|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 5 találat | lapozás: 1-5 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kozma Miklós 1992. augusztus 19.aug. 19-21. Budapesten megrendezték a Magyarok III. Világkongresszusát. /Előzmény: a Magyarok I. Világkongresszusa (Budapest, 1929. aug. 22.), 746 résztvevő, közülük 365 külföldi magyar, 172 egyesület képviseletében. A megnyitó beszédet báró Perényi Zsigmond mondta el. A résztvevőket Horthy Miklós is fogadta. A kongresszuson létrehozták az állandó apparátust, amely megindította a nagyszabású gazdasági és kulturális szervező munkát. Magyarok II. Világkongresszusa: Budapest, 1938. A fő referátumot Kozma Miklós volt miniszter tartotta. A megjelent 679 magyart Imrédy Béla miniszterelnök is fogadta. A résztvevők megalakították a Magyarok Világszövetségét./ Ez volt az előzménye annak, hogy aug. 19-én Budapesten, a Kongresszusi Központ zsúfolásig megtelt termében Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetsége elnöke nyitotta meg a magyarság nagy találkozóját, a Magyarok III. Világkongresszusát. Csoóri Sándor megnyitójában hangsúlyozta: "Történt, ami történt, de együtt a család. Lélekben mindenképpen. S ez a család maga a nemzet." "A magyarság számára ez az idő nem a kényelmes konferenciák ideje, hanem a föltámadásé. Nézzünk bárhova; létharcot folytat a magyarság Erdélyben, létharcot Szlovákiában, ugyanazt Kárpátalján és a Vajdaságban. Sőt legyünk komoran tárgyilagosak, azt folytat az anyaországban is." Csoóri a rossz megosztottságot említette, az egymásra kényszerített hatalmi harcot. "Az embernek egyre nagyobb kényszere támad kiáltani: Uraim, barátaim, a haza veszélyben van!" - Nehéz volt a találkozó létrehozása, sok volt a személyes csetepaté, de "a munka és az erkölcsi erőfeszítés nagy összehozó erő. Ezt bizonyították az előtalálkozók is, a tudósoké, a filozófusoké, a történészeké, az íróké, a vállalkozóké, az orvosoké, a fiataloké..." Csoóri Sándor emlékezetett arra, milyen érzelmi és politikai botrányt kavart a demokratikusan megválasztott kormány miniszterelnökének, Antall Józsefnek a kijelentése, hogy ő lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. "Harminc-negyven év nemzetietlen, fojtogató légköre után nem ez volt a legtermészetesebb vallomás, amely egy magyar államférfiból kiszakadhatott?" - tett fel a kérdést. /Magyar Nemzet, aug. 21./ Ezután a hallgatóság nagy tapssal és felállással köszöntötte a mikrofonhoz lépő Antall József miniszterelnököt. A kormányfő reagált arra, hogy Csoóri Sándor felidézte a kormányprogramban említett kijelentését, amelyet azóta sem bánt meg és ehhez tartja magát. - A magyarságnak nincs szüksége íróasztaloknál kitalált eredetmondákra, a magyarság ősrégi összetartozási tudata mindig megvolt, "mi mással magyarázható, hogy a XIII. században nekivág Julianus barát, nemcsak az őshaza megkeresésére, hanem elveszett véreink megtalálására." Ezért "bárhogyan alakuljon is a történelem, számunkra egy eszmei Magna Hungáriába mindenki beletartozik, éljen bárhol, legyen bármilyen állampolgár, vallja magát a magyar nemzet tagjának, vagy érezzen kettős kötöttséget az óhaza és az újhaza iránt becsülettel és tisztességgel, de itthon mindig otthont találjon." A magyarság mindig befogadó nemzet volt. - A magyar kormányt az alkotmány kötelezi a haza határain túl élő magyarokért felelősséget vállalni és mindent megtenni azért, hogy tarthassák