|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 723 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 ... 721-723 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2017. október 23.IX. Őszirózsa Népdalvetélkedő Újszentesen„Legyen a zene mindenkié!” A Temes megyei Újszentesen október 20–22. között kilencedik alkalommal szervezték meg az Őszirózsa Országos Magyar Népdalvetélkedőt, előkészítő–VIII. osztályos diákok számára. A Nemzeti Oktatási Minisztérium égisze alatt lezajlott rangos népdalvetélkedőn Románia 13 magyarlakta megyéjéből közel 130 diák vett részt. A zsűritagok egyöntetű véleménye szerint az Újszentesi Őszirózsa Népdalvetélkedő színvonala, a gyermekek felkészültsége és a szervezés szempontjából egyaránt, évről évre emelkedik, az idei vetélkedő minden szempontból felülmúlta az eddigieket! Az ország magyarlakta megyéiből érkezett mintegy 130 kisdiák négy korcsoportban és négy helyszínen mérte össze népdaléneklési tudományát. Az Újszentesi Polgármesteri Hivatal dísztermében a legkisebbek, az előkészítő–I–II. osztályosok, az Újszentesi Általános Iskola sporttermében a III–IV. osztályosok (ők voltak a legtöbben!), az Újszentesi Általános Iskola nagy épületében az V–VI. és a VII–VIII. osztályosok mutatták be egyenként két népdalból álló műsorukat. Amíg a zsűri meghányta-vetette a verseny tapasztalatait, és döntött a helyezésekről, addig a gyermekek temesvári hajókiránduláson és városnézésen vettek részt, az újszentesi és temesvári házigazdák jóvoltából. Szombat este került sor az ünnepélyes díjkiosztásra, amelyre rendhagyó módon nem a Kultúrotthonban, hanem az újszentesi Sportcsarnokban került sor. A IX. Őszirózsa Népdalvetélkedő díjkiosztó ünnepségét és gálaműsorát a Bokréta hagyományőrző csoport citerazenekarának műsora nyitotta meg. A sportcsarnok nézőterét megtöltő gyermekeket, felkészítő tanárokat, szülőket és vendégeket a szervezők nevében Dénes Ildikó, az Újszentesi Általános Iskola igazgatóhelyettese köszöntötte. „A Népdalvetélkedőn fellépett valamennyi gyermek kiválóan szerepelt, a mezőny rendkívül erős volt, így elmondhatjuk, hogy valamennyien a verseny nyertesei! – mondta Dénes Ildikó – ez a díjkiosztó ünnepség jó alkalom lesz arra, hogy a vadonatúj színpadot is felavassuk, amelyet egy román–szerb határon átnyúló pályázat forrásaiból vásárolt a községháza.” Következett a várva-várt díjkiosztó ünnepség, először a legkisebbeket szólította a színpadra Kiss Ferenc Temes megyei tanfelügyelő. Bár a zsűri legszívesebben minden versenyzőnek díjat adott volna, a versenyszabályzat szerint csak három díjat és 4-5 dicséretet kaphattak a versenyzők, a résztvevők számának függvényében. Az előkészítő–II. osztályosok közül a paptamási (Bihar megye) Bacsó Ágnes kapott első díjat, a brassói Ceaus Martina (Brassó megye) második díjat és a sepsiszentgyörgyi Szentes Ágnes (Kovászna megye) harmadik díjat. A négy dicséret közül az egyiket a pécskai (Arad megye) Köles Réka érdemelte ki, ami ebben a rendkívül erős mezőnyben kiváló eredmény! A szervező iskola, Szentes város, a Vass Lajos Népzenei Szövetség, a Romániai Magyar Dalosszövetség külön díjakkal jutalmazott még hét versenyzőt. A III–IV. osztályosok mezőnye volt a legnépesebb, ezért ebben a korosztályban volt a legnagyobb a küzdelem a legjobb helyezésekért. Került itt néhány legény, akik derekasan helyt álltak, és elvittek a 8 minisztériumi díj közül 4-et. Az első helyen a sepsiszentgyörgyi (Kovászna megye) Balázs Gergő végzett, a másodikon a dicsőszentmártoni (Maros megye) Doszlop Tamás, míg a harmadik helyezést a nyárádszeredai (Maros megye) Siklódi Réka szerezte meg. A szervező iskola különdíját Nagy Natália (Bartók Béla Elméleti Líceum, Temesvár) érdemelte ki. Az V–VI. osztályosok korcsoportjában a gyergyószentmiklósi (Hargita megye) Antal Csenge bizonyult a legjobbnak, a második helyet a nagyváradi (Bihar megye) Miklós Anna Erzsébet, a harmadik díjat a székelyudvarhelyi (Hargita megye) Geréb Ajnácska érdemelte ki. A nyolc különdíj közül a szentesi iskola különdíját kapta Makkai Gergő-Botond, a Temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumtanulója. A VII–VIII. osztályosok versenyét a székelykocsárdi (Fehér megye) Szakács Imelda-Melina nyerte, második lett a pusztinai (Bákó megye) Catana Alina, harmadik a csíkszentdomokosi (Hargita megye) Székely Edvin. Dicséretet szerzett Temes megyének Stan Lilla-Aliz, a Bartók Béla Elméleti Líceum tanulója. A IX. Őszirózsa Népdalvetélkedő díjazottjai elsősorban a tömbmagyarság soraiból kerültek ki, de néhány díj azért Bihar, Bákó, Brassó és Fehér megyébe is jutott. A házigazdák ezúttal csak egy dicséretet és két különdíjat tudtak itthon tartani, Arad megyének is csak egy dicséret jutott. Tóth Guttmann Emese zenetanár, karnagy, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke, zsűritag a Nyugati Jelennek elmondta: a négy korcsoportban külön-külön zsűrizték a diákokat, egyaránt értékelve a felkészülést, az intonálást, a szövegmondást, az előadásmódot és a kiállást. A versenyfelhívásban az is szerepelt, hogy lehetőleg mindenki népviseletben jelenjen meg, de ezt a zsűri külön nem pontozta. „Nagy öröm volt a zsűri számára, hogy mindenki tájegységének megfelelő népviseletben énekelt, és tiszta forrásból merítettek mind a népdal, mind a viselet esetében. A mezőny nagyon magas színvonalú volt, a gyerekek kiválóan fel voltak készítve, ezért dicséret jár a felkészítő tanáraiknak is. A többségben élő megyékből több, a szórványból kevesebb versenyző volt, de a minőségben ez egyáltalán nem volt érezhető! Előremutatóan emelkedik az újszentesi verseny színvonala, minden területen, a szervezést is beleértve. Kodály Zoltán szavaival élve, most a kettős évforduló alkalmából, hisz Kodály születésének 135 évfordulóját ünnepeljük és halálának 50 évfordulójáról emlékezünk meg, elmondhatjuk, hogy Legyen a zene mindenkié! A mai nap tükrözte, hogy itt Erdélyben milyen szépen művelik a népdaléneklés műfaját” A díjkiosztó ünnepség közös fotóval és közös énekléssel ért véget a 130 versenyző és a zsűritagok számára. Felemelő érzés volt hallgatni a mintegy 150 torokból felcsendülő, tiszta forrásból merített magyar népdalokat. Köszönet a szervezőknek (Nemzeti Oktatási Minisztérium, Temes megyei Tanfelügyelőség, Újszentesi Általános Iskola, Újszentesi Helyi Tanács, Temes Megyei Tanács) ezért a gyönyörű élményért! Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad) 2017. október 23.A walesi bárdokat megelevenítő fényjátékkal tisztelegtek Cardiffban Arany János emléke előttA walesi bárdok történetét megelevenítő különleges fényjátékkal tisztelegtek szombat este a walesi főváros, Cardiff főterén a ballada kétszáz éve született szerzője, Arany János emléke előtt. A Montgomeryben I. Eduárd angol király által máglyára küldött 500 bárd legendájának stilizált képi megjelenítését látványos, színes fényfestéses technológiával vetítették a XII. században épült cardiffi Keresztelő Szent János templom tornyára. A hatperces vetítéseket késő estig óránként négyszer tekinthette meg a templom előtti téren összegyűlt több száz fős tömeg. A londoni magyar kulturális központ szervezte fényfestéses vetítések alatt a vers angol fordítása volt hallható a téren elhelyezett hangszórókból. Az Arany-emlékév egyik első mozzanataként, az idei év elején Montgomery díszpolgárává avatták az 1817-ben született költőt, akinek Eric Fairbrother, a balladában megörökített település akkori polgármestere adományozta a posztumusz címet. Arany Jánost az évforduló alkalmából annak idején a BBC is külön műsorban méltatta, hangsúlyozva, hogy A walesi bárdokban megénekelt történetet Arany révén többen ismerik Magyarországon, mint Walesben. MTI; Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 23.Illegális párbajok és majdnem halálbüntetés libatollcsempészésértBemutatták Várady Tibor dokumentumprózáját A Nagybecskereken tevékenykedő ügyvéd apa és nagyapa irattárának anyagait bújva született Várady Tibor Libatoll és történelem című dokumentumprózája, amelyből az elmúlt 100 év kisemberének élete, a hatalmas változások következményei tárulnak az olvasó elé. Várady Tibor vajdasági jogász és író Libatoll és történelem című kötete a második megjelent dokumentumprózája, a kötetet csütörtök délután mutatták be Kolozsváron. A kötetet méltatta, majd az íróval beszélgetett Markó Béla. Az esten közreműködött Györgyjakab Enikő színművész. A beszélgetés elején Markó Béla kifejette: első hallásra úgy tűnhet, hogy a jog és irodalom egymástól nagyon távolálló hivatás, pedig véleménye szerint a jogász és író gondolkodása nagyon hasonlít egymásra, a jog és az irodalom is hasonló dolgokat követel meg: pontosságot az írásban, alaposságot a témában. Az írás oka pedig mindkét esetben ugyanaz, „mindig azt kell leírni, ami az író szándéka” – mondta el. Így lehet az, hogy Várady Tibor jogász remekül tud prózát is írni. – Hogyan süllyedt el az a 100 év, aminek nem szabadott volna elsüllyednie, hisz annak tanulságait még nem fogalmaztuk meg: hogy az akkori magyar világ, magyar társadalom hogyan jutott idáig, volt-e benne része, vétke, bűne, hogy végül is szétszakadt, mint nemzet – mondta el Markó, miért is fontos ez a regény, amely pont ezt a 100 évet mutatja be. – Egyre fontosabbnak érzem az úgynevezett dokumentumprózát, összességében mindazt, ami a dokumentum fogalma alá besorolható, így egyre fontosabbnak érzem a memoárt, a dokumentumközlést és mindazt, ami az elmúlt száz esztendőre vonatkozó irodalom – tette hozzá. A Várady család ügyvédi irattárában megközelítőleg 30 ezer dokumentum található, az író apja és nagyapja minden dokumentumot megőrzött 1893-től kezdődően egészen 2014-ig. Az író apja már elkezdte az érdekesebb, izgalmasabb aktákat különválogatni, ezt folytatta Várady, amely válogatott dokumentumokból végül már két kötet is született. A kötetekben ezt a Markó Béla által emlegetett 100 évet járja körül, külön tekintettel a két világháború időszakára, azoknak előzményeire és következményeire is koncentrálva. Az író szerint az ügyvédi irattár jobb forrás, mint a bírósági irattár, hisz míg az ügyvédekhez az ügyfelek őszinteséggel fordulnak, addig már az ügyvéd a bíróságra átformált, szerkesztett történetekkel érkezett. Így találhatott az író feljegyzéseket illegális párbajokról, libatollcsempészekről stb. Az irattárat bújva a kisemberek mindennapjai, teljes élettörténetek tárulnak az író, a köteten keresztül pedig az olvasó elé. Ilyen életpálya Tóth Istváné is, aki libatollcsempészből vált háborús bűnössé, és akinek története bekerült a címbe is. Az író az irattárban három dokumentumot talált a libatollat Magyarországra átcsempésző, onnan pedig használati tárgyakat visszacsempésző fiatalról, akit a határőrök visszafelé jövet kaptak el. A csempészésért másfél év börtönbüntetést kapott, ám a német megszállás alatt a németek felajánlották neki: büntetőtáborok őreként kiválthatja a letöltendő börtönbüntetést. A partizánok érkezése után Tóth Istvánt háborús bűnösnek titulálták az összes őrrel együtt, viszont ő szerencsésnek bizonyult: kivégzés helyett csak újabb börtönbüntetést kapott. Az illegális párbajharcokról is rengeteget megtudhat az olvasó a kötetekből. Várady csak saját forrásai között talált adatokat ezekről a párbajokról, más ügyvédi irattárban keresgélve nem, a bíróságokon, hivatalos intézmények irattáraiban pedig nem is kereste, hisz a párbajozás tilos volt, így az ügyek nem juthattak el a bíróságra. A felmenői dokumentumai prezentálták, milyen párbajesetek történtek az elmúlt 100 évben, a legutolsót az 1940-es évek elején jegyezték. Az iratokban feltűnnek az érintett felek, az ok, de az is, hogyan döntötték el, hogy valaki párbajképes vagy párbajképtelen, milyen bizottságok foglalkoztak a különböző párbajokkal, ezeknek kik voltak, lehettek tagjai. A mostani elöljáróink Markó Béla szerint mind elbuknának a párbajképességi vizsgálaton. Az életpályákon kívül a regényben körvonalazódik, hogyan alakult a jogállam az elmúlt száz évben, mikor milyen elvek írták felül azt. „Voltak olyan ügyek, amelyeket szabályosan kezeltek, azok, amelyek nem ütköztek a politikával” – jellemezte a jogállam helyzetét az író a világháborúk körüli időszakban. Markó Béla arra volt kíváncsi, az író szerint mi tudjuk-e, mi történt velünk az elmúlt 100 évben, vagy nem. – Az utóbbi években egyre inkább és egyre fájóbban éreztem, hogy szinte láthatatlan távolságba került egy korábbi élet, hogy néha az emlékek szinte semmivé lettek, elbizonytalanodnak az emlékdarabok és -törmelékek, és ez azért fontos, azért fájó, mert az a világ, ami kicsit távozóban van, a láthatáron kívül, ez az a világ, amiben az identitásom kialakult. Ezért is volt számomra roppant fontos ehhez közelíteni. Szerencsére itt volt egy istenáldás, ez az irattár – fejtette ki az író, aki tovább dokumentálódik, és még többet megmutat majd következő, készülő kötetében erről a világról. Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 23.CampusSzovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944-’45 között „Azt ígérték csak 2-3 órára viszik el, de soha többé nem láttuk őket. (…) Aki szerencsés volt, az hazajött. A legtöbben viszont ott haltak meg.” Így kezdődik és végződik több ezer magyar hadifogoly embert megpróbáló története. Ebből 685 kolozsvári. A túlélők bár többször elmesélik apró részleteiben az orosz hadifogságot, nem létezik olyan képzelőerő, amely képes lenne átélni, és így megérteni. A magyar népet egyaránt érintő dráma 70 éves évfordulójának alkalmából szervezett konferenciát Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944 -’45 között címmel a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Természettudományi és Művészeti Kara. A három napos rendezvénysorozatnak az egyetem kolozsvári kara adott otthont, amelyet október 16. és 19. között tartottak. A Málenkij Robot emlékév keretében megrendezett előadássorozatot dr. Murándin János Kristóf, egyetemi adjunktus és kari kancellár nyitotta meg köszöntőbeszédével, amelyet a Málenkij Robot emléktárgyaiból és a témában készült festményekből tartott kiállítás követte. A képek, a hazahozott tárgyak az elhallgatott deportálás nyomasztó nehézségét tárták a nézők elé. A 70 évnyi hallgatás után, ma már nem kötelezhet senki a valóság tudatos agyonhallgatására – mesélték szinte a képek is. A képzőművészeti kiállítást kerekasztal beszélgetés követte, amelyre két túlélő és egy hadifogoly húga is meghívást kapott. Emellett a már elhunyt, szintén túlélő Csetri Elekkel készült interjú alatt is sok sajátos emlék jutott el a közönséghez. Józsi és Laci bácsi a fájó emlékekről beszéltek, de ők ma úgy fogják fel, mint más egy lábtörést. Ma meglátják benne a viccesebb részeket, elfogadják, hogy a szibériai hadifogság életük részévé vált. A kolozsvári Mille József 1944. október 12-én esett fogságba, 21 évesen: „Azt merem mondani, hogy szerencsém volt, mert azokat engedték haza, akik nagyon betegek voltak. Levetkőztettek, és ha már nem volt hús rajtunk, akkor mehettünk haza (…) Ha az embernek volt egy kicsi kézügyessége, még valamit el tudott érni a táborban. Nekem akkor volt lehetőségem kamatoztatni ezt az adottságot, amikor kórházba kerültem. Az ápolónők csajkáját díszítettem ki egy szeggel, és ez nekik nagyon tetszett. Ez is közrejátszott abban, hogy ma itt vagyok. (…) Aki ottan beesett a gödörbe, ott is maradt. (…) Sajnos ez megtörtént valóság, nem mese. (…) Amikor megláttam Apahidát, akkor mertem csak kijelenteni, hogy itthon vagyok, ami olyan érzés volt, mint újjászületni.” Józsi bácsi már 91 éves, és a tudunk szépet alkotni az iszonyatban is életfilozófiának köszönhetően ma is köztünk van. Ironikus, hogy ami az embernek gond és probléma, az a világ másik felén egy ember életét mentheti meg. Laci bácsit Kolozsvár Széchenyi terén fogták el (Piața Mihai Viteazul): „Miután igazoltattak a téren, a lakásunkkal szembeni fogdába vittek, és bezsúfoltak egy 25 emberrel teli 2 személyes cellába. A cella ablaka pont a házunkra nézett. Ahogy teltek az órák és nem történt semmi, egyre inkább azon gondolkodtam, hogy milyen jó lett volna, ha otthon tátom a számat, és nem pedig a téren. De miután megláttam édesapámat is az éjszaka útnak indított tömegben, rájöttem, hogy mindenképp itt végeztem volna. (…) Sokan az utat sem élték túl. 80 ember egy olyan vagonban, amelybe maximum 40 ember fért volna be. Az útközben megszökött vagy meghalt emberek pótlására az útba eső településekből szedtek össze csellengőket. (…) A táborban bármi megölhetett: a folyamatos betegség, a végkimerültség, az alultápláltság, a véget nem érő hideg, egy ballábbal felkelt őr. Engem majdnem egy kelés vitt el, ami a jobb lábamat támadta meg. Mivel nem tudtam cipőt húzni, munkára is alkalmatlan voltam. A telet pokróccal a lábamon vészeltem át. (…) Augusztusban jött a hír, hogy a betegeket haza engedik. Így kerültem haza 1945. augusztus 20.