Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 10 találat lapozás: 1-10
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Voltaire (François-Marie Arouet)

1995. június 17.

Jún. 17-én Szovátán fölavatták a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége /RMPSZ/ tulajdonát képező Teleki Oktatási Központot. Az épület 80 személynek biztosít szállást, keretet ad pedagógusok továbbképzéséhez, rendezvényekhez. Bíró Istvánnak, az RMPSZ főtitkárának beköszöntő beszéde után Lászlófy Pál, az RMPSZ elnöke A Teleki Oktatási Központ helye és szerepe a romániai magyar oktatásban címmel tartott előadást. Az avatóünnepségen megjelent a Párizsban élő Marie-Pierre de Gérando Teleki gróf, /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 20., Új Magyarország, jún. 20./ felszólalásának szövegét olvashatjuk egy későbbi lapszámban. Felvázolta a család nagynevű elődeit. "A Telekiek, Erdély egyik legtiszteletreméltóbb családjának sarjai, egész sor államférfit, tudóst, írót és művészt adtak a világnak." A Gérando-Teleki Brunszvik család olyan neves ősökkel büszkélkedhet, mint Teleki Mihály erdélyi kancellár, Teleki József matematikus, diplomata és koronaőr, Voltaire vitapartnere, Teleki László, az 1848/49-es szabadságharc leverése után a franciaországi magyar emigráció feje, Teleki Blanka, aki 12 évi börtönt szenvedett Kufsteinben, az első magyar leányiskola alapítója, Teleki Sámuel és Teleki Pál, a tragikus sorsú miniszterelnök. Brunszvik Teréz alapította az első kisdedóvót. - A kisebbségi kérdés "állandó seb Európa testén, mely igazságos és testvéri kezelésre vár" - állapította meg Teleki de Gérando. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 29./

2002. november 2.

Szakács István Péter szerint a középiskolások számára írt magyar nyelv és irodalom tanterv a legigényesebb horror- és krimikedvelők elvárását is kielégíti. Ezt a tantervet képtelenség gyakorlatba ültetni. A benne megfogalmazott követelményrendszer nem középiskolás diákoknak való. A tantervből kiiktatták a hagyományos irodalomtörténeti tagolást és ezt alárendelték a műfajok, szövegtípusok szerint történő rendszerezésnek. A X. osztályban egy ilyen füzér az alábbi művekből áll: Margit-legenda, Heltai Gáspár: Száz fabula, Voltaire: Candide, Jókai Mór: Egy magyar nábob, F. Kafka: A per. A középiskolai oktatásnak az általános műveltség elsajátíttatása a célja. A tanterv nem írja elő évfolyamonként a kötelező műveket. Ennek ellenére a tanterv meghatározza azokat a műveket, amelyeknek az olvasása valamelyik középiskolai évfolyamon kötelező jellegű. Ráadásul nincsenek tankönyvek, ez új tantervnek megfelelő tankönyveket nem írták meg. Tankönyv, szöveggyűjtemény és munkafüzet nélkül kell tanítani. A jelenlegi tantervet tehát módosítni kell. /Szakács István Péter: Tanterv-thriller. = Krónika (Kolozsvár), nov. 2./

2008. február 29.

A fajok keletkezéséről és az evolúcióról szóló darwini elmélet elemi- és középiskolákban való oktatásáért szállt síkra a Szolidaritás a Gondolati Szabadságért nevű romániai civil szervezet, miután 2006-ban Mihail Hardau szaktárcavezető törölte a tantervből az elmélet kifejezett oktatását. Emellett azt is követelik, hogy a filozófia-tankönyvek fejtsék ki az Istenről szóló alternatív elgondolásokat, azokat a Nietzsche, Voltaire, Camus, Epikurosz és más filozófusok nevével fémjelzett tételeket is, amelyek nem egyeznek a keresztény egyházak tanításaival. /Vissza a darwinizmust a tankönyvekbe! – követelik. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 29./

2011. január 21.

Dialógusban Európával
Egyed Emese irodalomtörténész szerint a színházban is a változatosság a jó, ezért műsorrendekre van szükség
Hosszú lenne felsorolni részletesen kolozsvári beszélgetőtársunk tevékenységi területeit, hiszen egyetemen tanít, emellett költő, mese- és drámaíró, konferenciák szervezője, résztvevője, nem mellékesen két gyermek édesanyja... Szakterülete a felvilágosodás, a magyar felvilágosodás irodalmából alapos antológiát is szerkesztett a Polis Kiadónak. Interjúnkban műhelymunkák, azokból kinövő könyvek, mindennek a színházzal való kapcsolódásai képezik a fő témát, de arra is választ keresünk: veszít-e élvezhetőségéből az irodalmi mű, ha tananyaggá válik?
Ha jól sejtem, önt a felvilágosodás tanulmányozása a színház felé vezette. Hogyan történt ez?
– A színház nálam valamivel korábban jelentkezett, mert gyermekkoromban is szerettem vele foglalkozni: játszótársaimat rendeztem, a nagymamáknak, testvéreinknek bemutattuk a produkciókat. De nem véletlen, hogy a felvilágosodás a színházhoz vezet. Valójában a felvilágosodás fedezi fel azt, hogy a játék, főleg ha nem zárja ki a természetes beszédet vagy a nyelvi részt, nagyon sok mindenkit bekapcsolhat.
S mint ismeretes, a felvilágosodás korában a nemzeti nyelveknek, az anyanyelveknek megnő a szerepe, és ebből kifolyólag robbanásszerűen megnő a színdarabok száma is. Jancsó Elemér professzor, akinek a munkássága megkerülhetetlen, jó érzékkel fedezte fel azt, hogy a felvilágosodás idején beindult nyelvújítás nem steril dolog volt, hanem sok kísérletezés, kommunikáció, játék, fordítás, tehát valóban eleven tevékenység hozta létre azt a nyelvet, amelyet aztán a 19. század a tudományok művelésére is alkalmasnak talált.
Ezt akár egy ön által szerkesztett 2005-ös könyv is dokumentálhatja, az Ismeretség: Interkulturális kapcsolatok a színház révén a 17–19. században.
– Azt mondhatnám még el erről, hogy az egyetemen nagyon sok tehetséges fiatal megfordul, és elég keserűség a tanárnak, hogy nem tudja valamennyiüket a közelben tartani. De vannak olyan periódusok, amelyek kedveznek annak, hogy megjelenítsük a munkánkat. A Sapientia egyetem induló éveiben például lehetővé vált, hogy a kutatásaink eredményét megjelentessük. A Sapientia Kutatási Programok Intézete pályázatot hirdetett kutatási témákra, és vállalta azt is, hogy a létrejött munkákat megszerkesztve közzétegye.
Három könyvünk jelent meg. Az első a Teatrumi könyvecske, amely egy magyarországi katalógus ellenőrzésével kezdődött, tehát hogy megvannak-e azok a színházi zsebkönyvnek nevezett érdekes színházi nyomtatványok, amelyeket a 18. század végén adtak ki a magyar társulatok. A fordítással foglalkozott a második kötetünk, a Szabadon fordította. Valójában a színházi célból készült fordításokat, adaptációkat elemzi.
És a harmadik: Néző, játék, olvasó. Dráma- és színháztörténeti tanulmányok. A negyediket már nem támogatta a Sapientia, mert közben kifejlődött saját kutatói hálózata, saját oktatóinak jelenteti meg a könyveit.
És a negyedik könyv miről szól?
– Nyelv és képzés, nyelv és színház összefüggéseiről a 18–19. században. Úgy tűnik, sokkal nehezebb az állami egyetemi hálózatban a könyveinket megjelentetnünk akkor, ha nem egyetemi jegyzetről van szó, hanem a tudományos kutatás eredményéről.
Pedig gazdát kellene találni ennek a könyvnek.
– Ennek is, meg annak a nemzetközi színházi konferenciának is, amelyet tavaly szerveztünk a csapattal, vagyis ezekkel a fiatal kutatókkal, doktorandusokkal. Metamorfózis volt a címe, és az irodalom színházi produkcióvá válását, a színdarabok egyik nyelvből másikba való áttételét vagy másféle adaptációkat vett tárgyául, és nagyon érdekes előadások hangzottak el angolul, németül, magyarul, franciául...
Olyasmikről esett szó ezen a konferencián, amiről kiderült, hogy jobb helyeken is előfordul. Strasbourgban, például... A politikai, hatalmi változások rendszerint begyűrűztek a színház életébe. Ahogy nálunk egy időben román és magyar társulatok váltották egymást az élen, illetve egyazon épületben, ugyanúgy történt Strasbourgban a franciával és a némettel, tehát, mondhatni dialógusban vagyunk Európával.
Maradjunk még a színháztörténetnél. Fájdalmas, hogy a Bánk bán eltűnt a színpadainkról. Legalábbis romániai magyar vonatkozásban nem létezik, és román vonatkozásban sem, pedig a Bánk bánnak 1953-ban megjelent egy nagyon jó fordítása, és egyetlen román színház, társulat sem tűzte műsorára. Mivel magyarázható a Bánk bánnak ez a mostoha sorsa szép hazánkban?
– Van, aki azt mondja, például Lövétei Lázár László, de nem ő az egyetlen, hogy az irodalmi élvezetek halála, ha tananyaggá változnak a szövegek.
Kétségtelenül így van.
– Ez magyarázat lehetne magyar vonatkozásban: hogy megrettennek a rendezők attól, amit az iskolában túlságosan sokat magyaráznak...
És attól, amit ott „ráakasztanak” a műre.
– ... a mű jelentésének bizonyos fokú vulgarizálódásától. A másik dolog az, hogy korunkban kérdésessé vált: a történelemszemlélet és a hagyományok, amelyek identitásképzőek, a nemzeti közösségekben jó identitást hoztak-e létre, vagy pedig valamiféle idegengyűlöletet? És jelen pillanatban ott tartunk, hogy merészség kell ahhoz, hogy a történelmi tárgyat esetleg empátiával, nem pedig ironiával vagy szatirikusan közelítse meg valaki.
Persze, ez nem mai találmány, Voltaire is halálra nevettette a közönségét például a Jeanne d’Arc történetével. Ugyanő viszont rendkívül rajongó szövegeket írt IV. Henrikről. Azt hiszem, hogy a művésszínház, amely most elterjedt, valamit kihagyott a terveiből, éspedig azt, hogy többféle műsor tud egymás mellett megférni, és hogy szükség van műsorrendekre.
Mintha szektaként működne ez a művésszínház néha.
– Inkább azt mondom, hogy sokfélék vagyunk, és az igényeink is különbözőek, ugyanígy a színházban is a változatosság a jó, és előfordul, hogy néha az ember szeretne megnézni egy olyan művet is, amelyről vannak ismeretei. Mert jó érzés a ráismerés alapján való véleményformálás. Tehát örömet jelenthet a találkozás a színházban a Csongor és Tündével vagy Balassi Bálint Szép magyar komédiájával, ami még nem ment pocsékba, és hosszan folytathatnánk...
Valóban figyelemre méltó, hogy a román színpadon sincs jelen a Bánk bán, pedig a románok nem csépelték agyon az iskolában... De ha már a bajoknál tartunk, hadd mondjam el: hiányzik az a fajta színházi krónika, az az állandó napirenden tartása a színpadi nyilvánosság és a közönség viszonyának, ami olyan boldogító állandóság volt például a 20. század elején, amikor a sajtónak is köszönhetően mindenki ismerte a színészeket, sokat tudott róluk, hozzászólt a játékukhoz.
A 19. században, a Nemzeti Színház indulásakor Pesten Vörösmarty egy évig minden áldott nap elment a színházba, és írt ugyanannak az előadásnak többféle, sikeres vagy kevésbé sikeres változatáról, a bemutatójáról és az azt követő előadásokról, estéről-estére. Nem restellte...
És ha Vörösmarty ezt vállalta, akkor kutyakötelességünk lenne nekünk is...
– Erről van szó. Kell a visszajelzés a színészeknek is, mert különben elbizonytalanodnak a játékukban. A közönségnek pedig a sokféle színház kell. Vannak, akik szeretnének olyasmit is látni, ami benne van a kulturális emlékezetükben, nemcsak a ma született darabokat... Visszatérve a Bánk bánra: szerzője, Katona József színészből lett drámaíró, és voltak elképzelései arról, hogy miért nehéz a színházi művészetet kifejleszteni, például Magyarországon. És valójában ma is, sok tekintetben, hasonló a helyzet...
A nagyvilágban bátran kísérleteznek, és a klasszikus művek előadását esetleg más módon teszik modernné, nem úgy, hogy teljesen feledésbe merítik azokat. A test művészete, a nonverbális érvényesülés kedvéért nem áldozzák fel a szöveget.
Egyed Emese (1957, Kolozsvár)
Irodalomtörténész, költő, tanár. Szülővárosában érettségizett (1976), majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetem francia–magyar szakán diplomázott (1980). Ugyanott 1996-ban doktori címet szerzett. 1980– 1988 között a Brassai Sámuel Líceumban tanít, 1988–1990 között az Utunk/Helikon szerkesztője, 1990-től a Babeş–Bolyai bölcsészkara magyar irodalomtudományi tanszékének tagja, 2002 óta professzorként.
Számos szakmunka szerzője, szerkesztője, szépíróként több vers- és mesekötetét adták ki 1988 óta, dramaturgi tevékenysége is számottevő. Az utóbbi időben megjelent könyvei közül: Adieu, édes Barcsaym (életrajzi monográfia, 2001), Ötven csillag (gyermekversek, 2008), Szabadító versek (2009). Szakmai elismerései közül: a Látó folyóirat vers-díja (1994), Déry Tibor-díj (1995), a Romániai Írók Szövetségének díja (1998), a Székelyföld folyóirat költészeti díja (2003), Bartók Béla-díj (2006).
A Bánk bán esetében, szerintem, arra lenne szükség, hogy a művésszínház pontosan a saját eszközeivel közelítse meg ezt a művet, nem pedig botcsinálta politikusi képzelgésekkel. Ha valóban művésszínházként közelítené meg, meglátná benne azt, amit például Maia Morgenstern, aki azt mondta egy alkalommal: „A Bánk bán egy shakespeare-i formátumú mű!” És tudta, mit beszél, mert Zsámbékon eljátszotta magyarul Gertrudis szerepét. Ő a Bánk bánban az emberi történetet látta, nem pedig valami politikai képzelgést.
– És egy ilyen típusú mű megjelenítése színpadi eszközökkel lehetővé teszi, hogy a színész megmutassa saját magát, a tehetségét minden vonatkozásban. És az értelmező képességét is. Tehát nemcsak a nonverbális hajlamait. Shakespeare nagyon is értékmérő, de azért mi sem maradunk alább, vannak olyan magyar színházi szövegek, amelyek megállják a helyüket ebben az összehasonlításban. És érdekes, hogy a felvételin még mindig kérnek monológot is a jelölttől, aztán valahogy elsikkad ez az igény...
Nem biztos, hogy elsikkad. Inkább arról van szó, hogy amikor kikerül a színházi életbe, nem ezt várják a fiatal színésztől. De térjünk vissza az ön diákjaira. Kötő József egy alkalommal azt mondta, hogy ön egész színháztörténészi iskolát hozott létre Kolozsváron, és most már ideje lenne, hogy létrejöjjön Kolozsváron egy erdélyi vagy romániai magyar színháztörténeti intézet is. Mert az ön diákjaiból lett tanárok, szakemberek forráskutatásokat végeznek, értelmezik azt, amit feltárnak, és szükség lenne egy archívum létrehozására is, hogy biztonságba helyezzék a felkutatott anyagot. Hogyan látja ezt?
– Ott van egyrészt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, amelyben ki lehet fejleszteni egy ilyen osztályt. Csakhogy az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek nincs saját vagyona. Valamikor volt, de nem sikerült visszaszereznie, s ez nagy hátrány, mert alapításakor olyan gazdag emberek hozták létre a kereteket, akikhez hasonlóak ma nemigen jelentkeznek. Valóban szükség van helyiségre, és szükség van valakire, aki az archívumot felügyelje, a kutatást összehangolja, mert szakemberek lennének.
Tudna említeni közülük néhányat?
– Említeném Tar Gabriella-Nórát, aki most a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem német tanszékének adjunktusa, és megjelent már a doktori disszertációja magyarul, a gyermekszínjátszás múltjáról, A gyermekszínjátszás a Habsburg Birodalomban, a 18. században címmel.
Érdekes téma!
– Bartha Katalin Ágnes, aki az EMKE kutatója, a Szabédi Házban dolgozik, és Köllő Károly színházi hagyatékát dolgozza fel, de Szabédival is foglalkozott. Neki Budapesten, az Irodalomtörténeti Füzetek sorozatban jelent meg a doktorija: A Shakespeare-olvasás és -interpretáció története Erdélyben, a 18. és a 19. században. János-Szatmári Szabolcs a váradi Partiumi Keresztény Egyetem rektora lett, egyébként némettanárként dolgozik, könyve, Az érzékenység színháza itt jelent meg, az EMKE kiadásában.
Ők voltak a csapat lelke, amikor ezeket a Sapientia Kutatási Könyveket kiadtuk, és még vannak néhányan. Tőkés Orsolya doktoranduszom a Csongor és Tünde erdélyi recepciójával foglalkozik, nyilván összehasonlítva azt a magyarországi előadásokkal, sikerrel vagy feledéssel. Én úgy látom, hogy sikerült a kutatásainkat megnyitni a nagyvilág felé. Voltak olyan konferenciák, ahol a csapat tagjai jól szerepeltek, idegen nyelveken beszélnek, hozzá tudnak szólni a külföldi témákhoz, tehát jó irányban halad a dolog. Aztán lássuk, mit hoz a jövő.
Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. február 18.