a kapcsolatot ezzel az országgal. - Lemondtunk a határok erőszakos megváltoztatásának politikájáról, de ehhez az elvhez hozzátartozik, "hogy nem lehet az emberi jogokat kisebbségi jogok védelme nélkül elfogadni, és ne mondja senki azt, hogy a kisebbségi kérdés belügy." Politikai alapkövetelmény, "hogy a nemzetek és a nemzeti kisebbségek emberhez méltóan kell hogy éljenek azokkal a lehetőségekkel, amelyek nagyságrendjük, helyük szerint a kulturális autonómiától az önigazgatási autonómiáig terjed, vagy a személyi jogú autonómia elve alapján minden országban és mindenütt aszerint, hogy a körülmények és a magyarság heéyi képviselői ezt megkívánják." /Antall József beszéde: Pesti Hírlap, aug. 22./ Antall József beszéde utáni felszólalók: Ágoston András, a VMDK elnöke, Tőkés László püspök, Duray Miklós, az Együttélés elnöke, Teller Ede, ezután következett a Magyar Ifjúsági Világszövetség megalakulásának bejelentése. /Magyar Nemzet, aug. 21./ Ebédszünet után Csoóri Sándor elnöke beszámolója következett. Illyés Gyula mondta, hogy a magyarság évszázadok alatt felgyűlt gondjai olyan súlyosak, hogy csak lángelméknek szabad vele foglalkozni. Jelenünkre nem ugyanúgy érvényes az illyési tétel? Mindenünnen megoldhatatlannak látszó gondok néznek vissza ránk. - Miért gyűlölködünk? Hát hol van egy hiteles ember, aki föláll: meguntuk, vége a viszálynak. - Egy családban elég egyetlen veszélyeztetett személy, hát még ha mindegyik az. - Jó lenne, a ha a magyar kisebbségek nem külön-külön kezdenének harcolni jogaikért, hanem együtt. - Idehaza leglátványosabban a politizáló elit bukott meg, amely "szinte programszerűen igyekezett a nemzetet kiábrándítani saját magából." Hatásuk a legláthatóbban a hangadó egyetemisták életeszményén látszik: "Nemzet és magyar hagyományok? Olyasmik a szemükben, mint a megmosolyogni való madárijesztők a dombokon." - Az emigrációban élők pozitív szerepét is kifejtette. - A hazától függőség sokakat kirekeszt a nemzetből. - Kell lenni valamilyen összehangoló erőnek, egy szövetségnek, amely naponta figyelmeztet, a zavarodottság óráiban látni kell egymást. - Miért nem szerveztek Nyugaton jól működő világszövetséget? Becsületsértő megnyilatkozások hangzottak el: hatalomra török stb. A tavalyi alapok ingatagok voltak, a januári, februári fagyok megrepedeztették. Ezt közhírré kellett volna tenni, de a vezetőség 90 %-a úgy döntött, hogy ezt ne tegyék meg. - Most elkezdhetik fölépíteni kalákában a világszövetséget, akár több központtal, minél több egyéni taggal. Csoóri Sándor kifejtette a mozaik-nemzetről való elképzelését. /A Világszövetség több száma hozta a beszédeket, összefoglalása: Magyar Nemzet, aug. 21./ "Darabokra hullt nemzetünk tört cserepeit rakosgatjuk" - állapította meg Tőkés László püspök beszédében. "Értetlenül hallgatjuk és méltósággal visszautasítjuk az egykori bűnös nemzetnek kikiáltott magyarságunk lelkiismeretét továbbra is megterhelni szándékozó azon vádaskodásokat és rágalmakat, melyek az ártó nacionalizmus bélyegét akarják újból ránk sütni." Az egységről beszélt, mondván "elvész a határon túli magyarság, ha a nemzet nem ébred önmagára, közösségi mivoltára, sajátos értékeire, és nem fog össze." /Világszövetség, aug./2014. szeptember 12.Kozma Miklós, az MTI egykori vezetőjeSzázharminc éve, 1884. szeptember 5-én született Nagyváradon Kozma Miklós, aki 1920 és 1941 között volt a Magyar Távirati Iroda elnök- vezérigazgatója. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portréja: Apja, vitéz leveldi Kozma Ferenc nyomdokait követve elvégezte a Ludovika Akadémiát, 1904-ben avatták huszárhadnaggyá, emellett jogot is hallgatott. 1919 júliusától részt vett a tisztekből, csendőrökből és önkéntesekből létrejött Nemzeti Hadsereg megszervezésében. Horthy Miklós 1920-as kormányzóvá választása után a Katonai Iroda katonapolitikai referense lett, 1920-ban szolgálaton kívüli őrnaggyá, később ezredessé nevezték ki. 1920 augusztusában Teleki Pál miniszterelnök megbízta a Magyar Távirati Iroda "szellemi és adminisztratív vezetésével". Kozma a kormányzó rábeszélésére vállalta el végül az akkor még kicsiny MTI irányítását. 1921-ben, miután a hírszolgálat kiépítésére vonatkozó javaslatait a kormány elfogadta, nyugállományba helyezték, s végleg átvette a részvénytársasággá alakult MTI vezetését, amelynek az 1935-37 közötti időszakot kivéve haláláig az élén állt. Kozma a hírügynökséget néhány év alatt több száz főt, köztük külföldi tudósítókat is foglalkoztató, európai színvonalú tájékoztató központtá fejlesztette. Számos vállalkozása (Magyar Hirdető, Magyar Országos Tudósító, Magyar Rádió, Rádióélet című lap, Magyar Film Iroda) révén tőkeerős nagyvállalattá alakította a korábban ráfizetéses MTI-t. Az addig állami felügyelet alá tartozó MTI 1921 elején "magánkézbe", a Kozma által alapított Magyar Nemzeti Gazdasági Bank birtokába került, s a kormány félhivatalos hírügynöksége lett. Teleki Pál 1941. április 3-i öngyilkossága után, a magyar háborús lépések láttán Kozma ungvári magányában végleg meghasonlott: saját feljegyzése szerint élete "összevisszaság" volt, nem tudott választani hadsereg, üzlet, politika és írás között. Novemberben szívroham érte, s december 7-én, 57 éves korában meghalt a budapesti János Szanatóriumban. Kozmának jó érzéke volt a művészi értékek felfedezéséhez. Baráti körébe tartozott Illyés Gyula, Németh László, Cs. Szabó László, Zilahy Lajos, bár személyesen sosem állt ki mellettük. Rádiós elnöksége idején támogatta Bartók Béla népzenei anyagának rögzítését, síkra szállt a magyar filmipar színvonalának emeléséért, foglalkozott a televíziózás lehetőségével is. Szenvedélyes naplóíró és kéziratgyűjtő volt, hagyatéka nemcsak életébe, kissé ellentmondásos gondolatvilágába enged betekintést, hanem a két világháború közötti magyar belpolitikai és kulturális élet eseményeibe, kulisszatitkaiba is. Tibolddarócon, ahol az ő kezdeményezésére épültek házak az addig barlangokban nyomorgó családok számára, 1942-ben állították fel szobrát, 1943-ban a Bródy Sándor utcában, a Magyar Rádió székházának udvarán Kisfaludy Stróbl Zsigmond Kozma-mellszobrát avatták fel, ezek ma már nincsenek helyükön. 1989-ben a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda képviselői avatták fel síremlékét a baracskai temetőben. Népújság (Marosvásárhely) 2015. március 13.Toró T. Tibor könyvbemutatója BudapestenA Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány, a Méry Ratio Kiadó és a Polgári Magyarországért Alapítvány szervezésében, 2015. március 13-án (pénteken) 15:00 órától a budapesti Pintér Galériában bemutatásra kerül Toró T. Tibor „Két pogány közt egy hazáért” című könyve. Az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke kötetében a rendszerváltás utáni politikai események elemzésével foglalkozik, különös tekintettel az autonómiamozgalmak