem, hogy hol s körülbelül melyik évben született, kik voltak a szülei? Egyik kérdésemre sem tudott felvilágosító feleletet adni. – Csak annyit tudok, hogy Enyeden születtem s mikor a város elpusztult egy oláh ember magával hozott, felnevelt s első ifjú korom óta, mint béres szolgáltam hol azt a jó embert, hol mást. Iuonnak nevez mindenki, más nevem nincs. Sor alá sem szólítottak soha s minden valószínűség szerint református vallású szülőktől, csak nemrégen tudtam meg a falusiaktól. – Ilyen körülmények között kérésének természetesen még azon esetben sem tehettem volna eleget, ha az enyedi ref. egyház azon anyakönyve, melybe az ő neve is, mint újszülött be vala vezetve, nem pusztult volna el. Szomorúan távozott tőlem a szerencsétlen ember s többé nem láttam.” Veress Miklós pedig, a forradalmat követően Alsófehér vármegye árvaszékének egyik ülnöke, alábbiakat írta Szilágyi Farkashoz intézett levelében: „Enyed pusztulása első éjjelén anyámtól és testvéreimtől elszakadva, egyedül egy ingben és mezítláb, két oláh üldözőm elől a Kovács József-féle velünk csaknem szomszédos magyarutcai ház felé szaladtam. Szerencsémre velem szembe jött egy Dumitru nevű oláh legény, ki megelőzőleg szüleimet, ekkor Kovács József ügyvéd családját szolgálta, mint darabont. Ez a becsületes oláh ifjú üldözőimtől megszabadított, egy condrát adott hátamra; azon éjjel és másnap d.e. a Kovácsék házában rejtegetett s d.u. kivitt Tompaházára (kb. 8 km-re Enyedtől, szerk. megj.), hol egyik sógoránál helyezett el, ki szintén oláh volt. A Dumitru sógora oláh ruhába öltöztetett s a tavasz beálltával bárányainak őrzésével bízott meg. Megtanultam nyelvöket sőt pár nevezetesebb imájokat is. Családomról mit sem tudtam. Azon év nyaráig maradtam Tompaházán. Tökéletes oláh kezdettem lenni. Egy Csombori nevű honvéd százados vett el az oláhtól azon év nyarán.” De térjünk vissza Wiszkoczy Henrikhez. A tragédiát követő napokban Kolozsváron megfogalmazott két elismerő nyilatkozat jutott birtokába. Az egyiket 22 enyedi polgár írta alá 1849. február 13-án, a másikat 1849. február 6-án ifj. br. Kemény István Alsófehér vármegye főispánja intézte a címzetthez. Az enyediek nyilatkozata így hangzott: „Alolírtak tudtokra adjuk mindenkinek kiket illet: miszerint f. 1849-ki év febr. 13-án felkeresvén bennünket, mondhatni már csak volt n-enyedi minoriták praesidense és rom. kath. lelkész T. T. Wiszkoczy Henrik úr, arra kére, miként Enyed városának megkezdett ostrom alá vetése órájától kezdve a város utolsó elpusztulásáig az enyedi nép szenvedéseibeni részvétiről az írt szerzetes háznak, valamint a szerzetes ház az időbeni tagjainak és neki is – annyiba – mennyibe tiszta tudtunkban áll, adnánk mint polgárok egy bizonyítványt. Mely ilyetén felszólításunk eredményibe lelkiismeretes kötelességünk tartván a kérelmes Praesidens és Lelkész úr igazságos kérésének eleget tenni. Őszintén nyilatkoztatjuk s hitet is bármi időben készek vagyunk tenni arra, hogy a már csak volt N.Enyeden a minoriták residentiája vala azon egyik hely, hol szinte mondhatni több, hogy sem beférhete, a városi népből menedéket talált; e hely vala az, hova múlt évi okt. 17-én, amidőn az oláhság elsőbben Csombord és Szent-Király faluk felett összecsoportosult, táborba szállott és híre jött, hogy készül Enyedet felprédálni, több előkelő és szegényebb sorsú polgárok, nők és gyermekek bevonultak, jobb javaikat összehordták; e hely vala egyik, hová a megrémült nép, az írt naptól kezdve mindannyiszor valahányszor legkisebb kedvetlen hír szállongott a városban, mint reméllett és legbiztosabbnak vélt védhelyre azonnal omlott és rohant – és az említett szerzetesház az időbeni lelkes papjai – a kérelmes Praesidens Wiszkoczy Henrik, hitszónok és tanító Viszkoczi Antal s Mándik Mátyás valának azok, kik látva a megrémült néptömeget, még önpapi szállásukból is kiköltözve, tulajdon szobájokat is a szenvedőknek és rémülteknek átengedék, ápolták őket és vigasztalták – és közülök jelesen Praesidens Wiszkoczy Henrik vala az, ki miután múlt évi nov. 8-án a honvéd és német őrsereg s a városi nép nagyobb része, felsőbb rendelet nyomán Enyedről