„Remeték” utóélete
Huszonöt esztendő különbséggel ugyanazon a napon – február 24-én – hunyt el az újkori magyar irodalom két meghatározó egyénisége, a két „remete”: Bessenyei György (balra) 1811-ben Pusztakovácsiban, Berzsenyi Dániel (jobbra) 1836-ban Niklán. Mindketten a megújulás, a felvilágosodás eszméi, a nemzeti öntudatra ébredés jegyében igyekeztek változtatni a magyarság sorsán, mindketten néhány lépéssel kortársaik előtt jártak, és mindkettejük utóélete is sok hasonlóságot mutat. Leginkább abban, hogy a valamikori eszmei rokont, gyökereket-elődöket kereső legújabb kori alkotók rájuk bukkantak.
Vigyázzban vigyázni
Mária Terézia okos asszony volt: tudta, hogy bármennyire is rebellisek legyenek, a magyar nemesek mindenekelőtt udvarias-gáláns férfiak. Akik biztosan segíteni fognak annak a fiatal anyának, aki hozzájuk fordul elpanaszolni gondját-bánatát. Segítettek is, amikor 1741-ben Pozsonyban azt kellett hallaniuk, hogy az – amúgy sem szeretett – osztrák főurak hallani sem akarnak a leányági örökösödést biztosító Pragmatica sanctióról. Egyhangúlag kiáltották: damus vitam et sanguinem! Életünket és vérünket! – még manapság is ki-kiváltva ezzel az odaadó vállalással a dorgáló kritikát. A császárnő viszont nemhogy dorgált volna, épp ellenkezőleg: a magyarok föltétel nélküli odaadásával előbb megzsarolta a nőt trónon látni nem akaró osztrák nemességet, majd hálából a lovagias megvédelmezésért megalapította a testőrséget. Magyar kis- és középnemes ifjak számára. Szó sem volt a mai értelemben vett, gyilkos golyók elé vetődő, csípőből tüzelő izompacsirta-képezdéről, hanem olyan lehetőségről, amihez addig csak az amúgy is Bécsben telelő főnemesek jutottak: művelődve szórakozni, szórakozva tágítani agyat és látókört.
Bessenyei György tizennyolc évesen kerül a testőrséghez, s rövid, felhőtlen ifjonti időtöltés után döbben rá, hogy olyan esélyt kapott, amit nem szabad elszalasztania. Olvasni kezdi az angol és francia kortársak – „mellesleg” a felvilágosodás legkiemelkedőbb egyéniségeinek – műveit, majd maga is írni kezd. Hosszú időn át elmélkedő hangú, a drámai sodrást majdnem teljesen mellőző darabja, az Ágis tragédiája (1772) jelentette az újkori magyar irodalom kezdetét. Tulajdonképpen máig sem értem, miért a dögunalmas Ágist kiáltotta ki valamikor valaki mérföldkőnek, és nem a mesterének tekintett Voltaire szatirikus államregényeit követő, nagyon szellemes, ironikus Tariménes utazását, esetleg a természettudományos gondolkodás asszimilálásáról árulkodó Holmit, esetleg A természet világát. (Igaz, Voltaire-nek is van néhány tragédiája, amit talán ma már a Comédie Française is levett a műsoráról, lévén, hogy nagyon lemaradnak a Racine-tragédiákkal szemben.) Bessenyei Bécsben döbben rá az itthoni kultúra állapotának siralmas voltára, s írásainak nagy részével épp ezen próbál meg változtatni. „Olyan szánakozásra s egyszersmind köpedelemre való csekélységgel kicsinylik némelyek magokat, hogy magyarul nem lehet, mondják, jól írni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek, melyekkel a tudományok szépségeket és mélységeket elő lehetne adni. Olybá venném, ha mondanád egy nagy hegynek, mely aranykővel tele volna, hogy semmit nem ér, mivel nincsen bánya s bányász benne. Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik, mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják. Egy nyelv sem származott a föld golyóbisán tökéletes erőbe, de azért mégis sok van már erős és mély közöttük. Ha az anglusok soha nem kezdettek volna nyelveken írni, azon okbul, hogy gyenge, nem volna most sem fényes, sem oly mély, melyhez egy nyelv sem hasonlíthat már e részbe, noha gyengébb volt sokkal, mint most a magyar. (…) Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem…” – írja például a Magyarság című röpiratában, habár jól tudja, hogy bizonyos körülmények között az írott szó ugyanolyan visszhangtalan maradhat, mint a kimondott figyelmeztetés. „Vigyázzban álló költő is gondolkozik/néha./Szép ruhában s tompa karddal,/Hogy még gondolatban se sebesítsen. // (…)Vigyázzban hogy lehet vigyázni?/Rátok, kik azt sem értitek, hogy a kín/akkor kezdődik, amikor tudod,/hogy semmit sem ér az önfeláldozás.//(…)Életem és vérem mása úgy világít/e prémes, pástétomos Európára, hogy/még otthon sem értenek meg./Fáj.” Hogy annak idején Bécsben az író így gondolta, vagy nem így gondolta?! Szőcs Kálmán a Bessenyei Mária Terézia udvarában című versében így gondolt rá vissza.
Amit Bessenyei röpiratában leír, azt egy jó emberöltő múltán Széchenyi fogja majd felkarolni, s vele valamelyest kilendíteni a holtpontról a magyar nemességet, két emberöltő után pedig Vörösmarty mondja majd ki ismét – ma már szólássá vált gondolatát, hogy mi is a közéletnek élés igazi értelme. Bessenyei 1780-ban a következőket mondja Tudós társaság című írásában: „Én csak annyiban tartok valakit okosnak, amennyibe az hazájának s magának javára egyenlőül dolgozni nemcsak elégséges, de ezt minden tőle kitelhető módon megtenni sem mulasztja el, mert nincsen e világon kárhozatosabb bolondság, mint az olyan tudomány vagy okosság volna valakibe, melynek sem haza, sem különös emberek hasznát nem vehetnék. Az éppen úgy látszana, mintha egy orvos találtatna olyan, ki felette sok veszedelmes gyakran járvány nyavalyákat, kínlódó embereket tudna gyógyítani, de ő azért vagy restség, vagy makacsságból gyógyítani senkit sem akarna. Bolondházba kellene vinni, s minden pénteken verni, hogy emberi nemzetnek használjon, melynek, hogy tagja legyen, nem érdemli.” 1785-ben költözik a Bihar megyei kovácsi birtokára, 1804-től abbahagyja az írást, mivel a szigorú cenzúra miatt nem jelenhettek meg művei. A birtokával foglalkozik, egyre inkább rászolgálva az egyik röpiratának címével való azonosításra: ő lesz a bihari remete. Utolsó éveit Áprily Lajos Bessenyei című verse idézi fel: „Egy park a vágyak tündér-városából,/gáláns ünnep, bizalmas öblű páholy,/s egy gárda-bál, meleg hullámra ringó: // esték, amikor költő volt s király –/Künn megszólalt a mélabús tilinkó/s lassan beballagott az esti nyáj.”
„A szavak forrani kezdenek”
Berzsenyi már a következő nemzedék, ő már beleszületik a változásokba: a felvilágosodás, illetve a még gyerekkorában lezajlott francia forradalom eszméi megállíthatatlanul terjednek Nyugatról Kelet felé. Ahogy a nemzetek önmagukra találó dominóhada is sorra dől(ne) rá a nagy birodalmakra. Berzsenyinek csak rá kell(ene) lépnie az előtte járók – például a Bessenyei vezette testőrírók – kitaposta ösvényre?! Igen, ha a korabeli magyar valóság egyszerű fekete-fehér képlet volna. De nem az. Mert van már ugyan járható ösvény, de azon szembejön a „felszabadító” napóleoni sereg. Jelszavuk gyönyörű, szándékuk átlátszó. A magyar nemesség reménykedik, de hamar rá kell döbbennie, hogy hiába. Ilyen értelemben telitalálat Berzsenyi Napóleonhoz címzett 1814-es keltezésű verse: „Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,/Melynek zászlóit hordta dicső sereged./A népek fényes csalatásba merülve imádtak,/S a szent emberiség sorsa kezedbe került. // Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,/S isteni pálmádat váltja töviskoszorú./Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag,/Benned az emberiség ügye boszulva vagyon.” Két szakasz: az igen és a nem, a fehér és a fekete tökéletes, romantikus ellentéte. Romantikust mondtam, holott Berzsenyi mindvégig Horatiust követő klasszicistaként határozza meg önmagát. De hát nem ő az egyetlen, akinél nem fedi egymást az elképzelt/vágyott, illetve a megteremtett/megélt attitűd. Berzsenyi verseinek erejét nem utolsósorban éppen a szigorúan szikár klasszicista formákba szorított hatalmas romantikus indulatok robbanótöltete adja. „Romlásnak indult hajdan erős magyar!/Nem látod, Árpád vére miként fajul?/Nem látod a bosszús egeknek/Ostorait nyomorult hazádon?” – indítja A magyarokhoz (II.) ódáját. Ez esetben is meg van győződve arról, hogy „csupán” mesterének, Horácnak a rómaiakkal szemben használt versformáját és hangvételét használja, nem tudja, hogy versével ő maga válik mesterré – a 19. század első felében divatos közéleti (politikai) líra mesterévé. Őt követi majd – részben – Kölcsey a Himnuszban, Vörösmarty és Petőfi pedig egyértelműen a Szózatban, illetve a Nemzeti dalban.
Egyszóval meglepődött volna Berzsenyi, ha mesternek titulálják – őt, aki falusi magányából olyan ritkán és olyan nehezen moccant ki. Már fiatalkorában hajlamos volt a bezárkózásra, a kontemplatív elvonulásra. Harminc év körüli, amikor két gyönyörű elégiáját írja. A Búcsúzás Kemenes-aljától címűben úgy vesz búcsút szülőhelyétől (valójában egy közeli másik birtokára költözve), mintha aggastyánként az élettől búcsúzna, A közelítő télben pedig az ősi külső-belső természet párhuzamára építi mondandóját. „Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom./Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!/Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti/Lollim barna szemöldöke!” Közhely a „szárnyas idő” repülése, de Berzsenyi úgy írja meg ezt a közhelyet, hogy másfél száz év után Palocsay Zsigmond erre a záró szakaszra építi A játszótér című versét. Íme – mutatóban – az egyik szakasz: „Itt hágy s vissza se tér. Szép vala-é? Szentség?/Szó, szó. Mennyire ó? Mennyi hitelt ad rá/könyvkiadó? Mit is ér – ér valamit talán! –/Lollim barna szemöldöke.”
Berzsenyi gazdálkodik, s a napi teendők végeztével kerít időt a bosszankodásra, mérgelődésre, kevéske örömre vagy az elvont elmélkedésre. A „helyzetjelentést” a Levéltöredék barátnémhoz című versből tudjuk: „Leplembe burkolva könyökömre dűlök,/Kanócom pislogó lángjait szemlélem,/A képzelet égi álmába merülök,/S egy szebb lelki világ szent óráit élem.” A „szebb lelki világot” legrészletesebben talán A pesti magyar társasághoz címzett episztolájában festi meg: „Hol van tehát a józan értelem,/Hol a tudósok annyi izzadása?/Remélhetünk-e vajjon jobb világot?/Gyaníthatunk-e olly időt, mikor/Az ész világa minden népeket/Megjózanít és öszveegyesít,/S kiirt közülünk minden bűnt s gonoszt? // Reménylek. Amit század nem tehet,/Az ezredek majd megteendik azt.” Termett mára gyümölcse Berzsenyi reményének? Nézőpont, illetve a szemlélő természetének függvénye a válasz. Sütő István elégikusan nézi, így hát válasza is elégikus lesz a Könyökre dőlve című versben: „De nem!/Ott ülsz most is/A világ egyetlen diófája alatt,/Asztalodon/Telt, ihatatlan pohár,/Köves kenyér/– Az idő nem múlik, csak sűrűsödik –,/S mondod, mondod könyöködre dőlve:/Az ember a nyűgeit önmaga vállalja!” Igaza van? Biztosan. De igaza van Balla Zsófiának is, aki viszont Tél közelít című versében ódai emelkedettséggel emlékezik Berzsenyire: „Himnusz kellene, ám érdemesebb a mély/főhajtás. A szavak forrani kezdenek./Szégyenünk odalett, végre fölállhatunk/lelkünk s Isten elébe is.”
Molnár Judit, Krónika (Kolozsvár)