alakulására. A budapesti eseményen a Pro Minoritate Könyvek könyvsorozatában bemutatásra kerül továbbá Esterházy Lujza: Sorskérdések margójára, Filep Tamás Gusztáv: Agorák kora, K. Lengyel Zsolt: Tükrözés és torzulás, valamint Kozma Miklós: Egy csapattiszt naplója című kötete. A köteteket bemutatja Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, Zelei Miklós, a Pro Minoritate Könyvek szerkesztője, Brenzovics László, történész, Filep Tamás Gusztáv, szerző, K. Lengyel Zsolt, szerző, Giovanni Malfatti di Montetretto, Esterházy János unokája és Toró T. Tibor, szerző. A bemutatót követően lehetőség nyílik könyvvásárlásra és dedikálásra, valamint személyes beszélgetésre a szerzőkkel. Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája Nyugati Jelen (Arad) 2015. szeptember 19.Domonkos László: Az ördög kútjaREVÍZIÓ – Hetvenöt éve került vissza Magyarországhoz Észak-Erdély A magyarul értő milliók 17 óra 20 perckor értesülhettek a hírről a rádióból. Kozma Miklós, a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Rádió elnök-igazgatója jelentette be a bécsi Belvedere aranytermében délután három órakor nyilvánosságra hozott döntést. „Kedves Magyar Hallgatóim! Kedves Idegen Nyelvű Testvérek! Elfogódva, reszkető szívvel és mélységesen meghatva, azt mondhatnám, előkészületek nélkül közlöm a Magyar Rádió mikrofonján keresztül a történelem kerekének egyik legújabb fordulását. […] Az Úristen igazságossága, a történelem logikája, a magyar nemzet kitartása – amely egy tál lencséért a legnehezebb órákban, hónapokban, esztendőkben sem adta el a jövőt – és a magyar kormányok egyenes vonalú, kitűnő politikája megérni engedte azt, hogy ma majdnem ötvenezer négyzetkilométernyi, a régi Magyarországhoz tartozó terület nagyszámú lakossal rövid időn belül visszatér az anyaországhoz. Meghatott szívvel jelentem be ezt a történelmi tényt, és meghatott szívvel gondolok és gondol az egész magyarság mindazokra, akiknek érdeméből egy új, igazságosabb helyzet előállott. Meghatott szívvel gondolunk azokra, akik húsz esztendő alatt odakint, a csonka határon túl vérükkel és könnyeikkel segítettek a magyar feltámadáshoz. […] Kedves Hallgatóim! Hallgassák meg az új határt, amelyet a rádió nagy vonalakban abban a percben, amidőn Bécsből az első közlés megérkezett, már világgá szórt, de amelynek pontos vonalát most be fogom diktálni, és még egyszer el fogom ismételni, hogy idejük legyen elővenni a térképet, és arra berajzolni azt az új határt, amelyért húsz esztendeig éltünk, dolgoztunk, harcoltunk és szenvedtünk. […] Most egy percre álljon le minden munka, és egy imával teljes csöndes gondolattal köszönjük meg a Magyarok Istenének, hogy megértük a mai órát!” Ezután egyperces adásszünet következett, majd felhangzott a Szózat. 1940. augusztus 30. volt. Egy 35 éves hallgatóhoz a Balaton partján érnek el a rádióelnök-igazgató mondatai. A gyermekkorát Kolozsvárott töltő, Cs. Szabó László néven publikáló írástudó úgy emlékezik: „…délután félálomból felkopogtak. – Várad, Kolozsvár, Vásárhely a miénk. Valamit mondtam, azt hiszem, nem volt sok értelme. Nem éreztem semmit. – Öltözz, s nézd meg a térképet! Te jobban ismered Erdélyt. Láttam az arcokon a megrökönyödést. Mást vártak: sírást, kacagást. Megmondták a határpontokat, s nagyjában meghúztam a határt. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy pihegő, dobogó, meleg testhez érek. Erőltettem, hogy valami eszembe jusson. […] Üres volt a fejem, a sima térképen kővé meredt Erdély. Elvont, lapos, kicsi és megfoghatatlan volt, mint Alaszka. Kimentem a levegőre. […] Mentem a partszakadás alatt, zúgtak a kanadai nyárfák. A nád a világoszöld vízre dőlt. Egy tisztáson nyírfa kereszt állt, táborozó cserkészek hagyták ott. A fák hosszú, vörös sugarakat szórtak szét. Vad lárma volt a levegőben, madártalan lárma, a fák őszi panaszdala. Már nem tudom, mit kiabáltam. Bukdácsoltam az úton, bokáig léptem a nádasba, nyeltem a könnyeimet. A hír a szívemig ért.” Összesen 43 541 négyzetkilométer, 2,633 millió lakos. Az egész Székelyföld, Kolozsvár és környéke, Kalotaszeg legnagyobb része, a történelmi Partium, Beszterce-Naszód, Szilágy, Szolnok-Doboka, Máramaros megyék, Nagyvárad és környéke, Szatmárnémeti és Szatmár megye. A román csapatok 14 nap alatt kötelesek kiüríteni ezt a területet. A magyar egységek és hatóságok bevonulása 1940. szeptember 5-én reggel 7 órakor kezdődhet meg. Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-i dátummal Gödöllőn bocsátja ki hadparancsát. „Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadítást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!” Feljegyzik: legelsőként Csenger térségében Király Béla főhadnagy lép a trianoni határ túloldalán a visszatért földre… A bevonuló csapatok Nagyváradtól Háromszék délkeleti csücskéig tomboló lelkesedésben, megrázó és megható jelenetek közepette, virágszőnyegen vonulnak be a visszatért észak-erdélyi falvakba és városokba. Kós Károly így írja le azokat a mámoros napokat: „Zászló és zászló mindenütt, és tenger zöld ág, virág az erkélyeken, a nyitott ablakokban és az emberek kezében. Az egész piac egyetlen hullámzó, zsibongó, mosolygó vidám embertenger. S az ősz eleji nap is vidáman süt az Égből le reánk. Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. A piacra hallottam a zúgást, amely előttük járt, mint a zivatar előtt a szél. Sebesen jött és nőtt, erősödött orkánná ez a zúgás. És itt volt. A piacon. És láttuk és láttam őket, az első magyar századot. Láttam és mindenki látta őket, és virágokkal borította őket, és ölelte őket, és végigsimogatta őket, ahogy elhaladtak ott mellettünk. És mindenki kiáltott és ordított. És a levegő reszketett attól a rettenetes hangorkántól, amelyben benne jajgatott minden kín, amit huszonkét esztendő óta belefojtottak millió emberbe, és minden öröm, ami huszonkét esztendő óta várta a maga felszabadulását. És minden imádság és minden átok ott ordított tombolva, mámorosan, részegen és szerelmes önkívületben. Ott állottam az utcán én is: százezer magyar embertestvérem között egy. És ordítottam velük én is, és ujjongtam velük, és szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből.” Tamási Áron pedig a rádióban beszél a hazatért Ábelről: „Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután eszébe jutott neki, hogy számadást csináljon: vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt. Akkor eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk még, de Dél-Erdélyt, azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkozott, s az jutott eszébe, hogy Surgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek, s őt fel akarják kérni arra, hogy […] menjen el Dél-Erdélybe, és mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk: hiszen az igazságot is meg lehet szokni.” Bánffy Miklós a Romániai Magyar Népközösség