elvonult, egy a város feladása tárgyába, megyei méltóságos Főispán br. Kemény István úr által átadott kéréssel a tábor elibe menni, merészen készségét ajánlotta és maga mellé vevén a lutheranus és oláh helybeli papot s négy polgárt, a tábor elibe el is ment, a kérést kézbesítendő. Az említett Praesidens vala az, ki – múlt hó nov. 10-én átszállván az oláh tábor Enyed városán, és a város Torda felőli határa részén tanyát vervén, rémülten a residentiába összesereglett temérdek szegény sorsú polgárokat, nőket, gyermekeket s betegeket több napokon még élelemmel is tartotta, amellett, hogy a tábor számára is naponta több véka gabonából kenyeret süttetett, ő vala az, miután már a város csordája egészben és az igavonó marhák is a városi népnek a városból lett eltávozásával elhajtatva, a vágó marhákban annyira megfogyatkozott, hogy nem vala a tábor, és közikbe vegyítve volt sorkatonaságnak honnan húst adni, négy igavonó szép ökrét is átadá és feláldozá a városért a nélkül, hogy árokat bár felerészben bekaphatná vala; a Praesidens vala egyik az ki a városban maradt polgárokkal a város megmaradásáért a sorkatonaság és oláh tábor tisztjeinél untalan esdekleni, a tábor részére kiparancsolt élelmezésbe részt venni megnem szűnt, nem örömest ugyan, de kényszerítésből; a sorkatonaságból is múlt évi nov. 20-án Enyeden keresztül Tordára jövő útjába egy század a residentiába berohanván, azokat is élelmezni köteles vala. A Praesidens vala az, ki Enyednek utolsó elpusztulása előtt is a városi tisztviselőkkel a gaz Praefektus Prodan Simionnál megjelenve a város oltalmazásáért kérni, könyörögni elég lelkes volt és végre ő volt az, ki megnyugodva az istentelen Prodan Simion biztató becsületszavain, miután folyó év jan. 8-án este a gyujtogatás és gyilkolás megkezdődött, legkisebbel sem gyanítva a megtörténteket, legelsőbben is a tűzhöz szaladva, leagyaltatott és terhes sebbe ejtetett, szóval a Praesidens volt egyik az, ki Enyed szenvedése ideje alatt papi, úgymint polgári kötelességét, bár következés szerint sikertelenül, a legférfiasabban és lelkiismeretesebben teljesíteni igyekezett – mely fennírtaknak szemmel látott tanúi levén, mindazokról polgári igaz lelkiismeretünk szerint bizonyítunk. Kolozsvárt, febr. 13-án 1849-ben. Horváth István polgár, Csont Dániel polgár, Rácz István polgár, Vohner Mihály polgár, Bartha József polgár, ifj. Farkas Sándor alsófehérmegyei táblabíró, Sándor János polgár, Sándor János polgár, Szabó Károly polgár, Kovács Ferenc polgár, Márton János polgár, Márton Imre polgár, Simó István polgár, Kádár István polgár, Szegedi Sámuel polgár, Megyesi István polgár, Incze József polgár, Mártonffy József polgár, Bakk János polgár, Dezső Mózes polgár, Fónyi András polgár, Réderberger Antal polgár.” GYŐRFI DÉNES Szabadság (Kolozsvár), 2013. június 27.RENDHAGYÓ PORTRÉMikó Imre életpályája: megfigyelt és besúgó Stefano Bottoni tanulmánya a titkosszolgálati iratok fényében követi végig az erdélyi jogász-politikus életét. Hamarosan dokfilmet is készítenek róla. Nehéz találó jelzőket találni Mikó Imre életpályájára: a „fordulatos” nem tükrözi eléggé az események súlyát, az „ellentmondásos” Mikó emberi nagyságát hagyja figyelmen kívül, a „rendhagyó” azért nem teljesen találó, mert Mikó sorsa nem egyedi: sokan mentek keresztül hasonló hányattatásokon. Az erdélyi magyarság talán egyik legkiemelkedőbb képviselője a történelem formálójából lesz a világpolitika és nem mellesleg: a tartótisztjei és a kommunista államapparátus abszurd útvesztőinek áldozata. („Biztosan állítható – és Mikó remegő írása is erre enged következtetni –, hogy első beszervezése rendkívül erős pszichikai kényszer alatt, zsarolásos módszerrel történik. A következő három évben Mikó egy védekezési stratégiával kísérletezik: kiváló emlékezetére és analitikus képességére hagyatkozva részletesen feltárja a rendszerváltás előtti kapcsolatrendszerét, és önkritikát gyakorol. Ismerősei 1944–1948 utáni tevékenységéről azonban csak általános szinten hajlandó beszámolni, amit tartótisztjei – Kovács József és Ioan Brie – többször is kifogásoltak. 