-án.” Mátyás Ilona, aki hozzátartozóként volt jelen a konferencián, egy külső szempontból világította meg számunkra az akkor történteket: „Azt mondták csak két órára viszik el őket. Néhány óráig naivan vártuk is az édesapákat, a testvéreket, a nagytatákat, a szomszédokat. Aztán édesanyámmal átmentünk a szomszédokhoz, és kérdeztünk mindenkit, hogy jöttek-e haza a férfiak, de sajnos nem jött hír felőlük. (…) Késő este kapott édesanyám egy cédulát. Édesapám küldte. „Soha többé nem látjuk egymást, sajnálom.” – hangzott el életem legrosszabb mondatja. Nem is láttuk. A nagybátyám fia csodával határos módon túlélte a fogságot, így tőle tudtuk meg, hogy szegény édesapám 1945 tavaszán halt meg vérhasban. A halotti bizonyítványába a tanúknak hazudniuk kellett, mert tilos volt kimondani, hogy deportált vagy elhurcolt. (…) 8 évesen lettem egy félárva sorsára ítélve a kommunizmus mindent elnyomó világában.” A négy napos rendezvénysorozat ilyen és ehhez hasonló történeket tartogatott az odalátogatók számára, átadva mindent, amit a konferencia adni akart: csöndes visszaemlékezést, hangos szóval. Virágh Bernadett / Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 23.Újra magyar tanár háza égett le KülsőrekecsinbenJanuár elején Moldvából jött az a hír, hogy Külsőrekecsinben az egyik leghidegebb éjszakán, amíg Gyurka Valentin magyar nyelvű tanár és felesége lakodalomba voltak, addig a négy fiúgyermek, akit otthon hagytak, észrevették, hogy a ház kéménye túlságoson felforrósodott. A ház padlása hamarosan lángokban állt és mire a családfő hazaérkezett, addigra már csak pár apróságot tudtak kimenteni az égő házból. A hírre megmozdult az erdélyi magyarság, Magyarország több közössége és akadtak egyéni felajánlók is szép számban. Még a romániai híres-hírhedt gazdag üzletember Gigi Becali is elérzékenyült a hír kapcsán és támogatta a bajbajutott családot. A segítség materializálódott, ma már a ház háromnegyede újra áll. Több segítő ember hozzájárulásával a ház egyik része közösségi teremmel és hálószobákkal bővülhetett. A sors fintora talán, vagy, mivel még nem lett minden bizonyossággal meghatározva a tűz oka, ezért nem lehet tudni miért, egy újabb tűz ütött ki Külsőrekecsinben. Ezúttal a település magyar oktatás úttörőjének, Szarka Felicia és családjának háza kapott lángra október 4-én, pár perccel éjfél után. A bajt az tetőzte, hogy egy a tűzbe maradt gázpalack robbanása következtében a ház szerkezete teljesen tönkrement. Így a ház lakhatatlanná vált. A két gyerekes családnak mindene odaveszett. A sok esztendő munkája pár óra alatt hamuvá vált. A Facebookon a hír körbejárta a világot. Ahogy Gyurka Valentin esetében is, a Csángó Szeretetszolgálat a Szarka család megsegítése céljából facebookos oldalt hozott létre „Segítsünk Szarka Feliciának és családjának! Külsőrekecsin” címen. Itt lehet bekapcsolódni a segítségadásba, illetve ugyanitt lehet felvenni a kapcsolatot az érintett családdal. Pénzadományt a család által Romániában működő OTP Banknál nyitott számlákra lehet utalni. Forintot, lejt és eurót külön számlákra lehet küldeni, melyhez a következőkben az adatokat is közöljük: Név. SARCA FELICIA FUNDU RACACIUNI, BACAU, ROMANIA SWIFT-BIC: OTPVROBU Számlaszám: RO07OTPV290000297370HU01 (forint) RO03OTPV290000297370RO01 (lej) RO57OTPV290000297370EU01 (euró) Megjegyzés: Adomány házépítésére. Telefonon is érdeklődhetnek a +40767616606 számon. Azok számára, akik Magyarországon élnek, a https://www.erdelyimagyarok.com oldalon találnak lehetőséget arra, hogy magyar bankon át segítsenek. A Szarka családnak a megpróbáltatás után nehéz továbblépni. A huszonöt éve épített és gondozott házat már nem fogják tudni lakni. Vigaszt jelent számukra az, hogy sokan megkeresik és megpróbálnak segíteni egy jó szóval, pénzzel vagy tárgyakkal. De még messze vannak attól, hogy megnyugodjanak. Aki teheti, azt arra kérjük, hogy segítsen, akár csak ha egy imával is. Cs. Bogdán Tibor / Erdély.ma 2017. október 22.Szakmai fórum a néptáncmozgalomnakA Partiumi Amatőr Néptáncmozgalom Jelene és Jövője címmel konferencia zajlott a Csillagocska Alapítvány tizenöt éves fennállása alkalmából szervezett rendezvénysorozat részeként. A Partiumi Keresztény Egyetemen megszervezett szombat délelőtti konferencián Benedek Árpád szervező, házigazda visszatekintett a kezdetekre, amikor a gyermek néptánctalálkozón negyvenegynéhány gyerek vett részt és a rendezvény délutántól estig tartott. Jelenleg a három napos rendezvénynek több mint négyszáz meghívottja van. Az amatőr néptáncmozgalom nagy léptékkel fejlődik, s a tizenöt éves sikeres tevékenység rávilágított arra, hogy az egész partiumi amatőr mozgalomnak egy szakmai fórumot kell létrehoznia. „Konferenciánk célja, hogy Temesvártól Szatmárig minden érdekelt megtalálja a megfelelő közeget, ahol szakmai közönség előtt bemutathatja az általa képviselt megyének a jelenlegi helyzetét” – hangzott el. Csillagocska-család Dr. Pálfi József, a Csillagocska alapítvány elnöke a Csillagocska óvoda indulásáról szólt. Olyan elképzelésből hozták létre, hogy a lehető legjobbat biztosítsák a gyermekek számára. A templom alagsorában egyúttal rendszeres foglalkozások zajlottak, az utóbbi tizenöt év során rengeteg találkozó – táncjáték, bemutató, színpadi megjelenés – történt itt, így alakult meg a Csillagocska-család. Amint az alapítvány elnöke megfogalmazta, hisz abban, hogy ezekkel a hagyományőrző foglalkozásokkal nemcsak gyermekeinket, de egész népünket, közösségünket gyógyítjuk. Mint bejelentette, a magyar kormány 130 ezer eurós támogatásának köszönhetően felújítják a réti templom alagsorát, mely rendszeresen otthont fog adni a Csillagocska különböző összejöveteleinek. A konferencián részt vett és előadást tartott többek között Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója, dr. Maior Enikő, a Partiumi Keresztény Egyetem dékánja, dr. Hausmann Alice egyetemi adjunktus, Brugós Anikó egyetemi tanársegéd, s Tamási Emese, a Temes megyei Eszterlánc Kulturális Egyesület alelnöke. Neumann Andrea / erdon.ro 2017. október 22.A digitalizáció a megmaradás záloga: ki lehetne próbálni az innovatív elképzeléseket SzékelyföldönA gazdaság és a kormányzás jövője egyaránt az innovációtól és a digitalizációtól függ, ez Székelyföld megmaradásának és fejlődésének alapja – állapították meg az 5. Székelyföldi IT&C és Innovációs Konferencia előadói. A magyar kormány Kárpát-medencei digitális ökoszisztémában gondolkodik, programjait kiterjeszti a határon túliakra is – jelentette ki Deutsch Tamás, a Digitális Jólét programért felelős miniszterelnöki biztos az információ-technológia és az innováció témájában Sepsiszentgyörgyön rendezett háromnapos konferencia zárónapján. A fideszes európai parlamenti képviselő pénteken elmondta, a digitalizáció nem egyszerű gazdasági és üzleti, hanem összetett társadalmi változás, a digitális ökoszisztéma legfontosabb szereplője 7,5 milliárd ember, az ő szempontjaik szerint lehet helyes döntéseket hozni. Deutsch ismertetése szerint a magyar kormány stratégiája három alappilléren nyugszik: a pedagógusok képzésén, a modern vállalkozások programon és az okos város (smart city) fejlesztéseken, ezekbe is bevonják a magyarok lakta határon túli települések önkormányzati vezetőit. Ugyanakkor jövőre ingyenes, ám színvonalas kompetencia-fejlesztő képzéseket indítanak, digitális programpontokat létesítenek, bevonva a már létező irodahálózatokat. Porcsalmi Bálint szerint hosszú távú és életképes digitális jövőképre van szükség, ha fejlődni akarunk, nem elég lépésről lépésre haladni, hanem ugranunk kell. Az RMDSZ ügyvezető elnöke előadásában kifejtette, az IT-nak stratégiai iparággá kell válnia Székelyföldön, ez a magyar közösség megmaradásának, fejlődésének kulcsa. Hozzátette, a digitális megoldás nem csodaszer, hiszen az internettel nem lett nagyobb a demokrácia, az esélyegyenlőség nem szűnt meg, hanem újratermelődött. „A technológia szerepe, hogy minőséget hozzon Székelyföldre, márpedig az IT jelenleg nincs ott az első húsz iparág között, miközben Kolozs megyében a harmadik. A digitális stratégia kell legyen Székelyföld fejlesztésének alapja” – szögezte le a politikus, bejelentve: az RMDSZ törvénymódosító javaslatot nyújt be, hogy a képzésekre visszafordított profitot is le lehessen írni az adóból. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a konferencián rámutatott, a közigazgatásban nemcsak az alkalmazottak munkáját könnyíti meg a digitalizáció, hanem az ügyintézést is gyorsítja. Olyan szakok beindítását szorgalmazta, melyek javítják a fiatalok versenyképességét, az informatikai tudás megszerzését. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere javaslatot tett a Székelyföldi Innovációs Alap létrehozására, ebbe a térségből elszármazott, sikeres emberek ajánlhatnák fel jövedelmük 1-2 százalékát, amivel segítenék versenyképessé tenni a régiót. Szerinte Bálványos lehetne Székelyföld fővárosa, zöldmezős beruházással lehetne kialakítani a párezres lakosú várost, ám a világ különböző részein élő szakemberek is megtervezhetik Székelyföld jövőjét. Antal arra kérte a magyar kormányt, tekintsen olyan lehetőségként Székelyföldre, ahol kicsiben ki lehet próbálni az innovatív elképzeléseket. Winkler Gyula RMDSZ-es EP-képviselő közölte, a Digitális Székelyföld megvalósításában fontos szerep hárul az EU-s forrásokra, amelyeket minél hatékonyabban kell a magyar közösség szolgálatába állítani. Besenyei Sarolta európai bizottsági szakértő, a Romániai Smart City és Mobilitási Egyesület alelnöke rámutatott: már most fel kell zárkózni, hiszen később a mai többszörösébe kerül majd a változtatás, a digitalizációra való átállás. Szerinte az önkormányzatoknak több nyelven kell kommunikálniuk, a stratégiákba pedig be kell építeni a smart city fogalmát. Krónika (Kolozsvár) 2017. október 22.Idei utolsó találkozójukat tartották a hagyományőrzőkIdén már nem találkoznak többször a partiumi hajdú és kuruc hagyományőrzők, akik szombaton Hegyközszentmiklóson tartották második táborukat és közgyűlésüket. A találkozóra kevesen jöttek el, a napirendi pontokra azonban így is sor került. A Hegyközszentmiklóst körülvevő dombok erdeinek fái, bokrai már felöltötték szemet gyönyörködtető, a sárga, a vörös és a barna számtalan árnyalatában pompázó őszi ruhájukat, és az időjárás is, bár nem volt az előző napokéhoz hasonló meleg, kedvezett a II. Partiumi Hajdú és Kuruc Tábor és Közgyűlés megtartásának. A szervezők ezúttal Hegyközszentmiklósra várták a hagyományőrzőket, kik az egykori Nyíri-kúria, későbbi TSZ-székház ma magánkézben lévő épületének udvarán sorakoztak fel. A Gellért Gyula ny. lelkész, hagyományőrző ezredes előzetes reményei, illetve a neki tett ígéretekhez képest jóval kevesebben voltak, de jöttek Diószegről, Hegyközszentimréről, Kisvárdáról, Élesdről, Székelyhídról, Tépéről – volt, ahonnan csak egy-egy személy, máshonnan kisebb csoport. A szabadtéri istentiszteleten Miklós Csaba csatári lelkész volt az igehirdető, aki egyebek mellett arról beszélt, hogy az ősz, szeptember-október az emlékezés hónapja számunkra, amikor sok egykori küzdelemről esik szó. A magyarság egy olyan nép, mely csak bizonyos nyomás alatt tudja az értékeit felmutatni, fejtette ki, hozzátéve: ehhez mindig erős kezű uralkodókra, vezetőkre is szükség volt. Hogy a küzdelmek végre sikerhez vezessenek, ahhoz arra van szükség a lelkész szerint, hogy „visszataláljunk Istenhez, az egyházhoz, a szolgálathoz, a magyarságunkhoz”, ekkor lesz értelme a hagyományőrzésnek is. Eskütétel A továbbiakban Gellért Gyula vette át a program vezetését, mely az őszi ellenőrzési seregszemlével folytatódott. Ez hajdanán a hajdúk/kurucok fegyverzetének, lovainak, lószerszámainak ellenőrzését jelentette, most ez a mustra nem tartott sokáig a megjelentek számából eredően (lovas nem is volt), de az erre hivatott rang-viselők elvégezték. Utána öten tettek esküt, a II. Rákóczi Ferenc partiumi kuruc dandár tagja lett Nagy Mátyás (Felvidék), Dezső János (Élesd), Miklós Csaba, Mészáros Károly (Csatár) és Birizdó József (Tépe). A hagyományőrzés határok felettiségének jegyében Vadász István h.ö. dandártábornok egy kardot adott át a felvidéki Nagy Mátyásnak, a Kisvárdáról érkezett hagyományőrzők pedig egy nemzeti zászlót a dandárt képviselő Vadász Istvánnak. A rendezvényeken mindig jelenlévő diószegi Kuruc Gabriella (kit tinédzser kora ellenére már neve is predesztinál erre a hagyományőrzésre) egy úgynevezett ujj-nélküli köpenyeget vehetett át kitartása jutalmául Gellért Gyulától. Minden momentumot a háromszoros vivát-kiáltás kísért, sőt, az utóbbi kard-, zászló és köpenyeg átadására még a déli harangszó is megkondult. További tervek Az esemény ezen pontján a szabadtérről a kúria egyik melléképületébe költözött, ahol előbb Oláh Attila tépei lelkész Bocskai Istvánról tartott vetített képes előadást, részletezve a fejedelem életútját, vallásos életét és a korabeli jogszabályokat. Meleg Vilmos színművész hazafias töltetű vers-csokra után Gellért Gyula kinevezéseket, előléptetéseket jelentett be – a vivát csak azoknak szólt, akik jelen is voltak. A közgyűlés folyó ügyeinek sorában kiderült: a hagyományőrzők nem szűkölködnek tervekben, hiszen kuruc énekkar és zenekar, lovas egyesület, az asszonyoknak hímzőkör, a fiataloknak alkotótábor létesítése van tervbe véve, hiszen, ahogyan Gellért Gyula (nem csak most) megfogalmazta: a fiataloké mellett az úgynevezett felnőttnevelés is rendkívül fontos. A hagyományőrzők idén már nem találkoznak szervezett formában, ám még tervezik részvételüket az október 28-án Budapesten tartandó II. Rákóczi Ferenc-ünnepségen. A vázolt tervek megvalósításának majd jövő tavasszal vágnak neki. A szombati találkozót közös ebéd zárta Hegyközszentmiklóson. Rencz Csaba / erdon.ro 2017. október 22.Slammel emlékeztek a forradalomraSlamprodukcióval tisztelegtek az 1956-os magyar forradalom emléke előtt pénteken a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium dísztermében. A fiatal slammerekből verbuválódott Nest – Erdélyi Összművészeti Gyűjtőpont és az RMDSZ #Barikád nevű produkciója Székelyudvarhelyen, illetve további hat erdélyi város középiskolájában idézte fel október 23. hangulatát. A műsor alatt korabeli felvételeket vetítettek, naplórészleteket olvastak fel, és slamprodukciók, valamint zenék hangzottak el. Veres Réka / Székelyhon.ro 2017. október 22.Szinte nem kaptak szót a megemlékezésen az ötvenhatos elítéltekMegemlékezést tartott az 1956-os magyar forradalom hőseinek tiszteletére a Marosvásárhelyi RMDSZ és az Erdélyi Magyar Baloldal Platform a Kultúrpalota kistermében