elnökeként szeptember 2-án az alábbi nyilatkozatot teszi közzé: „Adjuk bizonyítékát ebben a történelmi órában annak, hogy mi, magyarok mindenütt és minden körülmények között meg tudjuk őrizni azt a férfias fegyelmet és magyar méltóságérzést, amelyről mindenkor tanúbizonyságot tettünk! Legyünk bölcsen megértők azok iránt, akiknek szintén otthona Erdély! Csak így maradunk méltók Erdély földjéhez.” A román és a szász lakosság (42,7, illetve 3,6 százalék) csendben, viszonylag passzívan fogadja és viseli a magyar örömünnepet. Mindössze két Szilágy megyei községben, a később – nem csekély mértékben a magyarellenes román propaganda hatására – közismertté lett Ippen és Ördögkúton történtek halálos áldozatokkal járó atrocitások. Amelyekkel kapcsolatban alighanem az eseményeket feldolgozó, 2007-ben elhunyt nagyszerű erdélyi riporter-szociográfusnak, Beke Györgynek kell igazat adnunk: „A korabeli hadijelentések arról szólnak, hogy tűzpárbaj alakult ki a román franktirőrök, lesből tüzelő gerillák és a magyar csapatok között, ennek során huszonnégy honvéd elesett, a magyar csapatok pedig megtorolták hátbatámadásukat (Ördögkút, Szilágyipp).” Az ördög kútját persze ennél jóval mélyebbre ásták: román emlékművek, „elemzések”, tanulmányok sora szól máig „a fasiszta Horthy-csapatok mészárlásairól”. A második bécsi döntés következtében létrejött, azóta is „kis magyar világként” emlegetett négyesztendős magyar államhatalom Észak-Erdélyben felbecsülhetetlen jelentőségű volt az akkoriban 1,3 milliós magyar közösség számára. Nemcsak a többek között Beke György által is kifejtett gazdasági, szellemi-kulturális és lélektani hatások, hanem az általános felszabadultság, bizakodás és társadalmi-élettani reneszánsz hét és fél évtizednyi erőt adó tényezőinek szempontjából is. Látványosan igazolva Für Lajos 2000-ben leírt tételét: az államjogi értelemben is az anyanemzethez tartozás képes megnyugtatóan garantálni egy-egy nemzetrész megmaradását, önazonosságának szabad, maradéktalan érvényesítését. És végül, de távolról sem utolsósorban: a 75 esztendővel ezelőtti eseménysor – a többi visszacsatolással együtt – meghozta az egyetemes magyarságnak azt, amiben a huszadik század során még egyszer, 1956 varázslatos napjaiban lehetett része: azt, amit legújabb kori történelme során oly fájdalmasan hiányolnia kellett: a siker élményét. Hogy e sikernek mi volt az ára, az már más lapra tartozik. Magyar Idők (Budapest) 2016. szeptember 5.A holokauszt első tömegmészárlása: több mint 23 ezer halottHetvenöt éve, 1941. augusztus 27-28-án a Szovjetunió német megszállás alatt lévő nyugati részén, a ma Ukrajnához tartozó Kamjanec-Pogyilszkij – akkori hivatalos nevén Kamenyec-Podolszkij – közelében mintegy 23 600, nagyobbrészt Magyarországról kitoloncolt zsidót gyilkoltak meg a német SS-csapatok. Harminc pengő, háromnapi élelem A második világháborúba való belépés, 1941. június 27. után a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság indítványozta minden „kétes állampolgárságú egyén” összegyűjtését Kárpátalján, majd átszállítását a magyar hadsereg műveleti területéhez tartozó Kelet-Galíciába, ezt támogatta Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa is. A deportálásokat a vezérkar javaslatára július elején rendelte el a minisztertanács. A magyar állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók összegyűjtése, kiutasítása és kitelepítése országszerte