1952 és 1954 között Mikó több gépelt feljegyzést készített az Erdélyi Párt volt vezetőiről. A korszakkal foglalkozó szakemberek számára az iratok semmilyen „minősített” adatot, avagy olyan információt nem tartalmaznak, amit a korabeli hatóságok legális úton nem szerezhettek volna be.” Részlet a tanulmányból) Mikó Imre Erdély egyik tekintélyes és nagy befolyással rendelkező családjának sarja. Ragyogó elme és kivételes személyiség, akit a kommunista diktatúra a perifériára szorít, és aki ebből a vesztes helyzetből sok munkával, önfegyelemmel, okos kompromisszumokkal ismét felküzdi magát. Mikó Imre egyszerre megfigyelt és besúgó, az erdélyi magyarság informális vezetője, a népszolgálat egyik meghatározó alakja és a kommunista hatalommal kiegyező, kapcsolatait személyes előrelépése érdekében „gyümölcsöztető” figura. Stefano Bottoni történész a Magyar Kisebbségben publikált, kétrészesre tervezett tanulmánya Mikó kommunizmusbeli életét rendhagyó módon, a román állambiztonsági szervek dokumentumaira alapozva követi végig. A tanulmány első része, amely már napvilágot látott, Mikó korai politikai karrierjét, majd a kommunista fordulat utáni hányattatásait vázolja egészen a hetvenes évekig. A jogi doktorátus megszerzése után Mikó a harmincas évek végén egy sor közéleti funkciót tölt be: az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának a vezetője, a Nemzeti Újjászületési Front (NUF) magyar tagozatának, a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a főtitkára. („Ügynöki tevékenységének második szakasza (1955–1956), amit „Dumitrescu” fedőnévvel végez, figyelemreméltó elemmel gazdagodik. Mikó gondosan összeállított, társadalmi csoportokra, politikai hovatartozásra és családokra lebontott személyi jellemzései (összesen több, mint száz maradt fenn a rendelkezésünkre álló dossziékban) nemcsak hasznos, de pótolhatatlan adatbázist képez. Jelentései első ízben operatív értékű, naprakész adatokat tartalmaznak, például a Bolyai Egyetem akkori rektorának, Bányai Lászlónak a közvetítésével 1954-ben megismert fiatal budapesti történészről, Csatári Dánielről.” Részlet a tanulmányból) A második bécsi döntés után országgyűlési képviselő lesz Budapesten, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára és meghatározó háttérembere. Ebben az időszakban jó viszonyt ápol számos baloldali értelmiségivel. Ekkor írja máig alapvető jog- és kisebbségtörténeti vonatkozású műveit: a „Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig”, valamint „Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika” című doktori értekezését. Az Erdélybe bevonuló szovjet csapatok 1944 októberében elhurcolták Kolozsvárról. Négy évet tölt orosz fogságban, megtanul oroszul, majd Kolozsvárra hazatérve az államosított Unitárius Gimnáziumban (jelenleg Brassai Elméleti Líceum) tanít orosz nyelvet és irodalmat; a bukaresti Gorkij Intézetben szakképesítést is szerez. („1958 tavaszán hirtelen zsákutcába kerül egy tízéves szívós munkával elért társadalmi reintegráció, melynek ára a politikai szerepvállalás feladása és a sokáig eltűrt állambiztonsági zaklatás volt. A mindenki által tisztelt, munkáját lelkesen végző osztályfőnököt egyik napról a másikra bocsátják el tanári állásából. A volt unitárius kollégiumból való eltávolítás súlyos anyagi és erkölcsi csapás Mikó Imre számára. (...) fordításokból, magánórákból kell, hogy eltartsa népes családját, és a városi Néptanácstól várja „repartizálását”, avagy egy új munkahely kijelölését. 1958. november 21-én végül „Pădureanu” arról tájékoztatja tartótisztjét, hogy Mikót a városi könyvellátóhoz irányították. (...) három évig gyakorlatilag könyvterjesztőként dolgozik; a főtér sarkán könyveket cipelő Mikó Imre a régi kolozsváriak közbeszédének tárgya. Sokan csodálkozva, többen méltatlankodva és szomorkodva nézik a város egyik legjobb családjának szomorú sorsát.” Részlet a tanulmányból) Mikó egzisztenciája és társadalmi státusza újabb súlyos csapást szenved, amikor 1958-ban, a magyar forradalmat követő tisztogatási hullámban megbízhatatlannak nyilvánítják, és a tanügyből eltávolítják. Ezt követően Mikó raktári munkásként dolgozik a megyei könyvterjesztő vállalatnál, majd