szombaton. A műsort fáklyás felvonulás követte a Vártemplom felé, majd az eseményt koszorúzás zárta a 2006-ban felállított kopjafánál. Nagy Imre mártír-miniszterelnök 61 évvel ezelőtt megszólalt a Parlament erkélyéről, és elvtársak megszólítással kezdte beszédét. Erre zúdult fel a mintegy kétszázezres tömeg a Kossuth téren – Nem vagyunk mi elvtársak! – emlékeztette a Kultúrpalota kistermét sem megtöltő egybegyűlteket Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja. Csige Sándor Zoltán azzal folytatta, hogy e felkiáltás egyértelművé tette mindenki számára, a magyar nép nem a szocializmus megreformálásáért ment az utcára tüntetni. Amikor Magyarok, barátaim! megszólítással kezdte újra a beszédét, egyértelművé vált, hogy a sok hazugság után azonosulni tudott a háborgó tömegekkel. Nem a vezetők voltak nagyok, hanem az egyszerű emberek – mondta Jókai 1848-ról, és ugyanez igaz 1956-ra is, hangsúlyozta a vezető konzul. Tamási Zsolt történész felszólalásában kiemelte, minden népnek igénye van a szabadságra, s ha ezt a szabadságot megpróbálják elvenni tőle, az történik, ami 1956-ban Magyarországon. Ott az elemi erővel feltörő szabadságkiáltás jellemezte a forradalmat. Erdélyben másként történtek a megmozdulások. Itt a Szoboszlai-, Sass-, Faliboga- és más csoportok, az egyetemisták ugyanolyan célokért, de másként nyilvánultak meg, nem nagy vehemenciával, hanem hosszan készülődve érlelték sorsuk megváltoztatásának lehetőségét. A magyarországi októberi események lendületet adtak az itteni szervezkedéseknek is, ám a kommunista hatalom azonnal reagált ezekre a próbálkozásokra. Temesváron bebörtönzések történtek, előhúzták a „magyar kártyát”, elkezdődött a kisebbségek – nem csak, de jellemzően a magyarok – üldözése: a cél a közösség megtörése volt. Huszonnégy és harmincezer közé tehető az erdélyi meghurcolt emberek száma, és ahhoz, hogy tudjuk, ez mennyire érintette a társadalmat, számolnunk kell azzal is, hogy ez ugyanennyi családot jelentett, az érintett emberek száma tehát elérhette a százezres nagyságrendet – világított rá a történész. Az est folyamán Buta Árpád énekelt, Bedő Hunor és társulata néptáncokat adott elő, bolyais diákok mondtak verset. Az utolsó vers előtt a műsorvezető bejelentette, hogy ezzel vége a megemlékezés kistermi részének. Vass Levente, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke viszont ezt kiegészítette egy javaslattal, hogy kapjanak szót a teremben lévő egykori elítéltek is, hiszen ők azok, akik hitelesen tudják idézni a forradalom utáni megtorlások történetét. Így kapott szót Horváth Matild, akit 1958-ban tartóztattak le Tekerőpatakon röpcédulázás miatt. Hét évet ült. Szilágyi Domokos elmondta, azt a szenvedést vagy nem lehet leírni, vagy nem lehet elhinni, amiben nekik részük volt. Szeretné eloszlatni azt a tévhitet, miszerint a Szekuritáté teljesen ártatlanul nem vett őrizetbe senkit. De igenis, vett. Őt például azért, mert amikor kilenc embert ártatlanul letartóztattak, egy provokátor besúgó azt kérdezte tőle, mit tettek ezek az emberek. Ő pedig azt válaszolta: „Ezek biza az égvilágon semmit.” Ezért az egyetlen mondatért ült három évet, és ítélték teljes vagyonelkobzásra. Kelemen Kálmán az idén elhunyt egykori bebörtönzött Varga Laci bácsira, a börtönviselt református lelkészre emlékezett. Beszélt az 1958-as júniusi börtönlázadásról is, amikor a fegyőrök az ő cellájukba is begépfegyvereztek. Ő hét év börtön után került haza. Gráma János nyolc évet töltött börtönben egy általa írt versért. Bakó Zoltán / Székelyhon.ro 2017. október 22.Szoros szavazati aránnyal szerzett újabb elnöki mandátumot Izsák Balázs az SZNT élénAz SZNT szombat délután Marosvásárhelyen tartott tisztújító küldöttgyűlésén a harmadik négyéves mandátumára jelölt Izsák Balázsnak Farkas Csaba, az SZNT alelnöke volt a kihívója. Farkas Csaba azt rótta fel az elnöknek, hogy elszakadt az SZNT bázisától, és emiatt erejét vesztette a szervezet. Úgy vélte: vissza kell hozni azt a korszakot az SZNT-be, amikor a tanács állandó bizottsága akár hosszú viták után is, de konszenzusos döntéseket hozott. Hozzátette: Székelyföld területi autonómiája nem lehet vita tárgya. „Székelyföld vagy autonóm lesz, vagy nem lesz” – jelentette ki. Elnöki beszámolójában Izsák Balázs arra emlékeztetett, hogy négy évvel ezelőtti megválasztásakor a közösség belső kohéziójának az erősítését, a székelyföldi önkormányzatoknak a munkába való bevonását, az anyaország támogatásának a megőrzését, a román többségi társadalommal párbeszédet, és az SZNT nemzetközi kapcsolatainak az építését vállalta. Úgy vélte, valamennyi területen sikerült előre lépni. A belső kohézió erősítésének a legfontosabb eseményeként a 2013 októberében megtartott “székelyek nagy menetelését” tartotta. Elnökjelölti beszédében arra fektette a hangsúlyt, hogy a közösen hozott döntések alapján látta el az elnöki teendőket, ezektől soha nem tért el. „Önök ismernek engem” – fogalmazott az elnök további négy évre kérvén bizalmat. A székely székek felszólaló képviselői többnyire ugyanazt rótták fel az elnöknek, amit Farkas Csaba. Többen elmondták: sok esetben a sajtóból kellett értesülniük arról, hogy mi történik az SZNT-ben. Az elnök nem tartotta a kapcsolatot a helyi szervezetekkel. Amint Korpos Levente a Gyergyószéki Székely Tanács elnöke fogalmazott: „az elnöknek volt SZNT-je, nem az SZNT-nek volt elnöke”. A szavazás a bírálatok ellenére a régi elnököt erősítette meg a tisztségében. Izsák Balázs elnökségét 109, Farkas Csabáét 93 küldött támogatta. Az újraválasztott elnöknek kihívója a színpadon gratulált. Izsák Balázs azt ígérte, hogy a szervezet további vezetésében figyelembe fogja venni a küldöttgyűlésen elhangzott bírálatokat, és hamarosan valamennyi széki tanácshoz ellátogat, hogy a helyszínen vitathassák meg a megoszló nézeteket. A küldöttgyűlésen Borsos Géza gyergyószéki küldött arra kérte az elnököt, hogy ne nevezze ezentúl székelyföldi magyaroknak a székelyeket. Kijelentette: „székely nép vagyunk, amely a magyar nemzet része”, és a népek önrendelkezési joga alapján kell a székelységnek követelnie Székelyföld területi autonómiáját. Úgy vélte, helytelen volt a 2011-es népszámláláson arra biztatni a székelyeket, hogy vallják magyarnak magukat. A küldöttgyűlés határozatot fogadott el arról, hogy meghirdeti a Székely Nemzeti Tanács 1918-as megalakulásának a centenáriumi évét. Felkérte a székelyföldi szervezeteket, önkormányzatokat, egyházakat, egyetemeket és iskolákat, hogy 2018. november 19-ig szervezzenek rendezvényeket a centenárium kapcsán. Az SZNT marosvásárhelyi küldöttgyűlésén a színpadot a székely zászlók mellett Katalónia zászlói díszítették. Izsák Balázs beszédében példaként mutatta be azt az egységet, amellyel a katalán nép küzd az önrendelkezéséért. MTI; Erdély.ma 2017. október 21.Írásbeliség, tanulás és oktatás a magyaroknálCsütörtök este folytatódott a Bihar Megyei RMDSZ által életre hívott Szacsvay Akadémia modulja. Romsics Ignác professzor, az egri Eszterházy Károly Egyetem oktatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja tartott előadást, Tanítás, tanulás és iskolák címmel. Az Ady Endre Középiskola egyik osztálytermében megjelent érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Expozéjában Romsics Ignác történészprofesszor több részre korszakolva követte nyomon a tanítás, a tanulás, az írás és az olvasás alakulását a magyar történelemben, egészen napjainkig. Arra hívta fel a figyelmet: a sztyeppéken élő (fél)nomád ősmagyarokról semmilyen megörökített információnk nincs arról, hogy miként kommunikáltak egymással, vagy a Fennvalóval. A honfoglalás korából a mai Magyarország területén egyetlen eddig ismert jel maradt fenn, a homoknégyhalomi rovásírás. Amikor aztán később az eleink a Nyugat felé orientálódtak, a rovásírásos kultúrát felváltotta a latin betűs kultúra elterjedése, melynek első nagy központja a pannonhalmi apátság volt, mely Géza fejedelem idejében kezdett el épülni. Néhány tucat szerzetes élt ott eleinte, majd világi értelmiségieket is képeztek, 100 év elteltével pedig körülbelül 80 kötetet tartalmazott a könyvtára. Az első írásos emlék 1055-ből, I. András korából datálódik, mely nem más, mint a tihanyi bencés apátság alapítólevele, ami azt bizonyítja, hogy már le tudták írni a beszélt magyar nyelvet latin betűkkel. A 12. század végén fontos mozzanat volt, hogy III. Béla kulturális központot, kancelláriát hozott létre Esztergomban, ahol Anonymus (P. mester) is dolgozott. Ebből a korból származik ugyanakkor az első összefüggő magyar nyelvemlék is, a 26 soros Halotti beszéd és könyörgés. Az első teljes magyar nyelvű lírai költemény, az Ómagyar Mária-siralom pedig a 13. század végén keletkezett. Egyetemek Miközben Nyugat-Európában már léteztek, Magyarországon hosszú időn keresztül nem voltak egyetemek. Az elsőt 1367-ben Nagy Lajos alapította Pécsen, majd Zsigmond király tette ugyanezt 1395-ben Óbudán, később Mátyás király 1476-ban Pozsonyban (ennek Vitéz János volt a rektora), de ezek nem tudni milyen okok miatt, de csak rövid ideig működtek. Ebből a korból feltétlenül említést érdemel Mátyás könyvtára, mely fénykorában több mint 2000 kötetet számlált, a Corvinákból azonban sajnos nagyon kevés maradt meg. 1473-ban Budán is megkezdte működését az első nyomda, Hess András vezetése alatt, és ekkor, vagyis a 15. század végén látott napvilágot az első nyomtatott kiadvány a magyarok addigi történelméről, a Budai krónika. A szabad királyi és a mezővárosokban körülbelül 150 iskola működött, ahol papok, igricek, az egyházból kilépett személyek tanítottak vallásos szemléletet, latint és elsősorban olvasást. Az anyanyelvi kultúra elterjedésében a reformáció hozott nagy változást, az első magyar nyelvű könyvek a 16. század közepén, 1541-ben és 1559-ben jelentek meg, 1590-ben pedig eredetileg 700-800 példányban a Vizsolyi Biblia. Említeni kell Johannes Honterus brassói és a szintén német származású Heltai Gáspár kolozsvári nyomdáját. A protestáns felekezetek is közép- és felső intézményeket kezdtek el alapítani: református kollégiumok működtek Pápán, Sárospatakon, Debrecenben és Erdélyben, unitárius kollégium Kolozsváron, valamint lutheránus líceum Brassóban, Nagyszebenben és Pozsonyban. A királyi Magyarországon a katolikus oktatás a jezsuitáknak köszönhetően újult meg, akik az ellenreformáció élharcosai voltak. Báthory István támogatásával 1581-ben létrejön a negyedik egyetem, azonban ez is rövid időn belül megszűnt. Pompás volt Bethlen Gábor fejedelem könyvtára, de ebből sajnos egyetlenegy példány se maradt. Egyetempótlóként 1622-ben Gyulafehérváron kezd el működni egy kollégium. Az első olyan egyetem, amely azóta folyamatosan működik, Pázmány Péter nevéhez fűződik: 1635 – Nagyszombat, napjainkban Budapesten, mint ELTE. Felvilágosodás A következő nagy lépés a felvilágosodás volt. 1746-ban Mária Terézia Bécsben megalapította a ma is létező Thereziánumot, 1763-ban pedig létrehozta a selmecbányai bányászati és erdészeti akadémiát. Az oktatási reformokat 1777-ben a Ratio Educationis koronázta meg. A 19. század első felében a magyar nyelv megújulása, fejlődése adott lendületet a közművelődésnek. Nemcsak a romantikus magyar irodalom teremtődött meg, de a népies művek első darabjai is megjelentek. Jellemző, hogy míg 1800-ban 115 művet adtak ki, addig 1848-ban már közel 800-at, és a latin nyelvi kultúrát a magyar és a német váltotta fel. A neoabszolutizmus korát negatív jelzőkkel szoktuk illetni, de valójában támogatta, fenntartotta a polgári átalakulás főbb vívmányait, Graf Leopold von Thun oktatási reformja 1945-ig hatott. Egy újabb változást a dualizmus hozott, köszönhetően báró Eötvös József és Trefort Ágoston erőfeszítéseinek. Megnőtt a népiskolák száma, fejlődtek a középiskolák, hangsúlyt fektettek az elitképzésre. 1872-ben magyar nyelvű tudományegyetemet alapítottak Kolozsváron, 1871-72-ben a magyar fővárosban műszaki egyetem kezdte meg működését. A 20. században A Horthy-korszak kiemelkedő szakemberei Klebensberg Kunó és Hóman Bálint voltak, és Magyarországon oktatásra arányosan soha annyit nem költöttek, mint a két világháború közti békeidőben. A nemzeti, vallásos ideológiai tanítást 1945-ben az internacionalista szemlélet váltotta. Az egyházi iskolákat államosították, a latint és a németet szinte teljesen kiiktatták az orosz nyelv javára, és strukturálisan is módosult az oktatási rendszer. Újabb változást 1990 hozott, és jelenleg egy hibrid oktatási rendszer van érvényben, „ami hungarikum és a maga nemében páratlan”. Kormányoktól függetlenül, az utóbbi 25 év módszerei nem voltak hatékonyak, a felnövekvő generáció nyelvi tudása és problémamegoldó képessége romlott a nemzetközi felmérések alapján- magyarázta a meghívott. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro 2017. október 21.Kós Károly és Bartha Miklós mellszobrot kapott Irisztelepen A Kolozsvár-iriszi református templom kertjében leplezték le október 20-án, pénteken késő délután Bartha Miklós és Kós Károly mellszobrát. „Van a múltban olyan, amit elfelejtenénk, kitörölnénk, viszont van amit nem lehet, nem szabad kitörölni, mint Kós Károly és Bartha Miklós tetteit, amelyek máig meghatározóak az erdélyiek és kolozsváriak számára. Ezekre a tettekre emlékeztetnek a mellszobrok” – mondta el Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese a szoboravató alkalmával tartott istentiszteleten. Az ünnepségen Bartha Miklóst, az EMKE előfutárát, közírót, parlamenti képviselőt Széman Péter EMKE-elnök, míg Kós Károly építészt, az egyházkerület gondnokát Vincze László irisztelepi gondnok méltatta. A szobrot Grezsa István budapesti kormánybiztos leplezte le. Az ünnepség végén szeretetvendégségre invitálták az egybegyűlteket. Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 21.Díjeső a szatmári bábosoknak a Puck fesztiválonNégy díjat vitt el a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Brighella Bábtagozata a Kolozsváron az imént véget ért XVI. Puck Báb- és Marionettszínházak Nemzetközi Fesztiváljáról. Az ötnapos fesztiválon 4 meghívott külföldi társulat és 14 hazai bábszínház indult a díjakért. A házigazda Puck Bábszínház közleményben tájékoztatott az öttagú bíráló bizottság – Slobodan Marković (a zsűri elnöke, a Szabadkai Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál igazgatója), Roxana Croitoru teatrológus, dr. Katona József rendező, dr. Ovidiu Pecican újságíró és dr. Epaminonda Tiotiu díszlettervező – döntéséről. A rendezvény zárógáláján, pénteken este az alábbi díjakat osztották ki. A legjobb előadás díja: Történet a tálról és a kanálról(Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat, Brighella Bábtagozat). A legjobb rendezés díja: Adela Moldovan, A hókirálynő (Aradi Marionett Színház) című előadás színpadra állításáért. A legjobb díszlet díja: Eugenia Tărășescu Jianu, A négyszögletű mese díszletéért (brassói Arlechino Bábszínház). A legjobb zene díja: Czapp Ferenc zeneszerző, a Történet a tálról és a kanálról (Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat, Brighella Bábtagozat) című előadás zenéjéért. A legjobb dramaturgiáért járó díj: Történet a tálról és a kanálról(Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat, Brighella Bábtagozat). Az előadás szövegkönyvét Michael Ende nyomán Nagy Viktória Éva és Schneider Jankó írta. A legjobb bábokért járó díj: Eustațiu Gregorian, A hókirálynő (Aradi Marionett Színház). A kollektív alakítási díjat A hókirálynő (Aradi Marionett Színház) előadás művészei kapták. A legjobb női alakítás díját ex aequo Nagy Anikó vitte el a Történet a tálról és a kanálról (Szatmárnémeti, Brighella Bábtársulat) című előadásban bemutatott játékáért. Női alakítási díjban részesül ex aequo Gabriela Lungu bábszínésznő is A virágok királykisasszonya (Guguță Állami Bábszínház, Moldova Köztársaság) című előadásban nyújtott alakításáért. A legjobb férfi alakításért Daniel Stanciu, a bukaresti „Țăndărică” Színház bábszínésze kapott díjat, aki a farkast játszotta a Piroska és farkas című előadásban. Oklevélben részült továbbá a színész-néző kapcsolatért Andreea Ajtai, a marosvásárhelyi Ariel Színház művésze és A kis boszorkány című előadás vizuális hatásáért a gyulafehérvári Prichindel Bábszínház. Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 21.Horváth Anna-per: tanúk kihallgatásával folytatódottBár az előző, első tárgyaláson a bíró jóváhagyta a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) által a Horváth Anna volt kolozsvári alpolgármester és Fodor Zsolt üzletember közötti tavaly májusban folytatott megbeszélés hanganyagának a meghallgatását, erre tegnap mégsem került sor – hozzáértők szerint előbb kihallgatnak valamennyi tanút, s csupán ezt követően „játsszák be” a hanganyagot. Az ügyvédek szerint a felvétel kulcsfontosságú, mi több, perdöntő is lehet, a Korrupcióellenes Ügyészség ugyanis az elhangzottak alapján vádolta meg befolyással való üzérkedéssel Horváth Annát és pénzmosással Fodor Zsoltot. A tegnapi nyilvános tárgyaláson a vád tanúit hallgatták meg. Ligia Subţurică, Kolozsvár volt főépítésze elmondta: a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal belső működési szabályzata értelmében nem volt Horváth Anna alárendeltje, így a politikus nem volt, hogy közbejárjon nála. – Én tulajdonképpen csak Emil Boc polgármesternek tartoztam felelősséggel. Lévén, hogy a régi általános városrendezési szabályzat bizonyos előírásai sürgőssé tették bizonyos ügyek intézését, tavaly tavasszal, kora nyáron, nagyon sokan fordultak hozzám: a város polgárai, befektetők, tervezők, városi építészek stb. Nem emlékszem, hogy egy bizonyos ügyben Horváth Anna egyáltalán hozzám fordult volna. Nyomást amúgy sem gyakorolhatott rám, mert nem voltam az alárendeltje. Őrület volt az az időszak, éjjel is bent voltam az irodában – mondta a műszaki szakember. Ugyanezt vallotta Mirela Mărincean is, a városháza közlekedésbiztonsági osztályának a vezetője, aki egyébként nem is értette, őt miért hallgatják ki. Másfelől, a tegnapi tárgyaláson két üzletember is azt vallotta: anyagilag 5-5 ezer lejjel segítette ugyan Horváth Anna választási kampányát, ám a politikus semmit sem kért cserébe, és ők sem fordultak hozzá ügyes-bajos dolgaik elintézésére. Három tanú nem jelent meg, őket a következő alkalommal behozatják a tárgyalóterembe. A tárgyalás végén Horváth Anna védőügyvédje kérte az immár egy éve hatályban levő hatósági felügyelet feloldását. Azzal érvelt: már nincsenek érvényben a bizonyos szabadságjogokat korlátozó intézkedés indokai, így például a vádlott már nem alpolgármester, így nem tud semmilyen befolyást gyakorolni a tanúkra, a vádat pedig nem feltételezni, hanem bizonyítani kell. – Horváth Anna ismert és elismert tagja a kolozsvári közösségnek, sok helyre meghívják, közrendezvényeken vesz részt – mondta az ügyvéd, emlékeztetve, hogy a bírósági felügyelet immár több mint egy éve érvényben van, ideje lenne ennek feloldására. A bíró ennek kapcsán a napokban dönt. Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 21.Beszélgetés Varga Károllyal, a dévai Corvin Kiadó vezetőjévelPiaci nyomás és digitalizáló fabulálás között A Hunyad Megyei Könyvvásár, melyen idén 110 kiadó kínálta termékeit, 18. alkalommal került megrendezésre. Magyar könyvet hiába kerestünk a standokon. Ennek kapcsán kerestük fel Varga Károlyt, a dévai Corvin Kiadó vezetőjét. – A könyvvásárok általában arról szólnak, hogy nagyon sok ember megfordul, és néhányan vásárolnak is. Sajnos a Hunyad megyei térség magyarság szempontjából igencsak mostoha szórványnak számít, tehát a potenciális vásárlók száma eleve nagyon alacsony. Mi már kétszer-háromszor részt vettünk ezen a vásáron, de mindig ráfizetéses volt. Gondolom, más magyar kiadók is hasonló megfontolásból maradtak távol. Ez egy szép kulturális rendezvény, és aki szereti a könyvet, az biztos örül egy ilyennek. De a könyv beszerzési csatornái ma már egészen mások. Úgyhogy vásárokra mi általában nem járunk el. – Hogyan juttatja el termékeit a Corvin Kiadó az olvasókhoz? – Vannak még hagyományos értelemben vett könyvesboltok, főleg nagyobb erdélyi városokban, ide szoktunk megrendelés alapján könyveket vinni. De lehet online is rendelni, akár közvetlenül a kiadótól, utánvéttel. E szakmában azon túl, hogy a könyv iránti igény folyamatosan csökken, a terjesztés is komoly gondot jelent. Ez gyakran drágább, mint magának a könyvnek az előállítása. Erdélyi viszonylatban még kevésbé érezzük, de világszinten a könyvek nagyon-nagyon drágulnak. Apad a kereslet, szűkül a piac, nőnek a nyersanyagárak és ez mind megmutatkozik a könyvek árában. – Mi az, amire még kereslet van jelenleg a könyvpiacon? A Corvin Kiadó az elmúlt években a klasszikus magyar irodalom számos alkotását adta ki. Kitartanak-e még e nagyszerű kezdeményezés mellett? – Valójában ezeket a sorozatokat egyfajta olcsókönyvtár-sorozatként jelentettük meg. Elsősorban az iskolában kötelező olvasmányokra összpontosítottunk, és ezeket a műveket olyan áron próbáltuk kiadni, hogy mindenki számára elérhető legyen. Mára azonban már telítettük a piacot. Ami a szépirodalmat illeti, idén próbálkoztunk egy Tamási Áron-trilógiával – felemás sikerrel, bár az első kötet nagyon jó fogadtatásra talált. Évente 4-5 kötetet szoktunk kiadni a Communitas Alapítvány támogatásával. De itt a szépirodalmi kiadások ki is merülnek. Ezen kívül a hagyományos kiadványainkat jelentetjük meg könyvesített formában: rejtvényköteteket és gasztronómiát. Azt tapasztalom, hogy manapság a könyvet egyre inkább aszerint választják, legalábbis a mi olvasótáborunk, hogy mennyire hasznos. Vagyis ha naponta lehet fellapozni, használni, főleg a konyhában, akkor azt szeretik, és megveszik. A gasztronómiai kiadványaink már évek óta többezres példányszámban értékesíthetők. – Ez jelenti Erdélyt és Magyarországot? – Ami a gasztronómiai kiadványok piacát illeti, nagyjából fele-fele arányban oszlik meg Erdély és Magyarország között. De van egy igényesebb kivitelű, keménytáblás sorozatunk, amit főleg Erdélyben vásárolnak. Kedvelik ezeket a kiadványokat. Most jelent meg egy újabb 120 palacsintás kötetünk és ez is már szinte a megjelenés pillanatában elfogyott. – A gasztrokiadványokhoz is tartoznak rendezvények. Merőben eltérnek a most éppen Déván zajló könyvvásártól, de azért itt is lehet könyveket forgalmazni. E rendezvényekre eljár-e a kiadó? – Valóban rengeteg gasztronómiai vásár, fesztivál van. Mindenhova nem tudunk eljutni, de évente kiválasztunk három-négy jelentősebb rendezvényt, amelyre elmegyünk főzésbemutatóval, könyvbemutatóval. Általában a parajdi töltöttkáposzta-fesztiválon, az udvarhelyi gyümölcsfesztiválon, a csíkszeredai pityókafesztiválon vagyunk jelen. Szóval keressük a rangosabb rendezvényeket. Amúgy ez is egy piaci kényszer. Itt nagyon sok magyar ember megfordul. És mi, igaz, hogy vannak román nyelvű kiadványaink is, de azért a magyar olvasótáborra összpontosítunk. – A kiadványok magyar jellegéhez kötődően kérdem, mennyire fókuszálnak a hagyományos erdélyi receptek felkutatására, megjelentetésére? – Mi évente átlagosan ezer receptet közlünk le. Most ha visszakérdezek, hogy kapásból hány eredeti erdélyi receptet tudna felsorolni, biztosan nem haladnánk meg a tizet, húszat. Hiú ábránd tehát, hogy naponta lehet hagyományos erdélyi receptet lehozni. Én azt mondom, hogy ami egyszer közölhető, megfőzhető, elkészíthető volt, az nálunk megjelent. Ami most zajlik, az a gasztroforradalomnak egyfajta erdélyi térhódítása. Vagyis azt közöljük, hogy a különböző nyersanyag-párosításokból, kicsit ragaszkodva az erdélyi hagyományokhoz, milyen újabb és újabb receptköltemények készíthetők. – A Corvin Kiadó termékeinek jelentős szegmensét jelentik, jelentették a tankönyvek, munkafüzetek is. Ezek kiadása hogyan alakult idén? – A lehető legrosszabbul – köszönhetően a kormánynak és oktatási miniszterének. Utóbbi egyik napról a másikra tiltotta be a sok éve jóváhagyott és jól működő munkafüzeteinket. Persze nemcsak a miénket, hanem országos szinten mindet. Érvénytelenítette azokat az engedélyeket, amiket még idén is kiadtak. Tehát nagyon rossz helyzetbe kerültünk. A korábbi évek tapasztalatára építve, az idei engedélyek birtokában már júliusban legyártottuk a munkafüzeteket, hogy a tanév kezdetén teljes kínálatot nyújthassunk. Ám augusztus 9-én jött a rendelet, ami felülírt mindent, és ellehetetlenítette a helyzetünket. Ez óriási anyagi érvágás volt a kiadónak, de az iskolák, diákok is nagyon megérzik. Hiszen sok helyt, sok osztályban, sok tantárgyból nincsenek tankönyvek. És ezek a munkafüzetek nagyon jó tankönyvpótló segédeszközök voltak. Ez az új miniszter azt ígérte, hogy rendet teremt a tanügyben, hogy jövőtől lesznek tankönyvek. De a tankönyvkiadást monopolizálni akarja, egyetlenegy kiadó fog csak tankönyveket gyártani, tehát egy kicsit visszamegyünk a rendszerváltozás előtti időkhöz. Én nagyon csalódott vagyok ilyen téren, és nem látom azt a társadalmi ellenállást, ami ennek az egész folyamatnak megálljt parancsoljon. Meggyőződésem viszont, hogy egy újabb oktatásiszínvonal-visszaesés fog bekövetkezni az elkövetkező években. Az tény és való, hogy számunkra egy fontos szegmens volt a tankönyv- és munkafüzet-kiadás, amire nagyon sokat áldoztunk, fejlesztettünk, sok munkatársat képeztünk ki, sok emberrel dolgoztunk. Úgy néz ki, hogy ennek most vége, de ez bizonyára majd a születendő tankönyvek minőségén is meg fog látszani. Mert abban a pillanatban, amikor nem lesz verseny, és a hatalom által preferált kiadó fogja a könyveket futószalagon gyártani, akkor nem lehet nagyon magas színvonalra számítani. – Újabban alapvető követelmény, hogy a tankönyvek digitális formában is megjelenjenek. Már az idén kiadott könyvek hátlapján ott van borítékban a CD, a könyv digitalizált tartalmával. Hogyan látja ezt az újítást? – Ez egy nagy blöff. Egy újabb találmány. Ahány tárcavezető jön a minisztériumba, mindig egy-egy újabb kísérletbe kezd, amelynek áldozatai elsősorban a diákok, szülők, pedagógusok. De most a kiadókat is érintette, mert kénytelenek voltak beállni a sorba, ha egyáltalán ki akartak valamit adni. Úgyhogy ez iszonyatosan megnehezítette a dolgunkat, óriási költségeket és nagyon sok munkát hozott a fejünkre. Ráadásul az eredmény is messze elmaradt a beharangozottól. A visszajelzések szerint 5-10 százalékban használják a digitális tankönyveket. Arról nem is beszélve, hogy valóságos cirkusz volt, hogy mobiltelefonokon, tableteken, laptopon mindenféle platformon lehessen ezeket alkalmazni. És mivel ezt kizárásos kritériumként emlegették, mi meg is feleltünk ennek. Persze más kiadók nem vették komolyan, mégis kiadhatták tankönyveiket. Úgyhogy ez is egy csőbe húzás volt és óriási méltánytalanság. Különben úgy érzem, ez az ország nincs felkészülve a digitális oktatásra és nemcsak műszaki szempontból, hanem hozzáállás és a szaktudás szempontjából sem. Ez egy nagyon komoly feladat lenne. Tudomásom szerint kevés országban megy jól a digitális tankönyvek alkalmazása. Jövőtől azonban úgy néz ki, és ez abszolút újdonság, hogy az új tankönyvtörvény szerint nem lesznek nyomtatott, csak digitális tankönyvek. A nyomtatott tankönyveket mindenkinek külön kell majd igényelnie, úgyhogy számomra nagyon kétséges, hogy ez pozitív változáshoz vezet az oktatás berkeiben. – Zárásképp még térjünk vissza Hunyad megyére és a klasszikus könyvkiadásra. Dél-erdélyi magyar kiadóként lát-e igényt a kortárs irodalom, illetve helytörténeti jellegű kötetek megjelentetésére? – Ez egy lelkiismereti kérdés. Számunkra az elmúlt évek arról szóltak, hogy a piaci igénynek kell megfelelni. Azzal a szűk kis támogatással, amit évente kapunk, egyáltalán nem tudnánk könyvet kiadni vagy nagyon keveset. Az említett kortárs irodalommal, illetve helytörténeti jellegű kiadványokkal csak nagyon mérsékelt igényre lehet számítani, tehát nem igazán piacképesek. Ezek megjelentetéséhez pályázatokhoz kellene folyamodni. Ez azonban szinte egy külön szakmává nőtte ki magát. Állandóan figyelni kell a kiírásokat, erre nekünk nincs apparátusunk. Ha legalább az önköltség megtérülne, nagyon szívesen adnék ki ilyen köteteket. De a tapasztalat mást mutat, és visszakanyarodva a beszélgetés elején megfogalmazott gondolathoz, ezúttal is csak azt mondhatom, hogy magyar könyvkiadás szempontjából Hunyad megye nagyon mostoha szórványnak számít. Egyfajta csoda, hogy vagyunk! Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad) 2017. október 21.Káli István ellen-fejlődésregényeA szemfényvesztett megvilágosodása „neved nincs, tárgy vagy csupán/ karodon a leltári szám...” – ezek a Szilágyi Domokos-sorok adtak drámaiságában lírai alaphangot Káli István A szemfényvesztett című regénye múlt pénteki marosvásárhelyi bemutatójának. A Kemény Zsigmond Társaság és a Mentor Könyvek Kiadó közös estjén Györffy András színművész szavalata után Csíky Boldizsár, a KZST elnöke köszöntötte a Bernády Ház közönségét és a szerzőt, akit elsőként arról kérdezett, milyen mértékben önéletrajzi jellegű az új könyve, mennyi benne a személyes tapasztalat, illetve a mások életéből leszűrt következtetés. – Ezt a szöveget négy és fél évig hordtam magamban – árulta el Káli István. Regénye megírásakor saját sorsát gondolta át, azt, hogy mitől lett az, ami, és arra a következtetésre jutott, hogy nem ő a meghatározója a saját életének. Erre a keserű felismerésre utal a kötet elején olvasható ajánlás is: „szüleim és mindazok emlékére, akik merték hinni, remélték, hogy az emberhez méltó élet nem mindig rendszer vagy hatalom kérdése”. – De igen, az – szögezte le a szerző a könyvbemutatón. Káli István kutatni kezdte a természetesből a mesterséges társadalomba kényszerített emberek sorsát, azokét, akikkel „az első eszmélés pillanatában találkozott”, és akiknek köszönhetően leélt egy „boldognak mondható gyermekkort”, így született meg új regénye. – Ismernem kellett volna a szüleim életét, de semmit nem tudtam róluk, ezért kitaláltam nekik egy életet – tette hozzá. A kötet szerkesztője, Gálfalvi Ágnes a főhős, a „szemfényvesztett” alakjára irányította a figyelmet. Kormos Albert egy marosvásárhelyi kisiparos, női ruhákat készítő úriszabó, éles eszű, kíváncsi, ugyanakkor nem túlságosan reflektált. Választását így indokolta meg az író: – A mű cselekménye idején egy kisiparos meghatározó személyiségnek számított egy kisiparos városban. Női szabóként ismert személyiségekkel kerülhetett kapcsolatba, így alakján keresztül sok mindent meg lehet mutatni. Káli István azt is elárulta, hogy édesapja a valóságban is ezt a mesterséget űzte, Kormos Albert alakja mégis fikció. – Általa és a hozzá hasonló szereplők révén mutatom meg azt, amit képzelek erről a korról. Ők a „mindenkik”, a „sok”, a „névtelenek”, akikről név szerint semmilyen emlék nem maradt meg a történelemben. A regény mellékszereplői viszont valós személyek. A rendszer olyan irányítói, illetve elszenvedői ők, mint Csupor elvtárs, báró Kemény János vagy Tamási Jenő. A továbbiakban A szemfényvesztett tartalmára kérdezett rá a beszélgetőtárs. – A szöveg Kormos Albert utolsó éjszakájába van bezárva – foglalta össze a lényeget a szerző, akinek főhőse balesetet szenved, ennek folytán a látásközpontja sérül, de miközben egyre gyengébben észleli a kinti világot, belső látása kitisztul. A történet egy belső monológot tölt ki, amely tulajdonképpen metafizikai elmélkedés a teremtés csodájáról, az ember szerepéről. Káli István a regény szerkezetét is körvonalazta. – Van egy tétel, abból kiindulva jutunk el a következtetésig. A bizonyítás húsz lépésben zajlik, és a következtetés az, hogy nincs következtetés. Gálfalvi Ágnes arra kérdezett rá a továbbiakban, hogy hogyan fordul egy realista ábrázolásmódot követő szerző a 70. születésnapja után a láthatatlan tudás felé, mennyire tudatos ez a váltás. – Az emberben gyűl a feszültség, aztán egyszer csak elkezd gondolkozni azon, hogy miért történt mindaz, ami történt. Úgy éreztem, hogy elszámolnivalóm van önmagammal, és ezt adtam Kormos Albert szájába – fejtette ki az író. Káli Istvánt a marosvásárhelyi bemutató előtt Székelyudvarhelyen díjazta az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány. Az ottani rendezvényen hangzott el, hogy új műve ellen-fejlődésregény, a XIX. századi fejlődésregény ellentéte. Ennek kapcsán a szerző így fogalmazott: – Én nem akartam leépülésregényt írni. Egyszer csak kezdte írni magát a szöveg, egyik esemény kérte a másikat, és ez lett belőle.