2013. július 25.

Gernyeszegi Kastélynapok: „…ahol megáll az idő”
A július 20-án Gernyeszegre látogatókat szívet-lelket gyönyörködtető élmény várta. A Teleki-kastély épülete és környéke ismét életre kelt, számtalan érdekességgel vonzva az érdeklődőket. Az idén ugyanis már harmadik alkalommal került sor a Gernyeszegi Kastélynapra. Az eseményt a Gernyeszegi Teleki Kastély Egyesület, a Kós Károly Alapítvány, a Maros Megyei Múzeum, a Megyei Könyvtár, a Teleki-Bolyai Könyvtár, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a Teleki Domokos Általános Iskola és az Arché Egyesület szervezte.
A jelenlegi gernyeszegi Teleki-kastély helyén egy középkori vár állt. A gernyeszegi várat és birtokot Teleki Mihály kancellár szerezte meg 1674-ben, és leszármazottai birtokolták egészen 1949-ig. Ezt a várat 1772-ben gróf Teleki László lebontatta és elkezdték a jelenlegi kastély építését. A kastély több szakaszban épült fel, a végleges formáját csak 1802 körül nyerte el. Az épület barokk stílusban készült, pontosabban az ún. Grassalkovich – vagy gödöllői – stílusban, amely több Budapest környéki kastélyra jellemző. A kastélyt körülvevő angolpark a XIX. század elején alakult ki és gróf Teleki Józsefnek köszönhető. Birtokosai, illetve lakói közül megemlítjük Teleki Józsefet, aki európai utazásai során magával Voltaire-el és Rousseau-val is találkozott, Domokost a történetírót, és Gézát a „festők grófját”. A kommunista rendszer megszilárdulása, az 1949-es államosítás után a kastélyban TBC preventórium működött egészen 2010-ig. Ettől az évtől kezdve szabad a kastély.
A közelmúltban egy fiatal értelmiségiekből álló csapat verbuválódott Udvarmesterek néven. A csapat egy vetélkedőn való részvétel céljából jött létre, felkarolva a gernyeszegi Teleki-kastélyt. A sikeres verseny után azonban a csapat tagjai úgy gondolták, hogy ezt a tevékenységet folytatni kell. Az épülettel való foglalkozás, törődés tehát nem szűnt meg a verseny lejártával. Mivel intézmény működött benne, a kastély állapota viszonylag jó. A jövőbeni sorsáról nem lehet még konkrétumokat tudni, de vannak elképzelések. Az Udvarmesterek mindenben a Teleki család mellett állnak, és próbálnak segíteni, hogy a kastély újra elnyerje régi szépségét, és a közösség része legyen, mint ahogyan volt 1949-ig. Ugyanakkor fontos a több évtizedig elzárt műemlék és lakóinak történetét megismertetni a nagyközönséggel.
Az idei kastélynapra ellátogatók a kovácsolt vaskapun belépve, a hajdani várárok fölött húzódó hídról már szemügyre vehették az impozáns épületet és csodálatos, regénybeillő környékét. Aki feltekintett a kastélyra, azonnal észrevehette az erkélyre tűzött kis koronás magyar zászlót, illetve a székely lobogót. Letekintve a kis tóra, szembetűnt az ácsolt kis palló, ami a partot köti össze a szigetecskével, és ami még tavaly nem volt ott. A kapun belépve a kastéllyal kapcsolatos szórólapokat vagy könyveket vásárolhatott az ember. Innen ódon kőlépcső vezet az emeleti részbe, ahol a díszteremben és a szomszédos helységekben a Teleki család hajdani tagjaival ismerkedhetett meg az érdeklődő, a kiállított fényképek és rövid ismertetők segítségével. A tárlókban a Teleki Tékából kölcsönzött könyveket csodálhatták meg, amelyeknek szerzői a Teleki család jeles tagjai. Ugyancsak szemet gyönyörködtetőek a régi időkről mesélő csillárok, csempekályhák, bútorok, evőeszközök…
Ha a lépcsőmászásban és nézelődésben elfáradt a látogató, egyik teremben leülhetett megpihenni, és filmet nézni a kastély történetéről, annak fénykoráról és kifosztásáról. A kikapcsolódást, pihenést, szellemi feltöltődést a kastélyparkban tett sétával lehetett fokozni. Itt az évszázados faritkaságok árnyékában, megcsonkult szobrok társaságában megállni látszik az idő. Az átlagosnál bővebb fantáziával megáldott látogató cilinderes urakat is virágos kalapos úrhölgyeket képzelhetett a sétányokra, amint kart karba öltve sétálgatnak, társalognak. A park ékessége a Margit-forrás és a hajdani várárokban kialakított kis mesterséges tó, amelynek közepén sziget látható. A szigeten pad van, ahol ugyancsak pihenni lehet, vagy fotózkodni.
Az idei rendezvény sikeréről, látogatottságáról Kálmán Attila történészt, a kastélynap egyik szervezőjét kérdeztük: „Nagyon sikeres volt a 2013-as Gernyeszegi Kastélynap. A tavalyihoz képest sokkal többen jöttek el, úgy saccoljuk, hogy 1 200 látogatónk volt. Ebben a számban nyilván nincsenek benne azok, akik a koncertre vagy a bulira érkeztek” –nyilatkozta lapunknak Kálmán Attila.
A jövőbeni terveikről a történész elmondta, hogy mindenképpen szeretnék folytatni az elkezdett munkát és jövőben is megszervezni a bált és a kastélynapot. „Mondhatjuk úgy is, hogy a kastélynap már hagyomány, hiszen a harmadik alkalommal került megszervezésre. De ugyanígy szeretnénk hagyományt teremteni a gernyeszegi Teleki kastélybálnak is, ami az idén május 25-én került először megrendezésre” – mondta Kálmán Attila.
kozpont.ro

2013. szeptember 23.

Miért sikertelen a kommunizmus elítélése?
Tőkés László 2009-ben megkapta a Románia Csillaga érdemrendet. Most, amikor Traian Bãsescu és Victor Ponta egymásra licitálva szorgalmazza annak visszavonását, alig-alig hallható józan ellenérv a román sajtóban.
Tőkés László 2009-ben megkapta a legmagasabb román állami kitüntetést, a Románia Csillaga érdemrendet. Az 1989-es forradalom 20. évfordulóján adományozott érdemrend egyfajta elismerése kívánt lenni mindannak, amit Tőkés László tett a kommunizmus bukásáért. Most, amikor Traian Bãsescu, a díj adományozója és Victor Ponta egymásra licitálva szorgalmazza annak visszavonását, és az így gerjesztett nacionalista ötletelés felszínre hozza a román közgondolkodás teljes magyarellenes szimptomatológiáját, alig-alig hallható józan ellenérv a román sajtóban. És még kevesebb azok száma, akik arra figyelmeztetnek, hogy e döntés tulajdonképpen annak árulkodó jele, hogy a kommunizmus elítélése mindössze egy pillanat konjunkturális kiaknázásának retorikai játéka volt akkor, 2009-ben.
Mindez azonban nem csupán Romániára jellemző: Kelet-Közép-Európára, sőt az egész Európára érvényes diagnózisként állapítható meg, hogy a kommunizmus elítélése nem tudott átfogóan és radikálisan következetes lenni, következésképpen a konzekvenciák hiánya gyakran morális érzéket sértő valóságként van jelen a mindennapokban.
A nácizmus és az abszolút bűn
Fel kell tennünk tehát a kérdést: miért nem lehetett sikeres a kommunizmus elítélése?
A válasz keresésében jó kontrasztanyagként használhatjuk azt, amit a nácizmus elítélésről tudunk. A nácizmus elítélése ugyanis gyorsan és éles cenzúra megvonásával megtörtént, és ebben – a legtöbb értelmezés szerint – két meghatározó tényező volt. Egyrészt az, hogy a világháború után a győztes hatalmak – mind a nyugati demokráciák, mind a Szovjetunió – a végleges lezárásban együttműködtek, és ennek a pillanatnyi (de világtörténeti kihatású) kiegyezésnek a nürnbergi per egyszerre volt történeti és jogi formája. Másrészt a véglegesség fenntartásában igen nagy jelentőségű volt az is, hogy a nácizmus bűneit, a holokausztot a háború utáni kialakult emlékezési kultúrának és gyakorlatnak sikerült világtörténeti főbűnné, abszolút bűnné emelnie. A nácizmus elítélésében a véglegesség és a megfellebbezhetetlenség morális és intellektuális biztosítékává a holokauszt egyediségének a tana lett.
A kérdés ezek után az, hogy amiképp sikerült 1945 után a nácizmus elítélése, miért nem következhetett be az ilyen egyértelműséggel 1989 után a kommunizmus elmarasztalásában. Miért nem kerülhetett hasonló történeti, jogi és morális dimenzióba a kommunizmus megítélése? Holott köztudott, a kommunizmus áldozatainak száma meghaladja a nácizmuséit. Az alábbiakban néhány szerző (Tony Judt, Stéphane Courtois és mások) nyomán három fő okot gondolok felsorolhatónak a sikertelenség diagnózisához.
Az első ok talán az, hogy a kommunizmus áldozatai sokkal kevésbé “láthatóak”. Tony Judt kiszámította: a kommunizmus körülbelül 100 millió ember elpusztításáért felelős, ez pedig Franciaország, Anglia valamint az Egyesült Államok keleti partján lévő megapolisz lakosságának felel meg. Ez az óriási emberáldozat azonban időben és térben szétszórt, és részben feloldódott a világ kulturális ismeretlenségében. Ki tudja összekapcsolni az olyan távoli helyszíneket, mint Recsk, Kolima (Gulág) vagy Phnompen? Mindezek megismeréséhez, számbavételéhez idő kellett, és – bizony – némi felismerést is igényelt, hogy a különböző kulturális hátterek mögött ugyanazokat a rendszereket lássuk. Tulajdonképpen mind a mai napig vitatott az a tény, hogy mindezeken a “helyszíneken” – például Kambodzsában vagy Etiópiában – tényleg “kommunizmus” volt-e. A kommunizmus bűneit minimalizáló logikáknak egyik érve épp az, hogy ezek a “távoli” diktatúrák tulajdonképpen nem is kommunista diktatúrák voltak, hanem valami mások. Ezekkel az érvekkel szemben Stéphane Courtois azt hozza fel (Annie Kriegel nyomán), hogy a kommunista világrendszer három koncentrikus körben szerveződött: a) a Szovjetunió és a “népi demokráciák” államainak körében; b) a Komintern által egységbe szervezett kommunista pártok körében (több mint 80 párt volt világszerte); c) a kommunista mozgalom által szervezett szövetségi kapcsolatok körében (békemozgalmak, szakszervezeti világszövetségek stb.). Bár az uralmi rendszerek kulturális profilja, azaz a kommunizmus hozzáidomulása a helyi társadalmakhoz – “eltörzsiesedése” – sokféle volt, e három koncentrikus kör egységesítő teljesítménye indokolttá teszi a kommunizmus kifejezés használatát az egyébként nagyon eltérő rendszerekre is.