egyetemi jegyzeteket árul az Egyetem utcában, egy kis boltban. Közírói tevékenységét csak a hatvanas évek második felében, a Ceauşescu-rendszer első éveiben folytathatja. Ekkor megválasztják az Unitárius Egyház főgondnokává is. Rehabilitációja 1970-ben zárul le, amikor a nemzetiségi irodalom kiadásáért felelő kiadó, a Kriterion lektoraként dolgozhat 1976-os nyugdíjba vonulásáig. Amint Bottoni kiemeli, Mikó Imre 1944 előtti politikusi teljesítményéről javában zajlik a vita, azonban az 1948 nyarán kezdődő „második életének” számos mozzanata mindeddig ismeretlen. Mikó életútjának a felvázolásában az állambiztonsági dossziéja segít eligazodni. A Securitate ugyanis harminc év alatt több mint kétezer oldalt, mintegy tízkötetnyi iratanyagot „termelt” Mikó Imréről és szűk környezetéről. A dokumentumok nagy része ún. „követési dossziéból” (Fond Informativ) származik, ahová a Mikó Imrére vonatkozó adatokat, hálózati jelentéseket és az operatív játszmákat összefoglaló átiratokat gyűjtötték. Az iratcsomó kisebbik, de több száz oldalas részét Mikó Imre négykötetes hálózati dossziéja (Fond Reţea) adja. („Az 1960-as évek első felében a csendesen küzdő Mikó visszanyeri az 1944 előtti vitathatatlan presztízsét a kolozsvári magyar társadalomban. Létrejön azonban egy erősödő státus inkonzisztencia, ami az informális rang és a hivatalos funkció közötti szakadékból fakad. Mikó hitelessége, munkabírása és hozzáértése egyszerűen nélkülözhetetlen, és ezt az őt megfigyelés alatt tartó rendszer is tudja. Ráadásul az 1960-as évek elején termelt állambiztonsági iratokból világosan látszik, hogy a hiányos műveltségű, alacsony társadalmi pozícióból kiemelt magyar és román Securitate tisztek nem tudnak mit kezdeni egy Mikó Imre kaliberű személyiséggel.” Részlet a tanulmányból) Mivel az 1950-es és az 1970-es években a belügyi szervek egyszerre forrásnak és célszemélynek tekintik Mikó Imrét, a két iratcsomó között meglehetősen sok a tartalmi átfedés – írja Bottoni. A Securitate folyamatosan – egészen 1976-ig – informálódik róla, miközben rendszerezik, értékelik és felhasználják az általa szolgáltatott adatokat. Stefano Bottoni tanulmányának első része, amely itt érhető el, a hetvenes évekig követi Mikó pályáját; életútjának harmadik és döntő jelentőségű kollaborációs szakaszáról szóló összegzést az év végéig publikálja a Magyar Kisebbség. Felhívás Jövő tavaszra kétrészes dokumentumfilm készül Mikó Imre életéről, Domokos János rendezésében. A stáb Mikó Imrét ismerő személyeket szeretne felkutatni, és arra kéri a Mikóval kapcsolatosan bármilyen hasznos információval, vizuális anyaggal (Super 8-as videó, fénykép) rendelkező olvasókat, hogy vegyék fel velük a kapcsolatot (Stefano Bottoni e-mail címe a szerkesztőségben). Transindex.ro 2015. március 2.Négy szatmári szellemfalu, ahonnan eltűnt az életSzellemfalvak, fantomtelepülések – olyan kifejezések, amelyekkel kapcsolatban érdeklődve olvasgatunk néha az interneten bóklászva. Egyesült Államok, Ausztrália vagy akár Csernobil – azt hihetnék, csak ott vannak ilyen települések. Tévedés! Romániában 126, Szatmár megyében négy szellemfalu is van. Melyek ezek és mi a történetük? A 2011-es népszámlálási adatok és egyéb hasonló statisztikák alapján független romániai szakértők megvizsgálták, hány olyan település létezik az országban, amelynek hivatalosan megvan a települési státusa, szerepel a romániai települések nomenklatúrájában, ám tulajdonképpen nem is létezik. Magyarán: senki sem lakik benne. Nos, bármennyire is hihetetlen, a westernfilmekből ismert száraznövény-gomolyagot Romániában 126 településen fújhatná a szél békésen: ennyi település áll ugyanis üresen. Ez az ország összes településének az 1%-a! Közülük pedig négy Szatmár megyében van: Etény, Kak, Gánáspuszta és Vágástanya. Bár megvan rá a történelmi magyarázat, mégis érdekes, hogy két település Szatmárnémeti közvetlen közelében, Szatmárudvari községben található: Etény és Kak. Kovács József alpolgármester érdeklődésünkre elmondta: bizarr módon mindkét településen már csak a temető jelzi, hogy ott valaha két virágzó település volt. Ami éltette őket, az