július 15-én kezdődött meg. Általános gyakorlat volt, hogy a hatalmukkal visszaélő, minél több zsidótól megszabadulni akaró helyi tisztviselők azokat is elvitették, akik magyar állampolgárok voltak, de ezt nem tudták azonnal igazolni, vagy ügyükben még folyt az eljárás. Sokszor a rendeleteket sem tartották be: hetven év fölötti személyeket éppúgy elvittek, mint gyerekeket vagy az első világháborúban kitüntetett frontharcosokat. A kitelepítésre ítélteknek azt ígérték, hogy Galíciában a visszavonuló szovjet hadsereggel tartó zsidók házait fogják megkapni, de csak fejenként 30 pengőt, háromnapi élelmet és némi poggyászt vihettek magukkal. „MAradt még elég zsidó…” A magyarországi zsidók száma (a kikeresztelkedettekkel együtt) 1941-ben megközelítette a 800 ezret, a trianoni határok között mintegy 480 ezren, a visszakerült felvidéki, erdélyi, délvidéki részeken és Kárpátalján 320 ezren éltek. 1939 és 1941 között az országba mintegy 10-20 ezer zsidó menekült Csehországból és Szlovákiából, Lengyelországból és Németországból (amelynek ekkor már Ausztria és részét képezte). Többségük hamis papírokkal bujkált, mások bekerültek a Belügyminisztérium alá tartozó Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság nyilvántartásába, ők internálótáborokban voltak, vagy szabadlábon, de megfigyelés alatt. „Ne aggódjon, mArad még elég zsidó a világon” – „nyugtatta” meg egy német tiszt a Kamenyec-Podolszkijon átvonuló magyar katonai konvoj munkaszolgálatos zsidó sofőrjeit, miután sírva fakadtak az eléjük táruló látványtól. Az ukrán város melletti erdőben meztelenre vetkőztetett hullák ezrei hevertek a többségében maguk az áldozatok által előre kiásott gödrökben. A sofőrök – akiket szintén kérdőre vontak, de a magyar katonák, azt hazudva, hogy nem zsidók, megmentették őket – nem tudhatták, hogy a holokauszt történetének első olyan tömegmészárlásának szemtanúi, ahol az áldozatok száma meghaladja a tízezret. Halálra ítélve A mintegy 17 ezer embert először a Kőrösmezőn kialakított internálótáborba, majd innen több hullámban a határon túlra, többségüket a mintegy 100 kilométerre fekvő Kamenyec-Podolszkij környékére szállították. Az újabb és újabb transzportok érkezésével a helyzet egyre romlott, az emberek éheztek, járványok fenyegettek. Augusztus közepére a helyiekkel együtt mintegy 26 ezer zsidó zsúfolódott itt össze. A térség ellenőrzését a magyar honvédségtől átvevő németek attól tartottak, hogy a növekvő számú deportáltak a felvonulási területeken akadályozhatják a Wehrmacht mozgását és az utánpótlást. A német katonai hatóságok egyre erőteljesebb követelésére Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter augusztus 15-én leállította a deportálásokat, amelyek ellen idehaza is sokan tiltakoztak. A már kitoloncoltakat azonban nem engedték vissza, gyakorlatilag halálra ítélve őket, a mintegy 18 ezer deportált közül csak 2-3 ezer embernek sikerült visszavergődnie Magyarországra. Friedrich Jeckeln SS-tábornok, az Ukrajnában ténykedő Einsatzgruppék parancsnoka augusztus 25-én döntött a Kamenyec-Podolszkijban összegyűjtött zsidók likvidálásáról. Augusztus 27-28-án legéppuskáztak mintegy 23 600 embert, akik közül mintegy 12-15 ezret Magyarországról deportáltak. Ez volt a holokauszt történetének első olyan tömegmészárlása, ahol az áldozatok száma ötjegyű volt. múlt-kor/B.T. maszol.ro lapozás: 1-5
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