A második ok: a kommunizmus legyőzésére tulajdonképpen nem is került sor olyan értelemben, ahogy a nácizmus legyőzéséről beszélünk. A kommunizmus magától omlott össze, itt a rendszer társadalmi implóziója helyettesítette Berlin szövetségesek által egyeztetett megszállását. Persze, az implóziót is támogatta a Nyugat, s ez a tárgyalásos-kiegyezéses átmenetekhez való viszonyulásában látható. A vezető nyugati politikusok hatalmi-reálpolitikai megfontolásokból elfogadták demokratáknak azokat a kommunistákat, akik részt vettek az átmenet levezénylésében. 1991-ben Kievben Bush még úgy sóhajtott fel, hogy bár csak ne bomolna fel a Szovjetunió idő előtt. Az átmenetet (és helyenként a felbomlást) levezénylő kommunista politikusok megítélésében ennek folytán nagy különbségek alakultak ki. Más volt az egyes politikusok megítélése a Nyugat szemében, és más a honi társadalmakban. A Szovjetunióban kétségtelen különbség volt Gorbacsov és Jelcin között, Magyarországon pedig Pozsgai és Horn között, jóllehet, ezek a politikusok egyaránt, és a Nyugat által is értékelt módon részt vettek a kommunizmus lebontásában. Érdemeik és múltjuk kongruenciáját, illetve inkongruenciáját azonban másképp látják a Nyugat és országaik honi közvéleményében. Ez a különbség is kihatott a kommunizmus bűneinek a vizsgálatára.
Végül, egy harmadik ok, amelyre szintén Tony Judt hívta fel a figyelmet: a kommunista ideológia tulajdonképpen nem diszkreditálódott a maga teljességében.
Az igaz, hogy a leninizmus és a sztálinizmus primér változatait elutasíttattak, azonban a 90-es években Nyugat-Európa és Amerika számos egyetemén a neomarxista irányzatok ismét eléggé divatossá váltak; Althussert újra felfedezték, és több marxista inspirációjú – egyébként tiszteletre méltó művekkel rendelkező – történész (mint például Eric Hobsbawm) részt vállalt a kommunizmus bűneinek a relativizálásában. 2006-ban az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése elfogadott egy kommunizmust elítélő határozatot (meglehetősen kompromisszumos megfogalmazásban), de ennek is akadtak történész bírálói, akik a források feltáratlanságára hivatkozva próbálták minimalizálni a kommunizmus áldozatainak számát.
Popfilozófiák, divatpólók
Hogy a neomarxista irányzatok sikeresek lehettek, abban kétségtelen szerepe volt a polgári társadalom időnkénti válságainak. Az 1968-as párizsi tavasz vagy a hetvenes-nyolcvanas évek ellenkulturális mozgalmai a kapitalizmus kritikájának olyan szellemi közegét teremtették meg, amelyben a marxizmus egyes irányzatai újabb esélyt kaptak. Ezek az irányzatok popfilozófiákká váltak, és a társadalomkritikai attitűd olyan divatpólójaként szolgáltak, amelyet felöltve a nyugati lázadó fiatalság identitásközösségként léphetett fel. A maoizmus divatja – például – a reflektálatlan, érzületi lázadás ideológiai egyenruhája volt, benne nem kellett különösképpen gondolkodni azon, hogy közelebbről mit is jelent eredeti értelme szerint, de harsányan lehetett bírálni a fogyasztói társadalom minden hibáját. A lázadásnak ez az iskolája mára egy egész nyugati politikai establishmentet tett elnézőbbé a kommunizmussal szemben (gondoljunk például Barroso pályájára). A fiatal nyugati maoista, trockista értelmiség szerepfelfogásáról, életérzéséről és tudásáról egyébként érdemes elolvasni Robert Merle Üvegfal mögött című regényét.
Ha most mindezt a marxizmus ideológiatörténeti perspektívájában vizsgáljuk, akkor Slavoj Žižek szlovén filozófus eszmetörténeti periodizációjához kell fordulnunk. Žižek szerint a marxizmus történetében két nagy politikai innováció volt, amely egyben világos hatalmi érdeket is szolgált: 1) a lenini újítás, mellyel a forradalom helyszíne a legfejlettebb országokból átkerült a “leggyöngébb láncszemre”, azaz Oroszországba (ez annak igazolása volt, hogy miért a Szovjetunió bolsevikjei a “proletár világforradalom” igazi zászlóvivői); 2) a maoi újítás, amely a proletariátus helyébe a parasztságot, a “lényeg nélküli osztályt” ültette, és amelyet a kínai proletáriátus gyöngesége, jelentéktelensége tett szükségessé; Mao a nyugati marxizmus tanaiból kilépve a hunani parasztlázadás mintájára alapozta a kínai kommunista forradalom stratégiáját. Nos, ezekhez mérve számíthatnánk harmadik innovációként a nyugati neomarxista újítást. Itt már nem egyetlen központi ideológiai tézis alkotja az újítás magvát, hanem a minden válságban újragondolt kritika a kapitalizmus ellen. A neomarxista irányzatok kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a gazdasági alapoknak, és lemondtak a totális forradalomról. De nem mondtak le egy, a kapitalizmussal szembeni “ellentársadalom” létrehozásáról, és minthogy ennek feltételei mindig másak, a neomarxista irányzatok is változó geometriájú kritikai ideológiaként lépnek fel időnként.
Összegezve az előbbieket, három okát sorolhatjuk fel tehát annak, hogy miért nem lehetett sikeres a kommunizmus elítélése Európában; ezek: a) a kommunizmus áldozatainak nem ismerése, illetve a kommunista népirtások bűneinek bagatellizálása; b) a kommunizmus összeomlásának kompromisszumos támogatása a nyugatiak részéről a “teljes legyőzés” helyett; c) a marxizmus ideológiai továbbélése, elfogadott társadalomkritikai attitűdé válása a kapitalista társadalomban.
Mindezek mellett Románia esetében további sajátos körülmények is szerepet játszottak a kommunizmus elítélésének történelmi sikertelenségében. Kettőt tartok kiemelendőnek.
Az egyik közismert: a romániai átmenet sajátos “forradalmisága”. Általában a forradalmak sikere két kulcsmozzanatban ragadható meg. Egyrészt sikeresen végbe kell mennie a régi rend és képviselői félreállításának. Másrészt szükséges egy “alternatív projekt” is az új rendhez, valamint egy új elit. Nos 1989 decembere tényleg sikeresen félreállította a régi rendet, és annak első vonalbeli képviselőit: Ceausescu hatalmának közvetlen kiszolgálóit. Az új elit azonban, mint közismert, a régi elit második vonala volt, azaz amennyiben nem került volna sor a Román Kommunista Párt felszámolására, tulajdonképpen egy párton belüli radikális elitváltásról lehetett volna csupán beszélni. Ehhez a váltáshoz az alternatív projekt pedig nem az új vezetők “saját projektje” volt (ahogy a forradalmak esetében történik), vagyis nem kellett hozzá históriai invenció. A projekt az európai demokrácia normáinak az átvételét tartalmazta, amelyhez a Nyugat írásos útmutatást is adott az európai integráció dokumentumai révén (az EBEÉ 1990-es Párizsi Chartája, az Európai Tanács határozatai stb.). A régi-új román politikai elit e dokumentumok “gyakorlatba ültetése” során kezdte igazából átértelmezni hivatását, feladatát, politikai identitását. Magától értetődik: mindezt egyfajta mimikri és a kétértelműségek kultiválása kísérte, amely meghatározóvá vált a kommunizmussal való szembenézés lanyhaságára, illetve elodázására nézve is.
A másik sajátos mozzanat egyértelműen kulturális jellegű, nem a kommunizmussal van kapcsolatban, hanem a román közélet ama habituális jellegével, amely régebbi, és amelyet mindmáig legteljesebben Caragiale ábrázolt. Voltaire mondása, hogy “a nevetségesség öl”. És ez érvényes az európai politikára is: a politikai karaktergyilkosságok egyik bejáratott eszköze a nevetségessé tétel. A mai román politikában azonban a nevetségesség pillanatai oly gyakoriak, hogy – paradox módon – a közönség olykor már nem is érzékeli. Caragialei pillanat volt, amikor Vadim Tudor arról panaszkodott, hogy a Ceausescu-korszakban a Szekuritáte üldözte őt, vagy az, amikor Dan Voiculescu furfangos antikommunista cselekedetekként magyarázta az átvilágító bizottság (CNSAS) előtti meghallgatásában a 80-as években vitt külkereskedelmi tevékenységét. A nevetségesség e banalizálódása azonban kihatott az antikommunizmus megítélésére is. A román közvéleményben az antikommunizmusra való hivatkozás ma már csupán gyanús és ellenőrizhetetlen szándékokat sejtet, valamilyen pozíció megváltoztatásának leplezett szándékát.
Kitartani sikertelen ügyek mellett
Mi lehet a végső következtetésünk ezek után?
Két, egymásnak némiképp ellentmondó konklúziót tudok csupán megfogalmazni. Az egyik az, hogy mára egyértelművé vált, a történelmi körülmények logikája sikertelenségre kárhoztatta a kommunizmus elítélésének politikai tervét. A másik gondolatunk viszont mégis az kell legyen, hogy még sem hiábavalóak e törekvések. Van értelme kitartani sikertelen ügyek mellett is, hiszen azok üzenetek a jövőnek. A kommunizmus elítélésére való törekvés azt üzeni, hogy az ember sohasem fokozható le azzá, amit el akarnak fogadtatni vele! Egyébként pedig a reménytelen ügyek vállalása maga is az emberi szabadság mértéke.
Bakk Miklós
Elhangzott szeptember 7-én Aradon, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által a falurombolás elleni tiltakozás 25. évfordulójára szervezett szimpóziumon.
Krónika (Kolozsvár)