jelentette a vég kezdetét is: a Szamos. Amikor a folyó 1970 május 14-én kilépett medréből, elmosta a partja mentén húzódó két falut. Amivel a természet nem bírt, azzal végzett egy beteg elme és a modern technológia: a falu megmaradt lakosait Szatmárudvariba költöztették, majd a kommunista rendszer „szisztematizálási terveként" kisminkelt falurombolási program keretein belül a buldózerek tették földdel egyenlővé a két falut. Érdekesség, hogy Szatmárudvari községben van még egy kvázi szellemfalu: Vadászlakon télen alig 2-3 család lakik. Számuk nyáron sem haladja meg a tizen-egynéhányat. Szatmár megyében utolsóként ebbe a faluba vezették be a villanyt – 2004-ben. „A szatmárudvariak kollektív emlékezetében Kak úgy él, mint ahol szép gyümölcsfák voltak mindenütt. Az öregek elmondása szerint a falut ruszinok lakták, akik inkább kereskedelemmel foglalkoztak", meséli Kovács. A település temploma a 2000-es évek közepére veszélyessé vált, ezért lebontották. „A 2000-es évek közepén Boros Gerzson RMDSZ-es tanácsos kezdeményezésére mindkét település visszakapta a nevét és települési jogait, ám ott nem lakik senki. Kakon épült ugyan egy ház az elmúlt években, de tudomásom szerint az is üresen áll. Utakra, közművesítésre lenne szükség ahhoz, hogy a két település vonzóvá váljon és újra élet költözzön bele", mondja az alpolgármester. Addig is az elköltözöttek, kilakoltattak ápolta néhány sír állít emléket a két egykori virágzó falunak, Eténynek és Kaknak. Utóbbinak a feljegyzések szerint 1910-ben még 406 lakosa volt... Gánáspusztán kis kápolna (fotó) hirdeti még az egykori leírásokban „tündérkertként" szereplő kis település helyét. A jelenleg Ákos községhez tartozó területre az 1800-1900-as évek fordulóján költözött néhány család Heves megyéből. A dolgozni vágyó telepesek gyorsan csinos, rendezett települést alakítottak ki a lakatlan területen. Gánáspuszta lakosainak száma 1960-ban 74 volt. Jött aztán a már említett „szisztematizálási terv", amelynek áldozatai a legkisebb települések voltak. Az utolsó család Gánáspusztáról 1989-ben költözött ki. A buldózerek pedig semmit nem kíméltek, csak a kis kápolnát. Azzal szemben a Gánáspusztáról elszármazottak a rendszerváltást követően egy házat építettek és minden év Mária-napján ott találkoznak, magyarázza Geréb Miklós ákosi polgármester. A negyedik település a nyalábi hegyek között található Vágástanya. A Nagytarna községhez tartozó egykori településen a feljegyzések szerint a XIX. században beköltöző ukrán favágók lakták. Az elmúlt évtizedekben néptelenedett el, akárcsak a Nagytarnához tartozó fürdő. Kocsis Zoltán szatmar.ro Erdély.ma 2015. május 17.Százhúsz éves a keresztúri Polgári Fúvószenekar 1895Immár százhúsz éve tölti be zenével Székelykeresztúrt a Polgári Fúvószenekar 1895. A történelem megpróbáltatásainak is ellenálló zenekar számtalan fellépés, fúvóstalálkozó és ünnepség emlékét halmozta fel, kora ellenére pedig frissebb, mint valaha – új tagokkal és lendülettel néznek a következő száz esztendő elé. Százhúsz évvel ezelőtt Lapina Antal képezdei diák és Nagy Ferenc székelykeresztúri lakos gondolatában született meg a fúvószenekar. Az 1895. május 15-én alakult zenekar tagjai kivétel nélkül mind kisiparosok voltak, így kapta a Polgári Fúvószenekar elnevezést is – mesélt a kezdetekről portálunknak Krisán Csaba, a zenekar jelenlegi titkára. Mivel amatőr együttesként működött, tagsága állandóan változott, azonban mindig volt legalább harminc személy, aki szívvel-lélekkel aktivált. Az évek során az iparosokhoz földművesek és fiatalok is csatlakoztak, nemrégiben pedig lányok is, szorosan összefonva az együttest Keresztúr történetével, lakóinak életével. A keresztúri fúvószenekar különlegessége, hogy gondosan vezetett jegyzőkönyv őrzi a történetét, amelyet előbb Krisán József foglalt össze a centenáriumi ünnepségre, a 100 éves a székelykeresztúri fúvószenekar című könyvébe, majd fia, Krisán Csaba a zenekar fennállásának 115. évfordulója alkalmából filmben dolgozta fel. Pénteken a százhúsz évvel ezelőtti megalakulásra emlékeztek egy több mint ötven képből álló tárlattal a székelykeresztúri Molnár István