(...) A főhősöm nem volt az egyedüli ilyen szereplője a kommunizmusnak. Azt, hogy hányan találtak magukra a világtalanság állapotában, illetve hányan tudták megkülönböztetni a két világtalanságot, nem tudom, mindenki tegye hozzá a maga igazságát. A beszélgetés végén Gálfalvi Ágnes Káli István prózájának azt az erényét emelte ki, hogy a társadalmi leépülésben is meglátja az egyén egyediségét, a csodát, ami bármikor bekövetkezhet. – Én nem tudtam volna másról írni, mint arról, amit láttam – vette át a szót a szerző, akit mérnökként munkásemberek vettek körül, és aki egy kétosztályos téglagyári munkás hozzá címzett sorait ereklyeként őrzi. – Alulról láttam a társadalmat, így a regényhőseimet, a közöttük lévő viszonyokat, az egymásrautaltságot is alulnézetből mutatom be – jegyezte meg, majd azt is elárulta, hogy új művének szereplői közül nem a főhős a kedvence, hanem egy pék, aki nem tudja tartani a száját, nem képes beletörődni a rendszerbe, és azért nem nősül meg, hogy családját ne sodorhassa szókimondó természetével nehéz helyzetbe. Az est felolvasással zárult, a szerző a mű meghatározó, kezdő és záró részét osztotta meg az egybegyűltekkel, akik így még inkább kedvet kaphattak a költői lüktetésű, különleges regény befogadásához. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 21.Orbán Balázs nyomdokán a Gyimesek vidékén 2.Visszatérnek a Székelyföld peremén fekvő Gyimesek vidékére az Orbán Balázs nevét viselő 36. dokumentarista fotótábor résztvevői október 20–27. között. A fényképes dokumentáció készítése a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, az Exposia Fotográfiai Alkotócsoport szervezésében valósul meg, Hargita Megye Tanácsának a támogatásával. Az idén májusban tavaszi fényben megragadott Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk községeit most az ősz színeiben is dokumentálják a meghívott fényképészek: Antal Levente (Sepsiszentgyörgy), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kelemen Lajos (Sepsiszentgyörgy), Kerekes István (Kazincbarcika), Sándor-Tóth Zsuzsanna (Hatvan), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíkszereda). A fotótáborban részt vevő fényképészek a vidéket bejárva vizuális értékmentést végeznek. A megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeikkel rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem. A felvételek, amelyek a tábor ideje alatt elkészülnek, egyfajta üzenetek a világnak: így élnek itt az emberek, ilyen a környezetük, és ilyen csodálatosan szép az a táj, amit századok óta laknak. Az ily módon készülő dokumentáció vándorkiállítás anyagát képezi, amelyet a jövő év során több helyszínen is bemutat a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont. Orbán Balázs a Székelyföld leírásában elragadtatva írja e vidékről: „… egy ily nagyszerü tájjal, melynél szebbet bizonynyal se Tyrol, se Svájcz nem tud felmutatni, s mi még sem ismerjük, még kevésbbé méltányoljuk e szép hazát. Kétségtelenül szép a Székelyföldnek lakott része is, de ki azt valódi nagyszerüségében akarja ismerni, annak be kell hatolni határhavasaink nagyszerü tömkelegébe, meg kell utazni azon gyönyörü hegyszorosokat, melyeket a teremtő mint e szép haza büv-utjait helyeze a határszélre, s csak akkor fogja azt egész nagyszerüségében, egész pompájában ismerni”. A 36 km hosszú Gyimes-völgy a Csíki-havasok legkeletibb csücskében helyezkedik el, községei: Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk. Az itt élő gyimesi csángók ősei csíki falvakból menekültek e vidékre, a korábbi századokban, hol politikai, hol gazdasági kényszerből. „A betelepülésre vonatkozó adatok a 17. századtól követhetők. Többen Moldovába telepedtek le, majd visszaszivárogtak a mai Sánclaka környékére, és alulról felfelé népesítették be a Tatros völgyét és a patakokat. A Tatrosba futó patakok mentén szétszórt házcsoportok szerekbe, tizesekbe szerveződő egységeiből önálló települések jöttek létre. A 19. század derekán már mindhárom mai gyimesi település önálló közigazgatású község, külön bíróval, elöljárósággal. A szétszórt település az emberek összeállásának régi titkait árulja el, a családi foglalás emlékeit őrzi. Egy-egy völgybe futó patak mellett egy család telepedett meg, s így a patakok legtöbbje az első települők nevét őrzi”. „A Tatros és mellékvizeinek vidékét a 17. században még nagyrészt a Moldvát Csíkszékkel összekötő kereskedelmi útvonal által keresztülszelt erdőrengeteg borította. A gyimesi csángók az azóta eltelt bő két és fél évszázad alatt az őket körülölelő tájat minden vonatkozásában kiismerték, s közben a vadont hegyvidéki kultúrtájjá alakították”. „Mivel kevés a szántóföld, a gazdasági élet alapját az állattenyésztés, a pásztorkodás, a fafeldolgozás, fakereskedelem és a háziipar képezi. Mind a Tatros völgyében, mind a »patakokban« nagy kiterjedésű természetes kaszálók elsősorban a szarvasmarha-tenyésztésnek, míg a havasi legelők a juhtenyésztésnek kedveztek. A havasi legelők birtokbavétele fokozatosan történt: az »erdőlés« nyomán egyre több természetes kaszálót tudtak hasznosítani. A csángó életmód egyik sajátossága a kalibázás. Tavasszal a gyimesiek kiköltöznek állataikkal a nyári szállásra, majd ősszel, Szent Mihály napja körül hazaköltöznek a téli szállásra. Benkő Károly (1853. II. 62-68) említi, hogy a »Gijmes havasi falvakat több falu bírta: Csíkszentmiklós 1/5-ét, Borzsova 1/5-ét, Csíkszentmihály 1/5-ét, Szépvíz pedig 2/5-ét«. A gyimesi ember az önellátásra rendezkedett be, különösen az épületek építése, az élelem, ruházat előállítása terén. Mindezt az őstermelés alapfokon ma is tudja biztosítani. Itt még fellelhetők a magyar népi kultúra korábbi rétegei, őrzik viseletüket, gyakorolják ősi gazdálkodási módszereiket. A településszerkezet is sajátosan módosult: a völgyekben a hosszanti útifalu, míg a mellékvölgyekben, a patakokban a szórvány több változatával találkozhatunk. A gyimesi csángó ház a székely ház egyik típusa. A havason, az esztenán a házakat faragatlan gerendákból építik. A patakok mentén elszórt házak egy-egy tízest alkotnak (Rána, Ciherek, Ugra, Görbe, Boros, Sötét, Kápolna, Rajkók). A helyi identitástudat ma is erős: a gyimesi csángók nagy része tudja, honnan csángáltak ide. Nyelvjárásuk is a felcsíkiakéval hasonlítható. Gyimesben más mindenki jövevény, a bennszülött a csángó. Sajátosan alakultak e vidék néprajzi hagyományai is. A vidék gazdag népi tánchagyományokban, mondavilágban és dallamkincsben. A parasztzenészek messzi földön híresek, egyik sajátos népi hangszerük, a gardon (teknő alakú, húros ütőhangszer) puhafából készül. A gyimesi csángó magyarok legfőbb szórakozási alkalma a tánc volt. A szakemberek közel 35-féle táncalkalmat és mintegy 30 táncfajtát tartanak számon. A táncrendből napjainkra a fiatalok is ismerik a magyarost, a csárdást, a németest, a hejszát”. „Gyimes a Székelyföld néprajzának múzeuma, vagyis, ami ott hamarabb eltűnt, elenyészett, itt változatlanul vagy átformálódva még tovább fennmaradt. A viseleti darabok, mustrák, a házak és bútoraik, a növényismeret, a párválasztás, a lakodalom némelyik mozzanata, a középkori keretezettségű katolicizmus, a pogány emlékeket felvillantó néphit, a ráolvasások, a táncok, balladák, keservesek, a hiedelmek nemcsak esztétikailag szépek, vagy más szempontokból érdekesek, nemcsak megborzongatják az embert, hanem a tudomány számára lehetővé teszik a népi kultúra múltjának tanulmányozását, pontosabban megértését.” Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 21.A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere ( Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára, 3.)Az 1947/48-as egyetemi tanév kezdete előtt újabb kiváló, magyar állampolgárságú tanárok távoztak a Bolyai Tudományegyetemről, telepedtek vissza Magyarországra: Bónis György – akit előtte néhány napra le is tartóztattak –, Benedek Marcell fiával, Benedek Istvánnal, Környey István, Ludány György, Klimkó Dezső orvosprofesszorok, Zolnai Béla irodalomtörténész. 1947. október 14-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben az a miniszteri rendelet, amelynek értelmében elbocsátották a már másfél éve internált Venczel Lajost, Oriold Bélát, Jordáky Lajost. Korábban már nyugdíjazták György Lajost, Balogh Ernőt, Boga Lajost, Kiss Gézát, a nemzetközi hírnevű professzorokat és Szabó Jenő tanársegédet. A teológia két professzora, Tavaszy Sándor és Imre Lajos többé nem adhatott elő a Bolyai Tudományegyetemen. Joggal idézi Vincze Gábor és Lázok János Márton Áron püspök megjegyzését: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?” A román nacionalista kurzus is frontális támadást intézett a Bolyai Egyetem ellen. Iosif Chişinevszkij, az RMP titkárságának 1949. január 31-ei ülésén kijelentette: „A kolozsvári Bolyai Egyetemet az (oktatásügyi) miniszter nem tudja kézben tartani, a minisztériumban lévő nacionalista elemek bátorítják az egyetemen dolgozó nacionalista elemeket.” 1949. február 19-én a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Rákosi Mátyásból, Rajk Lászlóból, Gerő Ernőből álló küldöttsége a Magyar Népi Szövetség vezetőségével szervezett találkozón megbeszélést folytatott a Román Munkáspárt legfelsőbb vezetésével. Ezen a gyűlésen jelentette ki Luka László/Vasile Luca: „Nem bízunk meg sem a magyar egyetemi tanárok karában (utalás a magyar állampolgárságú professzorokra – T. Z.), sem az itteni magyar egyetem professzori karában, hogy egymás között közvetlen kapcsolatban legyenek.” Ana Pauker külügyminiszter a támadásban ennél is tovább ment: „A következő helyzetben vagyunk. Nehéz helyzetben, mert kultúránkban a nyugati hatás dominál. Arra kényszerítenek, hogy többlet-erőfeszítéseket tegyünk. A franciák 3–4 hónappal ezelőtt a vámhoz 4 millió példányban hoztak könyveket ajándék formájában, köztük matematikai, tudományos könyveket, hogy adják át az egyetemeknek. Mi visszautasítottuk ezeket a könyveket, bár az egyetemeken szükség lett volna rájuk. Úgy tűnhet, hogy eltúloztuk, hogy mindez baloldaliság, miközben a mi bizottságaink éjjel-nappal orosz nyelvből román nyelvre fordítják az (egyetemi) kiadványokat. De ez nem baloldaliság, amikor az egyetemeken az a helyzet, hogy a tanárok előírják az egyetemi hallgatóknak, hogy a nyugati kultúra alapján képezzék magukat. Ilyen értelemben sok bírálatot kapunk, hogy a román hazában az egyetlen egyetem, amely bizonyos mértékig gazdag az angol, amerikai irodalomban, nyugati könyvekben, az a Bolyai Egyetem, ahová Magyarország küldi a könyveket.” „Miért vetettük fel ezt a problémát a Bolyai Egyetemen lévő könyvekkel? A Bolyai tanárai nagyon messze állnak attól, hogy demokraták legyenek. Azokat a könyveket, amelyek onnan jönnek (Magyarországról – T. Z.), amelyekről Luca elvtárs beszélt, nemcsak a magyar reakciós tanárok olvassák, hanem a román reakciós tanárok is, és ők arra használják fel ezeket, hogy rámutathassanak: íme, hogyan beszélnek a románokról. Íme, ezért mondjuk mi azt, hogy a magyar elvtársak sem lehetnek ellene, ha figyelünk arra: milyen (szellemi) táplálék érkezik az egyetemi hallgatók számára?” 1949-ben letartóztatták a Bolyai Tudományegyetem két volt rektorát: Csőgör Lajost és Balogh Edgárt, 1952-ben Jordáky Lajost, Demeter Jánost, az egyetem két baloldali elkötelezettségű professzorát, és Székely András (Endre) orvostanhallgatót. A tulajdonképpeni vád: a magyar Béke-előkészítő Osztály számára – Demeter Béla Erdély- és nemzetiségi szakértő révén – adatokat gyűjtöttek és adtak át Erdély gazdasági, társadalmi, művelődési életéről, az iskolák számáról, helyzetéről, a Bolyai Tudományegyetem tevékenységéről. A magyar államtól – Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök közvetlen utasítására – pengőben 11 ezer amerikai dollárnak megfelelő támogatást kaptak a magyar egyetem fenntartására, amelyről nem számoltak el a román államnak. A vád abszurditása: a letartóztatottak 1945–46-ban még magyar állampolgárként gyűjtötték az adatokat az iskolákról, a magyar egyetemről, Erdély gazdasági, társadalmi helyzetéről, művelődési életéről, abszurd drámába illő, hogy mindezért egy idegen állam, Magyarország javára folytatott kémkedéssel vádolták őket. Az 1954 áprilisában kihirdetett hadbírósági ítélettel Jordáky Lajost tizenkét, Demeter Jánost tíz, Balogh Edgárt hét, Csőgör Lajost hat, Székely Andrást (Endrét) három év börtönbüntetésre ítélték. 1955-ben szabadon engedték, 1956-ban rehabilitálták őket. A perirat terjedelme: 12 ezer oldal! A megfigyelési és követési dossziék terjedelme messze meghaladja a 100 ezer oldalt. Balogh Edgár „szekusdossziéja” oldalszámban megközelíti Márton Áron erdélyi római katolikus püspök közel 80 ezer oldal terjedelmű megfigyelési, követési dossziéjának terjedelmét: 70 ezer oldal! Elképesztő, megdöbbentő, hogy a román kommunista diktatúra kinyújtott karja milyen hatalmas összegeket fordított, milyen kiterjedt logisztikát mozgósított a Bolyai Tudományegyetem tanárainak megfigyelésére, ellehetetlenítésére, akár fizikai likvidálásukra. Ezek a dokumentumok először jutnak el az Olvasókhoz, a történész szakmához, meggyőződésem: nemcsak árnyalják, hanem módosítják a Bolyai Tudományegyetem történetével kapcsolatos kollektív emlékezetet. A Securitate 1954-ben megfigyelési dossziét nyitott a Bolyai Egyetemről. Iacob Dezideriu hadnagyot, a 7-es ügyosztály operatív tisztjét bízták meg ezzel a feladattal. A megfigyelés indoklása: „A régi reakciós, kozmopolita tanárok szisztematikusan akadályozták, hogy a tanári karba és az adminisztratív vezetésbe demokratikus elemek kerüljenek, a horthysta megszállás idején fasiszta magatartásukkal kompromittált tanárokat léptettek elő.” Jordáky Lajost, Csőgör Lajost, Ehrlinger Józsefet, Unghváry Sándort, Venczel Józsefet és másokat már eltávolítottak az egyetemről. „Bár a szerveink által folytatott informatív akciók révén egy sor veszélyes elemet letartóztattak, mint Venczel Józsefet, Jordáky Lajost, Pásztai Gézát, Demeter Jánost, Balogh Edgárt, Nagy Gézát, Veress Pált és másokat, még mindig nagyon sok gyanús elem maradt, mint Balogh Antal, Blédy Géza, Varga Jenő, Fey Loránd, Csehi Gyula, Kálmán Ilona és mások, burzsujok, kulákok fiai, olyan elemek, akiknek kapcsolatuk volt Jakab Sándor volt miniszterrel, akik a tanításban nem követik a párt irányvonalát, és akik ma is kiszolgálják a katolikus egyházat, így ezen az egyetemen negatív hatást gyakorolnak az egyetemi hallgatókra.” Az 1956-os magyar forradalom kitörése, majd vérbefojtása kiváló ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román pártvezetésnek, hogy megszüntesse, a román egyetembe olvassza a Bolyai Tudományegyetemnek nevezett „irredenta, soviniszta fészket”. Amikor az egész világ a magyar forradalom eufóriájában élt, 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet három hallgatóját: Balázs Imrét, a bolgár származású Tirnován Videt és Walter Frigyest. Balázs Imre festőművészt és Tirnován Vid szobrászhallgatót 1956 decemberében gyorsított eljárással hét-hét év börtönbüntetésre ítélték. 