2015. január 12.

A lekonyult cerka ars poetikája, avagy Könczey Elemér a karikatúráról
A kolozsvári grafikus számára semmi sem fontosabb annál, mintsem hogy népszerű legyen. A közízlés pedig mindenek felett.
Legalábbis ez derül ki számomra Könczey Krónikának adott interjújából, ami, meg kell hogy mondjam kertelés nélkül, nagy csalódást okozott.
Könczey Elemér állításai így foglalhatók össze: senkit sem szabad megölni azért, mert mást gondol mint te, de:
1: Az alkotóknak ismerniük kell a véleménynyilvánítás határait, mert a jóérzésnek és a jóindulatnak van határa.
2: És fontos a jólinformáltság is.
3: Az igazi eszmény a burkolt véleménynyilvánítás, amit a másik intelligenciájával fogad be.
4: Az alkotónak nagyon kell ügyelnie arra, hogy ne sértse a kedélyeket, amit bele is kalkulál a alkotás folyamatába.
Amiket Könczy mond (mert mindenki Könczyként ismeri) puha és megalkuvó, az öncenzúrát eszményesíti, és azoknak a csökött agyú polgároknak az elvárásával van összhangban, akik a látszatot, a kényelmet, a moralizáló önigazolást és a nárcisztikus önelégültséget mindennél többre értékelik. Nem akarok olyan fogalmak mögé bújni, mint amilyen az igazság vagy a művészi szabadság. Nem mellékes, hogy az enciklopédiákban azok a művészek maradtak meg, akik hathatósan képviselni tudták legalább egyiket a kettő közül, de hagyjuk ezeket a fogalmakat, mert egy újságcikkben, ha ezekkel érvelünk, ideológiává válnak. Meg hát Könczey Elemér is elismeri, hogy a közízlés az, ami előtt kapitulál, a legfontosabb számára, hogy ne legyen baj. A karikaturista intellektuális határait az jelzi, ahogy a kontextus szót használja. Merthogy Könczy szerint ismerni kell a kontextust.
Mi tehát a kontextus? Párizs, 2015, radikálisan vallásellenes és amúgy is nagyon kritikus lap, több tízezer olvasó, szerkesztőség, amely életveszélyes fenyegetésben él – ez a napi rutin, ez a szerkesztőségi éthosz része.
Mi Párizs, mint kontextus? Az a hely, ahol a szellemesség és az ehhez kapcsolódó pallérozott gúny az udvarban egyféle iparági követelmény volt. A hely, ahol a nép úgy gúnyolta a királyait, mint sehol másutt. Itt született és halt meg Voltaire. Itt működött minden idők egyik legélesebb szemű és maróan ironikus karikaturistája, Honoré Daumier. Ez a röpiratok, élclapok városa. Itt úgy döngették a tekintélyeket, mint a székely nemesek a cselédeket. A Montparnasse, Duchamp, az avantgarde városa. Ez a sematikus kontextus – és úgy érzem, pusztán attól nevetséges vagyok, hogy erre emlékeztetnem kell a grafikust.
De maradjunk a kontextusnál. Hogy pontosan mi a szellemi kontextus, az nem egzakt tudomány. De az tudott, hogy a kontextus változik, a szólasszabadság határai kitolhatók vagy szűkíthetők. És nem az arany középút taktikus költői védik a végeket, hanem a radikálisok.
Szabad-e radikálisan vallásellenesnek lenni? És szabad-e radikálisan vallásosnak lenni? Miért ne lenne szabad? És melyik a maga során a nevetségesebb? És végül szabad gúnyolni másokat?
Szerintem szabad, és egy nagyszerű vívmány! Ami neked gúny, Könczey Elemér, az másnak az önkifejezés, a leleplezés, az igazság. Sért a gúny? Minden lehetőséged megvan arra, hogy a magad részéről, a magad kalibere szerint válaszolj a gúnyra. Válaszolhatsz gúnnyal, jobb gúnnyal, más gúnnyal. Válaszolhatsz azzal, hogy ignorálod, és ezen kívül még számtalan más módon is. De a gúnytól a bicskáig számos helyen a világon végtelenül hosszú az út.
Azzal, amit Könczey Elemér mond, a sértődékeny, mindenre felszisszenő, ostobán önérzetes, intellektuálisan megalkuvó, a szellemes, fölényes válaszra, vagy éppen az arisztokratikus rezignáltságra képtelen médiafogyasztó eszményévé válik. Kérdés, hogy a cerkája az idő során konyult-e le, vagy taktikus megfontolásból tartja ebben a dicstelen állapotban. Amit Könczey Elemér mond, ott ér véget a karikatúra, és kezdődik az öncélú tetszeni vágyás.
Kelemen Attila Ármin
Transindex.ro

2015. augusztus 20.