Múzeumban. A jubiláló zenekar azonban nemcsak nosztalgiázott a régi képek, kották, hangszerek és egyenruhák láttán, hanem ünnepelt is, ugyanis új zászlót avattak. Az új korszak fölött lobogó zenekari zászlót Kálmán Pál rangidős tag adta át Györfi Árpádnak, az egykori zászlóvivőnek. A múzeumban kiállított képek egyébként jelzik, hogy a Polgári Fúvószenekar 1895 története szorosan egybefonódik a városéval. A több mint egy évszázados alapszabályzatban megfogalmazott célkitűzésekhez – a szellemi élet fejlesztése, a nemes szórakoztató mulatságok szervezésre, a társadalmi élet emelése és a polgárság összetartozásának erősítése – a világháborúk és megszorító rendszerek ellenére is igazodtak. Fennállása óta a zenekar folyamatosan töltötte be zenével Keresztúr életét, szerves részévé válva a kőbe vésett fellépésekkel, az újévi felköszöntésekkel, a március 15-ei hangversenyekkel, a Petőfi-emlékünnepségek műsoraival és a városnapi térzenével, illetve sok más különböző előadással. Az elmúlt százhúsz évben rengeteg zenekedvelő áldozta fel szabadidejét, hogy az együttes részese lehessen. Néhányan már több mint öt évtizede lelkes tagokként aktiválnak, így az 1948-ban csatlakozott Kálmán Pál és Firtos Lajos, de a rangidősök sorába tartozik Kovács József, aki 1955, illetve Fodor Sándor, aki 1962 óta tagja az együttesnek. A Krisán családban pedig családi hagyománnyá vált a tagság, három generáció képviselte magát a városi fúvószenekarban. Ez vérből jön, öröklődik a szenvedély – így Krisán Csaba. Jelenleg 35 taggal működik a zenekar, de további húsz tanulója is van – leltározta Krisán Csaba. Az utóbbi két év alatt szemmel látható változások történtek a csapatban, hiszen nagyméretű fiatalítási folyamat indult el. Felfrissült az arculat, a hangzás, de a felszerelések is. Mindehhez számos fiatal is csatlakozott. Zenei ismeretek szintjétől függetlenül csatlakozhattak az újoncok, hiszen zene szakon végzett oktatók segítségével sajátíthatják el a hangszerek titkait. Hetente járnak órákra a tanulók, a legügyesebbek az összpróbán, de fellépéseken is részt vehetnek. Van utánpótlás, van remény – szögezi le a zenekar titkára. Egyesületükön keresztül igyekeznek mindent megadni a fiatal tagoknak. Ha olyan hangszert választana a tanuló, amelyet a szülő nem tud megengedni, az egyesület pályázaton keresztül vásárolja meg a fiatalnak, ezzel is elősegítve fejlődését. A fiatalítással egyben a zenekar elkezdett kibontakozni is. A hagyományos indulók mellett immár világslágerek feldolgozásai is bekerültek a repertoárba, havonta akár három új dallal is bővül a kottafüzet. A titkár reményei szerint az elkövetkezőkben nemcsak magyarországi, hanem olaszországi, de akár távolabbi színpadokra is eljuthat a fúvószenekar az utóbbi időszak erőfeszítéseinek köszönhetően. Szerinte jelenleg minden téren látványosan fejlődött a zenekar, egyre inkább igazodva a hazai és a külföldi közönség igényeihez. Veres Réka Székelyhon.ro 2015. augusztus 13.Kidobták a magyar keresztet SósmezőnA sósmezői temető kerítésén kívül találtuk tegnap azt a fakeresztet, amelyet a magyar parcella szélén az 1917. augusztus 11-én Sósmezőn hősi halált halt vitéz Kovács József leszármazottjai nemrég állítottak a hős katona emlékére. A kereszten kis nemzetiszínű szalag emlékeztetett arra, hogy abban a parcellában magyar hősök nyugszanak. Az emlékjelt pár nappal ezelőtt ismeretlen tettesek kiásták és a kidobták – tudtuk meg a szomszédoktól. A közelmúltban főleg az internetes sajtóban megjelent híresztelés ellenőrzése végett érkeztünk Sósmezőre. Azt állították, hogy a hősi temetőben lecsiszolták a kőkeresztekről a magyar neveket, és románokat véstek a helyükbe. A román, magyar, német és osztrák részre osztott temetőkertben a kaputól balra lévő parcellában nyugszanak a magyar katonák. Semmi jelét nem láttuk rongálásnak, több sírkőn még mindig jól kiolvasható a magyar név, illetve keresztnév. Ide huszonhárom, név szerint ismert magyar katonát és hét névtelent hantoltak el. A párhuzamos román parcella sírkövein található neveket a sósmezői lakosok fekete festékkel tették olvashatóbbá. Valóban feltevődik a kérdés: miért is nyilvánították az első világháborúban Sósmezőn elesett német, román, magyar és osztrák katonák sírhelyét román nemzeti temetőnek? Iochom István Háromszék Erdély.ma 2016. május 23.Csúcson a Szatmári Református Egyházmegye kórustalálkozójaSzentháromság vasárnapján, a Református Egység napján ötödik alkalommal szerveztek kórustalálkozót a Szatmári Református Egyházmegyében. Mikola, Szatmárnémeti-Németi, Sárközújlak és Vetés után ezúttal Szatmárhegy volt e jeles esemény házigazdája. A szatmári református kórustalálkozók újkori történetének legnépesebb kórusseregszemléje volt, így kétszeresen, szó szerint és átvitt értelemben is csúcson járt, vasárnap Szatmárhegy református templomában, ahol Tarsoly Eszter bodroghalmi (Magyarország) lelkipásztor hirdette Isten szavát: „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen. Halálra adatott ugyan test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint," (1Péter 3,18) A lelkésznő igehirdetésében elmondta, hogy Jézus Krisztus utat nyitott Istennek felénk, elhárítva az akadályokat, legyőzve kereszthalála által a bűnt. Van tehát miért énekelni, hálával a szívünkben annál is inkább, mert aki énekel, az kétszeresen imádkozik. Kovács József házigazda lelkipásztor annak rendje és módja szerint minden jelenlévőt köszöntött és meghatározta a rendezvény célját: dicsérni a Szentháromság Istent. Higyed Gyöngyi egyházmegyei zenei előadó, a rendezvény főszervezője elmondta, hogy egyre több kórus jelentkezik a kórustalálkozókra, a kezdeti öt csapat idén tizenkettőre bővült. Ez azt jelenti, hogy élő gyülekezetek vannak az egyházmegyében, amelyek örömmel sajátítják el az egyház énekeket. Mindenek előtt az Énekeljetek az Úrnak! kezdetű éneket zengték el a kórusok közösen, majd a Higyed Gyöngyi által vezérelt kórust konferálta fel Higyed János kültelki lelkipásztor. A Szatmári Református Egyházmegye Lelkipásztorkórusa, amely lassan tíz éve működik, a bizonyságtevő lelkeket ébresztette. Minden énekkar három számmal készült. .Vajda Levente apai főgondnok mutatta be az apaiak tizenegy éves kórusát, melyet Magó Edina vezényelt imára a hazáért. Mikola kórusát Higyed István lelkipásztor ismertette, Gerő Anikó pedig irányította. Ebben a felállásban már négy éve működik az énekkar, mely most is a Szentháromság Egy Istent magasztalta. Tolnai János patóházai lelkipásztor konferálta a Tolnai Zelma által vezérelt kórust, mely Jézusról, mint hű barátról énekelt. 1883-ban alakult a Láncos templom kórusa a Laudate Dominum, - tudatta a gyülekezettel Nagy Emília, majd Orosz Márta Isten küldte drága szózatra indította a kórust. Ugyancsak Szatmár-Láncos gyülekezetét képviselve a Soli Deo Gloria énekkart Szilágyi Balázs lelkipásztor mutatta be, a kórus pedig a hitben élésre bátorított. Ilonczai Zsombor az 1886-ban megalakuló, ebben a felállásban öt éve működő szárazberki kórussal érkezett, mely az Úrnak irgalmát énekelte. A tavalyi házigazdák, a vetésiek idén két kórussal érkeztek, a fiatalok és a szép korúak is áldották a mennyei Atyát, ki nem hagy soha magunkra. A házigazda szatmárhegyiek is dicsérték az Istent, a nőszövetségi tagokat Kovács József vezette az égi széphez, Jézushoz. A szigetlankaiakat Nagy Róbert lelkipásztor vezényelte, s Napnál is világosabb volt, értették, hogy mit üzennek az énekek. Tarsoly Eszter a szatmárhegyiek testvérgyülekezetének lelkipásztora zárta a sort, a bodroghalmiak énekkara üzente, az Úré legyen minden dicsőség. Akár ezért az alkalomért is. Énekeljetek, és élni fogtok! - vallotta meg ars poeticáját Higyed Gyöngyi karnagy, majd oklevelet adott minden kórusvezetőnek, no meg egy szál virágot a bátorságért és a kitartó munkáért. A nemzeti ima eléneklése után a község kultúrotthonába invitálta a népes sereget Kovács József lelkipásztor. Tizenkét énekkar, Szentháromság vasárnapján, a Református Egység Napján egy emberként magasztalta Urát, lelkesen és értékeket továbbítva. A szervezőknek pedig kellemes gondot okoz az a tény, hogy egyre többen jelentkeznek a kórusseregszemlére, ily módon egyre inkább szűkül az ezt befogadni tudó templomok száma. Hasonló jókat mindenkinek! szatmar.ro 