1956. november 17-én Várhegyi Istvánt, 18-án Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt, 24-én Nagy Benedek „bolyais” hallgatókat tartóztatták le: 1957-ben Várhegyit hét, Nagy Benedeket öt, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt három-három év börtönbüntetéssel sújtották. A perükről, letartóztatásukról szóló, Fazekas János és Leonte Răutu által 1956. december 5-ei keltezésű írásbeli jelentést személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej, az RMP főtitkára ellenjegyezte, széljegyzetekkel látta el. 1957 márciusában letartóztatták Dávid Gyula tanársegédet, Páskándi Géza költőt, majd 1957 márciusában Bartis Ferenc I. éves magyar szakos hallgatót, költőt. Dávid Gyulát és Bartis Ferencet hét-hét, Páskándi Gézát hat év börtönbüntetésre ítélték. 1959-ben következett az „ötös” csoport elítélése: 1959. február 16-án Varró János tanársegédet 16, Lakó Elemér tanársegédet tizenöt, Péterfy Irén III. éves magyar szakos hallgatót tíz, Vastag Lajos történész hallgatót nyolc, Páll Lajos festő-költőt hat év börtönbüntetésre ítélték. 1957 februárjában letartóztatták Szilágyi Árpád IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatót, akit két perben 42 év börtönbüntetésre ítéltek. 1958. július 14-én részt vett a szamosújvári börtönlázadásban. Félig agyonverték. A román apától származó Iamandi Emil „bolyais” magyar–román szakos hallgatót és Pogány Ádám bölcsész hallgatót öt-öt év börtönbüntetéssel sújtották. A Bolyai Tudományegyetemről – különböző ürügyekkel – kizártak mintegy harminc egyetemi hallgatót. Már csak idő kérdése volt a Bolyai Tudományegyetem felszámolása, egyesítése a Babeş Egyetemmel. Erre 1959 februárjától került sor, amikor a későbbi szörnydiktátor, Nicolae Ceauşescu KV-titkár vezényletével, az 1990-es évek román államelnökének, Ion Iliescunak a hathatós támogatásával maratoni gyűléseken próbálták meggyőzni a Bolyai Egyetem tanárait, diákjait, a romániai magyarságot a román és a magyar egyetem egyesítésének nagyszerűségéről. A Bolyai Egyetem felszámolása ellen öngyilkossággal tiltakozott Szabédi László költő, egyetemi tanár, Csendes Zoltán statisztika professzor, a kiszemelt rektorhelyettes és felesége, valamint Molnár Miklós docens. A Háromszék olvasói Dávid Gyula irodalomtörténész periratát – magyar fordításban – vehetik majd a kezükbe. A 2006-ban fénymásolt levéltári dokumentumok egy példányát átadtam Dávid Gyulának – aki hathatósan segítette a kutatómunkámat is! –, hiszen ars poeticaként követem: csak akkor hiteles egy ilyen tanulmány, kötet, ha a még élő politikai elítéltekkel „összeszikráztatjuk” a levéltári dokumentumokat a véges emberi emlékezettel. Könnyű dolgom van: Dávid Gyula nagyszerű partner ebben a munkában. A tanulmánynak, a forrásközlésnek az ad különleges aktualitást, hogy a Nap Kiadó gondozásában 2016 végén megjelent kötetét – 1956 Erdélyben, és ami utána következett címmel – e sorok írója nélkülözhetetlen forráskiadványként forgatja A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere című szintézise véglegesítésénél. Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 21.Az elfelejtett MakárMakár Alajos az egyik utolsó képviselője volt annak a felfogásnak, mely az emberi sorsot tartotta a művészet fő feladatának – jelentette ki Banner Zoltán művészettörténész az Erdélyi Művészeti Központban tegnap délután megnyílt, Makár Alajos életművét bemutató kiállításon. A kilencven éve Nagykárolyban született festőművészben még megvolt a művészi felelősség ösztöne és tudata, ezek a mára már azért nevetségesnek tartott fogalmak, mert a nyugati világban rég kihaltak – hangsúlyozta megnyitóbeszédében Banner Zoltán. A művészi pályáját későn, negyvenéves korában kezdő Makár Alajos is a szocialista realizmus követelményeinek megfelelően kezdett alkotni az 1960-as években, „mert mi mást tehetett volna akkoriban”, de a szellemi terror idején a humánum vízióiban részesített; és mert romantikus alkat volt, ezért az ő életképei valójában az erdélyi magyar kispolgárság életének képei, még a tájképekben is olyan igazságot keresett, ami megrendíti az embert, értékelte a művészettörténész az általa „kissé – nagyon – elfelejtettnek” nevezett Makár Alajos művészetét. A megnyitón – a kiállított festmények hangulatához igazodva – Szabó Fruzsina énekelt csángó népdalokat. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 21.A reformáció jegyében ítélték oda az idei Orbán Balázs-díjakat a székelyföldi megyékA reformáció jegyében Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének, Jakab Istvánnak, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesének és Tőkés Zsoltnak, a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium igazgatójának ítélték oda idén a székelyföldi megyék legrangosabb kitüntetését, az Orbán Balázs-díjat. Kovászna, Hargita és Maros megye önkormányzata közös közleményben számolt be szombaton a marosvásárhelyi vártemplomban péntek este tartott díjátadóról. Amint a házigazda, Péter Ferenc, a Maros megyei önkormányzat elnöke az ünnepségen elmondta: mivel 2017 a reformáció emlékéve, ezért mindhárom megye olyan személynek adományozta az Orbán Balázs-díjat, akik életük és munkásságuk során a reformáció szellemében cselekedtek, és a keresztény és magyar értékek átadására törekedtek. „A közösségért végzett munka szoros kapcsolatban áll a reformáció eszméivel. A nagy reformátorok a hit megélésének és Isten dicsőítésének eszközeként tekintettek a munkára, és azt vallották, hogy az egyén munkájával hozzá kell járuljon a közösség boldogulásához, felvirágoztatásához. Meggyőződésem, hogy napjainkban is erre a szemléletre van szükségünk” – fogalmazott Péter Ferenc. Borboly Csaba, a Hargita Megye Tanácsának elnöke azt tartotta a kor nagy kihívásának, hogy vonzóvá tegyék Székelyföldet a fiatalok számára. „Sok minden nem rajtunk múlik, de bűn és vétek elmulasztani megtenni minden tőlünk telhetőt, hogy itthon tartsuk fiataljainkat. Székelyföldnek akkor lehet jövője, ha több figyelmet fordítunk a fiataljainkra, ezért szeretnénk a következő évet a fiatalság évének nyilvánítani Hargita megyében” – idézte a közlemény Borboly Csabát. Tamás Sándor, Kovászna megye önkormányzatának elnöke arról beszélt, hogy Székelyföld olyan sajátos entitás, amelyet éltető köldökzsinór köt a magyar nemzet egészéhez. „Egy hajóban ül Székelyföld minden lakója, aki pedig ezért a régióért tesz, az minden egyes lakójáért tesz” – fogalmazott Tamás Sándor. MTI; Erdély.ma 2017. október 21.A kórus nemcsak éneklésről szól, hanem közösségépítő is (Negyvenöt éves a Vox Humana)Ma délután nagyszabású koncerttel ünnepli fennállásának 45. évét a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus: a Krisztus király-templomban meghívottaik – a helyi Pro Musica Kamarakórus, a kézdivásárhelyi Cantus Kamarkórus és testvérkórusuk, a budapesti Stella Kamarakórus – után lépnek fel, végül közös éneklésre kerül sor. Ami önmagában is különleges produkció, és ha hozzátesszük, hogy modern felállású zenekari kíséret is lesz hozzá, bátran kijelenthetjük: maradandó élményt ígérő előadásra invitáljuk a nagyérdeműt. A Vox Humana két hónappal fiatalabb jelenlegi karvezetőjénél, Szilágyi Zsolt Herbertnél: a kórust 1972-ben alapították frissen Sepsiszentgyörgyre kihelyezett zenetanárok, édesapja negyven éven át vezette, édesanyja pedig tagja volt a kórusnak – természetes volt tehát, hogy Szilágyi Zsolt visszavonulása után fia vegye át a kórus irányítását, hiszen gyakorlatilag második otthona volt a Vox Humana, amelynek ő maga is tagja 1990 óta. A kórus elmúlt öt évéről, a mai eseményről Szilágyi Zsolt Herbertet kérdeztük. – Negyvenöt év megszakítás nélkül nagy idő, csak a Magyar Férfidalárda hosszabb életű kórus Sepsiszentgyörgyön a Vox Humananál. – Ebben a műfajban – kóruséneklés négy szólamra – mindenféleképp a Vox Humana a legidősebb. És valamilyen szinten hagyományteremtő is, mert egészen az 1990-es évek közepéig gyakorlatilag nem volt konkurenciája, viszont azóta az elvetett mag kezdte meghozni termését, ma már több mint tíz kórus működik csak itt, a városban. A kórus nemcsak éneklésről szól, hanem közösségépítő is, kultúraterjesztő, sok vetülete van egy ilyen csoport működtetésének, és rengeteg áldozattal is jár, mert lehet, kívülről csak az látszik, hogy az emberek elmennek próbára, utána fellépnek, de ez nagyon összetett dolog, hogy működni tudjon, támogatókra is szükség van, egy koncertet vagy turnét nagyon alaposan meg kell szervezni ahhoz, hogy a végén mindenki azt mondja, hogy jó volt. – Nehéz örökség volt átvenni a Vox Humana vezetését? – Nehéz, mert a legnehezebb az embert és hozzáállását megváltoztatni. Amihez ragaszkodom – és ezt még az elején elmondtam –, a kotta nélküli éneklés és a pontosság. Én elvárom mindenkitől, hogy nagyon pontos legyen, mert én félig német vagyok, és ez az oldalam dominál. Szeretném, ha mindenkinek német gondolkodása lenne, ne az a bizonyos „jól van az úgy is” működjék az emberekben. A kotta nélküli éneklés meg azért fontos, mert egy dolog leénekelni a műveket, más dolog előadni. Én mindig elmondom, hogy mielőtt nekifogok énekelni, előveszem a szöveget, és elképzelem, hogy azt egy színművész, akiben van energia és meglátás, hogyan adná elő a színpadon. Nekünk ugyanazt kell csinálnunk énekelt hangokkal. – Tehát a kórustagoknak az egész repertoárt kívülről kell ismerniük. – A kórus az 1990-es évek elejéig csak zenetanárokból állt, ami azt jelentette, hogy a repertoár nagyon nagy volt, mert a zenetanár kapja a kottát a kezébe, és kéne énekelnie első vagy legalább második látásra. Most sokkal „színesebb” a tagság, van mindenféle végzettségű énekes. A kotta addig segítség, míg megtanulják a művet, utána csak nyűg. Mert amennyire beleéli magát az éneklésbe a kórus, pont annyit tud átvenni a közönség, semmivel se többet. Amikor a közönség azt látja, valakik a kottából olvasgatnak, s az a figura ott elöl hiába integet, az csak olyan, kezdenek ásítani, fészkelődni a széken, nyomni a Facebookot. De amikor azt látják, hogy mi beleéljük magunkat, hogy nekik énekelünk, az már élmény. Ezért van, hogy nálunk a kórustag nem nézhet se közönségre, se plafonra, csak rám. Munkásabb így, igaz, de eredményesebb is. És ugyanez miatt nálunk a repertoár is valamivel kisebb. Amit egyébként igyekszem úgy összeállítani, hogy olyan műveket is bemutassunk, amiket más kórusok nem vállalnak fel, illetve olyan hangszerelésben adjuk elő ezeket, amilyen máshol nem jelenik meg. Én mindig azon vagyok, hogy nem érdemes valamit pont úgy csinálni, mint a többi tíz kórus. – Ez egyfajta stílusváltást is jelent a Vox Humana életében? – Édesapám negyven évéhez képest igen, olyan szempontból, hogy általában úgy megyünk koncertezni, hogy van egy bizonyos repertoárunk, de hogy abból épp mit fogunk énekelni, még akkor sem tudom, amikor a színpadra fellépünk. Ránézek a közönségre, és akkor döntöm el, mit énekelünk. Mert egy hetvenes vagy annál idősebb korosztálynak hiába próbálnék beatbokszot eladni, illetve ha nagyrészt fiatalok ülnek a közönségben, ők lehet, hogy Kodály Zoltánnak az amúgy csodálatos Öregek című szerzeményét nem annyira értékelnék. Persze ehhez szükséges, hogy a tagság az egész repertoárt kívülről tudja, mert van eset, amikor én a művet egyféleképpen érzem, van amikor másféleképpen, és ha a kórustag a kottát nézi, az az idő, amit ő kottanézésre fordít, az a karmesterrel való kapcsolatban holtidő. Így nem lehet versenyképes dolgot csinálni. Ennyiben másabb jellegű a Vox Humana ahhoz képest, mint 2012-ig volt, de az igényszint legalább ugyanaz. – Hogyan ünneplitek az 50. évfordulót? – Ha megérjük, azt is megszervezzük, és talán több időt, energiát fordítunk majd rá. Minket az ötéves terv nem jellemez, mi mindig a következő fellépésre készülünk, mert minden fellépés más és más jellegű, és mindig akkor és ott kell helytállni. Ma délután nagyszabású koncerttel ünnepli fennállásának 45. évét a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus: a Krisztus király-templomban meghívottaik – a helyi Pro Musica Kamarakórus, a kézdivásárhelyi Cantus Kamarkórus és testvérkórusuk, a budapesti Stella Kamarakórus – után lépnek fel, végül közös éneklésre kerül sor. Ami önmagában is különleges produkció, és ha hozzátesszük, hogy modern felállású zenekari kíséret is lesz hozzá, bátran kijelenthetjük: maradandó élményt ígérő előadásra invitáljuk a nagyérdeműt. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 20.Kolozsvári javaslatra avattak emléktáblát Pittsburghban Kemény JánosnakEmléktáblát avattak báró Kemény Jánosnak, az erdélyi magyar kulturális élet kultikus figurájának szülővárosában, a Pennsylvania állambeli Pittsburghban – számolt be a kolozsvári Fehér Holló Médiaklub Egyesület. Az Ohio menti nagyváros magyarsága szép számban képviseltette magát az ünnepségen, amelyet a régió magyarságát sikeresen összetartó Jozsa Cornerben, azaz az 56-os menekült Bodnár Sándor által vezetett Magyar Kultúrvendéglőben tartottak. Az emléktábla-állítás ötletgazdája, Szabó Csaba kolozsvári újságíró kétnyelvű beszédében elmondta: Kolozsvár, és az erősödő erdélyi magyar társadalom üzenetét hozza a Kis-Szamos partjáról az Ohio mellé. „Sokban hasonlít egymáshoz Pittsburgh és Kolozsvár. Folyók vajúdásának mitikus helyszíne Kolozsvár, mivel szomszédságában ömlik össze a Hideg- és a Meleg-Szamos, önmagukat újjáteremtve. Ez történik a legendás Fort Pitt előtt is, ahol a régi indiánháborúk és suhanó harci kenuk helyén ma az Allegheny és Monongahela folyik össze, megszülve a fenséges Ohiót. Mindkét folyó – a Kis-Szamos és az Ohio – partján el lehet merülni Kemény János Víziboszorkány című regényében, tűnődve azon, hogy Kemény János regényhőse hogyan tutajozna itt, az Ohion, a hajókat és motorcsónakokat (el)kerülgetve” – fogalmazott Szabó Csaba. Az újságíró beszédében emlékeztetett: amikor Kemény János megszületett Pittsburghban, a város még nem volt ennyire kiépülve. „Kossuth Lajosnak gyönyörű bronz emléktáblája van Pittsburghban, most már Kemény Jánosnak is lesz. Nem olyan szép, nem olyan elegáns, nem a Third Avenue egyik sarkát díszíti, de mégis, lélekben legalább olyan értékes, mint a Kossuthé” – jelentette ki. Bodnár Sándor magyar közösségszervező 1956 eseményeiről beszélt angol és magyar nyelven, megjegyezve, hogy talán nem véletlen, hogy éppen Kemény János halála napján, október 13-án gyűlt össze a pittsburgh-i magyarság ünnepelni. „Engem 14 éves koromban lőttek meg a Korvin-közben, de nem vesztettem el a hitemet a szabasságban és a magyar jövőben. Kisebb csodának tekinthető, hogy ennek a Kultúrvendéglőnek a falán ott áll majd egy magyar vőfélybot és egy árvalányhajas kalap által átölelve a Kemény János emléktábla. Olyan kis csoda, amit akkor éreztem, amikor bicskámmal kivettem kölyökfejjel az orosz golyót a combomból, és nem fertőztem halálra magam a szökés közben, árkon bokron, határokon túl menekülve. Ki hitte volna, hogy Kolozsvár lesz az a város, aki Kemény Jánosra emlékezik majd Pittsburghban? Ki hitte volna, hogy ebben a városban már nemcsak a Kossuth-emléktábla jelöli a magyar múltat és jövőt” - zárta beszédét Bodnár Sándor. Szakács Imre, Magyarország New Yorki-i konzulja az Anyaország szerepéről beszélt, angol nyelven. „Magyarország számára minden magyar számít, éljen az Kolozsváron, ahonnan a Fehér Holló Médiaklub átröptette az óceánon ezt az emléktáblát, vagy Pittsburghban, ahol több ezer ember vallja magát magyarnak, anyenyelvét beszélve, törve, vagy csak szeretettel emlékezve rá” – tette hozzá a konzul. A rendezvényen mintegy negyvenen voltak jelen, közülük tízen beszélik folyékonyan a magyart. Sokan ezen a napon döbbentek rá, mit is jelenthet a vezetéknevük. A fiatal Kászony és Szepesi család már nem beszéli nagyszülei nyelvét, de meghatódva fogadták a Fehér Holló Médiaklub újabb projektjét, amelynek során mindketten Erdélybe jönnek majd egy hétre, ahol székely gyerekek - kászoniak – fognak segíteni nekik újratanulni őseik nyelvét. Az emléktábla-állítás költségeit a Fehér Holló Médiaklub Egyesület, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Ratiu Family Charitable Foundation támogatta. maszol.ro 2017. október 20.Elemző fájdalomAzt hittük, azt reméltük, mindenről a ceauşizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk tovább lépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek.” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más. Ismerek egy leányt, akinek az apja gumibottal verte a gyermekeket, olykor a feleségét is, a fejére zúdította a lisztet, felpofozta. Ha elmentek az asszony egyik testvéréhez, sorozatosan megalázta a gyermekeket, mindenki rettegett tőle. Télen kiparancsolta őket a hóra, „most nincs házatok!”, üvöltötte, a nagyobbik fiát leköpte, majdnem megfojtotta, a gyereknek menekülnie kellett otthonról, többször is a legjobb barátjánál aludt. Telt-múlt az idő, a leány sok mindenen keresztülment, megalázták, megverték, becsapták, míg végül találkozott egy olyan fiúval, aki megbecsüli, szereti, a tenyerén hordozza. A nagynénik, nagybácsik, de még a tulajdon anyja is (az apja közben meghalt) folyton azt kérdezi, mikor lesz gyermekük, és semmi módon nem lehet elmagyarázni egyiknek sem, hogy miért nem akar a leány (a fiúnak más okai vannak, bár nem nagyon különbözőek). A leány mindig idegesen megy haza, ha találkozik velük, mert hiába magyaráz, kiabál, sír szinte – a célzások, pajkos utalások („lehet mintát venni”, „jöhet a kis X”) nem maradnak abba. De hát miért is csodálkozunk? Nagynénik, nagybácsik egyaránt a régi fényképeket osztogatják a Facebookon egy-egy aranyeső kíséretében, és az anya hüppögve lájkolja őket. Ez maga az öntudatlan Erdély, az az Erdély, amelyből Tompa Andrea és Vida Gábor új regényei táplálkoznak. „A hallgatás akkor a legérdekesebb, amikor megtörik” – nyilatkozza Tompa Andrea Rostás Eninek a könyvesblogon (az interjú címe is ez), és regényt nyilván nem lehet írni a folyamatos hallgatásból. „Nem gondolom, hogy volt ebben valami perverzió” – mondta Vida Gábor a nulladik Látó-táborban Szilágybagoson, mármint abban, ahogy a családja belenevelte a borzalmas romániai magyar hallgatásba. Ez az Erdély éppen olyan tágas, mint amilyen szűk a világa. Földrajzilag tovább terjed a Királyhágónál, az a Kőröskisjenő is belefér, ahol Vida született Arad mellett, szellemi vagy lelki világa azonban hallgatástól hallgatásig tart. Nem lehet arról beszélni, hogy a nagyapa alkoholista, az apa meg depressziós, hogy a másik nagyapa egy ájtatos zsarnok, hogy a széki asszony megszökött a férjétől, és egy férfinak a szeretője, akitől gyermeke is lesz aztán – az a férfi sem szereti, csak használja. Nem volt benne perverzió, de önreflexió sincs, nem is akar lenni. Az áldozatokban is nagyon ritkán: Kalinak, a széki asszonynak merev képzete van a férfiról, a munkáról, az ételről, ha rászólnak, sem tud kilépni belőlük. A rózsanemesítő sem lép ki semmiből, kreativitása megreked a rózsái között. Annuska kiabál, de Eleonóra jámbor és vak marad. De ha valaki kiabál, miért nincs önreflexió? Mert minden családban kiabál valaki: a leányéban, akinek a történetével az esszémet kezdtem, ő maga, az Egy dadogás történetében az elbeszélő, azaz Vida Gábor, az Omertában Annuska. A tükörtartás nem inspirálja a szembenézést? Minden azt mutatja, hogy nem. „Meg fog téged verni az Isten, fiam” – mondta Vidának az anyja, miután elolvasott egy részletet a könyvből („Megírtam, elmeséltem, elvicceltem, elsírtam, amit lehetett.” Szekeres Dóra interjúja Vida Gáborral, Litera). Emlékszem arra a beszélgetésre, melyben egy kiskorában bántalmazott fiú elmesélte, amikor végre kilépett a családból, a nagyanyja megharagudott rá. „Kiteregette a szennyest.” Tipikus hárító mondatok. Ezek nem mi voltunk, mi nem így éltünk, te értetted rosszul, te vagy a hibás, már gyermekkorodban sem lehetett veled kezdeni semmit. Kalinak, aki ordít, hiszen megszökik, el kell költöznie Décsi Vilmostól, és a férfi semmit nem tesz a költözést elkerülendő, sőt. A boldogság nem lehetséges, csak a mi törvényeink szerint. Mi a bajod neked a mi törvényeinkkel? Meg nem foghatom. * Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceaușizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk továbblépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más. A tükörtartás – pimaszság. Senkinek nincs joga, hogy felelősségre vonjon bármiért is, még a saját élete érdekében sem. Különben is, mi köze a saját életéhez? Etettük, itattuk, öltöztettük, fedél volt a feje fölött, mindent megadtunk neki. És akkor ő? Ez az oka, semmi más oka nem lehet, hogy Wass Albert olyan nagy sikerre tarthatott számot (ma már nem tarthat, mert a piac telítődött, és megjelentek a politikai wass albertek). Az ő bálványozott prózája elpatetizálja, következésképpen eltakarja az igazságot, melyről különben olyan „szépen” beszél, és amelyet annyira fontosnak kürtöl. A bálványozás elmaradhatatlan szellemi gesztus. Ami nem bálványozott, azt kétségbe is lehetne vonni, árnyalni, kérdéseket feltenni neki. A kérdés nélküli politikai rendszerek pedig úgy nőttek ki belőlünk, mint a gomba. Egész társadalmak építették a létüket arra, hogy eltakarták a szemüket, és ezt hol alávetettségnek, hol magyarságnak nevezték és nevezik. Miközben elnevezik valahogy, észre sem veszik, milyen közeli rokonai a másik eszmekörnek. Aki a magyarságával feszít, éppen olyan alávetett, mint korábban volt, és még büszke is erre. Miért lehet sikere az Omertának és az Egy dadogás történetének? Különféle marketingszempontokon túl szerintem azért, mert nehéz korszakokról beszélnek elemző módon. Az Omertában az elemzés fedettebb, közvetett, szereplők általi: bár mindannyian egyes szám első személyben szólalnak meg, az egész csak úgy az ő történetük, hogy nem csak az ő történetük. Ha elképzelünk egy-egy kisregényt, mind a négy gyengébb lenne, mint a négy vallomásból összeálló regény, nem kis részben éppen azért, mert árnyalják egymást, ütköznek, egybehangzanak, és együtt egy objektívebb valóság benyomását keltik. Az Egy dadogás története is egyes szám első személyű, de Vida sávokban, tekercsekben beszél a gyermek- és fiatalkoráról. Az iskoláiról, a nagyszüleiről, a bentlakásról, a mehetnékről, a katonaságról. Ez a strukturált látás valahogy minden forró érintettség mellett azt az érzetet kelti, hogy ez egy megértőkönyv. Ez nagyon nagy teljesítmény. Mert a hárítás azzal jár, hogy az ember úgy érzi, hiába próbál megérteni, nem sikerül. Ha minden sírásodnak az a vége, hogy „lehet mintát venni”, akkor úgy érzed, becsaptak, sohasem szerettek, mindig csak eltartottak tulajdonképpen, ha a szomszéd lánya lett volna az ő lányuk, azt is éppen úgy eltartották volna. Nagy belső függetlenségre van szükség, hogy az ember elemezzen, miközben fáj. Ez történelmi-társadalmi értelemben sem könnyebb, holott úgy tűnhetne. Történészek, szociológusok, pszihológusok, politológusok analizálnak minden eszközzel és erővel. Ám a társadalom, a nagy, sértett apa, nem alkuszik. Kisebbségben még könnyebb dolga van, hiszen itt mindenért a többség a hibás, mindenről ő tehet. Gondolom, Magyarországon azért keresik olyan lelkesülten a Kádár-rendszer minden kollaboránsának zsidó gyökereit, és persze meg is találják tévedhetetlenül; később megkeresik „a bűnös zsidót”. Aki talán mégis tévedett, az az idegen, nem más. Az nem mi vagyunk, arról nem is érdemes beszélni. Nincs sem földrajzi, sem szellemi határ. Székelyudvarhelyen éppúgy fontos jelenség ez, mint Nagyváradon; Kolozsváron, mint Pécsett. A beismerés alázatot jelentene, azt a keresztény alázatot, amelyet mindannyiunknak kellene ismernünk, ha annyira igazi keresztények lennénk, amilyeneknek hirdetjük magunkat; az itteni és ottani magyar társadalom azonban gőgös, sőt, dölyfös: nem passzív, hanem aktív, agresszív. A politikus nem ismeri be, hogy tévedett, a szerkesztő sem, és az anya meg az apa sem. Aki beismeri, az gyenge, hibás példány, nem közénk való. * Ennek a pszichológiai gesztusnak a párja természetesen a kizárás és a vélt fölény. A magyar társadalom a menekülőkkel éppúgy ezt érezteti, mint a más nemzetiségűekkel, bár nemzetiségtől függően más arányban. Nem csak ilyen közéleti aktorokkal azonban: amikor elváltam, jól megéreztem, mennyire empátia nélküli az emberek többsége. Legjobb barátaim tekintetét kellett hazavinnem, mint valami sündisznótüskét; akikhez semmi közöm nem volt a felületes ismeretségen túl, azok tiltottak le, felejtettek el; majdnem minden sarkon lenézésbe ütköztem, és nagyon kevesen fordultak felém megértéssel és együttérzéssel. Nyilván követtem el durva hibákat, de azokról a mozdulatokról beszélek, melyek ezektől függetlenül értek, többnyire olyanoktól, akiket nem érintett semmilyen tévedésem. Válás, alkoholizmus, depresszió egytől egyig kizárólag hibaként könyvelődik el, melyről az tehet, aki küszködik vele. Aki pszichológushoz jár, az hülye, magyar ember nem beteg, csak ezek a nyugatmajmoló nyafkák nyavalyognak. A magyar történelem arcképcsarnokában a katonai egyenruhák, a lovon lovagló férfiak előkelő helyet foglalnak el. Mondom, lovon lovagolnak: az erotika bomlasztó nyugati métely, felforgató és kiszámíthatatlan borzalom. A magyar férfiak úrimurisan udvarolnak, rántottásan nyúlkálnak, és basznak. Így marad benne a társadalom minden hibájában, amiben csak benne maradhat. Önfelmentő verseket írunk, s azok nagy sikert aratnak, ömlenek szét a Facebookon. Nem elementáris erejűek, mégis elementáris hatásúak, mert a társadalom alig várja, hogy azt mondhassa, nem tehet semmiről, és költők szavával mondhassa ezt, hiszen a költőknek még mindig van valamiféle álintellektuális bukéjuk. „A metafizikus súgó parancsának” engedelmeskedünk, ahogy Kundera nevezi a giccses értelmezést. Soha nem fogjuk megtudni, mit éltünk meg; sokan azt mondják, nagyon rendben is van ez így, hiszen jól tudjuk, mit éltünk meg, és mit élünk meg naponta. Az ember nem szarik a saját házába; ha mások beleszartak, azt megeszi, és mélyen hallgat. Ebben a kontextusban önmagában az, ha valaki képes eltávolodni magától, viasszal dugni be fülét, nehogy meghallja a metafizikai súgó szirénhangjait, már ez nagy teljesítmény. Legalább olyan nagy, mint nem engedelmeskedni a másik metafizikai súgónak (ezek aztán vannak elegen), és nem gyűlölködni. Tompa Andrea több ízben beszélt arról, hogy nem tartja hiteles gesztusnak az ítélkezést, vagy inkább látja annak a veszélyeit. Az ő könyve sem ítélkezik, meg a Vidáé sem, holott a közelség, szerző és elbeszélő közelsége miatt a Dadogásnak nehezebb. Vajon a két regény sikere annak a tünete, hogy a társadalom végre hajlandó beszélni? Hiszen beszéltek már eddig is elegen, ha csak ezt a nemzedéket járom körül, ha csak magát Vidát említem, akinek a Trianon-regénye négy éve jelent meg. Vagy ismét arról lenne szó, hogy nem lehet megúszni az érintettséget? De hát Tompa Andrea könyve egészen másként érintett, egészen más a távolság narrátor és szerző között, mint a Vidáé esetében. * Trianon egy másik nagy falat különben. A századik évforduló közelében a legnagyobb erdélyi párt elnöke bejelenti, hogy nincs mit ünnepelnie. Amivel egy romániai magyar még akár egyet is érthet, hiszen sok furcsaságot kell magába építenie, nagyon rosszul megválasztott azonban a pillanat, és mintegy megelőző szándékú: előbb elmondom én, aztán lesz min dühöngenetek. És ismét semmilyen árnyalás, csak a lózung. Holott Kós Károly gyönyörű, fájdalmas cikkben írta le a Trianonhoz vezető magyar dölyföt és kizárólagosságot: Levél a balázsfalvi gyűlésről című írásában (1911-ben!) összehasonlította a románok egyik szervezetének ünneplését, melyen hatezer román vett részt a társadalom minden rétegéből, az EMKE jubileumán pedig hatszáz kiválasztott magyar, s a rendezvény díszvendége Apponyi Albert gróf volt. Tehát még olyan előd is mondott kényelmetlen dolgokat, akit az Erdély-könnyes közönség is nagyra becsülhet (és nemcsak Kós, hanem például Bánffy Miklós is). Ám a pátosz nem szeret, nem tud, nem akar gondolkodni. A pátosz mindig ugyanazokat a mondatokat mondja, mindig ugyanolyan problémátlanul mosolyog, s ha felhívod erre a figyelmét, megsértődik: ő szenved, hiszen ő magyar, per definitionem szenvednie kell. Az apák mindentudó lények, a fiúk engedelmesek. „Édesapámnak mindenben igaza volt.” Aki fiú kérdez, az nem rendes ember, hálátlan dög inkább. A magyar Ikaroszt már a földön agyonverték volna, még mielőtt viaszszárnyakat készíthetett volna magának. A fiúnak nem az a dolga, hogy repülni próbáljon, hanem hogy engedelmeskedjen, és beledögöljön ebbe, ha muszáj. Márpedig muszáj: addig él, ameddig az engedelmessége, a jólneveltsége, a beilleszkedése. Addig él, amíg továbbviszi szülei szabályszerű magyar boldogtalanságát. Nemzetiségünk és nemzetiségünk végzete határozza meg az életünket. Nem a vallásunk, bárhogy is esküdnénk erre. Nem az emberségünk, bármennyire is büszkék lennénk rá. Nem az egyéni sorsunk, mert olyan nincs nekünk. Csak az előre megszabott, közösség szolgálatában elvérzett sorsunk. Ezért különös már az is, hogy valakinek van pofája dönteni arról, hogy szeretne-e családot. És mi van akkor a perverzióval? Meddig lehet megérteni egy anyát, egy apát, egy társadalmat, meddig lehet mentegetni azzal, hogy nem tudja, mit tesz? Akkor végül is a szélsőjobb is csak tudatlan emberek dühös gyülekezete. Annyit talán mégiscsak el lehet, el szabad mondani, hogy aki nem lát, az vak, aki viszont akarja a vakságot, az bűnös. Nem úgy kell ezt kimondanunk, mint az inkvizíció vagy a vésztörvényszék; nem erkölcsi ormaink magasából, mint valami morális hópárducok; nem leszúrva, mint Szent György a sárkányt, hogy ismét Nádasra utaljak; csak éppen ki kell mondanunk. De ki kell mondanunk feltétlenül. Demény Péter / Élet és Irodalom 2017. október 20.Előadásokkal, filmvetítésekkel emlékeznek meg Jávor Pálról AradonOktóber 26-án és 27-én első ízben szervezik meg a Jávor-napokat Aradon. Helytörténeti előadásokkal és filmvetítéssel emlékeznek meg a 20. század elején ünnepelt magyar színészére, aki Aradon született 115 évvel ezelőtt. Az aradi és a szombathelyi önkormányzat az Európai Kulturális és Örökségi Városok és Térségek Szövetsége, az AVEC keretében szervezi meg a Jávor-napokat, amelyen a szülővárosi és a szombathelyi iskolai évekről hangzanak majd el előadások, illetve a Halálos tavasz és a Tóparti látomás című Jávor-filmek is láthatóak lesznek. A vetítések mindkét nap 19 órától kezdődnek az Arta-moziban. Jávor Pál 1902. január 31-én született Aradon. Bognár Levente alpolgármester elmondta, egy emléktáblát szeretnének kihelyezni a színész tiszteletére, és a felújított Stúdiómozit is róla neveznék el. Mint arról korábban beszámoltunk, idén márciusban megtalálták Aradon Jávor Pál igazi – vagy legalábbis a valódinak vélt – szülőházát. Sokáig a volt Kis-Molnár utca 11. számot tartották a szülőhelyének, a legutóbbi feltételezés szerint azonban az egykori Alsó-Molnár utca 11. szám az igazi szülőház. Az arad-belvárosi római katolikus minorita templom keresztelési anyakönyvében 1902. február 8-án jegyezték be az anyja után Spannenberger Pál Gusztáv Albert keresztelését, akit később vett nevére az apja, Jermann Pál. A színész később magyarosította a nevét Jávorra. Az egyházi anyakönyvi nyilvántartásban Alsó-Molnár utca 11. szám szerepel születési helyként. Pataky Lehel Zsolt / maszol.ro 2017. október 20.