Pofon a szélsőjobbnak – vagy a szólásszabadságnak?
Midőn Klaus Johannis aláírta és kihirdette a 2015-ös évi 217-es törvényt, amely a 2002/31-es sürgősségi kormányrendeletet módosítva betiltotta a legionárius mozgalom kultuszát, jelvényeit és bármiféle népszerűsítését, a felszínességre oly hajlamos magyarországi sajtó arról cikkezett, hogy hatalmas pofont kapott a román szélsőjobb. Nem kétséges, a hír hallatán a magyar ember lelkében kicsírázhat némi káröröm, különösen, ha évről évre alkalma volt végignézni az Új Jobboldal október 6-i aradi, illetve a december elsejei sepsiszentgyörgyi provokatív akcióit.
Egy jogszabály színe és fonákja
Itt azonban valójában sokkal többről van szó. Az elfogadott jogszabály nemcsak a román szélsőjobb szimbólumait tiltotta be, hanem több síkon is törvényi alapot adott a szólásszabadság önkényes korlátozásához.
Hogy a legérzékenyebb ügyet vegyük: az úgynevezett „holokauszttagadás” betiltása, ami egyébként része volt a módosított sürgősségi kormányrendeletnek, több szempontból is problematikus. Egyik oldalról nem kellően tisztázott maga a fogalom. Mert hiába szögezi le a jogszabály szabatosan és példaértékűen, hogy „a holokauszt alatt a zsidók és cigányok 1940 és 1944 közötti, a román állam intézményei által támogatott tervszerű üldözése és megsemmisítése értendő” (saját fordítás), a gyakorlat azt mutatja, hogy a holokauszttagadás határait másutt-másutt húzzák az elemzők, a közírók, illetve a jogászszakma.
Márpedig a különbség nem szakma-, hanem egyénfüggő. Magyarán, ha valakit bíróság elé állítanak holokauszttagadás vádjával, nem az elkövetett cselekmény vagy annak társadalmi veszélyességének foka lesz a döntő abban, hogy elítélik vagy felmentik, hanem a bíró világnézete, politikai meggyőződése vagy akár etnikai hovatartozása. Érdemes belegondolni abba, hogy a holokauszttagadással vádolt, úgynevezett holokausztrevizionista történészek – akik közül tanai miatt nem egy került már börtönbe – sem azt tagadják, hogy a zsidókat államilag üldözték a második világháború idején, mint ahogy azt sem, hogy kizárólag származásuk okán gyilkoltak meg sokakat közülük. Ők a hatmilliós áldozatszámot vitatják, kétségbe vonják, hogy létezett a III. birodalomban központi döntés arról, hogy a teljes zsidóságot ki kell irtani, valamint azt is, hogy a népirtás céljára a nácik gázkamrákat használtak volna.
De akad olyan holokausztszakértő is, aki szerint holokauszttagadás a holokauszt egyediségének tagadása. Ezzel szemben Norman G. Finkelstein – aki maga is holokauszttúlélők gyermeke, s szülein kívül valamennyi hozzátartozóját meggyilkolták zsidó származásuk okán a nácik – éles szavakkal kelt ki azok ellen, akik a holokausztot kiemelnék az emberiség történetének megannyi népirtása közül. Sőt, arra is rámutat, hogy a holokauszttagadásra való hivatkozással várja el Izrael, hogy a világ hunyjon szemet a palesztinok elleni állami terror felett azon az elven, hogy az egyedi szenvedés egyedi jogosítványokkal jár.
De olyan kiterjesztésekkel is találkozhattunk, miszerint holokauszttagadás a visszaemlékezések hitelességének kétségbe vonása. Miközben már egy sor „visszaemlékezésről” fehéren-feketén kiderült, hogy otromba, pénzhajhász hamisítvány, akad köztük olyan is, amelyet nem is zsidó ember írt, erről is beszél Finkelstein A holokausztipar című művében.
A szerző egy gondolat erejéig hivatkozik John Stuart Millre is, akinél meggyőzőbben talán senki nem érvelt a szólásszabadság mellett, még ha eszmefuttatásai a mai olvasó számára kissé terjengősnek is tűnhetnek. A szabadságról című esszéjében Mill külön fejezetet szentel a szólásszabadságnak, okfejtéseit a fejezet végén négy pontban foglalja össze. Érdemes lenne a szabad gondolkodást és a tudományos kutatást büntetőjogi keretek közé záró, magukat többnyire liberálisnak mondó embereknek újraolvasniuk Mill klasszikusát. Vagy legalább a végkövetkeztetésként megfogalmazott négy érvet, kezdve onnan, hogy „bármely elhallgattatott vélemény lehet igaz, ha ezt tagadjuk, feltételezzük, hogy csalhatatlanok vagyunk”. Azon keresztül, hogy „csak az ellentmondásban levő vélemények összeütközése teremtheti meg annak lehetőségét, hogy az igazság hiányzó része elfogadottá váljék”. S azt se feledjük, hogy a teljes igazságot is hívei csak előítélet formájában teszik magukévá, ha azt nem érik folyamatos támadások, egészen odáig, hogy ez esetben „a tan jelentése is elsikkad vagy elkorcsosul, nem szűnik hatni a jellemre és viselkedésre, (…) formális hitvallásá válik.”
Orwell szelleme
A szóban forgó törvény tiltja a fasiszta, legionárius, rasszista és xenofób szervezetek működését, ezen eszmékhez köthető szimbólumok használatát, és az említett ideológiai részelemekből fakadó cselekményeket, továbbá azon személyek kultuszát, akiket népirtás, háborús bűnösség vagy emberiség elleni bűncselekmény miatt ítéltek el.
Akár el is fogadhatjuk, hogy a cél nemes. De vajon szükség van-e külön törvényre ahhoz, hogy egy szélsőséges, a demokráciáira veszélyt jelentő szervezetet betiltsunk? Helyes-e betiltani bárki „kultuszát”? Kultusz alatt értendő ugyebár az is, hogy egy történelmi személyiség születéséről, haláláról vagy életének egy fontos pillanatáról megemlékeznek, kultusznak nevezhető egy kulturális esemény is. Magyar emberben rögtön megszólalhat a vészcsengő: miként zaklatták az állami szervek a Wass Albertre emlékezőket. De élhetünk olyan példával is, amely szívünknek kevésbé kedves történelmi személyiséghez köthető. Nicolae Ceauşescunál többet kevés román államférfi ártott a magyarságnak, elég, ha csak az erdélyi nagyvárosok módszeres elrománosítására utalunk. Ezzel együtt helyeselhető-e, hogy valakit azért zárjanak börtönbe, mert részt vett egy megemlékezésen és/vagy a néhai véreskezű diktátor sírjára helyezett egy szál virágot? Épp a demokratikus rendszert hitelteleníti, amikor a „Kárpátok géniuszához” hasonlóan az állami kényszerapparátust veti be a másként gondolkodókkal szemben.
A büntetőjog ultima ratio. Olyan esetekben alkalmazni, mint a „családon belüli erőszak”, a gyűlöletbeszéd vagy a holokauszttagadás olyan, mintha hentesbárddal próbálnánk operálni. A probléma az, hogy ha ezt valaki papírra meri vetni, rögtön meggyanúsíthatják azzal, hogy pártolja az említett cselekményeket, holott erről, esetemben legalábbis, szó sincs. A különböző erőszakos cselekményekre megvannak a büntetőjog évezredes gyökerű előírásai, nincs szükség új törvényi tényállásra. A gyűlöletbeszéd esetében irányadó az amerikai Legfelsőbb Bíróság klasszikus elve, miszerint akkor lehet valakit elítélni nyilvános beszéd, állásfoglalás, sajtóbeli cselekmény okán, ha azzal „világos és jelenvaló veszélyt” idézett elő. Történelmi eseményeket pedig konferenciákon, szakfolyóiratokban, világhálós és egyéb szakmai fórumokon kell megvitatni anélkül, hogy bárki feje felett ott lógna a börtön Damoklész kardja.
Joggal háborodunk fel azon, ha bárki tagadja a szovjet haláltáborok létét, ellenforradalomnak nevezi 1956-ot vagy ország-világ előtt azt hazudja, hogy senki nem sérült meg a 2006. október 23-i rendőrterror során. De igazságos, méltányos, arányos lenne ezért valakit évekre börtönbe zárni?
A valódi liberális Voltaire úgy vélekedik, hogy „nem értek veled egyet, de életemet adnám azért, hogy véleményedet elmondhasd”, az álliberális pedig úgy, ahogy a világhálón terjedő rövid összefoglalás megfogalmazta. Toleránsak veled, míg egyetértesz velük, ellened fordulnak, ha vitatkozni mersz velük és rasszista vagy, ha legyőzöd őket a vitában.
Egy szó, mint száz: a szimbólumok, gondolatok, történelmi személyiségek kultusza vagy történelmi események tagadása elleni büntetőjogi harc, legyen szó akár náci, akár kommunista jelképekről, személyiségekről vagy eszmékről a Ceauşescu-rendszerben már megismert orwelli gondolatrendőrséget idézi és súlyosan korlátozza a szólásszabadságot.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2016. augusztus 31.