2016. szeptember 17.Gerendkeresztúrt is képviseltékA Keresztúrok nemzetközi találkozóján A Keresztúr nevű települések XVII. nemzetközi találkozójára augusztus 18-20. között került sor Rákoskeresztúron, amelyen a Maros megyei Gerendkeresztúrt tizennyolcan képviselték. Id. Csegöldi Miklós helybéli ny. tanító tájékoztatott az anyaországi találkozó részleteiről. Immár negyedik alkalommal Budapest XVII. kerülete, Rákoskeresztúr fogadta a Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből és az anyaországból érkezett települések küldöttségeit. A 28 részt vevő Keresztúr nevű település népes csapatát a Gödöllői egyetem kollégiumában szállásolták el, a programok pedig Rákoskeresztúr központjában, az önkormányzati sportpályán és a művelődési ház környékén zajlottak. A megnyitó a Keresztúr települések felvonulásával vette kezdetét, köszöntötték a résztvevőket és átadták a Keresztúrért emlékérmet. A nap folyamán egymást követte a települések csoportjainak bemutatkozása, köztük Balatonkeresztúr képviseletében a Balaton Old Boys együttes nagy sikerű fellépése. Este Feke Pál, majd a Kerekes Band koncertezett, a nap karaokéval és diszkóval zárult. Másnap, augusztus 20-án lovas kocsis felvonulással indult az ünnepi program, melynek keretében Hegyi László egyházi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár köszöntötte a résztvevőket. Ünnepi beszédében párhuzamot vont a ma és a rendszerváltás előtti ünnep között, utalva arra, hogy a szocialista rendszer azok társadalomformáló ereje miatt nem tűrte meg a vallási tartalmú ünnepeket. Úgy vélte, hálásnak kell lenni, amiért napjainkban már szabadon és méltó módon lehet emlékezni a keresztény államalapítóra, szükség van a hasonló ünnepek cselekvő felvállalására, ugyanakkor kiemelte a nemzeti összetartozás fontosságát. Az ökumenikus kenyérszentelés keretében négy vallási felekezet – katolikus, görög katolikus, református és evangélikus – egyházi vezetője áldotta meg a Keresztúrok kenyerét, melyet a települések által vitt 2-2 kg lisztből sütöttek. Népviseletbe öltözött leányok adták át a polgármestereknek a nemzetiszínű szalaggal átkötött kenyereket, hogy felszeletelés után a küldöttségek közösen fogyaszthassák el. Délután folytatódott a települések kulturális bemutatója, amit Oláh Gergő koncertje követett. Mindkét napon számos érdekes kísérőprogram is zajlott, így volt népi játszóház, ugrálóvár, kézművessátrak, kiállítás- megnyitó, Oldtimer-bemutató, terménykiállítás, burgonyafesztivál, valamint kisvonattal körbeutazhatták az érdeklődők a kerületet, érintve a nevezetes épületeket. Az ünnepélyes záróprogram során Rákosmente polgármestere kifejtette, a jó dolgok hamar eltelnek, de bízik abban, hogy e találkozóval tovább erősödtek a keresztúriak közötti kapcsolatok. Köszönetet mondott az alapítóknak, a szövetséget életben tartóknak, a védnököknek, a szervezőknek, valamint a több száz segítőnek, akik biztosították a találkozó zökkenőmentes lebonyolítását. Ugyanakkor bejelentették, hogy a jövő évi találkozót Sajókeresztúr rendezi meg augusztus 7-10. között. A találkozó Ghymes- koncerttel, tűzijátékkal, utcabállal zárult. * 2000-ben, a millennium évében Balatonkeresztúron kezdődött el egy csodálatos történet: amikor 1999- ben a bodrogi árvíz kapcsán találkozott a két település, és az első pillanattól kezdve úgy érezték, hogy számos hasonlóság van köztük, így felröppent a gondolata annak, hogy a kört bővíteni kellene, más Keresztúrokat is meg kellene ismerni. A szövetség megalakítására 2001-ben, Rákoskereszt-úron került sor. A szövetségnek 16 tagja van, és további települések csatlakoztak, melyek között az elmúlt évek során határon belüli és azon átívelő testvértelepülési kapcsolatok alakultak intézmények, egyesületek, civil szervezetek között. Erősödött a magyarságtudat és a hagyományőrzés. A szövetség alapvető céljai mindennapi kapcsolataink részévé váltak – olvasható Kovács József, a KNTSZ elnökének köszöntőjében a https://www.kereszturiszovetseg.hu/ honlapon. Szer Pálosy Piroska Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-26
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