Én, Károli Gáspár – szerdán mutatják be az évad első stúdióelőadásátSzerdán, október 25-én 19 órai kezdettel mutatják be Saztmárnémetiben, az Ács Alajos Stúdióteremben a Harag György Társulat 2017/2018-as színházi évadának első stúdióelőadását. Tóth-Máthé Miklós kortárs drámaíró Én, Károli Gáspár című monodrámájának főszereplője Varga Sándor, a társulat színművésze, rendezője pedig Bessenyei István, a Harag György Színtársulat örökös tagja. A témaválasztás nem véletlen: ezzel az előadással kíván tisztelegni a társulat a reformáció 500. és a magyar reformáció 450 éves évfordulója előtt. Éppen ezért az előadást október 31-én, a reformáció napján is műsorra tűzik, 19 órától, szintén az Ács Alajos Stúdióteremben. Én, Károli Gáspár, a gönci reformáltak prédikátora és Kassa völgyén tanítóknak szeniora némely jó emberem bíztatására úgy határoztam, hogy szólni kívánok hozzátok, kegyes barátaim, testvéreim, akik itt a hívásomra megjelentetek. Szándékolom ezt abból a megfontolásból, hogy megvilágítsam számotokra is az utat, mely a magyar nyelvre lefordított teljes Szentírás kibocsáttatásáig elvezetett... Az előadásra jegyek 18 lejes egységáron a színház Horea utcai jegyirodájában kaphatók, hétköznap 10 és 17, szombaton 10 és 13 óra között, vagy eladások előtt egy órával a helyszínen, illetve interneten a biletmaster.ro jegyértékesítő rendszeren keresztül. További információkért a 0261-712106 telefonszámon vagy a [email protected] e-mailcímen lehet érdeklődni. szatmar.ro 2017. október 20.Bemutatták az Erdélyi régészet című kötetetCsütörtök délután mutatták be T. Szabó Csaba Erdélyi Régészet – írások régészetről és kulturális örökségvédelemről című kötetét. Az alábbiakban Pállfy Tamás Szabolcs beszámolója olvasható az eseményről. „A Szatmárnémeti Szent István Kör és az Identitás Alapítvány szervezésében, október 19-én délután a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban került sor T. Szabó Csaba ókortörténész, publicista, egykori kölcseys diák új kötete bemutatójára. Az esemény házigazdája Szőcs Péter Levente régész, a Szatmári Múzeum aligazgatója volt. Az előadó Erdély régészeti örökségét vetítettképes bemutatóval hozta közel közönségéhez. A jelenlevők – köztük Pataki Enikő igazgatónő és az iskola több tanára – a közönségrégészet világába is betekintést nyerhettek. A szerző által dedikált könyvből (Erdélyi Régészet – írások régészetről és kulturális örökségvédelemről) a beszélgetést követően lehetett vásárolni. A kötet megjelenését az Identitás Alapítvány is támogatta.” szatmar.ro 2017. október 20.Tárlat a sokszínűség jegyébenTizenkét festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás szerda este a magyar festészet napja alkalmából Csíkszeredában, a Csíki Székely Múzeum Kossuth utcai kiállítótermében. A kiállításmegnyitóra sokan voltak kíváncsiak, hiszen a különböző látásmódokat tükröző képek egyedi történetet hordoznak. A tárlaton Balla Tibor, Gergely Miklós Csaba, Kovács Imre, Márton Árpád, Sólyom Zsuzsa, Szabó Árpád, Szabó János, Tompa Bors Eszter, Váncsa Mónika, Vorzsák Gyula, Xantus Géza és Zsigmond Márton művészek képeit tekintheti meg a nagyérdemű. A kiállított anyagot Túros Eszter méltatja. A magyar festészet napjának ünnepre hangolt képei a generációkon átívelő folytonosság látszatát keltik, a sokszínűségben kirajzolva egy olyan festői történetet, amelyben a képek feltétlenül összekapcsolhatók, egymást erősítik, egyfajta időbeli kontextust is teremtenek egymásnak. Érdekes, hogy kik hogyan vesznek részt egy ilyen együttműködésben, amelyben a festészeté a főszerep, de a részvétellel egyfajta közösségvállalás, valamiféle azonosulás is történik. A mostani tárlat, úgy tűnik, valóban ünnepre hangolt. Festői reflexiók, mai szemszögek művészettörténeti horizontban. Legyenek akár évezredes távlatokat nyitó szín- és formatörténések, ahol jelen van ugyan a figurativitás és van a képeken történet és közös múlt, kitapintható felületek, plasztikai mélységek, a viszonyulás módja mégis oldja mindezt. Bacchus vagy Európé elrablása úgy válik felismerhetővé, hogy a figurákat rögtön felülírja, átírja a festőiség, a gesztus vagy a transzparencia. A festői dimenziók másfajta mélységeket is bontanak. Van, aki elemző módon közeledik, úgy bontja elemeire a látványt, úgy ragadja meg a formákat, hogy már-már elveszíti azokat. Megpróbál a felület, a fecsegő felszín mögé nézni, úgy próbálja megtalálni az összhangot, hogy megkeresi a formák geometriáját, ezekben leli meg, és ezekből szerkeszti újra, impresszív módon, a látványt. A geometria lehet egyfajta ürügy is, játéklehetőség, amelynek keretei, vonalai közt a színek főszerephez juthatnak. Lecsupaszítva, egyszerűsítve, a színek egymásmellettisége, együtt vibrálása, optikai hatásai bűvölnek el. Máskor, a konkrét, nemcsak kiindulópont, hanem alfa és ómega – a kornak arca van, formája, sajátos festőisége. Akár a legegyszerűbb formák, tárgyak is magukban hordozhatják annak lehetőségét, hogy olyan festői világokat hívjanak elő, amelyek, egyszerűségük ellenére filozofikus dimenziókat nyitnak. Úgy lépünk be a Lélek kapuján, hogy elbűvöl egy-egy táj melegsége, mozgásba lendít egy városi felülnézet, úgy merülünk el a nejlonzacskók keretbe szorított, már-már fotorealista látványában, vagy válunk részeseivé egy-egy szürreálisan spontán és intim pillanatnak, úgy sodorhat magával egy-egy festői lendület, hogy közben megtörik a fény, a színek, árnyalatok elkülönülnek, kaleidoszkóp-szerűen bomlik elemeire a látvány – így hozva felszínre festői minőségeket. Az „anyag rejtett lelke” válik megközelíthető. A sokféleség természetes állapot, hiszen itt mindenki a saját útját járja, nagyon eltérő kifejezésmódok kerülnek egymás mellé. Annak ellenére, hogy nem egy szigorú koncepció mentén szerveződnek a magyar festészet napja alkalmával szervezett kiállítások, talán a mostani kiállítás is jó példa arra, hogy izgalmas és gazdag tárlat kerekedhet ki azáltal, ha egy évben egyszer, egy ünnep erejéig egy fedél alá kerülnek ezek a különböző festői világok. Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. október 20.A gyűlölet nem válogatAz Adevărul, România Liberă, Evenimentul Zilei, Hotnews, 22, Cronica Română, Gândul, Cotidianul, Curierul Naţional – a Jurnalul Naţionalt és a francia rádió román nyelvű adását (RFI) leszámítva –, gyakorlatilag az egész román sajtó elhallgatta A romániai Holokauszt és az etnikumok közötti kapcsolatok megítélése című kutatásjelentést. Az Elie Wiesel Intézet megrendelésére készült felmérés elérhető az intézet honlapján, és megjelent az Agerpres állami hírügynökség ingyenes hírfolyamában, majd az MTI révén bekerült a magyar sajtóba is. Csak találgatni lehet, hogy miért nem tartották eléggé fontosnak a román kollégák bemutatni, hiszen a sajtó egyik feladata tükröt tartani a társadalom elé. Ez a „tükör” pedig meglehetősen horrorisztikus képet mutat a román társadalomról. Nem akarom megismételni az adatokat, amelyeket a maszol.ro tájékoztató cikkében bárki elolvashat, ha még nem tette meg, csupán néhány megállapítást emelnék ki és kommentálnék. Az Agerpres és nyomában a Jurnalul Naţional címben ugratta ki, hogy tíz románból mindössze kettő tudja elképzelni, hogy a barátja vagy családtagja más etnikumhoz tartozzék. Csupán 12 százalékot nem zavarna, ha a szomszédjába beköltözne egy magyar család. Ugyanakkor csaknem minden harmadik megkérdezett azt mondta, hogy magyarokat legfeljebb látogatóként akar látni az országban. Egyúttal nőtt azoknak az aránya, akik szerint a romák és a zsidók több jogot élveznek Romániában, mint a többségi nemzet tagjai. Minden ötödik román ezen a véleményen van. A magyarok viszonylatában ez az arány 15 százalék, lényegében változatlan 2015-höz képest. Ezzel meg is érkeztünk az okokhoz. Amikor a románok azt mondják, hogy a magyaroknak, zsidóknak, romáknak több joguk van, mint a többség képviselőinek, azt úgy értik, hogy többet megengednek maguknak – túl sokat. Nem valamennyi román gondolja így, hangsúlyozom, hanem csak az a 15-25 százalék, a mostani felmérés szerint. És nem maguktól gondolják így, hanem annak alapján, amit hallanak, olvasnak a médiában. Nem véletlen például, hogy Bukarestben a legalacsonyabb a magyarok elfogadottsága, ahol a közember közvetlen tapasztalatot többnyire csak románokról szerez. A felmérésben a médiában jól érzékelhető magyar- és általában kisebbségellenes hullám köszön vissza. Abban, hogy ma már 29 százaléknyi román csak turistaként tudja elképzelni a magyarokat Romániában, nagy szerepe van „a magyaroknak tett engedményekkel” és a „magyarok követelőzésével” riogató kampánynak, amelynek zászlóvivője a Realitatea hírtelevízió. Azért használtam fentebb idézőjelet, mert ezek általában így fogalmazódnak meg a román médiumokban és a közösségi médiában. Utóbbi egyébként egyre többek számára fő tájékozódási forrás (34 %), a tévék kárára (42%). A kisebbségek elfogadottságának alacsony szintje magyarázható egyszerűen a tudatlansággal. A felmérés szerint például a lakosság egyharmada nem hallott arról, hogy a múlt század közepén zsidók millióit irtották ki szisztematikusan, több százezret közülük Románia területén. A román hatóságok atrocitásairól még kevesebben tudnak: a transznisztriai koncentrációs táborokról csak 25 százalék, romák elhurcolásáról és kiirtásáról 23 százalék, a romániai pogromokról pedig alig 13 százalék. El lehet képzelni, hogy a fennmaradó mintegy 80 százalék körében könnyen hódít a „mi tiszta nemzet vagyunk”, „minden bajunkért mások a hibásak” típusú diskurzus, amiben a románok még csak nem is eredetiek, és nem is az elsők. A legerősebb averzió a romák és az arabok ellen nyilvánul meg. A romániai nyilvánosságban is egyre inkább jelen van a migránsellenes beszéd, és a legfontosabb érvként rendszerint az hangzik el, hogy a kultúrájuk összeegyeztethetetlen a románokéval (és általában az európai kultúrával). Az arabellenes érzések szinte természetes módon irányulnak a kulturális szempontból szintén inkompatibilisnek tartott másik népcsoport, a romák ellen. Végül szólnunk kell egy „belső” tényezőről. Nem a legfontosabb, de kétségtelenül létezik. Gyakran találkozom azzal, hogy erdélyi hazánkfiai a román lapok weboldalain vagy a közösségi médiában – ékes román nyelven, de a magyarországi (köz)média diskurzusát propagálva – a „migráncsok” ellen izgatnak. A szándék a legnemesebb, vagy legalábbis ők úgy érzik, arra utal a buzgalmuk és szóhasználatuk: kötelességüknek érzik felhívni kevésbé informáltnak tartott román polgártársaik figyelmét a veszélyre, amelynek ők – hála a már említett anyaországi médiának – tudatában vannak. A mostani felmérés azt mutatja, hogy általában csökkent a kisebbségek – az „idegenek” – elfogadásának szintje, és ezzel arra figyelmeztet, hogy a gyűlölet nem ismer (ország)határokat, és nem válogat, hanem bumerángként fordul vissza azok ellen, akik „nemes szándékkal” elhintették. Szőcs Levente / maszol.ro 2017. október 20.Kiállítás nyílt ’56-ról a várbanA nagyváradi Tanoda Egyesület és a székesfehérvári Honvédség és Társadalom Baráti Kör szervezésében október 19-én, csütörtökön 17 órától 1956-ról nyílt kiállítás a vár civil házában. A nagyváradi Tanoda Egyesület és a székesfehérvári Honvédség és Társadalom Baráti Kör közti együttműködés többéves múltra tekint vissza. Ahogy telik-múlik az idő, egyre inkább erőteljesebbé válik ez a kapocs, magyarságtörténeti kiállításoktól kezdve egészen közös kirándulásokig terjed a skála. A partnerség egy újabb állomásához érkezett csütörtök délután, amikor a vár I épületében (a főbejárattól jobbra) az ’56 – A mi forradalmunk, amely megrengette a világot című tárlat megnyitására került sor. A november 4-ig megtekinthető tárlat Székely Kornél grafikusművész ünnepi munkáiból tevődik össze. Tizenhat roll-up pannó, összesen 14 méteres felületen nagyon látványos és igényes kidolgozással eleveníti fel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeit több mint 60 év távlatából, illetve a rendszerváltás pillanatát is. Kecse Gabriella, a Tanoda Egyesület vezetője azt mondta: nehéz neki ’56-ról beszélnie, hiszen egy olyan köztes generációnak a tagja, mely nem élt akkor, viszont a kommunizmust megtapasztalta gyermek-, majd ifjú fejjel, hiszen éppen érettségire készült, amikor a rendszerváltás bekövetkezett, ahogyan szintén érettségire készültek azok a fiatalok is, akiket Nagyváradon is bebörtönöztek az elveik miatt, illetve amiért szimpatizáltak a magyarországi forradalommal. Megjegyezte: úgy tartják, hogy az ünnep nem más, mint a múlt által ránk ruházott felelősségnek a vállalása, és szerinte ez mindenkinek a kötelessége a maga helyén és szakterületén. Az pedig, hogy a mostani gyerekeknek és fiataloknak a kommunizmus már történelem, azt bizonyítja: merjünk álmodni, és bízzunk abban, hogy ezek az álmok valóra válnak. Ugyanakkor a forradalom emlékét kötelességünk megőriznünk, erre kötelez bennünket a résztvevők életútja és példája, azoké a fiataloké, akik határozott választ tudtak adni a saját koruk kihívásaira, érett fejjel dönteni, és sutba dobni a jelenüket egy szebb jövő reményében. Azt, hogy nálunk is történtek megmozdulások, mindannyian tudjuk, de azt talán kevesebben, hogy több mint 400 fiatalembert hurcoltak meg csak azért, mert szervezkedni próbáltak abban bízva, hogy a forradalom átjön hozzánk is, és akkor ez ne érjen minket felkészületlenül. 13-16 éves fiúkról beszélünk, akik ezért nagyon kemény árat fizettek. Ötvenkettőt bebörtönöztek közülük úgy, hogy nagy részüket az iskolapadból vitték el, és vélt vagy koholt vádakkal szabadságvesztésre ítéltek még hat felnőttet is, közöttük két tanárt. Az egyik vezetőjüket, Domokos Miklóst, amikor kiszabadult, az édesanyja azzal a szavakkal próbálta: ti legalább megpróbáltátok. Őhozzá hasonlóan mindig próbáljuk meg mi is a legjobb kihozni magunkból és a lehetőségekből – tanácsolta. Időzzenek el Dr. Görög István, a Honvédség és Társadalom Baráti Kör székesfehérvári tagozatának alelnöke arról beszélt: Székely Kornél jeles magyarországi grafikusművész, aki egy életet áldozott arra, hogy foglalkozzon azzal a témával, mely a gyermekkorában meghatározó élmény volt a számára józsefvárosi srácként. Sok kutatómutató áll mögötte, köztudottan az egyik legnagyobb fotógyűjtemény tulajdonosa ő, és hosszú évekig foglalkozott azzal, hogy egy letisztult változatban bemutathassa azokat a napokat, amelyek valóban felemelték a nemzetünket. A vendég azt kérte a jelenlevőktől: ne csak távolról nézzék végig a képeket, hanem ha lehet, akkor időzzenek el egy-egy tablónál, és tegyék meg azt, hogy az apró betűs közlendőket is elolvassák, mert számos olyan dologgal szembesülnek, ami meglepi őket, mert a történelemkönyvekben leírtakkal ellentétes üzeneteket sugallnak. Ezért is lett külön kiemelve Nagy Imre alakja, minden ellentmondásosságával. „Talán eljön egyszer majd az az idő, amikor minden a helyére készül” – fogalmazott. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács RMDSZ-es elnöke felidézte: körülbelül tíz évre tekint vissza az együttműködés, eleinte Sárközi Zoltánnal közösen tartották a kapcsolatot a fehérváriakkal, és az első világháborús események (Doberdó, Isonzó stb.), voltak a kapcsolódási pontok, majd bővült a kör a Tanoda Egyesülettel. Az önkormányzati köszönetet mondott a magyarországi vendégeknek, utalva arra is, hogy hosszú évtizedekig ’56 tabutéma volt, és reményét fejezte ki, hogy a partnerség a jövőben is gyümölcsöző lesz annál is inkább, hogy az ismereteink bővítésére mindig nagy szükség van . A rendezvényt támogatta a Magyar Nemzeti Kereskedőház váradi irodája, közreműködtek Molnár Júlia és Meleg Vilmos színművészek. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