Mentor – A háború és béke kérdése az alapvető és legnagyobb perspektíva
Egyed Péter életpárti filozófussal logikáról, kereszténységről, iszlámról
Kávéfilterre írta az adatokat, miközben az interjú ideje alatt segíteni próbált egy bajba jutott páron – lerobbant az autójuk – Egyed Péter filozófus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora. Szívélyes vendéglátásban volt részünk új, kolozsi lakásán. A „bemelegítő” beszélgetés során nagy izgatottsággal mutatta meg személyes tárgyait, könyveit, régi rádióját, amely már esett be fürdőkádba, zuhant le a harmadikról, mégis működik. Kicsit áthallásosan ugyan, de a beszélgetés után talán a filozófiáról is mondhatjuk, hogy igazi túlélő, hiszen mindig megtalálja a megfelelő utakat – slisszol, ahogy Egyed fogalmaz. Nem lehet egykönnyen elhallgattatni.
– Városról vidékre költözött. A megpihenés és az elcsendesedés vágya vezette ide, vagy éppen az elmélyülés igénye és a nyugodt környezetben való munka vonzotta Kolozsra?
– Az egészen pontos történet a következő – konkrétan beszélek mindig, a Kolozsvári emberek ilyenek: ezelőtt két évvel történt, hogy a Kolozsvári lakásunk kilencedik emeletén 30 és fél fok volt. Ezt három-négy napig bírtam, de ötödik nap már nem tudtam elviselni. Ráadásul tavaly kezdődött az Untold fesztivál is. Végül úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy jobb lesz körülnézni, és egy nyári rezidenciát vagy lakást vásárolni valahol. Szerencsénk volt, mert a Kolozsvári lakásunkban kolozsi építőmesterek dolgoztak, akiknek elmondtuk a problémánkat. Nem sokat haboztak, így tavaly novemberben bejöttünk Kolozsra, megnéztünk kilenc házat, és végül a tizediket megvásároltuk. Úgy gondolom, hogy jó vásár volt. Nem a pihenés és kikapcsolódás vágya vitt rá tehát arra, hogy ezt a lakást megvásároljuk, hanem a kényszerítő körülmények.
Ez egy teljesen felszerelt lakás, amit a rokonaink, barátaink számára is hozzáférhetővé teszünk. Egyáltalán nem menekülési útvonal ez számunkra. Kolozsvár és Kolozs között 24 kilométer a távolság, pontosan közlekedő buszjáratokkal, jönnek-mennek az emberek.
Olyan ez a kutatás, mint a filatélia
– Amikor készültem az interjúra, meg kell vallanom őszintén, zavarba jöttem, látva azt a széles témaspektrumot, amivel korábban foglalkozott: a szabadság kérdésétől kezdve a szenvedésen keresztül a kisebbségi jogokig, a jelenlét kérdéséig sok mindent kutatott; író, költő, kritikus, filozófus. Úgy érzem, hiba lenne önkényesen kiragadnom most egyet mindezek közül, ezért inkább azt kérdezem, hogy most mi foglalkoztatja? Milyen témák járnak a fejében?
– Egy befejezetlen tanulmányom jár a fejemben, kísért. Megírtam a tavaly négy nagy, kemény tanulmányt, de volt egy, amelyet nem sikerült megírnom. És ez épp a Kolozsvárhoz rengeteg szállal kötődő Somló Bódogról szól. Emlékhelyét nemrég avatták fel a Kolozsvári evangélikus temetőben. Somló Bódog – németül Felix Somlóként ismert – volt az a híres jogász, jogfilozófus, pedagógus, a Szabadelvű Társaság elnöke, Adynak pártolója és kritikusa, aki a trianoni összeomlást követően lelkiismeretfurdalás miatt az anyja sírján lett öngyilkos Kolozsváron, 1920-ban. Ma is egy megbecsült alakja a német jogi irodalomnak.
Felix Somló kantiánus filozófus volt, rengetegszer hivatkozott Kantra. A rendkívül terjedelmes életművében lábjegyzetszerűen és egészen pontosan citálja Kantot. Olyan ez a kutatás, mint a filatélia, a bélyeggyűjtés. Meg kell nézni a német öt kötetes akadémiai Kant kiadásnak azokat a vonatkozó szövegrészleteit, amelyekre hivatkozik. Viszont ez nem elismert kritikai szempontból, ezért meg kell nézni egy német kritikai kiadást is, ami elismert. Utána összehasonlítani a két német változatot, azt összevetni a két elfogadott magyar Kant fordítással. Közben kiderül, hogy a magyar fordításban mi nem jó, hol van elcsúszás. A végén pedig valahogyan megspekulálni, hogy akkor Félix Somló miért gondolta azt, amit. Nehéz ügy. És továbbra is foglalkoztat. 245 ilyen hivatkozása van csak a híres alapművében, a Juristische Grundlehre-ben, jogi alaptanában.
Annyit tegyek hozzá, hogy nála doktorált Lukács György Kolozsváron. Soha nem tudtuk előkeríteni Lukács György doktori disszertációját. Az is lehet, hogy ott van valahol elásva a Lucian Blaga könyvtár, az Egyetemi Könyvtár valamelyik archívumában.
Szemünk láttára alakul a posztmodern hibrid háború
– Mit lát a jelenkor legnagyobb kihívásának, és lát-e megoldást erre a kihívásra?
– Az embernek tudatában kell lennie, hogy van egy általános tematikarendszer, amelyben esetleg mi is meghatározunk bizonyos uralkodó tematikát. A politika, a sajtó, egyéb diszkussziók is meghatároznak ilyen témákat, a Facebookon futnak témák és így tovább. Nehezen tudom megtenni, hogy azt mondjam: ennek a korszaknak ez vagy az az uralkodó tematikája.
Azonban a filozófiai gondolkodás szempontjából azt kell mondanom – és ez sem új dolog –, hogy egy általános perspektíva, amelyben gondolkodni lehet, az a háború és a béke. A különböző nyilvánosságokban nagyon sokan nem tudják elfogadni azt a gondolatot, ami a filozófiában mindig is egy alapálláspont volt, hogy az emberiség háborúzik. Tulajdonképpen tehát itt a háború kérdésével kell foglalkozni. Sajnos – ugye azért ez is benne van a nyilvánosságban – a különböző szakértői, katonai, politikai frontokon igyekeznek meghatározni, hogy a hadviselő felek milyen hadviselési módusokkal, eljárásokkal vannak jelen ebben a dologban. Azt kell mondanom, hogy Európa mégiscsak a béke szigete. Ha megnézzük azokat a nyilvántartásokat, amelyek arról szólnak, hogy a világnak hány pontján van háborús tűzfészek, háborús övezet, akkor, ha jól emlékszem, 145 a számuk. Az alapvető és legnagyobb perspektíva a háború és béke kérdése, mindig.
Amikor az emberek ezeket a dolgokat el akarják fedni vagy el akarják hallgatni, akkor szerintem elég sok rosszat tesznek önmaguknak. Például a Francia Köztársaság vezető politikusai, vagy legalábbis közülük egyik-másik kijelentette, hogy háborúban vannak. Hogy ha ezt ilyen módon közelítjük meg, azt is kell tudnunk, hogy ez sokrétű háború. Maguk a katonai szakértők sem tudják egészen pontosan, hogy milyen módon, hány féle alakzatban vívják. Szemünk láttára alakul a posztmodern hibrid háború…
Amit maguk elé tártam, az egy alapvető filozófiai álláspont. Ezen belül lehet a dolgokat tovább finomítani: hogy a politikusok, a politikák, a helyi politikák mit tesznek, mit csinálnak, hogyan viselkednek, hogyan próbálják a békeállapotot fenntartani. Nem akarok most belemenni a nemzetközi szerződések kérdésébe.
A másik szempont, ami nemcsak engem, hanem a kollégáimat és barátaimat is foglalkoztatja, az a jogi kérdés: a jogszerűség, az európai jog kérdése, a kisebbségi jogok és egyéb összefüggési rendszerek. Minálunk nagyon sokan nem veszik tudomásul, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartájának preambuláris meghatározása azt mondja, hogy az európai jogrendnek az alapja az individuális jog. Individuumokként vagyunk tehát benne az európai polgári, politikai és jogi rendszerben. A mi jogérvényesítő, jogkereső álláspontjaink általában a közösségi jogból indulnak ki, a közösségi jog konceptusát kívánják az európai összefüggésekben érvényesíteni, ami alapjában véve egy módszertanilag elhibázott álláspont.
Akkor lehet majd illesztési problémák nélkül a közösségi jogok mellett érvelni, ha az európai chartának a bevezető, preambuláris részében az szerepel, hogy Európa az individuális és a közösségi, vagy egyszerűen a közösségi jogok alapján határozza meg magát. A mi közösség menti érveléseinknek, a politikai, jogi harcnak a problémája elvileg és szerződési szinten is azon bukik el, hogy az európai charta preambulumában az európai polgárt individuumként határozzák meg. Punktum.
A filozófusok istene
– Volt egy másik nagy vita a preambulum kapcsán, miszerint bekerüljön-e vagy sem, hogy Európa keresztény gyökerekkel rendelkezik. Ön patrisztikát és transzcendentális fenomenológiát is oktat. Mit gondol erről a vitáról?
– Ez számomra nem filozófiai kérdés. A felvilágosodás óta, Voltaire óta a filozófia Isten és a transzcendencia nélkül határozza meg magát. Az európai szekularizációban a filozófia az a gondolkodástartomány, amelyben az evilági ember önmaga autonómiájával és akaratával determinálja magát. Isten ki van zárva.
Ugyanakkor a filozófia soha nem tudja nélkülözni azt a perspektívát, ami a transzcendencia. Ez a végtelen, az örök, az abszolútum távlata. A keresztény filozófia probléma nélkül azonosította ezt az Istennel, az istenkérdéssel. Ami engem a különböző skolasztikus tudományokban érdekel, leköt és lebilincsel, az a végtelen kérdése, ami azt jelenti, hogy a földi gondjainkat úgy gondoljuk végig, hogy abban Isten a centrum, ő a centralitás. Az európai filozófiában erre vonatkozóan van egy nagy életmű, Schelling életműve, aki arra az álláspontra jutott, hogy egyetlen értelmes gondolat van, és a szabadság gondolata is ebbe tartozik, ami mind Isten felé visz. A híres klasszikus német filozófiában megjelent ismét ez a kérdés.
A másik kérdés a keresztény kultúrkörnek, a keresztény hagyományoknak az ismerete, amire azt kell mondanom, hogy diákjaim – sok hallgatóm van a pszichológián például – ebből a szempontból ismerethiányosak. Nulla a szentírásismeretük. Nekem nagyon nehéz a skolasztikus tantárgyak érvrendszeréből felépíteni valamit, ha semmilyen ismeret nincs ezen a téren. Azt gondolom, hogy amikor az európai politikusok vagy a nyilvánosság mezejében megjelenik a keresztény/keresztyén kérdéskör, akkor ezzel kapcsolatban a legnagyobb probléma az, hogy nincs ismeret. Nem tudom, hogy mennyire van vallásgyakorlat. A hit kérdésébe ne is menjek bele, mert az végképp nem az én asztalomra tartozik. Hibás az érvelés az európai keresztény hagyományok mellett. Európai keresztény hagyományok akkor vannak, ha azok élők.
A filozófusok logikusok
– Melyik filozófiai iskola érvelését látja a legrelevánsabbnak, amelyik a legjobban beszél a világról?
– A filozófia és a filozófusok logikusok. Ezt nagyon sokan nem értik meg. A szakszerűen művelt filozófia tiszta logika. Hogy ebbe a logikába mit tesznek bele, szinte másodrendű kérdés. Ha a mai filozófiai vitákra nézek, továbbra is rendkívül fontos az egzisztencia, az egzisztenciaanalízis, a személyes lét problémái filozófiai megközelítésben, akár terápiás megközelítésben is. Nálunk, Kolozsváron is rendkívül fontos és intézményesen épült ki a logoterápia és egzisztenciaanalízis, amelyik fontos gondolatrendszerek összefoglalásával, az életértelem-, a szabadság-, a szenvedés-, a boldogság-elképzeléseknek az alapján igyekszik összefoglalni azokat a kérdéseket, amelyek az embert a személyes egzisztenciájában foglalkoztathatják, vagy amelyek esetleg segítséget vagy megoldást jelenthetnek a számára.
A régi meghatározás az volt, hogy a filozófia Minerva baglya, ami mindig éjjel repül. Én ma sokkal inkább azt látom, hogy a filozófia – jassz (szerk. megj.: csavargó) kifejezést kell használnom – slisszol. A filozófia bemegy és megkeresi azokat a helyeket és összefüggéseket, ahol mondanivalója lehet. A tudományokban, a vallásban, akármiben, ahol meggondolkoztathatjuk az embereket arról, hogy használt fogalmaik szempontjából milyen igazság-, valóságértelmezési lehetőségeik vannak.
A kurzusaimban és a szemináriumokon is amellett, hogy a filozófiának van egy ismereti része, sokkal inkább a gondolkodásmódra helyezem a hangsúlyt, ez az, ami a filozófia lényege. Az, hogy: „miért mondja így”, vagy „én ezzel a dologgal nem találkoztam, de rácsodálkozom”, „muszáj kézbevennem, meggondolnom, hogy mit tudok ezzel kezdeni”, mint a gyerekek. Tehát találkozom egy fogalommal, egy valóságösszefüggéssel, és azt megpróbálom elhelyezni a személyes életvilágomban vagy a gondolkodási rendszereimben. Azt hiszem, hogy az élő, eleven filozófia sokkal inkább erről szól.
Elővettem néhány lapot (az asztalra helyezett folyóiratokra mutat), amelyeket külföldi útjaimon szoktam megvásárolni, vagy mások hoznak nekem. Ez a Philosophie magazin, ami a nagy filozófiai kultúráknak, a nagy nemzeti kultúráknak az apportja, hozzájárulása. Egy ilyen kultúra, amilyen a francia vagy a német, az megengedi, sőt egyenesen megkívánja, hogy a filozófiát magazinszerű kiszerelésben árulják az utcasarkokon – ne mondjam, hogy a szexlapok között. Az a fantasztikus, hogy fogy, mint a cukor.
Ezeket a lapokat olvasgatva és tanulmányozgatva, amelyekben a különböző kérdéskörök legnagyobb szakértői szólalnak meg, látja az ember, hogy körülbelül hogyan teremtik meg azt a fajta filozófiai nyilvánosságot, amelyben a tematikákat felhozzák. Itt több lapszám foglalkozik az iszlám kérdésével, elkülönítve mindattól, ami migráció, terrorizmus és így tovább.
Ha ebbe belemegyünk, hadd szóljak két szót, mert elég sokszor megszólítottak engem, néha lehet, hogy avatatlanul. Amit itt látni lehet, a következő módszertani eljárás: megszólaltatnak egy európai szaktekintélyt, valamelyik nagy európai katedráról elővesznek egy „poros” iszlamistát, Korán-tudósok azért vannak, ugyanakkor keresnek egy származásilag arab, mindenképpen az iszlám kultúrkörhöz tartozó szakértőt. Leültetik őket a Korán elé, hogy értelmezzenek egy adott részt. Egy bizonyos helynek az értelmezése az európai szakfilozófus szerint így szól, az arab iszlámtudós szerint úgy szól. Majd jön az összevetés, az összehasonlító perspektíva. Ezekből természetesen az derül ki – én is néhányszor keresztül-kasul olvastam a Koránt is –, hogy valóban a Korán számos olyan helyet tartalmaz, amelyik az erőszakról szól. Az egyiket szoktam is idézni, az egyik szúrának a végét, amit úgy értelmeznek, hogy maga Mohamed szólította fel a négy bérgyilkost az őt szatirikusan ábrázoló zsidó származású költő meggyilkolására. Ilyen konkrét dolgok olvashatók ki belőle. Nyilván a Korán-értelmezésnek nagyon fontos, alapvető kérdései vannak: de ki teszi le nálunk magát a könyvet, az olvasmányt? Jóllehet hozzáférhető Simon Róbert nagyszerű fordításában és hatalmas jegyzetkönyvével. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Korán, és ami a Koránnal kapcsolatos erőszaktematika, kimerítené a kérdéskört. Nem. A mi ószövetségi iratainkban is rendkívül sok erőszak-hely van. Az egyik kedvenc könyvem Ezékiel könyve. Ha az ember végigolvassa, elrémül, hogy mi történik ott.
– Számtalan olvasmány van ön mögött és gazdag élettapasztalattal rendelkezik. Talán fellengzősnek hangzik, de mégis komolyan kérdezem: mindezek után miben látja az emberi lét lényegét és értelmét?
– Mindig életpárti voltam. A filozófiában ennek óriási hagyománya van. Jóllehet azt szokás tanítani, hogy Szókratész szembesítette az embert a halállal és a végtelen perspektívával. Ezzel szemben a nagy arisztotelészi hagyomány szerint minden az életről szól. Úgy látom, hogy az életnek a forgatagos, szenvedélyes, néhol szenvedtető összefüggéseiben van azonban valami – ahogy maga is mondta –, amit tapasztalatnak nevezünk. És ez a tapasztalat, az élettapasztalat, amit a pszichiátria is nagyon fontosnak tart és használ, felhívja az emberek figyelmét arra, hogy éljenek ezzel. Rendkívüli módon rávilágíthat arra, hogy mi az ember saját személyes élete, annak a buktatói, sikerei. Az élettapasztalat egyáltalán nem kiürült fogalom. Nem old meg mindent, de nagyon érvényes, sokat lehet belőle kamatoztatni.
Itt volt nemrégiben egy kiváló barátnőm Los Angelesből, aki egy nagy regényt írt. Azt mondta, hogy négyéves korában volt a legboldogabb, és azokat a tapasztalatokat, azokat az élményeket, emlékeket próbálja most különböző írói technikákkal visszahozni, bevilágítani. Ez az élettapasztalat egy anyagszerű dolog. Nabokov az, aki az irodalom szempontjából ezt a legjobban tudja kezelni. A regényeiben, főleg a Szólj, emlékezetben van egy olyan elképesztő leírás, regénytechnikai leírás, amelyben még a négyéves kor előtti élményekre is megpróbál visszamenni egy sajátos írói technikával: a fények és az árnyak összefüggésében próbálja meg feltalálni azt, hogy legfiatalabb éveiben a lakásnak melyik sarkában állt, hogyan volt, hogyan feküdt. Persze aztán ezt meg is írja.
A nagy kultúrák luxusa
– Hogyan látja a filozófia helyzetét az oktatásban és a társadalomban?
– Nagyon fontos számunkra, az erdélyi magyar kultúrkörben és általában a filozófia körül dolgozó kollégák számára, hogy mi történik a BBTE-en a filozófusképzésben. Erről azt kell tudni, hogy az emberek, akik az alapképzésre, a tiszta filozófiára szánják el magukat, vagy rendelkeznek, vagy nem egy pályaképpel. A filozófus pályakép nehéz dolog: elhelyezkedni egy filozófus diplomával középiskolában, sajtóban vagy politikában – viszont nézze meg, hogy hány politikusunknak van filozófusi diplomája, mert tanulságos.
Itt van tehát ez a probléma, amit úgy kívánunk kezelni, hogy a filozófiát minor szakként kívánjuk csatlakoztatni más szakokhoz: nyelv, történelem, tudományos szakok és így tovább. Nagyon fontos a mesterképzőnknek a helyzete, ami kritikai elmélet és multikulturális tanulmányok mesterképző, amelyre főleg a vallástudományok, nyelvszakok felől jönnek igen sokan. Itt keresztkérdések lehetségesek. Ami a legfontosabb, és az én tevékenységemnek is a törzsét képezi, a doktorképzés. Doktorvezető vagyok 16 doktorandusszal, ami többek között bibliográfiai eligazítást, kutatásvezetést, tanulmányírást, szerkesztői műveletet jelent. A tevékenységemnek a karnális, törzs része ez: a tanítás és a doktorképzés.
A filozófia tulajdonképpen mindig a nagy kultúráknak egyféle luxusa, haszontalan és mégis nagyon hasznos luxusa. A filozófia, mint általános stúdium nagyon fontos volt itt mindig. A filozófián keresztül hozták be a nyugat legfontosabb eszméit. Olyan fajta cenzurális viszonyok voltak, amelyek azokat a filozófusokat – Körmöczi Jánost, Sipos Pált, Kötelest –, akik ezeket a dolgokat jól ismerték, nem engedték kibontakozni. Rettenetes volt az osztrák császári cenzúra is. Ezekben a társadalmi rendszerekben és politikai összefüggésekben a filozófiának a helyzete mindig speciális, kényes dolog. Kényes, mert ott van a kritikai gondolkodás. Valahogy a politika mindig zsigerileg érzi, hogy mi a baj a filozófusokkal. A kritikai gondolkodást nem preferálja a dogmatikus politika. Ez azt jelenti, hogy rendkívül nagy a kihívás számunkra, akik ezeket a diszciplínákat tanítjuk. Folyamatosan meg kell teremteni azokat a látható felületeket, amelyek a filozófia alkalmasságát bizonyítják. De ehhez mi kevesen vagyunk. Ha megnézik, tulajdonképpen ma a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kilenc ember csinálja az egészet, ami igazán nem csúcs szám.
Egyed Péter
• 1954-ben született, Kolozsváron
• filozófia és történelem szakon végzett a BBTE-en 1978-ban
• 1999-ben doktorált, szintén a BBTE-en
• 2008 óta a BBTE doktorátusvezető professzora
• Pécsen, Budapesten, Debrecenben, Szegeden, Rómában volt vendégtanár
• kutatási területei: erdélyi magyar filozófiatörténet, szabadságelméletek, liberalizmus, kisebbségi jogok
• 20 könyv és 500 körüli esszé és tanulmány szerzője
• az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság elnöke, a Magyar Filozófiai Társaság elnökségi tagja
• egy párizsi székhelyű doktori konzorcium elnökségi tagja
• legutóbbi kitüntetései, elismerései: 2015-ben megkapta a Magyar Érdemrend Tiszti Keresztjét, a Romániai Írók Szövetségének kritikai díját, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának Méhes György-nagydíját
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-10




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998